14. fejezet

14.

C. J. az ajtóhoz simulva kuporgott. A mellettük elsuhanó tájat bámulta, már ment le a Nap, és bármikor sötétbe borulhatott a világ. Ellery minden mozdulatára összerezzent, és gyűlölte magát érte.

- Sajnálom – motyogta. Nem nézett a férfira, így is tisztában volt a merev vonásokkal, az összeszorított szájjal. Ellery azóta viselkedett így, mióta a hang utasítására kénytelen volt végignézni C. J. megerőszakolását. Tudatában volt, hogy nem rá mérges, de az érzései kuszák voltak, a teste pedig elgyötört, és képtelen volt uralkodni a reakcióin. Legszívesebben elsírta volna magát, de már elég könnyet ejtett, és nem engedheti meg a hangnak, hogy ennyire kiforgassa önmagából. Erősnek kell lennie. Ellery miatt is, de ez olyan nehéz volt. A férfihoz bújva akart vigasztalódni, ám mocskosnak érezte magát, mégha Ellery ezerszer el is mondta neki, hogy ez nem igaz. Ha arra a két férfira gondolt, a szégyentől és a megaláztatástól égni kezdett az arca, ökölbe szorult a keze, és megsajdult a teste.

Ellery felemelte a kezét, hogy megigazítsa a visszapillantó tükröt, mire megint összerándult.

- A pokolba! – Ellery fojtott hangjára megfeszült.

- Ne haragudj!

- Nem rád haragszom, fogd már fel! – Ellery ujjbegyei elfehéredtek, olyan erővel szorította a kormányt. – A francba! – dühödten a kormányra ütött, majd észrevéve a hang által jelzett benzinkutat, lassított, és behajtott hátra, a kamionoknak fenntartott parkolóba. Két monstrum magasodott előttük, Ellery a parkoló legtávolabbi sarkában állította le a kocsit. Remegve beszívta a levegőt, miután leállította a motort, és teljes csend borult rájuk.

- Mi lenne, ha hátraülnénk, és megbeszélnénk? Kényelmetlen így, hogy nem tudok rendesen feléd fordulni…

- Tudod, hogy… - C. J. arra gondolt, hogy ha a sejtéseik igazak, és tényleg van lehallgató a kocsiban, a hang nagyon jól szórakozik.

- Igen, de beszélnünk kell.

- Ellery…

- Kérlek!

C. J. nem engedte, hogy kisegítse. Bár fájt mindene, képes volt mozogni. Szótlanul ültek a hátsó ülésre, sokáig egyikük sem szólalt meg.

- El kellene látni a sérüléseidet – mondta halkan Ellery, a benzinkúttól odaszűrődő fényben alig látszott az arca.

- Jól vagyok.

- Véreztél.

- Tudom, de nincs semmi baj. Jólesne majd egy zuhany, de tudok várni.

- Használtak óvszert?

- Miért kérdezed? Megnézted a videót, nem? – C. J. már akkor tudta, hogy ezt nem kellett volna, amikor befejezte a mondatot.

- A francba! – Ellery az első ülésre csapott. Percekig hallgattak, míg a férfi lenyugodott. – Sajnálom. Nem szabadott volna engednem, hogy velem gyere…

- Lehet, de én akartam jönni. Tudom, hogy csak segíteni szeretnél, de… ez most elég nehéz nekem. És nyugodj meg, használtak óvszert, gumikesztyűt. Nincs semmi bajom.

- Már azon kívül, hogy véreztél. És azon, hogy összerezzensz minden mozdulatomra.

- Nem direkt teszem!

- Tudom, csak… Megmondtam már, hogy ettől nem lettél kisebb a szememben, csupán még jobban tisztellek. – Ellery megdörzsölte az arcát.

- Ettől én még mocskosnak érzem magam, érted?! – C. J. nem tudott uralkodni a hangjából kihallatszó kétségbeesésen. – Ne érj hozzám! – lökte el a férfi kezét.

Ellery torkából morgásszerű hang tört fel, C. J. még soha nem hallott tőle hasonlót. Mielőtt felfoghatta, mire készül, már magához rántotta. Ujjai fájdalmasan mélyedtek a felkarjába, és érezte, ahogy a pánik felkúszik a torkán. Szabadulni akart, a szorítás arra emlékeztette, amikor leteperték a betonra.

- Engedj el! – A rettegés keserű ízét érezte a szájában, védtelennek érezte magát. Hiába tudta, hogy Ellery nem bántaná, a félelem már bekebelezte. Aztán Ellery ajkát érezte a száján, fájdalom hasított belé, az ujjai a hajába túrtak, és a csuklóit hátrafogva az ölébe húzta. A szíve gőzkalapácsként vert, a rettegés, a vergődés, a menekülés ködén át felsejlett a valóság. Ellery ajkának az íze átivódott az ajkán levő, felszakadt sebből ömlő véren; a bőrének sós veríték illata, kezének erős érintése megpezsdítettek valamit mélyen, a tudatalattijában.

