16. fejezet

16. fejezet

Csend honolt az egész irodában. Mindenki lábujjhegyen közlekedett, és suttogva beszélt. Theo ugyanis félórája bepillantott a hadnagyhoz, de a férfi az asztalra borulva mélyen aludt. Egy hete dolgozott látástól vakulásig, alig pihent, még a kórházba sem ment vissza kontrollra. Munkába állása után első dolga volt átnézni a folyamatban levő és a lezárt ügyeket. Megbeszélt mindent az embereivel, majd Andrea-val újra és újra átrágták a börtönben történteket.

- Belső munka volt, ehhez kétség sem férhet – sóhajtotta Alex kimerülten már a legelején. Hamar nyilvánvaló lett, hogy még koránt sincs olyan jól, hogy egy gyilkos után futkározzon.

- Kihallgattunk minden számba jöhető személyt. Fenyegetőztünk, ígérgettünk, de senki nem beszél – dünnyögte most Venoche.

- Nem mi vagyunk a legnagyobb ragadozók a prérin – morogta a hadnagy, és hátradőlt a székében. Ujjai között egy cigarettát forgatott, de láthatóan nem tudta rászánni magát, hogy meg is gyújtsa.

- Attól félnek, ha beszélnek, ugyanarra a sorsra jutnak, mint Thomsonn?

- Miért ne?

Venoche rosszkedvűen hümmögött.

- Az elején azt mondtad, motoszkál benned valami. Még nem nyertél bizonyosságot?

Alex elmerengve hintázott a széken.

- Ez bosszú volt.

- Nem lehet, hogy elhallgattatták?

- Lehetséges, de nekem mást súgnak az ösztöneim.

- Valakinek személyes érdekében állt eltenni láb alól?

- Pontosan. Bosszút akart állni. Beszéltem Micky-vel, ha figyelmeztetésül ölték volna meg, akkor már elterjedt volna az alsóbb körökben, de minden csendes.

- Értem. – Andrea majdnem olyan fáradtnak látszott, mint a hadnagy. Fintorogva felhajtotta a keserű, zaccal teli kávé utolsó cseppjét, majd felállt. – Megnézem a kapitányt, később még benézek. Mikor mész haza?

- Egyelőre maradok. – Alexnek körülbelül a második aktánál bukott le a feje.

Vésztartalékait élte fel. Már a ruháin is meglátszott, hogy mennyit fogyott az utóbbi időben. Aludni sem igazán tudott, csak ha már teljesen kimerült. Emberei egyre jobban aggódtak érte. Theo egyenesen odáig merészkedett előző nap, hogy felhívta Cassianót, mit tud Davidről, mikor jön vissza. Az ügynök meglepetten adta a tudtára, hogy a fiú már két napja odahaza van. Akkor miért nem látogatta meg a hadnagyot?

- Kihasználta volna? – vetette fel a lehetőséget Julia, akit véglegesen áthelyeztek a csoporthoz.

- Szakítottak, mielőtt a főnök bekerült volna a kórházba… - emlékeztette őket Roger.

- Ez igaz – bólintott Fran. – Lehet, hogy szégyelli magát.

- Ez akkor sem fair… - biggyesztette le az ajkát Theo.

- Ferguson se kajtat utána – mondta Andrea komoran. Visszajött, hogy még beszéljen pár szót a hadnaggyal, de aztán leragadt a nyomozóknál.

- Egy kaland lett volna a számukra?

- Ne hülyéskedj, Theo! – csattant fel Fran. – Nézz már rá! Teljesen ki van bukva! Bele sem merek gondolni, David hogyan érzi magát…

- Látogassuk meg! – csillant fel Julia szeme.

- Davidet?

- Ki mást?    

Másnap reggel Theo és Fran még munka előtt bedörömbölt hozzá.

- Ki az?

- Rendőrség!

Kis csend után a fiú kipislogott rájuk.

- Sejtettem, hogy maguk azok – sóhajtotta, és sarkig tárta az ajtót. – Megismertem a hangját – nézett Franre. – Jöjjenek be!

Theo és a nő egymásra néztek, majd besétáltak. David arcán nyoma sem volt a megszokott derűnek, a vidám mosolynak. Látható volt, hogy jó pár kilót leadott, és sápadt volt, mintha beteg lett volna.

- Minek köszönhetem a látogatásukat? – állt meg előttük a mellkasán összefont karral.

- Tudni akartuk, hogy vagy.

- Valóban? Alibit is kell igazolnom valamikorra?

