12. fejezet

12.

            A szobában félhomály volt, Keith az órája után tapogatózott, viszont nem találta. Ki akart kászálódni az ágyból, de Dwight utánanyúlt és visszahúzta.

- Maradj! – dörmögte a fülébe álmosan. – Esik az eső.

A férfinak igaza volt. Valóban esett, halkan kopogott az ablakon. Azt hitte, hogy álmodja, de tévedett.

- Mennyi az idő?

- Nem számít. Esik.

- Az állatok…

- Jól megvannak a meleg istállóban. Odakint úgyis esik, hányszor mondjam?!

- Mióta?

- Egy ideje. – Dwight magához húzta és azzal a lendülettel vissza is aludt.

Félálomban hallgatta a szuszogását. Stacyék távozása után az életük visszatért a régi kerékvágásba, és ez hatalmas elégedettséggel töltötte el. Kiálltak egymásért, és a lányok is itt maradtak velük. Ez kicsit olyan volt, mint egy álom.

Jobban belefészkelte magát a férfi karjaiba, majd addig izgett-mozgott, amíg szembefordult vele. Nézte a borostás arcát, a rövid szempillákat, a kócos hajat. Gyengéden megérintette mutatóujjával az ajkát, mire kivehetetlen morgás volt a válasz. Lágy csókot lehelt rá, puhán csókolta, nem akarta felébreszteni. Jaj, dehogynem! Lusta szeretkezésre vágyott, amihez az eső kopogása ad háttérzenét.

- Egyszer tudnánk tovább aludni, és te akkor se hagysz békén! – Dwight álmosan, de szemrehányás nélkül mormolta a szájára.

- Sajnálom!

- Sajnálod a fenéket! – Dwight magához húzta, nyújtózkodott kicsit. Ásítva pislogott, látszott, hogy még nincs teljesen magánál.

- Aludj csak! Megyek lezuhanyozom! – Ki akart bontakozni a karjaiból, de a férfi annál szorosabban ölelte. Hanyatt fordult, húzta magával. A feje mellett megtámaszkodva nézett le rá, miközben végigfeküdt rajta. Érezte, hogy az alvásból már semmi sem lesz, de ezt alátámasztották Dwight szavai is.

- Te ébresztettél fel, szóval vállald a következményeket!

- Ezt kérned sem kell!

- Mondtam már, hogy szexéhes dög vagy? – Dwight kicsit elfordította a fejét, hogy Keith végigcsókolhassa a nyakát. Lehunyta a szemét, de a keze nem pihent. Végigsimított a férfi oldalán, hátán, vállán. A pizsamanadrág alá férkőzve keményen belemarkolt a fenekébe.

- A te hibád! – Keith felemelte a fejét, ránézett. A tekintete egészen sötét volt, égett a vágytól. Az ajka azonban ráérősen járta be a testét. Csupán azon érződött a türelmetlenség, amikor lejjebb rángatta az alsóját. A hasán sokáig időzött, Dwight a hajába markolt, és lejjebb tolta. Halk, elégedett nevetés hallatszott, ami beleolvadt az eső hangjaiba.

Keith-t váratlanul érte, amikor pár perccel később a vállánál fogva megragadta, és leteperte az ágyra. Végigterülve a lepedőn, félig lehunyt szempillái alól figyelte Dwightot, ahogy föléje hajolt. Ösztönösen arra mozdult, ahol érintette, felsóhajtott, amikor ránehezedve elmerült a szájában és csókolta. Csókolta mohón, a hajába túrt, és térdeivel szétfeszítette a combját. Zihálva rángatták le egymásról az alsókat, hogy aztán összesimulva ott folytassák, ahol abbahagyták.

Az eső kicsit csitult, már csak halkan dobolt az ablaküvegen. Itt-ott koppant, ahogy Keith fel-felnyögött, miközben Dwight hosszú ujjai elmerültek benne. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, a szemét nézte, a táguló pupillákat. A lelke legmélyén még mindig kicsit hitetlen volt, hogy ez a férfi pont őt szereti. Ám Dwight felhúzta a lábát szétfeszítve a combjait. Feltérdelve hatolt belé, szinte rákényszerítve, hogy nézze, miként mélyed el a testében. Az izmok rángatóztak a mellkasán és a karján, ahogy fogcsikorgatva magára kényszerített önuralommal lassú, finom lökésekkel csúszott egyre mélyebbre.

- Ne! – Elkapta a kezét, mielőtt megérinthette volna. Egymást nézték, a lusta álmosságnak már nyoma sem volt.

Az eső hirtelen megint rákezdett, vad ritmust vert az üvegen.

- A pokolba! – Dwight megragadta a csuklóját, és leszorította a párnákra.

Talán tiltakozni akart, szinte sejtette, hogy az előbbi gyengédségnek vége, de csak halk kiáltásra futotta az erejéből. Ökölbe szorult a keze, küzdött, hogy kiszabaduljon. Csak ölelni akarta a férfit, magához szorítani, olyan erővel, hogy érezze minden porcikáját, miközben az mélyre temetkezik benne.

