14. fejezet

14.

            A szobában csak egy távoli óra tiktakolása hallatszott. Keith egy ideig próbálkozott azzal, hogy beazonosítsa, honnan jön a hang, aztán ahogy teljesen felébredt, máris tudta, hogy az előszobából. Megmozdult, és mindjárt fel is nyögött. Úgy érezte magát, mintha leesett volna a lóról. Eltakarta a szemét a karjával, és töprengett, miért is fáj mindene a fejét is beleértve. Eltelt pár perc, mire eszébe jutott minden. Káromkodott egyet. Jobb lett volna, ha fel sem ébred.

Feltápászkodott, miután meggyőzte magát, hogy előbb-utóbb mindenképpen szembe kell néznie a külvilággal. Körbenézett, és felsóhajtott. Mire rendet tesz, az legalább egy nap. Ezt jól megcsinálta. Hogyan lehetett ennyi esze…

A konyha felől kávéillatot és sülő hús illatát érezte, amint kilépett a dolgozószobából. Majdnem elindult arra, de észbe kapott, amikor megdörzsölte az arcát. Sajgott az arccsontja is, borostás volt, a szájában az alkohol okozta keserűséget érezte. Felvonszolta magát az emeletre, és inkább beállt a hideg zuhany alá, hogy valamennyire magához térjen. Dwight inge került a kezébe, amikor öltözni akart, és végül azt rángatta magára, hogy legalább ettől jobban érezze magát.  

Lekocogva a földszintre a konyhába indult. Megtorpant a küszöbön. Sonia halkan dúdolgatva forgolódott a sütő körül. Az illatokat érezve rájött, hogy milyen éhes. A bögréje ott volt az asztalon, az asszony arra várt, hogy felébredjen. Nekidőlt az ajtófélfának. Dwighttal való vitája, saját „hisztije” ráébresztette, hogy milyen hülye is volt.

- Ott fogsz állni egész nap? – Sonia megfordult, felvonta a szemöldökét.

- Lehet.

- Remélem, szégyelled magad!

- Rettenetesen.

- Az jó. – Sonia kávét töltött a bögrébe. – Na, ülj le! Mindjárt kész a hús. Dwight mondta, hogy ma még nem is ettél.

- Visszament a kórházba?

- Igen. Laurelt elvitte a keresztanyjához, majd onnan hozd haza este.

Belekortyolt a kávéba. Erős volt és keserű. Rég nem esett neki ilyen jól semmi, mint ez.

- Hazahozom – ígérte. Hátradőlt a széken, míg az asszony megterített előtte. – Köszönöm!

- Ne köszönj semmit! Szívem szerint azt mondanám, hogy edd meg, amit főztél! Mert azt érdemled!

- Tudom. Sajnálom.

- Sajnálod! – Sonia dohogva elébe tette a húst és a krumplit, egyenesen a sütőből. – Ezt ne nekem mondd! Dwighttól kell bocsánatot kérned! – Jobban szemügyre vette, és elhúzta a száját. – Ő is pont ugyanígy néz ki, mint te. Nem is akarom tudni, mit műveltetek!

- Nem is mondanám meg!

Az asszony felhorkant, és megkavargatta a mártást, ami még főtt.

- A helyében lekevertem volna egy nagy pofont.

- Megtette. A képletes jobban fájt, mint az igazi.

- Úgy kellett! – Sonia levette a mártást a tűzről, és egy konyharuhára tette a krumpli mellé. – Az a fiú szeret téged, te pedig az első adandó problémánál ki akarod dobni. Nem vagy normális!

- Honnan tudod? Dwight mondta, hogy szakítani akartam vele? – Keithnek elment az étvágya.

- Nem kellett nagy ész hozzá, mi járt a fejedben, amikor engem küldtél a kórházba. Megbeszéltétek?

- Egy részét. Bemegyek hozzá a kórházba, csak előbb eszek.

- A kislány is nagyon hiányol. – Sonia felsóhajtott. Töltött magának is kávét és leült vele szemben. Figyelte, ahogy merít magának és enni kezd. – Drágám, ez a fiú és a lányai imádnak téged.

- Tudom. – Keith mozdulatai lelassultak. – Dwightnak igaza volt. Gyáva vagyok, ha róluk van szó.

- Gray miatt, ugye?

- Azt hiszem.

- Nagyon szeretett téged. Felelősnek érezte magát érted.

Keith felemelte a fejét. Az asszonyt nézte, akivel több minden kötötte össze, mint mások gondolták volna. Mindketten elvesztettek két szeretett személyt is. Ő Seant és Grayt. Sonia pedig Grayt és a közös gyereküket.

- Tudom.

- Akkor meg mire volt jó ez az egész cirkusz? – Sonia átnyúlt az asztalon, és bár soha nem tette, megfogta a kezét. – Gray annyira szeretett, hogy kis híján tönkretett. Mert ő ilyen ember volt. De már… meghalt, Keith. Te pedig nem vagy ő. Lehet, hogy hasonlítasz hozzá, de nem vagy ő és soha nem is leszel! Ne dobd el magadtól a boldogságot, mert szerintem Dwighttal még ő is elégedett lenne.

Keith mély levegőt vett.

- Dwight szembeszállna vele, igaz?

- De még hogy! – Az asszony elvigyorodott. – A pokolba is, veled is szembeszállt nem egyszer! Mert ő meg olyan ember, aki már felismerte, hogy a boldogság nincs ingyen és bizony, néha meg kell harcolni érte. Fogadd el, hogy nem fogsz egykönnyen megszabadulni tőle! – tette hozzá gyengéden.

