14. fejezet

14. fejezet

Alex még soha nem érezte magát olyan fáradtnak, mint amikor végre bevonszolta magát a házba. Michel kitette az utcán, és eltűnt, ki tudja, felbukkan-e még valaha. Előtte persze megeskette őt, hogy vigyázni fog Urielre, így kénytelen volt felhívni az ügyeletet, hogy kapott egy fülest, és ellenőrizzék. Michel megnyugodva hajtott el, míg ő komoran szemlélte a fényben fürdő házat. Vajon David hazaérkezett, vagy csak Mortimer ügynök tisztelte meg a látogatásával? Az ajtó kinyílt, mielőtt odaért volna hozzá. David szinte a karjaiba vetette magát.

- Hol voltál? El kellett menned?

Alex nem tudta, hogy most leüvöltse a fejét, vagy szorosan magához ölelje. Végül utóbbi mellett döntött. Kiabálni ráér később is, most az a fontos, hogy a fiú épségben van idehaza.

- Hol voltál? – kérdezte, amikor végre lerogyott a kanapéra.

David elszörnyedve nézte az arcát.

- Ezt inkább én kérdezhetném…

- Ne húzd ki a gyufát! – csattant fel a hadnagy, majd lerángatta magáról a zakót. – Tudod, milyen kurva szar érzés volt, amikor kiderült, hogy eltűntél? Mortimer ragaszkodott ahhoz, hogy valószínűleg önként hagytad el a házat, de… nem tudhattam biztosra. Halálra aggódtam magam, te kis hülye, és még van képed neked számon kérni, merre jártam?! – Alex hangja elfulladt. Most jött rá, hogy ordít. Kimerülten legyintett, és a tenyerébe temette az arcát.

David elszégyellte magát, és a hajába túrt. Most nagyon gyerekesen viselkedett, gondolhatta volna, hogy keresni fogják, és Alex aggódni fog.

- Ne haragudj! Kimentem egy kicsit Kyle sírjához. Szükségem volt egy kis… csendre. Nem is gondoltam végig, hogy mit indítok el ezzel.

- Pedig jó lett volna… - Alex fel sem emelte a fejét. – A kormányzó a fejedre pályázik, te pedig az utcán flangálsz. Nem biztonságos, hányszor rágjam a füledbe? – nézett David szemébe.

- Sajnálom, csak egyedül akartam lenni.

- Akkor meg miért nem szóltál? – háborgott Alex, és lerúgta a lábáról a cipőjét. – Nehezedre esett volna felemelni azt a rohadt telefont, hogy szólj?

- Ne beszélj így velem!

- Akkor hogyan beszéljek? – ordította a férfi. – Legalább annyit megtehettél volna, hogy szólsz Mortimernek, mit akarsz csinálni.

- Nem engedtek volna el.

- Honnan a fenéből tudod, ha meg sem kérdezted? – Alex felugrott, majd saját dühén felindulva elkezdett fel-alá mászkálni. – Nem vagy kölyök, és pontosan tisztában vagy azzal, milyen veszélyben vagy.

- Nem történt bajom…

- De történhetett volna! – perdült feléje a hadnagy. – Mi van, ha ma este Uriel nem engem, hanem téged szemelt volna ki? Mi lett volna akkor?

David próbálta összerakni a mozaikokat.

- Uriel? – mormolta értetlenül, aztán felpattant. – Azt akarod mondani, hogy megtámadott?

- Elrabolt. Engem használt csalinak, hogy elkapja Michelt.

David átült a kanapéra, és lehúzta maga mellé a férfit is.

- Mesélj el mindent! – kérte komoran.

Alex hátradőlt, és elterpeszkedve mesélni kezdett. A fiú sápadtan hallgatta, de egyszer sem szólt közbe. Csak amikor elhallgatott, akkor szorította meg a kezét.

- Annyira sajnálom. Komolyan. Butaság volt tőlem, hogy szó nélkül elmentem. Nem gondoltam végig, mi történhet velem. Olyan bolond vagyok… - hunyta le a szemét. – Megölhetett volna…

- De nem tette, mert szerencsém volt, és Michel időben érkezett.

- Tényleg szerették egymást?

- Fogalmam sincs – sóhajtotta Alex, és barátja fájdalmas tekintetére gondolt.

- Nagyon fáj? – simogatta meg az arcát gyengéden David.