- Hagyd abba! – esdekelt, és gyűlölte magát, amiért ilyen sebezhető, esendő, törékeny. A könnyeket is gyűlölte, amik a szemébe gyűltek, és lecsorogtak az arcán, s az álláról a mélybe vetették magukat, rá Ellery ingére.

- Nem! – A férfi feszült hangjából düh és vágy sütött. – Azt akarom, hogy felfogd, nekem így is kellesz! Szeretném, ha megértenéd, hogy nem lettél kevesebb, rosszabb, és így is vágyom rád! Nem engedem, hogy az a szemét elvegyen tőlem! Az enyém vagy! – Vadul rángatta feljebb a pólóját, hogy hozzáférjen a mellkasához, a feszes mellbimbókhoz. – Hozzám tartozol! – suttogta a szíve felett.

- Engedj el, kérlek! Nem akarom! – C. J. zokogott, alig ismert rá tulajdon hangjára.

Ellery oda sem figyelt rá, két mozdulattal kikapcsolta a nadrágját. A másik kezével olyan erővel feszítette hátra a karját, hogy C. J.-nek fájt a válla.

- Ne! – Ellery az ágyékához hajolt, lehelete simogatta. C. J. tiltakozni akart, de homályos érzetek között vonaglott, a testét megbénító félelem és a férfi iránt érzett vágy feszítette meg az izmait.

- Szeretni akarlak! – A férfi hangja határozott volt. Ugyanolyan határozottsággal érintette, nyalta végig, vette a szájába, holott C. J. nem reagált először az érintéseire, undorodott az egésztől. Ám a teste mélyén már hízott a kéj; ha az agya a mélybe is száműzte a férfit, a teste emlékezett az együtt töltött percekre. Az ok egyszerű volt, most Ellery ölelte, az ő illatát érezte, az ő hangját hallotta, és ettől a biztonság érzete lassan uralni kezdte félelemtől őrült tudatát.

- Ellery! – Váratlanul az ülésen találta magát hanyatt fekve, a férfi lerángatta a nadrágját a cipőjével és az alsójával együtt. A karja kiszabadult, de meg sem próbált elmenekülni. – Ott ne! Ne! – A szeme tágra nyílt, mert Ellery sötét arccal borult fölé. Az enyhe lámpák fényénél egy vadállat sárga tekintete nézett rá, amely lassan feketébe fordult. Olyan vadállatnak látszott, aki áthág minden szabályt. Most ezt tette, széthúzta a lábait, az ajka a merevedéséről lejjebb csúszott. C. J. feljajdult. El akarta tolni onnan a férfi fejét, de a nyelve forró hullámot indított útjára a testében. A fájdalom felszikrázott, biztosra vette, hogy vér ízét érezné a férfi nyelvén, ha most megcsókolná.

Ellery soha nem érezte ezt a gyűlöletet, ami most elvette az eszét. C. J. nem érdemelte meg, hogy bántsák. Be akarta bizonyítani neki, hogy így is fontos a számára, így is kell neki. El akarta űzni azoknak a férfiaknak az árnyát, akik az ő bátor rendőrét rettegő kisfiúvá változtatták. Csókolta, érintette sötét, birtokló vággyal. Vér ízét érezte a nyelvén, felmordult.

- Gyere! – C. J. karját a nyaka köré fonta, és visszahúzta az ölébe. A nyelve a szájába hatolt, miközben kigombolta a nadrágját. Tudta, hogy fájdalmat fog okozni, de képtelen volt leállni. C. J. sírva csókolta a férfit, a fején át lerángatta a pólóját, és reszkető kézzel gombolta ki Ellery ingét. Űzte a vágy, hogy a rettegés és a fájdalom helyét betöltse valami más. Sajgó kéj, lüktető borzongás, Ellery forrósága.

- Sajnálom! – Ellery hangjában nem volt más, csak türelmetlen éhség, miközben lassan beléhatolt, és szorosan fogta a csípőjét.

C. J. a száján át kapkodta a levegőt. Az első pillanatban el akarta taszítani magától a férfit, összeszorított szemmel viselte a fájdalmat, de aztán Ellery ajka lecsapott sajgó ajkaira, az ujjai körbefonták, és hirtelen a tudatára ébredt, hogy Ellery van vele, benne. Pontosan érezte keménységét, forróságát, húsának minden milliméterét. A kínzó fájdalmat elűzte az édes-keserű kéj.

