17. fejezet

17. fejezet

A nappali két végéből méregették egymást. Alex haja még vizes volt, az ingét gombolta, a nadrágja öve szabadon lógott.

- Miben segíthetek, Mr. Carrathian? – A gúnyos hang alapján a férfi nem felejtette el, miket mondott neki a fiú a nagyapja házában.

- Elnézést a korai zavarásért, de mint megtudtam, ön csak ilyenkor található idehaza.

- Nem mindig – kotyogott közbe David, miközben két csésze forró kávéval egyensúlyozott. – Tessék – osztotta ki őket.

- Nem kértem semmit.

- Idd meg, jól fog esni! – mosolygott rá David.

- Nem igazán viselem jól, amikor egy kis buzi utasítgat!

David mosolya elhalványult, a szeme összeszűkült. Alex arca megdermedt.

- Kifelé, C. J.! – mutatott az ajtó felé a csészével.

- Hadnagy…

- A múltkori után idejössz, én és a párom megértően és kedvesen fogadunk, és neked mégis van képed így beszélni a házamban? Kifelé! – Alex magához húzta Davidet, és ellenmondást nem tűrően méregette a fiút.

C. J. kedvetlenül letette a csészét az asztalra.

- Elnézést kérek – bökte ki. – A nagyapám szeretné meghívni holnap ebédre.

- Valóban? Azt hittem, már mindent megbeszéltünk a múltkor.

- Én is, de úgy látszik, mindketten tévedtünk. Nagyapa ragaszkodik az ön jelenlétéhez, és… szívesen látja az ön… párját is.

David csodálkozva fonta össze a karját.

- Érdekes – mondta.

- Igen – bólintott Alex, és kortyolt egyet a kávéból. – Rendben. Hányra menjünk?

- Egy óra megfelelő lenne.

- Ott leszünk.

A fiú arcán nem látszott elégedettség. Szótlanul az ajtóhoz indult, David követte, hogy kiengedje. C. J. már kilépett az ajtón, amikor utána szólt.

- Mr. Carrathian…

- Igen?

- Sajnálom az édesapját.

C. J. állán megrándult egy izom, de amúgy érzéketlen maradt az arca.

- Köszönöm. Viszlát!

David addig nézett utána, míg beszállt a kocsijába. Alex hátulról átölelte.

- Bocsáss meg!

- Semmi baj, nem a te hibád, még csak nem is az övé. Érzékenységét leplezi a rossz modorával. Szenved.

- Úgy véled?

- Igen.

Visszasétáltak a nappaliba, Alex engedte, hogy David megigazítsa a ruháját, és megkösse a nyakkendőjét.

- A fájdalom úgy öleli körbe, akár egy fekete felhő – folytatta a fiú. – Nem találja a helyét, amióta az apja meghalt, és ezért nem hibáztatom. Carrathian hiábavalóan halt meg, egy gonosz, nagyravágyó ember kedvéért…

- C. J. most a nagyapját gondozza, utánanéztem, ott hagyta az egyetemet.

- Szerinted közöd van Thomsonn halálához?

Alex habozott.

- Úgy vélem, hogy… ők ölették meg.

- C. J. és a nagyapja? – kapta fel a fejét David.

- Igen. Bizonyítékom viszont egy szál sincs…

- Majd lesz. Meg fogod szerezni.

- Örülök, hogy ennyire bízol bennem, de… nem tudom, hogy egyáltalán akarom-e… - Alex a konyhába indult, és elöblítette a csészéjét. – Megértem őket. Ha az apámmal ugyanez történne, megtalálnám a módját, hogy… bosszút álljak.

- Nem tennéd meg. Hiszel az igazságszolgáltatásban, és beérnéd azzal, hogy börtönbe kerülne élete végéig.  

Alex nekidőlt a konyhapultnak, és magához húzta Davidet.

- Már nem vagyok ebben olyan biztos. Tudod, amióta veled találkoztam, teljesen felfordult az életem. Thomsonn- nak hála nem csak magamban, az embereimben, a barátaimban, hanem a törvényben is kételkedni kezdtem. – A fiú homlokának döntötte a homlokát, kesernyés mosolyra húzta a száját. – Már nem hiszek abban, hogy képes vagyok őszintén hinni az igazságszolgáltatásban. Eddig is tisztában voltam, milyen piszkos játszmák folynak a háttérben, de most közvetlenül érintett, és ez sok mindent megváltoztatott.

David elszoruló torokkal érintette meg az arcát.

- Lehet, hogy már nem hiszel vakon, de ez nem jelenti azt, hogy képes lennél igazságtalanul, a törvény szellemének ellenében cselekedni. Te vagy a legigazabb ember, akit valaha is ismertem, és ezt nem tudja kiölni belőled még a Thomsonn félék gonoszsága sem.

- Bárcsak úgy lenne… - sóhajtotta Alex, és szorosan átkarolta a fiút.