- Nem is akarok. – Keith ezt az egyet biztosan tudta. Kitolta maga alól a széket.

- Nem is ettél semmit! – Sonia aggódva ugrott fel, aztán ő lepődött meg a legjobban, amikor a férfi megkerülte az asztalt, és megölelte. – Keith?  

- Sajnálom. Grayt és a babát. Mindent.

Az asszony soha nem gondolta volna, hogy ez valaha megtörténik. Lassan átkarolta. Gray halála és a lányai „kirepülése” óta most először érezte azt, hogy nem áll egyedül a világban. Tartozik valahová. Ide, a Harrison családhoz.

- Én is, drágám! – simogatta meg a férfi hátát. – Én is…

Később, amikor Keith már evett és benézett hozzá a mosókonyhába, rámosolygott.

- Készítettem Dwightnak ebédet. Vidd el neki!

- Köszönöm!

- Keith!

- Hm? – A férfi visszalépett. Látszott, hogy gondolatban már máshol jár.

- Rosa átjönne segíteni a nagytakarításban a hétvégén.

- Nem.

- Szükségem van a segítségére, és ketten gyorsabban végzünk!

- Nem.

- Tudod, hogy miért olyan undok veled, igaz? – Sonia csípőre tette a kezét.

- Persze, hogy tudom. Éppen ezért, nem. – Keith búcsút intett, és kiment. Felvette az éthordót a konyhaasztalról, és berakta a furgonba. Észrevette Wilburt, aki egy megkezdett bálán ücsörgött. Odalépkedett hozzá. – Bemegyek a kórházba. Sietek vissza!

- Ráérsz. – Az öreg szemében vidámság csillant. – Kérhettél volna Soniától valami kenceficét az arcodra!

A kék folthoz kapta a kezét. Reménykedett, hogy nem feltűnő, de ezek szerint nem volt szerencséje.

- Ne csináld!

- Én? Mit? – Az öreg szeme ártatlanul kerekre tágult, mire késztetést érzett, hogy lehuppanjon mellé.

- Nagyon gáz voltam reggel. Sajnálom.

- Ne nekem mondd, hanem Dwightnak. Úgy száguldott ide, hogy csak úgy porzott az út. Aggódott miattad! – Wilbur komolyan mérgesnek látszott. – A fene azt a hülye fejedet! – morogta. – Akármi miatt is borultál ki, legközelebb gondolkozhatnál, mielőtt elborul az agyad! Tudom, hogy félsz, nem te vagy az ideális Dwightnak, de egy kapcsolat kettőn áll! Nem számít, hogy a partner nő vagy férfi! Attól még ugyanúgy ketten vannak benne.

- Tudom.

- Tudod a francokat! – Az öreg remegő kézzel rágyújtott. – Úgy szeretlek, mintha a fiam lennél. Azt akarom, hogy boldog legyél, és semmi sem húz fel annál jobban, mint amikor azt látom, hogy a könnyebbik megoldást választod. Kilépni egy kapcsolatból vagy egy házasságból mindig könnyű, mint benne maradni és megfoltozni a hibákat, ezt a magam példáján tudom. Viszont nem dobhatunk el mindent azért, mert valami éppen akkor nem működik, vagy nem úgy alakul, ahogy elképzeltük.

- Ezt észben tartom!

- Ajánlom is! Nem leszünk mindig itt, én és az nőszemély – bökött az állával a ház felé Soniára célozva. – Nem örülnék, ha egyedül maradnál!

- Én sem. Ne aggódj! Már minden rendben.

Az öreg megbökte a nyakán az egyik kék foltot, ami valószínűleg dulakodás közben került a bőrére, mire felszisszenve elkapta a fejét.

- Látom! Nem oldhatsz meg mindent etyepetyével, fiam!

- Ez nem az volt! – Keith érezte, hogy égni kezd a füle zavarában.

- Hülyének nézel? – Wilbur hirtelen odahúzta magához, izzadtság, ló és szappanszaga volt, összeborzolta a haját, mint gyerekkorában. – Elmehetnél végre egy fodrászhoz…

Keith elmosolyodott.

- Elmegyek.

Még útközben is ezen mosolygott. A játékboltnál megállt, hosszasan válogatott a babák között, mire úgy érezte, hogy megtalálta a tökéletest. A kórházban az egyik nővér megmutatta, hol fekszik Emily, valószínűleg nem sejtette, hogy ő az a seggfej, aki lehordta őket a telefonon keresztül. Benyitott, majd megállt a küszöbön. Dwight az ágyon ült, magához ölelte Emilyt és mesét olvasott neki. Az ajtónyitásra felemelte a fejét, elakadt a hangja. Nem úgy a kislányának.

- Keith! Keith!

- Sziasztok!

- Eljöttél! – Emily arca ragyogott. Még mindig nagyon sápadt volt, de a szeme élénken csillogott. Feléje nyújtotta a karját. – Ölelj meg!

Odament hozzá, az ajándékot letette egy székre, majd magához ölelte a kislányt. Belefúrta az arcát a hajába, és elmondta magát minden idiótának, amiért el akarta dobni mindezt magától.

- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem! Hogy vagy? – simogatta meg az arcát.

- Már nem fáj a hasam! – Em huncutul vigyorgott. – Apu mondta, hogy jól összevesztetek, de kibékültetek. 

- Igen. Buta voltam. – Nem nézett Dwightra, aki közben átköltözött egy szemközti székre.

- Ülj le! – Emily megpaskolta maga mellett az ágyat. – Sajnálom, hogy apu kiabált veled a csoki miatt – mondta, amikor leült mellé.

