12. Monstrum és családja
2013.11.21 17:4312. Monstrum és családja
Diana nem habozott. Visszaosont a társaihoz, felszedte holmiját és Draco után eredt. Lináék észre sem vették eltűnésüket, csupán Hellas bólintott elégedetten.
Diana rohant, ahogy csak tudott a sötét erdőben. Az ösztöneire hagyatkozott, ám bizony azok sem voltak tökéletesek. Kétségbeesetten botladozott, kezét előrenyújtva haladt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Kiért az erdőből. Hatalmas szikla hevert nem messze tőle. Neki támaszkodott és levegő után kapkodott. Felsikoltott, amikor a szikla megmozdult és felegyenesedett. Óriási kőgólem vigyorgott rá kőarcából. Diana menekülni akart, de a gólem könnyedén elkapta a derekánál fogva és a szeme elég emelte.
- Reméltem, hogy nagyobb fogásom lesz, de azért te is megteszed – dörmögte a gólem.
Diana megpróbálta lefeszegetni az ujjait, de mintha egy fát akart volna kivágni egy szál késsel. A gólem elindult, ő pedig rémülten kiáltozni kezdett.
- Draco! Draco!
A gólem nevetni kezdett. Mintha hegyomlás lett volna.
- Ha ő is egy nyamvadt ember, könnyedén elbánok vele, úgyhogy kiáltozz csak! Legalább együtt ti lesztek a főfogás.
Diana dühösen felkiáltott, mire a gólem úgy megszorította, hogy a fájdalomtól elsötétült előtte a világ. Nem lehetett túl sokáig eszméletlen, de mire magához tért, már a földön ült, kezeit hátrakötözték. Barlang előtt kuporgott, előtte nagy tűz égett, körülötte sziklaóriások. A gólem felállt, amikor észrevette, hogy felébredt.
- Végre, már azt hittem, túlságosan is megszorítottalak. Monstrum vagyok, ő az asszonyom, Sziklaszép, és a fiam, Porszikla. Te pedig a vacsoránk.
Diana nagyot nyelt. A kis gólem rávigyorgott, kőfogai feketék és hiányosak voltak.
- Ne félj, nem fog fájni – vigasztalta. Sziklaszép felkacagott, Dianát kirázta a hideg.
- Sokáig – tette hozzá fia szavaihoz a gólemasszony és Diana rémülten vonaglani kezdett.
Monstrum elégedett dörmögéssel feléje nyúlt és a lány felsikoltott.
Ugyanebben a pillanatban az előttük rakott tábortűz lángjai magasra csaptak. A gólemasszony szakadt ruhája tüzet fogott, Sziklaszép pedig dühödt vicsorgással csapkodta magát. Porszikla megdermedt. Monstrum felüvöltött. A vörös lángok közül fekete ruhás alak bontakozott ki.
- Szólítottál – állt meg a lány előtt.
- Draco – nyögött fel megkönnyebbülten Diana, majd felkiáltott.
- Vigyázz!
Draco megperdült. Monstrum hatalmas öklével épp lesújtani készült. A férfi egyetlen intésére bíborvörös lángok választották el őket a gólemcsaládtól.
- Ez nem sokáig tartja vissza. Sietnünk kell – térdelt le Draco a lányhoz.
- Nem tudod megölni őket?
- Csak úgy tudnám, ha átváltoznák, de arra megesküdtem, hogy soha többé nem teszem – felelte a férfi és leoldozta a köteleit. Talpra állította, de Diana nyögve összegörnyedt.
- Elzsibbadtak a lábaim – magyarázta. Draco nem habozott. Megragadta a lány derekát és könnyed mozdulattal a vállára vette.
- Kapaszkodj! – mormolta és a tűzfal megnyílt előttük. Egyetlen pillanatra forróság és rettegés vette körül őket, aztán Draco kikosarazva a rá vadászó Monstrumot, rohanni kezdett lefelé a dombról. Gyors volt és oly könnyedek a mozdulatai, mintha nem is lett volna ember. De hát nem is az! – figyelmeztette magát Diana, ám nem engedte el Draco derekát, s arcát a hátához szorította. Hamarosan elérték az erdő szélét, s Draco megállt. Óvatosan talpra állította Dianát, aki a karjába kapaszkodott.
- Köszönöm – nézett fel a férfira.
Draco vállat vont.
- Igazán örülök, hogy a segítségedre lehettem. Bár sejthettem volna, hogy téged nem szabad magadra hagyni. Azonnal valami bajba keveredsz. Milyen igazam volt.
Diana lehajtotta a fejét.
- Ne haragudj, hogy gondot okoztam.
Draco furcsa pillantással méregette.
- Miért jöttél utánam? Mert biztos nem a gólemekhez indultál látogatóba!
Diana leakasztotta a nyakából a még egykor apjától kapott láncot és a férfinak nyújtotta.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled. Igazságtalan voltam veled. Apám egyszer azt mondta, hogy ha megbántunk egy sárkányt, akkor kik kell engesztelnünk! Nekem csak ez maradt, amit adhatok. Fogadd el, kérlek, bocsánatkérésem jelenként!
