16. fejezet

16.

            Az intenzív osztályon mindenki nesztelenül járkált, és halkan beszélt. C. J. meg tudott volna őrülni ettől a csendtől. Visszavette magára a véres pólót, ami most mágnesként vonzotta az orvost. Már harmadjára hessegette el magától, mert mindenáron meg akarta vizsgálni. Úgy érezte, napok teltek el, mióta beértek a kórházba, pedig alig négy órája volt, hogy Ellery-t betolták a műtőbe. Most aggódva bámulta az üvegen keresztül a gépekkel körbevett férfit, és imádkozott, hogy túlélje.

- Apa meg fog gyógyulni? – Rob nem mozdult mellőle, apró keze nem engedte el C. J.-ét.

- Hát, persze! Hallottad a doktor bácsit, nemsokára jobban lesz. – A sebész szerint a műtét komplikációmentesen zajlott. Pozitívak voltak a felépülést tekintve, C. J. nagyon remélte, hogy így lesz.

Idős orvos lépett mellé, és kedvesen rámosolygott Rob-ra, mielőtt C. J.-hez fordult volna.

- Dr. Winter vagyok. A kollégám szólt, hogy megsérült a keze. Megnézhetem?

C. J. rápillantott.

- Egyelőre itt akarok maradni a barátom mellett.

Az orvos megértően bólintott, és megdörzsölte az állát.

- Én megértem, de itt most semmit nem tehet. A barátja örülne, ha tudná, hogy elhanyagolja magát?

C. J. hosszan hallgatott.

- Menjünk! – mondta, és lehajolt, hogy felvegye a fiút. – Kicsim, most elmegyünk a doktor bácsival, hogy megvizsgáljon minket, rendben?

- Én jól vagyok.

- Tudom, de az orvosok már csak ilyen aggodalmaskodóak.

Rob elhúzta a száját, de nem tiltakozott tovább. Egy órával később viszont, amikor a röntgennél kiderült, hogy C. J. kezét meg kell műteni, és lehetőleg minél előbb, belecsimpaszkodott a férfiba, és nem akarta elengedni. Az időközben megjelenő Sean és Jack hiába próbálta nyugtatni, Rob elkezdett csapkodni és kiabálni. C. J. végül negyedóra alatt tudta lecsillapítani, aztán nehezen, de beleegyezett, hogy a kisfiú nyugtatót kapjon. Majd’ megszakadt a szíve, hogy magára kellett hagynia, de vártak még rá vizsgálatok.

- Itt maradunk mellette! – ölelte meg Sean.

- Köszönöm.

C. J. a saját lábán sétált át a következő vizsgálatra, dr. Winter kedves volt vele.

- Huppanjon le, fiatalember! – hunyorgott rá vidáman.

- Kétlem, hogy menne. – C. J. elég nehezen mozgott, mindene fáj, nem csak a keze. Az meg, hogy leüljön, nem igazán volt az ínyére.

Dr. Winter elkomolyodott.

- Az FBI mindenáron ki akarja hallgatni, de egyelőre elküldtem őket. A kisfiúnak és magának is nyugalomra van szüksége.

- Hálás vagyok, doktor.

- A kollégái csak annyit mondtak, hogy egy gyilkost fogtak el, aki fogva tartotta magukat.

- Valami olyasmi.

- Teljes röntgent kértem, de úgy láttam, nincs csonttörése, mégis óvatosan mozog.

C. J. hallgatott, és elmeredt az orvos válla felett. Dr. Winter felsóhajtott.

- Figyeljen, nyomozó, én csak segíteni akarok. Engedje, hogy tegyem a dolgom, ahogy maga is tette, amikor megmentette a barátját és a kisfiát.

C. J. a férfi asszisztensére meredt, mire a nő felállt, és szó nélkül kiment. A doktor finoman megveregette a térdét.

- Nincs semmi baj.

C. J. próbálta kimondani a szót, de csak második nekifutásra sikerült.

- Megerőszakoltak. – Hevesen pislogott, eszébe jutott a megaláztatás, a fájdalom, Meurant nevetése. Arra gondolt, hogy hány olyan nővel találkozott a munkája során, akit erőszak ért, és bár megértő volt velük szemben, soha nem értette meg őket igazán. Egészen mostanáig.

Az orvos gyengéden megszorította a lábát.

- Értem. Történt behatolás?

- Igen.

- Megsérült?

- Igen.

- Használtak óvszert?

- Igen.

- Szeretné, hogy ennek ellenére csináljunk egy tesztet?

- Igen. – C. J.-nek sokat segítettek a józan, tárgyilagos kérdések. Valahogy sikerült elvonatkoztatnia saját magától a történteket.

- Szeretném, ha a kollégám megvizsgálná. Beleegyezik?

