14. Egy jó nap

14. Egy jó nap

Shigeru mosolyogva figyelte a fiát, aki Itoh-val kergetőzött a parkban. Ő maga egy padon üldögélt, élvezte a napsütést, a szabad levegőt. Az utóbbi napok hajtása miatt nem igazán volt ideje még Haruki-ra sem, nemhogy pihenésre.

- Apa, segíts! – Haruki kacagott, és igyekezett kiszabadulni Itoh öleléséből. Shigeru elmosolyodott. Jó volt látni, hogy a két – szívének oly kedves – személy ilyen jól megérti egymást.

- Nem, fiam, ezt magadnak kell megoldanod – kiáltotta oda a fiának.

Itoh vigyorgott, láthatóan élvezte a játékos birkózást. Hagyta magát a fűre lökni, aztán megadóan elismerte vereségét. Haruki azonban kíméletlen volt. Nem érte be annyival, hogy legyőzte „ellenfelét”, egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsikálta az oldalát. Itoh hangosan kacagva vonaglott, és kegyelemért könyörgött. Az arra járók megmosolyogták őket.

- Shigeru-san, segíts!

- Nem lenne tisztességes, ha neked segítenék, míg Harukinak nem – sétált oda hozzájuk kaján mosollyal a férfi. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a fia elkapta a lábát, és megrántotta. Nagyot huppant a földön, s még pislogni sem volt ideje, de már Itoh és Haruki is föléje hajolva, ajkukon győzelmes mosollyal nyúltak feléje.

- Igen, ott csikis! – Haruki vigyorgott, szemmel láthatóan elégedetten vette tudomásul, hogy sikerült apját tőrbe csalniuk. Shigeru felnevetett. Bár erősebb lévén könnyedén kiszabadulhatott volna „fogvatartói” kezei közül, mégse tette. Jó érzés volt nevetni, s a tudat, hogy boldoggá teheti Itoh-t és Harukit, őt is örömmel töltötte el.

Itoh az égen úszó bárányfelhőket bámulta, míg Shigeru-san és Haruki a formájukat próbálták meghatározni.

- Az egy víziló – mutatott jobbra a fiú.

- Szerintem inkább elefánt – tiltakozott az apja hevesen, és Itoh jót kuncogott azon, hogy eddig még egyszer sem értettek egyet. – Szerinted? – Shigeru-san megérintette a kezét.

- Terhes bennszülött asszony – vágta rá, mire döbbent tekintetek fogták közre. – Ez jutott róla az eszembe, komolyan! – védte magát. Haruki és az apja hosszas hümmögésbe kezdett.

- Legyen – bólintott a fiú. – És az ott? – mutatott egy másikra. – Szerintem rák – mondta, de az apja azonnal letorkollta.

Itoh nagyon jól érezte magát. Vasárnap délután révén mindketten szabadok voltak, így Shigeru-san meghívta, hogy töltsék együtt a napot. Furcsa volt a férfi egy olyan arcát látni, amihez eddig nem igen volt szerencséje. Jó, egyszer már voltak hármasban ebédelni, de azóta annyi minden változott. Legfőképp kettejük kapcsolata. Már nem csupán két seiyuu voltak, nem csak tanár és diák, nem csak két barát, hanem két férfi, akik ha egymásra pillantanak, gondolnak, vágyat éreznek a másik iránt. Az utóbbi időben sokat agyalt ezen. Hetero beállítottságú volt, ma is megfordult a lányok után. Csak egy férfi volt, aki teljesen felkavarta az érzelmeit, akitől hevesen vert a szíve: Shigeru-san. Miben volt más, mint a többi férfi? Nem tudta, de azt igen, hogy éles vágy mart a testébe, amikor a férfi szinte erőszakosan a falhoz szorítja a felvételek után. Felmerült benne a kérdés, hogy esetleg a felvételek lennének rájuk ilyen hatással? Neki akkor is felforrt a vére, ha máskor látta a férfit. Shigeru-san meg tapasztalt, öreg róka volt a szakmájában, nem valószínű, hogy ne tudjon uralkodni magán, ha valaki tényleg nem tetszik neki. A vágy viszont létezett, most is haloványan bizsergett közöttük, és még jó volt, hogy Haruki közéjük telepedett le. A sóvárgás valós volt, amely egymás felé vonta őket, és ő nem volt fából. Meddig bírja elviselni a csókokat, mielőtt folytatásra biztatná a férfit? Egyáltalán van mersze elsőnek lépni? Annyira zavarosak voltak az érzelmei…