Draco megrázta a fejét.
- Nem haragszom rád – válaszolta komolyan. – Nincs miért. Csak azt tetted, ami szerinted helyes volt. Valamennyire még meg is tudlak érteni. Hazudtam neked. Akkor mégis, miért te tartoznál nekem bocsánatkéréssel?
Diana a férfi nyakába akasztotta a láncot.
- Én ugyanezt mondhatom neked – mosolyogta.
Draco megérintette Diana kezét, mely a medált babrálta.
- Amikor megismerkedtünk Yegard piacán, valójában téged kerestelek. Hírül kaptam, mi történt Justinnal, s azt is, hogy te élsz és apámat keresed. Nem akartam, hogy ugyanaz történjen veled is, mint Justinnal. Ezért védtelek meg és csatlakoztam hozzád.
Diana felsóhajtott és inge alól kihúzta a sárkányos medált.
- Ez a tiéd, igaz? – mutatta a férfinak.
Draco bólintott.
- Igen. Minden barátom kapott egyet. Haláluk után mindegyik szerencsésen visszakerült hozzám, kivéve ezt az egyet.
Diana levette a nyakából és a másik lánc mellé akasztotta.
- Tessék, a tiéd. Justin szerint te a tűz gyermeke vagy. Most már értem a szavait.
- Köszönöm, de most már menj vissza a többiekhez. Indulnom kell.
- Azt képzeled, hogy egyedül elengedlek? – kapta fel a fejét Diana. – Szépen visszamegyünk a többiekhez, és reggel együtt megyünk tovább.
- Egy feltétellel – simogatta meg a lány haját Draco. Tekintete újra tiszta volt és meleg. Diana nekidőlt.
- És mi lenne az? – nézett fel rá.
- Hogy újra beszélgetni fogunk. Ez volt a legrosszabb az egészben. Hogy hallgattál.
Diana arcán bűntudat futott át és fejét a férfi vállához szorította.
- Nekem is lenne egy – mormolta.
- Igen? – ölelte magához Draco.
Diana a férfihoz bújt.
- Hogy ezután nem kell fáznom hajnalonként.
Draco felnevetett. Állát a lány feje búbjára támasztotta és mosolygott.
- Ezt megígérhetem – suttogta.
Diana mormogott valamit. Draco óvatosan a karjaiba vette és elindult vissza a kentaurok tisztása felé. Diana átkarolta a nyakát és elaludt. Draco lassan lépkedett. Nem kellett attól félnie, hogy elesik valamiben, de minél tovább akarta a karjaiban tartani a lányt. Már hajnalodott, a mikor a tisztásra lépett. Lináék még aludtak, s a kentauroknak nyoma sem volt. Draco ezt most egyáltalán nem bánta. Lekuporodott egy fa alá karjaiban Dianával és reávigyorgott a kelő napra.
Ki mondta, hogy egy darabokra tört szerelmes szív nem ragasztható össze?
Draco arra ébredt, hogy a Napot eltakarja előle egy hatalmas árnyék. Hunyorogva felnézett.
Hellas rávigyorgott.
- Látom, mégis közös az út, amelyet követnetek kell.
Draco megsimogatta Diana haját. Hellas mögött látta, hogy Lina, Pacsmag és Varnor vigyorogva pislogott feléjük. Megkönnyebbülten elnevette magát.
- Igen. Egy gólem kellett ahhoz, hogy rájöjjünk.
Hellas a kezében tartott kötelet lenyújtotta a férfinak.
- Újra elválnak útjaink, de őszintén hiszem, hogy szerencsével jártok. Fogadd ezt el. Mindegyikünk szövött bele saját szőréből. El nem szakítható, el nem vágható. Talán hasznát veszitek.
- Igazán hálás vagyok, barátom – vettel el Draco fejet hajtva. Hellas mosolygott és elvágtatott.
Draco nagyon remélte, hogy látja még.
Diana megmozdult. Álmosan dörzsölte a szemét, majd kihúzta magát. Rákacagott a férfira és éber tekintettel felpattant.
- Mit lustálkodtok? – tette csípőre a kezét. – Indulnunk kell, hasatokra süt a Nap!
Draco Lináékkal együtt nevetett rajta, majd kézen fogva a lányt, elindultak. Hosszú út várt rájuk, de Dianának ez eszébe sem jutott. Elhatározta, hogy kihasználja minden egyes percét, mert Draconak igaza volt. Semmi sem éri meg, hogy elmulassza az életet Drion miatt. Érte meg pláne nem. Táncra perdült a köves földúton és Draco vele tartott. Lépéseik könnyedek voltak és oly összeillők, akár a hold és a csillagok.
- Angyal – suttogta Draco és Diana sugárzón rámosolygott. Igen, tényleg kár volna az életért.