18. fejezet

18.

            C. J. éppen megállt a nővérpultnál, hogy megkérdezze, merre találja Ron Ditton kórtermét, amikor felfigyelt egy szóváltásra.

- Ide figyeljen, Mr. Ditton. Engem az se érdekel, ha maga az elnök. Venoche kapitány az édesapjával marad az ő kifejezett kérésére.

- Venoche nem rokona az apámnak!

- Ez már nem az én dolgom, Mr. Ditton. Az édesapja külön hangsúlyozta, hogy a kapitány bármikor bemehet hozzá.

- Az apám haldoklik!

Az orvos arca kivörösödött dühében.

- Igen, Mr. Ditton, tudom! Viszont a kapitány már napok óta nem mozdul az ön édesapja mellől, míg maga, ha be is jön, feltartja a nővéreket, és szemernyit sem érdekli az apja állapota. A kapitány inkább viselkedik szerető gyerekként, mint maga. Most pedig, ha megbocsát…

C. J. gyorsan az orvos elé állt.

- Elnézést kérek!

- Nem érek… - Az orvos szava elakadt, amikor felismerte. – Mr. Carrathian…

Kezet fogtak.

- Elnézést, hogy feltartom, de Ron Dittonhoz jöttem.

- Sejtettem. – Dr. Meade, akit egy, a kórház számára rendezett jótékonysági esten ismert meg, nagyot fújt. – Nincs túl jól. Az állapota sokat romlott.

- Mennyi ideje van hátra?

- Napok, egy hét… Esetleg kettő. Már morfiumot adunk neki.

- Értem. Mi baja van a fiának?

Az orvos felhorkant.

- Folyamatosan a nyakunkra jár, de az apjával csak perceket tölt el. Most éppen Venoche kapitány szúrja a szemét. Mr. Ditton külön kérte, hogy a szabályok ellenére a kapitányt mindig engedjük be hozzá. Amióta rosszabbul van, Venoche el sem mozdul mellőle, ami nem tetszik a fiának.

- Örülhetne, hogy ennyire szeretik az apját…

- Ő ezt másképp értelmezi. Szerintem Mr. Ditton jobban jár, ha a kapitány van bent vele, mint a fia.

- A felesége?

- Délelőttönként jön a menyével, aztán hazamegy. Eléggé ki van borulva, nehezen viseli, hogy nem tud tenni semmit a férjéért.

- Értem.

- Bemegy?

- Azért jöttem. – C. J. vállon veregette az orvost, és a kórterem felé indult. Szerencsére James Ditton éppen egy nővérrel beszélgetett, neki háttal. Beosont a szobába. – Andrea… - Az ajkába harapott. Az egyágyas kórteremben csak Ron Ditton feküdt. Számos gép pityegett körülötte, teste törékenyen rajzolódott ki a lepedő alatt. Egy műanyag széken Andrea Venoche kuporgott, fel sem figyelt arra, hogy valaki ott van mögötte. C. J. biztosra vette, hogy imádkozik. Nem akarta zavarni, így inkább nekidőlt a falnak, és megvárta, míg a férfi háta kiegyenesedik, és Ron kezéért nyúl.

- Andrea…

- C. J.! – Andrea meglepetten fordult meg, az arca felderült. Elengedte az alvó Ron kezét, és felállt. A mozgása nehézkes volt, C. J. biztosra vette, hogy a sok üléstől teljesen elzsibbadt. – Sajnálom, hogy nem mentem el Alexékkal.

- Nem is kellett. Ron bácsinak nagyobb szüksége van itt rád.

- Hogy vagy?

- A látszat ellenére jól. – Felmutatta bekötözött kezét, ujjait finoman megmozgatta. – Én könnyen megúsztam.

- Morell?

- Otthon alszik. Szüksége van a pihenésre.

- Erős ember, túl fogja élni.

- Tudom. – C. J. végigmérte a férfit. – Bárcsak én is ezt mondhatnám…

Andrea nyúzott arccal felsóhajtott. A ruhája gyűrött volt, a haja kócos, az arca borostás, a szeme pedig vörös és véreres. C. J. biztosra vette, hogy sírt az elmúlt órákban.

- Felkészültünk rá, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat is. – Lassan, megránduló arccal visszaült a székre. – Annie, a felesége elég keveset jön, bűntudata van, hogy nem tudja enyhíteni a fájdalmait. Lehúztak egymással majdnem ötven évet, és most… nagyon ki van borulva. A lánya Új-Mexikóból nem tud csak úgy átruccanni, a menyét pedig tudod, hogy nem kedveli. James pedig…

- Épp az orvossal akart kirúgatni innen téged, amikor jöttem.

Andrea szeme megvillant.

- Valóban? Ideköltözött a három gyerekével és a feleségével Ronékhoz, de nem dolgozik, és nem is tűnik úgy, hogy valaha is akar. Ha be is jön, csak a baj van vele. Ron nem szereti, ha itt van. Csalódott benne, azt hiszem.

- Te hogy viseled? – C. J. csendesen kérdezte, megértően bámult a férfira.

Andrea Ron kézfejére tette a kezét, és vállat vont.

- Erősnek kell lennem. Érte. S különben is… nem örülne, ha azt látná, hogy összeomlok. Azt majd ráérek azután is, ha… - Nem fejezte be a mondatot, csak az ajkába harapott. Mély levegőt vett, és tetetett vidámsággal mással folytatta. – Utál itt lenni. Gyűlöli a kórházat. Tudod, milyen…

- Igen. Jobb lenne neki, ha otthon lenne.

- Otthon megőrjítenék. Még itt is kiborítják, ha nem vagyok itt. Hozzám pedig nem engedik vitetni.

- Gondját viselnéd neki?