- Soha többet nem kapsz csokit tőlem! – Keith megpöckölte az orrát. – Akárhogy könyörögsz, soha többé! – Több, mint két évtizeddel később megszegte az ígéretét, amikor Emily férjhez ment, és csokiszökőkutat szeretett volna a lakodalomra…

- Jó! – Emily odabújt hozzá, amitől elszorult a torka. – Nem kell a csoki. Nem akarom, hogy veszekedjetek!

- Nem fogunk! – Átkarolta, puszit nyomott a hajára. – Csokit nem kapsz, de hoztam helyette mást! – kapott észbe és a háta mögé nyúlt.

- Mi ez? – Em lelkesen elvette a dobozt, és bontogatni kezdte. – Mi ez? – kérdezgette, majd felsikkantott, amikor meglátta a babát. – Jaj, de szép! Jaaj, de gyönyörű! Apu, nézd!

- Nagyon szép – mosolygott rá az apja.

Keith végre vette magának a bátorságot és ránézett. Dwight fáradtnak tűnt, ám a szeme ugyanolyan hamiskásan csillogott, mint a lányáé. Feléje nyújtott a kezét. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Engedelmesen felállt, és megkerülte az ágyat. Közben felkapott egy szabad széket, letette a férfié mellé, és rátelepedett. A tenyerébe tette a kezét, és megszorította.

- Bocsáss meg!

- Még egy kicsit haragszom rád.

- Sajnálom.

- Remélem is! – Dwight puha csókot nyomott a kézfejére, amitől teljesen meghatódott. – Jól vagy?

- Mindenem fáj. Te?

- Nekem is. – Dwight halkan felnevetett. – A doktornő fertőtleníteni akarta a nyakamon a karmolást.

- Karmolás? Oh… - Keith füle megint égni kezdett. – Sajnálom.

- Eddig le tudtam tagadni, hogy mitől vannak, de most… - Gyengéden félresimította a férfi haját a nyakából, utalva ezzel a kék foltra. – Teljesen nyilvánvaló.

- Én nem bánom. Vagyis… - Keith a szavakat kereste. Közel hajolt, hogy Emily ne hallja, amit mond. – Szeretlek! Igazad volt. Mindig lesznek nehézségek, amiket meg kell oldanunk. Együtt. Emily rosszullétét egyikünk se kezelte úgy, ahogy kellett volna, de ez nem azt jelenti, hogy nekem mindjárt menekülőre kellett volna fognom. Bocsáss meg, amiért olyan hülye voltam!

- Én kezdtem. – Dwight szomorúan mosolygott. – Tényleg megszoktam, hogy magamra támaszkodhatom, és akármennyire szeretlek, még mindig nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok egyedül. Sajnálom!

- Azt hiszem, mindkettőnknek van mit tanulnia ebből az egészből.

- Az biztos! Nem hajt minket a tatár, van időnk alkalmazkodni a másikhoz. Lassacskán majd minden a helyére kerül.

- Főleg, ha ilyen családunk van…

- Sonia vagy Wilbur?

- Mindkettő megmosta a fejem.

- Valahol megérdemelted…

Keith úgy sejtette, ezt még nyugdíjas korában is hallgathatja…

- A könyvtárban rendet tettél?

- Nem. Mondtam Soniának, hogy ne nyúljon bent semmihez. Este megcsinálom.

Dwight kicsit habozott, mielőtt megkérdezte volna.

- Mi lesz a papírokkal?

- Nem tudom.

- Mióta töprengsz felettük?

- Évek óta – nevetett fel kicsit keserűen a férfi.

- Akkor?

- Gray halála után haragudtam az egész világra, de nem akartam, hogy a Harrison név bemocskolódjon. Graynek volt pár nem legális adásvétele. Bent volt bulikban, amik sok pénzt hoztak. Ezekből bővítette a farmot, vette meg a földeket, amiket most bérelnek.

- Azok nélkül is nagy a birtok. Mi szükség volt erre?

- A nagyapám, az apám és Gray is azon volt, hogy minél nagyobb földünk legyen. A föld érték. Hatalom.

- Ha börtönbe kerülsz miatta, akkor kétlem.

- Ki fog börtönbe kerülni? – Emily felpillantott a babázásból.

- Senki, kicsim. Játssz szépen!

- Rendben, de ha Keith börtönbe kerül, akkor elmegyünk meglátogatni?

- Nem kerül senki börtönbe, Em!

- Már semmit se lehet mondani – gügyögte a kislány a babának.

Az apja úgy tett, mint aki nem hallotta, amit mondott. Helyette közelebb hajolt Keithhez.

- Előbb-utóbb el kell döntened, mit akarsz kezdeni velük. Nem nézegetheted őket a végtelenségig!

- Tisztában vagyok vele, de nem tudom, mit tegyek. Ha átadom Shuffle-nek, akkor abból botrány lesz. És nem csak őt rántom le a sárba, hanem olyan embereket is, akiknek akkor tényleg szükségük volt arra a pár dollárra, amit akár tanúként kaptak. Családokat tennék tönkre, Dwight…

- Nem védhetsz meg mindenkit.

- A Harrison név mindig is a tisztességet jelentette ebben a városban. – Keith Emilyt nézte, aki halkan énekelgetett az új babájának, miközben a haját simogatta. – Hogyan tehetném meg, hogy tönkreteszem?

- Valójában önmagadat és a Harrison nevet akarod megvédeni, vagy az embereket, akik belekeveredtek a bátyád piszkos üzleteibe? – Dwight érezte, hogyan feszül meg a férfi keze. Azt hitte, hogy elhúzódik, de végül csak mély levegőt vett, és elernyedtek az izmai.

