11. fejezet

11.

A vacsora jó hangulatban telt, de ez csak Emilynek és Tomnak volt köszönhető. Mindketten sokat beszéltek, ami nem zavarta egyiküket se, mert így nem néma csendben ettek. Stacy megdicsérte Sonia főztjét, de látszott, hogy gondolatban valahol máshol jár.

- Apu, nézhetünk mesét? – Emily volt az első, aki felpattant.

- Persze. A nővéred majd elindítja.

Keith segített Laurelnek felállni. A kislány nagyon sápadt volt.

- Nem leszel beteg, ugye? – kérdezte, és megsimogatta a haját.

- Nem akarok. Ne segítsek rendet rakni?

- Menj csak, majd apáddal megcsináljuk.

- Rendben.

- Gyere már! – Emily a kezénél fogva húzta maga után. Melody ezen kuncogott, és követte őket.

- Majd én segítek – állt fel Stacy.

- Fektesd le inkább a fiadat! Nagyon fáradt.

Steve csendesen ült az apja ölében, bóbiskolt. Nem is evett sokat, helyette egyfolytában ásítozott. Mint kiderült, nem tudott elaludni, amikor ideértek. Új helyen mindig nyűgös, magyarázta az anyja.

- Majd én – tolta hátra a széket Tom.

- Köszönöm, drágám!

- Ne butáskodj! Az apja vagyok. – A férfi puszit nyomott a felesége arcára, majd feljebb emelte a kicsit. – Gyere, fiam, megyünk aludni!

Keith és Dwight összeszokott párosként közben összeszedték a tányérokat, és elkezdték bepakolni a maradékot a hűtőbe. Stacy minden tiltakozásuk ellenére segített nekik.

- Nem ülünk ki? – kérdezte, amikor végeztek. – Annyira kényelmesnek tűnnek a karosszékek a verandán.

- Miért ne? – Dwightnak rossz érzése volt, de követte az asszonyt.

- Valaki jön. – Stacy megtorpant, amikor meglátta, hogy valaki leparkol a kocsijuk mellé.

- Wilbur. Mindjárt jövök! – Keith elment mellettük és lekocogott a lépcsőn.

- Üljünk le! – Stacy megfogta Dwight karját, és a székek felé terelte. Egymás mellé ültek, aztán csak nézték a félhomályban a két férfit, akik a fejüket összedugva beszélgettek. – Rég voltunk így együtt.

- Rég. – Dwight előtt lejátszódtak a házasságuk legboldogabb pillanatai, de megrázta a fejét, hogy elfelejtse őket. Nem ez volt a legalkalmasabb időpont a nosztalgiára. – Jól megvagytok Tommal?

- Oh, igen! Te nem akarsz újranősülni?

- Egyelőre jó így.

- A lányoknak anya kell.

- Eddig egész jól megvoltak nélküled.

- Dwight… Tudom, hogy most jól megvagytok itt, de ez nem tarthat örökké. Mindenfélét hallani Harrisonról. Ki tudja, hogy mi igaz belőle.

- Keith tisztességes ember.

- Mondod te, de Lizzyt felhívta az egyik volt barátnőd.

Dwight vett egy mély lélegzetet.

- Patty Jo?

- Nem mondott nevet, de a nő szerint Harrison nagyon szereti a gyerekeket. Ugye, érted, hogy mit akarok mondani?

- Azt, hogy pedofil.

- Hát, tudom, hogy kimondva elég hihetetlenül hangzik, de ne mondd, hogy te nem hallottál róla semmit! Mi lesz, ha hozzányúl a lányokhoz?

- Lett volna alkalma rá már nem is egyszer. – Dwight tompán felelt, ökölbe szorította a kezét. Keitht nézte, akinek a vállát Wilbur éppen megveregette.

- Lehet, hogy visszafogja magát…

- Valójában mit akarsz?

- Tessék?

- Jól hallottad! – A volt felesége felé fordult. Bár idekint nem égett a villany, szűrődött ki annyi fény, hogy lássa az arcát. – Azért szakítottam Patty Jóval annak idején, mert megverte a lányokat, amikor nem voltam otthon. Megrángatta a hajukat, megütötte őket, épp csak annyira, hogy ne vegyem észre. Örülhet, hogy nem jelentettem fel! – Dwight próbált nem kiabálni.

- Erről miért nem szóltál?

- Te éppen akkor depressziós voltál, és sajnáltad magadat! Marhára nem érdekeltek a gyerekek!

- Jézusom! – Stacy a körmét kezdte el rágni. – Akkor is szólnod kellett volna!

- Miért? Kilométerekre laksz innen.

- De az anyjuk vagyok!

- Aki elhagyta őket.

