19. fejezet

19.

            A nap hétágra sütött, Ellery lehunyt szemmel üldögélt az árnyékban a teraszon. C. J. nekidőlt a korlátnak, és percekig bámulta, mire a férfi felfigyelt a jelenlétére. Hunyorogva, álmosan elmosolyodott, amikor észrevette, ki áll mellette.

- Szia…

- Szia! – C. J. lehajolt, és puszit nyomott az arcára. – Megjöttem.

- Rob alszik?

- Igen, az előbb benéztem hozzá.

Ellery helyezkedett kicsit, aztán megpaskolta a karfát.

- Gyere ide! – Megvárta, amíg C. J. leül és átkarolja. – Hogy’ érzed magad?

- Fáradtan. Ron bácsi hiányozni fog, de talán jobb így…

- Venoche?

C. J. felsóhajtott.

- Nem tudom, kinek volt rosszabb, Ron bácsi családjának vagy Andreának…

- Sajnálom.

C. J. a fejét ingatta, és beleborzolt a férfi hajába.

- Ne tedd! – Elmosolyodott. – Szerintem Andrea nem lesz egyedül.

- Ezt hogy’ érted?

- Bementem pár percre Alexékhez, hogy ne aggódjanak. Andrea utánam érkezett Ron bácsi unokájával, Lióval és a titkárával, Michaellel. – Felnevetett. – Nekem nagyon úgy jött le, hogy Andrea vigasztalta Liót, Andreát meg Michael.

- És Michaelt?

C. J. huncutul rákacsintott.

- Találd ki!

Ellery elvigyorodott.

- Úgy gondolod, hogy Andrea összejött vele?

- Aha.

- Legalább nem maradt egyedül.

- Igen. – C. J. megfogta a kezét. – Nektek milyen napotok volt?

- Nyugis. Robbal megnéztük az Oroszlánkirályt, aztán sakkozni tanítottam.

- Ettetek?

- Rob pizzát akart enni, ezért rendeltem kettőt. A maradék a hűtőben van.

C. J. a homlokát ráncolta.

- A pizza nem túl egészséges. Se neked, se a gyereknek.

- Ezt úgy mondod, mintha te az egészséges élet mintapéldánya lennél, zsarukám!

Összenevettek.

- Vacsorára csinálok valamit. – C. J. elkomolyodott. – Mi a baj?

Ellery először értetlenül nézett, majd nagyot fújt.

- Hihetetlen, hogy megérzed, ha valami nincs rendben.

- Szóval?

- Telefonáltak, hogy kiadják Nancy holttestét.

- Oh! – C. J. megölelte a férfit. – Sajnálom.

- Már ideje volt. Rosszul éreztem magam, amiért nincs megadva neki a végtisztesség. Rob elaludt ebéd után, volt időm telefonálgatni. Mindent elintéztem, holnapután lenne a temetés. Rád vártam, hogy véglegesítsem az időpontot.

- Nekem jó, tudod, hogy betegszabin vagyok. Te viszont bírni fogod az utazást?

- Úgyis átalszom az utat. De nem tudom, hogy Robbal mi legyen?

- Mire gondolsz?

- Elvigyük?

C. J. megdörzsölte az arcát.

- Fogalmam sincs. Te mit szeretnél?

- Nem tudom. Nem tudom, hogy felfogta-e, Nancy meghalt, és többé nem láthatja. Ahogy azt sem, hogyan viselné a temetést. Szívem szerint elvinném még akkor is, ha kiborul, mert… úgy érzem, le kell zárnia ezt magában.

- Akkor tegyünk így, és ha rosszul viselné, majd otthon maradok vele.

Ellery hálásan rámosolygott.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd, de szívesen. – C. J. a férfi fejére hajtotta az állát, és gyengéden simogatta a vállát. Általában Ellery szokott hasonlót csinálni, de most valahogy mindkettejüknek így volt jó, kicsit megnyugtatta őket.

- Biztos te is el akarsz jönni? – kérdezte Ellery halkan.

- Persze. Miért?

- Arra gondoltam, két temetés ilyen rövid időn belül…

- Ott akarok lenni veletek. Nem lesz semmi baj.

Ellery ajkán lassú mosoly jelent meg.

- Igen, ebben biztos vagyok.