Kopogás hallatszott.

- Ez Theo lesz. Megkértem, hogy jöjjön értem. – A hadnagy kedvetlenül kibontakozott az ölelésből. Fricskát nyomott David orrára. – Megígérem, ha ennek az egésznek vége, elmegyünk egy hétre valahová kikapcsolódni.

- Valaki nagyon szerelmes lehet, ha hajlandó a munkája elé helyezni – huncutkodott David.

- Legszívesebben itthon maradnék veled, és ki sem mozdulnék az ágyból – vallotta be a férfi, majd a nappaliba indult, és felkapta a zakóját. – Együtt ebédelhetnénk.

- Beugrok hozzád a kapitányságra – javasolta David. – Tudom, hogy sok a dolgod.

- Köszönöm. – Egymás derekát átkarolva ballagtak az ajtóhoz. Theo már visszaült a kocsiba, így Alex nem érezte kínosnak, amikor csókot nyomott David ajkára. – Te mit csinálsz ma?

- Rendbe szedem a lakásod, utána együtt ebédelek a szerelmemmel. A továbbiakat még nem tudom.

Alex beletúrt a hajába, amikor szenvedélyes megcsókolta.

- Inkább csomagolj össze.

David szemöldöke megemelkedett.

- Miért?

- Költözz ide!

- Mennyire jó ötlet?

- Semennyire – vágta rá a férfi. – Iszonyúan féltékeny leszek a férfiakra, akikkel majd szóba állsz, és gyakran vagyok morcos meg kiállhatatlan, le fogom mondani minden második közös vacsoránkat, és utálni foglak, amikor valaki lebuziz, mert csakis a te hibád, hogy beléd szerettem…

- De? – David szeme ragyogott, ajka lassú mosolyra húzódott.

- De vigyázni fogok rád, és szeretni, ahogy senki más nem tenné meg. Mit szólsz?

- Benne vagyok. – David nem említette a legfontosabb problémákat, amiktől tartott. Alex bizalmi állást töltött be, rendőr volt, és ha a legtöbben tisztelik annyira, hogy elfogadják másságát, akkor is lesznek ellenzői. Egyelőre azonban elég szerelmesek egymásba ahhoz, hogy szembeszálljanak akár az egész világgal egymásért. – Szeretlek!

- Én is téged. – Alex mosolyogva megpuszilta, és a kocsihoz sietett. Intett, mielőtt beszállt, és David visszatért a házba. Ahogy betette maga után az ajtót, nekidőlt, és felnevetett. Nevetve pördült körbe a házban, és olyan boldognak érezte magát, mint Kyle halála óta egyszer sem.

- Remélem, nem zavarok…

Ijedten perdült a hang irányába, Susan láttán azonban megkönnyebbülten megtorpant.

- Én… nem, persze, hogy nem. Jó reggelt!

- Jó reggelt! Alex már elment?

- Igen, pár perce. Beszélni szeretett volna vele?

Susan egy tál friss péksüteményt tett az asztalra.

- Csak meg akartam kérdezni tőle, mégis mikorra tervezi a háza felújítását. Már ideje lenne.

David felsóhajtott.

- Úgy vettem észre, hogy ideköltözött.

- Igen, én is – mosolyodott el az asszony. – Nem bánom, mert közelebb van, de ez nem jelenti azt, hogy többet látom. Jó volt, amíg nálunk laktál, mert miattad minden este hazajött.

- Valamelyik este átjöhetnének mindketten. Vacsorára – tette hozzá David sután. – Főzök valami finomat…

- Ez jól hangzik. Ti most… Mi van köztetek? – Susan leült, és láthatóan addig nem volt hajlandó távozni, míg választ nem kap a kérdéseire.

David mindkettejüknek kávét töltött, és leült vele szemben.

- Szeretem a fiát – mondta egyenesen a szemébe. – Alex is szeret engem.

- Értem. – Susan beletörődve bólintott. – Láttam már az elején is, hogy szikrázik közöttetek a levegő, de reménykedtem, hogy ez csak pillanatnyi megingás. Ne haragudj érte…

- Semmi baj, tudom, hogy nehéz ezt elfogadni. Ezért hagytam el őt – vallotta be David. – Azt gondoltam, hogy nem illünk össze, hiszen ő tisztességes családból való, és előbb- utóbb gyerekekre vágyik majd…

- Ma már meleg párok is fogadhatnak örökbe.

- Utánanézett?

Susan vállat vont.

- Igen. Ez egy kis vigasz. Még esküvőt is tarthattok – mosolyodott el derűsen.

A fiú felnevetett.

- Kétlem, hogy Alex hajlandó lenne rá.

Susan végre a kávéért nyúlt, és belekortyolt.