- Azt hittem, hogy megértettél! – Stacy megütötte a karját. – Azt hittem, hogy nem hibáztatsz olyasmiért, amiről nem tehetek! Beteg voltam, és nem tudtam volna gondoskodni a lányokról is.

- A lányok eldicsekedtek azzal, amikor gyógyulttá nyilvánított az orvos. Azóta eltelt némi idő, és te mégis csak arra értél rá, hogy néha felhívd őket Skype-on.

- Szeretem őket!

- Nem azt mondtam, hogy nem.

- Hirtelen te lettél a legjobb szülő? Mi a fene történt veled? – Stacy hangja elakadt. – Harrison, igaz? Ő beszélte tele a fejed.

- Ez nem róla szól. – Dwight keserűen felnevetett. – Vagyis dehogynem, mert azzal vádolod, hogy molesztálja a gyerekeket. Megkérdezheted Laurelt és Emilyt, de csalódnod kell majd. Egy ujjal se nyúlt hozzájuk. Még a fürdőbe se megy be, ha éppen fürödnek.

- Meg fogom kérdezni őket.

- Rendben. Egyéb?

- El akarom vinni Emilyt. – Dwight megdermedt. – És persze Laurelt, ha jönni akar.

- Hát, persze… - Lehunyta a szemét. – Sejtettem.

- Ha beleegyezel, akkor már holnap. Nem hiszem, hogy sok cuccuk van, de ami kell, mi is meg tudjuk venni nekik odahaza. Az iskolában már szóltam, hogy tartsanak fenn helyet.

- Fel sem merül benned, hogy nemet mondok, ugye?

- Te is tudod, hogy a lányoknak anyára van szükségük. Lizzy…

- A húgom ne szóljon bele az életembe! – csattant fel élesen. Felállt, és odalépett a korláthoz. Nagyot ütött rá. Nem vette észre Laurelt, aki mezítláb osont ki a házból, hogy hallja őket, de azt igen, hogy Keith feléjük fordul. – Tisztában vagyok azzal, hogy az lenne nekik a legjobb, ha egy családban nőnének fel. De nem hiszem, hogy rossz apjuk vagyok!

- Nem ezt mondtam, Dwight. – Stacy igyekezett finom lenni. – Egyedülálló apaként viszont nem tudod mindazt biztosítani a gyerekeknek, amikre szükségük van. Itt is azért kötöttél ki, mert elvesztetted a munkád!

- Most viszont van munkám!

- Ezt nem vitatom, de Dwight, te is tudtad, hogy csak ideiglenesen kerülnek hozzád.

Dwight úgy érezte, mintha a mellkasára valaki szép lassan egy betonkockát eresztett volna. Alig kapott levegőt. Keith közben elindult feléjük, míg Wilbur az istálló felé ballagott.

- Nem tudom, mit kellene tennem – mondta.

- Nekem is nehéz volt, amikor el kellett válnom tőlük. Megértelek, de szeretem őket!

- Akkor hol volt az elmúlt években? – Ezt már Keith kérdezte, aki meghallotta a szavait. Megállt a lépcső aljában, egy fénycsík vadállati fényeket festett a szemébe és sápadtsárgára a bőrét. – Pontosan tudta, hogy Dwightnak milyen nehéz egyedül nevelnie a gyerekeket, de hagyta, hadd kínlódjon! Hol volt eddig? Hány alkalommal felejtett el beszélni velük, miközben megígérte nekik, mikor hívja őket? Most, hogy jó soruk van, hirtelen feltámadt magában az anyai szeretet?

- Ehhez magának semmi köze!

- Van köze. Ugyanannyi joga van beleszólni, mint a férjednek.

- Tom a férjem, közösen döntünk mindenről, Harrison viszont a főnököd!

Dwight Keitht nézte, aki sötét árnyként meredt Stacyre.

- Keith a partnerem.

- Mi?

- Dwight…

- Azt mondtam, hogy Keith és én együtt élünk!

Stacy csak tátogott, nem jött ki hang a torkán. Keith viszont meghatódva állt.

- Szeretik egymást – szólalt meg Laurel a sötétből.

- Laurel! – Stacy felpattant.

- Kicsim! – Dwight még soha nem sajnálta ennyire a kislányát, mint most. Biztosra vette, hogy hallott minden szót. – Azt hittem, hogy mesét nézel.

- Kíváncsi voltam, miről beszélgettek.

- Ez nem tartozik rád, édesem! – Stacy tétován feléje lépett. – Apád és én mindent megbeszélünk.

- Az én életemről akartok dönteni! Az enyémről és Emilyéről! Minket miért nem kérdeztek meg?

- Még gyerekek vagytok.

