11. fejezet

11. fejezet

Alex komoran szemlélte Davidet, aki nyugodtan szárítgatta egy törölközővel a haját az ágy szélén ülve.

- Még mindig nem értem, mi is van közted és Micky között… - mormogta reményei szerint elég fenyegetően ahhoz, hogy a fiú végre színt valljon. Csalódnia kellett.

David vállat vont, és rámosolygott.

- Csak Kyle-ról mesélt. Nem bántott, mondtam már.

- Miért van olyan érzésem, hogy hazudsz nekem?

- Mert egy gyanakvó bunkó vagy – felelte a fiú szemrebbenés nélkül, majd félredobta a törölközőt, és hátrakönyökölt a takaróra. Minden mozdulatában kihívás volt. – Aranyos tulajdonság.

- Ne szórakozz velem! Nincs túl jó kedvem, ha épp tudni akarod.

- Gondolom – komorodott el a fiú. Felsóhajtott, felállt, majd a fürdőszobába indult, hogy megszárítsa a haját. – Michelt küldd el Mickyhez. Tud valamit. Viszont lehetőleg ne nyírja ki.

- David!

A fiú azonban már eltűnt a fürdőben, és kisvártatva felhangzott a hajszárító hangja. Alex legszívesebben annak zsinórjával fojtotta volna meg, ám inkább sarkon fordult, és leballagott a nappaliba.

Cassiano Mortimerrel vitatkozott éppen. Suttogva egymáshoz hajolva beszélgettek.

- Zavarok?

- Ferguson! – Jack megfordult, és nemet intett. – David?

- Jól van.

- Mondott valamit arról, hogy mit csinált Mickynél?

- Nem, csak amit már egyszer hallottunk tőle. Megőrjít a titkolózásával. Nem fogja fel, hogy az életét próbáljuk megmenteni.

Mortimer fájdalmas fintorral megigazította a karját, és megrázta a fejét.

- Szerintem pontosan tisztában van azzal, mi forog kockán. Egyszerűen úgy gondolja, hogy ha most Mickyre koncentrálnánk, az egy zsákutca lenne, és hátráltatná az ügyet.

- Miből gondolod? – Cassiano komoran összefonta a karját a mellkasán.

- Mert ez lenne az ésszerű. Én is így tennék. Tudja, hogy a hadnagy elveszíti a józan ítélőképességét, ha Mickyről van szó. Jelenleg ezt nem engedhetjük meg, és ezt ő is nagyon jól tudja. Nem buta, máskülönben már rég nem élne.

Alex legszívesebben jól belerúgott volna valamibe. Aztán rájött, hogy a saját házában vannak, miért ne tehetné meg. A legközelebb álló szék nagy csattanással vágódott a falnak. Cassiano és Mortimer is megértően bámultak rá, ami még jobban felbosszantotta. Dühödten kivonult a konyhába, hogy csináljon egy erős kávét, és lehetőleg lenyugodjon. Nem gondolkodik ésszerűen, de sajnos, nem csak akkor, ha Mickyről van szó, hanem akkor sem, ha Davidről. Ez őrület! Nem szerelmes kamasz már, hogy így ne tudjon uralkodni az érzelmein. A pultra támaszkodott, és nagyot fújt. Karcsú test simult a hátához.

- Jól vagy?

- Nem.

- Alex…

- Ha épp tudni akarod, baromira mérges vagyok rád! – tépte ki magát az ölelésből a férfi, és megperdült, hogy belenézzen a fiú arcába. Megcsapta azonban saját illata, a tusfürdőé és a samponé. Egyszerűen a torkán akadt a szó.

David nem szólt semmit, mintha tudta volna, mi megy végbe benne. Odahajolt, és nekidőlt a mellkasának. Átkarolta, olyan szorosan, hogy Alex alig kapott levegőt. Ettől persze azonnal bűntudata támadt, és elszégyellte magát.

- Sajnálom.

- Nem történt semmi. Csupán aggódsz értem. Örülök.

Alex felsóhajtott, és belefúrta a szőke fürtök közé az arcát. Ez a fiú teljesen összetöri minden egyes szavával, mozdulatával, mosolyával, hogy a végére már úgy érzi, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki régen volt. De igazából nem is volt ugyanaz. Annyi minden történt, olyan rövid idő alatt, és a végére már alig tudta követni az eseményeket. Már csak az lett a fontos, hogy túléljék.