- Túlélem.

David hallgatott, majd a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Tényleg nagyon sajnálom, hogy olyan bolond voltam.

- Újra megtennéd, szóval ne kérj bocsánatot.

- Ez nem…

- Fogd be! – Alex megragadta a derekánál fogva, és az ölébe húzta. – Ismerlek.

- De…

Alex megcsókolta. Nyers, kemény csók volt, Davidet szinte perzselte a férfiból áradó hő. Szenvedély. Vágy. Átkarolta a férfi nyakát, és közelebb húzódott hozzá. Kétségbeesett éhséget érzett ebben a csókban, ahogy Alex szinte felfalta. Nem bánta. Lassan rajta is türelmetlen vágy lett úrrá. Ennek egy oka volt, amivel mindketten tisztában voltak. A halál közelsége, amelyet ma megtapasztaltak. Alex elveszíthette volna Davidet, vagy David Alexet, és még csak nem is lett volna tudatában. Ugyanolyan mohón viszonozta a férfi csókját, mint ahogy az rávetette magát. Nem tiltakozott, amikor lekerült róla a ruha, néhol elszakadt, de ő csak arra tudott gondolni, hogy még, most.

- Majd megőrültem a félelemtől… - mormolta Alex, ahogy végigcsókolta a mellkasát.

- Sssh… Itt vagyok! – David átkarolta a vállát, és magához húzta. Újabb vad csókba menekültek a félelem elől.

Alex később felemelte, és felvitte az emeletre. David közben a nyakát és a vállát csókolgatta, így még a hálószoba elérése előtt nekitántorodtak a falnak. Alex káromkodott valamit az orra alatt, de a fiú nem értette, mit. Viszont pontosan tisztában volt azzal, miért. A férfi merevedése nekifeszült, kielégülést és megkönnyebbülést keresve. Nyelvük újabb vad csatába kezdett, és most már Alex is tisztában volt azzal, hogy nem fognak elérni az ágyig. Ott hatolt belé a sötét folyosón, és David örömmel fogadta nyers, kemény lökéseket. A ritmus szenvedélye tökéletesen kifejezte mindkettejük érzéseit.  

Alex hosszan engedte magára a forró vizet. Amikor kilépett a fürdő csempéjére, David már várt rá egy törülközővel.

- Felhívtam Seant, hogy ne aggódjanak – mondta.

- Jól tetted. Nekem is beszélnem kell velük, és fel kell hívnom a kapitányságot is.

- Jelented, ami történt?

Alex átsétált a hálószobába, és elővett egy nadrágot.

- Nem tehetem. Michel komoly bajban lenne, ha megtenném.

- Akkor?

- Jelentek egy névtelen bejelentést egy hulláról a régi raktáraknál. Kiküldenek egy járőrt, és megindul a nyomozás.

- Eljuthatnak hozzád?

Alex inget húzott, és a fejét rázta.

- Nem.

- Biztos? – David aggódva állt mögötte. Ő is lezuhanyozott, és átöltözött. Komor arca nem hagyott kétséget afelől, hogy eléggé megviselte Alex története.

- Igen, ne aggódj!

David úgy nézett rá, hogy megdermedt.

- Ne aggódjak? Ne kezelj gyerekként! – A fiú hátrált egy lépést, és a fejét rázta, szőke fürtjei repkedtek az arca körül. – Szeretlek! És majdnem elveszítettelek… Veszélybe sodortalak.

- Rendőr vagyok, David. Ez a munkám!

- Persze, a munkád! Én is a munkád vagyok, vagy talán elfelejtetted volna?

- Ez nem igaz!

- Te is jól tudod, hogy soha többé nem találkoztunk volna, ha nincs Kyle halála.

- Legfeljebb a te hulláddal, valóban – bólintott Alex feszülten.

- De akkor te nem kerülsz veszélybe!

- Hogy lehetsz ilyen bolond? – Alex elveszítette a türelmét, és úgy nézett ki, mindjárt felpofozza. – Ez nem csak arról szól, hogy mi lett volna, ha… David, te fontos tanú vagy, akit a kormányzó meg akar öletni. Előbb-utóbb mindenképp idáig fajultak volna a dolgok, és ezt te is tudod. Az már tényleg a véletlen volt, hogy… összeakadtunk. Tényleg azt hittem, Micky áll az egész mögött, és eleinte csalinak tekintettelek. Neked is tudnod kellene, hogy ez már rég nem így van…

David elfordította a fejét, és a könnyeit nyelte.