C. J. felkuncogott, és nem válaszolt, helyette szorosabban ölelte.

            Rob körberohangászott az udvarban, megkergette a szomszéd macskáját, és lelkesen üdvözölte a belépő Sally-t.

- Szia!

A kislány a nyakába omlott, mire meglepetten felnézett Sally apjára.

- Mi baja van? – kérdezte suttogva.

A férfi elmosolyodott.

- Aggódott érted.

- Oh, értem! – Rob megpaskolta Sally hátát. – Jól vagyok.

- Azt hittem, te is meg fogsz halni, mint anyu.

Sally apjának az arca megrándult. C. J. éppen ekkor ért oda, így gyorsan kezet nyújtott, hogy elterelje a figyelmét.

- Jó napot! C. J. Carrathian vagyok, Ellery barátja.

- Helló! Charles Fritzgerald, ő pedig itt a kislányom, Sally.

- Szia, Sally! – C. J. leguggolt a gyerekekhez. – Rob már sokat mesélt rólad. C. J. vagyok.

- Mi történt a kezeddel? – A kislány kíváncsian nézte a férfi bekötözött kezét.

- Baleset érte. – C. J. nem tudta, mit mondhatna, de Rob gyorsan közbevágott.

- A rossz bácsik bántották. Azok, akik engem is elvittek. – Megfogta Sally karját, és elkezdte befelé húzni. – Gyere, mindent elmesélek!

C. J. a fejét csóválva nézett utánuk, de aztán elmosolyodott.

- Aranyos kislánya van.

- Igen, ő a szemem fénye. – Fritzgerald elkomorodott. – Ellery?

- Pihen. Kifárasztotta az út.

- Hallottam, hogy megsérült.

- Igen. Meglőtték. Most már jobban van, de idő kell, amíg teljesen felépül.

- Tudok valamiben segíteni?

C. J. jobban szemügyre vette a férfi telt arcát, kopaszodó fejét. Habozott, de végül válaszolt.

- Tudja, egy kismadár azt csiripelte, hogy Sally mostohaanyja nem bánik jól a kislánnyal.

Fritzgerald elvörösödött.

- Ez szemenszedett…

- Sally panaszkodott Robnak – vágott a szavába C. J. – Én igazán nem akarok beleavatkozni a családi életükbe, elvégre nem is ismerjük egymást, de szeretem Robot, ő pedig imádja a maga lányát. Sally azt mondta, a mostohaanyja undok vele főleg, ha magával akar kettesben maradni.

- Beszélek Sally-vel.

C. J. felsóhajtott.

- Kezelje okosan a helyzetet! – figyelmeztette a férfit, majd kezet nyújtott. – Megyek, megnézem a gyerekeket.

- Tényleg nem tudok segíteni? Meghívhatom esetleg ebédelni magukat?

- Mrs. Kinear felajánlotta, hogy főz nekünk. Nem szerettük volna megbántani. A temetés után még maradunk egy ideig, valamelyik nap szívesen elmegyünk magukhoz.

Fritzgerald arca felragyogott.

- Rendben.

- Sally itt ebédelhetne, ha nem gond. Rob-nak sok mesélnivalója van.

- Gondolom. Délután jövök érte.

- Oké. Viszlát! – Kezet fogtak.

- Viszlát! És részvétem!

C. J. bólintott, majd megvárta, míg a férfi elhajt. Visszasétált a házba, és a konyhában egy tányérra tett párat Mrs. Kinear sütijeiből a gyerekeknek. Csinált limonádét, és mindent tálcára pakolva elindult az emeletre. Ellery még aludt, mert a vendégszoba ajtaja zárva volt. Nancy szobájához egyikük sem nyúlt, de amúgy az első órák azzal teltek, hogy rendet tettek. Mrs. Kinear sokat segített nekik, és még ebédre is meghívta őket. Látszott, milyen mélyen megrázta Nancy halála.