- Engem nézz! – Dwight ziháló hangjára kinyitotta a szemét, és felbámult rá.

A látvány az agyába égett. A férfi sötét tekintete, süllyedő-emelkedő mellkasa, ahogy újra és újra beléhatol. Az érzés, hogy benne van, a forróság, ami kitölti teljesen. Érezte, hogy Dwight elengedi a kezét, hogy megtámaszkodjon és még keményebb lökésekkel kínozza. Kapaszkodót keresett, az ágy fejtámláját markolta meg. A másik kezével felnyúlt, magához húzta a férfit, az ajkára tapasztotta a száját. Elakadt a lélegzete, a férfi ott volt mélyen benne, azon a ponton érintve, ami a legtökéletesebb volt.

- Keith… - Dwight kapaszkodó kezére simította a tenyerét, és megszorította. Már olyan közel volt az elélvezéshez, hogy képtelen volt kontrollálni a mozdulatait. Csak lökte magát mélyre, azt a pontot kereste, ahol az előbb járt és tisztán érzékelte a férfi gyönyörét.

Az esőcseppek ütemet doboló hangja közepette Keith a férfi hajába markolva emelte a csípőjét, és csókolta vadul, levegő után kapkodva. Nem csukta be a szemét, végig Dwightot nézte, az izzadtságcseppet, ami végigfolyt a halántékán, le az álláig. A tekintetét, amiben önmagát látta viszont. Tudatában volt minden mozdulatának, minden izmának a rezdülésére reagált, olyan volt ez, mint egy tánc. Az érzékek legvadabb, legelemibb tánca, amihez foghatót még soha nem tapasztalt.

Ívbe hajolt a gerince, legszívesebben kiabált volna, a hangja azonban elfulladt a testében végigáramló gyönyörtől. A forróságtól, amitől nem kapott levegőt és összerándította minden izmát. Izzadt testtel vonaglott, karcsú alakja olyan volt a fehér lepedőn, mint egy meleg kamasz álma. Dwight elvigyorodott, amikor ez átfutott az agyán. Zihálva megcsókolta, mire kába tekintet volt a válasz.

- Mondtam, hogy viseld a következményeket! – mondta, ahogy rávette, hogy az oldalára forduljon.

- Te még… - Keith a gondolatait kereste, de nem sokat talált. Próbált mondatot összeállítani a fejében, de csak gyönyörteli sóhajra telt, amikor Dwight a hátához simulva újra elmerült benne.

- Fogalmad sincs, milyen gyönyörű vagy… - hallotta a halk szavakat.

Dwight a fülébe suttogott, a hangja rekedt volt. Szorosan fogta át, leszorította, nem hagyta, hogy mozduljon. Hátranyúlt, a vállába markolt. Mondani akart valamit, bármit, amivel viszonozhatja a bókot, viszont a férfi finoman a nyakába harapott, és ettől a szavak megint kihullottak a fejéből.

Felnyögött, Dwight a combjába markolva feljebb húzta az egyik lábát, hogy még mélyebbre hatolhasson. Már szinte hason feküdt, egyik lábát felhúzta, hogy a férfi még jobban elmerülhessen benne. Ezúttal ő maga húzta az ágyékához a kezét, a párnába fúrta az arcát, miközben Dwight pillekönnyű érintéssel végigsimított a farkán. Reszketve irányította a kezét, nyitott szájjal kapkodta a levegőt, a testét bitorló érzésektől magánkívül vonaglott. A párna elfojtotta a hangját, Dwight keményen megmarkolta és ezzel egyidőben mélyre lökte magát. Keményen, saját maga is a megváltó gyönyör után sóvárogva.

Az esőbe olvadtak ziháló nyögéseik és sóhajaik. Keith a lepedőbe markolt, Dwight keze az övére simult, összefonódtak az ujjaik. Nem volt köztük egy milliméter távolság sem, a férfi a hátához tapadt. Erőteljes lökésekkel terelte mindkettejüket a beteljesülés felé, ami nem is késett sokat. Vadul vette birtokba mindenüket, és abban a pillanatban tökéletes harmóniában olvadtak össze nem csak egymással, de az őket körülvevő világgal is…

Keith nem tudta, mennyi idő telt el, mire képes volt megmozdulni. Dwight gyengéden simogatta a karját már egy ideje, de nem szólt semmit. Felemelte a fejét, és ránézett. Az elégedettség láttán, amit az arcán látott, elmosolyodott. Nagy nehezen rávette magát, hogy kicsit feléje forduljon.

- Jól vagy? – Dwight aggódva megérintette az arcát.

- Csodásan. Köszönöm. – Odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.    

- Én köszönöm! – Dwight nevetett, és a mellkasára húzta.

Elterült rajta, bár minden izma tiltakozott.

- Ma nem akarok dolgozni – sóhajtotta.

- Akkor mit szeretnél?

- Itt maradni veled.

- Én is szeretném, de gyerekeink vannak és egy birtok, amit el kell látni.

- Tudom. – Felnézett a férfira. – Eddig egyszer sem mertem megkérdezni, de te… soha nem bizonytalanodtál el?

