2. Álom és valóság

2. Álom és valóság

 

Közép-Amerika, Mississippi állam.

Jackson romjaitól pár kilométerre, New Orleanstól 110 mérföldnyire, a Good Life nevű fogadóban hajnali négy óra körül, két nappal később.

 

Képek villognak a szemem előtt, lehunyt szempilláim alatt. Gyermekkorom rég feledett képei. Anyám, olajbarna bőrű, csokoládébarna szemű anyám, aki soha nem tűrte, hogy anyámnak szólítsam, hiszen a félrelépésére emlékeztettem. Engem hibáztatott, amiért a családja ellene fordult, s férje elhagyta a gyerek miatt, aki én voltam, de nem az övé.

Anyám pedig nevelt, de sohasem mutatta, hogy szeretne. Ez rosszabb volt, mintha ver és büntet. A testi sebek begyógyulnak, de a lelkiek soha. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. Nem éreztem semmit. Emlékszem, ott kuporogtam a friss sír mellett, és olyan üres volt a fejem, mintha tisztára seperték volna. Valahol a tudatom mélyén ott motoszkált, hogy egyedül maradtam, de mivel soha nem is volt senkim, nem tudtam, mi is változott.

Újabb kép a temetés napjáról. Eső, egy férfi esernyővel felettem. Egy férfi, akire ránézve úgy hihettem, tükörbe néztem. Magas volt, vékony. A haja szőke, a bőre fehér, a szeme hideg szürke, nem sok kedvességet láttam benne. Szerencsére tévedtem, de amúgy igen, ő volt az apám.  

Ugrik a kép. Apám hangja, ahogy elmeséli anyámmal történt találkozásának történetét. Az egyéjszakás kalandot, amelyből én születtem. Csak egymás keresztnevét tudták, ezért kaptam a Gabriel nevet. Anyámnak csak rám kellett néznie, hogy tudja, ki az apám. Valójában az ő megjelenését annak köszönhettem, hogy anyám mégse volt olyan kőszívű, mint mutatta. Halála esetére meghagyta, hogy jutassanak el a kórházba egy levelet, amelyben mindent elmesélt. Apám már régen nem dolgozott San Diego-ban, így a levelet továbbították San Antonio-ba, ahová elköltözött. Oda is vitt haza.

Haza. Semmit sem jelentett nekem ez a szó. Apám mesélt nekem a feleségéről és két kislányáról, nemrég elvesztett féléves kisfiáról, a családjáról, a munkájáról. Kérdezett rólam, az iskoláról, az életemről. Még soha senki nem akart rólam ennyit tudni. Szeretettel fordult felém, pedig nem is ismert, de elég volt neki a tudat, hogy a fia vagyok. A felesége kedves, teltkarcsú asszony úgy fogadott, mintha a fia lettem volna, akit most hozott haza a férje pár napos távollét után. A húgaim a nyakamba ugrottak. Tényleg hazaértem.

Egy pillanatra felviláglik előttem a fogadóbeli szobám. Egy kék szempár, mely aggódva szemlél, aztán visszazuhanok az álmok közé.

Iskola, barátok képe száguld a fejemben. Nevek, amiket talán már el is felejtettem. S egy név… Judith. Szelíd, törékeny teremtés. Csendes, halk szavú, finom mosolyú. A lelkész lánya, hívő gyermek, osztálytársam, barátom, később jegyesem. Akin kívül soha nem szerettem mást.

Aztán a vágy, hogy katona legyek, hogy védjem az országot. Vitatkozások a családdal, Judith-tal, akik féltenek, aggódnak értem. Apám köztes megoldást javasol. Katonaorvosnak tanulok tovább. Kemény nappalok, még keményebb éjjelek. Tanulás, kiképzés. Bevetések, halál. Sok-sok halál. Ellenfelek és társak halála. S a tekintetem kemény, kérlelhetetlen, amikor a tükörbe nézek. Vége az ifjúságnak, elérkezett a felnőttkor. Csúf élet.

Új kép. Az esküvőm napja. 2016 júliusában Judith feleségül jön hozzám. Hófehér ruhában, ártatlanul lépeget felém. A fátyol eltakarja az arcát, de én tudom, hogy mosolyog. Hogy szeret.  Ő a mindenem. Az ujjára húzom a gyűrűt, s ő az enyémre a párját. Örök kötelék jelképei. Szerelemé, amelyet ember szét nem bonthat. Mosolygott rám, és könnyek ragyogtak a szemében. Az ajka édes volt, akár a méz és lágy, akár a rózsa szirma.

A nászút képei. New Orleans. Az ágyon összesimulva. Gyengéden szeretve őt. A pirulása. A hangja. A kacaja. Képek, amelyek felszítanak egy vágyat, amely már soha nem lesz az enyém.

Lázálmom tovább taszigál az emlékek vasútján.

2021 évének eleje. Ellentét Észak-Koreával, amely nem most kezdődött, de most fog befejeződni. Ki tudja, tán örökre. A hadsereg állandó készenlétben. Felfegyverkezés. Félelem. A harctól, a háborútól, hiszen akkor el kell hagyni az otthont, Judith-ot, a családot. Aztán a még nagyobb félelem, Judith gyermeket vár, mi lesz a jövője? A félelem elfojtása, hiszen nem mutathatom ki, hogy én is félek, én is rettegek, én is szorongok. Féltem most már még meg sem született gyermekemet is. Még most is előttem van a rugdalózó, amit nevelőanyámtól kaptunk. Aztán a kislányom pici ujjai, ahogy az ujjamra fonódnak…

Álmaim közepette is felrémlik előttem naplóm ezen oldala, ahol elkentem a tintát… Csak a szemembe ment valami akkor este a kandalló előtt ülve…

Nem emlékezhetek tovább. A láz új útra lök. A háborúéra.

2022. A rémálom kezdete. Február 23.-án az Amerikai Egyesült Államok fegyvert ragadott, és ezzel véget ért a béke korszaka. Tudtam… Tudtam, hogy meg fogunk halni. A családomat apámhoz küldtem, és imádkoztam szakadatlanul, hogy legalább ők éljék túl. Még ezen év decemberében, a Télapó atombombát hoz…

Robban Washingtonban, Chicago-ban és Los Angelesben, Montrealban, Denverben, Dallasban, ismeretlen kisvárosban véletlenül. Nyomukban árvizek, tűzvész és halál. A kórházban megállás nélkül dolgoztunk, miközben a halál lassan bekerített minket is. Legtöbbünknek már nem volt családja, otthona, ahová hazamehetett volna. Sokat látott katona lőtte főbe magát, orvos ugrott ki a nyolcadikról. Kérdeztem, hol van Isten? Válasz nem volt… Három nappal később országom atomtámadást intézett Korea ellen. Elpusztította fél Ázsiát fél Amerikáért cserébe. Azt mondom, nem igazságos ártatlanok vérével enyhíteni bosszúszomjunkat, de az én véleményem nem számít.

Felhívott apám. És tudtam. A sugárzás végigsöpört Mexikón, Kanadán, és az Államokon. Mi, aki zárt helyen dolgoztunk, ebből alig érzékeltünk valamit, de ők… Haza akartam menni. Háború idején a parancsmegtagadás és a szolgálati hely elhagyása azonnali halált eredményez. Kivétel nem volt, én pedig élni akartam.

Újabb kép. A halál arca. Dolgoztunk, mint az állatok. A félelem, az aggódás, a kimerültség mély árkokat szabdalt az arcunkra, fekete karikákat a szemünk alá. Egyik nap olyan volt, mint a másik. Teljes egykedvűséggel fogadtuk a hírt, hogy Anglia és Nyugat-Európa nincs többé. Dolgoztunk tovább. Halált láttunk, amerre néztünk.

Kiáltásaimra erős karok ráznak fel, de nem tudják megakadályozni, hogy visszazuhanjak a pokolba…

Félelem, rettegés, aztán az egykedvű beletörődés. Nem tudhattuk, ki lesz a következő. Már romokban hevert a világ, nem számítottunk jobbra.

Újabb váltás. Ezredessé való előléptetésem. Keserű kacajom, ahogy szemükbe néztem. S a léptek, ahogy visszamentem a haldoklók közé.

Halálhírek képei. A meghiúsult béketárgyalás után apósom, anyósom halálának híre, majd őket követte nevelőanyám, s pár nappal később két húgom. Fogalmam sem volt, mit érzek. Üresség volt csupán, most viszont a kínzó és értelmetlen veszteség fájdalma hasogat.

Az elnök halála. Újabb gondok. Levegőt venni sincs idő, erő. Csak menni, biztatni, letakarni a holtat. Nem tudom, hogy bírtam ki. Azt sem tudom, hogyan van erőm itt lenni, és menni tovább, nem feladni.

Újabb kép. Az értesítés, hogy feleségem és lányom halott. A naplóban itt is elkentem a tintát, de most nem érzek többet, mint hogy kiáltani akarok. Kikiabálni magamból a dühöt és kétségbeesést, ami belülről feszeget. Talán meg is teszem, mert valaki szorosan ölel, teste melegével vigasztal. Fázom.

Apám halálakor semmit sem éreztem. Már rég nem tudott megrázni semmi. Úgy emlékszem, ültem a lépcsőn, és meredtem a zsákokban heverő halottakra a folyosón. Isten a tanúm, mennyire szerettem a családom, de amikor csak halált látsz magad körül… meghalsz te magad is. Meghal a lelked, s üres leszel belül, akár a homoksivatag. Azon a napon otthagytam a kórházat.