- Hozzám tartozol! – Ellery megemelte a csípőjét, kímélet nélkül mozdult, hogy C. J. felkiáltott, de hálásan fogadta a kemény lökéseket, amelyek a semmibe foszlatták annak a két férfinak az emlékét. Hirtelen újra az ülésen találta magát, Ellery ott volt felette, a vállába kapaszkodott, és feljebb húzta a lábát, ahogy a férfi zihálva hatolt belé. Az ajkába harapott, vér ízét érezte a nyelvén, sajgott a szája, elfojtott egy fájdalmas nyögést. Kétségbeesetten fonta a férfi dereka köré a lábát, húzta le magához egy csókra. Minden fájdalom és félelem ellenére a gyönyör, ez a kínzó-kéjes érzés, Ellery ütemes lökéseitől lépésről lépésre burkolta be.

- Mocskosan, vagy tisztán, de… egyedül az enyém vagy! – Ellery lehelete forró volt, akárcsak verítéktől síkos bőre, amely C. J. mellkasához simult. – Az enyém! Érted? – Ellery hangjából kétségbeesett szeretetre vágyás csendült ki, sóvárgás valami után, ami még soha nem volt az övé.

C. J. rövid körmei a férfi hátába mélyedtek, alig kapott levegőt. Ellery szavai nem csak a forróságot indították útjára összekapcsolódó ágyékukból, de elfogadást és boldogságot is hoztak. A férfi nyakába fúrta az arcát.

- Érted, ugye? – Ellery egy vad, utolsó lökéssel a teste mélyére lökte magát, hogy felkiáltott a fájdalomtól, és a gyönyörtől ívbe hajolt a teste. A fülében visszhangzott a kérdés, a sejtjeiben vibrált. Értette. Pontosan értette.

            A forró víz átmelegítette sajgó testét, de kénytelen volt megtámaszkodni a csempében, mert alig állt a lábán.

- Várj, segítek! – Ellery éppen a nadrágját vetette le, odalépett mögé, és átfogta a derekát.

- Biztos nem lesz baj, hogy megálltunk itt? – C. J. hálás volt, amiért lemoshatta magáról annak a két férfinak a szagát, de aggódott Rob miatt.

- Nálam van a telefon, ha hív, tovább tudunk indulni.

A benzinkúttól egy kilométernyire levő kis motelban béreltek ki egy szobát, hogy C. J. le tudjon zuhanyozni. Ellery-nek sikerült szereznie alsónadrágot, hogy legalább azt át tudja venni.

- Köszönöm.

Ellery szomorkás mosolyt villantott rá.

- Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy át kellett menned ezen…

- Túlélem.

- A lelked is?

C. J.-t szíven ütötte a keserű kérdés. A záporozó víz felé fordította az arcát, és nem válaszolt. Nem tudott volna mit mondani…

- Gyere, megtöröllek! – Ellery elzárta a csapot, óvatosan végigtörölgette a vékony törölközővel, majd felöltöztette. – Nem akarsz aludni egyet? – kérdezte, miközben gyors törölközés után magára kapkodta a ruháit.

- Majd az autóban.

- Arra gondoltam, itt.

- Nem, inkább menjünk ki. Azonnal tudunk indulni, ha hív.

Ellery felsóhajtott. Egymás derekát átölelve mentek ki az autóhoz. Ellery visszament leadni a kulcsot, amíg C. J. a hátsó ülésen elhelyezkedett. Rettenetesen kimerült volt, a szemét ólomsúllyal húzta le az álmosság.

- Felébresztesz, ha hív, ugye? – kérdezte a férfitól, amikor behuppant a kormány mögé. 

- Hát, persze. – Ellery hátrafordult, és rámosolygott. – Aludj!

- Nem biztos, hogy menni fog…

- Azért próbáld meg!

C. J. lehunyta a szemét, mély levegőt vett, és igyekezett mindent kiűzni a fejéből. Emlékeket, rettegést, fájdalmat. Nehezen ment.

- Ellery?

- Igen?

- Megfognád a kezem egy kicsit?

Ellery hátranyújtotta a kezét, és megszorította az övét.

- Most jobb?

C. J. érezte, ahogy a melegség átáramlik belé.

- Sokkal… - lehelte, mielőtt a sötétség magába szippantotta volna.

Ellery lehalkította a telefont, és hátradőlt. A félelemtől, hogy majdnem elveszítette a férfit, gombóc gyűlt a torkába. Küszködött az érzésekkel, a rettegéssel, a gyűlölettel. Üvölteni tudott volna a tehetetlenségtől, hogy nem tudja, mi van a fiával. Remegő sóhajjal bámult ki az ablakon, és várta a következő hívást.

