12. Furcsa szobrok a háztetőn

12. Furcsa szobrok a háztetőn

Mindenki a csodájukra járt. Tátott szájjal mutogattak a háztetőkre. Néhányan vastag köpenyt viseltek, mások sapkát, sálat, kesztyűt. A tisztek közül Sasakibe Chouyirou hadnagy érkezett elsőnek. Felmérte a helyzetet, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna. Oomaeda Marechiyo, Soi Fong helyettese egy nagy adag kaját rágcsálva járt arra, de az ő figyelmét elkerülte a furcsa jelenség. Fütyörészve, csámcsogva továbbment. Kira Izuru halottsápadt lett, miest meglátta őket. Azonnal értesítette Matsumotót, aki odaérkezve a kezét tördelte.

- Én megmondtam! Ichimaru, te szerencsétlen!

Kotetsu Isane sápadtan csóválta a fejét, majd elindult, hogy megkeresse Iemurát és Yamadát, Unohana tisztjeit. Szüksége lesz rájuk. Hinamori kétségbeesetten sóhajtozott, és fogalma sem volt, mihez kezdjen. Kuchiki Byakuya kapitány nyugodt felsőbbséggel sétált. Sálja meglibbent a nyaka körül, s mintha gúnyos mosoly játszott volna az arcán. Iba Tetsuzaemo hadnagy azonnal felettese segítségére sietett volna, csak először még panaszkodott egy csöppet minden arra járónak. Shunsui áldotta felesége eszét, s most először más szemmel nézett Nanaóra. És felfedezte benne a nőt. Kellemes meglepetés volt. Shuuhei-nek elvileg küldetése lett volna, de nem jött össze. Lemondta, s inkább felettese keresésére indult. A fejét csóválva sietett segíteni a férfinak, amikor felfedezte.

Yachiru lelkesen tapsikolt.

- Hó! Tél van? De jó! Hol lehet Ken-chan?

- Megvagyok, kösz, Yachiru! – morogta egy zsémbes hang, majd Kenpachi Zaraki nagyot tüsszentett, és zsebkendő után kotorászott. A váratlanul feltűnő Nyana adott neki, és nem mondta, hogy „Ugye, én megmondtam?!”.

Ikkaku és Ayasegawa tiszteletlenül vigyorgott, és felfelé mutogattak. Nemu, Rukia hadnagya szelíden mosolygott, s szemrebbenés nélkül eltűnt. Ichigo ésRukia, akik éppen aznap tértek haza, döbbenten álltak, majd Ichigo könnyesre röhögte magát a látottakon.

Toushirou és Jume egymás mellett sétáltak.

- Ez nem volt szép tőled! – feddte meg a férfit a hadnagy.

- Tegnap nem tiltakoztál – vetette fel Hitsugaya.

Jume elpirult.

- Tegnap… más járt a fejemben – vallotta be.

Hitsugaya finoman elmosolyodott, s nem válaszolt. Felnézett a háztetőkre, és vidáman felnevetett. Jume bármennyire is haragudott rá, önkéntelenül viszonozta. Nekidőlt a férfinak, és kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

- Jaj, de vicces! – gondolta magában Ukitake a kétségbeesés határán. Érezte karján Unohana ujjait, és a csontig hatoló hideget. Irigyen bámulta a tüsszögő  Zarakit, és dühösen a mosolygó Hitsugayát, de rá kellett jönnie, hogy ő volt elővigyázatlan. Unohanára pillantott a szeme sarkából. A nő félig lehunyt szemmel nézett vissza rá, nem látszott mérgesnek, bár már elkékült az ajka. – Bátor asszony – sóhajtott fel a férfi, és érezte, hogy köhögés erőlteti a mellkasát.

Soi Fong viszont nem volt ennyire megbocsátó.

- Darabokra szedem mindkettőt! Nevetségessé tettél, Hitsugaya, ezért soha nem bocsátok meg! No, és te, Ukitake… Te, meg a hülye ötleteid! Várj csak, ha innen kiszabadulok! – Amúgy pedig határozottan érezte, fáj a torka.

Ichimaru legszívesebben tört-zúzott volna. Érte már pár megaláztatás, de ez túltett minden eddigin. Látta Matsumotót és Kirát, no meg a röhögésüket palástoló tiszteknek. Szívesen megivott volna egy csésze forró teát.

Unohana fejében az járt, hogy van-e elég hársfavirág tartaléka a következő napokra. Láz égette az arcát.

Renji a fogait csikorgatta tehetetlen dühében, és átkozta magát, amiért a saját feje után ment, és nem követte Hinamorit. Most issza majd a levét, és szerencséje lesz, ha megússza egy kis náthával. Fázott.

Konamura a bundája ellenére attól tartott, hogy tüdőgyulladást kap. Már pedig, ha ez bekövetkezik, Ukitake és Hitsugaya csúnyán megüti majd a bokáját. Arról gondoskodik. Minimum egy lábtöréssel, de megfizet nekik.