C. J. felemás érzésekkel küszködött. Imádta Rob-ot, és nem tudta, Nancy vajon hogyan fogadta volna, ha Ellery egy nap vele állít be. Nagyon nehéz volt itt lennie. Az egész házat belengte Nancy szelleme, a vidám, harsány színek és a gondosan elhelyezett virágok, mind egy karakteres, határozott nőről meséltek neki. Egy olyan nőről, aki a családja ellenkezése dacára segítséget nyújtott a húga férjének. Vállalta, hogy felnevel egy gyermeket, és nem kért érte semmit. Önzetlenül tette, és utolsó pillanatáig igyekezett megvédeni az unokaöccsét. C. J. sajnálta, hogy nem ismerhette meg. Elgondolkodott. Pánikolhatott volna, hogy hogyan fogják felnevelni Rob-ot, de az elmúlt hetek összevisszaságai közepette is a családi életük valahogy gördülékenyen alakult. Remélhetőleg Nancy elégedett lenne velük.

Megállt a gyerekszoba ajtajában, és a tálcát fogva igyekezett kinyitni az ajtót. Már résnyire nyitotta, és éppen be akarta lökni a lábával, amikor Rob hangja megállította.

- Sally, te mindig azt mondtad, az apukád szerint angyalok nem léteznek, mert akkor anyukád sem halt volna meg. Csak az emberek mondják, hogy jobbá tegyék az életüket. Elhittem, amit mondtál egészen addig, míg nem találkoztam eggyel. – Rob felnőttes komolysággal beszélt. – Amikor először megpillantottam, a sötétből lépett ki a fényre. Glória fonódott vékony alakja köré, és egy pillanatra mintha szárnyakat láttam volna, amik tollpehelyként foszlottak szét a levegőben. Embernek tűnt, vér mocskolta be, és habozás nélkül húzta meg a kezében tartott pisztoly ravaszát. Egy harcos angyal, aki azért jött, hogy megmentsen engem és az apukámat…

C. J. szeme tágra nyílt. Hátralépett, de meleg testnek ütközött. Erős karok fonták körbe, és Ellery a kézfejére tette a kezét, hogy segítsen megtartani a tálcát.

- Azt hittem, alszol – lehelte. Nem nézett hátra, nem akart árulója lenni a szemébe gyűlő könnyeknek.

- Majd én beviszem – suttogta a fülébe Ellery.

C. J. nem ellenkezett, átengedte a tálcát, és leszegett fejjel lerobogott a földszintre. A hátsó teraszon nekidőlt az oszlopnak, és a tenyerébe temette az arcát. Ellery percekkel később halkan odalépett mögé.

- Gyere ide! – húzta a karjaiba.

- Jól vagyok. – C. J. érezte, hogy a hangja nem elég határozott.

Ellery puszit nyomott a halántékára, és gyengéden simogatta a hátát.

- Semmi baj.

- Jól vagyok – bizonygatta C. J.

- Tudom, drágám.

- Ne becézgess, nem vagyok nő! – C. J. torkát sírás kaparta, de hősiesen visszatartotta.

- Biztos? – Ellery mosolygott, érződött a hangján. Apró csókokkal borította az arcát, C. J. önkéntelenül emelte fel a fejét, és lassan lecsukódott a szeme. – Azt se mondjam, hogy szerelmem, kedvesem, szívem? – A férfi berekedt, ahogy egyre közelebb ért az ajkához.

- Ne…

- Nagyon szeretlek! – mormolta az ajkára, és lágyan megcsókolta.

C. J. belefordult a karjaiba, és átkarolta a nyakát.

- Én is szeretlek! – mosolyodott el, bár néhány könnycsepp végigfolyt az arcán. – Nem vagyok angyal.

- Nem?

- Nem. Max bukott angyal.

Ellery felnevetett. C. J. a vállára hajtotta a fejét, és átölelte. Tényleg nem volt angyal, de Ellery és Rob kedvéért örök életre vállalja, hogy harcos lesz…

            A temető csendes volt. C. J. komoran figyelte a gyülekező embereket. Blackthorn seriff az előbb érkezett, odabólintott neki, de nem ment oda hozzájuk. Ellery a temetkezési vállalkozóval beszélgetett. Rob Sally mellett állt, aki az apja kezét fogta. C. J.-nek nem volt szimpatikus a kislány mostohaanyja, aki unatkozó arccal nézelődött, és forgatta a fejét. Mrs. Kineartől megtudta, hogy Fritzgerald a város egyetlen szállójának a tulaja, viszonylag jómódú, nem csoda, hogy bőven akadt csodálója a női nem körében. Az, hogy miért pont LuAnn-t választotta, az idős asszonynak nem fért a fejébe. C. J.-nek viszont volt pár ötlete a megoldásra, ha a nő hosszú lábaira és telt kebleire pillantott.

