15. fejezet

15.

            A hely elhagyatott és romos volt, mint egy bontásra ítélt épület. Gyenge, halvány fény világított, a sötétségben valamiért a Halloween kísértet lakta házait idézte fel Ellery-ben. A kocsiból kiszállva lassan körbejárt, és ugrásra készen mozdult a legapróbb neszre is. A torkában dobogott a szíve, és szorosan markolta a vadászkést, amivel nem is olyan rég C. J. tenyerét szegezte az asztalhoz. Tudta, hogy egy késsel semmi esélye a valószínűleg felfegyverzett ellenfél ellen, mégis jelentett némi biztonságot. Ez sem tartott sokáig. Egy fekvő alakba botlott, úgy hevert ott, mintha keresztre feszítették volna. Óvatosan közelebb araszolt, aztán mély levegőt vett, és érezte, ahogy a düh marcangolja.

- Miért? – kérdezte halkan. Körbefordult, biztos volt benne, hogy figyelik. Egy valaki biztosan. – Miért? – kiáltotta bele a sötétbe. Nem is kiáltás volt, üvöltés, harag és fájdalom hallatszott ki belőle, hiába próbálta elnyomni mindkettőt.

Néma csend volt a válasz. Nyugalmat erőltetett magára, újra és újra mély levegőt vett, szívta a vér szagával terhes levegőt. Elindult, tette egyik lábát a másik után, ott hagyta a nőt, aki alig pár hónapig a szeretője volt, a nevére is alig emlékezett, csak tűzvörös haja maradt meg az emlékezetében. A hang azt az utasítást adta neki, hogy haladjon egyenesen befelé, jelezni fogja, merre kell mennie.

Kezdte sejteni, hogy milyen jelzések vezetik el majd a fiához, mégis továbbment, és közben igyekezett kiverni a fejéből, hogy ott hagyta C. J.-t azon a kihalt helyen. Mielőtt bejött volna, felhívta a 911-et, és nagyon remélte, rátalálnak a férfira az útbaigazítása alapján. Soha nem fogja megbocsátani magának, hogy fájdalmat okozott neki, a bűntudattól fájdalmas volt még a levegővétel is.

Vér szaga ülte meg a következő termet, ahogy belépett, hányingere támadt. A látványtól vagy a szagtól, nem tudta megmondani. Csak állt, küszködött az önuralmával, és végül képes volt mozdulatlan arccal közelebb menni a kiterített testhez. Mindent vér borított, a padlót, a falakat, a lányt, akinek mézszőke haja most barna volt a vértől. Halott tekintete a mennyezetre meredt, a rettegés még ott ült az arcán. Ellery odalépett mellé, leguggolt, és lezárta a szemét. Egy újabb régi szerető, halvány emlékek, egy vidám észak-európai lány kacagása visszhangzott a fülében.

Felállt, és kiment, mielőtt rosszul lett volna. Tapadt vér a kezéhez, egyesek szerint lelke sem volt, ám ez… ez a céltalan mészárlás még őt is megviselte. Ennek a két nőnek nem volt más bűne, minthogy pár hónapig, hétig a szeretői voltak. Nők, akik nem jelentettek neki semmit, és igazából ő se nekik. Játék volt, könnyed szórakozás. Mégis halállal fizették meg azoknak a hajdanvolt napoknak az árát.

A véres lábnyomokat követte. Léptei visszhangoztak az üres térben. Ahogy egyre beljebb hatolt, csökkent a fény ereje is. Szinte félhomályban volt kénytelen haladni, és majdnem rálépett a földön heverő valamire. Fölébe hajolt. Nagyot nyelt. Kisfia plüss kutyusa ki volt belezve, a tömítése szanaszét szóródott a betonon. De legalább nem élő áldozat volt, könnyebbült meg.

Sötét, nagydarab alak árnya jelent meg a falon. Az agya még fel sem fogta, a teste már reagált, és oldalra vetődött. Támadója számított erre, mert félúton összeütköztek, hangos csattanással vágódtak az egyik beton tartóoszlopnak. Ellery felkiáltott, a csípőjébe fájdalom hasított, de a férfi csak lihegett az arcába, és gyomron öklözte, amikor összegörnyedt, halántékul csapta. Ellery körül fordult egyet a világ, aztán a düh kitisztította a fejét. Az ujjait szorosabbra fonta a kés markolatán, amit eddig szorosan a combja mellett tartott, hogy ne legyen feltűnő. Amikor a férfi fölébe hajolt, feléje mozdult, lentről felfelé szúrt, ahogy régen beleverte az utca a gyilkolás szabályait.

