13. fejezet

13.

            Dwight arra ébredt, hogy Laurel finoman rázza a vállát.

- Apu! Apu!

- Mi a baj?

- Apu, Emnek fáj a hasa!

- Mi? – Úgy ült fel, hogy fájdalom nyilallt a hátába.

- Mi történt? – Keith felkapcsolta a lámpát, és megfordult. Hason feküdt eddig, a párna nyoma meglátszott az arcán.

- Emilynek fáj a hasa – ismételte Dwight, és már lökte is le magáról a takarót. – Nincs semmi baj, kicsim! – simogatta meg Laurel haját, miközben átment vele a másik szobába.

Emilynek és Laurelnek a múlt hétvégén külön szobát alakítottak ki Sonia és Wilbur segédletével. Elég sok fáradtságba és nevetésbe került, mire mindenki elégedett lett. Emily szobájába felkerült a hercegnős függöny, és a kislány végre kipakolhatta az összes játékát, ami eddig dobozban volt. Dwight tudta, hogy Keith már megrendelte neki a babaházat majdnem az összes kiegészítővel. Még jó, hogy elég nagy volt a szoba.

- Apu! – Emily sírós hangja fogadta, amint beléptek.

- Itt vagyok, kicsim! Mid fáj?

- A hasam! Nagyon fáj, apu!

Leült mellé az ágyra, és megérintette a kislány homlokát. Izzadt volt és forró.

- Lázas vagy – állapította meg.

- Hívjak orvost? – Keith telefonnal a kezében állt meg mögötte.

- Jobb, ha beviszem a kórházba. Lehet, hogy elkapott valamit. Laurel, neked nincs bajod?

- Nincs.

- Nem evett pedig semmi olyat, amitől baja lehetne… - Dwight már szedte is elő Emily ruháit a szekrényből. – Levesszük a pizsamát, kicsim. Ez a kedvenc szoknyád, ettől máris sokkal jobb, ugye? – Bármennyire próbált vidám lenni, a hangjában érződött a feszültség.

- Ettem csokit – szólalt meg Emily, miután áthúzta a fején a ruhát.

- Mikor?

- Én adtam neki. – Keith aggódva ráncolta a homlokát. Átkarolta Laurel vállát.

- Vacsora után? – Dwight rámeredt.

- Tudom, hogy azt mondtad, ne adjak nekik édességet lefekvés előtt, de nem gondoltam, hogy bármi baja lesz tőle.

Dwight remegő kézzel felhúzta a kislány szandálját.

- Apu most gyorsan felöltözik, és utána bemegyünk a doktor bácsihoz, rendben?

- Siess, apu! Nagyon fáj!

- Sietek, kicsim! Maradj itt vele, Laurel!

- Igen, apu!

Dwight átviharzott a hálószobába, Keithre rá sem nézett, aki kis habozás után követte.

- Veletek menjek?

- Maradj itthon Laurellel, de ha kérhetem, ne adj neki semmit!

- Dwight…

- Nem szórakozásból kértelek, hogy ne adj nekik édességet, a pokolba is! – Dwight dühödten magára rángatta a nadrágját, majd kirántott egy inget. Azzal sem foglalkozott, hogy nem az övé, magára kapta. – Emily kicsi korában is hasfájós volt!

- Nem tudtam!

- Az egy dolog, de ez nem jelenti azt, hogy fittyet hányhatsz a kéréseimre! Én vagyok az apjuk, szóval tedd meg azt a kibaszott szívességet, hogy legközelebb azt teszed, amit mondok! Már nem egyedül élsz, hogy fejjel mehetsz a falnak!

Keith úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Hagyta, hogy a férfi eltrappoljon mellette. Tudta, hogy igaza van, csak… Még életében nem estek neki ilyen rosszul szavak.

- Sajnálom! – szólalt meg, de Dwight már nem volt a szobában.

- Gyere, kicsim! Laurel, maradj itthon Keithszel!

- Veletek akarok menni, apu!

- Inkább maradj itthon Keithszel! Ne kelljen még rád is figyelnem, édesem!

- Rendben.

- Keith, hol a kocsikulcs?

Keith észbe kapott, és utánuk futott.

- Benne hagytam a kocsiban.

- Vigyázz Laurelre! Majd hívlak! – Dwight a kislányát magához szorítva lekocogott a veranda lépcsőjén, és gyors léptekkel elindult a furgon felé.

- Minden rendben lesz, ugye? – Laurel megfogta Keith kezét, a hangjában sírás bujkált.

- Hát, persze! – Keith érezte, hogy a belsejét hideg önti el, és Laurel hiába fogta a kezét, az ujjai ugyanolyan hűvösek voltak, mint az övé.

Dwight órákkal később nyugodott meg valamennyire, amikor egy kedves mosolyú doktornő vállon veregette.