Andrea habozás nélkül bólintott.

- A kapitányságon mindenki megértő. Ballard jóvoltából Alex kénytelen ellátni az én munkámat is, de tudja, min megyünk keresztül, így kivételesen nem morog miatta. Michael sokat segít neki, nem rég ment el, hozott tiszta ruhát, de nem akartam egy percre sem magára hagyni Ront.

C. J. elmosolyodott.

- Beugrom majd hozzájuk.

- Mikor jössz vissza dolgozni?

- Egy ideig még nem. Le akarok zárni pár magánügyet, és a céggel is foglalkoznom kell. Szerencsére Davidék vállalták, hogy gondját viselik Ellery kisfiának, amíg lábadozunk. Ez valamivel megkönnyíti a dolgunkat. – Odalépett Andreához, és jó erősen megszorította a vállát. – Légy erős!

- Az leszek. Nem várod meg, hogy felébredjen?

- Most inkább nem. Inkább elbeszélgetek a fiával.

Andrea szeme kerekre tágult, majd lassan elmosolyodott.

- Köszönöm.

- Üdvözöld Ron bácsit a nevemben!

- Átadom.

C. J. még visszanézett az ajtóból, de Andrea addigra már újra Ron felé fordult, és a férfi biztosra vette, hogy újabb imába kezdett. Rosszkedvűen Ron fiának keresésére indult. James éppen egy fiatal nővérkének udvarolt, amikor megállt mellette.

- James Ditton?

- Öhm, igen?

- C. J. Carrathian vagyok, az édesapja egyik barátja. Beszélhetnénk?

- Természetesen. Miről lenne szó? 

C. J. fáradt volt, így leült egy székre, és maga mellé intette a férfit is.

- Most voltam bent nála. Annie néni hogy viseli?

- Anyám nagyon ki van borulva, a feleségem folyamatosan vele van. Szörnyű ez az egész…

- Igen, sajnálom. Igazság szerint jobb lenne az édesapjának odahaza. Sokkal könnyebb lenne neki… elmenni…

- Anyám nem tudná ápolni, hiszen ő sincs jól. Mint mondtam, a nejem vigyáz rá, és a gyerekekre is.

- És ön?

- Én? – James Ditton arca megrándult. – Hogy őszinte legyek, nem viselem jól a beteg emberek látványát…

- Gondolom, ez az oka, hogy az apja mellett nem önt, hanem egy régi kollégáját találtam… - C. J. hangjában nem volt gúny, csak mérhetetlen ridegség.

- Nem tudom, mit mondott magának…

- Nem kellett mondania semmit, Mr. Ditton! – C. J. halkan beszélt, előrehajolt, hogy a férfi biztosan hallja a hangját. – Elmondom, hogy mi fog történni, maga pedig beleegyezően bólogatni fog, különben…

- Maga most fenyeget?!

- Üljön vissza! – C. J. még mindig csendes volt, és pont ez a nyugodt magabiztosság volt, amitől a férfi visszaroskadt a helyére. – Az apját a mai, legkésőbb a holnapi napon átszállítják Venoche kapitány otthonába. A rendelkezésére bocsátok egy ápolónőt és egy orvost, akik végig mellette lesznek.

- Ezt megteheti nálunk is…

- Az apjának nyugalom kell, nem maga. A kapitány szereti őt, ahogy önnek kellene, és éppen ezért megérdemli, hogy ő legyen vele, amikor meg fog halni.

- Maga nem normális! – vicsorgott a férfi. – Ő egy senki! Mi vagyunk a családja!

- És maguk fogják felvenni a biztosítási pénzt, gondolom…

James Ditton elfehéredett.

- Hogyan jön ez ide?

C. J. felállt.

- Oh, nem is tudom… Csak úgy eszembe jutott… Viszontlátásra, Mr. Ditton!

- Várjon!

C. J. meg sem hallotta, elindult megkeresni dr. Meade-t, hogy intézkedjen az átszállításról.

            Hosszas huzavona és Annie Ditton könyörgésére tekintettel léve Ront hazaszállították. Andrea nem mozdult mellőle, és nem érdekelte, hogy a család rosszkedvűen és idegenkedve szemléli, ha néha felbukkan a konyhában egy pohár vízért. Annie egy alkalommal megfogta a könyökét.

- Tudom, hogy most csupa rosszat gondolsz rólam, de képtelen vagyok ott lenni vele…

- Semmi baj. – Homlokon csókolta az asszonyt, aki feltörő sírásával küzdött. – Imádkozz érte, rendben? Most ezzel teheted érte a legtöbbet.

Az asszony zokogva elbotorkált a nappali felé. Menye vasvillaszemeket meresztve Andreára, átkarolta a vállát, és segített neki. James felpillantott a számítógép monitorjából.

- A barátod, ez a Carrathian egy igazi nagykutya. Tele vannak vele a hírek.

- Többet törődhetnél az apáddal, mint C. J.-vel – vágta oda neki Andrea keserűen, és sarkon fordulva visszasántikált a hálószobába, ahol Ron feküdt. – Már itt is vagyok – mondta, és az idős férfi fölé hajolt.

- Annie?

- A menyed vele van. Ne aggódj miatta!

- Mondd… meg neki, hogy… szeretem…

- Megmondom.

- A gyerekek? – Ron, amennyire ereje engedte, megszorította Andrea kezét. Hangja csupán elhaló sóhaj volt, és Andreának egészen közel kellett hajolnia, hogy értse a szavait.

- Pár napig a barátaiknál alszanak. Martina az esti géppel érkezik.

Ron csak sóhajtott lánya nevét hallva. Gyengén maga felé húzta Andreát, aki odakuporodott mellé az ágyra, és átkarolta.