- Tudom.

- Akkor?

- Bármennyire is tudom, hogy fontos vagyok neked, tudom azt is, hogy… kettőnknek nincs jövője.

- David…

- Vagy talán te felvállalnád a kapcsolatunkat?

- Ne csináld ezt!

- Mit?

Alex összeszorította a száját a provokatív kérdés hallatán.

- Miért kell veszekednünk? Miért jössz most ezzel? Miért nem tudsz örülni annak, hogy élek?

- Halálra vagyok rémülve, te barom! – üvöltötte vissza a fiú. – Eddig lekötöttek az irántad való érzéseim, és fel sem fogtam, igazából mekkora vészt szabadítok a fejedre. Most viszont… Meghalhattál volna, és én még azt sem tudtam, hogy veszélyben vagy. Szeretlek, de azt is tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Nem sodorhatlak bajba.

- Már ott vagyok, David – emlékeztette a férfi komoran.

- Igen, ott. Miattam. – David a kézfejével letörölte a könnyeit, és ahogy egymás szemébe néztek Alex érezte, hogy most valami visszafordíthatatlan fog történni. – Elfogadtam a védett házat. Összepakoltam a holmim, és ha Sean megjön, elmegyek.

- Miért?

- Elmentem Kyle sírjához, és rólad meséltem neki. Arról, mennyire szeretlek… Mennyire szeretem, amikor megérintesz… Mennyire szeretem a mosolyod, a hangod… Mennyire szeretnék melletted maradni. Egészen idáig, azt hiszem, megpróbáltam szemet hunyni afelett, mekkora veszélyben vagyok. Miattam majdnem te haltál meg, és ez felnyitotta a szemem. Nem csak arról van szó, hogy mi ketten két külön világból származunk, hanem arról is, hogy soha nem lennék képes arra kérni téged, vállalj fel engem mindenki előtt. Márpedig egy kapcsolat másképp nem működik.

- David…

- Tudom, hogy te még azzal sem vagy tisztában, mit érzel irántam. Fontos vagyok neked, de vajon… igazán szeretsz-e? Nem csak múló szeszély vagyok neked?

- Hogy mondhatsz ilyet köcsökséget? – hördült fel Alex, és ökölbe szorult a keze. – Szerinted seggbe kúrtalak volna, ha múló szeszély vagy? Ilyennek ismertél meg?

David mély levegőt vett.

- Nem.

- Akkor? – Ezúttal Alex szájából hangzott el egy provokatív kérdés.

- Nincs akkor, Ferguson – válaszolta David csendesen. – Eldöntöttem, hogy elmegyek. Te visszatérhetsz a normális életbe, kereshetsz magadnak egy barátnőt, és elfelejthetsz. Ennyi.

Alex mellkasa fájt, és dühében ököllel sújtott a tükörbe. Ezernyi apró szilánk hullt szanaszét körülöttük.

- Menj! Ne is lássalak többet! – sziszegte.

David nem nézett rá. Megfordult, és kirohant. Pár perccel később egy autó állt meg a ház előtt, s Alex hallotta a bejárati ajtó csattanását. Lepillantott a tükörcserepekre. Tökéletesen kifejezték mostani hangulatát, úgy egészében az életét, amely épp most tört ezernyi apró darabra. Ráadásul olyan gyorsan, hogy követni is alig tudta az eseményeket. Összeszorította az állkapcsát, hogy szinte már fájt, de most ezt is örömmel fogadta. Átlépte a cserepeket, kötszert keresett, bekötözte a kezét, majd lement a földszintre. Cassiano komoran ücsörgött a kanapé szélén.

- Mi a fészkes fene történt, hm?

- Most nem vagyok abban a hangulatban, hogy kiöntsem a lelkem.

- Igazán? Összevesztetek? Figyelj, Alex, tudom, hogy mérges vagy rá, amiért csak úgy eltűnt, de érthető a viselkedése. Nem szokott hozzá, hogy be legyen zárva egy lakásba, és ne mehessen sehová. Csak… szabad akart lenni egy kicsit. Nem hibáztathatod ezért… Beszélj vele! Úgy nézett ki, amikor lejött az emeletről, mint akinek megszakadt a szíve…

- Pompás, hogy ennyire aggódsz érte – felelte halkan a férfi, és elfordult. – Menj el!