- Ne aggódj miattam! – David felemelte a fejét. – Nyugodtan menj vissza az irodába. Mortimer ügynök vigyáz rám. Nem lesz semmi baj.

- Ha Micky el tudott rabolni, akkor azt Uriel is megteheti – figyelmeztette komoran a férfi.

David bólintott.

- Tudom. Én viszont nem fogok elbújni előle. – Bátran szembenézett Alexszel. – Szembe fogok nézni vele, ha eljön az ideje. Nem fogok megfutamodni.

- David…

- Nem, ne is folytasd! Eldöntöttem, és kész. Itt maradok nálad, és majd… meglátjuk, mi lesz.

- Ez veszélyes!

- Nekem már mindenhol veszélyes. Te is tudod. Inkább menj, és tedd a dolgod Cassiano-val, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.

Alex maga sem értette miért, de a félelmen kívül, hogy valami baja eshet, büszke volt a fiúra, hogy szembe mer nézni a helyzettel.

- Rendben. Mindent megteszünk.

- Hát, akkor igyekezz! Szeretnék végre egy nyugis estét eltölteni veled itthon.

Itthon… Alex fejében még akkor is ez a szó visszhangzott, amikor már belépett a kapitányságra, és Theo tartott feléje megfejthetetlen arckifejezéssel…

- Mi történt?

- Hol a pokolban voltál, főnök? – A nyomozó szeme szikrákat hányt.

- Ne az érdekeljen, hanem inkább bökd ki, mi van – válaszolta Alex, és elindult az irodája felé. Emberei beletemetkeztek a számítógépek monitorjaiba vagy valami aktakupacba. Szinte gyászos feszültség honolt. – Mi ez a gyászhangulat? – üvöltötte el magát. – Munkára!

Lázas kapkodás indult meg azonnal, csak Theo nem mozdult.

- Főnök!

- Gyere velem! – Alex belépett az irodába, és azonnal a székébe rogyott. Mióta elment, két jelentés jelent meg az asztalán, és villogott az üzenetrögzítő lámpája. – Mesélj! – sóhajtotta. Most kezdte érezni, milyen fáradt. És még beszélnie kell Michellel is, hogy látogassa meg kedvenc gengszterüket.

- Franről van szó…

- Mondtam, hogy nem akarok hallani róla. Már nem ránk tartozik.

- A te embered! – csapott nyitott tenyérrel a jelentésekre Theo. Egész arca megfeszült, évekkel idősebbnek tűnt valódi koránál. – Nem fordíthatsz neki hátat!

- Miért nem? – Alex hangja szinte kíváncsinak tűnt.

- Mert nem ő volt!

- Értem. Ez a te megérzésed, vagy bizonyítékod is van?

- Honnan a fenéből lenne bizonyítékom? Szerinted akkor is itt lopnám az időt?

Alex bámulta a keskeny arcot. Theo nem hiába volt Carl után a legjobb embere. Nyomozónak született. Olyan megérzései voltak, mint senki másnak itt a kapitányságon. S egyesekkel ellentétben fel is vállalta azokat, bőszen kitartott mellettük.

- Fran volt a tégla. Szerintem ezúttal tévedsz – közölte hűvösen. Még saját maga is ridegnek érezte a hangját.

- Menj a francba, főnök! – Theo dühödten felegyenesedett, és kiviharzott az ajtón. Arnie épp befelé tartott, majdnem fellökte.

- Valami baj van?

- Semmi. Jelentenél?

- Igen.

- Még el kell intéznem egy telefont. Utána ráérek.

- Oké. – Arnie kivonult, behajtotta maga után az ajtót.

Alex a telefont bámulta elgondolkozva, majd lemondó sóhajjal felvette a kagylót. Itt az ideje, hogy a berozsdásodott fogaskerekek mozgásba lendüljenek.

- McCann? Beszélnünk kell…

Fran egy kihallgatószobában ücsörgött. Ezernyi gondolat repkedett a fejében, de elhessegette őket. Most tiszta fejre van szüksége, különben pórul jár, de nagyon. Ki kell jutnia innen, és örülhet, ha megússza börtön nélkül. A munkáját nagy valószínűséggel el fogja veszíteni. De jelenleg még ez sem tudta érdekelni. Csak végre érezni akarta az arcán a napsugarakat…

David elgondolkodva bámult ki a kertbe. Mortimer megállt mögötte.

- Minden rendben?