- Miért?

- Miattam. Nem érzed furcsának?

- Azt, hogy veled vagyok?

- Igen.

Dwight játékosan összekócolta a haját.

- Először nem igazán örültem annak, amit irántad éreztem. Viszont… az érzések jöttek maguktól, nem kérdezték meg, hogy én mit akarok. Mondhatnánk, hogy elfogadtam, amit az élet hozott, de azóta azt hiszem, valamennyire megharcoltunk egymásért, és ettől máris más minden. – A játékosság eltűnt a szeméből, ahogy folytatta. – Nem leszünk fiatalabbak. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ez az egy életünk van, és ha boldogok vagyunk együtt, akkor miért ne maradjunk így?

Keith képtelen volt erre bármit mondani. Helyette olyan erővel szorította magához a férfit, hogy az alig kapott levegőt. Odakint még mindig esett az eső, így egyiküknek sem volt kedve felkelni. Jólesett csak feküdni az összegyűrt ágyneműben, futólag érinteni a másikat, apró csókokat váltani, halkan beszélgetni semmiségekről és közben kiélvezni az együtt töltött időt.

- A lányok lassan felkelnek. – Dwight felsóhajtott az órára pillantva.

- Reggelizhetünk együtt. – Keith hanyatt dőlt, széttárta a karját, nyújtózott.

- Először zuhanyozzunk le.

- Rendben.

Nem volt betervezve a közös zuhanyzás, de végül Dwight egyszerűen berántotta maga mellé. Kicsit meg is csiklandozta, a kacagását visszaverte a csempe. Csókolózva álltak még hosszú percekig a víz alatt, mire rávették magukat, hogy abbahagyják a „pancsikolást”. Borostásan, farmerben, kinyúlt ingben-pólóban vonultak le a konyhába. Dwight kicsit lemaradt, mert benézett a lányokhoz, akik akkor ébredeztek.

Keith bekészítette előző este a kávéfőzőt, időzítőre volt állítva, de az már rég lejárt. A kávé kihűlt, így újra kellett melegíteni. Odakészítette a bögrét az asztalra, és kibámult az ablakon, miközben kortyolgatni kezdte a sajátját. Nem érdekelte, hogy esik, csodálatosan érezte magát. Hallotta, hogy Dwight belép, de nem fordult meg.

- Álmodozol? – A férfi hátulról átkarolta, a bögréjét kicsit eltartotta, nehogy leöntse kávéval.

- Eshetne máskor is az eső.

- Lustálkodhatnánk máskor is, ha nem lennél munkamániás.

- Soha nem végzünk, ha nem kelünk fel hajnalban.

- Erről beszéltem.

- Vasárnap?

- Biztos?

- Meglátjuk.

- Nem egyszerű veled – sóhajtotta Dwight, de a kézfejére tette a kezét és megszorította. – Nekiállok a reggelinek. A lányok rántottát akarnak enni pirítóssal.

- Segítek.

- Maradj csak!

Dwight egyedül valóban sokkal hatékonyabb volt. Megszokta, hogy több emberre főzzön, míg Keith általában nem is reggelizett.

- Reggeli! – Emily hangos csatakiáltással robbant be a konyhába, mire mindkettejük arca megrándult.

- Senki sem süket, kicsim!

- Bocsi, apu!

- Jó reggelt! – Laurel álmosan dörzsölte a szemét. – Esik az eső.

- Úgy tűnik, egész nap fog.

- Kár, Emmel virágokat akartunk lenyomatni.

- Ezzel várnotok kell. Ma benti játékot kell kitalálnotok.

- Tudjuk! – Emily szenvedően felsóhajtott, mire az apja megsimogatta a haját.

- Ti, szegények…

- Ugye?

Keith nem állta meg, hogy fel ne nevessen. Nekidőlt a konyhapultnak, keresztbe tette a lábát, és a kávét kortyolgatva figyelte, ahogy Dwight rántottát süt és a lányok megterítenek.  

- Te nem segítesz? – Emily számonkérően felvonta a szemöldökét.

- Hagyjátok! Ma álmodozó hangulatban van.

- Álmodozó hangulatban? – A kislányok rámeredtek.

- Ne higgyetek neki!

- Nem hazudok! Azt mondta, hogy többet kellene lustálkodnunk!

- Dwight!

- De te nem szeretsz lustálkodni! – Laurel furcsán bámult rá, mire érezte, hogy elvörösödik.

- Nem kérek reggelit! – A bögrét lecsapva az ajtó felé indult, de Dwight a derekánál fogva visszapenderítette az asztalhoz.

- Megbeszéltük, hogy közösen eszünk!

- Nem vagyok éhes!

- Dehogynem!

- Nem!

- De!

Laurel és Emily egymásra néztek, aztán halkan kuncogni kezdtek. Keith az apjukra pillantott, akinek a szája sarkában szintén mosoly bujkált.

- Utállak! – súgta neki.

- Most pont úgy viselkedsz, mint egy durcás kamasz, ugye, tudod?

- Nem igaz!

Dwight lenyomta egy székre a vállánál fogva, és a füléhez hajolt.