- Néha majd… figyelj oda… rájuk…

- Szemmel tartom őket. Különösen Liót, már két napja nem volt idehaza. – Lio James legidősebb fia volt, tizenhét évesen lázadó és érzékeny korban.

- Alex… ék… - Ron kicserepesedett ajkai nehezen formálták a nevet. Andrea az ajakápolóért nyúlt az éjjeliszekrényre, és lecsavarta a kupakját. Közben megnyugtatóan mosolygott a férfira.

- Alex tud vigyázni a családjára. C. J. nemkülönben. De azért odafigyelek rájuk… - tette hozzá, és nyomott egy kevés kenőcsöt az ujjára, majd gyengéden végigkente a férfi ajkán. Ron felnézett rá, a tekintetük találkozott. Az idős férfi beesett arca nem hasonlított arra az életerős, mosolygós emberre, akit Andrea évekkel ezelőtt megismert. Andrea finoman megsimogatta a pergamenszerű bőrt. – Vigyázok rájuk! – ígérte halkan.

Ron felsóhajtott, látszott, mennyire küszködik, hogy felemelje a kezét, és megérintse Andrea arcát, de végül erőtlenül visszaejtette a takaróra.

- Sajnálom…

- Nincs mit… Nincs mit… - Andrea odahajolt hozzá, az arcát az arcához szorította, és a könnyeit nyelte. – Inkább köszönettel tartozom, hogy itt voltál nekem. 

- Gyáva… voltam…

- Nem. Ez így volt helyes. – Andrea nagy levegőket vett, hogy visszafojtsa a sírását, és érthetően tudjon beszélni. A szeme sarkából látta, hogy valaki belép a szobába, de képtelen volt elengedni Ron pillantását. – Minden rendben… - Magához húzta a férfit, közben felnyúlva emelte a morfiumdózist, mert észrevette, hogy Ron ajka fájdalmasan megrándul. A vékony ujjak karomszerűen meggörbülve mélyedtek a karjába, de oda sem figyelt a fájdalomra. Megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, majd a karjába húzva a férfit, gyengéden ringatni kezdte, akár egy gyermeket. – Itt vagyok, nincs semmi baj… - motyogta, amikor érezte, hogy a vékony test görcsbe rándul. – Ssssh… itt vagyok… - simogatta meg az arcát, ölelte szorosan. A férfi tekintete az övét kereste. Az ajkai szavakat formáltak, de hang már nem jött ki a száján. Andrea biztosra vette, arra kéri, ne sírjon. Bólintott, de a könnycseppek lefolytak az álláig.

- Nem… sírok – mondta szipogva.

Ron ekkor elmosolyodott. Andrea mély levegőt vett, és a tenyerét az arcára simította. A szó, köszönöm, tisztán leolvasható volt a férfi cserepes ajkáról.

- Oh, Ron… - Andrea visszafojtotta a kétségbeesett kiáltást, amely kikívánkozott belőle. – Szeretlek… - suttogta. Egészen addig hajtogatta, míg a férfi a lélegzetvétellel küzdött. S még akkor is ezt lehelte a fülébe, amikor utoljára vett levegőt. Sokáig ült mozdulatlanul, karjaiban a férfival, görcsös zokogását igyekezett visszafogni, majd sikerült összeszednie magát. Remegő ujjakkal ellenőrizte Ron nem létező pulzusát, lefejtette magáról a karjára fonódott ujjakat, majd óvatosan visszafektette az ágyra. Elrendezte a párnákat, a takarót, majd a zakójáért nyúlt, és az ajtó felé botorkált. A teste és a lelke merő fájdalom volt csupán.

- Andrea bácsi… - Lio az ajtónak dőlve állt, a szeméből patakzottak a könnyek. – Nagyapa…

- Sajnálom. – Andrea ki akart kerülni a szobából. Megtörölte az arcát, és félretolta a fiút az útból. – Nem kellett volna itt lenned.

- Itt akartam lenni. Hogy nagyapa ne legyen egyedül, ne egy idegennel legyen, amikor… elmegy. – Lio megragadta a kezét. – De te nem voltál neki idegen, akármit mond is apa.

- Az apád egy gyáva seggfej! – tört ki Andreából a fájdalom, majd ökölbe szorította a kezét, és a fogát csikorgatva kiment a szobából.

Ahogy megjelent a nappaliban, Annie felsikoltott, és eltakart arccal hangos zokogásban tört ki. Menye úgyszintén. James nagy léptekkel kisietett a hátsó kertbe, Andrea hallotta az ajtó kattanását. Nem tudta, mit mondhatna. Nem tudta, kinek a fájdalma nagyobb abban a pillanatban, így inkább szótlanul elhagyta a házat. Tudta, hogy jobb lett volna, ha taxit hív, és azzal megy haza, de nem volt hozzá ereje. Mihamarabb otthon akart lenni, hogy kiüvöltse a bánatát a néma falaknak. Már indított, amikor Lio bevágódott mellé az anyósülésre.

- Mit csinálsz?

- Veled megyek!

- Szó sem lehet róla! Maradj a szüleiddel.

- Szerinted mennyire érdeklem őket? – Lio kisírt szemmel nézett vissza rá.

- Hagyj békén!

- Szerintem nagyapa sem örülne, ha most egyedül maradnál…

Andrea arca megrándult.

- Nem hiszem, hogy most a legjobb társaság lennék a számodra – szűrte a szavakat a fogai között.

- Nem baj. Nem akarok itthon maradni!

Andrea áthajolt a fiú előtt, és kilökte az ajtót.

- Menj vissza a családodhoz! Mellettük a helyed!

Lio duzzogva kikászálódott a kocsiból, de még bedugta a fejét az ablakon, mielőtt Andrea elhajthatott volna.