- Dehogy! Nem azért jöttünk, mert gyanúsítunk valamivel – tiltakozott Theo hevesen.

- Aggódunk a hadnagyért – bökte ki Fran gyorsan.

David szemöldöke a homlokáig szaladt.

- Miért? – kérdezte. Hangjában nyoma sem volt érzelmeknek, de szinte észrevétlenül átkarolta magát. – Történt vele valami?

- Te is tudod, hogy megmérgezték…

- Cassiano ügynök azt mondta, már kijött a kórházból, és visszament dolgozni.

- Ő vezeti a Thomsonn halála ügyében indult nyomozást. Nincs könnyű dolga – magyarázta Theo halkan.

- És nincs is jól hozzá, de ezt megpróbálja eltitkolni előlünk – tette hozzá Fran.

David mély levegőt vett.

- Mit akarnak tőlem? Semmi közöm hozzá.

A két nyomozó gyors pillantást váltott egymással.  

- Azt hittük…

- Mit? – vágott a nő szavába David élesen. – Nem vagyunk egymáshoz valók. Ő mindig is rendőr lesz, én pedig soha nem fogok megszabadulni a bélyegtől, amit az utcán való munkával szereztem. Mindegyikünknek jobb, ha távol tartjuk magunkat egymástól.

- Ezt te sem gondolod komolyan!

- De igen.

Fran ideges lett.

- Azt hittem, tényleg szereted őt! – szorult ökölbe a keze. – De csak kihasználtad! Addig jó volt, amíg a hasznát vetted…

- Fran…

- Kuss, Hyams! – mordult Theóra mérgesen a nő. – Láttuk, hogyan néz rád. Fontos voltál neki, nem egyszer kis híján meghalt, mert te belekeverted ebbe a szarba! Most meg, amikor már biztonságban vagy, elfelejted, mit tett érted! Szeretted egyáltalán, vagy csak játszottál vele?

David olyan falfehér volt, hogy Theo aggódni kezdett, nehogy elájuljon. A fiú azonban kihúzta magát.

- Nem képesek megérteni? – tört ki belőle a kétségbeesés. – Ha mellette maradok, előbb-utóbb újra bajba sodrom, vagy kirúgják miattam. Lehet, hogy most épp nem strichelek, de az elmúlt pár évben utcai kurva voltam. Tegyem tönkre őt azzal, hogy bemocskolom a nevét?

- Miért nem hagyod, hogy ennek a lehetőségét ő mérlegelje? Felnőtt ember, aki pontosan ki tudja következtetni a döntéseinek a súlyát és a következményeit!

David az ajkába harapott.

- Mellettem akarna maradni, de az nem lenne helyes.

- A francba, ne próbálj meg helyette dönteni! – lépett elébe Fran villámló szemmel. – Micky azt mondta, szereted a főnököt. Mi lenne, ha végre félretennéd az önzésedet, és megpróbálnál felnőtt módjára viselkedni? Menjünk, Theo!

A nyomozó bólintott, és követte. Amikor elment a fiú mellett, aki reszketve állt az előszoba közepén, megérintette a karját.

- Szerintem a főnök őszintén szeret téged… - mondta nagyon halkan. David csodálkozva felnézett rá. – Ott voltam mellette, amikor megmérgezték, és rosszul lett. Mielőtt elvesztette az eszméletét, téged hívott, és te voltál az első, akit keresett, amikor valamelyest magához tért. Az utóbbi egy hétben alig eszik, nem tud aludni, mert felriad, és már egyáltalán nem olyan, mint annak előtte. Szerintem sok mindent átértékelt azóta, hogy majdnem meghalt. – Kicsit habozott, majd tétován rámosolygott a fiúra. – Nem tudom, mit szeret benned, de értékelned kellene az érzelmeit.

- Félek, hogy rájön, nem én vagyok számára a megfelelő… - motyogta David.

A nyomozó úgy nézett rá, mint aki a veséjébe lát.

- Mi lenne, ha inkább félretennéd az aggodalmaidat, és adnál magatoknak egy esélyt? Soha nem tudod, mi lett volna, ha meg sem próbálod. Ha tényleg szereted… inkább élj vele addig, ameddig lehet, mintsem nélküle éld le az életed, és megbánd a gyávaságod. Nem gondolod? – Theo játékosan megpöckölte az orrát, és Fran után sietett.

- Mit mondtál neki? – pillantott rá a kocsijuk oldalának támaszkodva a nő.

- Semmi különöset… - vont vállat a társa, és behuppant a kormány mögé.