Elindultam magányos úton, ismeretlen célok felé, célok nélkül. Talán eszemet is vesztettem, ki tudja. Csupán lázas álmoknak tűnnek azok a napok. Később hallottam, hogy felrobbant a generátor. Szerencsés voltam. Vagy csupán balszerencsés? Még ma sem tudom. Egyedül vagyok. Nincsenek álmaim, reményeim. Csak megyek tovább, mindig tovább. S most itt vagyok ebben a fogadóban, ahol túlélők bújnak egymáshoz, a tűz felmelegíti a szíveket. Én mégis fázom…

 

Csak nehezen ugrik be, mi is történt velem. Lassan kinyitom a szemem, felnézek. A szobámban fekszem az ágyon. Hallom, ahogy a kandallóban ropog a fa, és ahogy odakint süvít a szél. Oldalra fordítom a fejem. Valaki ül mellettem. Jesse az. Hátát nekidöntve az ágy háttámlájának, lábát egymáson átfektetve helyezkedett el mellettem. Orrán egykorvolt divatos, fekete keretes szemüveg. Olvas. Ismerős füzet.

- Az… az enyém… - mordulok fel. Mintha egér cincogna, olyan hangom van.

Rám pillant.

- Végre! – sóhajtja. Ujját a füzetben tartva, a szekrényről egy pohár vizet nyújt felém.

Fel akarok ülni, de visszaesek. Erőtlen vagyok, akár egy csecsemő, és sajog-fáj a testem minden izma.

- Mióta fekszem itt? – kérdezem.

Jesse gondosan a füzetembe teszi a szemüvegét, leteszi az éjjeliszekrényre, és segít felülnöm.

- Két napja. Eléggé ránk ijesztettél.

- A karom…

- Bekötöztem. Óránként ellenőrzöm. Nem lenne jó, ha elfertőződne – mondja nyugodtan. A poharat a számhoz tartja.

Most jövök csak rá, milyen szomjas vagyok. Mohón innék, de elhúzza előlem.

- Lassan – figyelmeztet. Engedelmeskedem.

Amikor visszateszi a poharat a szekrényre, végigmérem. Fekete vászonnadrágot visel, vastag fekete övvel. Az inge fehér, annyiszor kimosták már, hogy szinte átlátszó lett. Az ujján a gomb és a varrás fekete cérnával lett megvarrva.

- Elégedett vagy? – kérdezi halkan. Nem kerülte el a figyelmét, ahogy megnéztem.

A tekintete nyugodt tóként hullámzik mélykék színével, a haja viszont kócos és leér a tarkójáig. Nem látszik rajta, hogy versenyt futott a halállal.

- Köszönöm – teszem a karjára a kezem.

- Szívesen – bólint. Kis ideig egymásra bámulunk, aztán váratlanul visszaadja a füzetemet. – Sajnálom, hogy beleolvastam.

- Meddig jutottál?

- Az esküvődig.

Ott fekszik az ölemben a füzet, és bárhogy akarok, nem tudok rá haragudni. Megmentette az életemet.

- Aludj! – szól rám.

Engedelmesen lehunyom a szemem. Jesse kihúzza a fejem alól a párnát, hogy rendesen feküdjek. Arra gondolok, hogy talán soha nem látom őt többé, ha innét elmegyek.

- Jesse… - motyogom. Kerülget a sötétség. Ez a pár perc ébrenlét is teljesen kimerített.

- Igen?

- Olvasd el… olvasd el a többit is… - sóhajtom.

Rövid csend.

- Elolvasom – ígéri.

Elalszom. Hófehér bundájú farkassal álmodom, de a szeme… mélykéken örvénylik. Amikor újra felébredek, sötét van a szobában. Egyenletes lélegzés hangja hallatszik a fülem mellől.

- Jesse? Jesse – szólítom. Valamiért biztos vagyok benne, hogy ő pihen mellettem, az ő melegét érzem az oldalamnál.

- Igen? – Ébren van. Éber a hangja. – Szomjas vagy?

- Egy kicsit…

Felkel. Gyertyát gyújt, vizet önt egy pohárba, és megitat.

- Van leves a kandalló fölött. Szerintem még meleg. Enned kell – mondja.

Nem várja meg a válaszom. A félhomályban a tűzhöz lépked, egy nagy pohárral tér vissza. Megetet, akár egy kisgyereket. Tiltakoznék, de még arra sincs erőm, hogy felemeljem a karom. Hoz egy almát, Isten tudja, honnan szerezte. Félbevágja, majd szeletekre. Egyenként adja a számba a gerezdeket.

- Miért teszed meg ezt értem? – kérdezem két szelet között.

Rám néz. Tekintete sötét, titokzatos.

- Nem tudom – feleli.

- Miért nem hagytál ott a farkasoknak? – firtatom tovább, bár már kezdem sejteni, hogy választ nem fogok kapni.

Vállat von.

- Ez maradjon az én titkom.

- Elolvastad? – szegezem neki a kérdést.

- Igen, el.

- Nekem már nincs titkom előtted.

- Lehet.

Hallgatunk. Elfújja a gyertyát, visszafekszik.

- Gina? – kérdezem, más témát keresve.

- Jól van. Ha jobban lesz, majd meglátogat.

Összehúzom a szemem.

- Miért térsz ki a kérdéseim elől?

- Miért ne? – kérdez vissza. Biztos vagyok benne, hogy most mosolyog.

Újra hallgatunk.

- Jesse…

- Igen?

- Miért?

Válasz nélkül hagyja a kérdésem. Azt hiszem, hiába faggatom, egyelőre nem fogok választ kapni egyikre sem. Mégis hiszem, hogy egyszer válaszolni fog.

- Aludj! – suttogja a fülembe.

Újfent engedelmeskedem neki. Miért? Magam sem tudom. Mert megmentette az életemet? Bolond szentimentalitás…

Az ötödik napon végre fel tudok kelni. Jesse-re támaszkodva körbejárom a szobát. Kipihentnek érzem magam, mégis hamar elfáradok. A harapás begyulladt, a láz elvette minden erőmet. Viszont most már nem szorulok Jesse segítségére, így másnap visszaköltözik a szobájába. Azt mondja, boldogulok magam is. Lehet, hogy igaza van. Hajt az akarat, el akarom hagyni ezt a helyet. Elég volt a pihenésből!

Beszélek Brian Johnsszal, hogy mihamarabb távozom. Nem tiltakozik, miért is tenné? Így is tovább maradtam, mint kellett volna. Ginát nem látom, hát, rákérdezek Johnsnál. Az anyjával van – hangzik a válasz nem túl meggyőzően. A farkasok utáni tizenegyedik napon kora reggel Gina keresésére indulok. Hangtalanul beosonok a szobájába. Félhomály van, valaki behúzta a függönyöket.

- Gina – suttogom.

- Doktor? – ül fel az ágyon.

Lekuporodom mellé.

- Jól vagy?

- Igen – mondja, de az arcát nem fordítja felém.

Felkattintom a zseblámpám. Egy villanásnyi idő is elég, hogy önkéntelenül is felszisszenjek.

- Menj innen! – suttogja. Szeméből könnyek folynak. Az egyik szeme szinte nem is látszik, annyira be van dagadva. Az ajka felrepedt, az arccsontján pedig vörös heg. Tisztában vagyok azzal, hogy nem minden sebét okozta a viharban való menekülés és a farkasok.

- Velem jössz? – ragadom meg a csuklóját.

- Nem – sóhajtja elfordított fejjel.

Lekapcsolom a lámpát, felemelkedem mellőle.

- Isten legyen veled, Angelina Johns – mondom, mielőtt kinyitom az ajtót. Talán meg sem hallotta, de a szándék a fontos, nem igaz?

A szobámba megyek. Összeszedem a holmimat, nincs sok dolog, amit elpakolhatok. Melegen felöltözöm, felveszem rongyos kabátomat. Hátizsákomat a vállamra veszem. Még egy utolsó pillantást vetek a szobára, mely oly sokáig az otthonom volt. Sarkon fordulok, nem nézek vissza.

Lent a nagyszobában a menekültek szintén szedelőzködnek. Ma végre nem esik, így ők is nekiindulnak a nagyvilágnak. Ahogy kilépek a szabadba, az ajtó mellett támaszkodó Jesse rám néz. Ő is útra kész. Nem kérdezem, ő pedig nem mond semmit. Egymás mellett baktatunk. Az emberek ott ballagnak a nyomunkban. Alig érünk el a régi házakig, kiáltás harsan. Visszanézek. Gina haja lobog, ahogy rohan utánunk. Megállok. Az emberek lassan, fásult arccal ellépdelnek mellettünk. Amikor Gina beér minket, nem néz rám.

- Menjünk – int Jesse mellettem.

Beérjük a csapatot. Jesse halk dalt dúdol, talán az Evita főcímdalát. Gina nagy szemeket mereszt, de pár nő csatlakozik a dallamhoz. Egy kis vidámság a halott világban. Amúgy úgy néz ki, teljesen természetesnek veszik, hogy velük tartunk. Talán még örülnek is, hiszen orvos vagyok, Jesse pedig úgy néz ki, mint egy harcedzett katona, ráadásul fegyverei is vannak. Talán az is…

Baktatunk. Ismerős a táj. Ezt látom azóta, hogy romba dőlt a világ. Romokat és kietlenséget. Máshol viszont örvénylő zöldet, mely visszaveszi, ami az övé már évezredek óta, amit eloroztunk tőle. Felszaggatja az aszfaltot, összetöri a járda kövét. Birtokba veszi a házakat, amelyek lakatlanok, a kihalt üzletközpontokat, melyek üres mementóként ásítva üzenik, hibáztunk.

Visszasüllyedtünk a középkorba, és most már minden nap küzdelem az életért vagy a tisztes halálért. A holttesteket rég befedte a természet, a maradványokat elhordták az élni vágyó állatok. Akik életben maradtak, csupán egy jobb életre vágynak. Azt állítják, tanultak a hibákból. Biztos vagyok benne, közel sincs így. Akár a gyermek, mi is újra elkövetnénk ugyanazokat. Felnézek a sötét égre. Eső szemerkél, arcomba hozza a szél.