- Azt hiszem, mindegyiket szeretném.

- Kétlem, hogy ez megvalósítható.

- Tudom.

- Mi az, amit igazán szeretnél?

- Elfelejteni, hogy bármit is tudok.

- Akkor felejtsd el!

Keith megütközve nézett rá.

- Hogyan tehetném?

Dwight a kislányát figyelte.

- El kell döntened, mit választasz! Vállalod a botrányt, és azzal a rosszfiúk mellett tönkreteszel jó embereket is, vagy elengeded a múltat? – A férfi szemébe nézett. – Utóbbinak már nagyon itt lenne az ideje, nem gondolod? – kérdezte nagyon csendesen.

- Akármennyire szeretném, nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

- A múltadon nem változtathatsz. Gray halott. Sean halott. Nem hozhatod vissza őket.

- Bárcsak megtehetném…

- Keith, nem hiszem, hogy attól jobban éreznéd magad, ha meghurcolnád Gray nevét. Inkább megbocsáthatnál neki helyette…

Keith felsóhajtott.

- Igen, annak tényleg itt lenne az ideje. – Kesernyésen elnevette magát.

Dwight megszorította a kezét.

- Jó ember vagy, Harrison.

- Talán. – Keith látta, hogy a férfi a homlokát ráncolva válaszolni akar, ezért gyorsan folytatta. – Talán neked elhiszem.

- Apu?

- Igen, kicsim? – Dwight levette a szemét Keithről, és a lánya felé fordult.

Emily magához szorította a babát, az ágyát csomagolópapír és dobozmaradványok borították. Elgondolkodva bámulta kettejüket.  

- Verekedtetek is?

- Nem, kicsim. Miért?

- Neked sebes a nyakad, Keithnek meg kék az arca és a nyaka.

- Ez… nem az, kicsim. Nem verekedtünk!

- Akkor jó. – Emily megsimogatta a baba mézszőke haját. Az apja nem akarta tudni, mennyibe került. – Soha többé ne veszekedjetek! Azt nem szeretem.

- Ezt nem ígérhetem, kicsim. A felnőttek néha veszekednek.

- Azt persze meg tudta Keith ígérni, hogy nem kapok csokit! – Emily sértetten lebiggyesztette az ajkát. – Akkor azt miért nem tudjátok, hogy többé nem veszekedtek?

Dwight és Keith összenézett. Mindketten tudták, hogy a kislánynak valahol igaza van. 

- Igyekszünk nem veszekedni. Így jó?

- Jobb. – Emily elkezdte összeszedni a papírokat. – Ki kell dobni ezeket! – jelentette ki, mire az apja és Keith egyszerre ugrott, hogy segítsen neki.

- Te inkább menj, és kérj bocsánatot a nővérektől, akikkel kiabáltál! – bökte Dwight oldalba a férfit.

- Te most szórakozol velem?

- Nem. Van egy virágbolt a bejáratnál, vehetsz virágot is.

- Miattad volt az egész! – Keith szeme szikrát szórt. – Azt mondtad, felhívsz!

- És te? Ugyanúgy felhívhattál volna te is!

- Nem akartam…

- Elég! – Emily a takaróra csapott apró kezével, és dühösen bámult fel rájuk. – Szörnyűek vagytok!

Keith tehetetlenül legyintett.

- Megyek, bocsánatot kérek a nővérektől!

Dwight kiment a mosdóba, miután visszajött. Megtorpant a nővérpultot elborító virágözöntől. A doktornő megállt mellette.

- Szépek, ugye?

- Igen. Nagyon szépek.

- A barátja hozta őket.

- Tudom. – Dwightnak a lánya jutott eszébe. Keith valójában egy romantikus ember. Sarkon fordult, habár a doktornő még kérdezni akart tőle.

- Valami baj van, apu? – Emily felpillantott, amikor belépett. Keithnek mutogatott valamit a babán.

- Hm? – Keith értetlenül pislogott, amikor felhúzta az ágyról, és két tenyere közé szorította az arcát. – Mi a baj?

Hosszan fürkészte a férfi csodálkozó tekintetét. Soha nem fogja megismerni mindegyik arcát, gondolta. De ez volt a legjobb ebben a szerelemben. Mindig tudnak majd valami újat mutatni a másiknak. Lágy csókot lehelt az ajkára, majd magához ölelte.

- Semmi baj – sóhajtotta elégedetten. – Semmi az égvilágon – mormolta, amikor érezte, hogy Keith átkarolja.

Még csiszolódniuk kell egymáshoz, de ehhez idő kell és tengernyi türelem. Semmi sem egy pillanat műve, főleg az ő kapcsolatuk nem. Majd minden alakul. Akkor, amikor ott lesz az ideje, és ott, ahol kell.

- Ugye, tudjátok, hogy én vagyok beteg és engem kellene ölelgetni? – Emily számonkérő hangjára mindketten elvigyorodtak.

Pár perccel később az egyik nővér a doktornővel hangos kacagásra nyitott be. Emilynek kipirult az arca, fülig ért a szája, ahogy az apja karjaiban tekergőzött. Keith ott ült mellettük, és nevetése hallatán senki sem mondta volna meg, hogy ő a hírhedt Keith Harrison.

- Azt hiszem, holnap hazamehetnek… - dünnyögte a doktornő, majd a fejét csóválva becsukta az ajtót.

            Eltelt egy hét Emily betegsége óta, de Keith még mindig szemmel tartotta a kislányt. Viszont Vihar csutakolása közben nem figyelt rá. Dwight a városban volt Laurellel. Wilbur kávézott Soniával, akivel az utóbbi időben egész jóban lettek. A sikoly és Szeszély nyerítése hallatán megdermedt. A hangok felé kapta a fejét.

