12. fejezet

12.

            Az este néma várakozással telt, Ellery egész este az ablaknál állt. Érzéketlennek, távolságtartónak tűnt, mintha nem is az ő fiát rabolták volna el. De a felszín alatt kétségbeesés és düh kavargott. C. J. az ágyon fekve figyelte, a szíve majd’ megszakadt érte. Teltek a percek, az órák, lassan közeledett a hajnal, és a telefon néma maradt.

A szomszédos szobában nagy volt a mozgás, ügynökök és rendőrök járkáltak ki-be. A seriff is felbukkant néha, de csak pár percre nézett be. Az útlezárások nem hoztak eredményt, a szövetségiek nem bukkantak nyomra. Mindannyian tudták, hogy az első órák az elrablás után milyen fontosak, de kétségbeesett igyekezetük nem hozott eredményt. A tettes láthatóan gondosan előkészítette az egészet, nem hagyott semmi nyomot, amin elindulhattak volna. Meyer és Dickson alig látott a méregtől.

- Még mindig azt mondja, hogy vissza fogják hozni? – kérdezte Ellery halkan, amikor Meyer belépett hozzájuk.

- Nem mondok semmit, Mr. Morell – válaszolta az ügynök mereven. – Beszélnünk kell! A tettes az ön múltjában keresendő. Gondolkozzon! Ki az, aki képes ilyesmire?

Ellery keserű kacajra fakadt, és végre elfordult az ablaktól. Az arca sápadt volt, a kimerültség ott tükröződött a zöld szempárban, a fiáért való rettegés mély árkokat vésett a szeme és az ajka köré.

- Sorolhatnám a neveket, de nem jutnának vele semmire.

- Ne becsüljön le minket!

- Erről szó sincs, csak éppen látom, mennyire tehetetlenek. – Ellery egyenesen a férfi szemébe nézett. – Nem fogják megtalálni! – jelentette ki, és visszafordult az ablak felé. A hajnal már ott derengett a látóhatáron.

- Nyomozó, értesse meg vele, hogy a makacssága akadályoz minket abban, hogy megtaláljuk a gyereket!

C. J. felült az ágyon, piros volt a szeme a kialvatlanságtól.

- Mi a helyzet azokkal a nevekkel, amiket én adtam át maguknak?

- Sartre, Townsend és James tiszta. Meurant nem találjuk.

C. J. szeme összeszűkült.

- Utána már én is hiába kérdezősködtem.

- Az embereink már ráálltak. Mesélne róla, Mr. Morell?

Ellery továbbra is kibámult az ablakon.

- Még Rob születése előtt rúgtam ki. Az egyik legjobb banki szakember, aki valaha dolgozott nekem, de feltűnt a zavart viselkedése. Figyelni kezdtem. Sikkasztott, és azt hitte, nem veszem észre. – Felsóhajtott. – A felesége súlyos beteg volt, a kórházi számlák az egekig értek.

- Ezek szerint oka volt, miért tette.

- Igen.

- Mi történt?

Ellery hangja hideg és érzelemmentes volt.

- Kathy Meurant haldoklott. Felkerestem az orvosát. A kezelésekkel csak a szenvedését tudták meghosszabbítani, a gyógyulásra nem volt semmi esélye. Frank viszont reménykedett, hitt a csodában, az orvosokban, vagy nem tudom, miben. Kathy miatt csak szembesítettem a tetteivel, és figyelmeztettem. Kikelt magából, hogy meg akarom ölni a feleségét. Nem fogta fel, hogy Kathy-n már semmi segít.

- Kirúgta.

- Igen. Azonnali hatállyal.

- Elvágta a pénzforrásától.

- Igen.

Meyer a jegyzetfüzetét babrálta.

- Miből fizette a kezeléseket?

- Semmiből. – Ellery zsebre dugta a kezét, a testtartása büszke volt. – Ne higgye, hogy kegyetlen vagyok. Magamra vállaltam a kezeléseket. Ennek ellenére két héttel később Kathy… meghalt.

- És Meurant úgy gondolta, maga miatt halt meg a felesége.

- Igen.

- Gondolom, nem mondta el neki az igazságot.

- Az orvosát is titoktartásra köteleztem, nehogy megtudja.

- Miért?

Ellery csak hosszas habozás után felelt.

- Engem nem lophat meg senki, Meyer ügynök. Nem vagyok érzéketlen, ha Frank elmondja, beteg a neje, segítettem volna, és nem kértem volna vissza egy centet sem. Frank azonban azt a megoldást választotta, hogy meglop és hazudik nekem. És azt a tulajdon anyámtól sem tűrném el. Amikor először figyelmeztettem, azt mondtam neki, elhozom számára a földi poklot, ha nem fejezi be. Kathy halálával pedig ez történt…

- Mi a francért nem volt képes elmondani neki, hogy kifizette azokat a rohadt számlákat?! – tört ki Meyerből.

Ellery halkan felnevetett, de abban nem volt semmi érzelem.

- Mert azt akartam, hogy szenvedjen…

- És lehet, hogy ennek a fia issza meg a levét… - mondta Meyer megvetően, és kisétált a szobából.