- Mire gondolsz? – Haruki hajolt föléje kíváncsian.

- Semmi különösre.

- Apára, igaz? Tiszta álmodozó volt a tekinteted.

Erre Shigeru is felkapta a fejét.

- Tényleg?

- Nem tévedsz, Haruki-kun – borzolta össze a kisfiú haját Itoh, aki persze méltatlankodva tiltakozott az őt ért atrocitás ellen. Shigeru nagyot nyújtózott.

- Éhes vagyok – jelentette be. Pár perc múlva már útban voltak a kocsi felé, hogy beüljenek valahová enni. Itoh úgy érezte, ez a nap az egyik legjobb az életében.

Shigeru megállt Itoh lakása előtt.

- Felkísérjelek?

- Nem, köszönöm. – Itoh zavarban volt. Harukit a férfi kitette az anyósa házánál, így kettesben voltak.

- Attól félsz, hogy letámadlak?

Itoh a fejét rázta, és a táskája pántját babrálta.

- Nem, csupán… Nem szeretnék gondot okozni.

- Ne butáskodj!

- Shigeru-san, felnőtt vagyok, ne kezelj gyerekként! – Itoh szokatlanul komoly volt.

- Mi a baj? – Shigeru értetlenkedve pislogott.

- Haruki-kun mondta, hogy az anyukája hazajön a hétvégén. Abban reménykedik, hogy te és ő… - Itoh nem folytatta, inkább kicsatolta a biztonsági övet. Shigeru felsóhajtott.

- Talán nem ilyen körülmények között kéne mesélnem neked a múltamról – mondta. – Aya és én nagyon fiatalon házasodtunk össze. Igazából jól megértettük egymást, jól éltünk, mert a munka volt a legfontosabb az életünkben – magyarázta halkan. – Amikor Haruki megszületett, Aya ráébredt, hogy ő mást akar kezdeni az életével, és elvállalt egy munkát Amerikában.

- Itt hagyott téged és a fiát? – Itoh meg volt döbbenve.

- Igen. – Shigeru a sötét utcát nézte. – Nem szerettem, nem tudom, szerettem-e valaha is szerelemmel, így elengedtem. Beadtam a válópert, és szerencsére Sachie-san elvállalta, hogy segít Haruki nevelésében. A munkámra koncentrálhatok, és tudok a fiamról is gondoskodni. – Kis csend után hozzátette. – Soha nem tudnám Aya-val újrakezdeni.

- Nem akartam beleártani magam a magánéletedbe.

- Buta vagy, hiszen most már te is részese vagy.

Itoh tétován elmosolyodott, aztán kiszállt.

- Egy búcsúcsókot sem kapok? – szólt utána a férfi.

Ránevetett.

- Akkor fel akarnál kísérni.

- Baj lenne? – A célzatos kérdésre Itoh nemet intett.

- Akkor?

- Nem hiszem, hogy én… el tudnálak engedni egy búcsúcsók után.

Shigeru lélegzete elakadt.

- Megvárom, amíg felmész – válaszolta csendesen.

Itoh bólintott, és elsietett. Shigeru megvárta, amíg felgyullad a szobájában a villany, csak utána indította be a kocsit. Régen érezte magát ilyen boldognak.