- Neked hála, hamarabb fel kellett nőnünk! – Laurel kilépett a fényre. Szikrázott a szeme, eltorzult az arca. – Ne kezelj minket pisisként, mert nem vagyunk azok!

- Laurel, ne beszélj így az édesanyáddal! – Dwight szíve majd’ megszakadt.

- Ne védd meg őt! Gyűlöllek titeket! – A kislány nem befutott a házba, hanem le a lépcsőn. Keith utánakapott, de eltáncolt előle.

- Hagyd!

- Mi az, hogy hagyja? Elfutott a sötétbe! – Stacy utána akart menni, de a férfi elkapta a karját.

- Jobban ismeri a birtokot, mint mi. Okos lány, nem lesz baja.

Keith figyelte, hol tűnik el a kislány.

- Wilburhöz ment. Ott biztonságban van.

- Azonnal hozd vissza! Így vigyázol rá?

- Te aztán nagyon tudod, hogyan kell vigyázni egy gyerekre! – Dwight közelebb rántotta magához, érezte, ahogy az eddig visszafojtott tengernyi érzelem szinte szétfeszíti. – A tieidet a férjed neveli, nem te! Fogalmad sincs az egészről!

- Ez nem igaz!

- Pontosan tudod, hogy igazam van! Ahogy Keithnek is. Mi a fenéért akarod elvinni a lányokat? Még azt sem tudod megtenni, hogy egy nyavalyás listáról azt válaszd, aminek tényleg örülnének!

- Elkevertem a listát!

- E-mailben küldtem át, hogy vissza tudd keresni! – Dwight most már üvöltött. – Hülyének nézel?

- Azt hittem, hogy örülni fognak annak, amit kapnak. Mit számít, hogy nem könyv vagy babaház? Becsüljenek meg mindent!

- Hát, nem fogod fel, hogy tőled akarták megkapni azt, amit a legjobban szeretnének? Mert szeretnek! Mert te vagy az anyjuk, és Emily néha a Skype beszélgetések után annyira sír, hogy alig kap levegőt!

- Ezért akarom elvinni! Mert szeretem és hiányzik!

- És Laurel? – Keith halk hangja élesnek hallatszott a csendben. – Vele mi lesz?  

- Ebbe továbbra se szóljon bele!

- Beszélj vele tisztességesen! – Dwight felmorrant. – Az elmúlt hónapokban Keith ugyanúgy nevelte a lányokat, mint én. Rengeteget segített, hogy jól érezzék magukat itt.

- Persze, mert, ha elmész innen, akkor nem lesz kit dugnia! Istenem, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre fogsz süllyedni! – A két férfiban bent rekedt a hang, így szabadon dőlhetett belőle a szó. – Megsérültél abban a tűzben, mert haragosai vannak! A lányok is megsérülhettek volna! S te azt mondod, hogy itt jó helyen vannak?

- Jobb helyen, mint nálad! – Dwight elengedte, és hátralépett. – Nem fogom hagyni, hogy ide-oda rángasd őket, mert úgy tartja a kedved! Mikor fogod azt mondani, hogy jaj, sok velük a probléma, jöjjenek vissza hozzám?

- Nem lesz ilyen!

- Hogyan bízzak benned?

- És én benned? Összeálltál egy buzival! Megőrültél? Mit fognak mondani az emberek? A lányoknak úgy kell felnőniük, hogy azt mondják, jé, ott vannak annak a buzinak a gyerekei! Mi a fenét gondoltál? A pénze miatt csináltad?

- Nagy véleménnyel vagy rólam… - Dwight tett egy félmozdulatot, mert látta Keith sötét arcát és nem akarta, hogy ő válaszoljon. – Nem érdekel a pénze! A fizetésemen kívül nem fogadok el tőle egy centet sem, és soha nem is fogok!

- És a lányok? Elhalmozza őket mindennel. Meg akarja venni a szeretetüket!

- Az ajándékok nélkül is az övé volt. Egyszerűen örömet akar okozni nekik, és nem hiszem, hogy ebben bármi rossz van. Jobban ismeri őket, mint te. Pontosan tudja, hogy minek örülnének. Veled ellentétben azt is észrevette, hogy milyen csalódottak voltak a tőled kapott ajándékok láttán. Tanulhatnál tőle!

- Te most azt akarod mondani, hogy a drágalátos párod jobb szülő, mint én?

- Igen.

- Hát, ezt nem hiszem el!

- Mi a baj? – Emily kilesett a szúnyoghálós ajtón. – Hol van Laurel?

- Wilburrel. Megkeresnéd?

- Persze. Melody elaludt a mesén – újságolta a kislány. – Veled viccesebb volt nézni – állt meg lefelé menet a lépcsőn, felnézve Keithre.

- Mit néztetek?