Sokáig egyikük sem mozdult. C. J. szomorúan nézte a férfit.

- Nem a te hibád, Ellery…

- De igen.

C. J. felállt, és odament hozzá. Hátulról átölelte, a hátának szorította az arcát.

- Te csak azt akartad, hogy rájöjjön, rosszat tett.

- A felesége miatt amúgy is a poklot élte meg, nem kellett volna tetéznem, de… túl büszke voltam. És talán élveztem is, hogy fájdalmat okozhatok neki. – C. J. még szorosabban ölelte, a férfi hangjából önvád csendült ki. – Az a pénz nekem semmi volt, de neki a világot jelentette. A reményt, hogy az asszony, akit szeret, talán… talán életben marad.

- Ellery…

- Csak most értettem meg. Csak most… és lehet, hogy későn.

C. J. maga felé fordította, és két tenyere közé szorította az arcát.

- Senki sem tökéletes, Ellery. Követünk el hibákat, rosszakat és jókat. Néha nagyon szeretnénk jóvátenni a rossz döntéseket, de a múlton nem tudunk változtatni. Ám lehetőségünk van arra, hogy tanuljunk belőlük. Mert elkövethetjük újra meg újra őket, de léphetünk egy másik útra is. Akármennyi rossz döntést is hoztál a múltban, most már itt van Rob, és mellette megtanultál valamit. Azt, hogy benned is lakoznak érzelmek, és… ettől jobb ember lettél.

Ellery arcán ezernyi érzés suhant át, szóra nyitotta a száját, de végül csak szorosan megölelte.

- Köszönöm – suttogta hosszú percek múltán.

- Ne hibáztasd magad! Bárki is tette, a rossz utat választotta, de ez nem a te hibád. Bármilyen közhely, de mindenki a saját sorsának a kovácsa.

- Igen, igazad van. – Ellery halántékon csókolta. – Miért nem próbálsz meg aludni egy keveset? – kérdezte gyengéden megcirógatva a haját.

- Majd ha te is alszol.

- Képtelen vagyok rá.

- Tudom.

A kopogtatásra egyszerre fordultak az ajtó felé. Sean dugta be a fejét.

- Jó reggelt! Hoztunk reggelit, bejöhetünk?

- Gyertek csak!

C. J. és Ellery az ágyra ültek, Sean és Jack a szoba egyetlen székén osztozott. Némán ettek, már a kávét kortyolgatták, amikor Jack megszólalt.

- Mivel bosszantottátok fel Meyert? 

- Én voltam. – Ellery pár szóban elmesélte a jelenetet. – Most biztos azt gondolja, hogy egy érzéketlen szemét vagyok.

- Én is azt gondolnám, ha nem lenne melletted C. J.

- Kösz.

Sean megunta a fél széken való kuporgást, és Jack ölébe telepedett.

- Bízunk C. J. értékítéletében. Nem ragaszkodna hozzád ennyire, ha tényleg egy kőszívű bunkó lennél.

C. J. elvigyorodott, és Ellery vállára hajtotta a fejét.

- Ezt jó tudni.

- Hogy bírjátok? – Jack elkomolyodott.

- Nehezen. Megőrülök, hogy nem tudom, Rob jól van-e?!

- Pont azt akarja elérni.

- Tisztában vagyok vele.

C. J. telefonja rezegni kezdett. Ellery ült közelebb az éjjeliszekrényhez, a férfi kezébe nyomta.

- Andrea – mondta C. J., mielőtt belehallózott volna. Hosszan hallgatott, a szeme összeszűkült. – Rendben van, köszönöm. Igen, szólunk.

- Mi történt?

C. J. az ágyra dobta a mobilt, és a hajába túrt.

- Új fejlemények. Ian Jenkinshez betörtek az éjszaka.

- Ő a dokid? – Ellery sötéten felmorrant.

- Ő az új halottkémünk – magyarázta C. J., és rendreutasító pillantást vetett a férfira. – Én vittem haza a partiról. Lefeküdt, arra ébredt, hogy valaki matat a lakásban. Fogta a baseball ütőjét, és sikerült elkapnia.

Ellery elismerően hümmögött. A karcsú, kecses Ianból nem nézte ki, hogy tud bánni egy ütővel.

- Ki a fickó?

- Nick Perry, szabadúszó fotós.

Ellery megmerevedett.

- Fotós?

- Igen. Egy James nevű férfi bízta meg, hogy kövesse nyomon Ellery-t. Plusz pénzt fizetett minden érdekességért, ami hozzá köthető. Így kerültem én a képbe, és általam Ian.

- Ő tört be hozzád is?

- Igen. Azt hitte, amíg mi odafenn mulatjuk az időt, ő szabadon járkálhat. Felfedezte az asztalon heverő iratokat, és arra gondolt, a megbízója biztos örülne neki.

- Ő készítette a képeket?

- Igen. Tagadja, hogy ő juttatta volna el néhány kollégának, valószínűleg a megbízója tette, hogy kiiktasson a képből.

- És azt is tagadja, hogy rád lőtt? – Ellery hangja vészterhesen elhalkult.