- Mint egy szerelmes kamasz, aki éppen zavarban van…

- Hol a rántotta? Soha nem leszel kész, ha itt sutyorogsz!

Dwight elébe tette a kávéját, és bár nem látta, de biztosra vette, hogy vigyorog. A lányokra pislantott, akik még mindig kuncogtak. A francba, tényleg zavarban volt. Élete legelemibb gyönyörét élte át a férfival, akivel most együtt fog reggelizni. És a csudába is, de két kislány bámult rá mindentudó kis mosollyal, hát, ettől, hogyan ne lett volna ideges?!

Dwight áthajolt a válla felett, egy nagy tál pirítóst tett eléjük. Visszahúzva a kezét, megérintette és megszorította a vállát. Futó érintés volt, viszont ráébresztette, hogy ez mostantól mindennapos lesz. Az élete része. Nem volt miért zavarban lennie. Szeretik egymást. Belemosolygott a bögréjébe.

- Jó, hogy esik – jelentette ki Emily, amikor az apja a négy adag rántottával együtt odatelepedett melléjük.

- Miért?

- Mert így együtt reggelizünk. Ti mindig korán keltek, és csak ketten eszünk.

- Nem szeretsz Laurellel enni?

- Em azt akarja mondani, hogy szeretünk veletek lenni – szólt közbe Laurel tele szájjal.

- Most olyan vagyunk, mint egy család – vigyorgott a húga.

- Hárman nem voltunk egy család?

- De igen, viszont jó, hogy itt van Keith. Vele sokkal viccesebb minden.

- Viccesebb? – Keith szájában megállt a falat. Ilyet se mondtak neki még soha.

- Igen. Jó, hogy itt vagy velünk!

Keith letette a villát. Felmerült benne, hogy elsírja magát.

- Köszönöm.

- Szívesen! – Em kuncogott, és a villájára halmozott még egy adag tojást.

Laurel komolyan nézte a kávét kortyolgató Keitht. Ő sejtette, milyen érzések kavarognak benne.

- Én örülök, hogy itt vagyunk veled és apuval.

- Valld be, hogy csak a könyvtáramra pályázol! – Keith próbálta elviccelni a dolgot, mielőtt tényleg megríkatja a két gyerek. Laurel ezen felnevetett, és nem válaszolt.   

Dwight meghatottan nézte a lányait.

- Egyezzünk ki abban, hogy igyekszünk bejönni, mire felkeltek. Nem mindig fogunk ráérni veletek enni, de megpróbálunk minél többször bejönni. Rendben? – Felemelte az öklét, Laurel és Emily egyenként összekoccintotta vele az övét.

Keith kicsit habozott, mielőtt ő is megtette volna. Sejtette, hogy a mozdulatnak bizony komoly jelentése van, és ez ki fog hatni magányos farkas életére.

- Most pedig együnk! – Dwight oldalba bökte. – Te is!

- Nem vagy az anyám!

- Az nem, de más igen. Kipróbáljuk, milyen büntetéseket tudok kitalálni, amiért nem etted meg a reggelit?

Keith félrenyelt. Köhögve lökte hátra a széket, és vasvilla tekintettel meredt a férfira, de Dwight csak vigyorgott. Pontosan tudta, mit értett félre, és talán pont ez volt a szándéka. A pokolba, de szerette érte!

- Apu nagyon találó – bólogatott Emily.

- Találékony – javította ki a nővére.

- Az – sóhajtotta a kislány.

Keith ebben nem kételkedett. Visszatelepedett az asztalhoz, és nekiállt megenni a reggelit. Érezte, ahogy Dwight az asztal alatt megszorítja a combját. Elmosolyodott.

- Mitől tudtok már kora reggel ilyen bután vigyorogni magatok elé? – Emily már egy pirítóst rágicsált és érdeklődve bámult rájuk.

Keith Dwightra nézett. A férfi vissza rá. Odakint még mindig esett, a veranda tetején kopogott. Biztosra vette, hogy napokig sárban fognak mászkálni és más esetben ettől csak káromkodni lett volna kedve egész nap. Ez a mai azonban kivétel volt.

- Hagyd őket, Em! – Laurel rájuk mosolygott. – Csak szerelmesek.

Keith félfüllel hallotta csupán, amit mondott. Túlságosan lekötötték Dwight világoszöld szemében az aranybarna pettyek…

            Két nappal később Keith káromkodva ugrott le a lóról a szivattyúnál, amivel megint probléma volt. A föld még nem itta magába az esővizet, így a farmerje szára lábszárközépig tiszta sár lett. Morogva guggolt le, hogy megnézze a gépet.

- Telement földdel – sóhajtotta fáradtan, és az egyik részre mutatott, amit sár borított.

- Szedjük szét! – javasolta Dwight.

Hosszú napok álltak mögöttük. Az egyik kanca, Drágakő váratlanul lebetegedett. Ki kellett hívni hozzá az állatorvost, és azóta felváltva őrködtek mellette éjszaka. Igazából egyikük se tudta kipihenni magát, így kivételesen mindketten morcosak voltak.