- Szeretném, ha egy valamit tudnál. Szerintem boldog volt, hogy ott voltál vele. A nagyi csak sírni tudott volna, meg anya is. Apáról meg ne is beszéljünk… De te ott voltál vele, és átölelted. Nem volt egyedül, hanem azzal az emberrel volt, aki a legfontosabb volt neki. Ha ott voltam nála, mindig rólad beszélt. A nyomozásaidról, arról, milyen nagyszerű kapitány lettél. Büszke volt rád. Szeretett… - Elvörösödve elhátrált, Andrea arra gondolt, egy tizenhét évesnek milyen nehéz lehet az érzelmekről beszélnie. Hálás volt viszont, hogy ezt elmondta. Nem tette könnyebbé a gyászát, de adott egy kis erőt, míg hazaért.

Némán vezetett hazáig. Nem a garázsba, hanem a hátsó udvarra állt be a kocsival. Meglepődve látta, hogy a terasz lépcsőjén Michael ücsörög. Mellette egy papírzacskó gőzölgött.

- Mit keresel itt?

- Nem vette fel a telefont.

- Rezgőre állítottam.

Michael felállt. A motorját betolta az egyik fa alá. Farmert, pólót és dzsekit viselt. Aggódva bámulta a férfit.

- Felhívtam a Ditton házat. Az unokája vette fel a telefont, és elmondta, mi történt. Sajnálom.

- Igen, én is – morogta Andrea, és a hátsó bejárathoz ívelő rámpa felé indult.

Michael látta, hogy erősen sántít. Követte, és kíváncsian körbeforgott a fedett, üvegfalú teraszon. Amikor ruháért jött a férfinak, mindig elöl jött be, ezen a részen egyszer sem járt. Andrea lerúgta a cipőjét, gondosan az ajtó mellé tette, majd besétált a házba. Michael figyelmét már korábban felkeltette a tény, hogy az egész ház akadálymentesítve van. Széles ajtókeretek, a falon kapaszkodók, küszöbök sehol. Pontosan tisztában volt azzal, hogy évekkel ezelőtt a férfi olyan súlyosan megsérült, hogy sokáig járni sem tudott, ekkor lett átalakítva a ház is. 

Tétovázva a férfi után ment a fürdőszobába. Először zavartan félrenézett, majd győzött benne a kíváncsiság, és figyelte, ahogy Andrea levetkőzik. A férfi vállas, karcsú férfi volt, szép barna bőrt örökölt. Amikor az inge a földre hullott, Michael nagyot nyelt. Andrea baloldalán egymást érték a csúnyábbnál csúnyább hegek, főleg a csípőjén látszottak, a nadrágba veszett a folytatásuk. A férfi nem figyelt oda rá, kikapcsolta az övet, kigombolta a nadrágját. Michael megérintette a csuklóját, mielőtt lecsúsztatta volna magáról.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – Andrea hangjából sütött a fájdalom, a harag, a magány.

Michael szíve majd megszakadt érte.

- Csak veled akarok lenni – mondta csendesen. Talán most először tegezte le a férfit, holott Andrea már számtalanszor kérte rá. – Ron rengeteget mesélt rólad. Az első találkozásotokról, a nyomozásaidról. – Andrea mintha Liót hallotta volna. – Árvaként nőttem fel, így rettentően irigyeltelek, hogy olyan valakid van, mint Ron. Kedveltem őt, és nekem is hiányozni fog, de…

- Mit tudsz te az én fájdalmamról? – lökte el magától a férfi, hogy nekitántorodott a mosdónak. – Neked csak az egykori kapitány volt, nekem viszont egy olyan ember… aki nélkül mit sem ér ez a vacak élet! – Lerugdosta a nadrágját, a zokniját, majd alsóját is magáról, és a zuhany alá állt.

Nekitámaszkodott a hideg csempének, és hagyta, hogy a lassan forróvá váló víz a testére zubogjon. A fájdalomtól elszorult a torka, pedig legszívesebben üvöltött volna. Világgá kellett volna kiáltania a veszteség fájdalmát, hátha akkor könnyebb lett volna. De tudta, hogy semmivel sem lesz könnyebb. A férfi már többé nem fog rávigyorogni, nem fogja hülye rendőrviccekkel traktálni. És nem fog többé ott ülni a fotelban az irodában, ahogy nem fogja felhívni éjszaka, hogy menjen haza aludni, és ne dolgozzon annyit. Csak akkor figyelt fel a fájdalomra, amikor Michael kétségbeesetten megpróbálta elhúzni a csempétől, amit ököllel ütött.

- Ne! Andrea! Hagyd abba! – A fiú felkiáltott, amikor megcsúszott. Andrea rázuhant. – Nehéz vagy! – ragadta meg a vállát, de nem lökte le magáról, hanem átölelte. – Semmi baj… - mondta, és megsimogatta Andrea vizes haját, ahogy a férfi tette nem is olyan rég a haldokló Ronnal. – Semmi baj, itt vagyok… Nyugodtan sírj csak… 

Andrea Michaelre meredt.

- A pokolba veled! – suttogta, és eltolta magától. Fel akart állni, de minden csupa víz volt. Végül az egyik kapaszkodóba csimpaszkodva felhúzta magát, és törölközőt tekert a derekára. Átbotorkált a hálószobába. Michael követte, mit sem törődött azzal, hogy a ruhája csurom víz.

- Hoztam lasagnét. Enned kell valamit.

Andrea ráüvöltött.

- Mi a fenét akarsz tőlem? Menj el! Hagyj békén!

- Veled akarok maradni – felelte a fiú nyugodtan.

- Miért?