- Jézusom! – nyögte, aztán már rohant is.

Emilynek mániája volt, hogy átmászott a kerítésen a lovakhoz. Az apja és Keith is tudta, hogy titokban kockacukorral tömi őket, és a lovak persze imádták érte. Most viszont az állatok riadtan egy helyen tolongtak, három-négy méterre tőlük Emily állt és csak sikoltott. Vak rémületről árulkodott a hangja. Előtte Szeszély ágaskodott. A ló vadul kapált a lábával, sörényébe belekapott a szél. Gyönyörű volt és ijesztő. Hátsó lába vészesen közel járt a kislányhoz.

Keith nem emlékezett, hogy gyerekkora óta futott-e egyszer is ilyen nyaktörő tempóban. A kerítést átugorva szaladt Emilyhez, és azt hitte, soha nem fogy el a köztük levő táv. A kislány arca falfehér volt, a szeme hatalmasra tágult, mielőtt érte nyúlt, és felkapta volna. Ellépett Szeszélytől, és csak szorította magához. Úgy kalapált a szíve, hogy alig kapott levegőt. Emily átkarolta a nyakát, a hangja megszakadt, sírni kezdett.

- Mi történt, Em?  

- Kígyó, kígyó…

- Mi? – Megperdült. Szeszélyre meredt. A ló lába alatt egy összetaposott mérgeskígyó hevert, de Szeszély még mindig kapálta a lábával. Horkantgatva rázta a fejét.

Keith kinyújtotta felé a kezét.

- Szeszély!

A ló felnyerített, de csak a kígyó körül körözött. A többieket és Keithéket védte.

- Édesem, megmart a kígyó? Em! Emily, kérlek! Válaszolj! – Ijedten tapogatni kezdte a gyereket.

- Nem. Szeszély vette észre. Rátaposott. Összetaposta.

Keith olyan erővel ölelte a kislányt, hogy az tiltakozva felnyögött.

- Ne csinálj ilyet többé! Soha többé! – kérte. A halántékán még mindig lüktetett egy ér. – Nagyon szeretlek!

- Én is. – Emily szipogott.

- Most leteszlek, hogy megnézzem Szeszélyt, rendben?

- Jó.

Keith magához húzta az állatot, és megsimogatta a véknyát.

- Helló, öreg haver! – Lehajolt, végigtapogatta, közben halkan beszélt hozzá, hogy megnyugtassa. – Nincs semmi baj! – ölelte meg. – Nagyon bátor vagy! – Nem tudta, mihez kezdett volna, ha Szeszélyt megmarja a kígyó. A lovat évekkel ezelőtt ő segítette világra, ő foglalkozott vele, sokáig Sonián és Wilburon kívül ő volt az egyetlen, aki igazán fontos volt neki.

- Szeszély jól van? – fogta meg a kezét Emily.

- Igen. Nem lett baja. – Felemelte és a csípőjére ültette a kicsit. – Gyere, menjünk be! – Keith látta, hogy Sonia és Wilbur a verandán állnak, valószínűleg meghallották a kislány sikolyát. A város felől Dwight közeledett a furgonnal, megismerte a logót a motorháztetőn. – Megjött apukád!

- Már nincs baj. Itt voltál! – Emily mosolya könnyes volt, de a lényeg, hogy mosolygott.

- Szeszély volt itt.

A ló utánuk kocogott. Megbökdöste az orrával a vállát, amikor elérték a kerítést.

- Mit szeretnél? – simogatta meg a homlokát.

- Kockacukrot.

- Az most nincs nálam. Különben is, az állatorvos szerint nem kell elrontani.

- Nálam van – vallotta be Emily, és a zsebéből pár szem cukrot vett ki. – Tudom, hogy nem szabad…

Keith a rémületre gondolt, amit akkor érzett, amikor meglátta a kígyót. Elveszíthette volna a kislányt, ha Szeszély nincs. Vagy Szeszélyt. Elvette a gyerektől a cukrot.

- Tudod, mit? Mostantól annyi kockacukrot ehet, amennyit akar! – A ló felé nyújtotta a tenyerét. – Sipirc, ennyi van!

Szeszély felnyerített, körbetáncolta őket, aztán visszavágtázott a sajátjaihoz.

- Soha többé ne ijessz meg ennyire! – kérte Keith, amíg elsétált a kislánnyal a kapuig.

Dwight közben beállt a parkolóba, és segített Laurelnek kiszállni.

- Mi történt? – kérdezte messziről, ahogy elindult feléjük. – Mi történt? – ismételte meg a kérdést döbbenten, amikor Keith egyszerűen belesétált a karjaiba Emilyvel. – Jól vagytok? – ölelte át őket.

- Volt odakinn egy kígyó, apu! Szeszély agyontaposta.

- Mindketten jól vagytok?

- Igen. – Ezt már Keith mondta. Letette Emilyt. – Menj, mosakodj meg! Laurel, segíts neki, kérlek!

- Oké!

Emily ijedtsége már elmúlt, heves kézmozdulatokkal mesélte a nővérének, mi történt.

- Jól vagy? – Dwight aggódva megérintette a férfi vállát.

- Nagyon megijedtem. Amikor mondta a kígyót, attól féltem, hogy megmarta. Csak a sikoltozására figyeltem fel, és először azt hittem, hogy Szeszélytől ijedt meg. Messziről úgy tűnt, hogy… - Keith lehunyta a szemét. – Most értettem meg, hogy mit éreztél a múltkor, amikor Emily rosszul lett. Én nem vagyok az apja, de még soha nem féltem ennyire. Féltem, hogy nem tudom megvédeni… nem érek oda időben…

- Nem lett semmi baj! – Dwight megölelte. – Nincs semmi baj!