- Megjött a laboreredmény. Egyszerű, vírusos megbetegedés. Két nap és kiheveri.

- Tényleg? Hál’ Istennek! – Emily sápadtan aludt a kórházi ágyon. Megszorította a kezét.

- Azt mondta, hogy van még egy lánya. Neki nem voltak panaszai?

- Nem.

- Az jó hír. Nyugodtan hazamehet hozzá, mi vigyázunk a kislányára.

- Nem, otthon van a párommal. – A fejében visszhangzott a mondat. Most mondta ki először, és valahogy jó érzés volt. Kicsit átmelegítette.

- Rendben van. Szóljon, ha szüksége van valamire!

- Köszönjük!

- Szívesen! – A doktornő zsebre tett kézzel kiment, ő pedig visszarogyott a székre. Kisimított egy tincset Emily homlokából. A gyomrában még nem engedett fel a görcs, de már nem szorította össze a mellkasát a félelem, hogy Emilynek baja eshet.

Igazságtalan volt Keithszel, ezt már most tudta. Nem az ő hibája volt, ami történt, ő meg lehordta a sárga földig. De hülye is volt, te jó ég! A férfi valószínűleg ugyanúgy halálra rémült, mint ő, és esélyt sem adott neki, hogy esetleg együtt oldják meg a helyzetet. Szép kis partnere volt…

- Apu…

- Kicsim! Felébredtél? Fáj még a hasad?

- Kicsit.

Emily szája cserepes volt, így benedvesített egy szalvétát, és finoman megtörölgette.

- Azt mondta a doktor néni, hogy pár nap és kutya bajod!

- A csokitól volt, amit megettem?

- Nem, kicsim. Járvány van. Nem csak te kaptad el, hanem még sokan.

- Az jó!

- Jó?

Emily halványan elmosolyodott.

- Igen. – A homlokát ráncolta. – Nem Keith hibája volt, apu!

- A csokievés?

- Aham. Én akartam enni. Nem adott, de hízelegtem, hogy nagyon szeretem, és egy kicsitől nem lesz semmi bajom…

- Ajh, te lány! – Dwight felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy Keith mennyire el tud gyengülni, ha a gyerekekről van szó. – Megijesztetted őt is, nem csak engem! Ha hazaérünk, bocsánatot kell kérned tőle!

- Neked is. Kiabáltál vele.

Dwight odahajolt, és puszit nyomott a lánya nyirkos homlokára.

- Igen, nekem is – suttogta, de ezt Emily már nem hallotta. Visszaaludt.

Ő maga is elbóbiskolt a széken, mert arra riadt fel, hogy már kivilágosodott, és valaki megérinti a vállát.

- Keith! – De Sonia volt az Emily hátizsákjával. – Oh, maga az…

- Hogy vagytok?

- Jobban, azt hiszem. Laurel?

- Aludt, amikor eljöttem. Tessék! – Az ágy végébe tette a táskát. – Keith mondta, hogy ezekre talán szükségetek lehet.

- Nem hívtam fel, a francba!

- Felhívta a kórházat, mielőtt elindultam. Valami doktornővel beszélt, miután megfenyegetett legalább két nővért, hogy ha nem mondanak neki semmit, akkor kirúgatja őket, hogy a lábuk se éri a földet.

- Basszus!

- Ő csúnyább szavakat használt! – Az asszony Emilyt nézte. – Mit mondtál neki?

- Tessék?

- Azt kérdeztem, mi a csudát mondtál neki? – Sonia rápillantott, és a szemében vad indulat jelent meg. – Eddig csak Gray tudta így kibillenteni az egyensúlyából.

- Ezt nehezen hiszem. – Dwight érezte, hogy a bűntudat a vállára telepedik.

- Gyere, üljünk ki egy kicsit a folyosóra!

- Emily…

- Alszik. Itt leszünk, meghalljuk, ha felébred! – Sonia ellenmondást nem tűrően kiterelte a kórteremből.

Leültek az ajtó mellé kihelyezett székekre. Dwight a lelkét eladta volna egy kávéért, most érezte, mennyire kimerült. Ám még jobban vágyott arra, hogy Keith ott legyen vele.

- Mi a francot mondtál neki, ami miatt ennyire ki van borulva? – Sonia egyenes háttal ült, a haját felkontyozta a feje tetejére. Régi idők matrónáira emlékeztetett, akiket nem tör meg a kíméletlen élet.

- Csokit adott lefekvés előtt Emilynek, és azt hittem, hogy amiatt fájdult meg a hasa. Kicsit kiakadtam. Bocsánatot fogok kérni!

- Szerinted azzal majd minden megoldódik? – Sonia hangja éles volt. Dwight kifejezetten örült, hogy nincs nála semmi vágóeszköz, mert nem vette volna száz százalékra, hogy nem akarná használni ellene. – Keith Harrisonról beszélünk, nem az egyik barátnődről, te tökkelütött!

