18. nap: Az Arany Lótusz énekese - Az onsenben

A szoba majdnem akkora volt, mint a lakás, ahol Sayoko a gyerekkorát töltötte. Hasonló volt még az illat is. Megilletődve hajolt meg az asszony felé, aki bekísérte.

- Köszönjük!

- Érezzék jól magukat nálunk! – Az asszony meghajolt a teraszajtóban álló Rya felé is, mielőtt távozott volna.

- El sem hiszem, hogy sikerült kiszabadulnunk a városból! – sóhajtotta Sayoko és a férfihoz sétált.

- Már ideje volt. A klubok teljesen lefoglalják minden időnket, pedig a pihenés fontos. – Rya kilépett a teraszra, ahol mindjárt egy saját forróvizes medence fogadta.

Eredetileg a tengerpartra mentek volna, de épp mielőtt megvették volna a repülőjegyeket, Ryát felhívta egy ismerőse. A barátnőjével a hegyekbe mentek volna nyaralni, de a lány beteg lett, az utazást el kellett halasztaniuk. A foglalást viszont már nem lehetett lemondani, ha mégis megteszi, a pénz egy részét elvesztik. Emlékezett arra, hogy Rya említette neki a nyaralást, ezért felajánlotta, menjenek el helyettük. 

Rya most nem győzte dicsérni magát, amiért igent mondott. A táj gyönyörű volt, a hegyek olyan közel voltak, hogy szinte meg tudta érinteni őket. Csend volt, a szobák elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy a vendégek ne zavarják egymást. A város nyüzsgéséhez képest ez maga volt a földi paradicsom. Arról nem is beszélve, hogy a földből feltörő természetes gyógyvíz ott gőzölgött előttük, természetes kis medencék egész láncolatát alkotva, amelyek köré a szálloda is kiépült.

- Egy óra múlva hozzák a vacsorát. Fürdünk előtte? – Sayoko látta, hogyan simulnak ki arcvonásai, minél távolabb kerültek a várostól.

- Igen.

Levetkőztek, lemosdatták egymást, mielőtt óvatosan elmerültek volna a forróvízben.

- Csodálatos – sóhajtotta Rya elégedetten és elterült egy víz alatti kövön.

Sayoko mosolyogva követte a példáját. 

- Elfelejtettem! – pattant ki pár perc múlva a szeme.

- Mit?

- Meg akartam kérdezni, lakik-e valaki a mellettünk levő szobában.

- Miért?

- Szerinted? – Sayoko célzatosan pislogott.

- Ohh…

- Bizony. Örülnék, ha kiengedhetnéd a hangod.

- Ne hozz zavarba! – Rya lefröcskölte. – Még egy órája sem vagyunk itt!

- Annyi már biztos van – tiltakozott és némi vizet löttyintett a férfi arcába.

Rya prüszkölt.

- Élvezed, igaz?

Nézte, ahogy félig kiemelkedett a vízből.

- De még mennyire. Maradj így!

- Ne…

Már késő volt, Sayoko elérte és magához rántotta a vízben. Az ajka ugyanolyan forró volt, mint a víz, amely körbevette őket.

- Abbahagyjam? – A férfi hangja csábítóan halk volt, a keze már a testét járta be.

A forró víz körbeölelte őket, körülöttük hullámzott.

- Ne merészeld! – nyögte a szájára.

A nevetése megborzongatta. Kicsit feljebb tolta magát, hogy Sayoko hozzáférjen a mellbimbóihoz, amikor mozgást érzékelt a szeme sarkából. Annyira megdöbbent, hogy megcsúszott a keze és majdnem állon vágta magát a férfi fejével.

- Mi a…?!

- Mi a baj? – Sayoko meglepetten elhallgatott, amikor felfedezte, hogy nézőközönségük akadt. – Ezek majmok? – kérdezte, miután képes volt egyáltalán beszélni.

- Nagyon úgy néz ki.

- És mit akarnak?

- Nézni? – Rya a kíváncsi majmokat bámulta, akik őszinte érdeklődéssel szemlélték ölelkező kettősüket.

- Őróluk volt szó a prospektusban?

- Emlékeim szerint nem. – Márpedig Rya memóriája híresen jó volt.

- Indulj el befelé, itt jövök mögötted.

- Rendben.

Szemmel tartva az állatokat, behátráltak a szobába. Sayoko behúzta a tolóajtókat, majd még vizesen lerogytak a földre. Kellett pár perc, mire összeszedték magukat annyira, hogy megtörölközzenek és felöltözzenek. A kopogásra eszméltek csak. A háziasszonyuk mosolyogva érkezett.

- Mindjárt hozom a vacsorát, Tachibana-san és Akechi-san.

- Köszönjük!

- Valami baj van? – Az asszony érzékelte a feszültséget. – Nem tetszik a szoba, netán a kilátás? – Nem kerülte el a figyelmét a behúzott teraszajtó.

- Mindennel meg vagyunk elégedve, nem ez a probléma. Kimentünk ellazítani magunkat a medencébe, és nézőközönségünk akadt.

- Oh! Megijedtek? Bocsássanak meg! Annyira természetesnek vesszük a jelenlétüket, hogy néha elfelejtünk szólni róluk a vendégeknek.

- Pedig nem ártana.

- Sajnálom!

- Nem történt semmi, de eléggé megleptek minket.

- Bocsássanak meg! Általában nem tolakodóak, de ha valami felkelti a kíváncsiságukat, akkor mind odagyűlnek és annak, aki fél tőlük, nagyon ijesztő lehet. Nem bántanak. Ne aggódjanak!

- Köszönjük!

Az asszony megkönnyebbülten meghajolt és elment a vacsorájukért. Sayoko kilesett a medencéhez. Majommentes volt.

- Ezentúl nem fürdünk? – aggodalmaskodott.

- Dehogynem. Reméljük, gyorsan elvesztik irántunk az érdeklődést.

A remény gyorsan hamvába halt, mert akárhányszor kimentek, a majmok azonnal köréjük gyűltek. Pár nap múlva már annyira megszokták a jelenlétüket, hogy Ryának eszébe sem jutott tiltakozni, amikor Sayoko elcsábította a vízben.

- Ez olyan lehet nekik, mint a peep show – állapította meg kicsit később a teraszon feküdve.

Sayoko ezen annyira nevetett, hogy nem tudott válaszolni. A majmok pedig félrebillentett fejjel bámulták őket tovább…

Vége