- Ilyen érzés apának lenni?

Dwight a félelemre gondolt, ami mindig elfogta, ha a lányokkal történt valami. A büszkeségre, ami eltöltötte, ha rájuk nézett.

- Igen.

Keith a nyakába fúrta az arcát, ahogy nem is olyan rég Emily az övébe a sajátját. A hangja csengett a fülében.

- Ez nagyon ijesztő.

- Nekem mondod? – Dwight felnevetett. – Gyere, igyunk egy kávét erre az ijedtségre!

- Vihart csutakoltam…

- Majd Wilbur befejezi – intett az idős férfi felé Dwight, aki már feléjük tartott. – Gyerünk! – Átölelte a derekát, úgy ballagtak a ház felé. Alig léptek a verandára, Emily vetette magát a karjukba. Láthatóan ijedtségét már elfújta a szél, mert hangosan kacagott, ahogy ellökte magát a legfelső lépcsőfoktól. Egyszerre kaptak utána, és akkor Keith megértette, hogy akárhányszor rémül meg majd attól, hogy történik vele valami, valójában nem cserélné el ezt az érzést semmivel.

Laurel és Emily nagy csatakiáltással rohantak az apjukhoz.

- Apu, lesz tábortűz!

- Tábortűz? – Dwight csodálkozva abbahagyta a lovak etetését. Megveregette Drágakő nyakát, és kilépett a bokszából. – Honnan veszitek ezt?

- Keith mondta.

- Tényleg?

- Igen. – Emily körbeugrálta. – Azt mondta, hogy elégetünk pár papírt, és jó móka lesz. Előszedi a gitárját is, ha szeretnénk.

- Papírok? Gitár? – Az apjuk a homlokát ráncolta.

- Igen. Te tudtad, hogy Keith tud gitáron játszani?

- Nem, Em.

- Azt hittem, hogy te tudod.

- Nem tudtam.

- És most meglepődtél?

- Nagyon – biztosította a kisebbik lányát a férfi. Meghúzta Laurel copfját. – Mi a baj?

- Milyen papírokat akar Keith elégetni?

Nos, ez már egy kényes kérdés volt. Laurel szokás szerint a dolgok elevenére tapintott.

- Biztos vannak olyan régi iratok, amikre már nincs szüksége. Nem akarja kidobni a szemétbe, nehogy valaki visszaéljen vele.

- Ezek azok a papírok, amik miatt börtönbe zárják? – Emily megállt előtte, és vérkomoly arccal tette fel a kérdést.

- Mondtam, hogy senkit nem zárnak börtönbe, kicsim! – Dwight megdörzsölte az orrát. Hol van ilyenkor Keith? Neki kellene válaszolnia ezekre a kérdésekre.

- Keith börtönbe fog menni? – Laurel aggodalmasa ráncolta a homlokát.

- Senki nem megy börtönbe! – Az apja a fejükre tette a kezét, és összeborzolta a hajukat. – Nem mondom még egyszer, senkit nem fognak lecsukni! Keithnek egyszerűen nincs szüksége pár régi családi papírra, és el akarja égetni őket.

- De hallottam a kórházban, hogy tönkretenne vele embereket. Bár azt nem tudom, hogy ez mit jelent. Laurel, te tudod?

Laurel elgondolkodva bámult fel az apjukra.

- Nem akarsz elmondani nekünk valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem mondhatok semmit, mert erről nem beszélhetek nektek. – Dwight beletörődve a sorsába, leguggolt eléjük, hogy a szemükbe nézhessen. – Tudom, hogy mit ígértem. Mindig mindent elmondunk egymásnak.

- Igen, és te most titkolsz előlünk valamit!

Dwight habozott.

- Ez nem az én titkom, kicsim, hanem Keithé. Megbízott bennem, és elmondott dolgokat a családjáról. Nem beszélhetek róluk, mert azzal eljátszanám a bizalmát. Értitek?

Laurel bólintott.

- De ő nem tett semmi rosszat, ugye?

- Nem.

- Eskü? – emelte fel a mutatóujját a kislány.

Dwight elmosolyodott, és utánozta.

- Eskü.

Laurel a húgára vigyorgott.

- Nem lesz semmi baj.

Emily tapsolt.

- Akkor lesz tábortűz?

- Lesz bizony.

- És mi is megyünk?

- Nem gondoltad, hogy kihagyjuk?!

- Hurrá! Menjünk, csináljunk szenvicseket és teát! – A kislány elkapta a nővére kezét, és magával húzta. Laurel felnevetett.

Az apjuk a fejét csóválva felegyenesedett. Folytatta az etetést, de amikor pár perc múlva Keith belépett az istállóba, akkor felmorrant.

- Tábortűz?

A férfi megtorpant, a nyerget hozta befelé.

- A lányok mondták?

- Szerinted?

Keith csak akkor válaszolt, amikor a nyereg a helyére került.

- Nem lesz egyszerű tűzre vetni a papírokat, de talán ez a legjobb megoldás. Sajnálom, hogy nem beszéltem meg veled.

Dwight befejezte az etetést, odaballagott hozzá.

- Neked kellett meghoznod a döntést, hogy mit kezdesz velük.

- Tudom, de már nem vagyok egyedül. Titeket is érintene, ha úgy döntöttem volna, hogy felhasználom őket.

- Támogattalak volna akkor is.

- Köszönöm.