- Mert ki vagy borulva. És a kezedet is be kellene kötni…

Úgy tűnt egy pillanatra, hogy a férfi meg fogja ütni. Michael mégsem mozdult a helyéről, csak nézett rá nyugodtan, általában vidám tekintetében most végtelen szomorúsággal.

- Egyedül akarok lenni. Egyedül, érted?! – Andrea eltakarta az arcát. Ron hiánya keserű savként marta a mellkasát.

- Azt mondta, megígérted neki, hogy nem hagyod el magad, ha ő elmegy…

Andrea olyan gyorsan termett előtte, hogy még hátralépni sem volt ideje.

- Bármit megígértem volna neki, ha azzal megkönnyíthetem az utolsó óráit! – rázta meg a fiút. – Megtettem volna neki mindent, amit kért volna, ha azzal boldoggá tehetem! Ha tehettem volna, átvállalom a fájdalmát, a betegségét… a halálát is! – Meggörnyedt, a fájdalom eltorzította a vonásait. – Meghaltam volna érte, de nem tudtam. Csak annyit tehettem, hogy ott voltam vele, és nem volt egyedül, amikor… amikor… - Képtelen volt kimondani a szót, összeszorította a fogát, és szorosan lehunyta a szemét.

Michael szemébe könnyek gyűltek, és bizonytalanul átkarolta.    

- Nyugodtan sírj csak! Üvölts, üss meg, ha ettől jobb lesz…

Andrea lassan térdre roskadt, sírva ölelte át a fiút. Michael vele sírt, és akkor is megtartotta, amikor üvöltött a bánattól…

            Andrea felpillantott. Michael bekapcsolta a laptopját, és valamit gépelt mellette az ágyon. Megdörzsölte az arcát, az órára pillantott. Két órát sikerült aludnia.

- A jelszóra miből jöttél rá?

- Felébredtél? – Michael arca azonnal felderült. – Nem volt nehéz. Ron születési évszáma volt. Azt hittem, bonyolultabb lesz.

- Másnak valóban az lett volna – vélte a férfi. A nagy kiborulás után Michael lefektette, és ő a kimerültségtől azonnal elaludt. Abban reménykedett, hogy titkára közben elmegy, de a fiú nem hagyta magára.

- Hogy érzed magad?

- Kicsit jobban.

- Nagyszerű. Akkor ehetnél végre.

- Még mindig nem vagyok éhes – mondta, és lerúgta magáról a plédet, amit a fiú ráterített. A csípőjébe fájdalom hasított, amitől mozdulatlanná dermedt. Michael félretette a gépet, és odahajolt hozzá.

- Mi történt?

- A csípőm. – Andrea megránduló arccal igyekezett kimasszírozni az izmaiból a sajgást.

- Várj, segítek! – Michael az izomlazító kenőcsével tért vissza a fürdőszobából. Úgy látszott felfedezte magának a házat, amíg a férfi aludt. – Feküdj vissza!

- Nem kell…

- Maradj nyugton! – Michael határozottan visszanyomta az ágyra, és nem törődve azzal, hogy meztelen, óvatosan elkezdte belemasszírozni a krémet a bőrébe. Kerek arca megfeszült a koncentrálástól, és beszívta az alsó ajkát. – Elég csúnya. Csoda, hogy tudsz járni.

- Az orvosok is ezt mondták.

- Bocsi… - A fiú ijedten pillantott fel, amikor Andrea összerezzent. – Nagyon fájt?

- Csak rossz helyen nyomtad meg.

- Itt nem fáj? – Michael egy elég csúnya heg környékét simogatta, ami a combhajlatából indult az ágyéka felé.

- Michael, azt hiszem, elég lesz… - ragadta meg a csuklóját Andrea, egyúttal maga felé húzta a lepedőt, hogy eltakarja magát.

- De… - A fiú szája elnyílt, amikor rájött, miért próbálja eltolni magától. – Felizgultál…

- Ez egy teljesen normális reakció, miután simogatsz. Majd én befejezem, köszönöm.

- Sajnálom.

- Nem kell.

- Kérdezhetek valamit? – Michael mellé telepedett, és a lepedőt gyűrögette.

- Igen?

- Szerelmes voltál Ronba?

Andrea keze megállt két mozdulat közben.

- Ezt honnan veszed?

- Nem vagyok vak.

Andrea az ölébe ejtette a kezét. A gyász súlyos kőként nyomta a mellkasát.

- Ronnal újonc koromban ismerkedtem meg. Mindig vidám volt, lelkes, és kiváló nyomozó. Ő volt a példaképem. A sebesülésem után fel akartam adni, gondoltam, elvegetálok itt egymagamban.

- Nincs családod?

- Kamaszkoromban volt velük egy veszekedésem, és azóta sem békültünk ki. – Mivel félrenézett, Michael sejtette, hogy valami más is van a háttérben, de nem merte firtatni. – Ron azonban büszke volt rám, és nem hagyott magamra. Minden egyes nap eljött, és addig piszkált, míg nem edzettem pár órát. Az, hogy újra járhatok, az ő érdeme.

- Néha mesélt arról, hogy mennyit duzzogtál az edzések miatt.

- Igen. Kicsit féltem visszamenni az utcára. Ő ezt anélkül tudta, hogy bármit is mondtam volna neki.

- Ezért lettél a titkára?

- Tudta, hogy túl büszke vagyok ahhoz, hogy a félelmeim ellenére irodai munkára kérjem magam, és így olyan lehetőséget teremtett, amit nem utasíthattam vissza. Mindketten jól jártunk.

- Mikor jöttél rá, hogy szerelmes vagy belé?