- Alex…

- Menj el, a kurva életbe! – perdült meg Alex, és a szeme szikrákat hányt. Ordított. – Menj el!

- A francba, Ferguson! – Cassiano felállt, közelebb lépett. – Ha neked is fáj, miért engedted elmenni?

- Mert… el akart menni… Ő akart elmenni, s nem én küldtem… Érted? – Alex csak állt tehetetlenül a nappali közepén, a tenyerébe temette az arcát.

- Mit fogsz csinálni most? – Az ügynök hangja együttérző volt.

- Világossá tette, hogy köztünk már semmilyen kapcsolat nem jöhet szóba. Megpróbálok… visszatérni a saját életemhez. Keresek magamnak egy barátnőt, és elfelejtem, hogy valaha is közöm volt hozzá.

- Ezt te sem gondolod komolyan! – háborodott fel Cassiano.

- Miért? Mit kéne tennem? Könyörögjek neki? Büszke ember vagyok, Cass, ezt te is tudod. Soha nem könyörögtem egy nőnek sem, akkor majd pont nála kezdem el… Nem… - Alex kihúzta magát, és megkeményítette a vonásait. – Dolgozom, felkészülök a tárgyalásra, gyakrabban meglátogatom Carl-t, és megpróbálom rendbe hozni a házam. David a múlté.

Cassiano a fejét ingatta.

- Nem olyan embernek ismerlek, mint aki egykönnyen feladja. 

- Nem élhetek együtt egy férfival, Cass… Nem helyes…

- Sok minden nem helyes az életben, Alex, mégis megtesszük. Én a helyedben nagyon erősen elgondolkodnék azon, hogy mi értelme van az életnek, ha a szeretett lény nincs mellettünk.

- Szeretett lény… Cass, túl sok szappanoperát néztél!

A férfi arca komoly volt.

- Tudom, hogy szereted őt, szóval ne handabandázz itt nekem kemény, férfias érzéketlenségedről. Nem feküdtél volna le vele, ha nem így lenne. Ismerlek, Alex.

- Kussolj, Cass!

- Néha fáj az igazság… - Cassiano az ajtó felé indult. – Próbálj pihenni egy keveset. Reggel beszélünk.

Alex hallotta, ahogy bekattan utána a bejárati ajtó. Megtámaszkodott a kanapéban. Fáradtnak, üresnek, érzelmileg teljesen kifacsartnak érezte magát. Végül mégsem ment lefeküdni, csak ücsörgött a konyhában, és bámult a levegőbe. 

Másnap reggelre nem változott semmi. Ugyanolyan ürességet érzett, mint előtte. Az anyja felhívta, és kérdezte, mi van David-del, mire ő közölte, hogy mostantól a fiú nem részese az életének, és kinyomta a telefont. Kitakarított, hogy eltüntesse David nyomait a házból, de tudta, hogy ez nem segít. Nicole állított be épp akkor, amikor munkába indult volna.

- Anyád felhívott, és mondta, hogy jöjjek át hozzád. Mi történt?

- Dolgozni megyek, nem érek rá fecserészni – közölte Alex érzelemmentes hangon, és megfordult, hogy bezárja az ajtót.

- Ha nekem van időm eljönni hozzád, neked is legyen időd meghallgatni engem! – csattant fel az asszony, de a férfi ügyet sem vetett rá.

- Nem én kértelek, hogy gyere el ide! – Alex félretolta, és elindult a kocsija felé. – Nem vagy az anyám, szóval kopj le rólam!

- Ne beszélj velem így! – Nicole utolérte, és belökte a kocsiajtót, amit éppen kinyitott. – Aggódom miattad, ahogy az anyád is! Annyit igazán megtehetsz, hogy válaszolsz a kérdéseimre.

- Nincs mire válaszolnom. – Alex mély levegőt vett. – David elfogadta a tanúvédelmi programot, és ennyi.

Nicole értetlenül állt.

- Elfogadta?

- Igen, el.

- Eddig hallani se akart róla!

- Mit számít az már? – vont vállat Alex, és finoman lefeszítette az ujjait az ajtóról. – Engedj, hadd menjek dolgozni.

- Miért engedted el? – Nicole megragadta a vállát.

- Mert el akart menni – nézett rá a férfi reményei szerint nyugodtan.

