2. A könyörület útja

2. A könyörület útja

            Kenichi felriadt a sikolyra. A dolgozószobában olvasta át a jelentéseket, és a tőzsdei híreket, amikor meghallotta. Nem is gondolkodott, csak felugrott, és rohant az emeletre. Nori csatlakozott hozzá.

- Ez Jouji-sama hangja – mondta, miközben Genjo-t hívta.

- Ki van vele?

- Az ápolónő.

Kenichi soha olyan gyorsan nem ért fel, mint most. Berontott a szobába, Nori hiába próbálta megállítani.

- Ne, uram!

Kenichi viszont oda sem figyelt rá. Megdermedt az ajtóban. A düh, amely elöntötte, pusztító vihar volt kihalt pusztákon.

- Mit művel? – sziszegte.

Jouji kapálózott, és kihasználva az ápolónő figyelmetlenségét, kiszabadult a kezei közül. Lecsúszott az ágyról, és a férfi felé rohant.   

- Nii-sama! – Kétségbeesetten kapaszkodott a ruhájába, és igyekezett minél messzebbre kerülni az ápolónőtől.

- Mi folyik itt? – csattant fel, és magához ölelte a fiút.

- Elnézést, Ichiyama-sama, de le kell kezelni Sakara-sama sebeit. – Az ápolónő mereven mondta ezt, szemernyi érzelem nem volt a hangjában, és nem törődött azzal sem, hogy bizony ő maga is okozott pár újabb sérülést a fiúnak, miközben le akarta fogni.

Kenichi fején átfutott, hogy megüti, pedig soha nem emelt kezet nőkre. Ez a nőszemély… Nori hozta a házhoz, mert állítólag kitűnő szakember volt, és megfelelően ellátta a munkáját, de hogy az emberekhez nem értett, az már nyilvánvaló volt. Ennek a nőnek nem voltak érzelmei.

- Nori! – csattant fel. – A hölgy el van bocsátva.

- Igenis, uram. – Nori értett abból is, amit Kenichi nem mondott ki. Odalépett a nőhöz, és annak döbbent ellenkezése ellenére finoman kiterelte a szobából.

- Nii-sama… - Jouji felsóhajtott, és megkönnyebbülten elernyedt a teste. – Sajnálom, hogy megint csak gondot okoztam.

- Semmi baj nem történt. Figyelmesebbnek kellett volna lennem, amikor felvettem melléd. Hogy érzed magad?

- Fáj – mormolta a fiú, és elfordította a fejét. Zavarban volt. – Szerettem volna én magam megcsinálni, elvégre már nem vagyok kisfiú, de… egyszerűen leszorított az ágyra, hogy ez az ő dolga.

- Értem. Segítsek? – Kenichi igyekezett gyengéd hangot megütni. Nem akart még több lelki sérülést okozni a fiúnak. Ez a finomkodás persze olyan távol állt tőle, mint a Himalája az Alpoktól, de kit érdekelt most ez a kis apróság. Joujinak segítség és megértés kellett, nem pedig egy kemény, érzéketlen nagybácsi. Otiji nem hiába bízta rá a fiát, úgy gondolta, hogy még maradt benne érzelem a múltban történtek ellenére.

- Rendben – Jouji szemlesütve bólintott. Még mindig zavarban volt, elvégre egy könnyű ingben ácsorgott a férfival szemben.

- Gyere! – A férfi kézen fogta, és visszavezette az ágyhoz. – Hogyan érzed magad? Nagyon fáj?   – kérdezte, miközben feltérdeltette a lepedőre.

- Elviselem. – Jouji egész teste merev volt, és látszott rajta, hogy mennyire fél.

Kenichi legszívesebben tombolt volna dühében. Saját maga jutott eszébe akkor régen… Gyorsan elhessegette a képeket, nem akarta még véletlenül sem megsebezni a fiút. Előszedte a kenőcsöt, amelyet a doktor írt fel, és lecsavarta a kupakot.

- Ha jobban érzed magad, lejöhetnél velem a dolgozószobába – javasolta, hogy elterelje a fiú figyelmét a kezelésről. Jouji ettől függetlenül megmerevedett, és Kenichi látta, ahogy belemarkol a lepedőbe. – Sajnálom. Nem akarok neked fájdalmat okozni.