Fran csak a szemét forgatta, majd beült mellé.

- Pasik…

Theo rábámult.

- Micky alatt ugye nem Kernicket értetted? – kérdezte hirtelen.

A nő felnyögött.

- Miért van az, hogy a tengernyi szövegből csak erre az egyre figyeltél fel?

A férfi csak vigyorgott, nem válaszolt. Indexelt, és besorolt a forgalomba.

Alex kezet fogott a férfival.

- Elnézést kérek a zavarásért, Mr. Carrathian!

- Örömmel látom, hadnagy! Foglaljon helyet, kérem! – Stephen Carrathian, az egykori politikus, C. J. Carrathian apja nehézkesen megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a tolószékben.

- Várj, nagyapa, segítek! – Unokája, Cecil John odaugrott hozzá, és könnyedén megemelte, hogy eligazítsa alatta a plédet.

- Köszönöm, fiam!

Cecil John vagy, ahogy mindenki nevezte az apja után, C. J. megállt az öreg mögött, és komoran bámult a hadnagyra.

- Miben állhatunk a szolgálatára, uram?

Alex a két férfit nézte. Személyesen is ismerte annak idején Carrathiant, becsülte az elveiért, így most különösen nehezére esett, hogy a családjával beszéljen.

- Talán önök is tisztában vannak azzal, hogy Thomsonn kormányzó halála ügyében nyomozok…

- Természetesen. Olvasunk újságot – bólintott az öreg. Merev tartásán a szélütés se tudott változtatni, amit fia halálhírére kapott.

- Mi közünk van hozzá?

- Fiam, ne légy tiszteletlen!

- Bocsánat.

Alex a fiút nézte. Cecil abbahagyta az egyetemet, amikor az apja meghalt, azóta nagyapjának segített intézni a családi ügyeket. Legalább olyan okos volt, mint az apja, de örökölte nagyapja ravaszságát is. Most, ahogy ott ácsorgott egyetlen megmaradt családtagja mögött, jeges tekintetében ott volt minden előítélete és gyűlölete.  

- Nem szeretném felkavarni a múltat, Mr. Carrathian, de mint ön is tudja, a kormányzót megvádolták az ön fia befeketítésével, valamint a gyilkosságra való felbujtással.

Az öreg arca fájdalmasan megrándult.

- Igen, tudom.

- Nem értem, miért kell megjelennie itt és kérdezősködnie! – mordult fel C. J. jegesen. – Az apám halott, ahogy Thomsonn is.

- C. J…

- Ne szólítson így! – A fiú hideg tekintete egyenesen az ő szemébe meredt. – Az apám ügyét egyszerűen a szőnyeg alá söpörték, de most, hogy az a nyomorult Thomsonn meghalt, maga vezeti a nyomozást. Hol van itt az igazság?

- Fiam! – próbálta a nagyapja csitítani.

- Sajnálom. – Alex nem tudta, mit is mondhatna. – Nagyra becsültem édesapádat – sóhajtotta komoran. – Már akkor nagy volt a gyanúnk, hogy valaki meggyilkolta, de nem volt bizonyítékunk, és te is tudod, hogy bizonyíték nélkül nem tehetünk semmit…

- Bah, a törvényes igazságszolgáltatás… - sziszegte C. J. dühödten, majd szó nélkül kiviharzott a szobából.

- Kérem, bocsásson meg neki, hadnagy – kérte az öreg. – A mai napig nem tudta túltenni magát az apja halálán…

- Igen, látom. – Alexben ez megerősítette a megérzést, hogy jó helyen kutakodik. – Mr. Carrathian, van valami ötlete, hogy kinek állhatott érdekében megölni a kormányzót?

Az öreg rekedtesen nevetett.

- Maga is tudja, hogy jó sok ellensége volt…

- Igen, ez igaz.

Idősebb Carrathian éles szemmel fürkészte a férfit.

- Ránk gyanakszik, ugye?

Alex nem válaszolt. Az öreg bólintott.

- Gondoltam. Sajnálom, de nem tudok segítséggel szolgálni önnek, hadnagy.

Alex eltette a jegyzetfüzetét, és felállt.

- Nem is zavarom tovább. Köszönöm, hogy fogadott. – Kezet fogtak, de a férfi utána szólt, amikor már az ajtónál járt.

- Egész kellemes modora lett…

- Én is öregszem… - válaszolta a hadnagy kesernyés mosollyal.