Szótlanul dolgoztak, nem volt kedvük beszélgetni. A gépet szétszedték, kipucolták az alkatrészeket, majd újra összerakták az egészet. Keith most már olajos is volt, nem csak sáros. Dwight minden rosszkedve ellenére elmosolyodott, amikor meglátott egy olajfoltot az arcán. Megnyálazta az ujja hegyét, és odanyúlt, hogy letörölje.

- Mi az? – Keith meglepődve hátrakapta a fejét, de aztán rájött, hogy mit akar. – Összekentem magam?

- Igen. Most már jó.

- Mindegy. Úgyis le kell fürödnünk, ha visszamentünk. – Felállt, kiegyenesítette a hátát. – Előbb-utóbb muszáj lesz befektetnem egy új szivattyúba.

- Nem értem, hogy miért csak ez romlik el mindig. – Dwight összepakolta a cuccaikat.

- Én sem. Menjünk!

Félúton járhattak, amikor megszólalt Keith mobilja.

- Sonia az – ráncolta a homlokát a hívó láttán.

- Valami baj van? – Dwightnak azonnal a lányok jutottak eszébe.

- Remélem, nem. – Keith felvette, majd hümmögve ráncolni kezdte a homlokát. – Igen, sietünk! – Kinyomta a telefont. – Itt a húgod.

- Mi? Lizzy? Hol?

- A házban.

- Mit keres itt?

- Sonia nem tudja. A lányokkal beszélget, és állítólag nem olyan, mint te.

- A francba! – Dwight vágtára ösztönözte Vihart. Szeszély azonnal felcsatlakozott mellé. – Mit akarhat?

- Ezt neked kell tudnod…

- Lizzy nem rajong Stacyért, de a lányok szerint amióta híre ment, hogy együtt vagyunk, nagy barátnők lettek.  

- És most eljött, hátha jobb belátásra tud bírni?

- Nincs más ötletem.  

Keith boldog volt, hogy Stacyvel rendeződtek a dolgok. Az újabb probléma valamiért nem töltötte el örömmel. Wilbur eléjük sétált, amikor meglátta őket. Vihar még meg sem állt, Dwight már ugrott is le.

- Hol van?

- A házban. – Wilbur megfogta Vihar kantárját, majd Szeszélyét is, miután Keith megállította.

Dwight futólépésben indult hazafelé. Nem várta meg Keitht, tudta, hogy a férfi úgyis utoléri. Berontott a házba, és a konyha felé indult, ahonnét a hangokat hallotta.

- Liz!

- Na, végre! – A húga őrmesteri pózban ácsorgott a konyha kellős közepén. – Hol kujtorogtál eddig?

Sonia olyan erővel szeletelte a sárgarépát, hogy beleremegett az asztal. Ez elárulta, hogy az asszony nincs jókedvében. Mellette Laurel és Emily ültek, ők úgy néztek ki, mint akik menten elsírják magukat.

- Dolgoztam! Mégis mit gondoltál? Mi a fenét csinálsz itt?

- Meg sem látogathatlak titeket?

- Apu, Liz néni szerint buták vagyunk! – Emily csúnyán nézett a nagynénjére.

- Mi? – Dwight úgy érezte, szétrobban a feje. – Miért mondtál ilyet a gyerekeknek? S újra megkérdezem, mi a csudát keresel itt?

- Stacy elmondta, mi történt.

- Meg sem lepődöm…

- Gondoltam, idejövök, és megpróbálok beszélni a fejeddel, de csak a házvezetőnőt találtam itt, aki a lányokat dolgoztatja. Így vigyázol te a gyerekekre?

Dwight összerezzent, mert Sonia olyan erővel vágta a kést a vágódeszkába.

- Tudom, hogy nem így volt – mondta neki, mielőtt az asszony megszólalhatott volna. – Liz, ezt te sem gondolod komolyan!

- Mondanám, ha nem így lenne?

- Mi lenne, ha nem okoskodnál? – Dwight a húga fölé magasodott, és felemelte a hangját. – Fogalmad sincs semmiről, miután arra sem vagy képes, hogy felvedd azt a kurva telefont, amikor hívlak!

- Apu, nem szabad csúnyán beszélni! – Emily a fejét csóválta, de a nővére lepisszegte.

- Befejezni! – Keith hűvös hangja hallatán hirtelen néma csend lett. A férfi nesztelenül jött be, most a küszöbön állt, és megint régi, morc önmaga volt. Odasétált a lányokhoz, és a válluknál fogva kifelé terelte őket. – Mi lenne, ha megnéznétek Wilburt? Mi most csúnyán fogunk beszélni, és azt nektek nem kell hallani.

- Hogyan fogjuk szó szerint elmesélni Donnának, mi történt, ha most ki kell mennünk?

- A fantáziátokra bízzuk, Em! – Keith megvárta, amíg a lányok mögött bekattan a bejárati ajtó, aztán visszafordult a konyhában maradt felnőttekhez. – Leülni! – morrant rájuk. – Sajnálom, Sonia, összejárjuk a házat!