- Hé!

- Te is tudod, hogy igazam van, szóval elhallgass! – Az asszony összekulcsolta a kezét az ölében, és a szemközti falat kezdte el bámulni. Emberek járkáltak a folyosón, néhányan megbámulták őket, de ezzel mit sem foglalkozott. – Grayről mennyit mesélt neked?

- Nem sokat. – Dwight bizonytalanul mocorgott a széken.

- Nagyon hasonlít hozzá, csak benne megvan az, ami a bátyjából hiányzott. A tartás. Az édesanyjától örökölte, de Gray… Nos, ő forrófejű volt, és makacs és… - Sonia keserűen elmosolyodott. – Jobban szerette Keitht mindennél.

- Ez hülyeség! – Dwight érezte, hogyan támad fel benne a harag.

- Úgy gondolod? – Az asszony ránézett. Egyenesen a szemébe bámult, régi szomorúság sütött a tekintetéből, amire nem volt gyógyír az eltelt jó pár esztendő. – Ha Keithről volt szó, olyan lett, mint valami eszelős. Mániákusan rajongott érte. Már-már betegesen.

Dwight a homlokát ráncolta. Nem mert közbeszólni, mert érezte, hogy most valami olyasmit tud meg, ami sok mindenre magyarázatot adhat.

- Még férjnél voltam, amikor összeismerkedtem Grayjel. Olyasféle ember volt, akire azonnal felfigyel egy nő. Későn jöttem rá, hogy számára nem létezik szerelem. Vagyis létezik, de a tárgya a Harrison föld, a lovak és az öccse… - Sonia felsóhajtott. – Beleszerettem, és aztán… közvetlen közelről nézhettem végig, hogyan teszi tönkre Keith és a saját életét is.

- Mégis hozzáment feleségül.

- A nők bolondok, ha a szeretett férfiról van szó. Azt hisszük, hogy megváltoztathatjuk.    

- Sajnálom. – Dwight nem kedvelte Grayt Keith miatt, de most sajnálta az asszonyt, aki láthatóan még mindig szerette a férfit. Ennyi évvel a halála után.

- Ne tedd! – Sonia felszegte az állát. – Magam választottam Grayt, holott tudtam, milyen ember. Terhes voltam, amikor összeházasodtunk. Azért is kérte meg a kezem. Elvetéltem, amikor Keith felhívott, hogy mi történt. Ő jött el értem, vitt kórházba és gondoskodott a lányokról, amíg lábadoztam.

- Erről nem beszélt.

- Nem is fog. Én kértem rá.

Dwight hirtelen kinyúlt, és összekulcsolt kezére tette a sajátját.

- Rettenetesen sajnálom!

- Abban reménykedtem, hogy fiú lesz… - Sonia hangja most először remegett meg, de aztán megrázta magát, és megint felemelte a fejét. – Gray is fiút szeretett volna. Pontosan tudta, hogy Keith nem fogja továbbvinni a családi vérvonalat.

- Elmondta magának, hogy Keith homoszexuális?

- Persze, hogy el. Hallottam pletykákat, amikből már sejtettem, de aztán… Gray az évnek egy szakaszában mindig rengeteget ivott, és olyankor beszélni sem lehetett vele. Őrültebb volt, mint a szokásos. Egyszer összeverekedett Keithszel, és nagyon dühösen jött haza. Tört-zúzott. Elmondta minden kis buzinak. Azt mondta, hogy… - Sonia megnyalta az ajkát, lehalkította a hangját. – Azt mondta, hogy neki köszönheti, hogy vitte valamire és nem lett egy kiközösített senki amiatt a fiú miatt.

- Sean…

- Igen. Emlékeztem, hogy mi történt vele. Eszembe sem jutott, hogy Gray lehetett, de hirtelen minden világos lett. Keith és Sean egymásba szerettek, de Gray… - Dwight érezte, hogyan feszülnek meg az izmok az asszony kezében. – Gray nem tűrt meg senkit az öccse mellett. Összeveszett Seannal, azt akarta, hogy szakítsanak, de a fiú nemet mondott. Gray megfenyegette, hogy mindenkinek elmondja, együtt vannak. Sean ekkor állítólag elbizonytalanodott, és… Gray dühös lett. – Sonia észre sem vette, hogy sír, és Dwight sem merte mondani. – Talán, ha Sean szembeszáll vele, és azt mondja, tedd csak meg, akkor nem ez lett volna, ám Gray elveszítette a fejét. Furán gondolkozott, ha a kisöccséről volt szó…

- Azt szerette volna, ha Sean felvállalja Keitht, igaz?

- Igen. – Sonia bólintott. – Akármennyire gyűlölte a mássága miatt, valójában egész nyavalyás életében azon volt, hogy megvédje.  