            C. J. levegő után kapkodva ült fel az ülésen. A szeme tágra nyílt, és egész testében remegett. Nem emlékezett, mit álmodott, csak a testét megbénító rettegésre.

- Ellery? Ellery! – A férfi nem volt a kocsiban. Kinézett, sötétség vette körbe. A motelnél volt világítás, de itt csak a csillagok pislákolnak. Hol vannak?!

- Felébredtél? – Ellery behajolt hozzá az első ülés lehúzott ablakán át. – Minden rendben?

- Nem. Hol vagyunk?

- Ahová jönnünk kellett.

- Miért nem ébresztettél fel?

- Rád fért a pihenés.

C. J. megdörzsölte az arcát, érezte, hogy nedves. Elhúzta a száját, mire az megsajdult. Most, hogy kezdett kitisztulni a feje, figyelt fel rá, hogy az egész teste lüktet és fáj. Alig tudott kikászálódni a kocsiból.

- Mi ez a hely? – nézett körbe, csak a kocsi fényszórója világított be előttük egy részt.

- Arra van az út – mutatott el jobbra Ellery. – És ez a düledező viskó volt az úticélunk.

- Mit főzött ki már megint? – C. J. előre félt. – Mit akarhat?

- Nem tudom, de nagyon nem tetszik az egész. Bemegyünk?

- Menjünk! Van a kocsiban zseblámpa?

- Már megnéztem, de nincs. – Tétovázva osontak be a házig.

Az ajtó csikorogva nyílt ki, ahogy Ellery belökte. A hirtelen megszólaló telefon hangjára mindketten összerándultak. Ellery kihangosította.

- Végre ideértek! – A hang derűs volt, mint mindig. – Hogy vannak?

- Erre most őszinte választ vár? – C. J. már a hangtól is rosszul volt.

Nevetés csendült.

- Saját generátora van a háznak, úgyhogy nyugodtan kapcsolják fel a lámpát.

Ellery tapogatózni kezdett, aztán egy kattintásra lágy, sárga fény öntötte el a helyet. Az egybenyitott terű házban minden felületet – a szétesőben levő bútorokat, a padlót – por borított, kivéve a középre helyezett asztalt és széket. És az asztal közepén a vadászkést. C. J. szíve hevesen dübörögni kezdett.

- Nyomozó, kicsit megviseltnek tűnik.

- Bekamerázta a helyet?

- Szerettem volna látni az arcukat.

- Hol van a fiam? – Ellery sötét arccal meredt a késre. Ökölbe szorította a kezét, majd kiengedte.

- Kisfiam, köszönj apunak!

- Apa!

- Rob, jól vagy?

- Igen, de haza akarok menni! Mikor jössz értem?

- Sietek, kicsim!

- Apu! – Rob halk kis kiáltása tőrként fúródott a mellkasukba.

- Nem lesz semmi baj… - Ellery lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.

Rob csendesen sírni kezdett, aztán megszakadt a hangja. Fogva tartója vette át a szót.

- Most, hogy tudja, jól van, mi lenne, ha megint játszanánk kicsit? Nyomozó, leülne a székre?

- C. J.-t hagyja ki ebből! – Ellery arca elsötétült. – Rajtam akar bosszút állni, nem rajta.

- Valóban, de kezdek rájönni, hogy milyen mélyen kötődik Carrathian-hez. Ha neki fájdalmat okozok, akkor magának is. Nem igaz?

- Bármit megteszek, de őt engedje el!

- Ő jött magával, Morell! Vállalta a kockázatot! – A hang gyűlölettől fröcsögött. – Carrathian, üljön le!

- Nem! – Ellery megragadta C. J. vállát.

- Ha akarja, leültethetem velem szemben a fiát, Morell… Melyikük sikolyát hallaná szívesebben?

Ellery arca egy pillanatra hűen tükrözte belső vívódását, kétségbeesését, de aztán az érzelmeit visszagyömöszölte a lelke mélyére. C. J. ajka szomorú mosolyra húzódott, aztán lágyan lerázta a férfi kezét magáról, és odament a székhez. Egy lépés, kettő, három, négy… Szembefordult Ellery-vel, és leült.

- Itt vagyok.

- Helyes. Jól emlékszem, hogy jobbkezes?

- Igen.

- Csodálatos. Tegye a kezét tenyérrel felfelé az asztalra!

- Megtettem. – C. J. tudta, hogy a hang látja minden mozdulatukat, de látta Ellery-n, mennyire dühös. Talán az ő nyugalma lehűti kicsit. Saját dühét, félelmét félretette, most csak arra koncentrált, hogy a férfit átsegítse a következőkön, akármi is fog történni.

- Morell, menjen oda, és vegye fel a vadászkést. Szép darab, igaz?