Sárban taposunk. Néhol fel kell venni ölbe a kisebb gyerekeket, akik elakadnak a sárban. Szürke az ég, már túljárunk a déli órákon is, amikor megállunk. Jesse mellé telepszem egy kiégett autó motorháztetejére. Van, aki a földre ül, mások félig szétesett padot szednek elő csenevész bokrok alól.

- Jól vagy? – kérdezi rezzenéstelen hangon Jesse.

- Fáj a karom – mondom. Miért hazudnék? Valószínűleg ő is látja rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán.

Bólint. Kis dobozt szed elő, a tetején vörös kereszttel. Elsősegélydoboz.

- Szeretném megnézni.

Már nyitom is a szám, hogy tiltakozzam, de végül inkább szó nélkül levetem a kabátomat. Feltűröm a pulóverem ujját, és a combomra tenyerelek. Nem tudom megtéveszteni. Megragadja a csuklóm, és a saját lábára teszi a kezem. Nagyon óvatosan lefejti a véráztatta kötést, és olyan csúnya pillantással néz fel a szemembe, hogy megborzongok. Amúgy is fázok, ez a tekintet pedig még rátesz egy lapáttal.

- Be van gyulladva. – Szemrehányó a hangja.

- Tudom – mordulok rá. – De mit érdekel az téged? Nem vagy se az orvosom, se az őrangyalom…

Jesse szemében megvillan valami sötét és fenyegető, de gyorsan tova is tűnik.

- Orvos vagy. Lehetne több eszed is.

Nem is mond mást, csak kitisztítja a sebemet. Bőségesen locsol rá alkoholt, mire elkapom a karját.

- Ne pocsékold! – feddem meg.

- Az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok.

Bekötözi, gondosan ráhúzza a kötésre a pulcsim ujját.

- Kész. Mehetsz utadra, vándor! – veregeti meg játékos hangon a vállam.

- Ginát is meg kellene nézni – mondom halkan.

Újfent bólint, és feláll. Ginához sétál, mond neki valamit, nem értem mit, de a lány erőteljesen rázza a fejét. Jesse végül visszajön hozzám, és segít felvenni a kabátom. Úgy viselkedik, mintha valami taknyos kölyök volnék.

- Azt mondja, nincs semmi baja. Bolond ez a lány! – legyint, és arcán a rávetülő árnyékban felbukkannak a hegek nyomai. Nem válaszolok. Előszedem a táskámból szegényes ebédemet, és szótlanul kétfelé osztom.

- Gina elég okos – nyújtom Jesse-nek a sült csirkecombot és a szelet kenyeret. A sajátommal a lányra mutatok, aki zsákjából jó Mikulás módjára almát, húst, kenyeret osztogat. Komoly arccal porcióz, s az emberek elfogadják tőle a kevéske ételt. Van, aki megeszi, van, aki félreteszi rosszabb időkre.

- Vajon mennyit lophatott? – harap nagyot a húsba Jesse.

- Eleget ahhoz, hogy pár napig kibírjuk. Amúgy pedig ne mondd, hogy te nem fosztogattad meg Brian kamráját.

- Nem vagyok egy szent – vallja be, és szinte vidám a tekintete. – Te?

- Nekem adott. Egy hétre elegendő ételt kaptam, amiért meghosszabbítottam a fia szenvedéseit, és megmentettem a lányát, meg az állatait a farkasoktól.

Jesse arcán nem látszik érzelem.

- Körülbelül én is annyit pakoltam el… vagy egy picivel többet – teszi hozzá elgondolkozva.

Gina nem néz ránk. A többiekhez telepszik.

- Azt hiszem, erősen megcsappantottuk Brian tartalékait… - sóhajtom, de nincs bennem bűntudat.

Jesse lenyalja ujjairól a zsírt, a csontot félrehajítja, a kenyérmorzsákat lesöpri az öléből.

- Enned kell! – teszi a térdemre a kezét.

- Nem vagyok éhes, majd útközben megeszem.

- Addig nem megyünk tovább, amíg nem ettél – jelenti ki, és várakozva rám bámul. Szinte a vesémbe lát.

Mit akar tőlem ez az ember? És mit akarok én?

Nekiállok enni. Fáj a karom…

Úgy egy óra múlva újra úton vagyunk. Jesse mellett sétálok. Nem sietünk, nincs miért. Gina visszatér hozzánk, de nem néz ránk még mindig. Nem kérdezzük, valamennyire sejtjük, milyen érzelmek kavarognak benne.

Késő délutánra, sötétedés előtt úgy másfél órával elérjük egy kisváros romjait. Addig járunk körbe, amíg találunk egy viszonylag épen maradt házat. A falak és a tető is áll, az ablakok bedeszkázva, de láthatóan semmi mozgás, lakatlan. Behatolunk. A nappaliban még kandalló is van. A férfiak – köztük Jesse – elmennek fát gyűjteni, a többiek elhelyezkednek a pár négyzetméteres szobában. A lépcső aljában lerakom a cuccom, és felballagok az emeletre. Mi zavar ebben a helyben?

Jómódú család otthona volt egykor. A míves tapétán néhol barnás foltok, egy kéz lenyomata. Olyan, mint amikor a gyerekek festékes kézzel játszanak. Belököm az első ajtót. Fürdőszoba kék csempével, hófehér törölközőkkel. A második ajtó a hálószobába nyílik. Franciaágy, vörös párnák, ízléses színek. A következő szoba szintén hálóként funkcionált. Kinyitom a szekrényt, minden ruhadarab gondosan a helyén. Nem értem. Miért nem fosztották ki ezt a helyet, akár az összes többit?

Végignézem a többi szekrényt, a ruhák között találok télieket is. Még mindig nem értem. Eszembe jut a barna tenyérlenyomat a falon. Valami motoszkál a fejemben, de még nem világos a gondolat. Átmegyek a szemközti szobába, valamikor dolgozó lehetett. A falak mentén mennyezetig érő polcok, és könyvek tucatjai ABC sorrendben. Rend van. Az asztalon gyertyatartó… Kihátrálok. Berontok a mellette levő szobába. Újabb hálószoba, talán egy kamaszé lehetett. A legutolsó, a lépcső melletti vendégszoba lehetett még a régi időkben, ez van a legspártaiabban berendezve. Csak állok a folyosón, és bámulom a festékfoltokat…

Lemegyek a földszintre. Benézek a nappaliba. Az asszonyok beszélgetnek. Láthatóan senki nem mozdult ki innen. Gina egy fiatal lány mellett ül, és komoly arccal hallgatja mondandóját. Nem zavarom őket.

Kezdem átlátni a házat. A földszinten jobbra nyílik a nappali, balra az ebédlő. Köztük széles folyosó és az emeletre vezető lépcső. Az ebédlőben rend van, akárcsak a fenti szobákban. Belépek a konyhába. Mintha nem is történt volna meg a háború. Az edények a szekrényekben, fűszerek a dobozaikban, csillog a mosogató, mintha a gondos háziasszony éppen most mosta volna le.

Nyílik a bejárati ajtó. A férfiak visszatértek a fával.

- Doktor! – hallom Jesse-t.

- Itt vagyok – kiáltom vissza.

Jesse nesztelenül toppan a konyhába. Figyelem az arcát. Várom a reakcióit. Körbenéz, csípőre teszi a kezét.

- Hűű – nyögi.

Nekidőlök az asztalnak.

- Így néz ki az emelet is. Rend és tisztaság. Szerinted így kellene kinéznie?

A fejét rázza.

- Itt valami nem stimmel – mondja.

Megragadom a kezét, és magammal húzom fel a lépcsőn. Megmutatom neki a foltokat a tapétán.

- Ez vér… - hajol oda.

Hátralép, és összehúzott szemekkel méri végig a falat.

- Nézd! – mutat egy pontra. – Itt spriccelt végig. Artériás vérzés, azt hiszem. Te mit gondolsz?

- Ugyanerre – dőlök háttal a szemközti falnak. – Először azt hittem, festékfolt. Tudod, amiket gyerekek csinálnak, hogy a szülők meglátva a tenyérlenyomatokat, kisebb infarktust kapjanak. De ez nem az.

Jesse rám pislog, és végigfutja az emeletet. Benyit a szobákba, a dolgozónál elismerően füttyent egyet, majd visszaballag hozzám.

- Itt lakik valaki – jelenti ki határozottan. – A tetőteret és az alagsort nézted már?

- Még nem. Visszajöttetek, mielőtt megtehettem volna.

- Akkor menjünk fel. Nem akarok meglepetéseket – int a lépcső felé.

Lassan lépdelünk. Lábaink alatt nyikorog a fa. Jesse belöki a padlásra vezető ajtót. Előremegy. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy pisztolyt húz elő a kabátja alól. Mögötte belépek én is.

A tetőtér gondosan be van rendezve. Műterem. Papírok és vásznak halmai hevernek szanaszét. Bekeretezett képek lógnak a gerendákról, és állnak az oszlopoknak döntve. Közelebb megyek az egyikhez, de önkéntelenül is visszahőkölök. Jesse átkarolja a vállam.

- Rosszul vagy? Mi a baj?

- Nézd! – mutatok a képre.

Elsápad.

- A francba! Az a lány halott, ugye?

- Halottabb már nem is lehetne… - nyögöm. – Hiányoznak a belső szervei.

- Oda nézz… - mutat a kép egy pontjára.

Körömnyomok, beszakadt körmök, vér…

- Oh, Istenem…

Jesse elkapja a csuklóm, és már rohanunk is lefelé. Kit érdekel most az, hogy a vállam majd szétszakad… Jesse kezében fenyegetően feketedik a SIG Sauer. Ezt a fegyvert még a háború előtti időkben elsősorban a szövetségiek használták előszeretettel, de most nem érek rá azon morfondírozni, mi köze lehetett Jesse-nek a szövetségiekhez. Dübörög a ház, ahogy lefelé rohanunk. A nappaliban csend honol, de nincs erőm, hogy bármit is mondjak nekik. Mindenki dermedten bámul minket, ahogy a lépcső mellett az alagsorba vezető ajtót feszegetjük.