Dwight lehunyta a szemét.

- Keith nem tudja.

- Gyűlöli a bátyját. Mind a mai napig nem tud róla másképp beszélni, csak azzal a feneketlen gyűlölettel…

Dwight a fejét ingatta.

- Szerintem magát hibáztatja.

- Mi? – Sonia felvonta a szemöldökét.

- Bár gyűlöli Grayt Sean miatt, valójában úgy véli, hogy minden az ő hibája. Ezért olyan kemény saját magával szemben. Hiszen, ha nem szeret bele Seanba, akkor az a fiú még mindig élne. S Gray is élne… - Eszébe idézte a férfi minden mondatát, amikor a testvéréről beszélt. Most érezte csak a vágyódást a szavaiban. – Nem adta fel Grayt, pedig pontosan tudta, hogy ki ölte meg Seant. Azt mondta, hogy azért, mert a fivére volt. Akármi is történt közöttük, Gray mindig a bátyja volt. Szerintem sejtette, hogy őt próbálta védeni, csak… csak haragudott önmagára és Grayre is.

- Oh, erre nem gondoltam. – Sonia elmerengett. – Gray soha nem bocsátotta meg magának, ami történt. Aznap volt Sean halálának az évfordulója, azért ivott annyit. Ezért történt a baleset. Felmerült bennem, hogy öngyilkos lett, mert nem találtak féknyomokat, de mivel ott volt a baba, biztosan baleset volt. Elaludt vezetés közben.

- Keith tudta ezt. Tudta, hogy Gray miért ivott annyit. Ezért temetkezett bele a munkába, és próbált felejteni.

Sonia szomorúan rámosolygott.

- De aztán jöttél te a lányokkal…

- Nagyon hülye voltam, igaz?

Az asszony elnevette magát.

- Igen. Láttad volna, milyen állapotban hagytam otthon. – Gyengéden megérintette Dwight arcát, amolyan anyásan. – Nagyon szeret téged és a lányokat. Akármit is mondtál neki, az elevenébe találtál.

- A francba!

- Valószínűleg soha nem vallaná be, de nagyon sokban hasonlít Grayre. Ha a szeretteiről van szó, akkor elveszíti a fejét. S mivel amúgy is bizonytalan volt, hogy boldoggá tud-e tenni, hirtelen összedőlt a világa.

- Azt hiszi, hogy nem tud boldoggá tenni? – Dwight az elmúlt hónapokra gondolt. A kiabálásokra és a nevetésekre. – Egy ideig kételkedtem abban, hogy ő-e az igazi. Egy Harrison…

- És most? – Sonia szelíden pillantott rá.

- Tudnál maradni, és vigyázni Emilyre? – Dwight felpattant.

- Menj csak! – Az asszony láthatóan örült a bizalmasabb hangnak.

- Mondd meg neki, hogy elmentem bocsánatot kérni Keithtől!

- Menj már! – Sonia felnevetett rá.

Dwight egy hirtelen indíttatásból megölelte, és puszit nyomott az arcára.

- Nagyszerű nő vagy!

- Te pedig nagyszerű pasas! S mielőtt irigykedni kezdenék arra a buta kölyökre, tűnj innen!

Dwight még akkor sem lassított, amikor egy nővér utánakiabált, hogy ne fusson. Egész úton az járt a fejében, hogy milyen átkozott bolond volt. A kormányon dobolt, és biztos volt benne, hogy átlépte a sebességkorlátozást, mert a seriff rávillogott, amikor elhajtott mellette. Wilbur csodálkozva dugta ki a fejét az istállóból a furgont hallva.

- Te nem vagy a kórházban?

- Hol van Keith?

- A házban. Azt mondta, hagyjam békén! Mi a fene történt? Emily?

- Jól van. Sonia ott van vele. Majd mindent elmondok, de most beszélnem kell Keithszel! – Gyors léptekkel indult meg a ház felé. – Keith!

- Apu? – Laurel elébe szaladt. – Hogy van Emily?

- Jobban.

- Bemehetek hozzá?

- Nem lenne jó ötlet. Még a végén te is elkapsz valamit. Keith?

Laurel a száját harapdálta, és a nappali felé mutatott.

- A hátsó verandán – suttogta. – Valamit összetört a dolgozószobában, de nem mertem bemenni megkérdezni, mi a baj.

- Rám mérges.

- Amiért kiabáltál vele?

- Igen.

- De nem gondoltad komolyan…

- Kicsim, ő nem szokta meg, hogy valaki így beszéljen vele.

- Oh, tényleg!

Dwight szorosan magához ölelte a kislányát.

- Sonia bent van Emilyvel a kórházban. Én is visszamegyek, de szeretném, ha most kimennél Wilburhoz.

- Veszekedni fogtok?

- Valószínűleg.