Sean és Jack értetlenül kapkodták a fejüket.

- Azt hiszem, mi eddig a rövidített verziót hallottuk – mondta Jack, és kérdően felvonta a szemöldökét.

Elmeséltek nekik mindent, ezúttal semmit sem hagyva ki. A két férfi összenézett.

- És most mi lesz? – kérdezte Sean.

- Egyelőre fogalmunk sincs. Ezt a Perry-t Andreáék bent tartják egy ideig. Theo nyomoz Carla és Charrier ügyében, mi pedig várunk.

Ellery felsóhajtott.

- Ez a legnehezebb.

- Tudom, de ki kell bírnunk.

Eseménytelenül telt a nap további része. C. J. elérte, hogy Ellery ne az ablaknál ácsorogjon, hanem ledőljön az ágyra. Egy ideig összebújva feküdtek, de aztán C. J., aki kettejük közül a mozgékonyabb volt, felemelkedett.

- Szerzek valahonnan kávét. Hozzak neked is?

- Igen. Köszönöm.

- Sietek vissza!

- Rendben.

C. J.-nek szerencséje volt. A szövetségiek szobájában volt kávé, és megengedték, hogy töltsön két pohárnyit. Éppen kilépett az ajtón, amikor Dickson bukkant fel a folyosón.

- Van egy perce, nyomozó?

- Igen. Jutottak valamire? – C. J. majd’ megőrült a tétlenségtől. Zsaru volt, és az, hogy nem tudott tenni semmit, kezdte felőrölni.

- Nyomozunk.

- Ezek szerint semmire.

- Figyeljen, nyomozó…

- Abba is hagyhatja! – C. J. letette a két poharat egy székre, és szembefordult a nővel. – Tisztázzunk valamit! Rendőr vagyok, nem egy srác az utcáról. Engem ne etessen ezzel a „Nyomozunk!” marhasággal!

- Mindent megteszünk, nyomozó!

- Ebben nem kételkedem.

Dickson kedvetlenül sóhajtott.

- Sajnálom. Nem sétálna velem egyet?

- Beviszem Ellery-nek a kávét. – C. J. szólt a férfinak, puszit nyomott az arcára, és visszament a folyosóra.

A motel előtt jelöletlen autók álltak, és C. J. csak elhúzta a száját. Még egy kölyök is tudja, hogy azok nem a turistáké. Zsebre dugta a kezét, és nekidőlt egy oszlopnak.

- Mit akar?

- Abban reménykedem, hogy maga talán többet tud, illetve mond el Morell ellenségeiről, mint ő maga. Nem túl segítőkész.

- Nem úgy nőtt fel, hogy hitt az igazságszolgáltatásban.

- Mert maga igen.

- Én Carrathian vagyok – vont vállat C. J. könnyedén. – De ezt gondolom, már tudja.

- Igen. Utánanéztünk magának.

- Sejtettem. – C. J. lelépett a járdára, és süttette magát a Nappal. – Kérdezzen csak! – mondta, miután egy lusta pillantással megállapította, hogy Dickson mellette tipródik.

- Mit keres egy olyan ember mellett, mint Morell?

- Mire gondol?

- Bizonytalan háttere van, kölyökkorában többször elkapták apróbb balhékért, de mindig sikerült kimosnia magát. Maffiakapcsolatokkal és pénzmosással vádolták, de az ügyvédei túl jónak bizonyultak. Aztán gyanúba keveredett a Pritchard ügynél is. És amit Meyer mesélt…

C. J. egyenesen a nő szénfekete szemébe nézett.

- Senki nem születik jónak és tökéletesnek, Dickson ügynök. Mindegyikünk követ el hibákat.

- Értem, csak azt nem, hogy maga férfi, rendőr és egy olyan családból származik…

- Hagyja a családi hátteremet, világos?! – C. J. indigókék tekintete felvillant. – Az egy dolog, hogy a Carrathian családba születtem, és egy másik, hogy ki vagyok. Igen, ha tudni akarja, a felmenőim valószínűleg forognak a sírjukban, amiért nem úgy élek, ahogy belém nevelték, de ez az én életem. Zsaru vagyok, és jó zsaru. Büszke vagyok a munkámra. – Közelebb lépett, a merev vonások tökéletesen kifejezték, milyen mérges. – Az pedig, hogy egy férfi a szeretőm, kurvára nem tartozik senkire! Ellery lehet, hogy a maga szemében nem jó ember, de én tudom, hogy igen. Követett el hibákat, most is egy ilyenért bűnhődik, de az nem jelenti azt, hogy nem érdemli meg a megbecsülésemet, a tiszteletemet, a barátságomat és a szeretetemet.

- Fogalmam sincs, mit lát benne! Bármelyik nőt megkaphatná…

- Oh, maga is homofób? Miért nem ezzel kezdte? – A férfi gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Biszexuális vagyok, ha éppen tudni akarja. Nem, mintha magára tartozna. Voltak barátnőim, és jó volt velük. Ellery-vel viszont más. Minden más.