- Mehetünk? – Ellery megállt mellette.

- Igen. Jól vagy?

Ellery felsóhajtott.

- Nem. – Szomorú mosolyt villantott a férfira, majd egy pislogás után már szenvtelenül vállat vont. – Túlélem. Gyere, fiam! – nyújtotta Rob-nak a kezét.

- Apa, anyu most már az angyaloknál van?

- Igen, kicsim.

- Na, látod, Sally! – Rob hátrapillantott, hogy büszke pillantást vethessen a mögöttük jövő kislányra. – Sally anyukája is ott van?

- Hát, persze. Odafentről vigyáznak rátok.

Sally szomorú kis arca felderült Ellery szavaira.

- Tényleg?

- Igen. Úgyhogy mindig igyekezzetek, hogy ne okozzatok nekik csalódást!

- Rendben. – A két kisgyerek egyszerre kiáltott fel.

LuAnn tűsarkain billegve vállat vont.

- Még, hogy angyalok… Isten körül is akkora felhajtást csapnak, de engem még egyszer sem segített meg, minek higgyek benne. Igaz, mókuskám?

A férje arca megrándult. Nehezen válaszolt.

- Hittem Istenben, de… amióta elvette tőlünk Sally anyját, már képtelen vagyok hinni benne.

C. J. Rob mellett lépkedve csendesen felelt.

- Én nem is emlékszem az anyámra, nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Egyetemre jártam, amikor megölték az apámat, és nem sokkal később a nagyapám is követte. Akkoriban gyűlöltem a világot és mindenkit, Istent is. Ám az helyett, amit elvesztettem, kaptam új családot és új célokat. És közben megtanultam hinni. Önmagamban. A családomban. A szerelemben. És Istenben. Utóbbit pedig lényegtelen, hogyan nevezzük, Istennek, Buddhának, Allahnak, vagy csak sorsnak… ugyanazt a hitet jelenti. Hitet abban, hogy nem vagyunk egyedül, és van egy felsőbb hatalom, aki vigyáz ránk. S akármilyen úton is haladunk, mindennek célja van. A választás a miénk, hogy merre indulunk el… és hová érünk el.

Mindannyian hallgattak, míg oda nem értek a sírhoz. Ellery nem akart nagy felhajtást. Pár szót beszél majd a lelkész, utána ő, és esetleg, aki akar, még elbúcsúzhat az asszonytól. C. J. tudta, hogy a férfi szeretne minél gyorsabban túlesni az egészen. A legelső széksorban ott ültek a szomszédok, Mrs. Kinear a szemét törölgette. A felravatalozott koporsó láttán Rob megtorpant.

- Abban anyu van? – kérdezte vékony hangon.

- Igen, kicsim. Gyere, ülhetsz az ölembe, jó?! – Ellery magához húzta, és miután leült Mrs. Kinear mellé, az ölébe ültette.

- Nem lett volna jobb, ha Rob otthon marad? – aggodalmaskodott az asszony.

- Sally is ott volt az anyukája temetésén – mondta Rob, de árulkodóan remegett az ajka. Szemével kis barátnőjét kereste, aki a szüleivel mögöttük ült le. – Én is itt akartam lenni.

- Már akartam kérdezni, Nancy családja nem jön el? – kérdezte Mrs. Kinear.

- A szülei és a húga már nem él.

- Igen, ezt tudom, de más rokona…

- Nem tudok olyanról, akivel tartotta volna a kapcsolatot.

- És nem akarta a családja mellé temetni?

Ellery habozott.

- Szeretett itt élni, és arra gondoltam, a családját is áthozatom ide.

- Milyen nagylelkű!

Ellery nem válaszolt, csak elfintorodott. C. J. lopva megérintette a kezét. Rob nem vette le a szemét a koporsóról, látszott rajta, hogy közel áll a síráshoz. Ellery szorosabban ölelte.

- Semmi baj, kicsim, semmi baj! – suttogta.

- Nem akarom, hogy anyu a föld alá kerüljön…

- Tudom, de ez csak a teste, a lelke most is odafentről figyel, tudod, megbeszéltük.