- Semmi gond! Majd felmosok, mielőtt elmegyek.

- Köszönöm! 

- Ülj le! – szisszent Dwight a húgára.

Keith kávét töltött magának, aztán az asztalfőre ült. Megvárta, amíg mindenki leül, még Sonia is, azután egyenesen Lizre nézett. A nőnek ugyanolyan színű volt a szeme, mint a bátyjának. A haját befonta, hosszan lelógott a hátán. Farmert és kockás inget viselt, mint akármelyik farmer. Nem hordott ékszert, csak egy vékony aranykarikát az ujján.

- Maga Harrison! – Liz leplezetlen utálattal meredt rá.

- Én volnék. Maga pedig Dwight húga, de ahogy látom, csak külsőleg hasonlítanak.

- Honnan tudná azt maga?!

- Liz, fejezd be!

- Eszem ágában sincs! Nem vagy normális! Mi a fene ütött beléd? Összeállsz egy olyannal, mint ő?

- Keith tisztességes ember.

- Mióta ismered? Stacy szerint sok mindent pletykálnak róla! Ki tudja, hogy mi igaz belőle?! Te meg csak úgy hagyod, hogy dugjon!

- Na, ide figyelj…!

- Csendet! – Sonia vett egy mély levegőt. – Nekem ehhez semmi közöm, de mondja csak, kislány, mióta tartozik magára, hogy a bátyja kivel fekszik le? Dwight talán ellenőrzi, hogy maga kinek teszi szét a lábát?

Dwight legszívesebben faképnél hagyta volna az egész díszes társaságot. Soniát, akinek a hangja olyan éles volt a hangja, mint a késének a pengéje. Keitht is, aki jeges tekintettel ült mellette, és mintha csak néma szemlélője lett volna a történéseknek. De legfőképp a húgocskáját, akit nagyon szeretett, jézusra, tényleg imádott, ám csak akkor, amikor elég távol volt tőle.

- Hogy mer így beszélni velem?

- S maga a bátyjával? Hol marad a tisztelet?

- Mi a franc köze van magának ahhoz, hogyan beszélek a testvéremmel? Maga csak egy házvezetőnő!

- Hát, nem éppen! – Keith lekoppantotta az asztalra a bögréjét. – Sonia a sógornőm.

- Mi?

Dwight nem kérdezett semmit, de felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy Sonia együtt élt Keith bátyjával, de arról fogalma sem volt, hogy elvette az asszonyt feleségül.

- Sonia a bátyám özvegye, bár erről nem sokan tudnak. A fivérem halála után azonban nem örökölt semmit, mert nálunk a családban szokás házassági szerződést kötni. Segíteni szerettem volna neki, így havi apanázst biztosítok a számára. Ő cserébe ellátja a háztartásomat, mert nem akar ingyenélő lenni. – Sonia bólogatott. – Ezt csak azért mondtam el, hogy gondolkozzon, mielőtt megszólal!

- Ez nem változtat azon, hogy rá voltak bízva a gyerekek! Egy vadidegenre!

- Sonia nem idegen! – csattant fel idegesen Dwight. – Többet foglalkozik velük, mint te valaha!

- Én nem itt élek!

- Akkor meg honnan a frászból tudnád, hogy mi történik itt? Idejössz, vádaskodsz, miközben fogalmad sincs semmiről!

- Stacy elmondta, mi történik.

- Jah, a saját verzióját! Az enyémet nem akarod meghallgatni a változatosság kedvéért?

- Tudom, hogy miket mondanál! Nagyszerűen ellátod a gyerekeket, és jó helyük van itt!

- Pontosan. A lányok boldogok, és nincs jogod azt mondani nekik, hogy buták!

- Az anyjukkal mehettek volna, és mégis veled maradtak!

- S ezért máris buták?! Te megvesztél?!

- Itt maradtak veled, pedig te lepasszolod másnak őket! Lelépsz ezzel a… seggfejjel egész napra, és te vagy jó szülő?

- Emlékezetem szerint kiskorunkban apuék sem voltak velünk napi 24 órában!

- A farmon sok volt a munka!