Ellery arca megfeszült, de lassan elindult C. J. felé. Nem vette le róla a szemét, mintha a férfi jelentette volna az egyetlen biztos pontot a gyűlölet és kétségbeesés szigetén. Veríték folyt végig a halántékán, ahogy a kés után nyúlt, és a markolatra fonta az ujjait.

- A hegyét illessze Carrathian tenyerének a közepébe! – A hang élvezettel mosolygott.

Ellery képtelen volt mozdulni. Megtenni, amire utasították. Sejtette a végkifejletet.

- Miért csinálja ezt?

- Elmondom, ha végre itt áll velem szemben…

- Nem fogok C. J.-nek fájdalmat okozni…

- Meg fogja tenni! – A bizonyosság ott volt a férfi hangjában.

- Nem.

- A fia keze elég aprócska… - Az elmélázó hang hallatán Ellery összerándult, mintha korbáccsal ütötték volna meg.

- Ellery… - C. J. lassan a keze után nyúlt. – Nincs semmi baj. Tedd meg!

- Képtelen vagyok rá… - suttogta a férfi. – Nem tudok neked fájdalmat okozni, hiszen…

- Sssh… - C. J. kapkodva vette a levegőt, a pániktól kitágult a pupillája. – Képes vagy rá!

- Nem!

- Kérlek!

Ellery mély levegővel a férfi tenyeréhez illesztette a kés hegyét. Remegett a keze.

- Jól van. Most tudja, hogy mit kell tennie, ugye?

Ellery hagyta, hogy elnyelje C. J. indigókék tekintete. A szempár, amely már az első találkozásukkor elbűvölte hideg céltudatosságával, huncut, kihívó csillogásával, most megértően és bizalommal nézett vissza rá.

- Tedd meg!

Ellery a kézre pillantott, amely az asztalon feküdt. Hány alkalommal érintették a karcsú ujjak? Hányszor simították végig a bőrét, okoztak neki gyönyört? Ismerte ennek a keskeny, de határozott kéznek minden vonalát, bőrkeményedését, hajlatát. Szinte fuldoklott a gyűlölettől és a kétségbeeséstől.

- Morell, ne legyen ennyire gyenge! A múltban nem volt ilyen… - A hang megvető volt. – Gyere, kölyök! Úgy tűnik, apádat emlékeztetni kell, milyen is az igazi természete…

Ellery tiltakozóan felnyögött, C. J. szeme tágra nyílt, aztán élesen felkiáltott, ahogy a kés belemélyedt a tenyerébe. A fájdalomtól sokkosan borult az asztalra, ujjai a penge köré fonódtak. Másik kezével megmarkolta Ellery csuklóját, és remegve, sírással küszködve szorította a homlokát a hűs asztallaphoz.

A hang nevetett. Harsogott, szinte bántóan sértette a fülüket.

- Bocsáss meg! – Ellery odahajolt C. J.-hez, szinte félt megérinteni. Végül csak a haját simította meg gyengéden.

- Semmi baj!

- Sajnálom.

- Minden rendben.

C. J. felemelte a fejét, a szeme könnyben úszott, kiharapott ajkából vér szivárgott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, egy könnycsepp végigfolyt az arcán. Váratlanul érte, amikor a férfi ököllel a halántékára sújtott. Ellery kirántotta a tenyeréből a kést, és óvatosan lefektette a földre. Sérült kezét a zsebkendőjével átkötötte, majd felállt.

- Mit csinál, Morell?!

Ellery felmarkolta a kést, és határozott, kemény léptekkel elindult az ajtó felé.

- Nem engedem, hogy másoknak okozzon fájdalmat! Ha játékot akar, játsszunk, de csak mi ketten! 

Az ajtó hangosan döndült mögötte.

            C. J.-t csend ölelte körbe, fájdalom lüktetett minden porcikájában. Lassan kinyitotta a szemét, hunyorgott az enyhe lámpafényben. Hosszú percekig feküdt mozdulatlanul, próbálta felidézni, mi is történt pontosan. Fájt a feje, szóval nem volt kérdéses, hogy Ellery leütötte. Számítania kellett volna rá. Igazság szerint megfordult a fejében, hogy valami ilyesmi fog történni. Ellery büszke ember, és nehezen viseli, hogy a saját bűneiért más fizessen. Márpedig jelen esetben ő és Rob viselte a fájdalmakat, rá csak a tétlen néző szerepét osztották. Sejthető volt, hogy előbb-utóbb lépni fog…

Felemelte a bal kezét, és megnézte az óráját. Szerencsére csak félórát volt eszméletlen. Ellery nem juthatott messzire, de fogalma sincs, hová tart. A hang vajon figyeli még őt? Biztosan, de valószínűleg már úgy tekint rá, mint egy leütött bábura, amit nem tud tovább hasznosítani a sakkjátszmában. Talán jobb is, hiszen lenne esélye meglepetést okozni.