C. J.-t a sírás kerülgette, de tudta, hogy túl kell lennie a dolgon. Szótlanul bólintott, és lélekben próbált felkészülni az előtte levő megpróbáltatásokra. Ellery-t akarta maga mellett tudni, és ahogy felfeküdt a vizsgálóasztalra, újra kisgyermek lett, és mindennél jobban vágyta, hogy valaki fogja a kezét. De egyedül kellett megbirkóznia a nehézségekkel, a fájdalommal, és a szégyennel…

A kézműtéthez végül elaltatták. Előtte látni akarta Ellery-t és Rob-ot, csak utána engedte, hogy előkészítsék a beavatkozáshoz. Mielőtt elaludt volna, Ellery hangját hallotta, ahogy azt mondja, tartson ki. A mély álomban emlékek, hangok, illatok kavarogtak előtte.

A lassú ébredés tompa fejfájással és keze halovány, de érezhető, fájdalmas lüktetésével fogadta. Egyágyas kórteremben feküdt, infúzió csepegett a mellette levő állványról a bal karjába. A jobb be volt pólyázva, nem láthatta, mit művelt vele az orvos. Száraz volt a szája, de sehol nem látott vizespoharat. Mielőtt a nővérnek csengethetett volna, visszazuhant a sötétségbe, amely a mellére ölelte. Egy ápolónő sürgölődött az ágya mellett, amikor újra kinyitotta a szemét. Megmozdulhatott, mert rápillantott, aztán széles mosollyal föléje hajolt.

- Felébredt? Ideje volt már. A doktor úr kezdett aggódni.

- Szomjas vagyok – suttogta C. J. válaszul.

- Marienne vagyok, nyomozó – mondta a nő, miközben műanyag pohárban vizet hozott, és szívószálat tett bele. – Csak lassan – figyelmeztette.

C. J. élvezte a torkán végigfolyó hűs kortyokat.

- Köszönöm.

- Szívesen. A barátja nem rég ment el. – C. J. a homlokát ráncolta, nem tudta, kire gondol a nővér. – Azt üzeni, hogy Sean Rob mellett van. Rob a barátja kisfia, akit megmentett, ugye?

- Igen.

Marienne rámosolygott.

- Már elterjedt a hír a kórházban, hogy egy igazi hőst kezelünk itt.

- Nem vagyok hős. – C. J. megmozdította a kezét, és fájdalmas fintort vágott.

- Fáj a keze? Azonnal szólok a doktor úrnak. – Marienne már el is sietett, nem várt a válaszra.

C. J. kihasználta, hogy egyedül van, és többszöri próbálkozásra sikerült kiülnie az ágy szélére. Igaz, megszédült, és hányingere támadt, de pár perc pihenés után jobban lett. Most kezdte csak érezni, hogy hasogat mindene.

Lassan lecsúszott az ágyról, és talpra állt. Sután megkapaszkodott az ágy szélében, mert a lába remegett, és nem tudta megállni, hogy rosszkedvűen felmorduljon. Ki akarta venni a tűt a karjából, de a jobb kezén még az ujjait is bekötötték, hogy ne mozgassa őket. Végül a fogával húzta ki, és remélte, hogy gyorsan eláll a vérzés. A beépített szekrényhez botorkált, és vérző kezére ügyet sem vetve, előszedte a ruháit. Seannal el kell hozatnia a táskáját a motelből, gondolta, miközben a nadrágot próbálta felvenni. Egy kézzel nem ment könnyen a gombolkodás, még kevésbé a póló felhúzása. A sajátját kidobták, egy egyszerű fehér pólót készítettek oda neki.

A keze még erősebben lüktetett, a szívverése ütemében sajdult. A cipővel már nem is vesződött, mezítláb ment az ajtóhoz. Kinézett, a nővérpultnál két ápolónő beszélgetett, de egyikük sem nézett feléje. Dr. Wintert és Marienne-t nem látta sehol. Néhányszor megállva ugyan, de simán elsétált a liftig, az ajtó már majdnem becsukódott előtte, amikor dr. Winter tekintetével találkozott a pillantása. Nem állta meg, hogy rá ne vigyorogjon.

A gyerekosztályon vidám hangulat uralkodott. Viszont itt azonnal kiszúrták, hogy vérzik a karja és nincs rajta cipő. Mielőtt hívhatták volna a biztonságiakat, dr. Winter viharzott be.

- Maga megőrült! – rontott neki vészjósló arccal.

- Látni akarom őket!

- Akkor miért nem szólt a nővéreknek, hogy hozzák le? – Dr. Winter utasítására két perc múlva már be volt kötve a karja, és kerítettek neki egy papucsot. – A kisfiú jól van, alszik – mondta, ahogy Rob szobája felé tartottak.