A készenlétben álló inas kivezette a házból, egészen a kocsijáig. Ott viszont a motorháztetőnek dőlve C. J. várakozott.

- Hagyja békén nagyapát! – mondta szigorúan. – Láthatja, hogy nagyon beteg.

- Igen, láttam.

- Azt hiszi, én ölettem meg Thomsonnt? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Felmerült bennem. Szemet szemért ugyebár…

C. J. tekintete megrebbent, de továbbra is a férfi szemébe nézett.

- Mint az előbb felhívta a figyelmem a tényre, bizonyíték nélkül nem tehet semmit…

- Előbb- utóbb megszerzem, amire szükségem van.

- Csak nehogy közben megüsse a bokáját! – figyelmeztette a fiú. Apja halála megkeményítette, hangja olyan jeges volt, hogy megfagyasztotta volna a langyos vizet is.

- Fenyegetsz?

C. J. kuncogva ellökte magát a kocsitól, és elindult a ház felé.

- Gondolja végig, hogy megérné-e a dolog… - Az első lépcsőfokról visszafordult. – Az apám is becsülte magát, hadnagy. A barátjának tartotta. Ne rontsa el azzal, hogy gyilkossággal gyanúsít…

Alex egészen addig nézett utána, míg be nem záródott mögötte a bejárati ajtó.

Fran és a többiek megkönnyebbülten felkurjantottak, amikor meglátták az étterembe belépő hadnagyot. Páran csatlakoztak hozzájuk, főleg egyenruhások, akik itt mulatták az időt, hogy igyanak egyet szolgálat után. Alex néhányukkal kezet rázott, váltott velük pár szót, aztán feléjük indult.

- Megkaptad az üzenetünket? – húzódott arrébb a boxban Roger, hogy a férfi le tudjon ülni.

- Ez hülye kérdés volt – közölte Alex fáradtan, és lehuppant a szabaddá váló helyre. – Szabad estét tartotok? – nézett végig rajtuk.

- Néha azt is kell – vont vállat Theo.

- Neked se ártana – kortyolt a sörébe Fran nagy élvezettel.

- Nincs nekem időm arra.

- Nem jutottatok előrébb az ügyben?

Alex nemet intett, majd odakiabált a pincérnőnek, hogy kávét kérjen.

- Enned kéne valamit – mondta Julia, aki előtt nagy adag sült krumpli és sajtburger illatozott.

- Nem vagyok éhes.

Emberei élesen néztek rá.

- Juliának igaza van – veregette vállon a mosdók felől érkező Andrea.

- Te meg mi a nyavalyát keresel itt? – hökkent meg Alex.

- Azt hiszed, hogy én fotoszintetizálok? Nekem is szükségem van vacsorára.

- Örülök, hogy ilyen jókedved van – morogta a férfi.

Andrea nevetett, és leült a helyére.

- Mindjárt itt a pizzánk. Ehetnél belőle pár falatot – mondta aggodalmasan Fran.

- Nem vagy az anyukám!

- Kár, mert akkor nem mernél nemet mondani.

- Menj a francba! – Alex odabólintott a pincérnőnek, aki letette elébe a kávét.

- Imádom, amikor káromkodik – jegyezte meg a nő. – Olyan szexi!

A férfi arcát látva hangosan kacarászva visszaindult a pulthoz.

- Régen megpróbáltad volna felcsípni – jegyezte meg Theo.

- Régen? – Alex a kávéjába menekült.

- Angyalka előtt.

- Ne szórakozz!

- Most nincs igazam? – fordult a többiek felé a nyomozó.

Egyhangú bólintás volt a válasz.

- Kapjátok be!

- Elnézést, hadnagy! A kapitányságon mondták, hogy itt találom. – Fiatal járőr tartott egyenesen feléjük, megszakítva a beszélgetést. Zavartan megtorpant, amikor hat szempár meredt rá kíváncsian.

- Igen? – Alex felegyenesedett.

- Bocsánat, hogy zavarom, de…

Alex elkomorodott, és odaintette magához.

- Valami probléma van, Smiths?

- Semmi, hadnagy úr. – A rendőr mély levegőt vett, láthatóan rászánta magát, hogy lesz, ami lesz, közli a mondandóját. – Csupán úgy véltük a társammal, hogy értesítjük önt arról, hogy az Angyalka nevű fiúprostituált újra dolgozik.

Alex úgy nézett ki, mintha hirtelen fejbe verték volna.

- Biztos ebben?