- Nem vagyok homofób, csak nem értem. Miért pont Morellel? Nincsenek érzései, más apák őrjöngenének a helyében. Hogy tud együtt lenni vele?

C. J. felnézett a kék égre.

- Maga nem lát tovább az orránál – mondta lesajnálóan. Elindult be, az ajtóból fordult vissza Dicksonhoz. – Retteg, hogy elveszíti a fiát. Önmagát okolja a történtekért. És higgye el, addig jó, amíg nem kezd el őrjöngeni.

- Mi lesz akkor?

C. J. csak halványan elmosolyodott, és válasz nélkül faképnél hagyta a nőt.

- Mi a baj? – Ellery felpillantott rá, aztán felült. – Rob?

- Nem, nyugodj meg!

- Biztos?

- Igen. – C. J. lehuppant mellé, és a mellkasára vetette magát. – Dickson arról faggatott, miért vagyok veled.

- És?

- Nem értettünk egyet a kérdésben.

Ellery halkan felnevetett.

- Ezt gondoltam. – Megsimogatta a férfi haját. – Én is kíváncsi lennék a válaszra.

- Miért?

- Mert én sem értem, miért vagy itt velem?!

- Mert itt akarok lenni – emelte fel a fejét C. J., az arca nagyon komoly volt.

Ellery visszadőlt az ágyra, magával húzta.

- Szerencsés vagyok – suttogta.

C. J. elmosolyodott. Elhelyezkedett a férfi mellkasán, hallgatta az erős szívdobbanásokat, beszívta az illatát, és lassan lecsukódott a szeme. Ellery gyengéden simogatta a hátát, és szomorúan bámult a levegőbe, az ő szemére nem jött álom.

            Ellery az ágy szélén ült, háta meggörnyedt, arca márványfehérré fakult, csak a borostája sötétlett. A szeme vörös volt, rettegés honolt benne. Egész testében remegett, az ujjai hidegek voltak, pedig összekulcsolta őket, ahogy a térdére könyökölt. C. J. tudta, hogy a kimerültségtől, de hiába kérlelte a férfit, nem tudta fél óráknál több alvásra bírni.

- Próbálok uralkodni magamon, de egyre nehezebb. Már eltelt két nap!

Meyer és Dickson az előbb ment el tőlük. Továbbra sem találtak semmi nyomot, amin elindulhattak volna. Már a médiában is közzétették Rob fényképét, de eddig minden bejelentés tévesnek bizonyult.

- Ellery… - C. J. szíve majd’ megszakadt érte. Az eltelt két napban Ellery dühe, kétségbeesése, önmarcangolása egyre nőtt, és ő semmit sem tehetett ellene.

- Jobb lenne, ha hazamennél. Itt semmit sem tehetsz.

- Ne kérd ezt tőlem!

- Így is már furán néznek rád, amiért bemocskollak, mint férfi.

C. J. bosszúsan összevonta a szemöldökét a szóhasználat hallatán.

- Engem nem érdekel, mit gondolnak mások!

- Tudom. – Ellery remegő mosollyal vállat vont. – Jobb lesz neked otthon. Itt még bajod esik, meg elég, ha én szenvedek.

- Ne mondd ezt!

- Igazából megérdemlem. – Ellery sötéten felkacagott, bűntudat sütött a pillantásából. – Soha nem voltam jó ember, és engem is elért a büntetés…

- Ez nem igaz!

Ellery csodálkozva nézett rá, mintha most látta volna először.

- Nem értelek – sóhajtotta. – Mit látsz bennem? Bűnözőnek születtem, és halálom napjáig az is maradok. Tudod… - Megnyalta a száját. – az apámat soha nem ismertem. Az anyám egy adagért bárkivel elment egy menetre. Korán megtanultam, hogy ha életben akarok maradni, akkor küzdenem kell, és mindenkin átgázolni. Láttam, mit tehet meg, akinek pénze van, és elhatároztam, hogy én is gazdag leszek, mert akkor senki nem tud belém rúgni többé… - Elhalkult a hangja. – Azon a környéken viszont nem volt sok lehetőség a kitörésre, így Nolannel csatlakoztunk egy bandához. Nem vagyok büszke sok mindenre, amit akkoriban tettem, de… az ott keresett pénznek köszönhetően egyetemre tudtam menni, és maradt annyim, amiből elkezdhettem tőzsdézni. Nolan lett a banda feje, üzletet ajánlott. Törvénytelen üzletet, de ha elég okosak vagyunk, meg lehet belőle gazdagodni, mondta. Belevágtunk. Útközben kiöltem magamból minden érzelmet. A szeretet, a barátság, és a bizalom csak gyengévé tesznek. – Felsóhajtott. – Mary sápadt volt, és éteri. Magamnak akartam, de ő nem tudott mit kezdeni velem. Az ő képzeletében egy férfi verset szavalva udvarolt volna, de az nem én lettem volna, márpedig én azt akartam, hogy önmagamért szeressen. Későn döbbentem rá, milyen instabil lelkileg. – Tétovázva elmosolyodott. – Nancy a tökéletes ellentéte volt, és megértette, miért félek magamhoz venni Rob-ot. Vállalta, hogy felneveli, ha támogatom, ezért megvettem azt a házat… Igyekeztem minél több időt itt tölteni, és… megértettem, mit jelent egy gyermek. Rob… önmagamért szeretett… és ez több volt, mint amit valaha reméltem. – Egyenesen C. J. szemébe nézett, aki letérdelt elé. – A megismerkedésünk elején valami olyasmit mondtál nekem, hogy az a hír járja rólam, nekem nincs szívem. Erre azt feleltem, hogy van, de elzárom, hogy ne fájjon, ha valaki megsebzi. De már késő… Úgy érzem, szétszakad a mellkasom! – suttogta fájdalmasan. – Legszívesebben megölném azt az embert, és meg is fogom, ha lehetőségem nyílik rá. Nem a legjobb embert választottad…