Lihegve emelkedett fel. Az üresség kitöltötte. A férfi még rángott egyet-kettőt, aztán elcsendesedett, csak hevert előtte, és Ellery érezte, hogy minden érzés tovasiklik belőle. Keserű nyálat köpött a betonra, lehajolt, és egy rántással kiszabadította a kést a férfi testéből. Lassú, fájdalmas léptekkel ment tovább. Minden egyes lépéssel távolabb került a mindenki által tisztelt bankártól, és közelebb a megvetett utcabeli suhanchoz, aki elhatározta hosszú évekkel ezelőtt, hogy bizony meggazdagszik. Vagyont szerez, és a társadalom megbecsült tagja lesz, hogy onnantól kezdve soha többé ne tudjon belérúgni senki. Most már tudta, hogy a vagyon és a hatalom múló semmiségek csupán az élet játékában. Az egyedüli, ami számít, nem vehető meg pénzzel, és nem mérhető a hatalomhoz…

Habozott, mielőtt belépett volna a következő terembe. Kisfia ott ült egy széken, könnyes szemmel, de bátran felszegett állal nézett vissza rá. Felragyogott az arca, amikor felismerte. Mozdulni viszont nem mozdult, egy fekete ruhás férfi állt mögötte, pisztolyt szegezett a fejének, és a vállánál fogva kényszerítette, hogy a helyén maradjon. Az eltelt évek alatt sokat öregedett, a gyűlölet kesere mély árkokat vésett az arcára.

- Helló, Ellery!

- Helló, Frank! – Ellery most érezte, milyen fáradt. Látta, hogy a fia szeme a kezére tapad, a véres késre, amit szorongatott, és amelyről vér csepegett a betonra. Elengedte, hagyta, hogy a padlón koppanjon.

- Apa!

- Szia, kicsim! Sssh… Semmi baj. – Ellery szíve majd’ megszakadt. A karjaiba akarta szorítani a fiát, és megbizonyosodni, hogy nem esett baja. – Beszélek a bácsival, és utána… utána hazamegyünk, rendben? – A hazugság még soha nem hagyta el ilyen nehezen a száját.

Rob bólintott. Látszott, mennyire küzd, nehogy elsírja magát. Ellery nagyon büszke volt rá.

- Komolyan azt hiszed, hogy elengedlek? – Frank Meurant hidegen nézett rá.

- Hagyd, hogy Rob elmenjen. Neki semmi köze az egészhez.

- Egyelőre itt marad.

Ellery lehunyta a szemét, amikor felpillantott, ugyanolyan hideg volt, mint a férfié.

- Kathy vajon mit szólna, ha most látna?

- Ne merészeld a szádra venni a feleségem nevét! – Meurant felordított, látszott, hogy remeg a keze, az asszony nevétől teljesen elvesztette az eszét.

- Tudom, hogy engem hibáztatsz a haláláért…

- Te ölted meg!

- A rák ölte meg.

- Meggyógyíthatták volna, ha hagyod, hogy fizessem a kezelést!

- Kifizettem a kezelését, és mégis meghalt.

Meurant kivörösödött arca halottfehérre sápadt.

- Hazudsz!

- Mi okom lenne rá?

- Hogy megmentsd a fiadat!

- Mit akarsz bizonyságul? Mutassam meg a számlákat? Az átutalásról szóló bizonylatokat? Hívjam fel neked az orvost?

- Az orvosa nem mondott semmit erről.

- Mert megeskettem, hogy nem teszi.

- Miért?

Ellery mély levegőt vett. Egyenesen a férfi szemébe nézett.

- Mert azt akartam, hogy szenvedj.

Meurant döbbent arccal pislogott.

- Miért? – suttogta értetlenül.

- Mert engem nem lophat meg senki. Minden centért keményen megdolgoztam, és nem tűröm, hogy valaki csak úgy lenyúlja.

- Tudtad, mire kell!

- Igen, tudtam. De azt is tudtam, amit te nem akartál elfogadni. Kathy haldoklott, és semmilyen kezelés nem tudta volna megmenteni. Csak a szenvedéseit hosszabbították meg vele.

- Ez nem igaz! – Meurant szinte vicsorgott őrült gyűlöletében.

- Sajnálom, Frank.

- Te csak ne sajnáld, semmit sem értesz! Nem értheted, mert magadon kívül nem szeretsz senkit!

Ellery felemelte a kezét, nézte a vért rajta.

- Igazad van. Soha nem szerettem senkit magamon kívül. – Felemelte a fejét, keserűen vállat vont. – Soha nem is volt senkim magamon kívül…

- Voltak barátaid, és itt a fiad.

- Egy barátom van, akivel együtt nőttem fel az utcán, és mégis… soha nem állt hozzám közel. Ahhoz túlságosan másképp látjuk a világot. A fiam pedig akkoriban még meg sem született.

- Az anyja viszont ott volt neked.

- Mary gyönyörű és különleges volt. S olyan távoli, akár a csillagok…

Meurant gyűlölködve bámult rá.

- Szeretted egyáltalán?

Ellery szomorúan elmosolyodott.

- Azt hittem, hogy szerelem, amit érzek iránta.

- És nem az volt?

- Nem tudom…

Meurant vonásai megmerevedtek.

- Fogalmad sincs, mit jelent szeretni valakit, és aztán elveszíteni! – suttogta.

Ellery a fiára pillantott. Felidézte a születését, első mosolyát, kacaját, első szavát, első lépéseit, közös pillanataikat, Rob huncut vigyorát, ahogy öregnek nevezi, mert fájlalta a derekát.