- Igen, uram. Elnézést, tudom, hogy nem ránk tartozik, de úgy gondoltuk… hogy talán érdekli… - Smiths hangja elhalkult a férfi arcát látva.

- Teljesen megőrült az az idióta? – Alex már fel is ugrott, de aztán rámeredt a járőrre. – Honnan vették, hogy engem ez érdekel? – kérdezte gyanakodva.

Smiths elvörösödött. Valószínűleg most már bánta, hogy egyáltalán betette a lábát az étterembe.  

- Hát, beszélik bent, hogy ön és ő… szóval…

- Miest megtudom, hogy melyikőtök pletykálkodott, megnyúzom, és kifeszítem a bőrét az irodám falára – meredt az embereire Alex, mielőtt kiviharzott volna. – Smiths, jöjjön! – kiáltott vissza az ajtóból. – A kapitányság előtt hagytam a kocsim, maguknak kell elvinniük.

- Jövök, hadnagy úr! – rohant utána a rendőr lélekszakadva.

- Ki volt az? – kérdezte Fran kíváncsian.

- Én nem – rázta a fejét Theo.

- Én sem – harapott bele egy krumpliba Julia.

- Semmi közöm hozzá – mondta Roger.

- Nem hiszem, hogy hozzám merne nyúlni – vigyorodott el Andrea.

- Te voltál?

- Ki más? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és elégedetten felmorrant az érkező pizza láttán. – Muszáj volt valamit lépni. Még dolgozni sem tud rendesen, márpedig nekem egy olyan nyomozóra van szükségem, aki a topon van testileg és szellemileg is.

- Ezért kinyuvaszt – jósolta Theo.

- Mással lesz elfoglalva, ha minden jól megy. Kíváncsi vagyok, az Eichorn fiú miért ment vissza az utcára…

- Erre szerintem nem csak mi, de a hadnagy is felettébb kíváncsi… - válaszolta Theo halkan.

Alex komoran bámult ki a szélvédőn. A két járőr idegesen hallgatott. Próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de hamar kiderült, hogy a hadnagynak semmi kedve társalogni.

- Itt álljon meg! Nem akarom, hogy észrevegye a rendőrautót, és elillanjon.

- Igenis, hadnagy úr. – Az őrmester engedelmesen leparkolt a járda mellé. – Megvárjuk?

- Nem, folytassák csak a munkájukat.

- Értettük.

Alex már kiszállt, de most behajolt a kocsiba.

- Köszönöm.

- Szívesen, uram. – A két rendőr ültében vágta magát vigyázzba, aztán csodálkozva összenéztek. – Tényleg megváltozott… - suttogta az őrmester, amikor a férfi már nekiindult az utcának.

Forgalmas este volt. Alexnek járókelőket kellett kerülgetnie, bár jó néhányan voltak, akik a láttára inkább messzire kitértek előle. Hosszú kabátja úgy lengett mögötte, akár egy madár szárnya. Egy pillanatra megállt a sarkon, mielőtt befordult volna az utcába, ahol a fiú placca volt. Egy alak lökte el magát a faltól.

- Tudtam, hogy nem fogod tudni magad távol tartani tőle…

- Micky…

A férfi elmosolyodott.

- Eddig senkivel sem ment el. Olyan, mintha várna valakire…

- Kopj le, és a tanácsaidat tartogasd másnak!

Micky nevetett, és elindult arra, amerről Alex érkezett. Karcsú alakja hamar beleolvadt a tömegbe. Alex mély sóhajjal megállt a sarkon. Jól látta Davidet, aki apró rövidnadrágban és lenge pólóban támaszkodott egy oszlopnak. Haja körbeölelte angyalarcát, épp nevetett valamin, amit egy prostituált mondott neki, aki mellette várakozott kuncsaftra. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem változott semmit, nem viselte meg az ügy, de aztán Alex éles szeme felfedezte, hogy szeme alatt karikák sötétlenek, és még soványabb, mint volt. A mosolya sem volt az igazi, csak halvány utánzata a réginek. Vajon ő hiányzik neki? A keze ökölbe szorult, amikor egy férfi lépett oda hozzájuk, és láthatóan Davidhez intézte a szavait. A fiú a fejét rázta, és vállat vont, amikor a fickó szidni kezdte. A mellette álló nő felmorrant, és úgy állt, hogy védje a fiút. Alex gondolkodás nélkül futásnak eredt, amikor a fickó arrébb lökte a kurvát, és megragadta David karját.

- Ne kéresd magad! Jól megfizetlek, ahogy régen is… - rángatta, de David kirántotta magát a szorításból.