- Sssh… – C. J. a sírással küszködve megfogta a kezét. – Azt hiszed, hogy én jó ember vagyok? Mekkorát tévedsz. Gyilkos vagyok magam is…

- Rendőr vagy, C. J. Szolgálatteljesítés közben…

- Mit gondolsz, Thomsonn kormányzó megölését ki tervelte ki? A nyomorék nagyapám?

Ellery döbbenten hallgatott. Láthatóan nem akart hinni a fülének.

- Senki más nem tudja. Alex és David sejti, de soha nem beszéltünk róla. Alex megígérte nagyapának, hogy vigyáz rám. Azt hiszi, hogy ártatlan vagyok… - C. J. felsóhajtott. – Nagyapa ötlete volt, bosszút akart állni apám miatt, ha már a rendőrség tehetetlen volt. Ezért kiterveltem az egészet, felbéreltem a megfelelő embereket, kifizettem őket, és aztán… vártuk, hogy megjöjjön a hír a kormányzó haláláról. Nagyapa feladta magát, ezzel nem csak azt akarta elkerülni, hogy esetleg gyanúba keveredjek, de meg akarta mutatni, hogy a Carrathian-ek kiállnak a családjukért. Végül a tárgyaláson meghalt… – A gyász elnémította pár percre. – Ne kérd, hogy menjek haza! Bajom otthon is eshet, elvégre rendőr vagyok. És nem tudsz mivel bemocskolni, az, hogy férfival folytatok viszonyt, nem érdekel senkit. Akit meg mégis, az engem nem érdekel.

- És az a támadás?

- Túléltem. Túl fogom a többit is.

- Miért mondtad el ezt nekem?

- Mert a döntéseinkkel együtt kell élnünk akkor is, ha rosszak. Hoztál a múltban egy rossz döntést, amiért most törlesztened kell, de nem hiszem, hogy fel kellene adnod! A fiad számít rád! Arra a könyörtelen kölyökre a nyomornegyedből, aki lehet, hogy nem jó ember, és vér tapad a kezéhez, de hideg fejjel gondolkodik, és meg tudja menteni őt. Ne add meg annak a szemétnek azt az örömet, hogy összeomolsz! Harcolj! Ahogy mindig is tetted…

Ellery megragadta a csuklóját, és a karjaiba rántotta. Olyan erővel ölelte, hogy C. J. alig kapott levegőt, de nem érdekelte. Akkor sem tiltakozott, amikor a férfi mohó kétségbeeséssel csókolta. Helyette hátralökte a férfit az ágyon, és a csuklóit a feje fölött a takaróhoz szegezte. A combjaira ülve fölébe hajolt. Ugyanolyan mohósággal akarta csókolni, de a sebezhető arcra pillantva a vad vágyat felváltotta a gyengéd vigasztalás. Előrehajolt, puhán csókolgatta a száját. Ellery megemelte a csípőjét, hogy közelebb legyen hozzá, de visszadöntötte.

- Engedd, hogy szeresselek! – kérte lágyan.

Ellery habozott, de az izmai lassan elernyedtek. Rábízta magát a férfi, és félig lehunyt szempillái mögül figyelte, ahogy kigombolja az ingét.

C. J. a neki behódoló férfit bámulta, a mellkasa fájt a rengeteg érzéstől, amelyek benne vertek tanyát. Vigasztalni akarta. Egy kis időre elfeledtetni vele a rettegést, és mutatni egy világot, ahol csak ketten léteznek, s amely csak az övék… Csókolta hát, gyengéden az arcát, a nyakát, a vállát, a mellkasát, felsőtestének minden porcikáját. Kikapcsolta a nadrágját, és meztelenre vetkőztette. Ellery feljebb csúszott az ágyon, amíg ő is ledobálta a ruháit, és kulcsra zárta az ajtót.