- Most már tudom – felelte halkan. – Sok mindenre ráébresztettél – vallotta meg. – Hibáztam évekkel ezelőtt. Másképp kellett volna… kezelnem a helyzetet. Sajnálom.

- Sajnálod? Ennyit tudsz mondani?

- Mit mondjak még? – Ellery széttárta a karját.

- Esedezz a bocsánatomért! – Rob feljajdult, ahogy megszorította a vállát. – Térdelj le! Gyerünk!

- És attól jobb lesz? – keményedett meg Ellery arca. – A könyörgésem talán visszahozza a feleségedet?

- Talán eléred, hogy elengedjem a fiad!

Ellery a fejét csóválta, és lassan térdre ereszkedett.

- Kathy mit szólna, ha látna most? – kérdezte halkan. – Vajon mit szólna, ha látná, hogy gyilkossá lettél miatta?

- Igazságot szolgáltatok neki! Bosszút állok érte!

- Egyikünk sem felelős Kathy haláláért. Se te, sem én. Rákos volt, és az nem gyógyítható. Gondolkodj, az istenért! Meddig akarsz még tovább menni? Hány ember halála kell, hogy elégedett legyél?

Meurant ajka kegyetlen mosolyra húzódott.

- Beérem a szeretődével.

- Neki ehhez semmi köze!

- Tévedsz! A fiadon kívül ő áll hozzád a legközelebb. Azt akarom, hogy szenvedj, így elveszem tőled azt, amit te tőlem.

- C. J.-t ott hagytam a faházban.

- Már úton van ide. Csak nem képzelted, hogy hagyom, a te játékszabályaid szerint játsszunk?

Ellery szíve heves dübörgésbe fogott.

- C. J. nem jelent nekem semmit.

- Láttad volna az arcod, amikor megütötted… - Meurant gúnyosan mosolygott. – Vagy lejátsszam a szeretkezéseteket a kocsiban? A tiéd, hozzád tartozik, nem ezt mondtad neki?

Ellery nem válaszolt. Ökölbe szorított kézzel térdelt a hideg betonon, az önuralmával küzdött, gyűlölettel és félelemmel. Neki akart rontani Meurant-nak, de mintha C. J. hangját hallotta volna, és ettől mozdulatlanná dermedt. A szavai benne visszhangoztak, a bizalom, amely mindig sütött a hangjából, benne vert tanyát.

- Könyörgök, hagyd őket békén! – mondta lassan ejtve a szavakat.

Meurant elvigyorodott.

- Képes vagy érte könyörögni?

- Igen.

- Miért?

Ellery C. J. kihívó mosolyát látta maga előtt. Képtelen volt válaszolni.

- Nem gondoltam volna, hogy pont egy férfiba fogsz beleszeretni, Ellery.

Ellery lehunyta a szemét. Szerelem? Ha az a vad birtoklási vágy, amely elöntötte, akárhányszor rá gondolt, vagy az a nyugodt teljesség érzet, amelyet mellette érzett, szerelem volt, akkor igen. Szerelmes volt. Szerette a férfit. Teljesen más érzelem volt ez, mint amit Mary iránt érzett. C. J. mellett önmaga lehetett, nem voltak elvárások, sem gúzsba kötő szabályok, amelyeknek meg kellett felelnie.

C. J. elfogadta annak, aki. Nem számított, hány ember vére tapadt a kezéhez, ki volt kölyökkorában, honnan jött, és milyen utat kellett bejárnia, míg azzá lett, aki most. Lényegtelen volt a számára, hogy maffiózó a legjobb barátja, és a vagyonát nem tisztes munkával szerezte. Nem érdekelte, hogy bűnöző vagy bankár. Csak egy valami volt fontos: az, hogy vele képzeli el a jövőjét. A mellkasa fájt, úgy hiányzott neki a férfi pimasz vigyora, optimizmusa, érintése.

- Én sem – mondta csendes mosollyal. Tagadhatta volna, de már nem számított. – Furcsa, de valamilyen szinten még hálás is vagyok neked, hiszen Carla halála hozott össze minket.

- Nem ez volt a szándékom, de azért örülök, mert így talán még nagyobb fájdalmat tudtam okozni neked, mint terveztem. Vagy tévedek?

- Nem.

Meurant elégedetten kuncogott.

- És mit szólsz a kis meglepetésemhez? – intett a fejével a bejárat felé.

- Nem érdemelték meg a halált, Frank. Semmit sem jelentettek a számomra, ahogy én sem nekik.

- Az ő haláluk is a te lelkeden szárad, ezt sose felejtsd el!

- Elégedett vagy?

Meurant mosolygott.

- Igen.

- Akkor sajnállak.

A férfi arcáról lefagyott a mosoly.

- Mi a fenéért?

Ellery lassan felállt.