- Ne lepődj meg, de a fiam a lelke mélyén olyan, mint az apja. Kívülről úgy tűnik, hogy jégből van a szíve, de valójában egy megveszekedetten romantikus alak. Tudod, amikor James udvarolni kezdett nekem… jó pár évvel ezelőtt, bizony csuklóból hárítottam a közeledését. Katonaember volt, akiből nem néztem ki, hogy kedves is lehet. Nagyon meglepődtem, amikor gyertyafényes vacsorára vitt, aztán egy alkalommal piknikezni és vadvirágot gyűjtött nekem, rózsákkal udvarolt, verset írt… Lehetetlen volt, nem beleszeretni, és elutasítani, amikor megkérte a kezem. Alexander születésekor végig ott volt, és fogta a kezem. Utána meg sírt, mint egy kisgyerek, még én vigasztaltam… - Susan arca egészen megfiatalodott. – Sokáig azt hittem, nincs életre szóló szerelem, de most már tudom, hogy a miénk az. Nem mondom, hogy néha nem veszekszünk, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást. A mai napig minden reggel elmondja, mennyire szeret… és a legboldogabb asszonnyá tesz, aki csak létezik a földön.  

- Alexnek már volt két felesége, velük milyen volt?

- Csodálatos esküvőt tartott mindkettővel, és szerette őket… a maga módján, de szerintem nem volt beléjük szerelmes. Nicole és Beatrice is nagyszerű, önálló, határozott nő, nem meglepő, hogy nem tudták kezelni a fiamat. A szerelem pedig lassan elmúlt. Barátok maradtak, aminek nagyon örülök. Nicole gyerekeire néha még vigyázni is szoktam.

- Értem.

- Attól félsz, hogy a ti szerelmetek is elmúlik majd?

- Lehet, hogy így lesz, de… akkor sincs vesztenivalóm. – David komolyan nézett az asszony szemébe. – Szeretem őt, és ha ő hajlandó engem felvállalni, akkor én képes leszek a félelmeim ellenére a társa lenni.

- Nem lesz könnyű…

- Nem – értett egyet vele a fiú, aztán bizonytalan mosoly jelent meg az ajkán. – Ennek ellenére meg fogjuk próbálni.

Susan kis ideig szótlanul nézett rá, aztán felállt, felhúzta őt is, és megölelte.

- Isten hozott a családunkban, David! Nem mondom, hogy nem örülnék jobban egy lánynak, de beérem még egy fiúval is, ha már így hozta az élet.

- Ez igazán kedves öntől, asszonyom.

- Szólíts nyugodtan Susannak, vagy anyunak – kócolta össze a haját a nő, majd az órára pillantott, és felszisszent. – Mennem kell, de még átjövök. – Még egyszer megölelte Davidet, aztán már csak a hátsó ajtó kattant mögötte. Visszadugta a fejét. – Jobb, ha tudod, hogy a fiam még soha nem tűnik ilyen boldognak, mint veled. Makacs, önfejű, határozott, kemény, mint a szikla, de nagy szíve van, és ha szeret valakit, akkor azt teljes szívvel teszi, ahogy az apja. Vigyázz rá!

- Úgy lesz – ígérte David, és komolyan is gondolta.

A gyilkossági osztályon a szokásosnál is nagyobb zaj fogadta Alexet, amikor Theo-val belépett.

- Mi az isten folyik itt? – üvöltötte el magát. – Mindenki húzzon vissza a helyére, tíz perc múlva eligazítás az irodámban. Kurvára gyorsan szedjétek össze magatokat!

Egy hosszú másodpercig teljes csend honolt, aztán mindenki elvigyorodott, és ment a dolgára, de ezúttal rendezettebben, mint korábban. Alex a fejét csóválva lépett be az irodájába, aztán csak nézte a csokor rózsát az asztalán. A hófehér kártya jól látható volt, így kivette a virágok közül, és szétnyitotta. Elmosolyodott. – Az osztály emberei gratulálnak a boldogságához, hadnagy! – állt benne Andrea írásával.

- Hogy tetszik? – Andrea az ajtófélfának támaszkodva állt, és mosolygott.

- A te kezed van a dologban, igaz?

- Valakinek tennie kellett valamit, ha te nem voltál rá képes.

- Menj a pokolba! – vágta rá Alex, de nem volt indulat a hangjában.

Andrea belépett, és hátba veregette.

- Szépek ezek a virágok.

- David majd hazaviszi, ide nem illik.

- De legalább nem dobtad automatikusan a kukába.

- Nagy a kísértés – nevette el magát a hadnagy. A zakóját a széke háttámlájára dobta, aztán elkomolyodva kezet nyújtott. – Köszönöm.

Andrea jól megszorította a kezét.

- Szívesen. Máris kipihentebbnek tűnsz, és talán hasznodat veszem a Thomsonn ügyet tekintve.

Alex a szemét forgatta.

- Már ne haragudj, de vannak más ügyek is, amiket nem hagyhatok függőben.