Ellery sötét, vágytól égő tekintettel követte minden mozdulatát. C. J. feltérdelt az ágyra. Kényeztetését a férfi bokájánál kezdte, és milliméterről milliméterre haladt felfelé. Minden gyengédségét, vágyát, érzését belesűrítette az érintéseibe, a csókjaiba. Azt akarta, hogy a férfi érezze, mit jelent a számára. Azt akarta, hogy vágyuk életre keltse őket…

Ez most más volt, mint ami eddig egymás felé lökte a testüket. Ezúttal, ahogy C. J. ott magasodott Ellery felett, és édes kínokba taszította, nem csak a vigasztalás, hanem öntudatlanul egy újfajta vágy is kezdett alakot formálni bennük. A birtoklás vágya, hogy a másik csak az övék legyen, és ezen a kétségbeesett éjszakán, a lassan rájuk boruló sötétségben, a másik ziháló nyögései közepette, beszívva egymás pézsmaillatát, a nedves csókok, sós veríték és csillogó nyál édes íze felett egymáshoz tartozzanak…

A vágy, hogy a testük mélyén borzongva lüktető, s finoman megremegtető gyönyör összeforrassza őket. Eggyé. Egyetlen egésszé, ahol csak ők ketten vannak; a másik illata, hangja, íze, forrósága, s megtapasztaljanak egy olyan érzést, amit még soha addig. Amikor egyszerre mozdul a két test tökéletes harmóniában, egyre közeledve a végső pont felé, amikor a másik szemébe nézve hullanak a végtelenbe… tudva, hogy nincsenek egyedül.

            Odakintről beszélgetés zaja szűrődött be. C. J. Ellery vállára hajtott fejjel feküdt, összefonták az ujjaikat. A szobában sötétség volt, és betöltötte kettejük illata. Ebben a meghitt békességben olyan távolinak tűnt minden kétségbeesett pillanat.

- Mary császármetszéssel szült. Nem tudta volna rendesen megszülni, így az orvosok a műtét mellett döntöttek. Halálra voltunk rémülve. Mary annyira éteri volt… - Ellery most először mesélt a szeretett nőről és a fiáról ilyen nyíltan. Mintha áttört volna egy fal, és most hirtelen mindent ki akart volna adni magából. – Féltem, hogy belehal. Érzéstelenítették, végig magánál volt, és szorította a kezem. Tudod, az egész misztikus és félelmetes volt. Akkor megtanultam tisztelni a nőket, akik gyermeknek adnak életet. – C. J. a sötétben is biztos volt benne, hogy mosolyog. – A nővér Mary mellére tette Rob-ot. Olyan apró volt… és nagyon hangos. – Halkan felnevetett. – Ráncos és csúnya volt, de a számomra a leggyönyörűbb teremtés… Az én fiam. – A büszkeség kihallatszott a hangjából. – Mary azonban nem viselte jól a műtétet, már eszméletlen volt, mikor az egyik nővér kiutasított a műtőből…

C. J. megszorította a kezét.

- Későn döbbentem rá, hogy csak azért akartam, hogy senki másé ne legyen. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy megkaphatom, amit akarok. Mary fizette meg a nagyravágyásom árát, és Rob, aki miattam veszítette el az édesanyját. Bűntudatom volt, ha csak ránéztem a fiamra. Ugyanebben az időben a nyomozók egyre többet forgolódtak Nolan körül. Aggódtam, nem magamat, hanem Rob-ot féltettem. Elmondtam Nancy-nek, ha velem bármi történik, Rob az örökösöm, és szeretném, ha vigyázna rá. Megértett, és én megvettem nekik azt a házat, amely végül Nancy sírja lett…

- Ne hibáztasd magad mindenért!

- Tudom, csak… Nancy kedves volt, okos, és jó anya. Imádta Rob-ot, és Rob anyának szólította… Nem ezt érdemelte…

Kis ideig hallgattak, C. J. halkan szólalt meg.

- Én nem emlékszem az anyámra. Apám és a nagyapám nevelt fel, természetesen a dadák közreműködésével, akik havonta váltották egymást. Soha egyikük sem felelt meg nagyapa idényeinek. Apám sokat volt távol, hamar megtanultam, hogy a politika időrabló és kegyetlen világ. Gyűlöltem, amiért elvette tőlem az apámat… - Felsóhajtott, és még közelebb fészkelődött a férfihoz. – Nagyapa igyekezett minden törődést megadni, de nem pótolhatta a szüleimet, egy szerető családot. Elvárta, hogy jól tanuljak, hogy ne hozzak szégyent a nevemre, és megtervezték apámmal a jövőmet, mielőtt én felfoghattam, hogy mi is az élet. Apám halála azonban mindent megváltoztatott… – Hosszan hallgatott, mielőtt folytatta volna. – Mindannyian tudtuk, hogy a baleset valójában egy jól megtervezett gyilkosság volt. Apám a halála előtt arról beszélt, tart Thomsonn-tól, és igaza lett. Nagyapa agyvérzést kapott a hírre, így halasztottam az egyetemen, és átvettem a terheit. Közben végig azt hajtogatta, hogy apám… az én tisztességes, nagy jövőjű apám halála nem maradhat megtorlatlan. – C. J. keserűsége ott volt minden egyes szavában. – Gyűlöltem az apámat, amiért megölette magát. Gyűlöltem nagyapát, aki nem tekintett másnak, csak apám pótlékának. Gyűlöltem Thomsonn-t, és vele az egész rohadt világot…   

- Sajnálom.