- Berúgom – tol el onnan Jesse, és habozás nélkül a kilincs alá rúg kétszer is. A szemem elé kapom a kezem. Hasogat a karom. Faforgács teríti be a padlót. Jesse zseblámpát szed elő a zsebéből, és a SIGhez fogva lassan lefelé indul. Követem a lámpámmal. Kezemben ott villog a kés, bár kétségtelenül kevésbé veszélyes, mint a pisztoly.

Ha most valaki megkérdezné, mit is csinálunk, nehezen tudnám megmagyarázni. Talán azt motyognám: balsejtelem vagy ösztön… Fogalmam sincs. Csak láttam azokat a képeket ott fenn, és nem tudom kiverni őket a fejemből. S ha még hozzávesszük a házban látottakat, igazán érthető mind az én, mind Jesse viselkedése. Vagy mégsem? Mielőtt belépnék a pincébe, még felvillan előttem Gina értetlen arca.        

Fojtogató bűz fogad. Hányingerem támad. Leérünk a lépcsőn. Jesse dermedten áll. Teste mellett lógatja a pisztolyát, míg a lámpa fénye körberebben. Előhúzom a zsebkendőmet, és az orrom elé szorítom. A késemet visszacsúsztatom a helyére, hisz jól látható, hogy nincs itt senki. Vagyis van, de… De.

Jesse a torkát köszörüli. Lassan körbejár. Én nem mozdulok a lépcsőtől. Orvos vagyok, de… ez…

- Menjünk… - mormolja halkan.

Mögöttem jön, s jól hallom, hogy kínlódva veszi a levegőt. Egyenesen a bejárati ajtó felé veszem az irányt, miest felérünk. Senki nem kérdez semmit, talán az arcunkon vagy a szemünkben láthatnak valamit. Kilépek, és négy-öt lépés után összegörnyedek. Jesse elkapja a vállam, és megtart, amíg kiadok magamból mindent. Ennyit az ebédemről.

- Bocs – törlöm meg a számat. Ránézek. Sápadt, akár a hó.

- Semmi baj – küszködik a szavakkal. Úgy néz ki, ő is rosszul van.

Arrébb megyünk. Felmarkolok az egyik kis pocsolyából egy maréknyi vizet, és az arcomba lötykölöm. Nekidőlök egy kiszáradt fának. Jesse mellém támaszkodik.

- Sok mindent láttam – motyogom. Talán nem is neki, hanem magamnak, hogy megmagyarázzam, miért is borultam ki. – Orvos vagyok. Nem egy ember halt meg a kezeim között. Az a sors volt. A bombázások után a sugárzástól megégett emberek pusztultak el, mielőtt enyhíthettem volna kínjaikon. Az a háború volt. Az utakat járva gyermek, asszony, férfi halt meg, mert nem volt elég élelem, tiszta víz. Az a természet volt. De ez… Ez színtiszta gonoszság. Képeket festeni haldokló vagy már meghalt emberekről… ez már elmebetegség. Az a legrosszabb, ami ott lenn volt… Hogy’ lehet valaki képes ilyesmire?

Erre a kérdésre nincs válasz. Jesse szomorúan ingatja a fejét.

Az emberi testek járnak a fejemben. A feldarabolt emberi testek a kampókon lógva. Műanyag dobozokban belső szervek gondosan felcímkézve. Egy vödörben belsőségek, szinte kifolynak belőle… Előrehajolok. Öklendezem, de már nincs, ami kijöjjön belőlem. Jesse megdörzsöli az arcát.

- Menjünk vissza. Vigyáznunk kell rájuk. Az a szemét biztos itt kódorog valahol.

Az ajtó előtt megtorpan, és megmarkolja a felkarom.

- Tudsz bánni a fegyverrel. – Nem kérdezi, tudja.

- Nem kell fegyver – tiltakozom hevesen.

- De igen – szorítja meg a karom, hogy elzsibbadnak az ujjaim. – Egy késsel nem tudod megvédeni magadat. A karod még mindig nem gyógyult meg teljesen – figyelmeztet.

- Nem kell – akaratoskodom.

Egészen közel hajol az arcomhoz.

- Szerinted azok ott lenn… mit adtak volna egy pisztolyért, amikor az a szemét elkezdte őket felvagdosni, akár a marhákat szokás? – sziszegi villogó szemmel.

Nem nézek rá, de igaza van. Elenged, és előszed három pisztolyt.

- Én általában a SIG-et használom, de erre gondolom, már rájöttél. Könnyű és viszonylag nagy a tára. Van még egy Smith and Wesson 4506-os automata. A tárba nyolc golyó fér, elég súlyos, de ha elsütöd… garantált a siker. Végül egy Beretta M9-es tizenöt golyóval a tárban. A táskámban rejtőzik még egy Browning vész esetére, ha esetleg arra vágysz.

A hangja rideg, érzelemmentes. Úgy tart nekem kiselőadást, hogy pontosan tudja, nem vagyok pólyás e téren.

- Csupa automata – mondom.

Bólint, szemében megvillan valami régi érzelem.

- Nem szeretem a revolvereket – vallja be. Önkéntelenül is végigsimít sebhelyes arcán. – Nos, melyik kell?

Legszívesebben az arcába ordítanám, hogyan lehet ennyire hideg?! Nem teszem, hiszen számára ez egyfajta mentsvár a múlt és a jelen borzalmai elől. Tétovázva kinyúlok a Beretta felé, de megáll a kezem. A Smith and Wessont veszem el. Lefelé fordítom, és kibiztosítom. Meghúzom a ravaszt. Üres kattanás. Nem lep meg.

- Igazi szemfényvesztő vagyok – vigyorog rám Jesse komor mosollyal. Egy tárat nyújt.

Hátrahúzom a szánt, a helyére csúsztatom a tárat, elcsettintem a fegyvert.

- Van hozzá tokom, és tartalék lőszerem is, de azért spórolj a golyókkal – teszi el a másik két pisztolyt.

- Honnan tudtad, hogy ezt fogom választani? Mert tudtad.

Elmosolyodik, kevésbé komoran.

- Mondhatnám, hogy csupán megérzés, de akkor hazudnék. Elfelejtetted? Összes titkod tudója vagyok.

Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Az övembe tűzöm a pisztolyt, ráhúzom a kabátom. Mielőtt becsuknám magunk mögött az ajtót, körbelesek, de semmi gyanúsat nem látok. Odabent mindenki a kandalló köré tömörült. Jesse-t és engem odaengednek a tűzhöz.

- Senki nem mehet ki egyedül – kezdi Jesse halkan. Hangja mégis azonnal a figyelem középpontjába tereli. Nem magyarázza óhaját, okát, de szavai így is baljóslatúak. Biztos vagyok benne, hogy engedelmeskedni fognak neki. Lenyom egy székre, amelyről az egyik férfi áll fel, és tovább folytatja mondandóját.

- Ha mégis valakinek sürgős odakint, akkor párban tegyék. Szóljanak nekem vagy a doktornak. Nem akarok senkit rémisztgetni, ám van itt valaki a környéken, aki szeretné, ha mielőbb eltűnnénk innen. Lehetőleg a föld alá.

- Engem nem tud megijeszteni – ingatja a fejét egy férfi. Tagbaszakadt, szakállas figura, elhiszem, hogy senkitől sem fél.

Jesse megszorítja a vállam. Most rajtam a sor.

- Körbenéztem itt a házban, amíg maguk elhelyezkedtek. Találtam pár dolgot, ami nem illik ide. Például véres tenyérlenyomatokat a falon, és bizarr festményeket.

- Mégis mit akar? Háború van – legyint a férfi.

Kesernyésen elmosolyodom. Keserű a szám íze, sajog a karom, és a pisztoly nyomja a bordáimat.

- Járt odalent a pincében? – kérdezem. Hangom nyersebb, mint megszokott. Mára elegem van a kedves szemellenzésből és óvatosságból.

Nemet int. Mély levegőt veszek.

- Akkor hadd meséljem el, mi van odalent. A gyerekekre való tekintettel, megpróbálok a tényekre szorítkozni. – Jesse ujjai megnyugtatóan pihennek a vállamon. – Először is… ott van a bűz, ami nem elhanyagolható. Ide is kezd felszivárogni, mert betörtük az ajtót, maguk pedig begyújtottak. A meleg nem kedvez a lenti dolgoknak. Másodszor… ott van a vér. Nem elhanyagolható mennyiségben ez sem, erről biztosíthatok mindenkit. Mit is említsek harmadiknak? – vonom fel gúnyosan a szemöldököm, mintha csak délutáni csevelyt folytatnék régi ismerősökkel – Talán a kampókat, amelyek a gerendákról lógnak? A felcímkézett dobozokat? A vödröket a falak mentén? Na jó, kezdem a kampókkal. Sok mindent tűzött rájuk a tulajdonosuk: combokat, mellet, félbevágott testet, de akad ott egész is. Klassz, ugye? – Már többen sápadoznak, pedig nem is értem a mese végére. – A dobozok bőröket tartalmaznak, mint azt a feliratok állítják. Természetesen szín szerint csoportosítva. Nem legvégül pedig a vödrök, tele májjal, szívvel, vesével, ezek is gondosan felcímkézve. Elnézést, majdnem kihagytam a nagy, több tízliteres kádakat nem hasznosítható maradványokkal.

- Mi az ördögről beszél? – suttogja egy fiatal fiú halottsápadtan.