- Mert miközben azt akartad elérni, hogy fájdalmat okozz a feleséged haláláért, átléptél egy határt. A határt, amely elválasztott a magamfajtától. – Érezte, ahogy a düh a torkát kaparja. – Hány embert öltél meg, amíg ide jutottál? Összeszámoljam neked? Carla Pritchard, Charlie Charrier, Nancy Travis, Abigail Dubois, Sandra Guterson, és ők csak azok, akikről tudok. Engem akartál megleckéztetni, ráébreszteni, mit jelent, elveszteni azokat, akiket szeretünk. Megtanultam a leckét, Frank, de nem gondolod, hogy nagy árat fizettél érte?

- Hogy’ érted ezt?

- Ugyanolyan lettél, mint én.

- Milliószor különb vagyok nálad!

- Tévedsz, Frank! – Ellery lépésről lépésre haladt a férfi felé. – Gondolkozz, nézz körül! Embereket öltél, elraboltál egy ártatlan gyereket, megerőszakoltattál egy ártatlan embert. Ne mondd nekem, hogy különb vagy nálam!   

Meurant ráemelte a fegyvert, vonásait teljesen eltorzította a düh. Ellery csak erre várt. Egyetlen ugrással átszelte a köztük feszülő háromlépésnyi távolságot, és rávetette magát.

- Fuss, Rob! – taszította meg a fiát, és birokra kelt a férfival a pisztolyért. A fegyver eldörrent, érezte, ahogy a testébe csapódik, de nem volt idő arra, hogy megálljon. A fájdalom vörös ködbe borította a világot, de a gyűlölet adrenalin lökete még vitte előre.

Kiáltás harsant, a fia kétségbeesett kiáltására odakapta a fejét. Átkozta magát, amiért nem vette figyelembe, hogy Meurant valószínűleg nem lesz egyedül. A nagydarab fickó úgy kapta fel Rob-ot, mintha csak egy tollpihe lett volna. Meurant ugyanebben a pillanatban, kihasználva, hogy nem figyel, ököllel a sebére sújtott. Hátratántorodott, megbotlott a székben, és már nem tudta megőrizni az egyensúlyát. Felkiáltott, amikor a betonra érkezett, a fájdalomtól küszködve próbált levegőhöz jutni.

- Nagy a kísértés, hogy most megöljelek! – Meurant hátrasimította zilált haját, és rászegezte a pisztolyt.

- Mire vársz? Tedd meg! – A kiáltástól újabb fájdalomhullám öntötte el. A sebére szorította a kezét, vér csorgott az ujjai között. Eszébe jutott C. J., és elszégyellte magát, amiért ennyit sem képes elviselni. Ő bezzeg milyen bátor volt… miatta, érte. Nem adhatja fel, még nem. Zihálva felkönyökölt. – Ez minden vágyad, nem?

- Előtte a szeretőd és a fiad jön.

- Őrült vagy! Nem hiszem el, hogy… azt hiszed, Kathy örülne ennek…

- Mondtam már, hogy a feleségem nevét ne vedd a szádra! Hozd ide a gyereket! – kiabált oda az emberének, aki tartotta a fiút, és befogta a száját.

- Ne! – Ellery kiáltása összeolvadt egy lövés hangjával, amit egy másik követett. A Rob-ot tartó férfi megtántorodott, és elengedte a fiút. Rob megdermedt, tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy fogvatartója a földre zuhan.

- Mi a…?! – Meurant az ajtó felé fordult.

Egy karcsú alak körvonalai bontakoztak ki a félhomályból, a háta mögött derengő fénynyaláb glóriát vont sötét alakja köré, mintha a bosszú angyala lett volna. Meurant az újabb lövésre felkiáltott, és a fegyvere a földre esett, messze szánkázott. Fedezéket keresve vetődött egy oszlop mögé. A lövések nagy vakolatdarabokat szakítottak ki belőle.

- Bal kézzel, sajnos, nem tudok olyan jól célozni! – C. J. lassú léptekkel közeledett.

Szavaira Rob bénultsága is felengedett, rémülten az apjához rohant, és a mellkasára vetette magát.

- Sssh… Semmi baj, most már semmi baj! – Ellery megkönnyebbülten lehunyta a szemét, és szorosan magához ölelte. – C. J. a barátunk, nem fog bántani, nyugodj meg!

- Apa, vérzel!

- Kórházba megyek, és… az orvosok majd meggyógyítanak, ne félj! – Ellery hangja egyre halkabb lett. A tekintete C. J.-t kereste. A férfi a mellkasához szorította a jobb kezét, arca sápadt volt, tekintete hatalmas fekete lyuk. Feléjük indult, mozgása merev volt, de a pisztolyt szilárdan fogta. Meurant kihasználva, hogy nem lő rá, a túloldali kijárat felé rohant. C. J.-n látszott, hogy legszívesebben utána eredne, de a szíve Ellery-hez húzta.

- Ellery! – Mozdulatlan vonásai felengedtek, átadva a helyét a megkönnyebbült örömnek. Letérdelt hozzá, így közelről látszott, hogy falfehér. – Rettenetesen féltem, hogy nem érek ide időben! 