- Nem, én… - A fiú felszisszent. – Csak hideg a kenőcs…

Kenichi testén átsuhant valami, amiről úgy gondolta, jobb lesz, ha sürgősen kiveri a fejéből.

- Bocsánat. – Mély levegőt vett. – Megpróbálod magad?

- Szabad? – Jouji a válla felett csodálkozva nézett rá.

- Persze. Ahogy már mondtad, nem vagy kisgyerek, és én nem leszek mindig melletted. – Nyomott még egy kis krémet az ujjára, majd Jouji odanyújtott mutatóujjára kente. Kis ideig dörzsölgette őket, közben megpróbált ügyet sem vetni teste jelzéseire. – Így nem lesz hideg – magyarázta.

- És most? – Jouji várakozva, bizalommal fordult feléje. Szemében már nyoma sem volt félelemnek, zavarnak.

- Tárd szét jobban a lábad! – utasította Kenichi, és mellétérdelt, hogy vezesse a kezét. – Igen, oda – bólintott. – Belülre is kell, hogy jusson – figyelmeztette finoman.

Jouji arca megrezzent, de engedelmeskedett. Vállával nekidőlt a férfinak, és belefúrta az arcát.

- Fáj? – Kenichi átkarolta. Maga sem értette, mi az, amit most érez. Olyan régen volt már, hogy ő valakit is megszánt volna, de most őszintén sajnálta a fiút, hogy ilyeneken kell keresztül mennie.

- Túlélem. – Jouji felnézett. A szemében hatalmas könnycseppek ragyogtak. – Annyira szánalmas vagyok. Nem szabadna sírnom – nézett félre.

- Ez hülyeség! – Kenichi leült az ágyra, és az ölébe vonta. – Miért lenne szégyen a sírás?

- Csak a lányok sírnak – szipogta a fiú, és belekapaszkodott az ingébe.

Kenichi elmerengett. Egészen addig ő is így gondolta, míg el nem töltött egy éjszakát abban a hátsó szobában. Megborzongott, és olyan erővel szorította magához Jouji-t, hogy az felszisszent.

- Bocsáss meg! – engedte el azonnal. – Tudod… - felemelte az állát, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Én úgy vélem, minden ember joga, hogy elsírja a könnyeit. Lényegtelen, hogy nő vagy férfi az illető. Egyszerűen annyi csak a különbség, hogy egy férfi… nem engedheti meg magának a sírást, mert egy férfi arra született, hogy védelmezzen és megóvja a hozzá közel állókat. A könnyekkel nem tudsz megmenteni senkit, és nem lesz jobb tőle a világ. Nem lesz semmivé a gondod, és nem változik tőle semmi. Érted?

- Igen. Te is szoktál sírni?

Kenichi újabb adag krémet nyomott a fiú ujjára, és figyelte, ahogy összedörzsöli a hüvelykujjával.

- Én már nagyon régen nem sírtam. Talán el is felejtettem, hogyan kell – felelte.

Jouji kicsit hátrafeszült, és folytatta a kezelést.

- Mennyire mélyen kell? – kérdezte, és látszott, hogy ez a kérdés mennyire zavarba hozza.

Kenichi odanyúlt, és nagyon finoman vezette a fiú ujját.

- Egészen mélyre, mert ott belül is megsérültél – tolta beljebb.

Jouji mély levegőt vett.

- Ez most…

- Igen?

A fiú a fejét rázta, de engedelmeskedett. Kenichi eközben reménykedett, hogy nem veszi észre, rá milyen hatással van ez az egész. Alig várta, hogy végezzenek.

- Lepihensz? – Remélte, hogy így lesz, mert akkor ő beállhat a hideg zuhany alá, vagy épp előszedheti az emlékeit. Utóbbi legalább olyan vágylohasztó hatással volt rá, mint a jéghideg víz.

- Inkább lemegyek veled, ha nem baj.

- Nem, nem baj. – Pedig dehogynem volt az. Mégsem szólt, csupán kibámult az ablakon, míg Jouji felöltözött. Úgy nézett ki, megnyugodott. – Készen vagy?

- Igen. – Olyan nagy mosollyal nézett fel a férfira, hogy annak elszorult a torka. Ez a fiú… elárulták, bemocskolták, ennek ellenére még mindig képes bízni. Annyira más, mint ő volt hajdanán. Ő akkor elvesztette a hitét az emberekben, még Otijiben és a nevelőapjában is, pedig csak bíznia kellett volna, és elmondania a titkot, amely kárhozatba taszította a testét és a lelkét. Jouji viszont hitt benne, hogy ő majd megvédi, és ezt a hitet még az sem tudta elvenni, hogy ehhez bizonyos mértékig fájdalmat kellett okoznia neki.

- Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva, és újfent megdöbbent saját magán. Amióta a fiú itt volt vele, egyre többször kapta azon magát, hogy olyan érzések kavarognak benne, amelyeknek a létezését már régesrég elfelejtette.   

- Amíg itt lehetek, addig igen. – Elkomolyodva nézett fel rá. – El fogsz küldeni innen, ha meggyógyultam?

- Honnan vetted ezt a marhaságot?

- Én csak… - Jouji lehajtotta a fejét, és vállat vont. – Nem is tudom. Apa mesélt rólad, és tudom, hogy nem túl gyakran beszéltetek. Arra gondoltam, hogy apára emlékeztetlek, és… nem látsz itt szívesen.

Kenichi szívébe belehasított a bűntudat, egy újabb érzés, melyet eddig nem engedett eluralkodni magában. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon.

- Valóban rá emlékeztetsz… - sóhajtotta végül. – A nap minden percében eszembe jut, hogy… milyen kevés időt szántam rá. Viszont ő így is tudta, hogy fontos volt a számomra, és rám bízott. Nem fogok visszaélni a bizalmával. Maradj velem! – Ő maga is meglepődött, amikor kicsúszott a száján a kérés.

Jouji arca felragyogott, és mosolyogva bólintott.

- Veled maradok – mondta. Kis tétovázás után bizonytalanul megölelte a férfit.

Kenichi magához ölelte, majd egy másik érzéssel viaskodva eltolta magától.

- Menjünk le!

Jouji végig fogta a kezét, amíg le nem értek.  

- Nagyon szép a házad – jegyezte meg, amikor már a dolgozószoba kényelmes kanapéján ücsörgött.

- Köszönöm, örülök, hogy tetszik. Szükséged van valamire?

- Nem, elég, ha téged nézlek.

Kenichi ezt maga sem tudta, miért, de örömmel hallotta. Ennek ellenére kis idő múlva aggódva pislogott fel a munkából. A fiú észre sem vette, hogy figyeli. Merev arccal bámult a levegőbe, és biztos volt benne, hogy valami olyasmi pereg le a szeme előtt, aminek nem kellene. Dühös lett, amiért képtelen megóvni az emlékektől. Felállt, és odasétált hozzá. Gyengéden megérintette Jouji vállát.

- Jól vagy?

A fiú ijedten összerezzent, de aztán felfogva, hogy csak a férfi hajol föléje, bólintott.

- Igen.

- Szerintem viszont nem. – Kenichi leült melléje. – Nem akarod elmesélni?

- Nem – mondta a fiú kis habozás után.

Kenichi belenézett a szemébe, és elszomorodott. Már rég leszokott arról, hogy bárki iránt is részvétet vagy sajnálatot érezzen, most mégis hatalmába kerítette e két érzelem. Ez az arcán is látszódhatott, mert Jouji mély levegőt vett, és odabújt hozzá. Kenichi megsimogatta a haját. Újabb gyengeségi roham – vélte magában. Neki ugyanis nem szokása másokhoz, bárkihez, gyengéden hozzáérni. Ez alól talán szeretői voltak kivételek. Jouji kihozza belőle azokat a tulajdonságokat, amikről azt hitte, már soha nem lehetnek az övéi.

- Apa sokat mesélt rólad – mondta hirtelen a fiú.

- Tényleg? Biztos csupa rossz dolgot – próbálta elviccelni a témát.

Jouji felpislogott rá, és elmosolyodott.

- Nem. Szeretett téged, nagyon fontos voltál neki. Sajnálta, hogy nem tudtatok több időt együtt tölteni.

- Én is. Viszont késő jóvátenni a múlt hibáit.

Jouji elkomorodott.

- Sokat mesélt a gyerekkorotokról, de mindig úgy éreztem, hogy valamit eltitkol előlem. Soha nem mondta el, miért mentél el a Sakara-házból.

- Okom volt rá.

- Apa is ezt mondta. – Jouji visszafészkelte magát a férfi karjaiba. – Épp ezért értette meg, miért nem jössz haza. Nem hibáztatott.