- Menj a picsába! – káromkodta el magát Andrea, pedig ez nála ritka volt, mint a fehér holló. – Tudod, hogy ki tette, ugye?

- Csak sejtéseim vannak, de egyelőre még csak a sötétben tapogatózom.

- Tapogatózz gyorsabban!

- Menj a fenébe! – Alex érezte, ahogy a dühtől feljebb megy a vérnyomása. – Hogyan kérheted, hogy kapjam el Thomsonn gyilkosát, amikor a lelkem mélyén legszívesebben futni hagynám? Te is tudod, hogy miket tett az a seggfej, és mégis vágjak jó fejet a nyomozáshoz?

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a média rajtunk köszörülje a nyelvét!

- Szarok a médiára! Az a dolgod, hogy kordában tartsd őket!

- A tiéd meg az, hogy az áldozat kilététől függetlenül, elkapd a gyilkosát!

- Megteszem, amit tudok, de ne várd, hogy nagy erőfeszítéseket fogok tenni!

- Pedig nem ártana…

- Mert akkor mi lesz? – Alex fenyegetően Andrea elé lépett. – Ne fenyegess, te szemét! Lehet, hogy a kapitány kiskutyája vagy, de ne feledd, hogy Ditton hamarosan nyugdíjba vonul, és a te hatalmadnak is leáldozik akkor…

- Abban reménykedsz, hogy te léphetsz a nyomába? Gondoskodom róla, hogy ez ne történhessen meg!

Alex közvetlen közelről nézett a szemébe, szinte összeért az orruk.

- Dugd fel magadnak a kapitányi kinevezést! Nekem nem kell, és ezt már megmondtam Dittonnak is. Most akkor mivel fogsz fenyegetni?

Andrea a fogát csikorgatta, és metsző tekintettel hátralépett.

- Ne hidd, hogy nekem ez olyan felemelő élmény! Az a dolgom, hogy azt tegyem, amire a kapitány utasít, és akár tetszik, akár nem, az érzéseimet nem vihetem bele. Zsaru vagyok, és tudom, hogy Thomsonn megérdemelte a halált, de a kapitány a nyugdíjazása előtt szeretné elkapni a gyilkost, mert akkor úgy mehet el innen, hogy véghez vitt valami nagyot. És nekem csak az számít, hogy ő elégedett legyen, semmi más, még te sem. Érted?

Alex arckifejezése megenyhült.

- Igen. Megteszem, amit tudok.

- Nekem ez elég. – Andrea az ajtó felé indult, onnét fordult vissza. – Köszönöm.

Alex csak bólintott. A rózsát bámulta, és arra gondolt, hogy végül Andrea csak elérte, amit akart. Ekkor azonban az emberei elkezdtek besorjázni hozzá, így félretette a gondjait. Vannak fontosabb ügyek, mert míg Thomsonn nem érdemli, hogy egy gyufaszálat is keresztbe tegyen érte, addig vannak ártatlanok, akik igen.

Délben David papírzacskóval érkezett az irodába. Az emberei lelkesen fogadták.

- Mindenkinek köszönöm – mosolygott rájuk a fiú, amivel annak idején belopta magát a szívükbe. – A hadnagy?

- A szokott helyén. Kétpercenként lesi az óráját – vihogta Fran.

- Szia! – lesett be a férfihoz David, majd gondosan betette az ajtót. – Szép csokor – jegyezte meg a rózsákat nézegetve.

- Éhes vagyok. Hol voltál eddig? – Alex morcosan állt fel.

- Most van déli tizenkettő – csodálkozott David, és a zacskót az asztalra tette. – Itt az ebéded.

- Végre! – ragadta meg Alex a derekát, és magához rántotta. Mohón csókolta, mit sem törődött azzal, hogy az ablakon keresztül az egész iroda láthatja őket. David a nyaka köré kulcsolta a karját, és elégedetten felsóhajtott. Susannak határozottan igaza volt…  

David aggódva pislogott a hatalmas házra.

- Biztos, hogy jó ötlet, ha veled jövök?

- Téged is meghívtak, nem?

- Ez igaz, de nem érzem jól magam itt.

- Pedig jól nézel ki – Alex elégedetten szemlélte a fiút, aki fehér nadrágot és inget viselt. – Menjünk!

Az inas a teraszra kísérte őket, ahol a korlátnál Stephen Carrathian a kertben gyönyörködött. Az asztalon már meg volt terítve.

- Jó napot, hadnagy úr!

- Uram, köszönjük a meghívását! Kérem, hadd mutassam be a páromat, David Eichorn-t. David, az úr C. J. nagyapja, Stephen Carrathian.

David kedvesen mosolygott.

- Örülök, hogy megismerhetem.

Az öreg viszonozta a mosolyt.