- Az edzések közben. Itt töltötte az estéket. Egy széken ült, és szóval tartott. A leghülyébb viccektől elkezdve a legutolsó pletykáig mindent elmondott. Elterelte a figyelmem a fájdalomról, a nehézségekről. Egy pillanat volt, amikor ránéztem, és az érzés ott volt bennem.

- Ő is tudta?

- Nem tudom, hogy mikor jött rá, de szerintem már az elejétől sejtette. Mindig is olyan voltam a számára, mint a nyitott könyv. Soha nem beszéltünk erről. – Andrea megpróbálta szavakba foglalni az érzéseit, amikről még soha senkinek nem beszélt. – Elfogadtam, hogy soha nem lehet az enyém. Beletörődtem. Örültem, hogy segíthetem a munkáját, és a barátjaként mellette lehetek. Egy idő után a nagy szerelem elmúlt. Felváltotta valami sokkal több.

- A szeretet.

Andrea bólintott.

- Mindig szeretni fogom őt, de már régóta nem vagyok belé szerelmes. Ettől függetlenül, vagy talán pont ezért úgy érzem, a szívemben most egy mély lyuk tátong.

- Ha Ront szeretted, akkor te most meleg vagy?

Andrea nagyot nyelt az indiszkrét kérdés hallatán. 

- Ez bonyolult.

- Volt barátnőd?

- Néhány.

- És feküdtél már le férfival?

Andrea habozott.

- Igen.

Michael szeme kerekre tágult.

- Komolyan?

Andrea gyanakodva bámult rá.

- Miért kérdezel ilyeneket?

Michael vállat vont.

- Igazság szerint… mindig szerettem volna többet megtudni rólad, de nem volt bátorságom kérdezősködni. Csak annyit tudok, amennyit Ron elmesélt.

Andreának az volt az érzése, hogy a fiú nem mond igazat. Élesen nézett rá.

- Nem csak erről van szó, igaz?

- Volt egy barátnőm fősuli alatt. Elég jól megvoltunk, amíg meg nem ismertem a bátyját. – Michael zavartan elvigyorodott. Andrea nem akart hinni a fülének. Titkára lett volna a legutolsó személy, akiről ilyesmit feltételez. Hirtelen egészen más szemmel látta, és nem tudta eldönteni, ez most tetszik, vagy nem tetszik neki.

- Lefeküdtél vele?

- Igen. Te Ronnal nem, ugye?

- Persze, hogy nem.

Michael hosszú másodpercekig hallgatott, végül kibökte.

- Szóval… neked milyen volt? Ron tudott róla?

Andrea eltakarta az arcát.

- Jesszus! – hördült fel. Az ujjai mögül lesett a fiúra. – Melyik voltál?

- Hát, Samnél én voltam alul, de tudod, volt az a helyes srác…

- Elég! Nem akarok többet tudni. El sem hiszem, hogy ilyesmiről beszélgetek veled. – Andrea felült, és óvatosan megmozgatta a lábát. Kis tétovázás után a kenőcs után nyúlt. – Nem tűnnél el valamerre, amíg ezt befejezem?

- Zavarban vagy, mert felállt? – Michael megdöbbentő változáson ment át, amióta ilyen kényes témák kerültek felszínre.

- Megtennéd, hogy befogod?

- Nem válaszoltál még a kérdéseimre.

- Ron tudott a kapcsolataimról, mindent tudtunk egymásról – sóhajtotta Andrea, és elhúzta a száját. – Most boldog vagy?

- Nem teljesen. Szóval… milyen volt?

Andrea csúnya pillantást vetett rá, de Michael csak kíváncsian felvonta a szemöldökét. Nyílt tekintete láttán Andrea legszívesebben összeborzolta volna a haját, mint egy kisgyereknek. Csakhogy nem egy kisgyerek érintésére lett merevedése…

- Nem akarsz főzni nekem egy kávét?

- Ne csináld! – biggyesztette le Michael az ajkát, majd felsóhajtott. – Fordulj oldalra, ott én jobban elérem.

- Ne érj hozzám!

- Ne aggódj, láttam már felálló farkat.

Andrea végül a jobb oldalára fordult, és a fiú gyengéden belemasszírozta a bőrébe a kenőcsöt. A fájdalom lassan enyhült az izmaiban. Megmozgatta a lábát, miközben Michael a hátsó combját kenegette.

- Most már jó lesz.

- Még a fenekedre is jutott pár heg – kuncogott a fiú, és végighúzta a mutatóujja hegyét az említett részen. Aztán halkan felkiáltott, mert Andrea a karjánál fogva átlendítette magán, és leszorította az ágyra.

- Kértem valamit.

- Nem vagy túl meggyőző álló farokkal – vigyorgott rá Michael szemtelenül.

Andrea képtelen volt nem visszamosolyogni. A sarkára ült, és halkan felnevetett.

- Köszönöm.

Michael elkomolyodott, és bólintott.

- Tudom, hogy fáj, de Ron sem akarná, hogy magadba zárd a fájdalmad.

- Fogadjunk, a lelkedre kötötte, hogy tarts szemmel.

- Kért valami hasonlót, igen, de ha nem tette volna, akkor is itt lennék. – Michael felkönyökölt. – Tudod, anyám halála után apám nem törődött velem, nevelőszülőknél nőttem fel. A fősulin lettek először barátaim, de igazából te tetted értem a legtöbbet. Magad mellé vettél, és tanítottál. Hittél bennem. Te és Ron a barátaim lettetek, amikor már nem is reméltem, hogy valaha is lesznek. Soha nem fogom tudni meghálálni ezt.

- Nem azért tettem.

- Tudom. Éppen ezért vagyok most itt, és beszélek veled olyan dolgokról, amikről még soha senkinek. Tudom, hogy nem pótolhatom őt, de talán egy kicsit segíthetek, hogy jobb legyen.