- Megkérdeztem egyszer tőle, hogy mit akar tőled. Azt felelte, csak a szívedet.

Alex érezte, ahogy az említett testrészbe valaki kést döf. Annyira fájt, hogy biztos volt benne, megrándultak az arcizmai.

- Valóban? – A hangja berekedt.

- Igen. Az a fiú tényleg szeret, ne engedd el, Alex! – Nicole a szemét forgatta. – El se hiszem, hogy ezt pont én mondom neked…

- Már késő – vélte Alex, majd türelmét vesztve behuppant a kocsiba. – Bocs, de most már tényleg mennem kell.

- Alex, a pokolba is! Miért vagy ilyen gyáva? – Nicole dühödten csapott az autó tetejére. – Harcolj érte!

- Hagyj békén, Nicky! – Alex indított, és levegőnek nézve az asszonyt, elhúzott a járda mellől a kapitányság felé. – A francba! – morogta az első piros lámpánál, és a kormányon nyugvó kezét nézte, amelyen a kötést pirosra színezte a vére. Megszólalt a telefonja, előkotorta a zsebe mélyéről. Rémület szorította össze a torkát, nehogy David miatt hívják. Venoche volt az.

- Carl felébredt. Gyere a kórházba!

- Végre! – Alex az anyósülésre dobta a mobilját, majd bekapcsolta a szirénát, és a piros jelzést figyelmen kívül hagyva, átvágott a kereszteződésen. Úgy hajtott, akár az eszelős, és hasonló tempóba vágott át a kórházon is. Venoche a folyosón várt, Carl kórterme előtt, és Right-tal beszélgetett.

- Hadnagy! – vágta magát vigyázzba az egyenruhás.

Alex csak legyintett, és arrébb húzódott Venoche-val.

- Szarul nézel ki – jegyezte meg a férfi azonnal.

- Jah, tudom. Carl?

- Most éppen Barbara van benn nála. Iderendeltem egy gépírót is, hogy rögzítsük a tanúvallomását.

- Nem korai még egy kicsit?

Venoche komoran rázta a fejét.

- Tudod, hogy nem várhatunk, Ferguson. Peters előzetesben van, de csak akkor tudjuk ott tartani, ha Carl vallomást tesz ellene. Remélhetőleg látta, ki ült a kocsiban, vagy legalábbis emlékszik rá. A doki szerint lehetséges, hogy rövid távú memóriavesztés áll fenn nála.

- A francba! – Alex a cigije után kotorászott, de Venoche a karjára tette a kezét, és a fejével egy Dohányozni tilos! táblára mutatott a falon. – Teljesen megőrjítenek ezek a hülye tilalmak – morogta kedvetlenül.

Venoche bekopogott a körterem ajtaján, és beléptek. Carl valóban ébren volt, de az arca sápadt volt, az ajka cserepes, a tekintete pedig fáradt.

- Helló, haver! – szorította meg a kezét Alex.

- Helló, főnök! – Carl hangja rekedt volt, reggel vették ki a torkából a lélegeztető csövét. – Bocs, de nem tudok sokat beszélni.

- Semmi baj.

Barbara eközben összeszedte a táskáját és a kabátját.

- Lemegyek a büfébe, iszok egy kávét. Vele maradtok addig?

- Persze, Barb, menj csak! – Alex leült a székre, amiről az asszony kelt fel, és rámosolygott Carl-ra. – A frászt hoztad ránk!

- Bocs, nem állt szándékomban.

Venoche odaállt Alex mögé.

- El tudod mondani, mi történt?

Carl mély levegőt vett, megrándult az arca.

- Nem mindenre emlékszem…

- Nem gond, majd lassan eszedbe jut minden – nyugtatta Alex.

- Letettelek téged az utcán, aztán elindultam a Kék Madár felé. Úgy volt, hogy az informátorral a parkolóban találkozunk, már várt rám. Átvágtunk az úttesten, de nem emlékszem… miért. – Carl a víz felé nyúlt, ami az éjjeliszekrényen állt, de Venoche gyorsabb volt, és tartotta a poharat, míg a férfi ivott pár kortyot a szívószállal. – Kösz.

- Láttad a kocsit?

Carl a falat bámulta, mielőtt válaszolt volna.

- Hülyének fogtok tartani.

- Talán nem. Tegyél egy próbát!