- Kíváncsi voltam, milyen ember lehet az a férfi, aki képes volt elcsavarni egy megrögzött heteroszexuális fejét…

- Nagyapa, ne hozd zavarba! – C. J. a kert felől érkezett, a lépcsőn lépkedett fel. Fáradtnak és kedvetlennek látszott.

- Bocsánat, nem akartam megbántani. Nézze el nekem az őszinteségemet! – Stephen olyan kedvesen hunyorgott, hogy David felnevetett, és Alex izmai is elernyedtek.

- Semmi gond.

C. J. udvariasan kezet fogott mindkettejükkel.

- Mindjárt kész az ebéd, addig talán egy italt?

- Nem, köszönjük – utasította el Alex. – Hogy van, Mr. Carrathian? – fordult Stephen felé.

- Most éppen jobban – derült az öreg. – Szeretem a vendégeket, már persze azokat, akik szórakoztatnak.

David kuncogott, láthatóan a szívébe zárta a férfit. Alex oda sem figyelve, átkarolta a derekát, és úgy válaszolt.

- Gondolom, nincsenek túl sokan.

- Úgy véli?

- Tévednék?

Még C. J. is elmosolyodott a vidám szóváltáson.

- Nagyapa nagyon kevés vendéget fogad – mondta.

Megjelent a szobalány, és jelentette, hogy kész az ebéd. Asztalhoz ültek, derűs, semmitmondó beszélgetés folyt, míg ettek. Még C. J. bekapcsolódott néha, de akkor is csak nagyapjához intézte a szavait. Ebéd után Stephen Carrathian a könyvtárszobába gurult, ahol a sarkig tárt ablakokon kellemes szellő suhant be.

- Fiam, te mutasd meg Davidnek a házat – fordult unokája felé, aki engedelmesen bólintott.

Alex megszorította David kezét, mielőtt elengedte volna. Figyelmeztető pillantást vetett C. J.- re, de nem tett megjegyzést.

- Cecil John megsértette önt valamivel a múltkor?

- Miért gondolja?

- Megérzés. Látom, hogyan néznek egymásra.

- Semmiség volt, már tisztáztuk.

- Értem. Foglaljon helyet!

- Nem, köszönöm. – Alex az ablakhoz sétált, a függöny az arcába csapódott, félrelökte. – Nagyon szép a kert – jegyezte meg.

- Igen, de nem a kertemről akarok magával beszélni, hadnagy.

- Alex. Kérem, szólítson csak Alexnek.

- Köszönöm. Én Stephen vagyok.

- Nos, Stephen, miért akart beszélni velem?

Az öreg kis ideig hallgatott, aztán halk sóhajjal vállat vont.

- A fiam halála nagyon megviselt. Cecilen kívül nincs senkim. Az időm pedig… lassan lejár. Ne mondd el az unokámnak, de… a legutóbbi vizsgálaton kiderült, hogy rákos vagyok. Áttétes.

- Mennyi időd van?

- Pár hónap. Ez elég arra, hogy mindent elrendezzek.

Alex nem szólt, de a szemöldöke megemelkedett.

- Igen, mi ölettük meg Thomsonn-t, ahogy sejtetted. – Az öreg nem kertelt, egyenesen a szemébe nézett. – Hajlandó vagyok mindent magamra vállalni, ha cserébe vigyázni fogsz Cecil John-ra.

Alex ajka késpengévé szűkült.

- Ne kérj tőlem ilyet!

- Okos fiú, csak most nem találja a helyét. Szeretném, ha visszamenne az egyetemre, és apja nyomdokaiba lépne, ahogy mindig is szerette volna. Ehhez viszont kell egy apafigura az életébe.

- Nem leszek senki gardedámja!

- Egy öregember kéri ezt tőled, Alex. A fiam nagyra tartott téged, és tudom, hogy te vagy az egyetlen, akit C. J. elfogad. Amióta hazajött tőled, átnézte az összes ügyedet, és bár nem vallja be, de tisztel. Nincs senki, akit megkérhetnék erre… - halkult el az öreg hangja. – C. J. makacs és sebzett, de már majdnem felnőtt. Nem kellene sokáig egyengetned az útját.

Alex hátat fordított a férfinak.

- Hogyan kérhetsz tőlem ilyesmit, amikor azt sem tudom, az én életem hogyan alakul? Felvállaltam, hogy biszexuális vagyok, és egy férfival élek együtt. Bár a legtöbben elfogadják a rendőrségen, de rosszakaróim azért vannak a testületben. Diszkrimináció elvileg nincs, de fognak találni ürügyet, hogy kirúgjanak, ha már nagyon bököm a begyüket. Addig vagyok biztonságban, míg Ditton… kapitány és Ballard… rendőrfőnök, mert ők támogatnak.

- Titokban is tarthattad volna a kapcsolatod Daviddel…

- Megtehettem volna, de én soha nem voltam a titkolózós fajta. Nem érdemelte meg, ahogy én sem. Többet ér ez a szerelem, mintsem takargassam.