C. J. elmosolyodott, amikor meglátta Seant. A férfi egy széken ült, a karját az ágyra fektetve mélyen aludt. Odament hozzá, megérintette a vállát.

- Jack? – Sean azonnal felpillantott, majd felugrott. – C. J.?! Te mit keresel itt?

- Megszökött – felelte dr. Winter sötéten.

- A kezed…

- Jól vagyok. Kicsit fáj, de amúgy minden rendben. Látni akartam…

- Alszik. – Sean lemosolygott a kisfiúra, és ellépett az ágytól, hogy odaengedje a férfit.

C. J. gyengéden megsimogatta Rob haját, és puszit nyomott az arcára.

- Nincs semmi baj – suttogta a fülébe. – Biztonságban vagy.

Rob megmozdult, de nem ébredt fel. C. J. hosszú percekig ült mellette, és simogatta a haját.

- Most mennem kell – búcsúzott tőle csendesen. – Megnézem apukádat. Visszajövök, amint lehet.

- Itt maradok – mondta Sean, még kérnie sem kellett.

- Köszönöm.

- Vigyázok rá! Menj, nézd meg a bankárodat!

C. J. elvigyorodott.

- És hol van a te zsarud?

- Jelentést tesz. Tudod, hogy ki volt az a két nő, akiket Meurant megölt? – kérdezte az ajtónál, nehogy Rob meghallja őket.

- Az egyiküket ismertem látásból. Ann, Alice, valami ilyesmi neve volt. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon kötődtek Ellery-hez, máskülönben nem kellett volna meghalniuk.

- Sajnálom.

C. J. bólintott. Kicsit forgott körülötte a világ, ezért próbált keveset beszélni.

- Téged is ki akarnak hallgatni.

- Tudom.

- Egyelőre nem lehetséges – szólt közbe az orvos. – Jöjjön, mielőtt összeesik itt nekem!

C. J. kezdte érezni, hogy elért tűrőképessége határára. Dr. Winter belekarolt, úgy ballagtak a lift felé.

- A barátját kihozták a megfigyelőből. Az állapota stabil. Gondolom, szeretne bemenni hozzá.

- Igen.

- Egyezzünk meg! Először adok pár injekciót, aztán megengedem, hogy pár percet nála legyen. Rendben?

- Ez zsarolás!

- Két perc.

- Oké. – C. J. akarata ellenére elmosolyodott az orvos elégedett arcára nézve. – Hálás vagyok magának.

Dr. Winter ráhunyorgott, és nem válaszolt. A kezelőben C. J. tűrte, hogy beadja a fájdalomcsillapítót, és bevette a maréknyi tablettát, amit a kezébe nyomtak. Előkerült dr. Winter kollégája is, és ezúttal sem úszta meg kezelés nélkül. Kis pihenés után az osztály főnővére maga kísérte Ellery kórterméhez. Védőruhát kellett húznia, az asszony segített neki, majd bement vele, és odahúzott egy széket az ágyhoz.

- Tíz perc. Fél másodperccel sem több.

- Köszönöm. – C. J. megvárta, amíg kimegy, csak utána mert Ellery-re nézni. Megsajdult a mellkasa. A férfi sápadt volt és mozdulatlan. Számtalan gép vette körbe, pittyegtek, csipogtak, villogtak. Szinte remegve érintette meg Ellery kezét. Annyira… fájt így látnia. Ennyire elesettnek. Rádöbbenve, hogy ő is csak ember. Sebezhető és törékeny. Az energiája, a szenvedélye, az ereje semmivé lett. Gyengének tűnt, de ahogy óvatosan a mellkasára tette a kezét, a tenyere alatt ott dobogott a gránitszív. Erősen. Elpusztíthatatlanul.

- Mr. Carrathian, lejárt az ideje! – A főnővér hangjára összerándult, milyen gyorsan eltelt az a két perc, úgy érezte, alig egy másodperce ült le. Könyörögni akart, hadd maradhasson, de tudta, hogy nem fogják engedni. Összeszedte minden erejét, és felállt. A könnyeivel küszködve kibotorkált a folyosóra.

- Itt maradhatok? – kérdezte. A védőruhák a kukába kerültek.

- Az ablakon át nézheti, igen, de nem mehet be hozzá! Hozok egy széket.

- Nem, jó így, köszönöm.

A nő elrobogott. C. J. visszafordult, és a bal tenyerét, ami alatt ott érezte pár perce Ellery szívverését, az üvegre tette. A vágy, hogy a férfi végre ránézzen, olyan erős volt, hogy legszívesebben zokogásban tört volna ki.

- C. J.?

- Fiam?

Döbbenten fordult a két hang irányába.