Laurel felsóhajtott.

- Rendben. – Megadóan elindult kifelé, és az öreg keresésére indult.

- Apád? – Wilbur füstfelhőbe burkolózva fogadta az istálló előtt.

Laurel a szemét forgatta.

- A felnőttek néha nagyon gyerekesek tudnak lenni.

Wilbur hangosan felnevetett, és a fejére tette a kezét.

- Ebben tökéletesen igazad van. Segítesz nekem?

- Van más választásom? – Laurel széttárta a karját, és engedelmesen követte az öreget Drágakőhöz.

A házban Dwight nesztelen léptekkel közelítette meg az üvegajtót. Kilépett. Már értette, miért nem mert Laurel benyitni a férfihoz. Ugyanaz a sötét arckifejezés fogadta, mint a megismerkedésük kezdetén. Mintha nem is lett volna köztük semmi. Fájdalom nyilallt a mellkasába.

- Szia!

- Emily?

- Aludt, amikor eljöttem. Sonia vigyáz rá. Köszönöm, hogy pakoltál neki.

Keith elfordította a fejét, és tovább bámulta a végtelen mezőt, a tengernyi virágot a zöld millió árnyalatában. Már rég le kellett volna kaszálni, de nem vitte rá a lélek. Akárhányszor ránézett, mindig Dwight jutott eszébe. Szeretkezésük a susogó, nyárillatú mezőn.

- Sajnálom.

- Igazad volt. Nem kell bocsánatot kérned. Nem én vagyok az apjuk, nem tudhatom, mi a jó nekik. Valószínűleg hasonló helyzetben ugyanígy reagáltam volna.

Dwight nézte a férfi merev hátát.

- Lehet, hogy nem vagy az apjuk, de a párom vagy. Együtt kellett volna megoldanunk a helyzetet, de én… Én megszoktam, hogy csak magamra számíthatok, ha a lányokról van szó, és elvesztettem a fejem. Bocsáss meg!

- Már mondtam, hogy nem történt semmi. – Keith nem akart a férfi közelében lenni. Elsétált mellette.

Dwight a dolgozószobában érte utol.

- Te jó ég! – Megtorpant, amikor meglátta az íróasztal körül a rengeteg papírt. – Mi a fene történt?

- Oh, pár régi irat… - Keith a kezébe vette az egyiket. – Azon gondolkodtam, mihez kezdjek velük. Elégethetem őket, vagy… odaadom őket a seriffnek. Vajon hány ember kerülne a börtönbe miattuk?

Dwight dermedten állt.

- Mik ezek a papírok, Keith?

- Gray iratai. Akármit lehet rá mondani, de azt nem, hogy nem szeretett mindent leiktatni. Nagyon fontos volt a számára, hogy mindent lepapírozzon. Ennek köszönhetően annyi terhelő bizonyítékot látsz most itt, amivel bájos kis városunk jó néhány vezető tagját bekasztlizhatnák.

- Hogyan jutott eszedbe elővenni ezeket?

- Már egy ideje töprengek, mit csináljak velük. – Keith nagy nyugalommal visszaejtette a papírt az asztalra, majd elővette a whiskys üveget és töltött magának egy nagy pohárral.

- Keith, kora reggel van.

- Tudom.

- Te nem szoktál inni – emlékeztette a férfit. Most kezdte sejteni, milyen mélyen sebezte meg.

- Régen szoktam. – Keith nagyot kortyolt a pohárból. Felsóhajtott. Az ital égette a torkát, majd a mellkasát és a gyomrát, de még ez sem tudta felmelegíteni. – Azt hiszem, nem megy ez nekem.

- Micsoda? – Dwight úgy érezte, vékony jégen áll, és nem tudhatta, mikor szakad be alatta.

- Te és én.

A jég határozottan repedezett, szinte hallotta a halk roppanásokat.

- Miről beszélsz?

- Talán vissza kellene költöznöd a szállásra a lányokkal.

- Te most szakítani akarsz velem?

- Igen.

A jég nagy hanggal beszakadt alatta. Egy pillanatra nem kapott levegőt, csak a csontig hatoló hideget érezte, amitől megfagyott még a lelke is. Megpróbált beszélni, de nem ment.

- Jobb lesz ez mindenkinek. – Keith olyan erővel markolta a poharat, hogy elfehéredtek az ujjai. A hangjában nem volt semmi érzelem, csak a szeme égett vadul.

