13. Fiola, a gyógyító

13. Fiola, a gyógyító

Hosszú napok teltek el a Hellasszal való találkozás óta. Draco újra a kis csapat teljes jogú tagja lett, és társai is most már más szemmel méregették. Vidámak voltak, s Dracoban felmerült a gyanú, hogy a vesztüket érzik. Nyugtalan volt és érzései még soha nem csapták be. Diana megérezte felkavarodó érzelmeit és belekarolt.

- Mi a baj?

- Nem tudom. Csak olyan rossz érzésem van – vonogatta a vállát a férfi. Diana mosolygott.

- Átvészeljük. Ki tudna legyőzni minket?

Draco szemügyre vette. Tekintete ragyogott, arcán halvány pír játszott, arca körül fékezhetetlen hajzuhatag örvénylett, az ajkán magabiztos mosoly jelent meg. Kivirult. Igen, ez volt rá a legjobb szó. Amikor megismerte, még komor, visszahúzódó lány benyomását keltette, akinek lelkét megtörte az élet gonoszsága. Most viszont egy új lány állt előtte. Bár bosszúját nem felejtette el, az életre koncentrált. Visszavonhatatlanul és véglegesen nő lett. Felnőtt, büszke nő, aki felfigyelt a természet ajándékaira és ki is használta őket.

Vele együtt változtak társai is. Lina megtanulta értékelni az egyszerűséget, amelyért eddig nem volt különösképp oda. Pacsmag kihúzott derékkal, felszegett fejjel járt, s már nem aggódott azon, hogy műveit el tudja-e adni. Rájött, hogy néha kell a szegénység ahhoz, hogy értékelni tudja a gazdagságot. Varnor morcossága is eltűnt. Nyugodtan ballagott, magába mélyedve szemlélte a világot és igazságról szóló szónoklataival nem zaklatta őket. Észrevette, hogy az igazság velük van és nem kell erre figyelmeztetnie minduntalan a társait.

De Draco változott a legtöbbet. Bár még mindig arcába húzott csuklyával és szakadt köpenyében járt, tekintete derűsebb és szelídebb lett. Sokat nevetett, esténként pedig a történeteivel szórakoztatta Lináékat. Már nem vonult el, ha egyedül akart maradni. Inkább társai mellé telepedett és elmélyedt gondolaiban, miközben barátai beszélgettek. Nem titkolta előttük hatalmát sem, de csak fokozatosan használta erejét, hogy ne ijessze meg őket. Lináék elfogadták őt, Diana pedig minden éjszaka a kajaiban aludt. Ez volt számára a legnagyobb kihívás. Férfi volt. Sárkány, akinek életét általában kordában tartott érzelmei uralták. A Diana iránt érzett szenvedélye azonban kínos próba volt az önmegtartóztatásának. De ellenállt. Még…

Diana oldalba bökte.

- Hahó, sárkány uram! – húzta el a kezét az arca előtt. – Merre járt?

Draco átfogta a derekát.

- Nálad – felelte széles mosollyal. Diana pajkosan felkacagott, aztán megragadta a karját és maga után húzta. – Játszunk! – javasolta.

- Mit? – érdeklődött Draco és kisfiúnak érezte magát, aki odavan a szomszéd kislányért, és egyetlen szavára ugrik.

- Fogócska? – nézett hátra a válla felett Diana.

- Mi a tét? – torpant meg Draco.

- Egy csók? – töprengett el Diana, aztán már futott is, mint a nyúl, mert a férfi azonnal utána eredt. Hangos kacajjal vágtázott el Lináék mellett.

- Majd bevárunk titeket – kiáltotta vissza és gyorsított.

Draco a nyomában volt. Hosszú köpenye mögötte lebegett, egész veszélyessé téve ezzel kinézetét. Diana csak rohant tovább. Rátért egy kisebb mellékútra, s tisztást látott megvillanni. Mielőtt elérhette volna, Draco utolérte, és megtaszította. Kizuhantak a bokrok közül. Draco a földhöz szegezte és rávigyorgott.

- Mintha valaki egy csókot emlegetett volna – mondta és még csak nem is lihegett. Bezzeg Diana a tüdejét is ki tudta volna kapni. Miután végre megtalálta a hangját, felvonta a szemöldökét.

- Igazán, uram? Én semmi ilyet nem hallottam – állította ártatlan tekintettel.

Draco ajka már majdnem hozzáért az övéhez.

- Boszorkány.

- Azt hittem, angyal vagyok – motyogta Diana, de a szemét lehunyta.