- Semmi sincs rendben… - sóhajtotta a fiú, és a válla felett rápillantott a férfira. – Fáj a karod? Nagyon sajnálom, ami történt.

- Túlélem. Nem a te hibád volt, hanem az enyém. Jobban kellett volna vigyáznom.

David elhúzta a száját.

- Kedves, hogy megpróbálod levenni rólam a felelősséget, de mindketten tudjuk, hogy ez az én hibám volt.

- David. – Sean arca komor volt. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád. Benne van a pakliban, hogy megsérülök. Ezzel élek együtt. Ezzel kelek reggel, s ezzel fekszem le este. Érted, ugye?

David csak bámulta a férfi keskeny vonásait.

- Mi van közted és Cassiano között? – tette fel teljesen oda nem illően a kérdést.

Sean arcán döbbenet futott át, de gyorsan uralkodott magán.

- Mire gondolsz?

- Te is tudod. Ne nézzetek hülyének! Alexet meg tudjátok téveszteni, de engem nem. Ahhoz korábban kell felkelnetek.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Sean eddig nyílt arca bezárult, még a hangja is hűvös lett.

David provokálóan pislogott fel rá.

- Fogadjunk, hogy te vagy alul – vigyorodott el.

Sean mély levegőt vett, majd sarkon fordult, és minden szó nélkül kiviharzott a nappaliból. David ajkán elhalt a mosoly. Visszafordult az ablak felé, s nézte, ahogy a napsugarak ezernyi színben megtörnek a kertbe ültetett fák koronája között. Hosszas töprengés után, nesztelenül kiosont az előszobába. Belelépett a cipőjébe, felkapta a kabátját, majd olyan halkan távozott a házból, hogy Sean még az ajtó nyílását sem hallotta meg.

Alex a tollával játszadozott, miközben a füléhez szorította a telefont.

- Ide figyeljen, nem szórakozásból kérem… A rohadt életbe! – káromkodta el magát, amikor a hívott fél lecsapta a kagylót. Dühödten visszabújt a jelentések közé, amikor megcsörrent a mobilja.

- Szia!

- Szia, édesem! Most jövök Mickytől. Nem lettünk puszipajtások, de sikerült egy-két dolgot megbeszélnünk. – Michel hangja szokás szerint kihívó volt.

- Hasznát tudjuk venni?

- Én mindenképp. Micky viszont nem hiszem, hogy bevonul hozzád a kapitányságra tanúvallomást tenni. 

- Én is azt hiszem – morogta Alex kedvetlenül.

- David jól van?

- Igen. Micky nem mondta, miért rabolta el?

- Nagyon kíváncsi vagy… - Michel kuncogott, amivel persze jól felhúzta a férfit.

- Menj anyádba! Te is tudod, hogy én itt az életét próbálom megmenteni, miközben ő titkolózik. Ez nem játék!

- Édesem, nem ártana, ha végiggondolnád a dolgokat – Michel szelídebbre váltott. – Kyle szerelmes volt Micky-be, aki viszont szerette. Szerény véleményem szerint csupán arról volt szó, hogy ezt Micky meg akarta beszélni az angyalkáddal. Nincs szó semmi másról. A féltékeny macsót meg nem most kell játszani, hanem ha Micky újra megjelenik. Na, akkor már elgondolkoznék!

- Ezzel nem nyugtattál meg, ugye, tudod?!

- Persze. – Michel nevetett. – Carl hogy van?

- Ugyanúgy. Nem rég beszéltem Barbarával. Az állapota változatlan.

- A tégla?

- Kalitkában.

- Biztos vagy benne?

Alex félredobta a tollat, amit eddig az ujjai között forgatott. Hátradőlt a székében.

- Mire célzol?

- Nézz körül jobban a házad táján.

- Mi lenne, ha a saját dolgoddal törődnél? – kérdezte szinte szelíden a hadnagy.

Michel újfent csak nevetett, majd egy jól hallható pusszantással kinyomta a telefont.

- Hogy fulladnál meg! – morogta Alex, de nem volt harag a hangjában.

Kinézett az embereire. Theo épp akkor jött meg valahonnan, a kabátját tette le. Arnie szokás szerint egy fánkot tömött magába. Csak ők ketten voltak bent, a többiek valószínűleg az utcán voltak. Felsóhajtott. Na, akkor induljon a menet! Elégedett arcot vágott, és szinte kirobbant az irodájából.

- Most beszéltem a kórházzal – vigyorogta.