- Arnie kocsija volt. Megismertem, mert amikor felcsapódtam a motorháztetőre, ott himbálózott a visszapillantón az a hülye szerencsemalac, amit mi vettünk neki tavaly. – Carl a fejét ingatta. – Aztán egy pillanatra… a francba! Miért akart megölni, Alex? – tört ki belőle az értetlenség.

Alex keze ökölbe szorult. Mit mondhatott volna?

- Arnie volt a tégla a kapitányságon – felelte helyette Venoche halkan.

Carl kibámult az ablakon.

- Sejthettem volna, de igazából Fran volt az, aki olyan furcsán viselkedett, és… nem gondoltam végig az egészet.

- Nem a te hibád – veregette meg a kezét Alex.

- Elkaptátok?

- Igen, el. – Alex azt már nem tette hozzá, hogy ebben a kórteremben, amikor újabb kísérletet tett, hogy megölje az egyetlen szemtanút, aki elmondhatta volna, mi is történt a Kék Madár előtt. Carl ráér megtudni akkor, ha már teljesen felépült. – Most már lakat alatt van, és hidd el, hogy nem szabadul onnan egyhamar, erről mi kezeskedünk.

- És mi van az osztályon?

- Theót visszarendeltem a szabadságáról.

- Szemét vagy…

- Jah, mondták már mások is – hunyorgott rá Alex, mire Carl elmosolyodott.

- És hogy van a kis cukorfalatod?

Venoche azonnal nemet kezdett el mutogatni Alex háta mögött. Carl kíváncsian bámult rájuk.

- Mi a fene van? Mi történt? Ne mondd, hogy Michel kinyírta!

- Kicsit le vagy maradva… - mondta Alex, majd tömören elmesélte, mi történt, míg a férfi kómában volt.

- A kormányzó tehát előzetesben… - bólintott Carl.

- Igen. David elfogadta a tanúvédelmi programot, és jelenleg az FBI ügynökei védik. Nem hiszem, hogy valaha is látni fogjuk. Hét lakat alatt tartják.

Carl kért még egy kis vizet, majd kérdően pillantott a férfira.

- Miért érzem azt a hangodon, hogy épp megszakad a szíved?

- Hülye vagy! – Alex erőltetetten felnevetett. – Ne viccelj! Mondtam már, hogy David és köztem nem volt semmi.

- A legjobb haverodat akarod átejteni, aki a tanúd volt mindkét esküvődön? – vonta fel a szemöldökét Carl.

- Az nem jelenti azt, hogy ismersz is – felelte a férfi, és felállt. – Most viszont mennem kell, mert vár a munka. Andrea iderendelt egy gépírót, aki felveszi a vallomásod. Right pedig nem mozdul az ajtód elől, szóval ha bármi gond van, csak szólj neki.

Carl aggódva bámult utána, amikor becsapódott mögötte az ajtó. Venoche lehuppant Alex helyére, és keresztbe tette a lábát.

- Kérdezz csak!

- Mi a fene van vele? – tette fel azt a kérdést Carl, ami már a felettese megpillantásakor felvetődött benne.

- Te magad mondtad, hogy összetört a szíve. David elég fontos volt neki.

Carl fáradtan ejtette vissza a fejét a párnára.

- Már akkor sejtettem, amikor láttam, hogyan néznek egymásra… - mondta komoran. – Mi lesz most?

A férfi a hajába túrt.

- Peters egyezséget kíván kötni az ügyészséggel.

- Valóban?

- Csökkentetni akarja a büntetését.

- Sikerülhet neki?

- Lehet, de ha rajtam és Alexen múlik, akkor nem.

- Van még valami, amiről tudnom kellene?

Venoche felállt, és vállon veregette.

- Most az a dolgod, hogy gyógyulj meg! Mindent csak utána.

Kifelé menet megcsörrent a telefonja, és semmi jó hírt nem hallott. Bevágta magát a kocsijába, és a kapitányságra indult.

Alex berobbant az irodába.

- Oké, édeseim, jelentéseket várok! – ordította el magát. – Fran hol van? – kérdezte Roger-t, amikor nem látta a nyomozót.

- Telefonált, hogy késni fog.

- Óriási! – morogta a hadnagy, és megállt. – Mire vártok? Kérvényt nyújtsak tán be?

Az emberei behúzták a fejüket, és jegyzeteiket felkapva indultak utána.