Draco közvetlenül a szája előtt halkan felnevetett és lágyan megcsókolta. Diana felsóhajtott.

Árnyék vetődött rájuk.

- Jaj, kedveskéim, milyen szép is a szerelem… – károgta egy hang.

Összerezzentek az ismeretlen szavaira. Az előbb azt hitték, hogy Lináék érték utol őket. Felnéztek. Idős asszony állt előttük egy görbe botra támaszkodva. Parasztos ruhát viselt, arca öreg volt és ráncos. Kedvesnek szánt mosollyal nézett le rájuk, mosolya foghíjas volt. Dracot nyugtalanította, hogy nem hallotta és érzékelte közeledtét, de Diana bűbájosan mosolygott, ezért nem akart nekiugrani az öregasszonynak. Még a végén kiderül, hogy csak Diana jelenléte zavarta meg az ösztöneit, s akkor Diana igazán mérges lenne. Felállt és felsegítette a lányt is. Lináék pedig épp akkor futottak be.

- Minden rendben? – pislogott gyanakvóan az öregasszonyra Lina.

Diana bólintott és meghajolt az új ismerős felé.

- Bocsáss meg, amiért megzavartuk magányodat.

Draco majdnem elnevette magát, látva a lány pipacspiros arcát.

Az öregasszony mosolyogva legyintett.

- Semmi baj, kedveskéim. Már úgyis untam magam. Jöjjetek, jöjjetek velem! Remélem, velem ebédeltek? Néha olyan magányosnak érzem magam ebben a nagy házban. Fiola vagyok, gyógyító voltam a faluban, de mára… kiöregedtem.

Dianáék megsajnálták, követték. Draco nem érezte jól magát. Bizsergett a tarkója, mintha valaki figyelte volna őket. De nem ez volt a legnagyobb baja. Nem tetszett neki az öregasszony. Kedves volt, udvarias, mégis… valami zavarta benne. Talán a szeme… Olyan különös halványszürke árnyalat… Draco elhessegette rémképeit, s Dianára figyelt, aki épp bemutatta őket.

- Én Diana vagyok, íjász. Ők pedig a társaim: Kotta Lina, énekes és táncos. Talán ebéd után meghallgathatnád, és nem éreznéd olyan egyedül magad. Pacsmag, festő, esetleg festhetne neked portrét. Biztosan tetszene, nagyon tehetséges. Varnor zsoldos, mondjuk úgy, hogy ő az élő lelkiismeretünk. És Draco, nos, ő a testőrünk és vezetőnk.

Fiola mosolyogva bólogatott, de tekintetével Dracot méregette. A férfi valamiért úgy érezte, mintha a veséjébe látna.

- Milyen különleges vendégek – károgta az asszony és betessékelte őket a házba.

Gyógyfüvek illata és enyhén kellemetlen szag terjengett odabenn. Fiola mentegetőzött.

- Bocsássatok meg, de még mindig kísérletezgetek, ezért van ez a roppant rendetlenség.

Valójában példás rend volt. Leültek a konyhában az asztalhoz. Fiola mindenkinek bort töltött. A konyhaszekrény tetejéről fekete macska leste minden mozdulatukat árgus, ellenséges tekintettel. Draco utálta a macskákat, de a többiek nagy állatbarátok voltak, így egy halk sóhajjal belenyugodott a bajuszos egérvadász jelenlétébe. Fiola leült melléje.

- S mi az oka, hogy utazgattok? Ilyen fiatalon világot akartok látni?

- Driont, a sárkányurat keressük – szegte fel az állát Diana határozottan.

Fiola összecsapta a kezét.

- Mily bátor ifjak vagytok! Igyatok, igyatok! A tűzhelyen már rotyog az étel.

Valóban kellemes illatok szálldostak feléjük. Pacsmag gyomra megkordult. Lina szemrehányóan oldalba bökte.

Diana álmosan pislogott. Maga sem értette, hogy lehet ilyen fáradt. Látta, hogy a többiek is így vannak. Draco viszont határozottan rosszul volt. Falfehér lett és ajka fölött kövér verítékcseppek ültek.

- Van üres szobám, ha ebéd előtt lepihennétek – károgta Fiola.

Diana kezéből kiesett a pohár. A bor az asztalra ömlött. Minden tagját ólmos fáradtság húzta lefelé. Varnor feje nagyot koppant az asztallapon, Lina Pacsmagnak dőlt, a festő pedig ráborult az asztalra.

Diana zihált. Valami nagyon nem volt rendben. Fiolára pillantott. Az öregasszony rút mosollyal az arcán nézte őket.