- Nem értem, hogy egy heteroszexuálisból hogyan lesz meleg.

- Biszexuális – javította ki Alex. – Bármilyen meglepő, megnézem a nőket az utcán annak ellenére, hogy szeretem Davidet. Nem akarom megcsalni, egyszerűen… ilyen vagyok – vont vállat. – Mostanában sokat gondolkodtam ezen. A két legjobb barátom szintén meleg, ami azért eléggé sokatmondó. Ők merészebbek voltak, mint én, de nekem talán a megfelelő embert kellett megtalálnom, akiért érdemes küzdenem.

- Ennyire nehéz?

- Néha igen. Szégyellem, amiért korábban lenéztem a melegeket. Hiba volt, hiszen ők is ugyanúgy szeretnek, szenvednek, mint egy hetero… - Alex megfordult, Stephen szemébe nézett. – Miért én?

- Nem akarom, hogy C. J. is bemocskolódjon, és te elég erős vagy, hogy harcolj érte. Azt akarom, hogy neki legyen egy jövője… Egy jobb jövője… Te képes vagy megteremteni a számára.

- Hülyeség!

- Nem. – Stephen határozottan felszegte az állát. – C. J. elvesztette az apját, és most engem is. Azt szeretném, ha lenne egy mentsvára, egy otthona, egy családja, akik mellett megtanulhatja, amiket eddig nem tudott.

- Lebuzizta Davidet. Kétlem, hogy arra vágyik, mi legyünk a családja.

- Nem akar megszeretni senkit, mert attól fél, újabb csalódás éri… Kérlek, Alex!

- Nem ígérhetek semmit – ingatta a fejét Alex.

- De gondoskodsz arról, hogy tisztán kerüljön ki ebből az egészből?

Alexnek eszébe jutott a fiú rebbenő tekintete.

- Segítek neki, ha hagyja.

Stephen megkönnyebbülten elernyedt.

- Azt hiszem, ez a legtöbb, amit kiszedhetek belőled.

- Úgy van. Semmi több. – Alex biztosra vette, hogy azért ez koránt sincs így…

- Megjöttünk! – David derűsen robogott be, mögötte a kicsit vidámabbnak tűnő C. J.-vel. – Nagyon szép ez a ház, Mr. Carrathian.

- Köszönöm. – Stephen felsóhajtott. – Elnézést, de elfáradtam. Megbocsátanak, ha visszavonulok?

- Nekünk is mennünk kell – pillantott az órájára Alex. – Vissza kell mennem a kapitányságra.

- Cecil John kikíséri önöket. Köszönöm, hogy eljöttek.

David odalépett hozzá, és megölelte.

- Vigyázzon magára!

Az öreg arcán meglepetés suhant át, aztán elmosolyodott.

- Igyekezni fogok.

Alex gyengéden megszorította a férfi vállát.

- Viszlát!

A tekintetük megértően kapcsolódott össze egy pillanatra, majd Alex kézen fogva Davidet, elhagyta a házat. C. J. ott jött mögöttük. Látszott rajta, hogy kíváncsi, mit beszélt a hadnagy a nagyapjával, de uralkodott magán. David ölelését meglepetéssel fogadta, Alex kinyújtott kezét gyanakodva, de végül még integetett is utánuk.

- Ők tették, igaz?

- Igen. – Alex elmesélte, mit beszéltek Stephen Carrathian-nel. – Nem tudom, hogyan leszek rá képes… - tette hozzá.

David megszorította a kormányon nyugvó kezét.

- Menni fog. Itt leszek, ha segítségre lesz szükséged.

Alex rámosolygott.

- Ajánlom is.

David nevetve hátradőlt az ülésen.

Alex másnap épp a jelentéseket nézte át, amikor Theo nyitott be hozzá.

- Főnök, vendéged van.

- Ki az?

- Mr. Stephen Carrathian.

Alex megmerevedett. Lassan felemelte a fejét. Mély levegőt vett.   

- Egyedül jött?

- Nem. Egy öltönyös alak van vele, és ha nem tévedek, az ügyvédje.

- Megmondta, mit akar?

- Nem. Elküldjem? – Theo bizonytalanul vetette fel a dolgot, hiszen mindketten tudták, mekkora befolyással bír Stephen Carrathian.

- Kérlek, vezesd be!

Stephen elektromos székével ügyesen beügyeskedett az iroda keskeny ajtaján.

- Jó napot, Ferguson hadnagy!

Alex felállt, elébe ballagott, kezet fogott vele.

- Magának is, Mr. Carrathian. Hogy van?

- Jól. – Az öreg szeme csillogott. – Hadd mutassam be magának az ügyvédemet, Ashton Beishert.

A két férfi üdvözölte egymást, majd Alex hellyel kínálta. Beisher a fejét ingatta.