- Kapd el Frank-et! – Ellery-nek nehezére esett, hogy felemelje a kezét, és megérintse a férfi arcát. – Menj, mielőtt… meglép!

- Megsérültél! – C. J. rémülten bámulta az egyre terjedő vérfoltot az ingén.

- Ha meglóg, folytatni… fogja! Jól vagyok, és Rob… itt marad velem…

C. J. a fiúra pillantott, aki könnyes arccal kuporgott az apja mellett. Nagyon bátran viselkedett, le sem tagadhatta volna, hogy Ellery fia. Arra nézett, amerre Meurant eltűnt. Ellery-nek igaza volt.

- A francba! – sóhajtotta. Letette a fegyverét, felkapta Meurant-ét, és Ellery kezébe tette, ráfonta az ujjait. – Ha esetleg kicselezne, vagy… mégsem én jövök vissza, akkor használd! Jack-ék már úton vannak, bármelyik percben itt lehetnek, addig tarts ki!

- Rendben…

C. J. a mindeddig hallgató és némán figyelő Rob-ra emelte a tekintetét. Megérintette az arcát, és rámosolygott.

- Nagyon bátor kisfiú vagy, Rob.

- Te vagy C. J.?

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek. Én most elmegyek a gonosz bácsi után, de neked itt kell maradnod apu mellett, jó?! – Rob bólintott. C. J. torka elszorult. – Szeretném, ha vigyáznál rá, amíg vissza nem érek. – A fején át lehúzta a pólóját, összerándult, ahogy áthúzta a sérült kezét. Valamennyire összehajtogatta, és Ellery néma szitkozódásával mit sem törődve, rányomta a sebre. A sajátja is véres volt, amivel kockáztatott egy vérmérgezést, de nem volt más választása. – Add ide a kezed, semmi baj! Neked kell ezt rászorítani, nehogy elvérezzen, rendben?! Meg tudod csinálni?

Rob ajka remegett, ahogy a fájdalomtól sokkos apjára nézett.

- Igen.

- Beszélj hozzá, és tartsd szóval, nehogy elaludjon!

- Meg fog halni?

- Nem, dehogy. Te itt leszel, és vigyázol rá, nem igaz?

- Igen.

- Nagyon ügyes fiú vagy! – C. J. megborzongott a hűvös levegőtől, és Ellery fölé hajolt. – Ne merészelj meghalni! – Akarata ellenére megremegett a hangja, benne lüktetett minden félelme és a férfi iránti érzéseinek tömkelege.

Ellery halványan rámosolygott. A tekintete elnyelte, megértő volt és szeretettel teli. Hol volt a gránitszívű bankár, aki senki előtt nem nyitja meg a szívét?! C. J. nem akarta itt hagyni, nem akarta elveszíteni.

- Siess vissza! – Ellery bízott benne, talán jobban, mint ő saját magában. Nem okozhatott neki csalódást, és nem szeghette meg a magának tett esküt sem. Arra gondolt, hogy Rob előtt nem szabadna megcsókolnia, de a félelem, hogy elveszítheti, félrelökött minden józan gondolatot. Kemény csókot nyomott a férfi ajkára, majd a pisztolyt felmarkolva felugrott, és Meurant után vetette magát.

A sötét folyosóra érve megtorpant, és hallgatózott, hátha meghallja a lépteit. A távolban fénycsík látszott, elindult feléje. Ahogy lenézett a betonra, apró vércseppekre esett a pillantása. A kezét biztos sikerült eltalálnia, de ez túl sok vér volt ahhoz a karcoláshoz. Óvatosan követte a vér útját, egy maszatos tenyér lenyomatát is észrevette a falon. Lábujjhegyen haladt tovább.

Minden útjába eső szobába benézett, de Meurant-t sehol sem találta. Elágazáshoz ért, a fény felé akart haladni, de a vércseppek a félhomályba vezettek. Lefelé. A falhoz lapulva hallgatózott, mintha motoszkálást, zihálás hallott volna. Újabb elágazáshoz ért. Kilesett. Meurant a földön ült, nem messze tőle egy sarkig tárt ajtó, amelyen beáradt a kinti hajnal fénye. Már nem jutott el odáig. Nem látott nála fegyvert, de azért elővigyázatosan fedezékben maradt.

- Meurant, adja meg magát!

- Carrathian? – Meurant nekidőlt a falnak, a tenyerét az oldalán levő sebhez nyomta, sérült keze az ölében hevert. – Nincs nálam fegyver, nyugodtan előjöhet.

- Miért higgyek magának? – C. J. a kérdése ellenére lassan előlépett. Rászegezte a fegyvert, és gyorsan megmotozta, arcizma sem rezdült közben, ami elárulta volna, mennyire fáj a keze.

- Magát nagyon kemény fából faragták, nyomozó!

- Valóban? – C. J. hátrált egy lépést, és lenézett a férfira. A gyűlölet hidege körbefonta. Ezernyi érzés rohanta meg. Emlékek, a nevetés, amely beleivódott a bőre mélyére. Hányingere volt ettől az embertől, aki véres testeken átgázolva harcolt vélt igazáért. 