C. J. a fejét ingatta.

- David Eichorn egy prosti volt az utcáról, akinek Thomsonn eldicsekedett az apám megölésével. Davidnek eszébe sem jutott volna ellene tanúskodni, de Thomsonn egy bérgyilkost küldött rá, aki tévedésből az öccsét gyilkolta meg. David így ismerkedett meg Alex Ferguson hadnaggyal, és ekkor kerültek össze. Thomsonn halála azonban sok kérdést vetett fel, és ő azonnal ránk gyanakodott. Nekünk okunk és pénzünk is volt a gyilkosság kivitelezésére. Nagyapa büszke volt a tettünkre, és… azt akarta, a világ tudja, hogy egy Carrathian-t nem szabad lebecsülni. Bosszút állunk egymásért. Tudom, hogy Alexnek beadott mindenféle hülyeséget, de ez volt, ami valójában motiválta, amikor feladta magát, és vállalta a nagy nyilvánossággal járó tárgyalást. Engem nem akart belekeverni, elvégre akkor ki veszi át majd a Carrathian birodalmat…

- C. J…

- Az egyetlen jó, ami ebből kisült, hogy megismertem Alexet és Davidet. Ők voltak azok, akik ráébresztettek, milyen életet is akarok. Barátokat és családot adtak, és lett apám. Alex nagyszerű ember, és inkább tölti be az apám helyét a szívemben, mint az igazi. Szerinted ez rossz?

- Nem hiszem.

- David illik hozzá. Kedves, csendes, vidám. Egy idő után arra kezdtem el vágyni, bárcsak engem is úgy szeretne valaki, mint ahogy ő Alexet… Szerettem Davidet, bár neked köszönhetően rádöbbentem, hogy az nem szerelem volt, csak vágy valami után, amit soha nem kaphatok meg.

- Ez hülyeség! – Ellery hirtelen az oldalára fordult, hozzásimult. – Nem hiszel az igazi szerelemben?

- Miért, te hiszel benne? – C. J. nagyon halkan tette fel a kérdést. Nem látta a sötétben Ellery arcát, de a gyengédség, amivel az arcát simogatta, elárulta, hogyan nézhet rá.

- Most már igen…

C. J. nagyot nyelt.

- Komolyan gondoltad, hogy együtt neveljük fel Rob-ot?

- Nem szeretnéd? Most már talán érted, mennyi aggodalommal jár a gyereknevelés, úgyhogy megértem, ha nemet mondasz… – Ellery viccelődni akart, de a hangja elcsuklott. 

- Volt egy vágyam gyerekkoromban… - C. J. sűrűn pislogott, mert könnyek gyűltek a szemébe. – Szerettem volna egy olyan családot, ami csak az enyém. Ahol önmagamért szeretnek, nem a pénzemért vagy a nevemért. Alexékkal ez megvalósult, legalábbis azt hittem, de… a saját család más, igaz?

- Igen, más.

- Akkor tartsunk ki még egy kicsit, és hozzuk haza Rob-ot, jó?! Szeretném megismerni…

Ellery fuldokló kis hangot hallatott, és az ajkára tapasztotta a száját. Az előbbi vigasztaló gyengédségnek nyoma sem maradt. Átvette helyét a pusztító, birtokló vágy, amitől mindketten levegő után kapkodtak.

Ellery már ott magasodott C. J. felett, leszorította a lepedőre, és széttárt combjai közé térdelt. Szinte durván hatolt belé, C. J. meg sem próbálta visszafojtani a kiáltását. A férfi után nyúlt, lehúzta magához, a hajába markolt, és csókolta vad éhséggel. A gyönyör végigcikázott a testén, a gerincén hárfázott, hogy képtelen volt nem felnyögni, mert annyira finom érzés volt, amely leigázta.

Ellery lökései egyre erőteljesebbek lettek, önuralma a semmibe lett, szinte felszisszenve hatolt a forróságba, amely magába szívta, körbefogta, megőrjítette. Belefonta az ujjait a férfiéba, és nyögve csókolta; hagyta, hogy az érzés, amely eddig a szíve mélyén lebegett, most betöltse a tudatát.

C. J. még feljebb húzta a lábát, kitárulkozott a férfinak, ahogy még soha senkinek. Nem csak a testét adta neki, hanem a lelkét is feltárta előtte, és ettől még intimebb, még bizalmasabb lett ez a pillanat. A pillanat, amely csak a férfiról és kettejükről szólt. Itt nem voltak ellenségek vagy barátok, problémák vagy aggodalmak. Csak ők ketten. Ebben az őrjítő kéjes forróságban összefonódva, nyögve, hangosan kiáltva, még többre szomjazva és mégis túlcsordulva…

- Ellery… - C. J. szégyentelenül súgta a férfinak, mire vágyik, és Ellery habozás nélkül mozdult. Valami nekicsapódott a falnak, C. J.-ben felmerült, hogy talán az ágy, de aztán már nem is érdekelte tovább a dolog, mert Ellery pózt váltott, és olyan mélyre hatolt, hogy attól elakadt a lélegzete, aztán egy néma, döbbenettel, kéjjel teli pillanatban élesen felkiáltott. Csodálatos pillanat volt, pontosan érezte Ellery keménységének minden milliméterét, a vágyat, amely benne égett. A fülében csendült a férfi elfulladó nyögése, s ahogy megmerevedett felette, olyan boldogsággal töltötte el, amilyet még soha nem érzett. Ezt a boldogságot csak Ellery tudta megadni neki…

            Valahol becsapódott egy ajtó. C. J. riadtan ült fel az ágyon, és a homlokát ráncolva nézett körbe. Ellery nem volt a szobában. Az órájára nézett, hajnali három múlt pár perccel. Kidörzsölte az álmot a szeméből, és felállt.