Kenichi torka elszorult, és nem tudott válaszolni. Mit mondhatott volna?

- Nem vagyok már gyerek. Meghallgatlak, ha beszélni akarsz róla, jó? – Jouji megszorította a karját, és ettől csak még inkább a hallgatásba menekült. Ez a fiú nemrég élte át élete legszörnyűbb élményét, mégis kedvesen képes felajánlani neki, hogy meghallgatja az ő szomorú és fájdalmas múltját. Erősebb ez a fiú, mint gondolta volna. Épp ezért sajnálta, hogy pont neki kellett megtapasztalnia a Sakara-ház hátsó szobájának rémálmát.

- Mire gondolsz most? – Jouji egész közel hajolt hozzá, érezte a leheletét az arcát.

- Apád tényleg annyi jót mesélt rólam, hogy ennyire megbízol bennem? – Kenichi őszintén kíváncsi volt a válaszra.

- Azt mondta, hogy eleget szenvedtél, és megérti, amiért elhagytad a házat. Egyszer megjegyezte, hogy neki is azt kellett volna tennie, de az apját nem akarta elhagyni.

- Apa nagyszerű ember volt…

- Még mindig apának hívod? Emlékszel az igazi szüleidre?

- Igen, de ettől függetlenül nekem mindig Sakara-san lesz az apám. Nélküle most ki tudja, mi lett volna belőlem.

- Akkor mégis miért hagytad el?

- Erről nem beszélhetek.

- Egyszer majd fogsz?

- Azon a napon, amikor te is mesélsz nekem.

Jouji arca elkomorodott. Most sokkal idősebbnek tűnt tizenhét événél.

- Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek beszélni róla.

- Én is így vagyok vele…

Jouji csak bámult rá, majd bólintott. Kezdte sejteni, milyen sötét titkok kényszerítették arra a férfit, hogy elhagyja a szülői házat. Kis ideig hallgattak, majd Jouji Kenichi vállára hajtotta a fejét.

- Az alapján, amit apa mesélt rólad, azt hittem, hogy sokkal félelmetesebb vagy.

- Tényleg? – Kenichi megrökönyödve pislogott. – Ennél is félelmetesebb?

- Nem is vagy félelmetes! – tiltakozott a fiú. – Kedves vagy. Megértő.

- Ezzel a véleményeddel páran vitába szállnának.

- Hol van az anyám? – kérdezte hirtelen, teljesen oda nem illően Jouji.

- Tényleg tudni akarod?

Jouji kis ideig dermedten ült, majd megrázta a fejét.

- Nem – mondta alig hallhatóan.

Kenichi kicsit szorosabbra fonta az ölelést. Kedves és megértő? Miket nem mond neki ez a kölyök. Az ellenségei biztosan jót nevetnének ezen.

- Szerintem igazam van – emelte fel a fejét Jouji, mintha csak tudta volna, mire gondol a férfi.

- Igazán?

- Igen. Sajnálsz is, érzem, de ezt nem zavaróan teszed. Ez olyan… megnyugtató.

Kenichi mély levegőt vett. Olyan volt, mintha a fiú egy teljesen más személyről beszélne. Az a férfi, akit a fiú lát, vagy látni akar, nem ő. Talán csak lehetett volna, ha… Hirtelen kiemelte a fiút az öléből, és letette a kanapéra.

- Bocsáss meg, de még van egy kis dolgom.

- Megbántottalak?

- Nem, ne butáskodj!

Jouji éles szemmel nézett rá, és tudta, hogy nem hisz neki. Ez a fiú nagyon okos volt, és a történtek miatt sokkal kiélezettebb volt az érzelmi zavarokra, mint egyébként lett volna. Tényleg olyan volt, mintha Otiji lett volna itt vele. Viszont Otiji soha nem keltett benne ennyi zavaró érzést. Elfordította a fejét, és visszament az íróasztalához. Belemerült az iratokba, amik még átnézésre vártak, de közben igyekezett elfelejteni, hogy nincs egyedül. Nem ment olyan könnyen, mint remélte. Azon kapta magát, hogy néha Otiji hangját véli hallani, s amikor felpillantott, mindig Jouji tekintetével találta szemben magát.

            Nori aggódva figyelte főnökét, aki komoran meredt a kandalló lángjaiba.