- Az Aladdint. Melody azt szerette volna.

- Megnézzük majd valamikor közösen, rendben?

- Az szuper lesz! – Emily nevetett. – Laurel! – kezdte el kiabálni, majd eliramodott az istálló felé, ahonnan fény szűrődött ki. – Vége a mesének! Jössz fürödni? – hallották.

Keith torka elszorult. Annyira megszerette a gyerekeket, és ha az anyjuk elviszi őket, akkor elveszíti mindkettőt. Felnézett Dwightra, látta, hogy a korlátba kapaszkodik. Pontosan tudta, hogy mennyire imádja a lányokat. Az, amit ő most érzett, töredéke volt annak a félelemnek és tehetetlenségnek, amit a férfi érezhetett.

Dwight a sötétségbe meredt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Dühös volt és kétségbeesett. Nem akart hadakozni a lányai feje felett. Nem ezt érdemelték. Egy boldog családban kellett volna élniük. Valaki megérintette a vállát, összerezzent, de aztán rájött, hogy csak Keith az.

- Üljünk le és beszéljük meg nyugodtan! – javasolta nagyot sóhajtva.

Stacy a száját összeszorítva bámult rájuk, és összefonta a melle alatt a karját.

- Beszéljük – vetette oda jegesen. Láthatóan zavarta Keith érzelemnyilvánítása még akkor is, ha csupán egy futó érintés volt.

A két férfi összenézett. Bár nem sokat láttak egymásból, valamiért mindketten pontosan tudták, mire gondol a másik. Semmi sem lesz olyan egyszerű, mint ahogy elképzelték.

            Az istállóban a lovak nyugtalanok voltak. Laurel az egyik padon ült, és fojtottan szipogott. Dacosan törölgette a szemét Wilbur hatalmas zsebkendőjével, amit az öreg a kezébe nyomott, miután beviharzott hozzá.   

- Gyűlölöm őket!

- Ezt te sem gondolod komolyan, kislányom! – Az idős férfi nehézkes sóhajjal leereszkedett mellé. – Most csak dühös vagy rájuk. – Fürkészően nézett le a lányra. – Nem is apádra, hanem anyádra, igaz?

Laurel könnyes arccal felpillantott rá.

- Már rég nem beteg, de egyszer sem mondta, hogy látogassuk meg. Tudta, hogy Emily mennyire szeretné látni…

- És te?

A kislány összeszorította a száját, és a földet nézte. Sejtelme sem volt, hogy ebben a pillanatban mennyire hasonlít az édesanyjára.

- Én szeretek itt lenni.

- Miért?

- Miért? – Laurel zavartan visszakérdezett.

- Igen. Miért szeretsz itt lenni?

A kislány elgondolkodva bámult maga elé, még sírni is elfelejtett. Meghallotta Emily hangját, felkapta a fejét. A húga fürödni hívta, és nagy csatazajjal, papucsban szaladt be hozzájuk. Boldog volt. Igazán boldog. Nem számított, hogy nincs itt az anyjuk. Nélküle is boldogok voltak.

- Mert egy család vagyunk – válaszolta halkan.

Wilbur megsimogatta a haját, és rámosolygott.  

- Miről beszélgettek? Sírtál? Mi a baj? – Emily megtorpant a nővére előtt.

- Anyu el akar vinni minket.

- Elmehetünk vele? – A kislány arca felragyogott. – Tényleg?

- Úgy értem, hogy örökre.

- Örökre?

- Igen.

A két gyerek egymást nézte. Emily már nem mosolygott.

- Apu nem jön?

- Nem.

- És Keith sem?

- Nem.

- És Wilbur sem?

- Nem.

- Sonia sem?

- Nem.

- Még Donnáék sem?

- Nem. – Laurel hangja már csak suttogás volt.    

- De én… Én nem akarok nélkülük menni. – Emily szeméből már patakzottak a könnyek, és remegett az ajka.

- Apu és anyu most beszélik meg, hogy mi legyen.

- Szeretnék anyuval menni…

- Tudom.

Wilbur megköszörülte a torkát.

- Mi lenne, ha ezt nekik is elmondanátok? A kölyök már hallotta, de most nem ő dönt.

A kislányok az ajtó felé fordultak. Keith ott állt a küszöbön, és tétován rájuk mosolygott.

- Beszélgessünk! – kérte, és talán még egyszer sem volt ennyire gyengéd a hangja.

- Döntöttek, ugye? – Laurel felpattant, és magához húzta a húgát.

- Még nem. Jelen pillanatban veszekednek, hogy ki rontotta el a házasságukat. Ott hagytam őket, mert ehhez nem tudok hozzászólni. – Keith felsóhajtott. – Néztük mi már együtt a csillagokat? – nyújtotta a kezét.