Mély levegőt vett, és az oldalára fordult. A kezébe éles fájdalom hasított. Elfojtott egy nyögést, és felkönyökölt. Felnyomta magát, felült. Hányingere volt, többször mély levegőt vett, de ez sem segített. Friss levegőre lesz szüksége. Nekiveselkedett, hogy talpra kászálódjon, amikor autómotor hangját hallotta. Ellery jött volna vissza? Kételkedett benne, márpedig akkor egyetlen lehetséges megoldás volt. A hang ideküldött valakit érte. Ki kell jutnia innen! A sötétben nehezebben találnak rá.

A mellkasához szorította sérült kezét, és körbefordult. Hátrafelé indult, reménykedett, hogy valahol van egy hátsó kijárat. A fal volt egyetlen támasza. Az autó megállt a ház előtt. Kocsiajtó csapódott, egyszer. C. J. fejében kavarogtak a gondolatok. Egy emberrel vajon el tud bánni? Nincs más választása. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a hátsó ajtót. Elég régi volt az épület ahhoz, hogy egy kis feszegetés után kinyíljon. Kisurrant az éjszakába. A hátát a falnak döntötte, és hallgatta, ahogy valaki végiglépdel a házon. Lehajolt, felhúzta a nadrágját, és elővette a fegyverét. Amíg a motelnél Ellery leadta a kulcsot, kivette az anyósülés alól, és visszacsatolta a bokájára. Most jó hasznát fogja venni. Elhátrált a háztól, be egy fa mögé, ahová a kiszűrődő fény nem ért el, és várt. Jól látta a bent mozgó alak árnyékát a koszos üvegen keresztül, az adrenalintól kitisztult a feje, és enyhült a fájdalom. A jobb kezét a mellkasához szorította, a ballal tartotta a pisztolyt. Ezzel a kezével nem volt a legjobb céllövő, de azért a célt el szokta találni.

Az ajtó kinyílt. A maszkos férfinál fegyver volt, és zseblámpa. Körvonalait kirajzolta a házban égő lámpa. Nem vette őt észre csak, amikor már késő volt. C. J. habozás nélkül húzta meg a ravaszt. Kétszer egymás után. Az első golyó a férfi jobb vállába hatolt, hátratántorodott a becsapódás erejétől, a következő a mellkasán érte, és hanyatt lökte. C. J. lassan odalépkedett hozzá, a pisztolyt továbbra is rászegezte. A férfi már halott volt, a szívén találta el a második lövés. Félrerúgta az elejtett fegyvert, és leguggolt mellé. Felhúzta a maszkot, szemügyre vette a széles arcot, a döbbent, halott szempárt. Átkutatta, de nem talált nála tárcát. Egy zsebkendőn kívül semmi nem volt a zsebeiben.

C. J. visszadugta a pisztolyát a tokba, és felvette a férfiét. Ki volt biztosítva, ami kapóra jött a keze miatt. A zseblámpát csak zsebre dugta, és a ház mellett előrement. Egy fekete dzsip parkolt ott. Körbejárta, de semmi mozgást nem tapasztalt. Beült a kormány mögé, és felkapcsolta a belső világítást. A töltőn egy okostelefon volt, hasonló az övéhez. Egy eldobható mobil hevert a műszerfalon. A kesztyűtartóban talált még egy fegyvert és két tele tárat. Egy bontatlan üveg ásványvizet, aminek nagyon megörült. Ivott pár kortyot, majd tovább kutakodott. Sikerült megtalálnia a férfi tárcáját. Jogosítvány John Smith névre, ami majdnem biztos, hogy hamis. Bankkártya, ugyanerre a névre. Némi készpénz. Semmi más. Csalódottan morrant fel. Ezekből nem fogja megtalálni Ellery-t.

Kiszállt, a csomagtartóból elővette az elsősegélyládát, és levette az átvérzett zsebkendőt a kezéről. Bármennyire fájdalmas volt, megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, hogy tudja, mennyire sérülhettek meg az idegek. Majdnem elájult, ki kellett hajolnia az autóból, hogy kiöklendezze azt a két korty vizet, amit nem sokkal előtte ivott. Újabb ájulás kerülgette, amikor fertőtlenítőt locsolt a sebre mindkét oldalon. A nadrágjára is jutott bőven, de nem ért rá ilyesmivel foglalkozni. Amennyire tudta, bekötözte, a véres zsebkendőt kidobta. Magába erőltetett egy korty vizet, és a slusszkulcsért nyúlt.