Tousen mozdulatlanságra volt kárhoztatva, és ez nem tett jót a hangulatának. Bár a jég tompította az érzékeit, azért érzékelte a külvilág történéseit, és ez tovább rontott kedélyén. A béke híveként próbálta magát megbocsátásra ösztökélni, de nem igazán ment a dolog.

Jian felettébb zavarban érezte magát. Úgy gondolta, ez a kis esemény egyáltalán nem tesz jót a jóhírének, bár vigasztalta a tudat, hogy szinte az összes kapitány ott fagyoskodott körülötte.

Kis idő múltán megérkeztek a tisztek a jégcsákányokkal, vésőkkel és egyebekkel. Délutánra befejeződtek a kopácsolások, és kiszabadultak a kapitányok. Meleg takarót kaptak, és forró teát. A nap hátralevő részére mindegyikük visszavonult.

Ukitake nehezen szedte a levegőt, és csúnyán köhögött. Unohana ott térdelt mellette, és egy csészéből próbálta megitatni.

- Gyerünk, innod kell! – mormolta, miközben ő maga is alig állt a lábán.

Zaraki megállt mögöttük.

- Csupán látogatóba jöttem – vakarta meg az arcát zavartan. Ukitake sápadt arca nem volt valami biztató.

Unohana csúnyán nézett fel rá.

- Ne reménykedj, Zaraki Kenpachi! Ha rajtam múlik, életben marad – jelentette ki rekedt határozottsággal.

- Miket nem mondasz – dörmögte a férfi, de a szemében, mintha csalódott fény villant volna. – Hát, akkor nem is zavarlak tovább…

Mire Ukitake megitta a szirupszerű löttyöt, Zarakinak már híre-hamva sem volt.

- Jellemző – sóhajtotta fel Unohana, és megigazította Ukitake takaróját.

A következő látogató Yamamoto exfőkapitány volt, kinek láttán Unohana lázrózsákkal az arcán, meghajtotta magát.

- Üdvözöllek. Készíthetek neked egy teát?

- Nem, nem – tiltakozott Yamamoto, és aggódó pillantást vetett utódjára. – Hogy van?

- Nem túl jó – értette meg azonnal a kérdést a kapitány. – A hideg nem tett jót neki, de azt hiszem, minden rendben lesz. Bízd rám!

Yamamoto bólintott, és csendben elhagyta a szobát. Byakuya érkezett a helyére pár perccel később.

- Unohana – biccentett méltóságteljesen. – Hogy van? – nézett Ukitakéra.

Az asszony csúnya pillantással méregette. Ő persze megúszta! Mert a nagyságos Kuchiki kapitány még véletlenül sem leskelődik senki után. Pedig ha tudta volna…

- Meg fog gyógyulni – jelentette ki határozottan.

Byakuya egy hosszú percig meredt Ukitakéra, majd Unohana szemébe nézett.

- Bízom benned! – mondta halkan, aztán magára hagyta a két kapitányt.

- Sosem foglak megérteni, Kuchiki Byakuya – suttogta bánatosan Unohana. Nem tudott sokáig Byakuyán merengeni, mert halk kopogás után Shunsui dugta be a fejét.

- Bejöhetek? – kérdezte szokatlan udvariassággal. Mióta feleségül vette Nanaót, megdöbbentő javulást mutatott ezen a téren.

- Gyere! – intette beljebb az asszony.

- Hogy van? – térdelt le mellé a férfi.

- Már egy ideje nem fullad – igazította meg újra a takarót Unohana, majd kifújta az orrát. – Előtted már volt itt Zaraki, Yamamoto, Byakuya. Még várom Toushirou-t.

Shunsui megdörzsölte a borostáját.

- Sok a dolga. Elvállalta Juméval, hogy elvégzik a gyengélkedő kapitányok feladatait.

- Még szép! – háborodott fel Unohana. – Ennyit igazán megtehetnek. Nekik köszönhetjük mindezt.

- Én ezt nem mondanám – sunyta le a fejét Shunsui. – Mi leskelődtünk utánuk.

Unohana szeme villámokat szórt.

- Igazán? – kérdezte olyan jegesen, hogy Shunsui nagyot nyelt, és felemelkedett.

- Azt hiszem, nekem mennem kell. Majd még benézek.

- Jellemző – morogta kedvetlenül az asszony, és zsebkendője után nyúlt, amikor Ukitake halkan megszólalt.

- Megérdemeltük.

- Ez nem igaz! – mérgelődött Unohana.

Ukitake szelíden nézett fel rá.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – állította, és felköhögött. A roham csillapultával fáradtan elmosolyodott. – Ismerd be, hogy mulatságos volt…

- Megfizettük az árát – mormolta Unohana.

Ukitake erre nehezen felnevetett, és megszorította az asszony kezét, aztán mély álomba merült, és Unohana ott őrködött felette.