- Még nem – rázta a fejét Emily.

- Akkor most itt az ideje. – Keith odalépett hozzá, és felkapta. – Menjünk ki! Idebent nem látni egyet sem.

- Festhetnél a falra sötétben világítós festékkel.

- Hm, erre nem is gondoltam. Milyen okos vagy!

- Donna mondta, hogy van ilyen. Tök jó lenne!

Laurel nem mondott semmit, visszaadta Wilburnek a zsebkendőt, és csendben követte őket ki a sötétbe. Fázott a lába, de egy szóval sem mondta, mert attól félt, hogy akkor a férfi visszazavarja a házba papucsért. Ott álltak a régi istálló helyén, és ahogy felnézett, lassan megjelentek előtte az apró pontok. Keith átkarolta a vállát, és odahúzta magához.

- Akármit is döntenek, szeretném, ha tudnátok, hogy mindketten nagyon szeretnek titeket.

- Csak egymást nem – szomorodott el Emily.

- Az emberek egymásba szeretnek, de van, hogy a szerelem nem tart örökké. Olyankor elválnak és új családjuk lesz. – Keith megszorította Laurel vállát. – Mindig szeretni fogják egymást, mert ebből a szerelemből születtetek ti, de együtt élni már nem tudnának.

- Még a mi kedvünkért sem?

- Még a ti kedvetekért sem, Em.

- Mi lesz most, Keith? – Laurel átkarolta a férfi derekát.

- Nem tudom. A szüleitek nagyon szeretnek titeket, és jelenleg szerintem maguk se tudják, hogy mi lenne a helyes döntés.

- Te mit szeretnél?

- Én? – Keith csodálkozva feljebb igazította Emilyt a csípőjén.

- Igen.

- Én nem számítok… 

- Dehogynem. Már te is a családunk tagja vagy. Szereted aput és apu is szeret téged.

- Igen. Emnek igaza van. Lett még egy apukánk. A palacsintád finomabb, mint apué, de ezt nehogy megmondd neki! – Laurel az est folyamán először elvigyorodott.

Keith képtelen volt megszólalni. A könnyeivel küszködve a csillagos égboltot szemlélte. Emily átölelte a nyakát, és a vállára hajtotta a fejét. Laurel odadőlt hozzá, és nagyot ásított. Érezhetően nyugodtabb volt.

- Én azt akarom, hogy itt maradjatok velem! – suttogta Em hajába.

- Az jó.

Felnevetett.

- Igen. – Nagyot nyelt. – Lemondtam arról, hogy valaha is családom legyen, beleértve a gyerekeket is.

- De most itt vagyunk.

- Iszonyúan szerencsés vagyok.

- Az biztos. – Laurel felkuncogott. – Ugye, tudod, hogy egyszer férjhez fogunk menni?

- Mi? Dehogy! – Keith játékosan megrázta mindkettőt. – Az lehetetlen! Itt hagynátok apátokkal egyedül?!

- Imádod aput! – kacagott Emily.

- Nehogy megmondjátok neki, de csakis miattatok jöttem össze vele! Hogy ilyen csudaszép és okos lányaim legyenek, mint ti… - Felkapta Laurelt is és körbepörgött velük.

Nem is olyan rég még mennyire irigyelte Dwightot, amiért ezt megteheti. Irigykedve hallgatta a gyerekek csilingelő kacagását. S most… tényleg iszonyúan szerencsés volt. Felnevetett. A feje felett körbeforogtak a csillagok, összeolvadtak a szeme előtt. Mielőtt megszédülhetett volna, erős karok fonódtak köré és elkapták. Biztosan tartották őt és a lányokat.

- Apu!

- Apu, szédülök! – Emily kuncogott.

Hátranézett a válla felett.

- Szeretlek! – mondta ki, ami először az eszébe jutott.

- Biztos? Hallottam ám, amit az előbb mondtál! – Dwight magához szorította őket, és puszit nyomott mindegyikük arcára. – Menjünk vissza! Késő van, a lányoknak ideje lefeküdni.

- Előbb beszélhetünk anyuval és veled?

- Hát, persze, kicsim.

A gyerekek és Keith se kérdezték, hogy döntöttek-e, amíg vissza nem értek Stacyhez. Az asszony mellett már ott ült Tom, és fogta a kezét. Valamelyikük felkapcsolta a lámpát, apró bogarak kergetőztek a fényben.

- Jól vagytok? – Stacy oda akart menni hozzájuk, de a férje visszahúzta.

- Nem látod? – kérdezte halkan.

- De. – Az asszony papírzsebkendőt gyűrt a kezében.