- Talán jobb lenne, ha hivatalos keretek között folytatnánk. Az ügyfelem vallomást kíván tenni Thomsonn kormányzó halálát illetően.

Alex zsebre dugta a kezét, hirtelen ólmos fáradtságot érzett.

- Hagyja ezt, Stephen, nincs szükség erre. Egy szem bizonyítékunk sincs, hogy maga tette, ez az egész… szükségtelen. C. J. össze fog omlani.

Az öreg összeszorította a száját.

- Akkor majd összeszedi magát. Erős fiú, akárcsak az apja.

- Az apjának nem kellett szembenéznie azzal, hogy a nagyapját elítélik gyilkosságért.

Stephen egyenesen a szemébe nézett.

- Te is tudod, hogy nincs más választásom. Döntöttem, és ragaszkodom a vallomástételhez. Ha te nem vagy hajlandó meghallgatni, majd a rendőrfőnök meg fog.

Alex az ajkába harapott. Bólintott.

- Értesítenem kell a felettesemet.

Innentől kezdve minden úgy haladt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Stephen Carrathian és az ügyvédjét egy kihallgatószobába kísérték. Kaptak ásványvizet és kávét. Felolvasták a jogaikat. Megérkezett a kapitány és Andrea, majd Ballard rendőrfőnök. Az üveg túlsó oldaláról figyelték, ahogy az idős férfi elmeséli, miként ötölte ki a gyilkosságot, s hogyan hajtotta végre. Alex végig tárgyilagos maradt, bár sokkal nagyobb tiszteletet tanúsított Carrathian felé, mint eddig akármelyik gyanúsított iránt. Kimerültnek tűnt, mire végeztek, és akkor sem mozdult a szobából, amikor Stephent elkísérte egy egyenruhás. Befutott az ügyészségről Tom Denton, és beszélt vele. Andrea aggodalmasan figyelte a hadnagyot.

- Ki van borulva – jegyezte meg.

Ballard keserűen felhorkant.

- Mindannyian ki vagyunk. Vád alá kellett helyeznünk egy idős embert, aki csak a fiát akarta megbosszulni. Mi voltunk azok, akik hagytuk, hogy Thomsonn játssza a kisded játékait, és mégis Stephen Carrathian volt az, aki elvégezte a piszkos munkát.

- Haldoklik – mondta Alex, aki már egy ideje ott állt mögöttük. – Nincs vesztenivalója.

- Azt akarom, hogy próbáljátok bebizonyítani az ártatlanságát. Kavarjátok meg egy kicsit az állóvizet. Lehet, hogy csak az unokáját akarja védeni.

Alex arca hideg volt, ahogy végigmérte őket.

- Nem szenvedett az a szegény gyerek még eleget, ugye?

- Már nem kisgyerek! – tiltakozott Ditton.

- Valóban, mert elvették tőle az álmait, amikor meggyilkolták az apját. Mind a ketten, ő és a nagyapja is harcoltak az igazságért, de siket fülekre találtak. A homokba dugtok a fejünket, mert így volt kényelmes. Féltettük a szaros kis életünket, a zsíros állást, a hatalmat… - Olyan megvetés érződött a férfi hangjából, hogy mindhárman meghátráltak. – Egy öregembernek kellett bemocskolnia a kezét, hogy mi nyugodtan aludjunk, és most képesek lennétek tönkretenni az egyetlen személy életét, aki még fontos neki?! Nincs gyomrotok ahhoz, hogy a bíróság elé citáljátok, mert ő egy beteg öreg, és féltek az emberek reakciójától, de nincs más választásotok. Nem engedem, hogy C. J. Carrathian bármi módon belekeveredjen ebbe az egész szarságba! Ennyivel tartozunk neki, ha már nem tudtunk igazságot szolgáltatni az apja gyilkosának, és gyilkosságért vádoljuk az egyetlen megmaradt rokonát, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy… csak azt tette, amit nekünk kellett volna.

Egyikük sem állította meg, amikor faképnél hagyta őket. Az irodájában ledobta magát a székére, és azt kívánta, bárcsak többet tehetne… Fáradtan hajtotta hátra a fejét. Hasogatott a halántéka, gyógyszeres dobozt keresett, víz nélkül nyelte le az aspirint. Nem volt gyomra ehhez az egészhez, és mégis végig kellett csinálnia. Elordította magát. Theo-t és Frant bízta meg, hogy ellenőrizzék Stephen állításait. Ő maga visszatért a jelentésekhez, de egyszerűen nem bírt koncentrálni.

- Hazamentem – szólt oda Rogernek, aki bólintott.