- Mégis ki az a mindenki? – Dwight halkan beszélt. Most értette meg, mennyire szereti a férfit. Most, amikor Keith azt mondta, hogy vége. Vége mindennek. – Én? Laurel? Emily? Vagy te? – Szinte lehelte a szavakat. A szeme előtt emlékek villantak fel, és a jövőbeli tervek, amiket még együtt kellett volna megvalósítaniuk. Emily hangja, amint azt mondja, hogy nem Keith hibája… A forró düh úgy öntötte el, mintha láva folyt volna végig az ereiben. – Ki az a mindenki, Harrison? – kérdezte élesen. – Ki az? – ordított rá. – Merthogy nem én vagy a lányok, hanem egyes egyedül te! Csak magadra gondolsz! Elmerülsz itt az önsajnálatban, iszod a hülye whiskyd, és azt mondod magadban, oh, a fenébe, hát, nem igazam volt?! Ennek nem lehet jó vége!  

- Majdnem nem lett jó vége, hiszen Emily attól a csokitól is rosszul lehetett volna! – Keith lecsapta a poharat az asztalra. Nem volt sok benne, aminek érezte is a hatását, hiszen kávén kívül nem volt semmi a gyomrában. A kilöttyenő ital lassan szétfolyt a papírokon.

- De nem attól lett rosszul! S ha mégis attól lett volna, akkor is, Keith, emberek vagyunk, és nem látjuk előre a jövőt! Én is adhattam volna neki, vagy Sonia, vagy akár Donna!

- Ez nem mentség…

- Fogd be, a rohadt életbe! – Dwight két lépéssel átszelte a köztük levő távolságot, megragadta az inget a nyakán, és magához rántotta. – Mégis mit képzelsz? Hülyét csinálhatsz belőlem, meg a gyerekeimből? Tudod te, hogy mennyire szeret mind a kettő?! S én? Képes voltam elfogadni azt, hogy beleszerettem egy férfiba, meglett emberként. Felvállaltalak a családom előtt! Megharcoltam értünk, és akkor van képed azt mondani, hogy ez nem fog működni? Hogy lehetsz ilyen kurvára gyáva seggfej?

- Te ezt nem értheted! – Keith megpróbálta ellökni magától, de ennek az lett a vége, hogy majdnem elestek.

- Mit nem értek? Azt, hogy az első problémánál feladod? Ennyire szeretsz? – Dwight szeme előtt vörös köd lebegett.

- Mindennél jobban szeretlek! – Keith végre kiszabadította magát, ingadozva hátrált.

Zihálva meredtek egymásra.

- Akkor? – Dwight széttárta a karját. – Hányszor kérjek még bocsánatot? Hányszor mondjam még, hogy szeretlek? Szeretlek, bazd meg, te seggfej!

Keith a halántékára szorította a kezét. Lehunyta a szemét, a mellkasa hullámzott. 

- Félek – suttogta. Rápillantott. – Félek.

- Mitől? Együtt meg tudjuk oldani.

- Amikor a fejemhez vágtad, hogy nem én vagyok az apjuk, és hogy ne menjek a saját fejem után, akkor… úgy éreztem, mintha megütöttél volna. Jobb lett volna, ha megütsz, mert azt legalább tudom kezelni. – Keith az íróasztalnak támaszkodott. Rettenetesen sápadt volt. – Olyan vagyok, mint Gray. Önfejű, makacs és büszke. S ha felbosszantanak, akkor nem tudok parancsolni az indulataimnak. Mi van, ha nem tudok alkalmazkodni hozzátok? Mi a garancia, hogy egyszer nem foglak bántani téged vagy a gyerekeket?

- Gray a testvéred volt. Akármi is történt, nem tagadhatod le, hogy hasonlítasz rá.

- Hát, nem érted? Miért nem érted? – Keith kétségbeesetten nézett rá.

Dwight lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, felsóhajtott.

- Gray annyira szeretett téged és annyira védeni akart, hogy azzal tönkretette az életed. Te pedig annyira szeretted, hogy a mai napig képtelen vagy megbocsátani neki és magadnak.

- Ő volt a példaképem kiskoromban. – Keith tekintete valahová a múltba tekintett. – Bárhová ment, mentem utána. Én voltam a levakarhatatlan kisöccs. Mérges voltam rá, ha nem volt ideje játszani velem. Később pedig még jobban utáltam, amiért a haverokkal lóg és nem velem. Nem mondtam el neki, hogy meleg vagyok. Azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám, és nem akartam, hogy a haverjai a buzi kisöccsével piszkálják.

- Nagyon szeretett téged.

- Tudom. – Keith fáradtan vállat vont. – Már tudom. Azért történt minden, mert olyan átkozottul szeretett és mert olyan átkozottul büszke volt.

- Minden szeretet más, Keith. Te soha nem tudnál bántani senkit. Elég mélyen megsebzett, ami Seannal történt. Nem tudnál másnak olyan fájdalmat okozni, mint Gray neked. Ezt te is tudod.

- Ez nem biztos.

- A francba, Harrison! Semmire sincs száz százalék garancia! Arra se, hogy örökké szeretni fogjuk egymást! De arra az életem tenném, itt, most, hogy akármi is lesz, nem tudnál fájdalmat okozni nekem és a gyerekeknek!