Rob nem válaszolt, csak a nyakába fúrta az arcát. Ellery gyengéden ringatta, de mire a lelkész befejezte a beszédet, már feltűnően sápadt volt. Rob nem akarta elengedni, amikor fel akart állni.

- Kicsim, kérlek!

- Nem! Apu, hozd vissza anyut! – Rob szűkülő hangja tőrként hasított Ellery és C. J. mellkasába. Mrs. Kinear újra sírni kezdett.

- Bárcsak megtehetném, fiam… - Ellery hangja iszonyúan fáradt volt.

- Gyere, Rob, sétálunk kicsit! – C. J. kinyúlt, és gyengéd erőszakkal átvette a kisfiút. – Sssh… semmi baj!

- Anyut akarom! – A kis kiáltásra mindenki feléjük fordult. Rob most már zokogott.

C. J. elsétált vele a sírtól, és simogatta a hátát. Halk hangon csitította, hagyta, hadd sírja ki magát.

- Lehet, hogy anyukádat már nem láthatod többé, de ez nem jelenti azt, hogy nincs veled.

- Anyut akarom! – Rob felemelte a fejét, a szeme és az arca vörös volt, a könnyek ömlöttek a szeméből. C. J. megpuszilta, és ringatni kezdte, ahogy az előbb Ellery.

- Tudom, kicsim. Tudom, de anyukád már fenn van az angyaloknál. Onnan vigyáz rád.

- A te anyukád is ott van?

- Igen, de sokszor érzem, hogy itt van velem.

- Tényleg? – Rob megtörölte a kézfejével a szemét, mire C. J. zsebkendőt vett elő, letörölte a maradék könnyet, és kifújatta az orrát.  

- Igen. Ha igazán szeretsz valakit, akkor mindig veled van. Itt. – Rob mellkasára fektette a tenyerét, érezte az apró szív ütemes dobbanásait. – Nagyon szeretett téged, és büszke volt rád.

- Én is szerettem őt.

- Akkor mosolyogj a kedvéért! – C. J. bármennyire igyekezett nem sírni, könnyek szöktek a szemébe. – Ő sem akarná, hogy szomorkodj.

- De hiányzik!

- Mindig hiányozni fog, de ha erősen rágondolsz, hidd el, ott lesz veled. Mindig melletted lesz. Nézd, jön apukád! – C. J. aggódva figyelte, ahogy Ellery feléjük tart. A férfi ott hagyta a sírt, éppen ekkor eresztették a sírgödörbe a koporsót. – Ellery…

Ellery nem törődött azzal, ki mit fog gondolni, megölelte őket, olyan erővel, hogy alig kaptak levegőt. Mégsem tették szóvá, csak viszonozták az ölelést, egy kis melegséget adtak, érezték, a férfinak erre van szüksége. Mindhármuknak szüksége volt erre, hogy kis időre erőt gyűjtsenek. Hogy túléljék a napot, és képesek legyenek továbblépni. 

- Menjünk haza!

- Nem kellene még maradnunk? – bizonytalankodott C. J.

Ellery hátra sem nézve, átkarolta, és a kocsi felé indultak.

- Azt mondtam, nem érzem jól magam.

- Ellery…

- Most csak veletek akarok lenni. Arra gondoltam, hogy holnap reggel hazamehetnénk. A házzal foglalkozunk később, addig Mrs. Kinear gondját viseli.

- De megígértük…

- Fáradt vagyok.

C. J. megigazította a karján Rob-ot, és aggódva pillantott rá. A férfi egyetlen egyszer sem panaszkodott, amióta Meurant meglőtte. Az, hogy most megtette, elárulta, mennyire kimerült.

- Rendben. Menjünk haza!

- Sally is velünk jöhet? – szólt közbe Rob reménykedve.

- Most nem, kicsim. Majd eljön hozzánk a nyáron, jó?

Rob elhúzta a száját.

- A játékaimat vihetem?

- Azokat igen. C. J. segít összeszedni és becsomagolni őket.

- Miért én? Te mit fogsz csinálni? – kapta fel a fejét C. J.  

Ellery elmosolyodott.

- Nézlek titeket.