- Azt mondtam, nem. Várok valakit!

- Végzel, mire ideér, vagy vár rád egy kicsit…

David szeme Alexre tapadt, ahogy átvágott az úttesten, és komor arccal fellépett a járdára a fickó mögött. Még soha nem látta ilyen sebezhetőnek, mint abban a pillanatban, amikor düh és aggódás sötétítette el a vonásait. Hát, eljött…

- Már itt van… - mondta halkan, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája.

A fickó megperdült, pont szembe találta magát a hadnaggyal.

- Enyém az elsőség! – vágta oda neki, de Alex egyetlen szó nélkül odavágta a falhoz, és az arcába hajolt.

- Most jól figyelj, te kis féreg! Ha még egyszer a közelébe mész, levágom a tökeidet és feldugom a seggedbe, aztán meglátjuk, utána hogyan boldogulsz! Világos?

- Rendőrt hívok! – nyelt egyet a fickó.

Pár kurva az utcáról köréjük gyűlt. Erre a mondatra felvihogtak, hiszen ismerték a hadnagyot. Alex a fickó szeme elé tartotta a jelvényét.

- Itt a rendőrség, te kis buzi! – Ellépett a férfi elől, és megtaszította. – Kotródj innen, amíg jó kedvemben vagyok!

A fickó úgy rohant el, hogy majd felbukott. A lányok megtapsolták Alexet, és Davidre mosolyogtak.

- Szerencsés flótás vagy, Angyalka! – mondta egyikük, majd visszatértek a helyükre.

- Kösz, Mariette! – bólintott a Davidet védő nőnek a hadnagy.

- Angyalkát kedveljük, így meg is védjük. – Mariette nem tett lakatot a szájára. – Maga tisztességes fakabát, Ferguson, így nem bánom, ha maga lesz Angyalka pasekja, de aztán vigyázzon rá, mert különben… - Nem fejezte be a mondatot, csak ráhunyorított a férfira, és vállon veregette Davidet. – Én most léptem, de ti menjetek, és érezzétek jól magatokat! Egy kis ágytorna mindkettőtökre ráférne, ahogy látom…

Alex Mariette után bámult, majd a fiúra nézett.

- Engem vártál, igaz?

- Reméltem, hogy eljössz. – David kihúzta magát. – Azt mondtam magamban, ha csak futó kaland voltam a számodra, akkor úgy sem látlak többé, mert nem fog érdekelni, hogy visszatértem az utcára.

- Ez hülyeség!

David felsóhajtott.

- Tudom. Te már csak jószívűségből is eljönnél, hogy jó útra téríts, de…

- De?

- Reménykedtem, hogy azért jössz el, mert tényleg szeretsz. Őszintén, igazán.

Alex látta a szeme sarkából, hogy a lányok összegyűlnek, és onnan bámulják őket.

- Menjünk innen!

- Fenéket! Itt kell kimondanod, ha jelentek neked valamit.

- Miért?

David arca komoly volt.

- Mert ha én felvállallak mindenki előtt, akkor elvárom, hogy te is megtedd. Nem leszek eltitkolt szerető. Még akkor sem, ha… szeretlek.

Alex tekintete meglágyult.

- Sok mindent szerettem volna elmondani neked, amikor magamhoz tértem a kórházban, de te nem voltál ott. Anyámék elmondták, hogy órákig ültél mellettem, de én eszméletlen voltam. Átkoztam a sorsot, hogy nem lehettél ott velem végig… - Zsebre dugta a kezét, válla megroggyant. – Az, hogy majdnem meghaltam, sok mindenre rádöbbentett. Mielőtt rosszul lettem volna a méregtől, érdekes beszélgetést folytattam az exnőmmel. Felajánlotta, hogy igyunk meg valamit, legyünk megint együtt. Nemet mondtam, pedig tudtam, hogy vissza kellene térnem a hetero élethez. Ám nem ment, hogy kiverjelek a fejemből. – Nagyot fújt. – Te tudod a legjobban, hogy nem vagyok a szavak embere…

David közelebb lépett. Az ajka remegett.

- Csak mondd ki! Kérlek…

- Szerelmes vagyok beléd.

David arca úgy derült fel, ahogy a nap süt ki egy zivatar után.

- Én is szeretlek!

Csak bámulták egymást sóvárogva. Egyszerre nyúltak a másik felé, összefonódtak az ujjaik, majd Alex lassan magához húzta a fiút, átölelte. Belefúrta az arcát a hajába, beszívta az illatát, és elcsitult a lelke.