- David? Alex? Ti mit kerestek itt?

- Kicsit bonyolult – válaszolta Alex. Borostás volt, és kimerültnek látszott.

- Hogy vagy? – David odalépkedett hozzá. Rajta nem látszott, hogy fáradt, csak az a rettenetes aggodalom, amely mély árkokat vésett a szája sarkába és a szeme köré.

C. J. ekkor érezte azt, hogy képtelen visszafojtani a sírást. David nem szólt semmit, amikor meglátta a könnyeit, csupán magához húzta, és szorosan megölelte. Ismerős volt az illata, megszokott a karja melege. Jólesett a vigasztalása, de keserűen kellett ráébrednie, hogy nem pótolhatja egy másik férfi erős karjait és melegségét.

- Sssh… Semmi baj. Alex, drágám, hoznál három széket?

A férfi bólintott. Látszott rajta, hogy ő is szívesen megölelné, de talán megérezte, hogy C. J. most nem az ő nyers erejére, hanem David lágyságára vágyik.

- Most már jobb? – David zsebkendőt szedett elő, és megtörölte az arcát, még az orrát is.

- Nem vagyok kisgyerek.

- Tudom, de azért neked sem árt egy kis babusgatás, nem? – David megértően beletúrt a hajába, és nekidöntötte a homlokát a homlokának. – Nagyon aggódtunk. Alex egy szemhunyásnyit sem aludt, egyfolytában a telefonon lógott, hogy megtudja, mi van veled. Jack szólt, hogy megsérültetek. Azonnal repülőre akartunk ülni, de…

- Mi történt?

- Ron bekerült a kórházba. Az orvosok szerint már… nincs sok ideje hátra.

C. J. úgy érezte, nem bírja elviselni ezt a sok veszteséget. Nekidőlt a falnak, és lassan lecsúszott a földre. A fájdalomtól olyan erős hányingere volt, hogy többször mély levegőt kellett vennie. David leült mellé, és átkarolta.

- Andrea ott van mellette?

- Igen, tudod, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz.

C. J. bólintott.

- Sajnálom, hogy repülőjegyre kellett költenetek miattam. Kifizetem, ha hazaértünk.

- Oh, nyugodj meg! – David angyalarcán vidám mosoly jelent meg. – Ellery-nek nincs közeli hozzátartozója, csak Nolan Manilov. Alex szólt Micky-nek, Micky meg Manilovnak. Ellery titkárnője segítségével visszarendelték a magángépet, és Micky megkérte Manilovot, hogy mi is jöhessünk.

- Ti egy maffiózóval jöttetek ide? – C. J. nem akart hinni a fülének.

- Szükség törvényt bont – felelte Alex, aki pont elcsípte az utolsó szavakat. Két széket tett le melléjük. – Inkább erre üljetek! Mindjárt jövök.

- Köszönöm, drágám! – David a férfira mosolygott, aki lehajolt, és gyengéden megsimogatta az arcát. – Nem kellene kibékülnötök? – kérdezte, miközben figyelte, ahogy párja elsétál.

- Sajnálom, az egész az én hibám.

David hirtelen elkomolyodott. Hosszan nézték egymást, aztán David hirtelen beletúrva a hajába a vállára vonta a fejét.

- Semmi baj – suttogta. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy C. J. torka elszorult.

- Te tudtad, igaz? Tudtad, hogy szerelmes vagyok beléd?

Némi csend után pillekönnyű lehelet érte a férfi fülét.

- Igen.

- Miért nem…?

- Nem vagyok buta, C. J. Felfigyeltem rá, hogy furcsán viselkedsz. Azt hittem, hogy… - David halkan elnevette magát. – Először azt hittem, hogy Alex miatt vagy ilyen. Ne nevess!

C. J. felkuncogott.

- Nem az esetem!

- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Ez a te Ellery-d mintha hasonlítana hozzá egy kicsit…

C. J. megdöbbent. Davidnek igaza volt, bármilyen hihetetlennek hangzott is a dolog. Alex kemény, kérlelhetetlen alak volt, akinek aranyból kovácsolták a szívét. Ellery hideg volt és céltudatos, de ha a szeretteiről volt szó, bármire képes volt. Tényleg hasonlítottak. 

- Eddig fel sem tűnt…

- Sejtettem.

- Sajnálom.

David felsóhajtott.

- Eléggé fejbe vágott a felismerés, amikor megértettem, hogy érzel valamit irántam. Tudtam, hogy milyen nehéz ez neked, hiszen én Alexet szeretem. Ezért úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit. Abban reménykedtem, hogy találkozol valakivel, aki elfeledteti ezeket az érzéseket.

- Ezért örültél annyira, hogy összejöttem Ellery-vel?