Andrea előrehajolt, és megtette, amit percekkel ezelőtt akart. Beletúrt a fiú hajába, és összekócolta azt. Michael huncutul rávigyorgott.

- Alul vagy felül?

- Mindkettő.

A fiú felszisszent.

- Létezik olyan pasi, aki maga alá kényszerített?

Andrea lassan lemászott az ágyról, és elkomolyodott.

- Egy valaki. Nincs szép emlékem róla.

- Sajnálom. – Andrea odalépett a szekrényhez, hogy ruhát szedjen elő, de Michael mellette termett. – Ennyire rossz volt?

- Azért engedtem neki, mert Ronra emlékeztetett. Már az elején tudnom kellett volna, hogy rossz ötlet. 

- Bántott?

- Miért akarod tudni? – Andrea kérdően felvonta a szemöldökét.

Michael sötét arccal felelt.

- Nem örülök neki, hogy valaki fájdalmat okozott neked.

Andrea minden bánata ellenére hangosan felnevetett.

- Haj, ha tudnád, hányan megtették… – bökte meg játékosan Michael orrát, majd arrébb tolta, hogy hozzáférjen a nadrágjaihoz.

- Andrea…

A férfi rápillantott.

- Igen? Milyen kérdésed van még?

A fiú határozottan bámult vissza rá.

- Feküdj le velem!

- Michael… - Andreát talán még soha nem érte ennél nagyobb meglepetés.

- Tudom, hogy Ront szeretted, és én talán nem is vagyok az eseted, de…

- Nem! Most pedig kifelé, hadd öltözzek fel!

- Előbb ki kell verned, mert nem tudom, hogyan húzod fel a sliccedet – nyúlt az ágyéka felé szemtelenül a fiú, de Andrea ellökte a kezét. Aztán mielőtt észbe kaphatott volna, már dulakodtak. Michael nem habozott szájon csókolni. A nyelve behatolt a fogai közé, és hozzásimult. Eltaszította magától, a fiú az ágyra zuhant. Onnan nézett fel rá kihívóan, sértetten. Annyira… csábító volt, és Andrea annyira… magányos.

- Közönséges vagyok az ízlésednek? – kérdezte, miközben a fején át lehúzta magáról a pólót. A bőre napbarnított volt, a teste erős, izmos. Andrea tenyere viszketett, hogy megérintse. – Gondolom, nem ilyen férfiakhoz szoktál, mint én…

- Fejezd be!

- Nem.

- Miért csinálod ezt?

Michael nyíltan nézett szembe vele.

- Mert beléd szerettem. – Andrea szeme kerekre tágult. – Miközben te Ronért ejtettél könnyeket, én érted. Láttam és éreztem a fájdalmad, és majd megőrültem, hogy nem tehettem érted semmit. Semmit, hogy könnyebb legyen. Most viszont itt vagyok. Enyhíthetem a magányod, a gyászod, ha… szeretnéd.

- Nem tehetem… - Andrea két érzés között ingadozott. Vágyott a melegségre, amit Michael kínált fel neki, de tartott is tőle.

- Senki nem fogja megtudni. Csak mi vagyunk itt, te és én. – Michael a csípőjét megemelve letolta magáról a nadrágot és az alsót is.

Feltérdelt, hogy elérje a férfit. Andrea tudta, hogy most kellene hátralépnie, de képtelen volt mozdulni. Megfeszült minden izma, ahogy a fiú ujjai körbefonták, önkéntelen nyögés bukott ki a száján, amikor a fiú ajka forrón és nedvesen befogadta. Ujjait a hajába túrta, és felrántotta magához. Egy pillanatra mindketten megdermedtek, mielőtt összeért volna az ajkuk, aztán Michael a nyaka köré fonta a karját, és lehunyta a szemét. Andrea fején átfutott a gondolat, hogy most kellene megállniuk, hogy ezt nem lenne szabad, hiszen Ron nem rég halt meg őt ölelve. S most helyette egy nagyon is élő, zihálva vonagló fiút tart a karjaiban. E kettősség szinte szétszakította. A vágy azonban, hogy tartozzon valakihez ebben a fájdalmas pillanatban, mindennél erősebb volt. S ki lenne erre megfelelőbb, mint egy olyan valaki, akit ismer, aki szereti őt?

Az ágyra hanyatlottak. Andrea mohón ismerkedett Michael testével, a fiú megvonaglott minden érintésre, érződött, hogy nem most van először férfival. Andreának ez most jól jött, a türelmetlen éhség, amely birtokba vette a testét, űzte-hajtotta előre. Remegő kézzel simított végig a fiú testén, elidőzött érzékeny részeken.

Az éjjeliszekrény fiókját egyszerűen kirángatta a helyéről, hogy megtalálja a síkosítót és az óvszert. Michael felszisszent, amikor durván két ujjal hatolt belé, de a férfi arcára pillantva elnémult. A sötét vágy, amely a férfi vonásaira kiült, őt is izgalomba hozta. Remegve csókolta, és hanyatt lökve ő maga húzta fel neki az óvszert. Megránduló arccal nehezedett a férfira, aztán felkiáltott, mert Andrea átfordult vele, és halk kiáltással mélyebbre lökte magát. Látta, ahogy a férfi arca megrándul fájdalmában, a csípője valószínűleg nem viselte túl jól az átfordulást, de ebben a pillanatban Andrea képtelen lett volna megálljt parancsolni sajgó-lüktető testének.

Zihálva, fel-felszisszenve mozdultak, míg a fájdalmas gyönyör lassan elnyomott bennük minden más érzést. Michael a dereka köré fonta a lábát, a nyaka köré a karját, és magához húzta. A haja kócos volt, mindig vidám tekintete most sötét a vágytól, és Andrea szíve bármennyire is fájt a veszteségtől, érezte, ahogy hevesen dobogni kezd.