- Csókolja már meg, hadnagy! – kiabált oda Mariette szemtelen vigyorral.

- Ne is figyelj rájuk! – nevetett fel David vidáman, és felemelte a fejét. Aztán tágra nyílt a szeme, mert Alex két tenyere közé fogta az arcát, és odahajolt hozzá.

- Tudom, hogy nem lesz könnyű, és nem fogok nagy ígéreteket tenni, de ettől függetlenül komolyan gondoltam, amit mondtam – mosolygott rá. Megcsókolta. Gyengéden, finoman, aztán ahogy megízlelte az ízét, mohón, birtoklóan.

Hangos taps és fütyülés hallatszott Mariette-ék irányából, de ügyet sem vetettek rájuk.

- Menjünk haza!

- Az én lakásom közelebb van.

- Úgy emlékszem, nagyon jól érezted magad a nagyanyám házában…

David meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Álmaim háza – vallotta be.

- Most már nekem is… - vigyorodott el Alex vidáman. – Menjünk haza! – ismételte, és húzni kezdte a fiút maga után.

- Hol a kocsid?

- A kapitányság előtt. Ne aggódj, fogadjunk, hogy még itt kószál valahol az a járőrautó, amin jöttem.

- Te nem vagy komplett.

- Csupán hiányoztál – vont vállat Alex, majd elégedetten felmordult. – Nem megmondtam?

Az őrmester és a tizedes még mindig ott parkolt, ahol megálltak. Őt várták, mert Smiths azonnal ugrott ajtót nyitni. Érdeklődve méregette Davidet, de nem szólt semmit. A fiú most értette meg, érdes modora ellenére mennyire tisztelik a hadnagyot. Eszükbe sem jut megkritizálni a választását még akkor sem, ha ezzel bizonyítottá válik biszexuálissága. Biztos, hogy vannak rosszakarói, akik ezt kihasználva ki akarják majd túrni az állásából, de amíg olyan emberek veszik körbe, mint Fran, Theo és a többi nyomozó, addig nem lesz baja. Alex behuppant mellé, és rámosolygott.

- Kérsz bilincset?

- Majd otthon – kacsintott rá, mire elfojtott nevetés volt a válasz.

- Vigyen minket haza, őrmester!

- Igenis, hadnagy úr!

Egész úton hallgattak. Élvezték egymás társaságát, melegségét, az összefonódó ujjaik alkotta kapcsot, amely egymáshoz kötötte őket. A ház előtt elbúcsúztak a rendőröktől, majd megindultak a nagy járókövekkel kirakott járdán a bejárati ajtó felé. Mire beléptek, mindketten hangosan szedték a levegőt. Alex becsapta maga mögött, és odafordult hozzá.

- Nem hiszem, hogy gyengéd tudok lenni veled.

- Nem is kell – rázta a fejét David. – Mindig úgy éreztem, hogy amikor velem vagy, egy részedet nem engeded át nekem. Most meg akarlak kapni egészen. – Hátrálni kezdett a falig, ahogy a férfi lépdelni kezdett feléje. Várakozva nézett fel rá, amikor Alex a feje mellett megtámaszkodott.

- Olyan, mintha hosszú idő óta most először kapnék rendesen levegőt… - vallotta be a férfi.

- Alex…

Még szinte ki sem mondta a nevét, Alex ajka már lecsapott az övére. Úgy itta magába, hogy majd elnyelte, de David nem bánta. Belecsimpaszkodott a vállába, lábujjhegyre állt, és viszonozta ugyanolyan szenvedéllyel. Szerette a férfit. Szerette, ahogy csókol, ahogy magához emeli a testét, ahogy süt belőle a vágy. Felnyögött, ujjait a hajába fúrta, és hátravetette a fejét. Alex ajka a nyakára csúszott, majd addig ügyeskedett, míg levette róla a felsőt. Végigcsókolta a mellkasát. Letérdelt elé, és úgy simogatta, mintha szent tárgyat érintene. Levette a lábáról a cipőt, majd lehúzta róla a rövidnadrágot. Nem hagyott ki egyetlen centimétert sem, miközben lázba hozta. David lába rogyadozott, megtámaszkodott a vállán.