Keith a fejét ingatta. Dwight dühösen felhorkant.

- Grayben legalább volt annyi becsület, hogy kitartott melletted! – A férfi elsápadt, pedig így is falfehér volt az arca. – Akármennyire bántottátok a másikat, mindig ott volt neked! Akárhányszor mondtad neki, hogy gyűlölöd, másnap ugyanúgy odaállt eléd, és szembenézett veled! Azzal élt együtt, hogy megölt egy embert, és mégis képes volt nap, mint nap szembenézni a megvetéseddel! Te pedig még arra sem vagy képes, hogy szembenézz az élettel!

- Ez nem igaz!

- Dehogynem! Egyszer kiabáltam le a fejed, és máris szakítani akarsz! Én hányszor itt hagyhattalak volna! Kitartottam melletted! Te meg gyáván megfutamodsz, mert azt hiszed, hogy egyszer bántani fogsz! A pokolba, Keith, erről szól egy kapcsolat! Nem minden nap csupa napsütés és szerelem! Lesznek napok, amikor szóba sem fogunk állni egymással, és utálni fogjuk egymást! Igenis, veszekedni fogunk, mert nem vagyunk egyformák, és van véleményünk! Bántani foglak, és te is fogsz engem, hát, nem vagy képes felfogni? – Megragadta a karját, és megrázta. – Ez a szerelem, te ostoba!

- Dwight…

- Akárhányszor fogunk összeveszni, ki fogunk békülni! Ha nem öt perccel később, akkor egy nap vagy két nap múlva! Felnőttek vagyunk, nem gyerekek, nem kamaszok, mint te anno. Meg tudjuk beszélni, akármi is van. Meg tudunk harcolni egymásért!

Keith lehajtotta a fejét, Dwight érezte, mennyire remeg.

- Nem azért lettem a szeretőd, mert kellett a pénzed, hanem azért, mert meg akartalak ismerni! Úgy akartalak megismerni, ahogy előtte senki másnak nem engedted! Azt az éned is látni szerettem volna, amelyikről senki sem tud! – A két vállánál fogva rázta meg, dühödten, elkeseredetten. – Nézz rám! Nézz rám, a pokolba is!

Keith felpillantott. A szemében sötét érzelmek égtek, kék lángok, vad, emésztő lángok, amiket még soha nem látott benne.

- Egy szerelem arról is szól, hogy elfogadjuk a másiknak azt az oldalát is, ami nem kedves, nem szeretetre méltó! Úgy szerettem beléd, hogy egy rohadt seggfej voltál, szóval akármi is lesz, szeretni foglak! Érted? Szólalj meg végre!

A férfi nem szólalt meg, helyette eltaszította magától. Olyan erővel, hogy megingott. Megcsúszott egy papíron és hanyatt vágódott. Beütötte a fejét, elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Zihálva, mozdulatlanságba dermedve feküdt a padlón, ökölbe szorult a keze. A francba, legszívesebben ököllel vert volna némi észt Harrison konok fejébe!

- Dwight? – Keith letérdelt mellé. – Jól vagy?

- Nem, cseszd meg! – tört ki belőle. – Hagyj! – morrant rá, amikor fel akarta segíteni. Elrántotta a kezét felültében, de mivel Keith éppen akkor mozdult feléje, arcon találta.

A férfi lehuppant mellé a földre, rámeredt. A szemében égő lángokat felváltotta a döbbenet.

- Keith… Basszus, sajnálom! – Dwight kamaszkorában verekedett utoljára, akkor is azért, mert meg akart védeni egy lányt. Ez a mostani pláne nem volt szándékos, igaz, hogy egy pillanatra átsuhant a fején a gondolat, viszont az csak egy gondolat volt. Felült, a férfi felé nyúlt.

- Hagyj békén!

Keith ellökte a kezét, amikor meg akarta érinteni az arcát. S ekkor lett igazán mérges. Elkapta a csuklóját, és akármennyire próbált kiszabadulni a karjaiból, magához ölelte. A tarkóját fogva magához szorította a fejét, nem érdekelte, milyen erővel akarja eltolni magától.

- Ne haragudj! Véletlen volt, nem akartalak megütni!

- Engedj el!

- Egy fenét! – A férfi felé fordult, hogy jobban át tudja ölelni.

Némán birkóztak. Dwight biztosra vette, hogy lesz egy-két kék foltjuk másnapra. Nem bánta azt sem, amíg látott rá egy picinyke esélyt, hogy meg tudják beszélni ezt az egészet.

- Fejezd be, Keith!

- Engedj el!

- Ne viselkedj kölyökként! Elég volt!

Dwight érezte, hogy elég élesre sikeredett a hangja, viszont meglett az eredménye. A férfi vett egy mély levegőt, és mozdulatlanná dermedt.