Oda sem figyelve vezetett egész úton. Nem vágyott másra, mint David megnyugtató hangjára, az ölelésére, vacsorára, egy forró fürdőre, és hosszú alvásra. Előtte viszont bele akart temetkezni a fiú testébe, addig akarta ölelni, csókolni, szeretni, míg elmúlik a tehetetlenség fájdalma a mellkasában. Tudta, hogy reménytelen menekülés, de egy időre mentsvára lehet. A járda mellé parkolt, ha sietnie kell, ne kelljen kiállnia a garázsból. Már becsapta a kocsiajtót, amikor felfigyelt arra, hogy valaki a háta mögül közeledik felé. Megfordult, nem volt elég gyors.

- Hogy tehette?! – C. J. Carrathian nekilökte az autónak, szemében fájdalom égett, el nem sírt könnyek, teljes kétségbeesés.

- Sajnálom, de a nagyapád maga jött be vallomást tenni.

- Én tettem! Én csináltam! – tört ki a fiúból. – Gyerünk, bilincseljen meg, vigyen be, mindent bevallok, de a nagyapámat engedje el! – A két kezét előre tartotta, mint aki azt várta, hogy Alex tényleg megteszi, amire kéri.

- Nem tehetem, te is tudod.

- Tegye meg!

A tornácon felkapcsolták a villanyt, David lépett ki a házból. Nem indult feléjük, csupán átkarolta magát, és aggódva figyelte a szeme előtt kibontakozó drámát.

- Senki nem hinné el, C. J. Mindenki azt gondolná, hogy csak meg akarod védeni a nagyapámat.

- Azt is akarom! Nem ő tette! Én terveztem meg az egészet, én, csakis én! – C. J. dühösen Alex mellkasára ütött, hogy megtántorodott. Elkapta a fiú csuklóját.

- Elég! A nagyapád téged akar védeni, ne tedd ezt neki még nehezebbé!

- De nem akarom… elveszíteni őt is… - C. J. a fejét rázta. Elcsukló hang tört fel belőle. Az elfojtott sírás hangja. Nem sírt az apja temetésén, azóta egyszer sem, de most összeomlott.

Egyre több házban gyulladtak ki a lámpák. A környék viszonylag csendes volt, ezért a fiú kiabálása felkeltette a szomszédok figyelmét. Alexet viszont jobban érdekelte az, hogy megvigasztalja. Magához húzta, és megölelte.

- Sssh…

- Engedjen el! Én nem vagyok buzi! – próbált kiszabadulni C. J.

- Lényegtelen, hogy valaki buzi vagy hetero… néha mindenkinek szüksége van egy ölelésre. Még neked is… - Alex lágyan simogatni kezdte a hátát, ahogy régen apja tette, amikor őt kellett vigasztalni.

- Nem akarom őt is elveszíteni! – nyögte a fiú, és görcsös zokogásban tört ki.

- Tudom, fiam, tudom.

Alex csak állt ott vele az utca közepén, és olyan szorosan ölelte, hogy mindketten alig kaptak levegőt. Abban a pillanatban mindketten erre a vigaszra vágytak. Hosszú percek múltán a férfi bevezette a házba, ahol David gőzölgő kakaóval és csokis sütivel várta őket. Nem kérdezett semmit, csupán megágyazott a vendégszobában, és segített C. J.-nek levetkőzni, aki most nem mondta el minden buzinak, csak hálásan rámosolygott. Gondosan betakargatta, és résnyire hagyta a szobaajtót, hogy azonnal meghallják, ha valami baj van. Alex a hálószobában, az ágyuk szélén ücsörgött.

- Úgy érzem magam, mintha a nyakunkba szakadt volna egy gyerek – mondta, amikor észrevette, hogy David nem zárja be az ajtót. Mindketten lezuhanyoztak, lefeküdtek. David nem tiltakozott, amikor Alex gyengéden csókolni kezdte. Olyan lágyan becézték egymást, hogy David legszívesebben sírva fakadt volna. Halkan zihálva fonódtak egybe, David átkarolta Alex nyakát, és az ablakon beszűrődő holdvilágnál a szemébe nézett. Minden fájdalom ott volt a tekintetében, minden kétely, vád, harag, szomorúság. Egyre mélyebbre temetkezett belé, és ő megadta magát neki, s ahogy egyre magasabbra hágtak a gyönyör lépcsőfokain úgy tűnt el az összes érzelem Alex szeméből, hogy végül csak egy maradjon: a David iránt érzett szerelem.

Egymáshoz bújtak. Nem mondott semmit egyikük sem. Alex David hajával játszott, aki mosolyogva bámulta a holdat az ablakon keresztül. Motoszkálás hallatszott az ajtó felől. C. J. egy párnát szorított magához, és ők kérdés nélkül szorítottak neki helyet maguk mellett. David megfogta a kezét, és puszit nyomott az arcára. Alex figyelte mindkettejüket, és valahogy béke költözött a szívébe. Lehet, hogy nem tehet semmit Stephen-ért, de C. J.-ért igen. Családot és otthont adhat neki, ha hagyja. Átnyúlt David felett, és ő is rátette a kezét összefonódó ujjaikra. Mosolyogva aludt el.