Alig fordult ki a ház elől, amikor megszólalt az eldobható mobil. Ismeretlen számot írt ki, sejtette, hogy a hang az. Az emberének valószínűleg be kellett volna jelentkeznie nála, ha elkapta őt, és mivel nem tette, türelmetlenségében a hang keresi. Megfordult a fejében, hogy felveszi, de egyelőre bizonytalanságban akarta hagyni. Helyette az okostelefon után nyúlt, és igyekezett egyszerre vezetni, és kitalálni a feloldást. Kételkedett abban, hogy a fickó olyan okos lett volna, és igaza is lett, a harmadik próbálkozás eredményes volt. Elsőnek azt akarta kideríteni, hol is van pontosan. Az út valami elhagyatott földút volt, nem is olyan rég eshetett, mert a dzsip fényszórójának fényénél jól látszott, hogy nem rég autó járt erre. A GPS lassan töltött be, nem volt térerő. C. J. halkan káromkodott. Rettenetesen aggódott Ellery miatt.

Negyedórás bóklászás után végre kiért az úttestre. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és leparkolt az út mellett. Ebben a pillanatban a GPS életre kelt. A koordináták láttán a homlokát ráncolta. Vajon merre mehetett a férfi? Az eldobható mobil megint csörgött, de ezúttal sem vette fel. Helyette beütötte Ellery mobiljának a számát, talán Dicksonék még figyelik. Nem volt szerencséje, csak a hangpostafiók jelentkezett. Csúnyán káromkodott, és ráütött a kormányra.

Sérült kezét az ölében dédelgette. Lázasan gondolkodott, mit tegyen. Beszélnie kell Dicksonékkal, elvileg ők be tudják mérni Ellery Mercedesét. Nincs más lehetőség, ha meg akarja találni. Ha nem ölte volna meg Smith-t, talán ki tudta volna szedni belőle, hol van Ellery, de most már késő bánat. Beszélhetett volna a hanggal is, hátha megtud tőle valamit Ellery hollétéről, de képtelen volt rávenni magát a beszélgetésre. Lehunyta a szemét, és próbált megnyugodni. Az elsősegélydobozból fájdalomcsillapítót vett elő, kevés vízzel bevette. Közben azon gondolkodott, hogy mi Jack telefonszáma, de nem jutott eszébe. Mi van a híres memóriájával?!

- A francba! – mormogta.

Egy autó suhant el mellette. Ettől észhez tért, és a telefonért nyúlt. Ha Jack számát nem is, de Alexét tudja álmából felriadva is. Idegesen várta, hogy a férfi felvegye.

- Ferguson – Alex hangja éber volt.

- C. J. vagyok.

- C. J.?! Jól vagy? – A férfi hangjából kihallatszó aggodalomtól elmosolyodott.

- Nem éppen. Beszélnem kell Jack-kel, de nem emlékszem a számára.

- Honnan hívsz? Hol a mobilod?

- Összetörtem.

- C. J., mi folyik ott? Andrea csak annyit mondott, hogy Morell fiát elrabolták.

- Alex, Ellery veszélyben van! Elvesztettem őt, és most… Mihamarabb meg kell találnom! Érted?

Alex másodpercekig hallgatott, majd bediktálta Jack számát.

- Hívj, miest tudsz, rendben?! – kérte.

- Igen, köszönöm. Szia!

- C. J.!

- Igen?

- Vigyázz magadra, fiam!

C. J. majdnem elsírta magát, végül egy szó nélkül nyomta ki a telefont. Kellett neki egy perc, mire összeszedte magát annyira, hogy visszaidézze a kapott telefonszámot. Jack hangja ugyanolyan éber volt, mint Alexé.

- Cassiano.

- Itt C. J., Jack.

- C. J.? Jól vagy? Hol vagytok? Milyen számról hívsz? – Az aggodalom sütött a férfi szavaiból, akár Alexéből.

C. J. tömörítve elmondta, mi történt, de az erőszakról és a késes jelenetről nem tett említést.

- Meg kell őt találnom. Be tudjátok mérni a Mercedest?

A háttérből ajtócsapkodás és zűrzavar hallatszott.

- Dickson, jöjjön már! – Jack néha nagyon félelmetes tudott lenni. – Pakolnak össze – mondta C. J.-nek.

- Sejtettem. Hívtam Ellery mobilját, de csak a hangpostát értem el.

- Idióták! – morogta Jack. – Ha én lennék a felettesük, már repültek volna.

- Mondhatom a Mercedes rendszámát? Lehet, hogy hamis, de azért tegyetek egy próbát. Nincs más ötletem.

- Egy pillanat! Sean, csüccs, édes, C. J. mond egy rendszámot, utána kellene nézni.