- Kenichi-sama…

- Igen? – A férfi feléje fordult. Tekintete rideg volt, de a mélyén ott sötétlett a múlt fájdalma. Nori mostanában egyre többször kapta rajta, hogy elmélkedik.

- Jól érzi magát?

Kenichi kicsit habozott, majd visszafordult a tűzhöz.

- Sajnálom őt.

- Jouji-samát?

- Igen. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmi történjen vele.

Nori közelebb húzódott a férfihoz.

- Történnek a világban sokkal fiatalabbakkal, sokkal nagyobb szörnyűségek – mondta komoran.

- Tudom, Nori, de… Jouji mégiscsak a családom része. Otiji mindig megvédte őt, és most… én nem tudtam megvédeni.

- Ez nem igaz. Ha Ön nincs…

Kenichi úgy rázta meg a fejét, mintha nem akarná hallani titkára szavait.

- Ha én nem vagyok… - Nem fejezte be a mondatot.

- Kenichi-sama…

- Sokszor elmerengtem már, miért történtek úgy a dolgok, ahogy.

Nori szinte nesztelenül térdelt le a karosszék mellé, és gyengéden a férfi karjára tette a kezét.

- Ken-sama… - Ritkán szólította ezen a bizalmas néven, de most illett ehhez gyengéd hangja és tekintete. – Ne hibáztassa magát! A múlton már nem változtathat, de Jouji-sama életén igen. Jobbá teheti, és elfeledtetheti vele a történteket. Kérem, tegye ezt, és… hagyja abba a múlton való rágódást. Ön is tudja, hogy… a fivére nem akarná, hogy bűntudata legyen olyasmiért, amiről nem tehet.  

- Igen, ebben igazad van. Biztos még a fülemet is megráncigálná… - Kenichi szomorúan elnevette magát. – Jouji lefeküdt már?

- Nem. Tévét nézett, amikor az előbb benéztem hozzá. Megnézzem még egyszer?

- Nem kell, majd én. – Kenichi felállt, és kisétált a szobából. Nori komoran bámult utána. Genjo jelent meg az ajtóban.

- Minden rendben van?

- Nem igazán. – Nori a tűz felé fordult, érezte, ahogy a férfi megáll mellette. – Magát hibáztatja, ami Jouji-samával történt.

- Nem ő tehet róla.

- Én is mondtam neki, de… hajthatatlan. A múltja emészti, Genjo…

A férfi kis ideig hallgatott, közben ő is a tüzet nézte, mint Nori.

- Kenichi-sama erős. S bár ő nem hiszi, de talán a sors pont azért sodorta az útjába Jouji-samát, hogy leszámoljon a múltjával. Itt lenne már az ideje.

- Igen, ez így van. Remélhetőleg így is lesz.

- Így lesz, csak légy optimistább! – veregette vállon Genjo, mire Nori összerezzent.

- Pont te beszélsz? A világ legpesszimistább embere? – hitetlenkedett.

Erre Genjo csak nevetett, és válasz nélkül magára hagyta. Nori kis ideig még álldogált a kandalló előtt, majd a dolgára indult.

Kenichi Jouji-t figyelte az ajtóból. A fiú épp valami vetélkedőt nézett a tévében, és néha elmosolyodott. Már lefekvéshez öltözött, rövidnadrág és póló volt rajta. A haja még vizes volt és kócos. Nesztelenül a fürdőbe indult, magához vette a fésűt, és visszalépett a szobába.

- Jouji… - szólította meg a fiút halkan. Nem akarta megijeszteni.

Jouji összerezzent, de amikor észrevette, elmosolyodott.

- Nii-sama…

- Nem fésülködtél meg – mutatta meg a fésűt Kenichi, és odaült mellé. Jouji minden tiltakozás nélkül tűrte, hogy megfésülje, és eligazgassa a haját. – Így már jobb. Talán itt lenne az ideje vágatni belőle egy keveset.

- Neked nem tetszik így? – vetett rá egy kíváncsi pillantást a fiú. Maga alá húzta a lábait, és újra nagyon sebezhetőnek tűnt.

- De igen. Téged viszont nem zavar, hogy a homlokodba hullik?

- Nem. Apa szerette, amikor hosszabb volt a hajam, mert mindig összekócolhatta. – Jouji elmosolyodott. – Neked, nii-sama, mindig ilyen rövid hajad volt?

- Igen. Jó ez így nekem… Mit nézel?