Felállok. Jesse olyan közel áll mögöttem, hogy érzem testének melegét. Bátorít, biztat, hogy mondjam ki.

- Azok ott lenn a vödrökben… valaha emberek voltak. Még mindig háború van? – kérdezem teljesen oda nem illően, ám mégis mindenki érti, mire célzok. Kisétálok, Jesse követ.

- Ez egy kicsit erős volt – dobja le az ebédlő egyik sarkába a cuccainkat.

- Ezt akartad, nem?! – támaszkodom az asztalnak.

Nem válaszol. Helyette kiteríti a pokrócait a padlóra. Nagyot nyelek, és a mennyezetre meredek.

- Csak azt akartam, hogy felfogják. Komolyan vegyék, hogy nem játékból féltjük az életüket.

Jesse a parkettán térdel.

- Tudom – mondja, de nem néz fel rám.

Ellököm magam az asztallaptól, és a saját zsákom mellé guggolok. A rá kötözött pokrócot rángatom, de a zsinór bogóra kötölődik. Szitkozódom. Jesse odanyúl, és a csuklómra teszi a kezét.

- Elég! – suttogja. – Jó voltál.

- Ezt akartad?! Akkor miért bánsz velem ilyen idegesítően?

- Igen, ezt. Csak túlszárnyaltad az elképzeléseimet.

Térdre esek. Jesse kibogozza a madzagot, és a sajátja mellé teríti az én plédemet is. Közben halkan magyaráz.

- Ne értsd félre, kérlek. Megleptél. Egy ideig én istápoltalak, előtte sem sokat társalogtunk. Fogalmam sem volt, mire számítsak tőled, pedig tudtam, hogy nem szimpla orvos vagy. – A durva pléd kerül alulra, a puhább felülre. – A külsőd megtévesztő, még ha te ennek nem is vagy tudatában.

- Miről beszélsz? – Leülök. Odaadóan figyelek rá. Vállat von, lesimítja a takaró ráncait.

- Férfi vagy, így nem várom el, hogy gyakran nézz tükörbe. Nem is vagy az a fajta, erre rájöttem már korábban. Maximum, ha borotvát veszel a kezedbe, akkor sem mindig. Bár arra kíváncsi lennék, hogyan csinálod, hogy nem vagdosod össze magad. – Felkuncogok, de aztán el is akad a hangom, mert a kuncogás olyan lányos. Jesse viszont folytatja. – A háború után vagyunk, ami romba döntötte a világot. Az emberek többsége megcsúnyult. Megráncosította őket a harc, a félelem, a küzdelem. A nők, legyen az fiatal vagy idős, nem kíván nőnek látszani, érthető módon. Nem is látszanak annak, egy-két kivételtől. És akkor jössz te… - A táskájában kotorász, nem néz rám. – Férfi vagy. Katona. Nem mai gyerek. Mégis… - Végre a szemembe pillant. Mélykék tekintete egész mélyre hatol, talán egészen a lelkemig. – Olyan, mintha nem fogna rajtad az idő. Huszonévesnek látszol. Sehol egy ránc. Hiába a sugárzás, ezernyi harc, amin keresztül mentél. Bőröd márvány, tökéletes. A régi hegek szinte beleolvadnak a fehérségébe. A hajad hosszú, holott nem egy ember örökre kopasz maradt. Neked egy szál sem hiányzik, talán csak a szőkébe vegyülnek ősz hajszálak. Összeolvadnak láthatatlanul, nem öregítenek, nem fiatalítanak, csupán körbeölelik az arcod. – A sarkára ülve már nem foglalkozik mással, csak engem lát. – Az arcod, amely megállta volna annak idején bármely magazin címlapján a helyét. Azt az arcot, amelyben két hihetetlen szem vibrál, él, ragyog. Még soha nem láttam ilyen szempárt. Sokáig azon gondolkodtam, kontaktlencse vagy üveg, de nem. Ez a te sajátod, amellyel mindent látsz, amellyel ha valakire ránézel, az illető megtorpan, lesüti a pillantását, mert ezek a szemek mindent látnak, minden titkot kiderítenek. Sejtelmem sincs, létezik-e valaki, akinek ilyen szeme van: a bal kőszürke, zavaróan hideg pillantás, míg a jobb ragyogó aranybarna, csupa gyengédség. Különleges. Szinte törékennyé tesznek, és ezt az érzést csak tovább erősíti karcsú alkatod, amely azonban nem gyenge. Az ujjaid is kecsesek, igazi orvos kezei, bár tudom, hogy vér tapad hozzájuk. Tudom, hogy bűnösnek tartod magad miattuk, de ne felejtsd el, hogy az egy másik világ volt, más szabályokkal, és te katona voltál, amikor a parancs az parancs. – Olyan, mintha fel akarná emelni a kezét, hogy megérintsen, de végül mégsem teszi. Zavartan mosolyog. – Nem néz ki belőled senki fenyegetőt, de erre te rácáfolsz. Szemrebbenés nélkül szembeszállsz farkassal, sztereotípiákkal, és merészen szembenéznél azzal a gyilkossal is, pedig félnél, mert élni akarsz. Mindenek felett. Nem hiszi el senki, míg tulajdon két szemével nem látja, hogyan harcolsz egy késsel vérengző fenevaddal, melynek célja, hogy megöljön, és széttépje tökéletes tested, és a harcból mégis te kerülsz ki győztesen, mert téged hajt a túlélés vágya, s az akarat, hogy továbbmenj. Tudom, hogy nem vagy halhatatlan, hiszen tulajdon két kezemmel ápoltalak. Akkor mégis hogyan lehet, hogy gondtalannak, ártatlannak látszol? Minden mozdulatod, pillantásod, szavad azt sugallja, élek, és szeretek élni, akármi történt is. Ez pedig megtévesztő. Mert nem hinnék, hogy benned egy kőszívű szörny is lakik, aki szemrebbenés nélkül tipor bele emberek lelkébe, és fagyasztja meg bennük a vért. Ezért voltam képtelen bármit is mondani. Úgy éreztem, fázom, pedig csak hangod fagyossága sugárzott át belém, s kellett idő, míg felengedtem. Ne haragudj, ha megbántottalak volna.

Erősen akadozik a lélegzetem. Ez a férfi, akiről én az égvilágon semmit sem tudok, ismeri minden titkomat, még azokat is, amelyeket nem vetettem papírra. Kiismert, feltárt, az ő szeme előtt nem vagyok több mint kifacsart narancs, amely lecsupaszítva hever a földön. Megdicsért, zavarba hozott, majd letaszított egy magas szikláról.

Észrevétlenül, de… belopta magát a szívembe, holott apám halálakor megfogadtam, soha többé nem szeretek. És ím, jött valaki, aki akarva-akaratlanul mégis barátom lett. Nem kér érte semmit, nem is értem, miért van mellettem. De talán nem is az ok a fontos, hanem hogy velem van, és újra megtanít arra, hogy az ember egymagában üres sírgödör csupán.

Jesse a torkát köszörüli, saját maga is zavarba jőve tulajdon vallomásától. A Smith and Wesson tokját és lőszert nyújt át.

- Tedd el! – Reklamáció nélkül engedelmeskedem. A tokot felveszem, mázli, hogy vékony vagyok, így a pulóverre is simán felhúzhatom. A pisztolyt a helyére illesztem. Furcsa érzés annyi év után fegyvert viselni.

- Minden oké? – Jesse úgy fürkész, mintha pontosan tudná, mi megy végbe bennem.

- Szoknom kell. Régen volt. – Régen?! Na, hiszen! Csupán pár éve, és mégis fényéveknek tűnnek.

Jesse bólint, mintha értené. Talán így is van.

A nappaliból meleg szivárog át hozzánk. Ezúttal Jesse vacsoráján osztozunk, bár egyikünknek sincs nagy étvágya. Gina nem mutatkozik. A szegényes kaja után Jesse újra megnézi a sebemet, és megint telelocsolja alkohollal. Ájuldozom, sziszegek, de férfiasan bírom. A szemem sarkában azért megbújik egy nőies könnycsepp…

- Nem értem azt a lányt – hozza fel Jesse Ginát, talán figyelemelterelés okán. – Hozzánk sem szól.

- Szégyelli, hogy képes volt ott hagyni a szüleit pont most, amikor meghalt a bátyja. Idő kell neki.

Jesse elhúzza a száját, fintorog. Egész ijesztő külsőt ölt magára.

- Szerintem tévedsz. Naiv vagy, doki, túl jóhiszemű, de nekem mindegy. – Még vállat is von.

Új kötést kapok a kezemre, Jesse elpakol. Nem beszélgetünk. Beszüremlik a többiek motoszkálása. Lefekszünk aludni. Kemény a padló, és hideg a fal. Elhúzódom onnan az ebédlő belseje felé, de nem sokat segít. Összeszorítom a fogamat, hogy Jesse ne hallja, vacogok. Így is érzem, hogy felkönyököl. Valószínűleg éppen kiselőadást tartana, de fekete árnyak jelennek meg az ajtóban. Rájuk villantom a zseblámpát. A szakállas férfi és egy vele egykorú nő. Jesse felül.

- Mi a baj?

- Paul, a fiunk és Liz, az egyik lány nincs a helyén – motyogja reszketve az asszony.

- Fent nézték már őket? – ülök fel én is.

- Voltam fent, de nincsenek ott – szól a férfi, s már nem olyan kemény a hangja, mint nem is oly régen.

- Mióta nem látták őket?

- Mikor elmentünk fát szedni, Paul ott volt mellettem. Jessica azt mondja, behozta az ágakat, de utána nem látta. Liz is olyan körül tűnt el. Gondolják, hogy…? – Nem fejezi be, Jesse pedig nem válaszol.

Felpattanunk. Fegyvert igazítunk, zseblámpát szedünk elő, kabátot veszünk.