- Anyu! – Emily lekéretőzött Keith karjából, és odarohant az anyjához. – Szeretlek!

- Én is, édesem! Ne haragudj rám!

- Nem haragszom!

Stacy könnyes szemmel nézett fel a nagyobbik lányára, amikor Laurel odaállt elé.

- Mi szeretünk itt lenni. Apuval, Keithszel, Wilburrel és Soniával. Itt akarjuk befejezni a sulit, és itt akarunk férjhez menni.

- Édesem…

- Szeretünk téged, de nem akarunk elmenni veled. Neked már van saját családod. Ez pedig a miénk. – Megfogta Dwight és Keith kezét.

- Ez így elég furcsa család.

Emily hátrahajtotta a fejét, és megszemlélte Laureléket. Elvigyorodott.

- A Modern Family-ben is van furcsa család.

- Dwight, miket néznek a gyerekek? – Stacy szeme felvillant.

Dwight a nőt nézte, akit valaha szeretett. Érezte, hogy Laurel milyen határozottan fogja a kezét. Milyen csöpp keze van…

- Együtt szoktuk nézni lefekvés előtt. Szerintem jó kis sorozat. Keith?

- Szerintem is.

- Dwight!

- Stacy, a lányok velem maradnak, és amíg velem laknak, neked semmi közöd ahhoz, hogy mit néznek.

- Ezt most nem mondod komolyan!

- De igen. – Dwight elmosolyodott. – Akkor látogathatod meg őket, amikor akarod. Elviheted őket a szünidőben. Bármikor beszélhetsz velük, ahogy eddig. De ennyi. A gyerekek itt maradnak velem és Keithszel.

- De én…

- Drágám, hagyd! – Tom gyengéden megsimogatta a karját. – Te is tudod, hogy így lesz a legjobb.

- Én a legjobbat akarom a lányoknak! – tört ki az asszonyból.

- Akkor engedd, hogy maradjunk! – Laurel dacosan felszegte az állát. – Nem gondoltad komolyan, hogy majd csak úgy elmegyünk veled és itt hagyjuk aput?

- Apu nélkül nem megyünk – bólintott Emily. Kibontakozott az anyja karjából és odaállt elé. Az arca megdöbbentően komoly volt. – Apu nem megy Keith nélkül, de Keith nem fogja itt hagyni a lovait és az otthonát, meg Wilburt és Soniát. Ezt hogyan is hívják? – nézett hátra a nővérére.

- Patthelyzet – válaszolta Laurel helyett Keith csendesen.

- Igen. Szóval mivel ez egy patthelyzet, ezért megoldjuk mi azzal, hogy nem megyünk.

- Nem akarsz velem jönni? Imádod a kistesóidat…

- Szeretem őket, de Laurelt, aput és Keitht jobban. Itt van saját családunk, apukáink, akik csak velünk foglalkoznak. Ahogy nálatok, Melodynak és Steve-nek ott vagytok ti. Szerintem így szuper. – A levegőbe lendítette a karját, és megperdülve az apjára vigyorgott. – Most már lefekhetünk?

- Igen. Laurel, menj vele!

- Rendben. Jó éjt!      

- Jó éjt, apu, anyu, Keith és Tom!

- Menjetek ti is aludni – nézett Dwight Stacyékre, miután a lányok bementek a házba.

- Reggel még beszélünk erről?

- Nem hiszem, hogy szükséges. A lányok nem akarnak veled menni. 

- Nem szeretnek.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz.

- Dehogynem.

- Stacy, a gyerekek is pontosan látják, hogy nem tudnál mindegyikükkel annyit foglalkozni, mint kellene. Minden energiádat leköti Melody és Steve. Arról nem is beszélve, hogy annyira régen éltek veled, hogy alig ismered őket.

- Oh, Istenem! – Stacy halkan sírni kezdett. A férje a hátát simogatta, de nem szólt egy szót sem.

Dwight leguggolt elé, hogy egy vonalban legyen a szemük.

- Te is tudod, hogy mindenük megvan itt és boldogok. Ne akard kiszakítani őket innen erőszakkal, mert akkor tényleg meggyűlölnek. Jó ez így, ahogy most vagyunk.

- Annyira sajnálom!

- Gyere, drágám! Kimerült vagy, feküdjünk le! – Tom felhúzta az asszonyt. – Reggel beszélünk.

- Igen. Jó éjt!

Stacyt a férje támogatta át a szállásukra. Dwight sajnálaton kívül nem érzett mást, ahogy utánuk nézett. Keith odaállt mellé.

- Szerinted annyiban hagyja?

- Remélem.

- Azt vettem észre, Tom nem rajong annyira az ötletért, hogy magukkal vigyék a gyerekeket.

- Érthető. Valószínűleg csak Stacy kedvéért egyezett bele.