- Liz, szeretném közbevetni, hogy egy farmon vagyunk. – Keith megitta az utolsó korty kávét, és most kezdett látszani, mennyire kimerült. – Az én szüleim is rengeteget dolgoztak, és bár nagyon szerettem volna, nem voltak velünk egész nap. Dwight is jobban örülne, ha a lányokkal lehetne, de ez nem mindig megoldható. Tudtommal maga vette át a családi birtokot, akkor pedig tudnia kell, hogy mennyire nehéz segítség nélkül a gyereknevelés a gazdálkodás mellett. – Egyenesen a nő szemébe nézett. Kicsit zavaró volt a hasonlóság, de érezte, ahogy Dwight térde hozzáér az övéhez és ettől sokkal jobb volt. – Igaza van a bátyjának. Csak az egyik verziót hallotta. Megkérdezte egyáltalán a lányokat, hogy szeretnek-e itt élni? Merthogy az, hogy itt maradnak velünk, az egy közös döntés volt. Laurel és Emily már nem pelenkások, el tudják dönteni, mit akarnak. Okos gyerekek. Maga pedig azt mondta nekik, hogy buták. Tudja, mit? Maga a legbutább teremtés, akivel hosszú ideje találkoztam. Semmit sem tud a testvére életéről, csak azt, amit valaki más mond. Olyan valaki, aki évekig csak interneten keresztül beszélt a gyerekeivel, azt is csak akkor, ha kedve szottyant rá. Ő persze jó szülő, mi? – Hidegen elnevette magát, amitől még Dwight hátán is felállt a szőr. – S így van képe idejönni, és ítélkezni? Maga szerint van joga hozzá? Mert szerintem, aki maga szerint egy seggfej, holott rólam sem tud semmit, szerintem semmi joga nincs. – Felállt. A széket hátralökte, ami hangosan csikorgott a járólapon. Liz meg akart szólalni, de olyan sötéten bámult rá, hogy a nőben benne akadt a lélegzet. – Már egy ideje nem szokásom fenyegetőzni, de ma elég fáradt vagyok, hogy Dwight nemtetszése ellenére megtegyem. Ha még egyszer beteszi ide a lábát, és így beszél bárkivel a családomból, akkor kidobom, és nem fog érdekelni, kinek a fia borja. Remélem, világos voltam!   

- Maga tényleg egy bunkó seggfej! Stacynek igaza volt! – Liz felugrott.

Keith beletette a mosogatóba a bögréjét, majd kifelé menet megállt a nő előtt.

- Teljesen hidegen hagy, miket mond rólam. Mondtak ennél rosszabbat is, és lám, még mindig itt vagyok. De ha egy kicsit is szereti a bátyját, akkor el kellene gondolkoznia, mennyire bántja meg a szavaival. Vajon hogyan esik neki, hogy azt mondta a gyerekeire, hogy buták? Vagy az, hogy vádaskodik és meg sem hallgatja őt? Azt meg sem említem, hogy rólam miket mond… Nem is ismer. Nem tud rólam az égvilágon semmit. Azt sem tudja, mennyire szeretem a bátyját és a gyerekeit, mert nem is érdekli más, csak önmaga és a vélt igaza. S még én vagyok a seggfej…

Dwight lassan felemelkedett. Utána nyúlt, de nem érte el, mert a férfi kiviharzott. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögötte, még így is összerándult, hogy a konyhában állva hallotta. 

- Micsoda ember… - Liz csípőre vágta a kezét. – Te hagyod, hogy így beszéljen velem?

- Mit vártál? Hogy majd a keblére ölel, miután elmondod mindennek tök ismeretlenül? – Dwight késztetést érzett, hogy a térdére fektesse és elfenekelje a húgát. – Stacy szerinted mintaszülő? – kérdezte ijesztő csendesen. – Évekig alig beszélt a lányokkal, pedig tudta, hogy Emilynek mennyire hiányzik. Tudod, hogy mennyi fotót és videót készítettem neki, amikre volt, hogy nem is reagált?! Szerettem őt, és ha korábban jön, akkor talán lettem volna hülye, hogy elengedem a gyerekeket vele. Mert szükségük van egy anyára… - Megragadta a húga karját. – S mondd, én nem számítok? Én, aki a lelkemet kitettem, hogy neveljem őket? Velem mi lesz? Hm, én talán nem érdemlem meg őket? Apára talán nincs szükségük?

- Bátyus…

- Nincs gyereked! Fogalmad sincs, milyen nehéz mindent megadni nekik! S mindig ott a kétely, hogy valamit elszúrunk… - Dwight hangja remegett. – Egészen idáig csak pár emberre számíthattam, és te meg Stacy nem voltatok köztük. Mégis ti vagytok azok, akik megkérdőjelezitek azt, hogy jó szülő vagyok-e? A kérdés ismerős lesz: milyen jogon? – Megdörzsölte a szemét, és megtaszította a húgát, aki így visszarogyott a székre. – Menj haza a férjedhez meg a drágalátos farmodhoz, és hagyj engem meg a családomat békén! – Sarkon fordult, és már éppen ki akart lépni a konyhából, amikor Liz megszólalt.

- Terhes vagyok.

- Mi? – Megdermedt. Lassan megfordult.

A húga némán sírt, pedig kiskora óta nem látott a szemében könnyeket. Mindig azt gondolta, Lizzy erősebb, mint ő. S most mégis olyan kétségbeesetten nézett rá, ahogy még soha. Tudta, hogy nem akart gyereket, mert lekötötte a birtok. Ahogy nézte, rádöbbent, mennyire meg van rémülve. Nem szólt semmit, csak odalépett hozzá, és felhúzta, hogy megölelje. Ebben a pillanatban hirtelen teljesen lényegtelennek tűnt, miket vágtak eddig egymás fejéhez. Liz akkor is a testvére volt.

- Sajnálom! Nem tudom, mit gondoltam! Ne haragudj! Amikor Stacy elmondta, mi történt, nekem csak az járt a fejemben, hogy én hogyan érezném magam, ha elvennék a babámat, és ettől elszállt az agyam.