- Maguk itt maradnak. Ha kint vannak, megtaláljuk őket – veregetem meg az asszony vállát, de nem nézek a szemébe.

Kint sötét van és hideg. Feltámadt a szél is.

- Minden rendben? – néz vissza a lépcsőről Jesse.

Adrenalin árad szét bennem.

- Menjünk!

Jesse a ház mögé indul, én jobbra a sötétben csupasznak tetsző fák felé. Nyomokat keresek a lámpa fényénél. Végül merészet döntök. Lekapcsolom, és megpróbálom hozzászoktatni a szemem a sötéthez, a néhol felvillanó hold fényéhez. Hosszabb ideig tart, mint gondoltam, de utána belevetem magam a bokrok közé.

Lassan, szabályosan lélegzem, a kezemben a késem. A kés gyors és hangtalan, ha szakszerűen használod, ezt hamar megtanultam annak idején. Félig összegörnyedve osonok, és végre, az egyik bokor alatt, a fák közelében megtalálom a nyomaikat. Alig két lépés után a bokor mögött dulakodás és vér nyomai. Erősen markolom a kés nyelét. Óvakodom bemenni az erdőbe, de mennem kell. Zajt hallok, megtorpanok. Az erdő szélén lapulok, egy nagy tölgy mögött. Érzem, hogy valami nem stimmel. Csak most kezdem sajnálni, amiért nem fordítottam kellő figyelmet mindennapos edzéseimre.

Újabb zaj, túl közel van… a hátam mögött. Perdülök, de a kést kiüti a kezemből, és hurkot dob a nyakamba. Vékony drótszál, amely hangtalanabb és gyilkosabb eszköz, mint a kés. Leszeli a fejed, mielőtt felfoghatnád, mi történik. A gond csupán az, hogy reflexből felkaptam a kezem, és két ujjam beszorult a drót és a nyakam közé. Még az arcát sem láttam, de mégis meg fog ölni. Ez felbosszant, de nem sokat tehetek.

Fuldoklom, és meleg vér folyik a kabátom alá. Piros pontok ugrálnak előttem. Hátralököm a könyököm, mintha betonnak csaptam volna a karom. A rossz kezem… Nincs idő gondolkodni, fájdalmat érezni. Hátravetem magam, nekiütközök. Dühösen felmordul, mert a fa törzsének dőlünk. Szorosan fog, mint szerelmes a kedvesét. Minden erőmet összeszedem, elkapom a csuklóját, és váratlanul előredőlök. Úgy érzem, leszakad a fejem, hányingerem van, és nem kapok levegőt. Mindezeket egyszerre, jaj, de jó nekem! De azért előredőlök.

A karom hasogat, mégsem engedem el a csuklóját. Átvetem a vállam felett. Hatalmasat esik, én pedig féltérdre rogyok. Már kúsznék a késemért, nem törődve a fájdalommal, amikor oldalba rúg. Belezuttyanok a sárba. Felnézek. Felém tart, a kezében akkora húsvágó bárd, hogy rosszul leszek tőle. Teljesen átlagos arca van, csak a szeme… A szemében őrület fénylik.

Ujjaim a fegyver után kotorásznak, miközben hátrafelé kúszom. El tőle, el messzire. Vihog. Én viszont sírok. A könnyeimtől összemaszatolódik a világ. Nem akarok meghalni, főleg nem általa. Nem akarom a pincében végezni, egy festményen megörökítve. A kabátom ujjába törlöm az arcom. Újra tisztán látok. A hold egy pillanatra kisiklik a felhők mögül.

- Miért? – kérdezem.

A hátam a fának döntöm. Legszívesebben felmásznék rá. Ujjaim a pisztoly markolatára fonódnak.

- Mert jó – vicsorogja.

A hangja visszhangzik a fülemben. A mellkasára összpontosítok úgy, ahogy a kiképzésen tanultam. Milyen régen is volt! A mozdulat mégis gördülékeny, amikor előhúzom a Smith-t, kibiztosítom, és rászegezem. Két kézre fogom. Látom a döbbenetet az arcán. Meghúzom a ravaszt. Egyszer. Kétszer. Habozni nincs idő, különben én fogok itt feküdni holtan. Piros virág nyílik a mellkasán, de ugyanekkor szétrobban a feje. Amikor összeesik, Jesse tűnik fel mögötte.

- Paul és Liz… - nyögöm.

- Bezárta őket egy kis faház félébe. Már a házban vannak.

Oldalra dőlök. A föld kellemesen hűsíti lángoló arcom. Jesse letérdel mellém, és végigsimít az arcomon.

- Átkozott bolond – susogja. – Lázas vagy. Miért nem szóltál?

Költői kérdés, amire nincs válasz. Akármilyen a külsőm, azért még férfi vagyok, és büszke férfi. A hónom alá nyúl, felemel. Együtt botorkálunk a ház felé. Ismerős jelenet. Az utolsó lépések a legnehezebbek. Kóválygok a fájdalomtól. Jesse húz, vonszol magával, ahogy alig egy héttel korábban tette. Az ebédlőbe oldalaz velem. Fogait csikorgatja, amikor felfektet a nagy asztalra. Székek csattannak, ahogy félrelöki őket az útjából.

A mennyezet fehér, néhol homályos. Annyira fázom… Jesse visszatér, fölém hajol.

- Levetkőztetlek – mondja. – Le kell vinni a lázad.

Olyan hideg van, gondolom tétován.

- Fázom – motyogom.

Meghallja, és letörli a verítéket az arcomról.

- Tudom – válaszolja.

Vetkőztetni kezd, és az arca egyre inkább szétesik. Beborít az áldott sötétség, amihez mostanában többször van szerencsém, mint szeretném.

 

Hűvös lehelet térít magamhoz. Vizes kendő érinti az arcomat, de ez sem tudja megakadályozni, hogy visszacsússzak a sötétbe.

Kellemes melegre ébredek. Jesse hangját hallom. Egy dalt dúdol. Oldalra fordítom a fejem. Az egyik széken ül, és engem néz. Az arca fáradt, a szeme karikás, a haja kócos, a ruhái gyűröttek.

- Mi történt? – A torkomba fájdalom hasít.

Próbálok felülni, mire felpattan, és visszafektet.

- Csúnyán felment a lázad. Egész éjszaka hánykolódtál, félrebeszéltél. Vizes ruhákkal tekertelek körbe, szerencsére használt.

- Mennyi az idő?

Az órájára pillant.

- Már hét óra is elmúlt. Szerintem még pihenned kellene – teszi hozzá.

Gyengének érzem magam. Hányingerem van. Jesse láthatja, mert a vállamra teszi a kezét.

- Bedeszkáztattam a pinceajtót – mondja.

Valamelyest megnyugszom. Borzongok, mire Jesse észbe kap. Lekapkodja rólam a kendőket, és egy törölközővel szárazra dörzsöl. Plédet terít rám, mosolyog.

- Piszkosul szerencsés vagy, doki – vigyorogja.

- Miért? – sóhajtom. Többre nem vagyok képes, minden apró mozdulatomra kín hasogatja a nyakam.

- Mert még élsz – borzol a hajamba.

Rám kacsint. Válaszul nagyot kordul a gyomrom.

- Hozok enni – siet el, előbbi szavait nem magyarázza.

Amikor visszatér, kenyeret és konzervet hoz. Megetet, mint egy pólyást. Ez felidegesít, de ő csak mosolyog rajtam. Épp, hogy a kaját meg nem rágja helyettem, bár nem lenne ellenemre, borzalmasan fáj a nyakam. Mindenem sajog, szúr. Lassan megnyugszom. Álmos vagyok. Visszadőlök, és ernyedten hagyom, hogy eligazítsa a fekhelyemet.

- Miért? – motyogom félálomban.

- Nem tudom – kuncog a fülembe.

Elnyom a mély, pihentető álom.

     

Félhomályra ébredek. Jesse halk szuszogását hallom a fülem mellett. Egy széken ül, fejét az asztalra fektetett karján nyugtatja. Ujjai között pedig az én kezemet szorongatja. Zavarba kellene ettől jönnöm, de valahogy nem megy. Olyan természetesnek tűnik, ahogy a kezemet fogva alszik. Miest megmozdulok, azonnal ébren pislog rám. Fogalmam sincs, hogyan csinálja.

- Éhes vagy? – kérdezi.

Nem mondja, miért fogta a kezem, én pedig nem kérdezem. Bólintok inkább. Eltűnik a látóteremből, ételt hoz. Kényszerítem magam, hogy fogcsikorgatva bár, de felüljek, és egymagam egyek. Nem tiltakozik, ami azt jelenti, jobban nézek ki, mint haldoklásom elején.

- Ők? – kérdezem.

Pontosan tudja, kikre gondolok.

- Vacsoráznak. Holnap reggel továbbmennek akkor is, ha mi nem tartunk velünk – magyarázza.

- Megyünk mi is – határozom el.

Jesse a fejét csóválja.

- Szerintem még pihenned kell.

- Pihentem egy egész napot. Az elég – kötöm az ebet a karóhoz.

Jesse elveszi előlem a maradékot. Az arca komor, de nem szól. Kimegy, magamra hagy, mintha csak ez lenne a válasza. Kisvártatva mégis visszatér. Gina a nyomában lopakodik.

- Bejöhetek? – áll meg az ajtóban.

- Gyere – intek neki.

Jesse megáll mögöttem. Úgy húzódik mellém, mintha óvni akarna.

- Valami baj van? – könyökölök fel.

- Csak szerettem volna tudni, hogy vagy – toporog Gina, de nem néz rám.

Megbűvölten nézem. Még mindig olyan, mint egy angyal. Sejtem, hogy mi bántja.

- Velük mész? – dőlök vissza, és a plafont bámulom.

- Nem… csak… csak… - dadogja.