- Ellery? – kopogott be a fürdőszobába, és benyitott. A férfi nem volt ott, de a nedves törölköző tanúsította, hogy lezuhanyozott. A borotvája ott hevert a tükör előtt, tehát meg is borotválkozott. Visszament a szobába, kinyitotta a szekrényt. Ellery átöltözött, hiányzott a fekete farmere és a smaragdzöld inge. Valami történt…

Beviharzott a fürdőbe, rekordgyors zuhany után, mit sem törődve a kezdődő borostával, magára kapkodta a ruháit. Kis habozás után felcsatolta a bokájára a pisztolyát, eltette a tárcáját, a mobilja azonban nem volt az éjjeliszekrényen, ahol hagyta. Kivágódott a folyosóra. Csend és nyugalom volt. Érezte, hogy a szíve szabálytalan ütemben kalapál, és a torkát a félelem szorítja el.

- Felébredt, nyomozó? – Dickson felpillantott, amikor benyitott hozzájuk.

- Igen. – C. J. úgy tett, mintha nem vette volna észre a sanda pillantásokat. Tudta, hogy szeretkezésük áthallatszott, de nem akarta elrontani az emlékek szépségét azzal, hogy lehetőséget ad az ügynököknek a róluk való pletykálkodásra. – Van valami?

- Semmi. Morell hogy’ bírja?

- Rosszul. – Nem merte megkérdezni, nem látták-e a férfit. Dickson biztos szóvá tette volna, ha benézett volna hozzájuk. – Megyek, sétálok egyet.

- Ne menjen messzire!

- Oké. – C. J. tudta, hogy baj van. Nyugtalanul, sétára kényszerítve magát, kiment a motel elé. Körbenézett, néptelen volt az utca, mintha nem történt volna semmi rendkívüli az elmúlt pár napban. A parkoló felé indult, amikor észrevette, hogy sötét árny mozog az autók között. Akkor ért oda, amikor Ellery éppen beindította a bérelt kocsijukat. Megállt előtte, a fényszórók elvakították egy pillanatra, aztán Ellery lekapcsolta a világítást, és újra sötétség borult rájuk.

- Hová akarsz menni?

Ellery lassan kiszállt, a kocsi belső világítása körbefonta az alakját. Könyökével az autó tetejére támaszkodott, beletúrt a hajába.

- Rezgett a mobilod, de olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. Ő volt, az, aki elvitte Rob-ot…

C. J. mély levegőt vett, beszívta a késő nyári levegőt.

- Mit mondott?

- Vagy azt teszem, amit mond, vagy elbúcsúzhatok a fiamtól.

- Téged akar, Ellery! Ha odamész…

- Nincs más választásom, C. J.! – Ellery arca elkínzott volt. – Azt mondta, zuhanyozzak le, borotválkozzak meg, vegyek egy elegáns inget, mintha csak munkába indulnék. Osonjak el az ügynökök előtt, és menjek a bérelt kocsihoz. Megtettem. Itt vagyok.

- És most hogyan tovább?

- Elhagyom a várost egy mellékúton, és elindulok nyugat felé. Várom, hogy hívjon.

- Veled megyek!

- Nem lehet!

- Nem engedlek el egyedül!

- Kérlek, C. J.! Bízz bennem!

C. J. nem mozdult.

- Ez nem a bizalomról szól, Ellery, hanem az összetartozásról! Társak vagyunk, és a társak nem hagyják cserben a másikat!

Ellery dühödten rácsapott a tetőre, és lehunyta a szemét.

- Nem akarlak elveszíteni… - suttogta olyan halkan, hogy C. J. alig hallotta.

- Az előbb azt kérted, bízzak benned, és most ugyanezt kérem én is. Bízz bennem! Engedd, hogy veled menjek! Engedd, hogy… segítsek! Ugyanúgy haza akarom hozni Rob-ot, mint te.

- Tudom.

- Ellery… - Ez az egy szó, ahogy C. J. kimondta a férfi nevét, felért egy vallomással. Csak nézték egymást. Egy szívdobbanás. Kettő. Ellery ajka némán formálta a választ.

- Kérlek… - C. J. mellkasát fájdalmas abroncs szorongatta.

Ellery keze ökölbe szorult, de lassan bólintott.

- Bízom benned!

- Köszönöm.

- Szállj be!

Anélkül hagyták el a parkolót, majd a várost, hogy bárkinek feltűnt volna a távozásuk…