- Számolnom kellett volna magával. Gondolom, megölte az emberemet.

- Igen.

- Semmi lelkiismeret furdalás?

- Miért? – C. J. érzéketlenül meredt rá. Tudta, hogy némi bűntudatot kellene éreznie, de annyi minden történt, annyi fájdalom érte, hogy meghalt benne valami. Meurant-nak köszönhetően ő is átlépett egy határt, amiről soha nem gondolta volna, hogy megteszi.

Meurant fájdalmasan felnyögött, ahogy megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.

- Azt hittem, hogy… jelent valamit, ha valaki egy Carrathian, és még rendőr is.

- Abban reménykedik, hogy megkímélem az életét?

- Ne kerülgessük a forró kását, nyomozó! Tisztában vagyok… azzal, hogy a családja a tisztesség mintaképe. Utánanéztem magának, amikor felbukkant Ellery mellett. Ezért is sikerült meglepnie, hogy együtt vannak. Nem csak azért, mert… ezzel átlépett bizonyos… határokat, itt a homoszexuálisságra célzok, hanem mert nem hiszem, hogy… a nagyapja azt tanította volna magának, hogy összejöjjön egy bűnözővel.

- Tényleg? – C. J. érezte, ahogy lassú mosoly kúszik fel az arcára.

- Mindenki tudja, hogy Stephen Carrathian tisztességes ember volt, és… megvetett mindent és mindenkit, ami ennek ellent mondott. Szóljon, ha szórakoztatom!

- Folytassa!

- Gondolom, most letartóztat.

- Azt kellene tennem, igen.

- Kétlem, hogy lelő, hiszen… maga becsületes rendőr. Felhívhatom az ügyvédemet?

- Először egy valamit áruljon el nekem.

- Tessék. – Meurant olyan ártatlanul pislogott rá, hogy C. J. legszívesebben megütötte volna.

- Ki volt az a két férfi?

- Akik megerőszakolták magát?

- Igen.

- Nem tudom a nevüket, egy Hoskins nevű alakon… keresztül léptem kapcsolatba velük. Fizettem, elvégezték a munkát, összepakoltak, és… távoztak. Ennyi.

- Értem. – C. J. hagyta, hogy az üresség betöltse, és kiüljön a tekintetébe.

Meurant nyugtalankodni kezdett, finoman megrezzent a keze. C. J. eltűnődött. A hangja alapján őrültnek vélte, és mégsem látszik annak. Mennyire megtévesztő lehet az ember… Felemelte a pisztolyt. Ellery sápadt arcát, Rob könnyeit látta maga előtt.

- Mit csinál? – Meurant döbbenten próbált hátrébb húzódni.

- Megölöm.

- Nem teheti!

- Miért?

- Önbíráskodás lenne.

- Nem, önvédelem.

- Nincs nálam fegyver!

- Mire a kollégák ideérnek, már lesz. – C. J. élvezettel figyelte, ahogy Meurant arcára kiül a rettegés.

- Most csak próbál rám ijeszteni!

C. J. a fejét ingatta.

- Maga Carrathian, tisztességre nevelték, nem fogja megtenni!

C. J. felnevetett, hideg és keserű volt a hangja.

- Ne higgye el, amit az újságok írnak, Meurant. Akarja tudni az igazságot? A Carrathian-ek tisztessége csupán látszat, amit a külvilág felé mutatunk. Ugyanolyan hataloméhesek, kegyetlenek és bosszúállóak vagyunk, mint mindenki más. Nem, igazából ez is tévedés, hiszen a mi családunk megszokta, hogy a vagyonunk és a befolyásunk révén bármit megtehetünk, és ettől még romlottabbak vagyunk, mint az átlag. Előttünk csak egy dolog szent.

- Mi?

- A család.

Meurant fejében gyorsan forogtak a fogaskerekek, mert elsápadt.

- A kormányzó.

- Thomsonn megölette az apámat, mert tisztességesebb volt, mint ő, utána meg a helyébe ült. A nagyapám belebetegedett, hogy megtorlatlanul marad a fia halála.

- Azt hittem, hogy…

- Mit? Hogy a nagyapám elleni vádak koholtak voltak? Azért vádolták őt, mert a média szétszedte volna a rendőrséget, ha rövid időn belül nem mutatnak fel eredményt? Őszintén, Meurant, ki siratta meg Thomsonnt? Még a családja sem. Nem, a nagyapám az igazságot vallotta. Csak egy valamit hagyott ki belőle.

Meurant nagyot nyelt.

- Nem ő volt…

- Pontosan. Az övé volt az ötlet, hogy öljük meg, de én voltam az, aki az egészet kiterveltem, és végrehajtottam. Soha senki nem jött volna rá, ha a nagyapám úgy nem dönt, hogy feladja magát.

- Miért tette?