- Már nagyon régen voltak vendégeim – sóhajtotta. – Épp kezdek kifogyni pár főzetem hozzátevőjéből. Ti elég sokáig elegek lesztek.

Dianát a hányinger kerülgette. Levegő után kapkodott, de a gyógyfüvek szaga csak még rosszabbá tette az egészet. Homlokát az asztallapnak szorította, s lehunyt szemmel próbált erőt gyűjteni.

Draco a széke karfáját markolta. Rá az álomfőzet, amelyet Fiola a borba kevert, teljesen másként hatott. Mivel sárkány volt, a vére másképp alkalmazkodott a mérgekhez, mint az embereké. Ő Dianáékkal ellentétben fáradtság helyett hányingert, fejfájást, szédülést és gyengeséget érzett. Pokoli volt. A teste nem akart engedelmeskedni az akaratának, holott jól tudta, hogy társait csak ő mentheti meg.

- Boszorkány vagy? – csikorogta az öregasszonynak.

Fiola felkacagott. Mintha üvegen élezték volna a kés pengéjét.

- Örülök, hogy rájöttél. Sejtettem, hogy te más vagy. Sárkányvér szagát érzem. Nem is hittem volna, hogy ma ekkora szerencsém lesz. Egy sárkány akadt a karjaimba.

Újra felkacagott.

Draco szemébe sós veríték folyt. Égette, akár a parázs. Egyetlen lehetősége volt. Rávicsorgott a boszorkányra, habár gyenge volt, mint a hajnali harmat.

- Hogy merészeled, te átkozott? – rivallt rá. Szikrázott a szeme. Fiola óvatosan hátrébb húzódott.

- Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.

- Már majdnem az enyémek voltak – lihegte Draco dühösen. Arcizom rándulása nélkül kihúzta magát, holott a testében iszonyú tűz égett. – Ők az enyémek, vénség! – hörögte, s lángok kaparták a torkát. Uralkodott magán.

- Fiola károgva kinevette, de élesen fürkészte vendégét.

- Hazudsz! Láttalak a lánnyal! – mondta.

Draco keze ökölbe szorult a fájdalomtól, de ránézett a nőre.

- Tudod, ki vagyok én, boszorkány? Draco Drionodon vagyok, a nagy Drion fia. S te hazugsággal vádolsz? Ezért halál jár!

Fiola arca megrándult.

- Hogy lehetnél te az ő fia? Hiszen ezek pont őt keresik!

- Az apám utasítása volt. Feladatom, hogy megvédjem őt és népemet. Már a bizalmukba férkőztem, erre te elrontasz mindent!

Fiola lassan felállt és ellépett tőle.

- Nem hiszek neked, sárkány – húzta ki magát, de Draco már meglátta szemében a kételyt és… a félelmet.

Elmosolyodott. Fiola nagyot nyelt. Draco még így is félelmetes volt, hogy ült és a főzet tompította az érzékeit. Szerette volna megölni, hogy felhasználhassa főzeteihez, de ha mégis igazat mondott, s ő Drion fia, a nagy sárkányúr bosszújáért nem éri meg eltenni láb alól.

Egy pillanatra félrekapta a pillantását. Draco mosolya vicsorrá torzult. Ugrott. Egyenesen Fiolának. A varázserejét nem tudta használni, de a testi fölénye még így is megvolt. Fiola karmolt s átkokat szórt. Draco erre keresztülrepítette a szobán. Amíg Fiola megpróbált feltápászkodni, felragadott egy kanna vizet, s barátaira zúdította.

Diana megrándult. A hideg víz kissé magához térítette. Kínkeservesen felemelte a fejét. Draco megragadta a vállát, s megrázta.

- Térj magadhoz! – nyögte. – Ki kell vinned a többieket!

Diana kábultan bámult rá, de bólintott.

Draco elengedte, majd Fiola útjába vetődött, aki egy üvegért nyúlt a polcra. A földre zuhantak. Draco arcát végigszántották a hosszú körmök, sőt Fiola még egy kést is megkaparintott. Csorba volt és életlen, de Draco oldalába úgy hatolt, akár az olvadt vajba.. A férfi felnyögött. Könny szökött a szemébe. Fiola kárörvendően kacagott és eltaszította magától. Draco feje nekiütődött az egyik szék lábának, egy pillanatra ködbe borult a világ.

Diana Linát szabályosan kilökte az ajtón. Maga sem tudta, hogy volt képes rá. Csak Draco arcát látta maga előtt, ahogy rákiabál. Tette a dolgát, de az már meghaladta az erejét, hogy a küzdőkre pillantson. Pacsmag hóna alá nyúlt és húzta, holott a válla le akart szakadni, s a fáradtságtól össze tudott volna esni. De ment tovább.