- Bevallom, igen. Egyfolytában Alexet nyaggattam, hogy hagyja, hadd menj a saját fejed után.

- Számító dög vagy.

David felnevetett, aztán puszit nyomott a hajára.

- Szereted őt?

- Igen. – C. J. szívét betöltötte az érzés, a szerelem Ellery iránt. – Jobban, mint az életemet, vagy bárkit eddig.

- Puff neki, ezt most megkaptam.

Felkuncogtak. C. J. felnézett a férfira. Nézte az angyalarcot, a kedves tekintetet, a mosolyt.

- Amolyan viszonzatlan szerelem volt. Talán nem is szerelem, csak vágy a szerelem után. Ellery kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. Hatalmas pofon volt, mit ne mondjak. De végre… hosszú idő után nem marcangolt a bűntudat, hogy milyen érzéseket táplálok irántad. Alexszel is mennyit bunkóztam emiatt… Képtelen voltam a szemébe nézni, hátha rájön, szerelmes vagyok élete párjába.

- Szerencse, hogy a világ egyik legnaivabb pasasa.

- Szerencse, hogy ilyen emberek a családom tagjai, mint ti. Sajnálom, hogy gondot okoztam. Mindent sajnálok.

- C. J…

- Nagyon szeretlek titeket!

David meghatottan megölelte. Alex ekkor érkezett vissza a harmadik székkel.

- Fel fogtok fázni!   

- Várj, segítünk! – David és Alex segített, hogy C. J. felüljön a székre. – Jól vagy? – David aggódva simogatta meg a haját.

- Azt hiszem. – Legszívesebben nemet mondott volna, de ha elárulta volna, milyen rosszul érzi magát, nem engedték volna, hogy Ellery mellett maradjon. Tétovázva Alexre pillantott. – Szeretnék bocsánatot kérni, amiért gondot okoztam.

Alex kemény arcán megbocsátó mosoly terült szét.

- Te csak azt tetted, amit helyesnek véltél.

- Igen, de ettől még megbántottalak titeket.

Alex felsóhajtott. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Davidét.

- Tudod, nagyon bántott, hogy kizársz minket az életedből.

- Én…

- Hadd fejezzem be, fiam! Bár először egy idegesítő koloncnak tartottalak, gyorsan bebizonyítottad, hogy talpraesett, okos kölyök vagy. Olyan fiú, akit szívesen elfogadnék a sajátomként. Az, hogy a nagyapád rám bízott, és én beleegyeztem, hogy vigyázok rád, az egyik legjobb dolog az életemben. – Vállat vont. – Lehet, hogy nem vagyok menő apafigura, de… szeretlek. Te voltál az, aki rádöbbentett, hogy Daviddel igenis akarok családot. Olyan klassz srácokat, mint amilyen te is vagy.

- Alex…

- Tudom, hogy nem pótolhatom az igazi apádat, és nem is áll szándékomban. Csak remélhetem, hogy egyszer úgy tekintesz rám, mint rá.

C. J. nagyokat nyelt. Akárcsak David, ő is a könnyeivel küszködött.

- Én…

- Nem kell mondanod semmit. Csak azt akarom, hogy tudd, büszke vagyok rád. Akármi is történt, akármi is volt az oka, hogy elzárkóztál előlünk, nem érdekel. Ettől még a fiamnak tekintelek, és nagyon szeretlek.

C. J. megtörölte a szemét, és szipogott.

- Tudjátok, amikor apa meghalt, nagyon fájt. Az még jobban, hogy nagyapa egyfolytában őhozzá hasonlított. Számára én csak az apám pótléka voltam. Beletelt egy kis időbe, míg ezt megértettem. Bántott és sértett voltam, nem értettem, nagyapa miért bíz rád. Valójában a maga módján meg szeretett volna védeni…

- C. J., igazán nem kell… - érintette meg a karját David gyengéden.

- De igen! Azt akarom, hogy tudjátok! Tudjátok, hogy egy idő után mennyire megszerettelek titeket, és milyen szerencsésnek éreztem magam, amiért veletek lehetek. Amiért családot adtatok nekem. Aztán felmerült bennem, milyen szemét is vagyok, amiért titeket inkább érezlek a szüleimnek, mint az igaziakat, akikre szinte alig emlékszem. Szégyelltem magam, pedig nem kellett volna… - Bekötözött kezét bámulta. – Megpróbáltam távolságot tartani tőletek. Carrathianné válni, olyanná, akire a nagyapám büszke lenne. Meg akartam tartani a céget, amiért keményen dolgozott, de közben… rendőr is akartam lenni. Két dolog között ingadoztam: az álmom és a kötelességem között, és nem tudtam, mit válasszak. Úgy éreztem, elnyelnek a kétely hullámai. – Felnézett a két emberre, akik jelenleg Ellery után a legtöbb helyet foglalták el a szívében. – Ellery felbukkanása értette meg velem, hogy nem nyomhatom el önmagamat, a vágyaimat, az álmaimat. Mindazt, ami én vagyok, hiszen akkor már nem leszek az az ember, akit szerettek. Sajnálom, hogy közben megbántottalak titeket. Nem szándékosan tettem. Utolsó szemétnek éreztem magam minden veszekedéskor. Szeretlek benneteket! Szeretnétek úgy, ahogy eddig?