- Michael…

            Andrea arca mozdulatlan volt, miközben nézte, ahogy Ron koporsóját leeresztik a mélybe. Csak a szívében sajgott a fájdalom. Annie sírt, és a család több tagja is a szemét törölgette. Ahogy David, Jamie és Sean is. Párjaik gyengéden vigasztalták őket, és Andrea elfordította róluk a pillantását. Elkapta C. J. tekintetét, aki nem sírt, de rettentően sápadt volt. Ellery nélkül érkezett, Andrea biztosra vette, hogy miest véget ér a temetés, megy is haza a férfihoz. Örült, hogy a fiú végre révbe ért. A másik fiú, akiért aggódott, az apja mellett állt, az arcán könnyek folytak végig. Lión látszott, hogy szívesebben lenne mellette, de nem mozdulhatott. Andrea szerette volna megölelni, és boldog volt, hogy Michael ott áll kétlépésnyire mögötte biztos támaszként. Ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy arcizma se rezzenjen.

Az eltelt egy hétben rengeteget beszélgettek Michaellel, aki esténként vele ment haza, az ő házába. Még azt is elmondta, hogy úgy érzi, megcsalta Ront, amiért lefekszik vele. Ha azt várta, hogy a fiú feldühödik, csalódnia kellett. Michael csak odaült mellé a kanapéra, és átölelte. Ettől utolsó szemétnek érezte magát, nem akarta kihasználni az érzelmeit. Michael azonban pontosan tisztában volt azzal, milyen gondolatok járnak a fejében, mert kinevette, és kirángatta a konyhába vacsorázni. Ha ő nem lett volna, Andrea nem tudta, hogyan élte volna túl Ron elvesztését.

Lassan mindenki elhagyta a sír környékét. Andrea tudta, hogy a barátok Alexéknál gyülekeznek, ott ebédelnek. Elvileg neki is oda kellene mennie, de inkább hazamegy, és addig szeretkezik Michaellel, míg képtelenek lesznek gondolkodni. Igen, ez a legjobb, amit tehet.

- Venoche kapitány? – Ron ügyvédje a kezét nyújtotta.

- Ügyvéd úr, miben segíthetek?

- Ron rám bízott egy levelet, és az volt a kérése, hogy csak a temetése napján adhatom oda. Parancsoljon! Részvétem! – A férfi a kezébe nyomta az egyszerű fehér borítékot, és elindult a többi gyászoló után.

- Andrea, elvigyünk? – Alex állt meg mellette.

- Saját kocsival vagyok, de köszönöm.

- Rendben. Kitartás, barátom! – Alex megszorította a vállát, és a családja után indult.

- Tudok segíteni valamit? – C. J. aggódva méregette.

- Köszönöm, minden rendben.

Andrea megvárta, míg egyedül marad, csak akkor bontotta fel a levelet. Ron girbegurba írását látva önkéntelenül is elmosolyodott. Aztán csak állt, és elszorult torokkal olvasta a sorokat. Észre sem vette, hogy Lio megáll mellette.

- Andrea bácsi… Mi a baj? Mi ez a levél? – A fiú szeme kerekre tágul, amikor felismerte nagyapja írását. – Nagyapa írta?

- Igen. Az ügyvédje most adta ide.

- És?

Andrea nem tudott beszélni, így a fiú kezébe nyomta a papírt.

- Oh! – Lio szipogni kezdett. – Azt írja, szeret, és büszke rád. Jaj, Andrea bácsi… - A férfi mellkasára borulva csendesen sírni kezdett.

Andrea hosszú idő óta most először őszintén elmosolyodott. A sajgás a mellkasában eltompult. Soha nem fog megszűnni, ám ebben a pillanatban megértette, hogy el kell engednie a férfit. Ron elment, és bármennyire szeretné, már soha többé nem lehetnek együtt. Bele kell törődnie, el kell fogadnia. Michael itt lesz, hogy segítsen neki ebben. Nem lesz könnyű, de pont Ronért kell megtennie. Ő sem szerette volna, hogy feladja önmagát a halála után.

- Nem mondta egyszer sem, hogy szeret, de tettekkel számtalanszor bebizonyította, és ez ér annyit, mintha kimondta volna. – Megsimogatta Lio haját.

- Hiányozni fog – nézett fel rá a fiú.

Önkéntelenül is mindketten a sírra pillantottak.

- Mi lenne, ha eljönnél velem a barátaihoz? Eredetileg haza akartam menni… - Michaelre pillantott, aki türelmesen várt rá. –, de szerintem mindenki örülne, ha csatlakoznánk hozzájuk.

Lio gondosan összehajtogatta a levelet, és Andrea díszzakójának zsebébe csúsztatta.

- Mehetünk! – mosolyodott el.

Michael Andrea másik oldalára lépett, és halkan odasúgta neki.

- Tudod, hogy milyen szexi vagy ebben az egyenruhában?

Andrea képtelen volt megállni, hogy fel ne nevessen. Tudta, hogy csak fel akarja vidítani, és ez nagyon jó érzés volt. Rápillantott Ron sírjára. Abban reménykedett, hogy Ron nem haragszik rá, amiért elengedte őt. Mindig szeretni fogja, de ideje, hogy új életet kezdjen. Ron is ezt szerette volna, úgyhogy remélte, megfelelő döntést hozott. Számtalan álma van, amit meg kell valósítania. Ronért. Önmagáért. És most már talán Michaelért is…

- Menjünk! – Átkarolta Lio és Michael vállát, és a kocsija felé indultak. A feltámadó szél tucatnyi hófehér virágszirmot sodort a lábuk elé…