- Alex… - Fordult egyet körülötte a világ. A szőnyegen találta magát, széttárt lábai között a férfival. Még soha nem látta ilyen veszélyesnek, ilyen mohónak. Félnie kellett volna, de tudta, hogy soha nem lenne képes bántani őt. Felült, hogy segítsen neki levetkőzni. Megcsókolta a mellkasát, miközben kigombolta a nadrágját. Hallotta, ahogy a férfi beszívja a levegőt az érintésére. Azt akarta, hogy elveszítse a fejét. Az őrületig akarta taszítani, ahová őt lökte minden egyes alkalommal, amikor szeretkeztek. Lehajolt, ajkaival kényeztette, de nem engedte, hogy a férfi diktálja a tempót. Feljajdult, mert Alex a hajánál fogva kényszerítette a befejezésre. Visszalökte a szőnyegre, és durva mozdulattal széttárta a lábát. Ajkával, nyelvével és ujjaival fedezte fel érzékeny pontjait, hogy a végén kiabált a gyönyörtől, de ez még nem volt elég.

- Alex… - Kitárta a karját feléje. – Szeretlek! – A szó kiáltássá vált, mert a férfi olyan erővel lökte magát a testébe, hogy a gyönyör szétcikázott minden sejtjében.

Az ajkuk újra megtalálta egymást. Minden mozdulatra a másik mozdulata felelt. Nem volt visszaút, nem volt tétovázás, nem volt elfojtott kiáltás. Csak egymás, és önmaguk. Tánc volt ez. A szenvedély tánca a gyönyör csúcspontjáig.

- David! – Alex hangos kiáltása visszaverődött az üres házban. Remegő testtel ölelte a fiút, és átfordult, hogy ő kerüljön alulra. – Szeretlek! – mormogta zihálva, rekedten.

Nem szóltak. Ölelték egymást. Magukba szívták a másik melegét és illatát. A béke és megnyugvás pillanata volt ez.

- Álmos vagy? – David felemelte a fejét, amikor Alex ásított.

- Bocsáss meg, de mostanában nem alszom túl jól – mentegetőzött a férfi.

- Menjünk fel! Én is fáradt vagyok.

Felballagtak az emeletre, még arra sem vették a fáradtságot, hogy összeszedjék a ruháikat. Alex egyedül a telefonját és a pisztolyát kapta fel, majd kézen fogva nekiindultak a lépcsőnek. Némán bújtak ágyba, Alex magához húzta a fiút, és elégedetten felsóhajtott.

- Most jó.

- Micsoda?

- Ott vagy, ahol kell.

David elmosolyodott.

- Nagyképű vagy.

- Dehogy.

- Dehogynem. – David nézte, ahogy Alex szeme lassan lecsukódik. A vállára hajtotta a fejét, és ő maga is álomba szenderült. Álmodott. Gyengéd érintésről a testén, forró ajakról a bőrén, élvezetről, de ami a legjobban megmaradt benne, az Alex hangja volt, ahogy a nevét suttogta elélvezéskor. Mosolyogva zuhant egy mélyebb álomba.

- Mi a…?! – Alex felmorrant a telefon éles csörgésére. – A fenébe!

David nagyot nyújtózott mellette, majd az órára pillantva felült.

- Reggel van! – kiáltott fel.

Valóban reggel hét órát mutatott a digitális kijelző.

- Ennyit aludtunk volna? – dörzsölte borostás állát a hadnagy, majd felvette a mobilját. – Azonnal indulok! – sóhajtotta, majd visszahajította az éjjeliszekrényre a telefont. Magához húzta a fiút, és megcsókolta. – Jó reggelt! – dörmögte.

- Jó reggelt! Van időd reggelizni?

- Nem hiszem – dörzsölte a szemét a férfi, és kikászálódott a takaró alól. – Kipihentnek érzem magam – jegyezte meg.

- Ugye, nem felejtetted el, hogy a kocsid a kapitányság előtt áll? – szólt utána David, amikor elindult a fürdőszoba felé.

Alex felmorrant, mert ekkor megszólalt lent a csengő.

- Majd én megyek, te csak menj zuhanyozni! – sietett el mellette a fiú, és lerohant a lépcsőn. Magára kapta a férfi ingét, a többi ruhát sietve az előszobaszekrénybe tömködte, majd kilesett. Az idegen férfi láttán a homlokát ráncolta, de azért ajtót nyitott.

- Jó reggelt! Segíthetek?

A férfi végigmérte, majd lebiggyedt az ajka.

- Fergusonhoz jöttem.

- Éppen zuhanyozik. Mit mondjak neki, ki keresi?

- A nevem C. J. Carrathian.

David megmerevedett. Egymásra meredtek a férfival. A név ott lebegett közöttük.