- Menj, ha menni akarsz – fordítom el a fejem. – Jesse maradni akar, és én se vagyok még olyan jól, hogy hosszabb útra vállalkozzam.

- New Orleans felé mennek – szipogja Gina esetlenül.

Hallgatok. Jesse lopva a kezemért nyúl, megszorítja.

- A dokinak igaza van, kislány – morogja. – Menj velük. Nem tudom, mi meddig maradunk itt. A doki nincs túl jó állapotban. Menj, és vigyázz rájuk!

- Nem baj?

- Miért lenne baj? – sóhajtom, mire Gina felzokog, és kirohan.

Jesse fölém hajol.

- Minden rendben? – kérdezi aggódva. Tenyere a homlokomon pihen, de a másik melegen fogja át az ujjaimat.

- Jó ötlet elengedni? – morfondírozom.

Vállat von.

- Ezt csak az Isten tudja, és mint tudjuk, az ő útjai kifürkészhetetlenek. Most inkább aludj.

Lehunyom a szemem, de ezúttal végtelen óráknak tűnnek a percek, mire elalszom Jesse kezét szorongatva.

 

Az ablakot verő eső hangjára ébredek. Kábán felülök. Jesse az ablaknál áll, kifelé bámul.

- Esik az eső – közli.

- Mennyi az idő? – keresem az órám.

- Már dél is elmúlt.

- Gináék elmentek? – hanyatlok vissza óvatosan.

- Kora reggel. Még búcsúzni sem jött be. – Szemrehányó a hangja.

- Nem számít – felelem, s félig lehunyt szemekkel hallgatom az eső kopogását.

- De igen – néz rám keményen Jesse. – Ha tőlem nem is, de tőled elbúcsúzhatott volna. Elvégre megmentetted az életét!

- Nem számít – mondom újra, de látom Jesse-n, hogy nem hisz nekem. Nem lepődöm meg, hiszen még én is kételkedem magamban. Ő miért ne tenné? – Mióta esik? – kérdezem inkább.

- Úgy egy órája – dől az ablakkeretnek Jesse. – Hogy érzed magad?

- Még tudnék aludni, azt hiszem – sóhajtom.

- Akkor aludj. Itt leszek, amikor felébredsz. Nem vagy éhes?

Furcsa, ez a pasi mindig etetni akar. Kis híján elmosolyodom, bár nincs jó kedvem.

- Most inkább nem kérnék semmit, köszönöm.

- Enned kell! – figyelmeztet.

- Tudom.

- Akkor?

- Majd később.

A fejét ingatja, hozzám lép. A homlokomra csúsztatja a csuklóját hőmérő gyanánt.

- Pihenj! Ma már nem megyünk sehová, hiába is szeretnéd.

- Jól vagyok. – Nem nézek a szemébe. Úgyis tudja, hogy hazudok.

- Ezt hadd döntsem el én – csattan a hangja.

Behunyom a szemem. Nem akarok vitatkozni.

- Csak neked akarok jót – erősködik.

Elfordítom a fejem, miközben tudom, hogy most duzzogok, mint egy óvodás. Fáj a nyakam. Felszisszenek. A vállamra ejti a kezem.

- Bocsáss meg! Pihenj csak.

Ránézek. Még képes, és ő kér bocsánatot. Honnan szalajtották ezt a pasit? Komoran bámul le rám.

- Nem értelek – mondom halkan.

Lassan elvigyorodik. Már egyáltalán nem zavar a számtalan heg, mely ezer ráncba szalasztja az arcát.

- Én egy ilyen ember vagyok – vallja.

Az arca van a szemem előtt, mielőtt visszaalszom.

 

Másnap reggel korgó gyomorral, kipihenten ébredek. Jesse viszont még alszik. Elgémberedett tagokkal kelek fel, kivételesen még erre sem riad fel. A földön alszik, fázósan magára húz egy vékony plédet. Odaát a nappaliban valószínűleg kialudt a tűz, mert hűvös van. Óvatosan, nehogy felriasszam, betakarom a saját takarómmal.

Elintézek pár sürgős teendőt, melyet tovább nem hanyagolhatok, aztán átballagok a nappaliba. Még van parázs. Kis idő múlva újra kezd átmelegedni a hely. Kell egy kis idő, míg átszűrődik Jesse-hez a meleg. A dohányzóasztalon kis csomag, úgy sejtem, Gina hagyta itt. Belenézek. Alma, sült hús, kenyér. Búcsúajándék. Átviszem az ebédlőbe. Jesse még mindig alszik. Egy kicsit bűntudatom van, hiszen miattam merült ki ennyire.

Sokat gondolkodom, mielőtt rászánom magam. Felmegyek az emeletre, rendbe teszem magam a fürdőszobában. A tükörbe nézve elhúzom a szám. Arcom borostás, lassan szakállat növeszthetek. A nyakamon kötés, az arcomon kis vágás, ki tudja, mikor szereztem. Még a farkasokkal való csatározásom nyomai is halványan lüktetnek. Pompás.

Egy ideig szépségversenyre nem hívnak. Ezen elmosolyodom, aztán felsóhajtok. Eszembe jut, hol is vagyok. Megnézem a karomon a sebet. Szépen gyógyul, bár már két ujjamon is kötés díszlik. Lassan elfogy az elsősegélydoboz kötszermennyisége. Erre mondaná apám, hogy ennyire nem lehetsz kétbalkezes, fiam.

Átlépdelek a hálószobába. Végignézem a szekrényeket. Meleg ruhát keresgélek magamnak, de közben Jesse-nek is találok párat.

- Mit csinálsz? – szólal meg hirtelen az ajtóból.

Megperdülök. Nem is hallottam, hogy feljött.

- Mégis mi az ördögöt művelsz? – kapja el a karom, és úgy megszorítja, hogy elejtem a pulóvert, amit éppen neki nézegettem.

Nem értem, miért viselkedik így.

- Jesse, mi a baj?

- Hagyd ezeket, hallod?! – ráz meg.

Megsajdul a karom, de visszafojtom a fájdalmas nyögést, mely a torkomra tolul.

- Miért? – értetlenkedem.

- Hordani akarod ezeket? – mutat a szekrényre.

- Baj?

- Igen – mordul rám. Az arca dühös, ijesztő. – Belegondoltál abba, hogy ezek itt mind másoké voltak?

Elfut a düh. Lassan kúszik fel a torkomon.

- Képzeld, igen – válaszolom fojtottan.

- Akkor? Nem veheted fel ezeket!

- Talán megtiltod? – kérdezem élesen. Megdermed. – Te belegondoltál, hogy ezekben a szakadt göncökben nem érjük meg a holnapot? Lehet, hogy másoké voltak, de nekik már nem kell. Nekünk viszont igen. – A hangom meglágyul. Kezdem érteni, milyen kétségbeesett düh vezérli.

- Megölte őket. – A hangja halk, a szemében fájdalom.

- Tudom, de túl kell lépnünk ezen. – Ezúttal én fogom meg az ő kezét.

- És ha nem tudok?

Nagyon finoman megszorítom az ujjait.

- Nem tudom, Jesse. – Szelíd a hangom. Már nem vagyok dühös, már csak őt szeretném vigasztalni.

Jesse a fejét rázza, és lekuporodik a szőnyegre. Engem is húz magával. A pulóvert piszkálja. A kezem szorítja.

- Néha… nem értem, mi folyik a világban.

Közelebb húzódom hozzá, nekidöntöm a hátam a szekrénynek.

- Én már feladtam, hogy bármit is megértsek.

- Mi lesz velünk? – teszi fel az örök kérdést.

- Meghalunk.

Felkapja a fejét, rám mered.

- Csak így? – Csettint egyet.

Vállat vonok, bár megvonagló arcom a tanúja, rossz ötlet volt.

- Csak, ha szerencsénk van – mosolyodom el keserűen.

- És ha nincs?

- Imádkozom, hogy az legyen.

Jesse mélyen a szemembe néz.

- Az öcsémet a szemem láttára tépte szét egy gránát. Azonnal meghalt.

- Sajnálom, de jobb volt neki – sóhajtom.

Komoran mereng a levegőbe.

- Igen, lehet, hogy igazad van. Még akkor is, ha rajta kívül nem maradt senkim.

- Jesse…

- Nem, ne mondj semmit! – Úgy szorítja a kezem, hogy fáj. Mégse akarom, hogy eleressze. – Egyet tudok, Gabriel. – Úgy ejti a nevem, ahogy mások Istenét imádkozás közben.

- Mit?

Egyenesen a szemembe néz. Mélykéken örvénylő pillantása elnyel.

- Én nem adom olyan könnyen az életemet. Esküt tettem, amikor ott feküdtem az öcsém és a tulajdon véremben.

Hallgatunk. Mit mondhatnék? Nem jönnek szavak a számra. Csak szorítjuk egymás kezét, megváltást remélve. Finoman magam felé húzom. Nem tiltakozik, amikor megölelem. Csak átkarol, lágyan, még ilyenkor is odafigyel arra, hogy sebesült vagyok, ne okozzon fájdalmat. A vállára hajtom a fejem.

- Választasz magadnak ruhát? – kérdezem csendesen.

Halványan elmosolyodik, elenged. Tudom, hogy mostantól barát, akiben megbízhatok. Tudom, hogy mostantól a barátjának számítok, akiben megbízhat. Feláll, felsegít, és a szekrényhez lép. Pár perc múlva mókás arcokat vágva próbálja magához a pulóvereket, ingeket, én pedig fájva, könnyezve nevetek. Egy bohóc ő most, aki felfestett egy vidám arcot, holott a lelke mélyén épp könnyeket hullat. Becsülöm, hogy mégis rám gondolva, mosolyog.

- Ne maradj ki a jóból – rángat a tükör elé.

Mögém lép, elém tart egy okkersárga kötött pulcsit.

