13. Vallomás

13. Vallomás

Jume kifelé bámult az ablakon. Toushirou megköszörülte mögötte a torkát.

- Minden rendben?

- Igen, persze – fordult feléje a lány mosolyogva, mire a kapitány elüvöltötte magát.

- Akkor mégis miért nem segítesz? Nyakig vagyunk a munkában, te pedig nyugodtan ácsorogsz itt, mint akinek semmi dolga!

- Te vállaltad el, hogy megcsinálod a kapitányok feladatait – vont vállat Jume minden látható bűntudat nélkül.

Hitsugaya toporzékolt.

- Na, de mégis miért? Miattad! A te hibád!

- Nem igaz!

- Dehogynem! Neked volt lelkiismeretfurdalásod, amiért lebetegítettük a teljes tiszti kart. Én csak segíteni akartam.

- Ez neked segítség? – mutatott Jume a szobában tornyosuló papírrengetegre, és látszott, hogy kezd dühös lenni.

Villámló szemekkel meredtek egymásra hosszú percekig, aztán a helyzet komolytalanságán hirtelen elnevették magukat.

- Ne haragudj, amiért kiabáltam veled – mentegetőzött Hitsugaya.

- Bocsi, amiért nem segítettem – hajlongott bocsánatkérően Jume.

- Gyere, csináljuk meg őket – intett a férfi.

Egymás mellett ülve dolgoztak. Egymás keze alá adogatták a papírokat, így elég gyorsan haladtak. Nem elég gyorsan, hiszen besötétedett, amikor Renji bedugta a fejét az ajtón.

- Hé, ti ketten! Még mindig nem végeztetek?

Jume és Toushirou erre olyan gonosz pillantást vetettek rá, hogy az ötödik osztag kapitánya jobbnak látta sürgősen távozni.

- A szemtelen! – dohogott Juem felháborodottan. – Mi végezzük az ő munkáját is, és még van képe számon kérni rajtunk, miért nem végeztünk.

Toushirou halvány mosollyal figyelte a dühödten csapkodó hadnagyot. Jume kipirult a haragtól, s két barna szeme csillogott, akár az ezeréves borostyánkő.

- Valami baj van? – nézett rá hirtelen a lány, de Hitsugaya csak némán ingatta a fejét.

- De igenis van, hiszen bámulsz! – morgott Jume, és kezdett még jobban elvörösödni. Azt mondta magának, csak Renji miatt, aki jól felbosszantotta. Belső hangja persze picit más véleményen volt. „Mit bámul ez az idétlen? Mert bámul, az kétségtelen!”

Hitsugaya tétova mosollyal kinyúlt, és megigazította Jume egyik kiálló hajtincsét.

- Csak a hajad – mondta csendesen.

Jume szíve a torkában dobogott. „Hát, persze, csak a hajam! Mi másom?! Oh, ez az idióta! Mégis miben reménykedtem? Jaj, de hülye vagyok!”

Hitsugaya még mindig őt nézte, és az ujjai még mindig a hajában motoszkáltak.

- A hajam? – nyúlt oda Jume habozva.

Összeakadt a kezük, s megdermedt a pillanat. Jume nem tudta, hogy csak képzeli, vagy tényleg fogy közöttük a távolság. A szemét félig lehunyta, mert képtelen volt tovább elviselni a kettejük közti feszültséget. Toushirou szeme fekete volt, akár a feneketlen mélység sötétje. Lassan, szinte félve egyre közelebb hajolt. S ekkor… kivágódott az ajtó.

- Nővérkém, nincs véletlenül nálad a sálam? – robbant a szobába Kunieda Jian, majd megtorpant a küszöbön. – Bocsi, zavarok? – nyelt lassan egy nagyot, átérezve a jelenet komolyságát.

- Kifelé! – hangzott a válasz.

Jian időben kiért, mielőtt a tintatartó fejbe találta volna. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A szobára hirtelen kínos csend telepedett.

- Én… - dadogta Toushirou.

- Kapitány… én… - motyogta Jume, majd felugrott. – Ha megbocsát… nekem most dolgom van. Átviszem Renji iratait.

A lány kirohant, és persze a papírokat nem vitte magával. Toushirou fogai megcsikordultak, és utánaeredt.

- Jume, várj! – kiáltotta, de a lány már messze járt. Tévedett viszont, ha azt hitte, hogy kapitányát olyan könnyen le tudja rázni. A férfi ott volt a nyomában, s a szeme egyre fenyegetőbben sötétedett. – Jume, állj meg! – kiabálta, aztán igazából futásnak eredt. Hajába szél kapott, s amikor elkapta a lány könyökét, visszarántotta.

Jume egy pillanatra egy dühös, mindenre elszánt, őrült tekintetű férfit látott. Ledermedt, de nem úgy a kapitány.