- Jaj, de hülye vagy!

Liz felnevetett, de az is sírásba fulladt.

- Nem gondoltam bele, te hogyan éreznéd magad! Vagy a lányok…

- Vagy Keith…

- Őt továbbra is utálom! Hogyan feküdhetsz le vele?

Dwight a fülébe súgta.

- Ő van alul, szóval fejezd ezt be!

- Oh… Ohhhhh… - Liz rámeredt, majd kitört belőle a nevetés. – Én nem is tudom, miért gondoltam, hogy te.

- Mert soha nem voltál rólam valami nagy véleménnyel.

- Elég tutyimutyi alak vagy, bátyus!

- Ugye, tudod, hogy bocsánatot kell majd kérned tőle? Sőt, a lányoktól és Soniától is.

- Most úgysem áll szóba velem.

- Örüljön neki, hogy nem dobta ki – szólalt meg Sonia, aki visszatért a répaszeleteléshez. A kését Dwightra szegezte. – Menj utána! Tudod, milyen érzékeny.

- Igen.

- Harrison érzékeny? – Liz kételkedve elhúzta a száját, miután a bátyja kiszáguldott a házból.

- Maga, kislány, csak azt látja, amit látni akar. – Sonia elmosolyodott, mert berohantak a lányok.

- Apu azt mondta, hogy nagy híred van nekünk! – Emily láthatóan már el is felejtette, hogy haragszik a nagynénjére, mert most lelkes labdaként pattogott előtte.

- Apu megkeresi Keitht – mondta Laurel. – Megbántottad őt.

- Ő is engem.

- Te kezdted. – Laurel nagyon komolyan nézett Lizre. – Nem lehet mindenre mentség az, hogy babát vársz.

- Te tudod?

- Anyu mondta el, de megígértette velünk, hogy nem mondjuk el senkinek.

- Ettől még egy kicsit haragszunk rád – bólintott Emily. – Szóval mi a nagy hír?

- Már tudjátok, így azt hiszem, semmi.

Laurel és Emily összenéztek.

- Mit segíthetünk? – fordultak egyszerre Sonia felé, aki Liz arcát látva nevetésben tört ki.

- Öleljétek meg! – mondta, amikor szóhoz jutott. – Aztán menjetek, és keressétek meg az apátokat meg Keitht.

- Miért?

- Szerintem azért, Em, hogy elmondjuk, semmi baj.

Liz némán ült, és az unokahúgait bámulta, akik észrevétlenül lettek nagylányok. Most döbbent rá, hogy a bátyjának igaza volt. Stacy a sógornője, de ez nem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. Milyen bolond volt!

Dwight eközben éppen megkerülte az istállót, mert Wilbur szerint a férfi arrafelé tűnt el. Nem tévedett, mert a sarkon befordulva Keith ott támaszkodott a falnak és cigizett. Sötét arckifejezése ismerős volt régről. Odasétált mellé, és ő is nekidőlt a falnak.

- Régóta nem gyújtottál rá.

- A lányok miatt.

- Sajnálom, hogy Liz ilyesmiket vágott a fejedhez.

- Ez nem a te hibád.

- De igen. Az én húgom.

- A magam példájából tudom, hogy a családot nem válogathatjuk meg.

- Miért nem mondtad el, hogy Gray elvette Soniát? Nekem csak annyit mondtál, hogy együtt voltak.

- Nem tartottam fontosnak, meg nem is került szóba.

- Nem fontos? Sonia a sógornőd, ember!

Lassan mosoly kezdett derengeni Keith arcán. Lehajolt, elnyomta a csikket a földön, majd egy erre rendszeresített fémdobozba dobta. Feléje fordult, nekidőlt a vállával a falnak.

- Azt hittem, kedveled.

- Amíg nem csipkedi a segged, addig mindenképpen.

- Wilbur árulta el?

- Én is láttam. Majdnem a kezére ütöttem.

- Én a szemét akarom kinyomni, amikor a te seggedet bámulja.

Dwight elnevette magát. Keith ellökte magát a faltól, eléje állt, és a feje mellett megtámaszkodott. Nem szólt semmit, csak bámulta, és a feszültségről árulkodó ráncok lassan elsimultak az arcán. Dwight finoman a derekára tette a kezét, és kicsit közelebb húzta. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy érezze a teste melegét. Összeért az orruk, miközben Keith még közelebb hajolt. A leheletük keveredett, az ajkuk finoman súrolta egymást.

- Megvagytok! – Emily odarohant hozzájuk, átkarolta a lábukat. Keith oda sem pillantva finoman a combjához szorította a fejét, hogy ne lássa, amint megcsókolja az apját. Dwight mosolygott közben, ami végül nevetésbe fulladt.

Laurel nem fordult be a sarkon, ott dőlt neki a falnak. Kicsit úgy érezte magát, mintha az élete egy film lenne, és ez lenne a happy end…

- Bújócskázzunk! – Emily váratlanul megragadta a kezét, és magával húzta.

Az apja meg Keith ott maradtak az istálló mögött, és lustán csókolóztak…