- Ki kezdi? – gyújtott cigire Alex, és keresgélni kezdett a fiókban. Emlékezett rá, hogy beledobott egy bontatlan dobozzal. Felpillantott. – Mi van? 

- Semmi – rázta a fejét Theo, és lerogyott a kanapéra. A többiek is elhelyezkedtek, Roger már mondta is.

- A rablógyilkosság ügye lezárva, átadtam az ügyet az illetékeseknek.

- A két srác volt?

- Igen.

Alex mélyre szívta a füstöt, aztán a plafon felé fújta.

- A Miholchek üggyel hogy haladsz?

- Senki nem látott semmit, vagy éppen senki nem mer beszélni. Még kutakodom egy kicsit.

- Adjak melléd valakit?

- Mindenki el van havazva, főnök!

- Kértem a kapitánytól embert, ne aggódj! Jah, és majdnem elfelejtettem, Carl magához tért.

Heves ujjongás tört ki a szavaira, Theo és Roger összecsapták a tenyerüket.

- Végre! – mosolyodott el Julia is.

- Gyereknapnak vége! – morrant rájuk Alex, és végre rábukkant a cigire. – Ki vette át Arnie ügyeit? Theo?

A férfi belelapozott a füzetébe.

- Enyém lett a lövöldözéses eset. Arnie-nak igaza volt, két banda lövöldözött egymásra a múltkor. A lány meghalt a kórházban anélkül, hogy ki tudtuk volna hallgatni.

- A francba! – Alex körmére égett a cigi, elnyomta a teli hamutartóban, amiből csikkek záporoztak az asztalára. – A kurva anyját! – morogta az orra alatt. – Folytasd!

- Próbálok kihallgatni pár bandatagot, Fran kijön velem.

- Oké. Knox ügye kié lett?

- Frané – válaszolta Julia.

- Jó, akkor azt félretesszük. Theo, a saját ügyeid?

- Sikerült azonosítani az ismeretlen holttestet. Karla Jennings-nek hívták, harminckét éves volt, bolti eladó. Úgy volt, hogy a barátjához utazik a hétvégére, így a családja nem aggódott érte.

- Tudod már, mi történt?

- Most keressük a barátját, akit elvileg meglátogatott.

- A többiben nincs előrelépés?

Theo a fejét rázta. Alex újabb cigire gyújtott.

- Julia?

- Az éjszaka kiraboltak, és meggyilkoltak egy munkából hazafelé tartó férfit. A neve James MacKenzie, negyvenhat éves, alkalmazott egy vállalatnál, nős, két gyerek.

- Gyanúsított?

- Most akartam átnézni az utca biztonsági kameráit.

- Egyéb?

- Van még egy késeléses esetem. Két barát összeveszett, és egymásnak ugrottak. Egyikük meghalt. A másik előzetesben.

- Jól van. Menj ki Theóval az utcára, mert nem tudom, Fran mikor ér be.

- Rendben, főnök.

- Most pedig tűnés, mert tengernyi dolgom van, és nem érek rá veletek bíbelődni! – Alex a széke háttámlájára dobta a zakóját, majd a homlokát ráncolva forgatta a kezében a cigarettásdobozt. Úgy emlékezett, nem hiányzott belőle egy sem. Vállat vont, kirázott belőle egy szálat, és meggyújtotta.

- Valami baj van, Theo?

A férfi tétován ácsorgott az ajtóban.

- Jól vagy, főnök?

Alex csak bámult rá, és döbbenten jött rá, hogy legszívesebben sírva fakadna.

- Na, kopj le! – mondta, de a hangjának nem volt éle.

- Szívesen segítünk, ha tudunk valamiben – kötötte az ebet a karóhoz Theo, amiből Alex rájött, hogy tényleg cefetül festhet, ha a nyomozó ennyire rászállt.

- Kösz, tényleg. Most menj dolgozni!

Theo bólintott, és nyitva hagyta maga után az ajtót. Alex be akarta csukni, de csörögni kezdett a telefonja. Felvont szemöldökkel meredt a kijelzőre.

- Maddie? – szólt bele.

- Szia, Ferguson! Most jöttem vissza anyáméktól, és gondoltam, elmehetnénk valamikor enni valamit. Mikor érsz rá? – A nő úgy mondta mindezt, mintha nem is dobta volna a férfit.