David sírt, Alex elővette a zsebkendőjét, és a kezébe nyomta, majd felállt, és leguggolt C. J. elé.

- Nem érdekel, hogy a céget vezeted tovább, vagy zsaru maradsz. Az sem, hogy Morellt választod életed párjául vagy elveszel egy nőt. Ezek mind nem számítanak, mert attól még a fiunk maradsz. Csupán egyet kérek: soha ne felejtsd el, mennyire szeretünk. Rendben?

C. J. bólintott. Előredőlt, a férfi vállára ejtette a fejét. Erős karok ölelték körbe. Megszokott melegség és illat vette körbe. Ebben az ölelésben biztonságban volt. Az apa, akit hiányolt gyerekkorában, most szorosan tartotta, és köröket rajzolt a hátára megnyugtatásképpen.

- Köszönöm.

- Szívesen, kölyök.

- Szólíthatlak ezután papának?

- Fejbe verlek!

Felnevettek. Alex visszaült a helyére, puszit nyomott David könnyes arcára, aki aggódva ráncolta a homlokát.

- Nagyon sápadt vagy. Biztos, hogy nem kellene ágyba feküdnöd?

- Jól vagyok. Nem akarom itt hagyni Ellery-t. Szeretnék mellette lenni, ha felébred.

- Andreának igaza volt – mormogta Alex. – Tényleg szereted őt, igaz?

C. J. sokáig hallgatott, majd megdörzsölte az arcát.

- Nem akartam beleszeretni. Eleinte csak vágy volt. Jó időtöltés, gondtalan ágytorna. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak gyilkossággal gyanúsítottuk.

- Te soha nem gyanúsítottad semmivel.

- Nem. Ismerem az Ellery féléket. Okosak, számítóak, hidegek. Soha nem veszítik el a fejüket. Ha elkövetnek valamit, azt úgy teszik, hogy ne sikerüljön rájuk bizonyítani semmit. Ő is ilyen. Hallottam róla meséket, és már az első találkozáskor megállapítottam, hogy az összes igaz.

- Senki nem hitte, hogy ártatlan. Kivéve téged, pedig meg kellett küzdened mindannyiunkkal.

- Ha én nem állok ki mellette, Meurant elérte volna a célját.

- Igen, tudom. Sajnálom, hogy nem hittem neked.

- Lehet, hogy a helyedben én is így cselekedtem volna. Ahelyett, hogy megbíztam volna benned, inkább dacosan ragaszkodtam az igazamhoz. Meg kellett volna beszélnem veled a dolgot.

- Meg, de legközelebb már okosabb leszel.

- Nem ígérek semmit.

Alex arcán mosoly suhant át.

- Ezt gondoltam.

- Mellette maradsz? – David kíváncsian várta a választ.

C. J.-nek eszébe jutott Ellery kérdése.

- Azt szeretné, ha együtt nevelnénk fel a fiát.

David arca felragyogott.

- Ez csodálatos, C. J.!

Alex két lábbal állt a földön.

- Te is ezt szeretnéd?

C. J. maga sem tudta, milyen kifejezés ül az arcán, amikor elmosolyodott.

- Igen. Semmit sem szeretnék jobban.

- Nem lesz könnyű.

- Nem, de meg akarom próbálni.

- Ennyire szereted?

C. J. hátradőlt, érzések kavarogtak benne.

- Soha nem éreztem így senki iránt. Megjártam miatta és érte a poklok minden kínját, de… újra megtenném. Elhiszitek?

Alex és David összenézett. Pontosan tudták, miről beszél a férfi.

- Mi ne hinnénk? – borzolta össze a haját Alex kuncogva.

- Nem baj?

- A te választásod, fiam, és ha őt akarod, akkor egye fene. De ha megbánt téged, fasírtot csinálok belőle, ezt jobb, ha most tisztázzuk!

C. J. elhalóan felnevetett, a fájdalom az ajkában se tudta elvenni a kedvét. 

- Ezt inkább nem mondom meg neki.

- Te tudod. – Alex tétovázott. – Mi lesz a munkáddal?