- Üzenete volt, Meurant, ami úgy tűnik, magához nem jutott el. A Carrathian-ek tisztességesek, de csak egy bizonyos határig. Nem hagyjuk megbosszulatlanul a családunkat ért erőszakot. A vérért vérrel fizetünk. A nagyapám azt akarta, hogy ezt mindenki tudja, és soha ne felejtse el!

- Figyeljen…

- Nem, Meurant! Valamelyest megértem, hogy bosszút akart állni a feleségéért, de ha józanul képes gondolkodni, belátta volna, hogy beteg volt, és a kezelésekkel is meghalt volna. – Meurant arca eltorzult. – Ellery belátta ezt, maga viszont még most sem képes.

- Ő egy…!

- Nem kell befejeznie, tisztában vagyok vele. Viszont nem lett maga is ugyanolyan, mint ő?

- Ő is ezt mondta!

- És igaza volt. – C. J. vállat vont. – Rákényszerítette egy játékra, és közben a bábukat úgy lökte félre, mintha azok nem is ártatlan áldozatok lennének. Hányan haltak meg, hogy maga bosszút álljon? És most mégis én szegezek magára fegyvert, és én fogok elsétálni, hogy boldogan éljek azzal, akit annyira gyűlöl.

- Nem fogja megtenni!

- Tudja, jobbnak tartottam magam a nagyapámnál, Thomsonn halálával ugyanis csak neki okoztam örömet, az apámat nem kaptam vissza. És most hiába ölöm meg magát, nem hozom vissza azokat, akiket meggyilkolt. Nem lesz elviselhetőbb, hogy megerőszakolt két nevenincs férfi egy nevenincs helyen.

- Akkor mi a francért… nem tartóztat le?

- Mert szeretnék biztosra menni, hogy soha többé nem bánthatja Ellery-t. Mert azt akarom, hogy megfizessen azért, amit elkövetett. Én nem azt vallom, amit ő, hogy itt kell fizetnünk a tetteinkért. Én hiszek a Pokolban, Meurant. És miközben odalent egy üstben főzik, gondoljon arra, hogy az egész bosszúja egyetlen dolgon bukott meg.

- Magán. – Meurant szinte köpte a szót.

- Azon, hogy magának hála, megismertem Ellery-t, és ráébredtem, hogy a családunkért bármire hajlandóak vagyunk.

- Ellery nem a családja!

- Most már az. És bármire hajlandó vagyok, hogy megvédjem! – C. J. közelebb lépett. – Hová kéri a golyót?

- Ezt nem teheti!

- Nekem sem volt választásom, Meurant, emlékszik?! – C. J.-ben felidéződött a rettegés, a fájdalom, a megalázottság, Ellery kétségbeesése és dühe, Rob félelme. Megtehette volna, hogy elsétál. De nem tette, csak erősebben fogta a fegyvert, és kiürítette az agyát.

- Ne!

C. J. bal kézzel is biztosan lőtt, kétszer húzta meg a ravaszt, és utána addig állt a férfi felett, míg annak tekintete meg nem üvegesedett. Nem érzett elégedettséget, fásultság vett rajta erőt, keveredve egy csöppnyi megkönnyebbüléssel, hogy Meurant többé nem bánthatja őket.  Visszaindult, óvatos volt, nem tudta, hogy a férfinak vannak-e még emberei. Néha megbotlott, annyira kimerült volt. Ellery még mindig ott feküdt, ahol hagyta, falfehér volt az arca, de magánál volt. Rob mellette térdelt, és kipirult arccal nyomta a sebre a pólót. Az apja aggódva ráncolta a homlokát, amikor észrevette.

- Elkaptad? – kérdezte. Csak suttogni volt ereje.

- Igen. Vége van.

Ellery megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

- Köszönöm.  

C. J. bólintott, attól félt, ha meg kell szólalnia, sírva fakad. Szeretett volna leülni a férfi mellé, és onnantól kezdve el sem mozdulni mellőle, de attól félt, Meurant-nak maradtak még emberei az épületben.

- Körbenézek. Sietek vissza. Ügyes vagy, Rob! – simogatta meg a kisfiú haját.

Nem talált senkit, aki miatt aggódnia kellett volna. Benézett minden kis lyukba, elment egészen a bejáratig. Kipillantott, de sem ellenséget, sem Jack-éket nem látta. Előszedte Smith mobilját, és felhívta a férfit.

- Merre vagytok? – támadta le Jack-et, amint fogadta a hívást.

- Még jó negyedóra. A helyieket előreküldtük, de nekik is kell legalább tíz perc.

- Ellery megsérült. – Hiába küzdött, elcsuklott a hangja.

- Súlyos?

- Nagyon sok vért vesztett. Rob jól van.

- Meurant?

- Halott.

- Tartsatok ki!

C. J. egy pillanatra nekidőlt a falnak, jólesett a hidege felhevült arcának. Igyekezett uralkodni magán, elnyomni a pánikot, hogy Ellery meghalhat. Nem veszítheti el, mondta magának újra és újra, miközben visszafelé haladt. Kikerülte a két holttestet, meg sem próbálta megérteni a céltalan gyilkolást.

- C. J.! C. J.! – Rob kétségbeesett kiabálására futásnak eredt.