- Mégis mit képzelsz? Ha elfutsz előlem, minden megoldódik, ami kettőnk között van? – rázta meg a vállánál fogva.

- Én… csak… gondolkodni szeretnék! – tört ki Juméból.

- Mégis miről? – robbant ki a férfiból.

- Hogy tényleg szerelmes vagyok-e beléd?! – A kiáltás visszhangzott a fák között.

Hitsugaya megmerevedett. Képtelen volt válaszolni, egyáltalán megszólalni.

- Sajnálom, nem tehetek róla! – jelent meg egy könnycsepp Jume arcán. – Ez az érzés egyszerűen csak jött… Belefészkelte magát a szívembe, a lelkembe, a fejembe, és nem tudom kiverni onnét. Eleinte bebeszéltem magamnak, hogy tévedek. Összetévesztem a barátságot és a szerelmet. De akkor, amikor táncoltam neked… úgy dobogott a szívem, ahogy még soha. Feltettem a kérdést magamnak, hogy ez tényleg szerelem? Most pedig megkaptam rá a választ, csak… kicsit megijedtem…

Toushirou lassan elmosolyodott.

- Kis szeleburdi hadnagyom – ölelte magához a lányt. – Válaszolok helyetted: igen, ez a szerelem. Amikor úgy dobog a szíved, ahogy még soha, nem kapsz levegőt, és forró az egész tested. Nincs más vágyad, minthogy megérintsd, halld a hangját, lásd a mosolyát. Ez a válasz minden kérdésedre.  

Jume ajkán tétova mosoly jelent meg.

- Ez azt jelenti, hogy végre megcsókolsz?

Toushirou nevetését felkapta és messzire vitte a szél. Aztán csend lett, és a két szív dobogott… egy ritmusra…

- A csudába! Rossz helyen állnak – motyogta Shunsui a távcsőbe bámulva.

- Szerencsére, így talán ők se látnak minket – morogta Nanao. – El se hiszem, hogy belementem ebbe. Siess, menjünk innen!

- Muszáj volt! Láttad, hogy Ukitake milyen rossz állapotban van. Nem utasíthattam vissza a kérését.

- Szerintem nincs is olyan rosszul – húzta el a száját Nanao.

- Kicsoda? – súgta a fülébe egy csendes hang.

A nő kis híján felsikoltott, de Shunsui időben befogta a száját.

- Renji, Kenpachi, ti mit kerestek itt? – sziszegte dühösen, majd gyorsan belekémlelt a távcsőbe. – Hál’ Istennek, nem vettek észre titeket. Megőrültetek?

- Toushirou-hoz indultam, de észrevettelek benneteket – vont vállat Kenpachi.

Renji előkapta a saját távcsőjét.

- Én meg összefutottam a kapitánnyal, és most itt vagyok.

- Nem féltek, hogy észrevesz titeket? – suttogta egy ötödik hang. Jian óvatoskodott oda hozzájuk.

- Te mit keresel itt? – kíváncsiskodott Renji.

- Benyitottam hozzájuk, és hm… rossz pillanatot választottam. Kíváncsi vagyok a végeredményre. Shunsui, ti mit kerestek itt?

- Ukitake főkapitánynak kémkedünk – sóhajtotta Nanao idegesen.

- Ilyen rosszul van? – hökkent meg Zaraki. – Pedig bíztam Unohana tudásában.

- Szerintem jól van, csak nem meri megkockáztatni, hogy újra Hitsugaya szeme elé kerüljön – magyarázta egy hűvös hang.

Az öt shinigami szája tátva maradt.

- Byakuya… - suttogták szinkronban.

- Elég hangosak vagytok – jegyezte meg a férfi nyugodtan. – Amúgy a 6. osztag területén portyáztok. Nem szeretném, ha ezt is jégbirodalommá változtatnátok, mint a főteret.

- Ez azt jelenti, hogy szeretnéd, ha lelépnénk? – fordította le a kapitánya szavait Renji.

- Pontosan – jelent meg hűvös mosoly Byakuya arcán, és éles pillantással végigmérte őket. – Tűnés! – kérte szinte szelíden.

Mindenki sebesen kapkolódni kezdett, és mire Byakuya egyet pisloghatott volna, már nyomuk sem volt.

- Semmiből sem tanulnak – sóhajtotta a férfi. – Látod, Hisana?

Toushirou egyenesen a szemébe nézett. A 6. osztag kapitánya távolságtartóan odabiccentett neki, majd egy mozdulattal továbbállt.

- Milyen szerencse, ez csak Kuchiki kapitány volt – könnyebbült meg Jume.

Toushirou elhúzta a száját, aztán elnevette magát, és nem nézett a jobb oldali bokrok felé…