Fiola feltérdelt, s felemelte a kést. Dianába akarta szúrni, de éppen akkor Pacsmag megbillent és az ő combjába mart a véres penge. A férfi meg se rezdült.

Draco ekkor tért magához. A fájdalomtól vörös köd telepedett a szeme elé. Testét most már a harag vitte előre. Féltérdre emelkedett, s Fiolának vetődött. Lefogta a csuklóját, s ki akarta szorítani a kezéből a kést. Fiola karmos ujjai a sebébe martak. Draco felüvöltött. A szeme fellángolt. Előtört az az énje, amelytől még az apja is tartott. Lenyúlt és kifordította a boszorkány kezét. Éles sikoly volt a válasz, de Dracon ekkor már eluralkodott a harag.

Diana Pacsmagot leengedte Lina mellé, majd mindkettőjüket a tisztás szélére húzta. Tántorgó léptekkel botladozott vissza Varnorért. Ködös tekintettel nyúlt a férfiért, amikor Fiola hatalmas macskája az arcába ugrott. Tompa sikollyal tántorodott hátra, a macska éles karmai alig kerülték el a szemét. Megbotlott egy székben, nagyot esett. Úgy érezte, nem lesz ereje megmozdulni. A macska a mellkasára telepedett és fogait villogtatva fújt rá. Diana szeme Dracot kereste. A férfi Fiolát szorította a földre. Az arca merő vér volt, az ajka fehér, akár a frissen esett hó, a haja a homlokába hullott, csak a szeme élt. Lángolt, akár a tűz, amelyet a levegő éltet. Találkozott a pillantásuk. A macska végigkarmolta Diana karját, s Draco kicsavarta a kést Fiola kezéből. Nem törődve a nő körmeivel, melyek az arcába és a nyakába kaptak, a kést egyenesen belehajította a macskába. Az állat lebukott a padlóra. Diana nyögve az oldalára fordult és kínlódva felült. Négykézláb kúszott Varnorhoz és lerántotta a földre. A vállánál fogva, fogait összeszorítva húzta, vonta az ajtó felé.

Draco lefogta Fiola karjait. A fájdalom csak növelte dühét.

- Igazad volt, hazudtam – köpte Fiola arcába a szavakat. – Ők a barátaim, s ha valaki bántani akarja őket, akkor velem kell megküzdenie.

Fiola visított.

- Nyomorult tűzköpő! Remélem, a Pokol tüze nyel el!

- Előbb téged – vicsorított a férfi. Egy kézzel összefogta a nő csuklóit, másik kezét pedig a nyakára tette. Fiola már elkékült, de Draco arcán nem enyhült a vérszomjas kifejezés. Fiola vonaglott, de Dracotól nem szabadulhatott.

Draco teste hirtelen ívbe feszült. Iszonyú karmok hasítottak a testébe. A macska, melyet megölt, nem volt közönséges állat. El volt varázsolva, s Fiola most életre keltette utolsó erejével. Draco elvette a nő torkáról a kezét, s hátracsapott. A macska, mely mostanra háromszorosára növekedett, belekapaszkodott, s a padlóra taszította. Draco felkiáltott, ahogy a válla kiugrott. A hatalmas macska fogai a nyakába martak. Draco utolsó erejével a levegőbe dobta.

Az állat elsodort egy tucat égő gyertyát a kisasztalról, s a szárított füvek, kenőtollak, törlőruhák pillanatok alatt lángra kaptak. Lángoló forró pokol vette körül őket. A macska a levegőbe emelkedett, Draco felé lendült, de egy nyíl a nyakába fúródott. Mielőtt sebesülten a földet ért volna, már újabb nyílvessző találta el. Mire padlót ért, már nem élt. Draco felnyögött a megkönnyebbüléstől.

Félkönyékre emelkedett, de egy karmos kéz fonódott a nyakára. Ezúttal fordult a helyzet. Draco fájdalomtól meggyötört teste tehetetlen volt. Dianára sem számíthatott, hiszen pont ő volt, aki eltakarta a boszorkányt. Kardjának nem vehette hasznát, a tőrei túl messze voltak. Görcsösen vonaglott, a levegő, mely éltethette volna, most füstös volt és égető. A varázsereje ezúttal nem védte. Az álomfőzet hatása annyira legyengítette, hogy jelenleg a tűz is veszélyes volt rá. Ujjai kínlódva kapaszkodtak a köpenyébe. Valami megszúrta a kezét. Nem tétovázhatott. Keze Csillagfény szarvára fonódott és a válla felett hátradöfte. Hangos sikoly volt a válasz és enyhült a szorítás a nyakán. Nem törődött azzal, hogy otthagyja fegyverét. Talpra küzdötte magát és tántorogva elindult kifelé.