- Itt vagyok!

A kisfiú az apja mellett állt, kis kezét és elöl a pulcsiját vörösre festette a férfi vére.

- Apu meghalt?!

C. J. úgy érezte, megáll még a szíve is, egy szívlövés sem lehetett ennyire fájdalmas, mint amit akkor érzett. Odarohant a férfihoz, és térdre vetette magát mellette. A fejében egy hang azt ismételgette, nem, nem, nem! Reszkető kézzel kereste Ellery pulzusát. Könnyek szöktek a szemébe, amikor megérezte a gyenge pulzálást.

- Semmi baj, csak elájult – mosolygott Rob-ra. – Gyere ide! – Megölelte, megsimogatta a haját. – Nyugodj meg! Most már nem lesz semmi baj – suttogta. Rob remegett, hosszú másodpercek múltán emelte fel csak a kezét, és bizonytalanul átkarolta.

- Hol van anyu?

C. J. nagyot nyelt. Eltolta magától a fiút, hogy a szemébe nézhessen.

- Tudod, anyukád… elment az angyalokhoz…

Rob ajka megremegett.

- Meghalt?

C. J. bólintott.

- Sajnálom, kicsim! – húzta vissza magához, amikor Rob hüppögő sírásban tört ki.

- És most apu is meg fog?

- Nem, dehogy! – C. J. a férfira pillantott, megijesztette a mozdulatlansága. Visszahajolt hozzá, a pulzusa nagyon gyengén lüktetett, de legalább életben volt. Az átvérzett pólót rászorította a sebre, és bekötözött kezével óvatosan megérintette Ellery arcát. – Ellery, ébredj fel, kérlek! Jack-ék mindjárt itt vannak, addig ki kell bírnod! – Az ajkába harapott, régi ismerős fájdalom hasított belé. Emlékek, Ellery szenvedélyes szavai kavarogtak benne. A mellkasa majd szétszakadt, alig kapott levegőt. – Ne add fel! – Az arcához simította az arcát. – Nem akarlak elveszíteni! – A könnyek kibuggyantak a szeméből. – Azt ígérted, együtt neveljük fel a fiadat! Családot és jövőt ígértél nekem! Ne hagyj egyedül… Kérlek… kérlek… – Szorosan lehunyta a szemét. Kétségbeesett düh marcangolta belülről. – A pokolba veled! Ne merészelj meghalni, hallod?! Szeretlek… – A szó, amit oly sokáig képtelen volt kimondani, végre kibukott a száján. Összefoglalta a férfi iránt érzett minden érzelmét, nevet adott a vad vágynak, a féltékenységnek, a teljességérzetnek, a boldogságnak, minden kimondatlan és kimondott, átélt és eltitkolt érzésnek. – Szeretlek! – Bármennyire küzdött ellene, végül elbukott. Az érzést azonban beárnyékolta, hogy Ellery akár meg is halhatott.

- C. J., valaki jön! – Rob riadtan összekuporodott.

C. J. maga mögé rántotta, és felkapta a pisztolyt.

- Itt a rendőrség! Dobja el a fegyvert! – A kiáltásra felsóhajtott, és leengedte a kezét.

- C. J. Carrathian nyomozó vagyok! – kiabált vissza. – Van magukkal orvos?

- Dobja el a fegyvert, és emelje fel a kezét, hogy lássuk!

C. J. szitkozódott, de engedelmeskedett. Rob belecsimpaszkodott, és még közelebb bújt hozzá.

- Bántani fognak minket?

- Nem, dehogy. Van magukkal orvos? – ismételte, amikor két egyenruhás bukkant fel az ajtóban, és a fegyverükkel körbepásztáztak. – A barátom megsérült.

- A szövetségiekkel jön egy mentő. Van még valaki az épületben?

- Tudtommal senki. – C. J. visszafordult Ellery-hez, és a sebre szorította a pólót. Átkarolta Rob-ot, akinek már a foga is vacogott, de egy szóval sem panaszkodott. – Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni.

Hosszú percek teltek el, mire az FBI csapata, élükön Meyerrel és Dicksonnal, berontott. Mögöttük Jack és Sean jött a mentősökkel. C. J. arrébb húzódott, hogy hozzáférjenek Ellery-hez. Végül Jack segített neki felállni. Sean fel akarta venni Rob-ot, de a kisfiú kibontakozott a karjaiból, és C. J.-hez futott.

- Apával akarok menni! – jelentette ki, amikor Ellery-t hordágyra emelték.

C. J. lehajolt hozzá, és fájó testével mit sem törődve, halk nyögéssel a karjaiba vette. Miközben a férfi hordágya mögött haladt, és Rob a vállára hajtotta a fejét, arra gondolt, hogy nem akarja elveszíteni Ellery-t. Nem veszítheti el! Mihez kezdene nélküle? Régi imádságok jutottak az eszébe. Nem tudta, hogy Isten meghallgatja-e, de mást nem tehetett, mint imádkozhatott, hogy a férfi, akit szeret, életben maradjon…