C. J. és Rob egyszerre horkant fel, mire fojtottan felnevetett. Megállt, visszanézett a sírra. Páran már elindultak feléjük, többen még ott beszélgettek. Az elmúlt hetek viszontagságai nyomot hagytak az arcán, C. J. a napfénynél jól látta a szeme és a szája körüli elmélyült ráncokat. A gyönyörű világoszöld szempárban végtelen szomorúság és bűntudat égett. Kinyújtotta bekötözött kezét, és finoman megérintette az arcát.

- Semmi baj… - mondta halkan.

Ellery rápillantott. Mondani akart valamit, végül mégsem tette, csak átkarolta C. J. derekát. Lassan ballagva hazafelé indultak. A koporsóra föld került, először csak néhány göröngy, aztán teljesen betemette a sírt. Legutolsónak Mrs. Kinear maradt, sokáig ült még mellette, míg alkony nem borult a temetőre…

            Rob a párnáját ölelve mélyen aludt, a sok sírás teljesen kimerítette. Ellery hosszan állt felette, beitta minden kis vonását. C. J. megtorpant a küszöbön, és aggódva összefonta a mellkasán a karját. A férfi végül felfigyelt rá, és magára hagyta a fiát. Követte le a földszintre, és halk nyögéssel rogyott le a kanapéra. C. J. egy bögre teát nyomott a kezébe, majd melléje telepedett.

- Biztos nem vagy éhes?

Ellery nem evett, miután hazaértek. Képtelen volt bármit leerőltetni a torkán. Bólintott, és C. J. megnyugtatására ivott egy korty teát.

- Jól vagyok.

- Nem úgy nézel ki.

- Csak fáradt vagyok.

C. J. arca megkeményedett.

- Valóban? – kérdezte élesen. – Nem inkább a bűntudat marcangol?

Ellery nem nézett rá, a bögrével szemezett.

- Nincs okod aggodalomra.

Meglepetten felkiáltott, mert C. J. dühödt morranással kiütötte a kezéből a poharat, ami összetört a padlón. A tea szerteszét fröcskölt, eláztatta a ruháját.

- Mi az…?!

- Elfelejted, kivel beszélsz! – C. J. hangja nem volt több vészterhes suttogásnál. Az indigókék szempár feketévé sötétült a haragtól. – Te most komolyan nekem akarod beadni, hogy minden rendben, jól vagy?! Megbolondultál?!

Ellery döbbenten bámult rá. A szíve nagyot dobbant.

- C. J…

- Elég volt! Tudom, hogy lelkiismeret furdalásod van Nancy halála miatt, de muszáj megbocsátanod magadnak. Nem használsz se magadnak, se a fiadnak, ha magadat hibáztatod. Ami történt, megtörtént, nem változtathatsz rajta. El kell fogadnod, és tovább kell lépned. Nancy sem akarná, hogy emészd magad!

Ellery megtört. Meggörnyedt a háta, és végtelen kimerültség tükröződött az arcán.

- Egyfolytában azon jár az agyam, hogy ha nem… - Elcsuklott a hangja. – Úgy szeretném megváltoztatni a múltam, C. J.!

- És melyik részét? Ha egy másik életet éltél volna, talán nem találkozol Mary-vel, nem születik egy csodálatos kisfiad, nem ismersz meg engem. Ezt akarnád?

Ellery fájdalmas tekintettel rázta meg a fejét.

- Magam sem tudom, mit szeretnék…

C. J. kinyúlt, és megfogta a kezét. Maga felé fordította a férfit.

- Az életben mindenki követ el hibákat, amiket szeretne meg nem történtté tenni, de a hibákkal együtt jár az is, hogy jóváteheted őket. Ahogy te is tetted. Lehet, hogy nem vagy tökéletes, de az évek során igyekeztél jobb ember lenni. Nem kárhoztathatod magad örökké. Szeretlek, és azt az Ellery-t szeretem, akit megismertem. A gránitszívű bankárt, a szenvedélyes szeretőt, a barátot és társat, akire bármikor számíthatok. Azt a férfit, aki vagy. Itt, belül – tette a kezét Ellery mellkasára. – Soha nem könnyű elfogadni a múltunkat, de a múltunk is részét képezi annak, akik vagyunk. Általa lettél az az ember, akit most szeretek. És fáj nekem is, ami neked. – A komoly arc kétségbeesetté vált. – Ne tedd ezt velem! Belehalok, hogy szenvedsz, és nem tudok tenni ellene semmit!