Tűz és lángok állták útját, de ő nem félt. Átlépkedett a poklon, s bár ruhája lángolt, nyugodtan sétált ki a házból. Diana felsikoltott, amikor meglátta, s a saját köpenyével fojtotta el a lángokat. A földre zuhantak. Draco nehezen, küszködve lélegzett. A többiek csak most kezdtek magukhoz térni, hála a tündér ajándékának. A Föld vére jó szolgálatot tett. Diana is jól volt, de aggódott Dracoért. A férfi számos sebből vérzett, egy normális ember már rég nem élt volna. Diana karmolásai begyógyultak az éltető folyadéktól, így most Draco feje alá nyúlva óvatosan megitatta őt is. Az üvegcsét eltette, mert még volt benne. Soha nem lehet tudni.

Draco fájdalmai múlóban voltak. Bár kába és gyenge volt még, a sebei összeforrtak. Diana az ölébe húzta a férfi fejét, s gyengéden simogatta az izzadságtól és vértől ragacsos fekete tincseket. Hullottak a könnyei, de nem szégyellte őket. Tudta, hogy Draco nélkül már mindannyian halottak lennének.

Fiola házából csupán hamu maradt, mire mindegyikük magához tért. Pacsmag összevarrta a nadrágját, ahol Fiola tőre megsebezte. Varnor a fejét fogva kuporgott a földön. Lina komor arccal rendezgette Pacsmag festőkészletét, míg a férfi a sebével volt elfoglalva. Diana nem mozdult Draco mellől, habár a férfi már jobban volt.

- Hogy érzed magad? – hajolt fölé.

Draco lehunyt szemmel feküdt. Vállat vont.

- Az erőm már visszatért, de még… zsong a fejem. Az álomfőzetet nem könnyű kiheverni. Különösen a magamfajtának. Ha nem bánod, ma már inkább ne menjünk tovább – kérte, s közelebb húzódott hozzá.

Diana beleegyezett. Arrébb vonultak, tábort ütöttek. Ezúttal felváltva őrködtek, mert Draco mélyen aludt Dianához bújva. Hiába ivott a tündérek főzetéből, szervezetét megviselte a méreg. Hajnalban azonban felpattant a szeme és mély levegőt vett. A méreg kitisztult a testéből. Újra a régi Draco volt. Diana, aki egész éjszaka éberen őrködött felette, elmosolyodott.

- Jó reggelt! – köszöntötte halkan. A férfi nyújtózott.

- Jó reggelt, angyal! – felelte. Kézfejével megsimogatta a lány arcát, majd felült.

Hűvös volt a reggel. A tűz már kialudt. Pacsmag és Lina egymást átölelve aludtak, Varnor lehajtott fejjel, ülve hortyogott. A ház romjai sötéten és fenyegetően magasodtak pár lábnyira mellettük.

- Ki volt ez a nő? – ölelte át a férfi vállát Diana hátulról. Arcát a nyakához szorította, s hozzádörzsölte.

Draco nekidöntötte a fejét.

- Boszorkány. Elég, ha ennyit tudsz róla.

- Miért hatott rád másként az álomfőzet? Mert gondolom, azt ittunk.

- Igen, a borba keverte. Mi, sárkányok, másként reagálunk az ilyen keverékekre. Magam sem értem, miért nem vettem észre azonnal, hogy valami nincs rendben. Gyanús volt, de nem hittem volna, hogy ilyen jól leplezi igazi valóját. Legközelebb az ösztöneimre kell hallgatnom! Bocsáss meg!

- Nem a te hibád volt – sóhajtotta bánatosan Diana, és megcsókolta a férfi nyakát. – Én vagyok a csapat vezetője, nekem kellett volna gyanakodnom. Azt hiszem, még mindig túl naiv vagyok.

Draco a fejét ingatta.

- Én nem hiszem. Csupán még nem vesztetted el a hited az emberekben. Irigyellek ezért.

Diana felsóhajtott és a férfi ölébe telepedett. Átölelték egymást.

- Továbbmegyünk? – mormolta álomtól ragacsos szemekkel Pacsmag.

- Csak rátok várunk – jegyezte meg Draco.

Lina és Varnor is ébredezett. Reggeli után összeszedelőzködtek, s elindultak.