C. J. halkan sóhajtott, és próbált kényelmesebben elhelyezkedni a széken.

- Ez az út, amivel Ellery-vel megtettünk, ráébresztett néhány fontos dologra. Arra, hogy a család szent dolog, a pénz nem tudja pótolni a szeretetet, és az álmainkat nem szabad feladni, mert azok határoznak meg bennünket. Amióta ismerlek, az az álmom, hogy olyan jó zsaru legyek, mint te. A cég a nagyapám álma volt, nem az enyém, és soha nem lennék boldog, ha azt választanám. Egyelőre megvárom, amíg Ellery jobban lesz, de azt hiszem, eladom, és visszamegyek boldogítani téged.

- Az egyik legjobb zsaru vagy, C. J., akit valaha ismertem. Nagyon büszke vagyok rád.

- Köszönöm. Keményen fogok dolgozni, hogy még jobb legyek.

- Ebben nem kételkedem. – Alex elkomorodott. – Beszélnünk kell viszont még két dologról.

- Fran az egyik, gondolom.

- Igen. Bocsáss meg, hogy őt akasztottam a nyakadba. Jelenleg otthon van kényszerpihenőn. Beszéltem Micky-vel. Sajnálja a dolgot, és ha visszajöttél, szeretne leülni veled megbeszélni ezt az egészet.

C. J. sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Kedvelem Frant, és azt hiszem, tudom, mi bántja, és mi motiválja. Most még túlságosan haragszom rá, hogy beszéljek vele. Időt kérek.

- Rendben. És tényleg sajnálom.

- Nem a te hibád. Mi a másik, amiről beszélni akartál?

- A támadóid ketten voltak. – Alex két nevet mondott, ami ismerős volt C. J.-nek, de arcot nem tudott volna hozzájuk kapcsolni. – Tudvalevő, hogy homofóbok. Andrea intézkedett, tegnaptól nem dolgoznak a kapitányságon. Mivel nem tettél feljelentést, ezért eljárást nem indíthattunk ellenük, de ne aggódj, gondoskodom róla, hogy elgondolkodjanak a tettükön.

- Ne csinálj hülyeséget!

- Eszem ágában sincs! – Bár Alex ártatlanul nézett, mind a ketten tudták, hogy a két fickó egész életében bánni fogja, hogy ujjat húzott a hadnaggyal. C. J. arra gondolt, mi lenne, ha megtudná a raktárban történteket… Elsápadt.

- Tényleg jobb lenne, ha lefeküdnél! – David átkarolta a vállát.

- Jól vagyok, komolyan. Tudjátok, honnan szerezték a fotót?

- Emlékszel arra a mitugrász fotósra? Ő készítette, és továbbította Meurant-nak. A két szemétláda azt mondta, hogy egyikük találta a szélvédőjén, az ablaktörlője alá csíptetve. Felhúzták magukat, követtek, és megtámadtak. Figyelmeztetésnek szánták. Én is figyelmeztettem őket, hogy ha még egyszer a közeledbe mennek, törött végtagokkal végzik.

- Meurant-nak lett volna embere a kapitányságon? – David tette fel a kérdést.

- Mire gondolsz?

- Máskülönben honnan tudta volna, kihez kell eljuttatnia a fotót?

- Ez igaz. Eddig nem derült, ki lehet a beépített embere, de annak tudnia kellett, hogy ez a két rohadék megszállott homofób. – Alex mormogott valamit az orra alatt, és megdörzsölte az állát. – Beszélek erről Andreával, ha hazaértünk.

- Nem is kérdeztem, az ikreket hol hagytátok?

- Erre valók a nagyszülők, tudod!

C. J. kinyújtotta Alexre a nyelvét.

- Ezt megjegyzem, ha kettesben akarok maradni Ellery-vel.

Alex játékosan morc arcot vágott, de aztán persze elnevette magát.

- Azt hiszem, ezzel jár, ha az embernek gyereke van.

- Pontosan.

David-et láthatóan még furdalta a kíváncsiság valamiről.

- Igazából kérdezni akartuk, hogy a céggel minden rendben?

- Miért? – C. J.-nek eszébe jutott az eltűnt pénz.

- Mindig olyan gondterhelt voltál miatta, és az a rengeteg papír a könyvtárszobában…

C. J. elhúzta a száját.

- Van némi gond valóban, de Ellery-nek hála, lassan rendeződni látszik. Néha jó, ha az embernek egy zseni bankár a pasija. – Még mondani akart valamit, de ekkor a folyosó végén feltűnt Nolan Manilov. Két nagydarab testőr lépkedett mögötte. – Nem baj, ha beszélek vele? – nézett Alexékre.

- Ha bármi gond van, itt leszünk a közelben.

- Köszönöm.

Nolan leült David helyére, és addig nem szólalt meg, amíg a két férfi hallótávolságon kívül nem ért.

- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok, de kedvelem a hadnagyot.

C. J. elmosolyodott.

- Valóban?

- De nem jobban, mint téged. – Nolan komor arccal fordult feléje. – Megmentetted Ellery-t és Rob-ot. Köszönöm.

C. J. hosszan bámult a férfira.

- Sokat jelent neked Ellery, igaz?

Nolan a kezét bámulta.

- Soha nem volt igazi családom, és korán megtanultam, hogy senkiben sem bízhatok. Ellery viszont más volt. Kitartott mellettem, akármekkora hülyeséget is csináltam. És a mai napig úgy véli, hogy a lelkem mélyén jó ember vagyok. Ami persze marhaság.

- Marhaság? – C. J. halkan tette fel a kérdést.

Nolan nagyot sóhajtott, és elhúzta a száját.

- Ő a legjobb barátom. Tudom, hogy nem hülyeségből igyekszik jó útra téríteni. Emlékszel arra a lányra, akiről meséltem?

- Aki kiskorú?

- Még pár évig, sajnos – Nolan elvigyorodott.

- Hogy hívják?

- Tammy. Okos, gyönyörű, szexéhes, és jól felvágták a nyelvét. A fejébe vette, hogy a feleségem és a gyerekeim anyja lesz. Kis csitri hozzám képest, de egyszer élünk, nem igaz?!

- Hú!

- Igen, először én is ezt mondtam.

- És?

- Tudtad, hogy én vagyok Rob keresztapja?

- Nem.

- Nos, igen. Sajnos, nem én vagyok erre a szerepkörre a legalkalmasabb, de Ellery ragaszkodott a dologhoz. Néha meglátogattam őket, és neked bevallom, hogy irigyeltem őt. Mármint Ellery-t, amiért ilyen klassz sráca van.

- A család néha nem olyan rossz dolog… - C. J. önkéntelenül Alexék felé pillantott.

- Kezdek rájönni.

Egy ideig hallgattak.

- Beszéltem az orvossal.

- Fel fog épülni. – C. J. határozott hangjában semmiféle kétely nem volt.

Nolan bólintott.

- Neked elhiszem. Az orvosokban soha nem tudtam bízni. – Jobban szemügyre vette C. J. sápadt arcát. – Ramatyul nézel ki. Nem kellene ágyban lenned?

- Jól vagyok.

- Ha te mondod…

C. J. halk nyögéssel felállt, és nekidőlt az üvegnek, hogy lássa Ellery-t.

- Azt akarom, hogy engem lásson meg először, ha felébred.

- Szereted őt?

C. J. az üvegre fektette a tenyerét, szemével beitta az ágyon fekvő férfi látványát.

- Mindennél jobban.

Nolan odaállt mellé, és gyengéden vállon veregette.

- Vigyázz rá!

- Úgy lesz.

- A városban maradok, amíg magához nem tér, szóval ha szükségetek van valamire, szólj.

- Köszönöm. Rob kettővel feljebb van, meglátogathatnád. Mondd Alexnek, hogy szóljon fel a barátunknak, engedjen be hozzá.

- Köszönöm. – Nolan elsétált. Testőrei azonnal csatlakoztak hozzá.

C. J. visszafordult az üveghez. A szíve megsajdult. A vágy, hogy Ellery végre ránézzen, mindennél erősebb volt. Szerette volna látni a férfi mosolyát, világoszöld szemének csillogását. Keserűen elmosolyodott. Ha könyvben olvas hasonlót, vagy tévében lát ilyet, felhorkant volna, hogy milyen giccses. És milyen szomorú…

A homlokát az üveghez szorította, hogy már fájt. Ellery-t akarta. Azt, hogy végre véget érjen ez a rémálom, és hazamenjenek. Veszekedjenek. Nevessenek. Szeretkezzenek. Neveljék Rob-ot. Éljék az életüket, amiről álmodoztak. Együtt, ameddig tart. Ameddig a sors, Isten, vagy ők maguk szeretnék.

A könnyeit a pólójával itatta fel. Kezdte érezni, hogy nem bírja tovább. Mentek lefelé a szemei. Ám hirtelen teljesen éber lett, ahogy felnézett. Ellery az üvegen keresztül egyenesen őt nézte. A tekintete kába volt, de az ajka halvány mosolyra húzódott. Két pislogás után újra lecsukódott a szeme. C. J. hagyta, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. A szíve vadult vert az örömtől és a megkönnyebbüléstől. A távolból Alex kiáltását hallotta, de nem érdekelte. Ellery jól lesz. Hazamennek. Elfelejtik ezt az egész szörnyűséget. Mielőtt elájult volna, egy kis hang gúnyosan azt kérdezte: Biztos vagy te ebben?