2. Az ígéret

2. Az ígéret

- Naoya! Itt van Kyuuji! – hallatszott az előszobából Yuiko hangja.

Naoya fáradtan felsóhajtott, és az asztal fiókjába rejtette a képet, amin éppen dolgozott. Tudta, hogy az anyja nem szereti, ha tanulás helyett rajzolással foglalkozott. Kiment, hogy üdvözölje a férfit. Kyuuji mellett viszont ott állt Raitou is. Naoya meghajolt, égett az arca.

- Isten hozott! – üdvözölte őket.

Yuiko büszkén bólogatott, Kyuuji elmosolyodott. Csupán Raitou állt komoran, zsebre dugott kézzel, elutasítóan. Yuiko összecsapta a kezét.

- Mindjárt elkészül a vacsora. Naoya, addig menj, mutasd meg a szobád Raitou-kunnak. Kyuuji, édesem, kérsz teát?

- Igen, köszönöm.

A két felnőtt eltűnt a konyhában. Naoya zavarában egyik lábáról a másikra állt. Raitou felmordult.

- Na, jól van! Én leléptem.

Naoya rémülten összerezzent. Az anyja nagyon mérges lenne, ha hagyná elmenni a fiút. Igaz, hogy nem kedveli, de nem akart se udvariatlan lenni, se az anyjának csalódást okozni.

- Ne, várj! – kapta el Raitou karját. – Kérlek, nem menj el! Anya nem örülne.

- A te anyád, nem az enyém – vont vállat unottan a fiú. – Oldd meg magad!

- Bármit kérhetsz, csak ne menj el! – Naoya szíve tótágast állt a rémülettől. A szájára jövő szavak halálra ijesztették. Kimondta őket, visszaszívni nem lehetett. Nem volt mit tenni.

Raitou megtorpant.

- Bármit? – nézett a fiúra elgondolkodva.

- Egy valamit kérhetsz – javította ki magát Naoya sietve, mentve a menthetőt.

- Mit tudnál nekem te adni?

Naoya még jobban zavarba jött.

- Bocsánat! – suttogta és hátrébb lépett. Nem nézett a fiúra.

Raitou talányos tekintettel méregette.

- Na, jól van! – adta meg magát. – Mutasd azt a szobát!

Naoya arca felragyogott.

- Tényleg? Gyere! – vezette az emeletre felvidulva.

A szobába érve Raitou bezárta az ajtót, és nekidőlt. Összefont karral nézett körbe. Naoya szobája egyszerű volt. A falak fehérre lettek festve, csupán két nagyobb és egy kisebb kép lógott az ágya felett. Mindegyik a szüleit ábrázolta. Az ágy gondosan be volt vetve, az asztalon is kínos rend látszott. A könyvespolcon ABC rendben következtek a könyvek, a számítógép mellett egymásra tornyozott tankönyvek és füzetek feküdtek.

Naoya az ablak előtt állt, és várta az ítéletet. Raitou ellökte magát az ajtótól, és körbejárt. Benézett a szekrényekbe, de még ott is rendet talált. Megrándult az arca. Kézbe vette az asztalról az egyik füzetet, elolvasta a borítót, majd elhúzott szájjal félre is dobta. Naoya lehajtotta a fejét. Igaza volt Raitou-nak, mit adhatna a fiúnak, ha ennyire nem illenek össze? Hogy fognak kijönni a közeljövőben? Raitou félresöpörte a könyveket, arcán unott kifejezés uralkodott. Naoya felsóhajtott, sok időt töltött a rendrakással. Mielőtt megakadályozhatta volna, Raitou kihúzta a fiókot.

- Ne! Oda ne! – szisszent fel.

Raitou fél szemmel rápislogott, de valójában ügyet sem vetett rá.

- Ezt te csináltad? – emelte ki a képet, amit Naoya hagyott félbe pár perccel azelőtt.

- Még nem kész – nyúlt érte reszkető kézzel a fiú.

Raitou az asztalra dobta és föléje hajolt.

- Egész jó. Ki ez?

- Az egyik osztálytársam anyukája. Tsumiko-chan adott egy képet, hogy rajzoljam le. Ezt akarja adni neki a szülinapjára.

- Mit kapsz érte?

Naoya tiltakozott.

- Semmit! Szívességből teszem. Szeretek rajzolni.

- Oh, hát persze! Minimum egy csókot kell kérned érte.

- Nem.

Raitou gonoszul mosolygott.

- Van még más képed is?

- Nincs – motyogta a fiú, de félrenézett.

- Elég rosszul hazudsz – látott át rajta Raitou. Mereven bámult rá.

- Anya nem szereti, ha rajzolok, mert elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ezért inkább eldugom őket – vallotta be.

Raitou szeme felcsillant.

- Mutasd!

- Nem.

- Megmutassam ezt Yuiko-sannak? – bökött a képre Raitou.

Naoya előbányászta a képeit rejtő mappát a könyvek mögül. Raitou az ágyra dobta magát, és előszedte a lapokat. Naoya tétován odaült melléje. A fiú rezzenéstelen arccal nézegette a rajzokat. Az egyiknél megállt a keze.

- Ez apa… - mondta.

- Azon a napon csináltam, amikor megkérte tőlem anya kezét. Akkor, amikor először találkoztam veled. – Naoya elvörösödött. Maga sem értette, miért hozta szóba azt a kínos találkozást. Raitou nem tett megjegyzést, tovább lapozott. Végül összecsukta a mappát, és Naoya ölébe dobta.

- Jók – ismerte el kelletlenül.

Naoya szeme felcsillant.

- Tényleg? Te is szeretsz rajzolni?

Raitou halkan felnevetett, de a szeme nem mosolygott.

- Az egyik képed ismerős. Honnan rajzoltad? – terelte el a beszélgetést. Kinyitotta a mappát, előhúzta az egyik ceruzarajzot.

- Az Akirából van. Még általánosban csináltam.

- Aha… - Raitou felállt. Visszasétált az asztalhoz. – Tudom már, mit kérek tőled.

- Mit? – Naoyának rossz előérzete támadt.

- Ha elkészültél a rajzzal, egy csókot kell kérned fizetségül – vigyorgott rá a fiú. – És én is ott akarok lenni – tette hozzá.

- Nem! – pattant fel Naoya. A mappa a földre esett, kicsúsztak belőle a képek. Raitou rájuk mutatott.

- Szóljak Yuiko-sannak?

- Ne! – Naoya harci kedve azonnal lelohadt. Raitou élvezettel méregette.

- Az ígéret az ígéret…

- Rendben – sóhajtott fel összeszorított szemekkel. Úgy érezte, hogy Takaya Raitou maga az ördög.

Raitou elégedett vigyorral hagyta el a szobát. Pár perc múlva csapódott a bejárati ajtó és kintről felhangzott egy motor hangja. S aztán csend… csak Naoya sírása hallatszott.