A fiú úgy fordult, hogy nekidőlhessen. A haja csiklandozta Kenichi bőrét.

- Vetélkedő. Nagyon vicces. Apával mindig megnéztük.

- Mi a lényege?

- Te nem ismered? – lepődött meg Jouji. – Azt hittem, mindenki ismeri…

- Hát, úgy látszik én nem. Nincs időm ilyesmit nézni.

- Sajnálom, hogy elvonlak a munkádtól – szontyolodott el a fiú.

Kenichi értetlenül pislogott.

- Nem mondtam ilyet – tiltakozott azonnal.

- Most mondtad, hogy nincs időd ilyet nézni. Most mégis itt vagy velem. Ezek szerint a munkádat félbehagytad miattam.

Kenichi elismerően nézett a fiúra. Okos volt, gyorsan levonta a megfelelő következtetéseket.

- Mára végeztem. Holnap reggel korán el kell mennem, de Genjo itthon marad vigyázni rád.

Jouji összébb húzta magát.

- Muszáj elmenned?

- Igen. Nem vihetlek magammal, sajnálom. – Ezúttal a bocsánatkérés könnyedén jött az ajkára, ebből is látszott, hogy gyorsan tanul.

- Értem. – Jouji a tévé felé fordult. Bár úgy tűnt, hogy a műsorra figyel, nem mosolygott.

- Használtad a kenőcsöt? – Kenichi utálta magát, amiért fel kell tennie a kérdést.

A fiú arca megrándult.

- Igen.

- Nem szeretem, ha hazudnak nekem… - Kenichi igyekezett gyengéd hangon beszélni, nehogy megijessze.

- Igazat mondtam.

- A fivéremet lehet, hogy meg tudtad téveszteni, de engem nem. Ismerem az embereket, Jouji, és hidd el, pontosan tudom, mikor nem mondanak igazat.

- Szoktad bántani azokat, akik így tesznek?

Kenichi torka elszorult. Hány, de hány embert bántott már… Ezt viszont nem mondhatja meg a fiúnak, nem ijesztheti meg, nem törheti össze a nehezen felépített bizalmát.

- Nem – mondta halkan.

Jouji a szeme sarkából rápillantott.

- Egy-egy – közölte félelmetes hűvösséggel a hangjában.

Kenichi döbbenten meredt rá.

- Én sem szeretem, ha hazudnak nekem, de elhiszem, mert tudom, hogy csak nekem akartál jót, amikor nemet mondtál.

A férfi lassan bólintott.

- Rendben. Legyen. Bántottam sok embert, olyat, aki igazat mondott, s olyat is, aki hazudott. Nem vagyok jó ember, de igyekszem… azzá válni.

Jouji visszafordult a tévé felé.

- Elhiszem. Bocsánat, amiért hazudtam. Nem szeretem a kenőcsöt, és… arra gondoltam, hogy csak most egy alkalommal… nem használom.

- Muszáj…

- De gyűlölöm! – tört ki a fiúból váratlan hevességgel a kiáltás.

Kenishi hallgatott, várta a folytatást.

- Arra emlékeztet… - suttogta a fiú lázas hangon. – Arra, amikor… El akarom felejteni… Soha többé nem akarom átélni…

- Nem kell átélned többé, Jouji, de… emlékezned kell rá… hogy aztán végleg el tudd felejteni…

- Beszéljek róla, s akkor majd jobb lesz?

- Azt hiszem… - Kenichi utálta, hogy ilyen bizonytalan a hangja.

A fiú még jobban összehúzta magát.

- Te se beszéltél róla…

- Nem is lett jobb…

Jouji felsóhajtott.

- Félek…

- Itt vagyok.

- Tudom, de mi lesz, ha te is meghalsz, mint apa? Beteg leszel, és meghalsz?

Kenichi szívét összeszorította a részvét.

- Vigyázok magamra, rendben?

A fiú erre a karjaiba vetette magát, és szívet tépő zokogásban tört ki. A férfi átölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát. Annyira ösztönös mozdulata volt ez az együttérzésnek, hogy ő maga is meglepődött tőle. Milyen furcsa… Ő, aki hírből sem ismerte a részvét semmilyen formáját, most egy újabb olyan érzelem birtokába jutott, amely ismeretlen utakra vezetheti… Mi lesz az a hely? Maga sem tudta, de mint oly sokszor most is bátran nézett farkasszemet a jövővel.