- Akkor tényleg jobb, ha nem mennek sehová a lányok.

- Szerintem is. – Dwight válláról hatalmas kő gördült le. Nagyot nyújtózott. Most érezte csak, mennyire fáradt. – Megnézem a lányokat, aztán feküdjünk le mi is, mert mindjárt elalszom.

- Beszélek Wilburrel, és jövök én is.

- Oké. – Dwight futó csókot nyomott a szájára, majd besétált a házba.

Keith lassan elballagott az istállóhoz. Wilbur hangosan horkolt a szénán, amin halkan elnevette magát. Lekapcsolta a lámpákat, csak a biztonsági fény világított, ahogy kilépett az udvarra. Majdnem összeütközött egy sötét alakkal. Már emelte az öklét, amikor felismerte.

- Stacy!

- Sajnálom! Beszélni akartam magával, és láttam, hogy idejön!

Keith mély levegőt vett.

- Jöjjön, sétáljunk egyet! 

Néma csendben indultak meg a sötétben. Keith így is pontosan tudta, hol járnak, egy kisebb gödörnél a könyökénél fogva arrébb húzta a nőt, mielőtt belelépett volna.

- Mit csinál?

- Gödör. Majdnem belegyalogolt. El akarja törni a bokáját?

- Nem láttam. A városban nincs ilyen sötét.

- Kell a sötétség, hogy szeressük a fényt.

- Milyen bölcs…

- Ugye? – Keith a karámoknál megtorpant, és az asszony felé fordult. – Mit akar? 

- Azon gondolkodtam, hogy nem hiszem el, hogy a nyakába akarja venni a lányokat! Elvégre nem a maga gyerekei. Csak nyűg lenne mindkettő a Dwighttal való kapcsolatát tekintve.

- Milyen körülményesen fogalmaz.

- A lányokat én szültem! Az enyémek!

- Szülőnek lenni ennél több, Stacy. Dwight… - Keith kereste a szavakat. – Dwight mindent megtett, hogy tisztességesen nevelje fel a lányokat. Egyedül kellett megoldania mindent, és bár nem szokott panaszkodni, úgy sejtem, hogy nem volt neki könnyű. Magának ott volt a férje, aki mindenben segítette, de Dwight egyedül volt. Egyedül.

- Én…

- Hagyja, hogy befejezzem! – Keith keze ökölbe szorult. – Csak egymásra számíthattak. Ez kovácsolttá őket családdá, és ez teszi Dwightot jó apává. Maga pedig szét akarja szakítani őket, mert a fejébe vette, hogy jó szülő lesz. Jelen esetben úgy vélem, akkor lesz jó szülő, ha fogja a családját és hazamegy. Hagyja itt őket!

- Magánál…

- Gondolom, nem engem képzelt el a volt férje mellé.

- Nem éppen. Soha nem gondoltam, hogy homokos. Talán…

- Rajtam kívül nem volt meleg kapcsolata, mielőtt felmerülne magában a gondolat.

- Pont ez jutott eszembe.

- Sejtettem.   

- Nem kedvelem magát, Harrison.

- Én sem magát. Kvittek vagyunk.

- Soha nem tudja boldoggá tenni Dwightot…

- Már most boldogabb, mint magával valaha volt.

- Ez baromság!

- Lehet. Lehet, hogy nem.

- Ha egy ujjal is hozzáér a lányaimhoz, megölöm! Dwighttal azt művelhetnek a hálószobában, amit akarnak, de a lányaim…

- Stacy, fejezze be ezt a hülyeséget! Nagyon jól tudja, hogy egy ujjal sem nyúlnék hozzájuk!

- Eszébe se jusson soha!

- Nem fog, erre megesküszöm!

- Úgy legyen! – Stacy bizonytalanul elindult a szállás felé, ahol bár égett a verandán a lámpa, az udvar nagy része mégis sötétségbe burkolózott.

Keith addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szúnyoghálós ajtó mögött. Hosszan ácsorgott ott a sötétben. A szállás verandáján valaki lekapcsolta a lámpát. Zsebre dugott kézzel a saját háza felé fordult. A verandán és az emeleten még égett a villany. A hálószobában Dwight ekkor kapcsolt fényt, egy pillanatra látta az árnyékát, ahogy elhaladt az ablak előtt.

- Reméltem, hogy még itt találom. – Tom nesztelenül bukkant elő.

- A francba!

- Megijedt?

- Szólhatott volna, hogy jön! – Annyira elmerengett, hogy észre sem vette a férfit csak, amikor már ott állt mellette. – Maga mit akar? Megfenyeget, ahogy a felesége?

- Sajnálom. Ne haragudjon rá! Mondja meg Dwightnak is.