Ellery magához rántotta, és nem törődött, mennyire fáj a sebe, szorosan ölelte. Az eltelt napokban annyira elmerült a bűntudat mocsarában, hogy nem vette észre, C. J. ugyanúgy szenved, ahogy ő. Csak vele ellentétben nem mutatta ki, mert nem akart még több aggodalmat okozni se neki, se Robnak.

- Meg sem érdemellek… - suttogta a fülébe.  

C. J. felemelte a fejét.

- Szeretlek!

- Én is szeretlek! Sajnálom, hogy aggódnod kellett. Igazad van. A múltat nem változtathatom meg, ezt el kell fogadnom. – Megérintette a férfi arcát. – Ezentúl a jövőnek kell élnem. Neked és Rob-nak.

C. J. ajkán végre feltűnt egy széles mosoly.

- Jól hangzik.

- Szerintem is. – Kényelmesebben el akart helyezkedni, de ekkor ráébredt, hogy a nadrágja a bőrére tapad. – Azt hiszem, át kell öltöznöm.

- Inkább zuhanyozz le, és irány az ágy. Pihenned kell.

- Jössz te is?

- Korán van még az alváshoz, és Mrs. Kinear is megígérte, hogy átjön este.

Ellery elhúzta a száját.

- Szólj át neki telefonon, hogy lefekszünk.

C. J. tiltakozni akart, mert az órán még csak fél hét volt, de Ellery arcát nézve végül bólintott.

- Először feltakarítok.

Ellery halvány mosollyal felelt, és felállt. A lépcsőtől azonban visszafordult. C. J. a padlón térdelt, és a bögre maradványait szedegette össze.

- Igen? – nézett fel rá. Kiejtette a kezéből a cserepeket, ahogy a férfi felrántotta, és magával húzta. – Mit csinálsz? Ellery! – A falnak csapódott. Ellery a feje mellé támaszkodott. Őt nézte közvetlen közelről, és a vágy lassan birtokba vette a tekintetét. – Nem szabad, a sebed! – C. J. még szinte végig sem mondta a mondatot, a férfi ajka már az övére tapadt. Őrült vággyal falta a száját, a nyelvét, bejárta szája minden kis zugát. Egyik keze C. J. hajába markolt, a másik az ingét rángatta, hogy a bőréhez férhessen. C. J. képtelen volt visszafojtani egy elragadtatott kis nyögést, ahogy a férfi keze végre a bőréhez ért. – Nem szabad! – lihegte mégis.

- Érezni akarlak! Most!

- Megmondta a doki, hogy kímélned kell magad… és Mrs. Kinear…

- Nem érdekel! Csak egy kicsit, de éreznem kell téged. Hogy tudjam, te itt vagy nekem, és felmelegítesz… C. J… Drága C. J…

C. J. tiltakozása hamvába halt. Együtt csatolták ki a nadrágját, majd a férfiét. Hangos zihálás közepette simultak össze, Ellery világoszöld tekintete elnyelte, mohósága forró tüzet lobbantott lángra benne.

- Igazad van… - Ellery az ajkára lehelte a szavakat. Összesimuló ágyékukból gyönyör áradt szét. C. J. hátravetett fejjel nyögött fel, és a férfi vállába kapaszkodott. A férfi szája a nyakára tapadt. – Az elmúlt hetekben végig azon járt az agyam, mi lett volna, ha másképp döntök a múltban, és közben… elfelejtettem, hogy van jelenem és jövőm, akinek nem számít, milyen múltat hagytam hátra. Bocsáss meg! Szeretlek! Annyira szeretlek…

C. J. két tenyere közé fogta a férfi arcát.

- Szeretlek, és nem érdekel a múltad! Te érdekelsz! Egyedül te! Itt, most, és a jövőben mindig. Ezt soha ne felejtsd el! Nem felejted el, ugye?

Ellery zihálva lökte neki a testét a testének, és elfulladó hangon felelt.

- Soha többé…

A lemenő nap fénye szétáradt a szobában, színes fénypontokat varázsolt a falra, csodálatos dolgokat festett a padlóra, de ők csak egymást látták. Egymáshoz simulva, egymásba kapaszkodva, kéjes gyönyörök közepette tapasztaltak meg egy más csodát… a szerelemét…