- Szívesen. Most pedig mutasd meg, hol is akarsz gyújtogatni.

- Gyújtogatni… - Keith nevetgélve hagyta, hogy Dwight átkarolja a vállát és együtt ballagtak a régi istálló helyére. – Itt?

- Tűzgyújtásra van kitalálva.

Összenéztek, és kitört belőlük a nevetés. Az, hogy képesek voltak nevetni Paulie tettén, azt is jelezte, hogy valamennyire megbékéltek a múlttal.

- Hozzunk fát! – javasolta Dwight egy idő után.

- A lányok hol vannak?

- Szendvicset gyártanak.

- Az jó lesz. Éhen halok.

Már lángolt a tűz, amikor Dwight észbe kapott.

- Tényleg! Hol a gitárod?

- Azt csak úgy mondtam – ütötte el a választ a férfi, miközben leguggolt, hogy megigazítson egy darab fát. – Lassan jöhetnének a gyerekek azzal a vacsorával…

- Nem, komolyan! Tudsz gitározni?

- Régen nem játszottam. Múltkor kerestem valamit és a kezembe akadt. Amennyire lehetett, rendbe tettem. Még Gray tanított meg játszani.

- Ezt eddig nem mondtad.

- Igyekeztem minden hozzá kötődő emlékemet elfelejteni.

- De a gitár attól még megvan…

- Igen, észrevettem. – Keith felállt. – Hozom a papírokat és szólok a lányoknak is.

- Rendben.

Laurel és Emily közben teát főztek és egy hadseregnek elegendő szendvicset készítettek. Keith az ajtóban találkozott össze velük. Laurel vitte a termoszt és a műanyag poharakat, amikről Keithnek eddig nem is volt tudomása. Emily a nyelvét kidugva egyensúlyozott a szendvicsekkel megrakott tálcával.

- Nagyon ügyesek vagytok!

- Köszönjük! Ég már a tűz?

- Igen. A régi istállóhoz menjetek. Apátokkal vittünk oda bálákat, hogy le tudjunk ülni.

- De jó! – Emily nagyon lelkes volt, de ő alapvetően mindennek tudott örülni.

- Te nem jössz?

- Hozom a gitárt.

- Tényleg? Szuper!

Keith a lányok után fordult. Élete legszerencsésebb napja volt, amikor Dwight idejött dolgozni, ezt újra és újra kénytelen volt megállapítani. Elmosolyodott, és beballagott a házba. Elővette a gitárt, majd a hóna alá fogta a Gray irataival teli dobozt. Sokáig rendezgette, de a múltkori kiborulása után csak belehányta az összest, látni se akarta őket.

Visszasétált Dwightékhoz. A lányok nevetését már messziről hallotta. Megtorpant az istálló sarkánál. Lassan kezdett besötétedni, a lángok bűvös fénykörbe vonták a kis családot, aminek mostanra ő is részese lett. Még mindig furcsa volt, hogy velük lehet. Néha csak állt értetlenül, amikor Emily felkéredzkedett a karjaiba vagy Laurel odarohant hozzá, hogy elmesélje legújabb olvasmányát. Nem volt egyszerű az összeszokott kis csapatba beleszoknia, de mivel mindhárman megértéssel figyelték csetlését-botlását az érzelmek világában, valahogy lassan egyre könnyebb lett.

- Jössz vagy ott fogsz állni egész este? – Dwight ránézett a tűz túloldaláról. Zöld szemében narancsvörös-aranysárga lángnyelvek tükröződtek. – Azt hittem, éhes vagy.

- Mint a farkas – bólintott.

- Gitár! – Emily már rohant is, hogy elvegye tőle.

- Vigyázz rá!

- Vigyázni fogok! – Emily úgy fogta a kezébe a hangszert, mintha porceláncsészét adott volna neki. – Nézd, Laurel!

A két kislány letette az egyik bálára a gitárt. Keith a tűz mellé dobta a dobozt, majd odament Dwighthoz. A férfi már nyújtott felé egy poharat és a tálcát.

- Te nem eszel?

- Én már benyomtam egyet.

Egymás mellé ültek. Keith a két térde közé fogta a teát, amíg evett. Dwight közben a gyerekkoráról beszélt. A lányok nevettek, amikor elmesélte, hogyan tréfálta meg a húgát rendszeresen. Erről eszébe jutott Gray. A szép emlékeket elnyomták a rosszak, de most, ahogy a kezébe vette a gitárt, hirtelen mind ott volt a fejében.

Gray tanította meg lovagolni, mert az apjuk soha nem ért rá, hogy velük foglalkozzon. A birtok már akkor is nagy volt, és sok volt a munka. Esténként, főleg vacsora után gitárleckéket adott neki, de volt, hogy az anyjukkal közösen zongoráztak. A szüleik számára fontos volt, hogy műveltek legyenek, ezért Grayt beíratták táncórákra, amit a bátyja ki nem állhatott. Egyetlen előnye volt az egésznek, ott ismerkedett meg az első barátnőjével. Otthon, miközben a lépéseket mutogatta neki, mert ő még kicsi volt, hogy különórákra járjon, mindig arról a lányról beszélt. Tiffany, vagy hogy hívták.

- Keith mosolyog, apu! – hallotta a suttogást.

Felpillantott Emilyre. Egészen eddig a gitárt pengette halkan, és a bámulta a tüzet.

- Csak eszembe jutott pár dolog.

- Jó dolgok?

- Igen, Laurel.

- A bátyádról? – Dwight megértően megszorította a vállát.