- Ez rémes! – fintorog. Visszaakasztja az akasztóra. A következő sötétzöld, műszálas, ám Jesse tetszését ez sem nyeri el. Kuncog.

- Ez még rosszabb…

- Nekem kevés ruha áll jól – jegyzem meg szerényen. Nem tehetek ellene, világos hajam és bőröm az oka az egésznek.

- Mit szólsz ehhez a fehérhez?

A puha pulcsi egyetlen szóval gyönyörű. Vágyakozva szorítom magamhoz.

- Egy baja van: fehér – húzom el a szám. – Sajnálnám összekoszolni.

Jesse vállat von, és átölel. Nem engedi, hogy félretegyem a pulóvert.

- Mit számít a színe? Csodásan áll. Vedd fel!

Habozva vetkőzni kezdek. Jesse beveti magát a szekrénybe. Amennyire ellenezte, most akkora kedvvel válogat. Természetesen nekem. Fehér pólót, vastag, sötétkék inget nyom még a kezembe. Felveszem őket. Jesse közben a nadrágokat nézegeti. Fekete, vastagabb anyagból készült sokzsebes, sokcsatos nadrágot húz elő. Kényelmesnek, praktikusnak tűnik.

- Ez jó lesz – nyújtja oda.

Tovább keresgél. Övet vesz elő. Erős, igazi bőrből készült darab, amely hosszú ideig szolgál viselőjének. Én mégis tiltakozom.

- Jó a sajátom.

- Ne viccelj! Csoda, hogy eddig kibírta.

A nadrág jól áll, jól érzem magam benne. Pillanatok alatt magamévá teszem, könyékig túrok a zsebbe, eligazgatom a csatokat. Az övet befűzöm, becsatolom. Tényleg jobb, mint a régi, de persze ezt nem kötöm dizájnerem orrára. Jesse odadobja a pulcsit, majd magának is keresgélni kezd. Érdeklődve figyelem.

Feltűnt már, hogy a sötét darabokat részesíti előnyben, így meg sem lepődöm, amikor fekete pólót húz, kockás flanelinget, fekete kötött pulóvert. Hasonló nadrágba bújik, mint amit nekem is keresett. Nem olyan lezser, mint a régi, de nekem tetszik. Sokkal jobban visszaadja viselője karcsú, izmos alakját. Ezt a gondolatot megint megtartom magamnak. Figyelem, ahogy beáll a tükör elé, és a tükörképére vigyorog.

- Készen vagyunk – jelenti ki.

- Jó lenne még elpakolni váltás ruhát is – jegyzem meg.

Elhúzza a száját. Látom a felhőt, mely átsuhan a tekintetén.

- Majd én megcsinálom. Te nyugodtan menj le.

- Veled maradok.

Mindegyikünknek két pólót, és két trikót válogatok. Az enyémek világosak, Jesse-nek sötéteket. Két-két ing. Egy vastag és egy vékonyabb. Ugyanígy egy vékony és egy vastag pulóver jön még a csomaghoz fejenként.

Nagy nehezen találok még egy nadrágot, hibája a kevés zseb, de azért a ruhák tetejére ejtem. Jesse szerencsés, kevésbé vékony, így ő még választhat is magának három közül. A sötétkék nadrág is a többi ruha között landol. Minden ellenérzése ellenére zoknit és alsónadrágot keresgélek. Találok egy fiókot, amiben még becsomagolt alsók és zoknik kaptak helyet. Jesse kevésbé morcos.

- Jó lenne, ha találnánk kabátokat – mondja.

Körbenézünk. Jesse fedezi fel a téli holmikat. Kisvártatva van egy új, fekete hosszúkabátom, neki pedig egy szintén fekete szövetkabátja. Együtt örülünk nekik. Jesse felfedez két vékonyabb darabot is, azokat is elteszi.

- Kellhet még valami? – fordulok feléje csípőre tett kézzel.

- Gyógyszer, kötszer? – ad tippeket.

Átvonulok a fürdőbe. Az ajtófélfának támaszkodik, amíg én pakolászom. Végül összeszedem az összes használható gyógyszert, vitamint, kötszert, fertőtlenítőt. A tükör melletti polcról borotvakészletet nyúlok le, még ki sincs bontva. Úgy sejtem, gyilkosunk jól betartalékolt mindenből.

- A táskánkba belefér ez a sok minden? – Jut eszembe hirtelen.

Jesse gondolkozik.

- Majd ügyesek leszünk – vélekedik. – Amúgy láttam klassz hátizsákokat – int a hálószoba felé.

Kis híján elnevetem magam. Az jutott eszembe, pont úgy csomagolgatunk itt, mint sokéves házaspár nyaralás előtt. Ezt is megtartom magamnak.

- Jó lenne pár konzerv… - gondolkodom, miközben lepakolunk a földszintre. Jesse hoz két hátizsákot is. Az egyik szakadt, meg kell varrni, magára vállalja. Addig én konzervet, porlevest, fűszereket készítek össze a konyhában. Úgy döntök, nem árt egy kis edényt is magunkkal vinni, a kis kávéfőző is nagyon csábító. Kést, villát, kanalat csomagolok. Van nekem is, de nem árt az utánpótlás, ki tudja. Az egyik szekrénybe belesve felujjongok. Csokoládét, kekszet, előre csomagolt sütit találok. Még a szavatosságuk sem járt le, szerencsésnek érzem magam. Nem bírom megállni, felbontom az egyik dobozt. Épp ezen nyammogok, amikor Jesse megjelenik.

- Mit eszel? – gyanakszik azonnal.

- Nézd, mit találtam! – nevetve mutatom a csokis kekszet. – Kérsz? – nyújtom feléje, miközben magamnak is kiutalok egyet, így tele szájjal beszélek.

- Csak egy felet – válaszolja, és minden zavar nélkül leharapja a számból kilógó darabot. – Finom.

- Bizony. – Igyekszem nem zavartnak tűnni. Kis híján megcsókolt! Nem gondolom végig a dolgot. – Imádom az édes dolgokat, hiányoznak.

Jesse szeme jókedvűen megcsillan, nem mond semmit. Segít az asztalra pakolni mindent, átbeszéljük, mi létfontosságú, mi nem. Pár dologról nehéz szívvel lemondok. Végül megállapodunk. Az én hátizsákomba kerülnek a ruhák, könnyűnek tartva őket. Jesse viszi a nehezebb táskát. Az övébe kerülnek a fűszerek, konzervek, zacskós levesek, lábas, kávéfőző és a kávé, süti (amiről nem vagyok hajlandó lemondani), és egyéb nélkülözhetetlen dolgok, valamint külön, kisebb táskába a fegyverek. Én is kapok egy kisebb táskát, ebben lesznek a gyógyszerek, a sebészfelszerelésem, stb. Lesz, mit cipelnünk, én mégis elégedett vagyok.

Elfáradva helyezkedünk el a nappaliban. Jesse megpiszkálja a tüzet, én áthozom Gina csomagját. Lekuporodok a szőnyegre, Jesse mellém telepszik. Szétosztom az ételt.

- Éhes vagyok – veti rá magát Jesse az adagjára.

- Látom. – Egymásra vigyorgunk. – Biztos ne főzzek levest?

- Nem. Tartalékoljunk.

Ebben maradunk. Később csak bóbiskolunk a tűz mellett. Jesse-nek dőlök, és hallgatom, ahogy az odakint zúgó szél az ablakot döngeti.

- Még jó, hogy nem félek a vihartól – mosolyodom el.

Jesse az ablak felé pillant.

- Az a jó, hogy nem mentünk velük.

- Holnap reggel elindulhatnánk – javaslom.

- Ráérünk.

A fejemet ingatom.

- Nem.

- Miért sietsz ennyire? – Az arckifejezése alapján úgy vélem, azt hiszi, Gina miatt ilyen sietős.

A tűzbe bámulok.

- Elfelejtetted talán, hogy ez a ház valójában egy kripta?

Nyugodt arca megfeszül.

- Nem.

- Tovább kell mennünk. Ebben a házban nem nyerhetünk nyugalmat. Bedeszkáztátok az ajtókat, de lenn még mindig ott vannak…

- Nem érzem… - suttogja.

- Ilyen az ember… - sóhajtok fel. – Rosszabb bármely állatnál, mert képes percek alatt megszokni azokat a szagokat, amelyeket nem kellene, nem lenne szabad. Fontos lenne, hogy mindig érezd, ne szokd meg, ne felejtsd el… ember vagy… - Elfúl a hangom.

Jesse átkarolja a vállam.

- Azt hiszem, ez így jó. Túlélési ösztön, mert az ember másképp beleőrülne a tudatba, hogy állandó halál kísérti.

- Lehet – hagyom rá.

Addig bámulom meredten a lobogó tüzet, míg könnyezni kezd a szemem. Jesse a mellkasára húzza a fejem, és halkan dúdolni kezd egy dalt.

- Queen – jegyzem meg.

Elmosolyodik. Bólint.

- Nem táncolunk? – kacsint rám, amitől meglódul a szívverésem.

- Hülye! – húzom fel tréfásan az orrom.

Felnevet. Tudom, hogy csak engem akar jobb kedvre deríteni, sikerül is neki. Elnevetem magam. Meglököm, a szőnyegre dől. Birkózni kezdünk, de még az is nevetésbe fullad. Fáj, sajog a testem, de ez most jóleső fájdalom. Jó újra vidámnak lenni, még ha csak ilyen rövid időre is.

Jesse mellkasára ejtem a fejem, és lehunyom a szemem. Tudom, hogy nem kellene, de vonz a belőle áradó meleg. Milyen férfi vagyok én? Ezt a kérdést inkább jó mélyre száműzöm a tudatomban. Tetszik a csend, a nyugalom még akkor is, ha alattam a halál lapul. Ott alszunk el a kandalló előtt, és még a kinti szél sem tud megzavarni minket.