18. Az út vége

18. Az út vége

Diana Justin sírja előtt térdelt. Hatalmas csokor vadrózsa hevert minden síron, de Justinén csupán egy kisebb csokor vadvirág, mert ez volt a férfi kedvence.

Diana a kezével igazgatta a virágokat, s közben halkan beszélt.

- El se hiszem, hogy már egy év is eltelt, mióta legyőztük Driont – sóhajtotta. – Tudod, Justin, azt hiszem, boldog vagyok. Szerintem még te is helyesled, hogy Dracot választottam a végcél nélküli bolyongás helyett. Eleinte nagyon féltem, de Draco megtanított, hogy legyek önmagam, s akkor szeretni fognak. Büszke vagyok rá. Egy év alatt helyrehozta a Drion okozta károkat, békét teremtett, új törvényeket vezetett be, sőt még Elsessel és Kridonnal is megegyeztek. Minden egyes nap, amikor hajnalodni kezd, tudom, hogy szeret. Ott fekszik mellettem, és rám mosolyog. Mindig mosolyog, ha rám néz – Diana hangja elfulladt. – Hiányzol, Justin – nyögte szomorúan. – Nem csak nekem, Draconak is. – Letörölte a könnyeit. – Pedig megígértem, hogy nem sírok, és tessék – motyogta. Mosolyt erőltetett az arcára. – Szeretek Cameában élni. Olyan pörgős az élet. Varnor, képzeld, feleségül vette Halfgart. Most együtt vezetik a fogadót. Hozzájuk igyekszünk. Halfgar legkisebb lánya férjhez megy, minket is meghívtak, így aztán útra keltünk. Lina és Pacsmag is itt vannak. Most éppen veszekednek, ahogy hallom. Összeházasodtak. Egy kis üzletet vezetnek Cameában. Pacsmag fest, Lina pedig ékszereket és ruhákat készít. Nagyon tehetséges. Ezt a ruhát is ő tervezte – húzta végig Diana a tenyerét a smaragdzöld szoknyán. – A kastélyban élni furcsa egy kicsit, de amíg Draco mellettem van, addig csodálatos, bárhol éljünk is.

Draco ott állt a felesége háta mögött. Mosolyogva hallgatta. Mögéje sétált és letérdelt. A feje búbjára tette az állát.

- Szia, Justin – mondta. – Egy csomó dolgot szerettem volna elújságolni neked, de Diana, ahogy hallom, már megelőzött. No, nem baj. Jó ez így. Hiányzol, barátom, de remélem, most már békében nyugszol. Köszönök neked mindent, de legfőképpen Dianát. Nélküle most elveszett lélek lennék.

Diana megszorította a kezét. Sokáig maradtak így, míg Draco megmoccant.

- Ideje mennünk, kedves.

Felálltak, s a lovak felé indultak. Diana szoknyája a földet söpörte, felsőrésze mélyen kivágott volt, de kiemelte viselője karcsú, nemes alakját. Sötétzöld köpeny borult az asszony vállára, illően a szoknyához. Draco fekete nadrágot viselt csizmával és fehér inggel, fekete köpennyel. Magas királyi alakja láttán még a legbőszültebb harcos is meghúzódott. Mindkettőjük homlokán korona szórta fényét, pecsétgyűrűjük tökéletesen összeillett.

Diana haja a vállára omlott, Draco hátrafogta az övét egy szalaggal. Egyikük sem viselt fegyvert. Nem volt oly bátor ember, vagy bármely más lény, aki meg merte őket támadni.

Diana még csak most tanulta használni erejét, míg Draconak újra hozzá kellett szoknia, hogy kard használata helyett elég varázsszavakat mormolnia. Ennek ellenére kardját nyeregtáskájához szíjazta, mert nem akart kiesni a formájából, ahogy felesége is.

Megálltak az egymással ordítozó Lina és Pacsmag előtt.

- Most éppen min vitatkoztok? – érdeklődött szelíden Diana.

Pacsmag felhördült.

- Most közölte velem, hogy gyermeket vár! Most! Amikor már megmozdul a gyerek!

Lina toppantott.

- Hányszor utaltam rá, te idióta, az elmúlt hónapok során, de te… Te csak bólogattál, aztán ügyet sem vetettél rám!

Draco visszafojtotta mosolyát

- Gratulálhatunk? – kérdezte.

Lina felszipogott. Pacsmag felnyögött. A következő pillanatban egymás vállára borulva, egymás szavába vágva méltatták egymást, a születendő gyermeket, a teendőket és még sok minden mást.

Draco lehúzta a folyópartra a feleségét, hogy barátaik nyugodtan, négyszemközt kiszipoghassák magukat.

Diana felkacagott. Átölelte a férjét, s a mellkasára hajtotta a fejét. Hallgatta a szívverését.

- Szeretlek – mondta.

Draco felnevetett.

- Tudom, kedves. Tudom.

Egymást átölelve álltak a csobogó víz mellett, s a nap rájuk mosolygott. Szép volt a világ.

VÉGE