- Igen. Sok mindent elfelejtettem, vagy inkább… el akartam felejteni. – Elkomolyodott. – A birtok sok munkát adott a szüleinknek. Anyám a háztartást vezette, reggeltől estig. Este, ha kevésbé volt fáradt, felolvasott nekünk, vagy nekünk kellett neki valami szép verset. Néha zongorázni tanított minket.

- Apukád?

- Apám? – Emily kérdésére elgondolkodott. – Apám magas, egyenes tartású ember volt. Mindig nagyon… távolinak tűnt. Rengeteget dolgozott, és kevés ideje volt ránk. Elvárta, hogy jól tanuljunk és ne hozzunk szégyent rá.

- Nem sok időt töltöttek veled, ugye? – Laurel megint szemfüles volt.

Keith nemet intett a fejével.

- A bátyám volt velem egész kiskoromban. Az iskola után segítenie kellett apánknak, de amikor csak tehette, magával vitt. Tőle tanultam meg lovagolni, táncolni, gitározni.

- Játszol nekünk valamit?

Dwight mosolyogva figyelte a lányokat, akik odakuporodtak Keith mellé és úgy bámultak fel rá, mintha valami istenség lenne. Egyetlen barátnőjét sem szerették annyira, mint őt. Most vele dúdolták a dalt, amit énekelt. Szép hangja volt, nem gondolta volna, hogy egyszer énekelni hallja.

- Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg a férfit Laurel.

- Köszönöm! – Keith odanyúlt, és megsimogatta a kislány haját. – Segítetek elégetni a papírokat?

- Nem akarod elmondani a titkukat?

- Egyszer elmesélem.

- Megígéred?

- Igen.

- Akkor égessünk papírokat!

A tűz köré guggoltak. Laurelt Keith, míg Emilyt az apja tartotta szemmel, nehogy megégessék magukat.

- De meleg! – vigyorgott Emily.

- Tiszta piros az arcod – bökte meg lánya orrát Dwight.

Emily kuncogott, és két kis tenyerét az arcára szorította. Elbűvölően bájos volt. Már kormos volt a kézfeje, és a két felnőttnek fogalma sem volt, hogyan sikerült összekennie magát, amikor eddig nem mehetett ennyire közel a tűzhöz. Mindenkinek jutott egy kis adag papír, amit Em harsány kiáltással vetett a lángok közé, aztán hangosan nevetett, miután beterítette őket a füst.

- Hugi! – Laurel köhögött és próbálta ellegyezni maga elől a füstfelhőt. – Nem úgy kell!

- De nézd, hogy ég!

A nővére csúnya pillantással honorálta a lelkesedését, és óvatosan bedugta két égő fahasáb közé a saját adagját. Elmosolyodva figyelte, hogyan kezdik nyaldosni a lángok, majd hogyan kezdik felfalni.

- Így sokkal szebb – jelentette ki.

Dwight és Keith követte a példáját.

- Most már biztos, hogy nem mehetsz börtönbe – szólalt meg Laurel, miután a papírokból csak hamu maradt. – Elégettünk minden bizonyítékot? – szegezte a kérdést Keithnek felemelt mutatóujjal.

- Honnan szedsz te ilyen kifejezéseket?

- A lexikonból.

Keith Dwightra nézett, aki próbálta elnyomni a vigyort a szája sarkában. Nem igazán ment neki, ki is tört belőle a nevetés.

- Te adtad oda neki a könyvtárat! – vonta meg a vállát jókedvűen.

Ezt már Keith se tudta megállni nevetés nélkül. Lehuppant a földre, az egyik bálának vetette a hátát. Az ölébe húzta Laurelt, és magához ölelte.

- Okostojás – jegyezte meg.

Dwight követte a példáját, Emily odabújt hozzá.

- Apunak igaza van, tényleg te mondtad, hogy azt olvasok, amit akarok.

- Nem gondoltam, hogy te a lexikonokkal kezdesz…

Laurel hamiskásan felnézett rá.

- Nincs több bizonyíték, ugye?

Keith a magasba törő, falánk lángokat nézte.

- Nincs.

- Rendben. Akkor holnaptól valami mást olvasok. A jogi lexikon amúgy is nagyon nehéz. Sokkal többet kell olvasnom, hogy rendesen megértsem.

Az apja és Harrison is megdermedt.

- Te jogi könyveket olvasol? Minek, kicsim?

Laurel szintén a tüzet nézte.

- Emily elmondta, miről beszéltetek a kórházban. Arra gondoltam, hogy ha jobban ismerem a jogot, akkor majd tudok segíteni Keithnek, ha mégis lecsukják.

Keithnek beletellett pár percbe, mire meg tudott szólalni.

- Azt hiszem, ennél nagyobb bókot még soha életemben nem kaptam.

Láthatóan Dwight is ugyanígy gondolta, miközben a fejét ingatta.

- Nem tudom, kire ütött ez a gyerek.

- Játsszunk indiánost, Laurel! – Emily hirtelen felpattant, és pattogni kezdett, mint egy labda. Egy nagyon cuki kis labda. – Táncoljuk körbe a tüzet, tudod, mint abban a könyvben, amit még régen meséltél.

- Jó! – A nővére felcsillanó szemekkel állt fel.

Kacagva, indiánkiáltásokat hallatva ugráltak a tűz körül.

- Gyere, apu, te is!

- Te is! – Dwight a férfira nézett.

Keith a gitár után nyúlt.

- Menj csak! Azt hiszem, eszembe jutott ehhez egy dal…

Dwight nevetve kergetőzött körbe-körbe a lányokkal, miközben Keith egy Graytől tanult dalt énekelt. A hangja tiszta volt és erős. Messzire szállt. Talán még Gray is meghallotta…