- Szeretlek! – Eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Szeretlek! Nem tudom másképp mondani, talán tagoljam?! Felfogtad, miről beszélek?

- Igen.

- Az jó, mert nagyon dühös vagyok most rád.

Keith a férfi megfeszülő vonásait nézte. Az ujjai olyan erővel szorították a vállát, hogy biztosra vette, megmarad a nyoma. Az álla sajgott kicsit, ahol megütötte. A gyomra kavargott az alkoholtól. Életében nem érezte ennyire szánalmasan magát, mint ebben a pillanatban.

- Sajnálom – nyögte ki.

Dwight lehunyta a szemét egy pillanatra.

- Baromira mérges vagyok, és egy sajnálommal nem oldasz meg semmit, Harrison! Felfogtad egyáltalán, miről beszéltem eddig? – A tekintetét kereste, hogy keményen belenézhessen. – Az élet pofonokból áll, és ezt te is nagyon jól tudod. A családodtól és a barátaidtól kaphatod a legnagyobbakat, mert az tud a legjobban bántani, akit szeretsz. Tudom, hogy hibáztam, de mentségemre szóljon, rajtad kívül nem sok támaszom volt az elmúlt években. Meg kell szoknom, alkalmazkodnom kell, ahogy neked is hozzánk. Semmi sem lesz soha egyszerű, de nem azért tartottam ki eddig melletted, hogy most feladjam. S téged sem úgy ismerlek. Vagy talán tévedek?

- Nem. – Keith felsóhajtott. Ingatni kezdte a fejét, de attól szédülni kezdett. Hálás volt, amikor Dwight visszahúzta a vállára a fejét. Az meg különösen jólesett neki, hogy simogatni kezdte a hátát. – Bocsáss meg!

- De hülye vagy! – hallotta a mormolást.

- Tudom. – Lehunyta a szemét és belefúrta az arcát Dwight nyakába, így a hangja elég tompán jutott el a férfihoz. – Megijedtem, hogy elhagysz. Nem akartam, hogy te mondd ki, hogy vége…

- Erre már nem is mondok semmit…

- Sajnálom!

Dwight mindenféle válasz nélkül felsegítette a kanapéra, és leült mellé. Keith hátradőlt, és csukott szemmel a keze után tapogatózott.

- Baromi rosszul érzem magam, de azt hiszem, hogy megérdemlem.

- Nem mondok ellent.

- Tényleg sajnálom!

- Ha teljesen kijózanodtál, akkor még egyszer bocsánatot kérhetsz. Most valamiért nem veszlek komolyan.

Keith a válaszon gondolkodva elaludt. Dwight nem akarta felébreszteni, egy ideig fogta a kezét. Csak ült mellette és azon töprengett, hogyan tovább. Ijesztő volt tudni, hogy mennyire sebezhető Harrison miatt. Soha nem gondolta volna, hogy beleszerethet egy férfiba és miatta ennyire ki tud vetkőzni önmagából. Stacyvel és az eddigi barátnőivel más volt a kapcsolata. Volt egy rész önmagából, amit nem mutatott meg senkinek, nekik sem. S most itt volt Keith, akinek köszönhetően új dolgokat tudott meg önmagáról. Más szemmel nézte a világot.

A legelején kétséges volt, hogy ez jó-e, de mostanra be kellett látnia, hogy minden veszekedés és nehézség ellenére élvezi együttlétük minden percét. Jó volt Keith szemével látni az életet. Keserédes volt ugyan, nem a rózsaszín ködfelhő, de talán pont ez tetszett benne annyira. Az őszinteség és az intimitás olyan foka, amely eddig ismeretlen volt a számára mostanra a részévé vált, és el sem tudta képzelni, hogy szakítsanak. Akarta Keitht, még kíváncsibb volt rá, és azt szerette volna, ha megtapasztalja a boldogságot. Vele tapasztalja meg, és nem mással.

Rápillantott a férfira, aki lassan feléje dőlt. Felállt, óvatosan elfektette. Úgy vélte, jobb lesz, ha kialudja azt a sok piát, amit magába döntött. Rálépett egy papírra, a fejét csóválta a rendetlenség láttán. Nem akart nekiállni pakolni, ezek a szétszórt iratok nem rá tartoztak. Addig semmiképp sem, amíg Keith maga nem mutatja meg őket. Ennek ellenére lehajolt az egyikért, beleolvasott. Valami számlakivonat volt, nem sokat értett belőle, de a rajta szereplő pénzösszegek láttán majdnem felhördült. Felvett egy másikat, az egy szerződés volt valami földterületről, az ára láttán picit megemelkedett a szemöldöke. Kezdte érteni, hogy mire célzott Keith. Megszorította a férfi vállát, és a papírokat az asztalra téve kiment a szobából.