- Dickson nem fog örülni.

- Leszarom! – közölte tömören Jack. – Na, végre, legalább egyikük felbukkan, Meyer! Hol a fenében volt? Nem érdekel, de mozgósítsa az embereit! Most! C. J. itt vagy még?

- Igen. Mondom a rendszámot. – C. J. némán várt, és hallgatta Jack hűvös utasításait, amiket Meyernek és az időközben előkerült Dicksonnak címzett.

- Egy bizonyos Frank James nevén van a kocsi, C. J.

- James? Ő lesz az! Ian fotósának is ezen a néven mutatkozott be. Mit tudtok róla?

- Büntetlen előéletű. Várj, ez érdekes. Édes, menj lejjebb! – Jack valószínűleg a számítógép előtt ülő Seannak címezte a mondatot. – Az összes információ, ami van róla, három évnél nem idősebb. Mintha előtte nem is létezett volna.

- Megvan! – C. J. röpke eufóriát érzett, mielőtt ráébredt volna a keserű valóságra. Hiába találta meg a férfit, még mindig nem tudja, hol lehet Ellery.

- Elég sok ingatlan van a nevén.

C. J. szeme összeszűkült.

- Van olyan, ami errefelé van?

- Azt sem tudom, te merre vagy, kölyök.

C. J. káromkodott egyet, aztán megadta a GPS koordinátáit. Jack morgott valamit, bediktálta Seannak, és kisvártatva elégedetten felmorrant.

- Egy mérföldnyire vett egy bontásra ítélt régi gyárépületet. Sean már nézi a műholdfelvételeket. Szerinted ott van?

- Remélem, mert nincs más ötletem.

- Sean mindjárt átküldi a pontos címet.

- Kösz.

- A felvételek alapján az utóbbi napokban elég nagy volt a nyüzsgés. – Dickson hangja félbeszakította egy pillanatra. – Leadták a Mercedes rendszámát a járőröknek. Az egyikük szerencsés volt, pont mellette suhant el. Igazad volt, James gyára felé tart. Odamész?

- Igen.

- Várj meg minket!

- Nem.

- C. J., ne menj fejjel a falnak!

- Nyugi, nem fogok!

- Éppen azt teszed! Hogy fogok Alex szeme elé kerülni, ha történik veled valami?

Üzenet érkezett a telefonra, Sean küldte el a koordinátákat. C. J. beindította a motort, és megfordult.

- Szerinted én hogy’ számoljak el a lelkiismeretemmel, ha most tétlenül várok, és Ellery-nek baja esik?

- A pasasod tud magára vigyázni, kölyök!

C. J. bekötözött kezét nézte, és azon kapta magát, hogy felnevet.

- Néha nem árt az erősítés. Ezt neked kellene a legjobban tudnod, Cass.

- Menj a francba!

- Majd jelentkezem.

- Várj! Meyer akar mondani valamit.

- Tessék, ügynök.

- Utánanéztem Frank Meurant-nak.

- Elkerülte valami a figyelmem, igaz? – C. J. is utánanézett anno a férfinak, de nem emlékezett semmire, ami okot adott Meyer izgatottságának.

- Találja ki, mi volt a felesége leánykori neve!

- Azt a rohadt…! – C. J. felkiáltott. – Hát, persze! Miért is nem figyeltem fel rá?!

- Jól sejtettük, hogy Meurant áll a háttérben – mondta az ügynök elégedetten.

- Kösz.

- Ne ölesse meg magát, míg oda nem érünk!

- Utána már lehet?

Meyer felkuncogott, és visszaadta a telefont Cassianónak.  

- Alex épp most hívta Seant. Mit mondjunk neki?

- Egyelőre semmit. Így is agyon aggódja magát.

- Nagyon szeret téged.

C. J. a gázra lépett.

- Tudom.

- Nem tudlak rávenni arra, hogy ne menj Ellery után, ugye?

- Nem. 

- Figyelj, C. J.!

- Ha Sean lenne hasonló helyzetben, te nem mennél utána?

Jack sokáig hallgatott.

- De.

- Akkor ígérd meg, hogy ha meghalok, megmondod Alexnek, mennyire szeretem őket.

- Ne hülyéskedj!

- Megteszed nekem?

Jack felsóhajtott.

- Igen.

- Köszönöm.

- Sietünk!

C. J. kinyomta a telefont, és a képernyőre varázsolta a térképet. Újabb fájdalomcsillapítót szedett elő, víz nélkül rágta szét. A keserű íz tökéletes harmóniában volt saját érzéseivel. A félelem, hogy későn érkezhet, a torkában gombócként gyűlt össze, alig tudott nyelni tőle, s elnyomott minden más érzést…