- Te most szórakozol velem, édesem? – kérdezett vissza a hadnagy, és érezte, hogy kaparni kezdi valami a torkát. Dacosan újabbat szívott a cigiből. – Úgy kidobtál, hogy a lábam se érte a földet, ha jól emlékszem.

A nő nevetett.

- Nőből vagyok, szivi, és mint ilyen, megadatott, hogy változtassak a döntéseimen. Mit szólsz?

Alex nemet akart mondani, aztán mégis tétovázott. Talán itt lenne a lehetőség, hogy elfelejtse Davidet? Eltakarta a szemét. Eddig nagyszerűen sikerült kivernie a fejéből a fiút, most viszont újra itt volt, nevetett, és incselkedett vele, mérgesen kiabált, és aztán ott volt az ajtó, amely becsapódott mögötte. Alex megmozgatta bekötözött ujjait, és keserű epét érzett a szájában.

- Hahó, Ferguson, itt vagy még?

- Jah, bocs. – Alex szédült. Nekidőlt az asztal sarkának. – Nem hiszem, hogy időközben megváltoztam volna, ami azt jelenti, hiába is reménykedsz abban, több időm lesz rád.

- Ezt gondoltam, viszont én most épp nagyon magányos vagyok.

Alex nem tudott mit mondani. Csak hümmögött valamit.

- Legyünk őszinték, Ferguson! – csattant fel a nő. – Találtál magadnak valakit?

- Volt valaki, igen. – Alex homályosan látott, és a cigit nem a hamutartóban, hanem az egyik jelentésen nyomta el, lyukat égetve rá ezzel. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben.

- Volt? Most már nincs?

- Nincs.

- Gyors voltál – kuncogott Maddie, és Alex újra mély levegőt vett. Elég nehezen ment.

- Jah, az biztos.

- Jól vagy? Elég furcsa a hangod…

Alex nézte, ahogy egy könnycsepp landol a kézfején.

- Maddie… - Igent akart mondani. Annyira akarta, hogy végre ne kelljen Davidre gondolnia, ne kelljen az érzelmeit semmibe vennie. – Bocs, de nem megy – válaszolta mégis erőtlenül. Tudta, hogy ha David kérte volna, mondjon igent, gondolkodás nélkül megteszi. Akkor meg mi a fenéért engedte el maga mellől? Miért nem mondta ki azt a kurva szót, amely már megfogalmazódott benne, és lyukat égetett a szívébe, mert az, akinek címezte, már nem volt vele?

- Szerelmes lettél, Ferguson? – hitetlenkedett a nő.

- És, ha igen?

- Most sikerült meglepned – vallotta be Maddie. – Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is megtörténik veled. Olyan magányos farkas típus vagy.

- Én is ezt gondoltam… eddig.

- És milyen csaj? Rendőr, mint te?

Alex összegörnyedt. Határozottan nem érezte jól magát.

- Nem – préselte ki a szót.

Maddie hallgatott egy kicsit.

- Várjunk csak! – mondta. – Te most szenvedsz, igaz? Elhagyott?

- El… - Alex keserűen nevetett.

- Szívás, szivi!

- Nekem mondod? – Alex fel akart állni, de nem ment, forgott körülötte a világ. Cigiért nyúlt, de a doboz kicsúszott az ujjai közül.

- Miért?

- Szerinte… - Alex számára a beszéd is egyre nehezebben ment, de azért hősiesen folytatta. – nem illettünk össze. Más a hátterünk… - A cigisdobozért nyúlt újra, de most sikerült lelöknie a padlóra. Némán káromkodott.

- Ez nem kifogás, Ferguson. Ha tényleg szeretitek egymást, akkor ez tényleg nem lehet gond. Mindent meg lehet oldani.

Alex érezte, ahogy a telefon kicsúszik a kezéből, és az is a cigi mellett köt ki. Zihálva küzdött azért, hogy talpon maradjon, de nagyon nem akart sikerülni. Az asztalba kapaszkodott, de az ujjai cserbenhagyták, és a földre rogyott. Homályosan hallotta, hogy Theo szólongatja, és érezte, ahogy a vállát rázza, de ekkor már nem igazán volt tudatában. A földön feküdt, a cigisdoboz ott hevert az orra előtt. Kezdte megérteni, mi történt, és az járt a fejében, hogy ezt baromira elszúrta. Davidre gondolt, mielőtt a keze a padlón koppant volna.