- Nem akarta elvinni a lányokat, ugye?

A férfi hosszan hallgatott.

- Nagyszerű gyerekek, és imádom őket, komolyan.

- De magának ott vannak a sajátjai.

- Igen. Nagyon önző vagyok?

- Nem.

Tom jól hallhatóan felsóhajtott.

- Megértem Stacyt. Elképzelni sem tudom, és nem is akarom tudni, milyen érzés, ha a gyerekei nem lehetnek vele.

- Ő döntött így.

- Beteg volt.

- De már rég nem az!

- Én voltam!

- Mi?

- Én húztam-halasztottam, hogy el akarja vinni őket!

- Micsoda?

- Értsen meg! Stacy depressziós lett Melody születésekor. Abban reménykedtünk, hogy Steve érkezése majd rendbe hozza a dolgokat, de nem így lett. Csak még rosszabb lett minden. Stacyt teljesen kimeríti, hogy jó anya legyen. Nem tudna gondoskodni Laurelről és Emilyről is, de ezt nem akarja belátni. Ezért mindig, amikor felmerült benne, igyekeztem lebeszélni.

- Ám most nem sikerült.

- Most nem.

Keith minden haragja ellenére, amiért a férfi miatt a lányok nem lehettek az anyjukkal, tulajdonképpen hálás volt. Tom nélkül Dwight elveszítette volna a gyerekeket, mert abban majdnem biztos volt, hogy engedte volna, Stacy hadd vigye el őket. 

- Menjen aludni!

- Tényleg sajnálom!

- Tudom. Megértem.

- Jó éjt! – A férfi megroggyant vállal ment lefeküdni, és ezúttal Keith is elindult haza.

Haza. Eddig csak a házként emlegette magában. Otthonnak akkoriban tekintette, amikor még élt az anyja. Most viszont minden más volt. Most fogta fel, hogy otthona van. Családja. Párja és két csodálatos kislánya.

Dwight kilépett a verandára, körbenézett, őt kereste. Lezuhanyozhatott, mert csak egy melegítőnadrág volt rajta. Elmosolyodott, amikor észrevette a ház felé közeledni.

- Jól elbeszélgettél Wilburrel – mondta, amikor fellépdelt a verandára.

- Igazság szerint nem vele, de mindegy.

- Ezt most nem értem. – Dwight értetlenül pislogott.

Muszáj volt megcsókolnia. Szó nélkül lépett oda hozzá, és fogta két tenyere közé az arcát. Csókolta puhán, ízlelgetve az ajkát, akárha valami különleges édesség lett volna. Érezte, hogy a férfi karjai köré fonódnak, és közelebb vonják a karcsú testhez, amelyet annyira szeretett. Amely után minden percben sóvárgott. Elmerült a szájában, lehunyt szemmel élvezte az ízét. A keze lejjebb csúszott, a kulcscsont vonalát követve a széles vállra.

- A lányok még ébren vannak – szakította meg a csókot Dwight zihálva.

- Azt hittem, adtam elég időt, hogy elaltasd őket – harapott az alsó ajkába. – Milyen apa vagy? – Újra elmerült a szájában, szorosan hozzásimult, élvezte, hogy a férfi ujjai a derekába mélyednek, majd tovább vándorolnak. A melegítőnadrág puha anyaga nem tudta eltakarni fellobbanó vágyát.

- Ne őrjíts, Keith!

- Mondd még egyszer!

- Miért?

- A keresztnevemet!  

- Ritkán mondom?

- Igen.

Dwight elvigyorodott. Hátrébb lépett, kicsit tapogatózott, de sikerült lenyomnia a kinti lámpát. Még jó, hogy itt is volt egy kapcsoló. A sötétben magához rántotta a férfit, az ajkát kereste a szája.

- Keith – lehelte rá. – Keith… - mormolta újra és újra, miközben a falnak szorította. Zihálva csókolóztak, amit mindig megszakított, ahogy kimondta a férfi nevét. Keith. Keith. Keith…

- Keith… - sóhajtotta vagy kiáltotta, az később sem volt világos. Csak arra emlékezett tisztán, hogy a férfi az ő nevét nyögve élvezett el.

Levegő után kapkodva kapaszkodtak egymásba.

- Nem tudok felmenni a lépcsőn…

- Nem foglak felvinni…

Fel-felnevettek. Dwight a férfi feje mellett nekitámaszkodott a falnak.

- Köszönöm.

- Mit?

- Tudod, hogy mit.

- Szívesen. – Keith megölelte.

Sokáig csak álltak a verandán egymást ölelve, és beletelt némi időbe, amíg meggyőzték magukat arról, hogy most már képesek lesznek felmenni az emeletre…