Theo azonnal felegyenesedett, míg Arnie kezében megállt a következő fánk.

- Mi történt? – morogta.

- Carl jobban van. Az orvosa szerint bármikor magához térhet.

Theo felsóhajtott, és megkönnyebbülten nekidőlt az asztalának.

- Végre!

Arnie is bólogatott.

- Már éppen ideje! Bemész hozzá, főnök?

- Most dolgom van fenn – intett az állával az emelet felé Alex, utalva ezzel arra, hogy a kapitánnyal kell beszélnie. – Valamelyikőtök bemehetne, ha van egy kis ideje. Theo?

- Jelenésem van a bíróságon – nézett az órájára a férfi sajnálkozva.

- Én ráérek. Legalább mozgok egy kicsit. – Arnie félretolta a fánkos dobozt, és felállt.

- Rendben. Bármi van, szólj!

- Úgy lesz. – Arnie felkapta a zakóját, majd Theo-val együtt elindultak kifelé.

Alex szinte futva indult meg a lépcső felé. Venoche már várta, mert azonnal kinyitotta előtte az ajtót. Ditton kapitány nem volt jókedvében, épp telefonon ordított valakivel. Amikor meglátta a hadnagyot, köszönés nélkül lecsapta a kagylót, és az asztalra könyökölt.

- Nos?

- Beszéltem McCann-al.

- Én is. Vádat fognak emelni az embered ellen.

- Tagadja, hogy bármit is elkövetett volna – vetette fel Alex.

A kapitány elgondolkodva bámult rá.

- Eddig mintha te kardoskodtál volna amellett, hogy ő a tégla. Mi változott?

- Semmi.

- Semmi – ismételte a férfi kételkedve. – Venoche! – üvöltötte el magát.

A férfi már ott is állt az asztala mellett, mintha várta volna, hogy érte kiáltanak.

- Igen?

- Jó lenne tudni, hogy a hadnagy úr mit titkol. Szerinted?

Alex Venoche-t nézte, aki viszonozta a pillantást. Mosoly játszott az ajkán.

- Bennünk megbízhatsz. Kezeskedem a kapitány úrért.

Ditton a szemét forgatta. Néha elég kellemetlen volt a számára, hogy a titkára szerepét betöltő Venoche-ban jobban megbíznak az emberei, mint benne. Azonban nem volt nyeretlen kétéves, tudta, hogyan használja ezt ki.

- Nem attól félek, hogy elárulnátok, hanem más miatt.

Venoche arca komoly volt.

- Folytasd!

- Valaki olyan információkhoz jut hozzá, amelyeket elvileg csak mi tudunk. Fran esetében gondolhatnánk arra, hogy kifeküdte ezeket az infókat, de én pontosan tudom, hogy Fran esetében ez kizárt. 

- Akkor?

- Fran okos nő. Nem hiszem, hogy esetleg lefizetett volna közülünk valakit, hiszen bármikor könnyen lebukhatott volna.           

- Ferguson, nyögd már ki, mire gondolsz! – Ditton az asztalra csapott, de Venoche melléje lépett, és nyugtatólag a vállára tette a kezét.

- Folytasd! – ismételte halkan.

Alex előrehajolt a székében.

- Nem tudom, ki a tégla, de minden nyom Franre utal. Fran okos, de ezt már mondtam.

- Épp ezért kétled, hogy olyan nyomokat hagyott volna, amelyek elvezetnek hozzá – fejezte be a gondolatmenetet Venoche.

- Pontosan.

Ditton felnézett a férfira.

- Akkor?

Venoche megrázta a fejét, és kérdően szegezte a tekintetét a hadnagyra.

- Szerinted a tégla honnan szerzi az infókat?

- Nem kell hozzá sok minden. Csupán egy kis hatótávolságú hangrögzítő.

- Poloska? – hörrent fel a kapitány.

- Igen – bólintott Venoche. – Erre nekem is gondolnom kellett volna. Át kell vizsgáltatnom a szobát – tette hozzá sötéten.

Alex megborzongott. Kezdte érteni, miért ragaszkodik annyira a férfihoz Ditton.

- Honnan tudod, hogy ezt a beszélgetést nem hallja? – Venoche karba tett kézzel dőlt neki az asztalnak.

- Nem lehet mindig a fülén a hallgató. Gyanús lenne, ha gyakran kószálna erre. 

- Kételkedsz abban, hogy Fran tette. Akkor mégis kicsoda? – A kapitány várakozva kulcsolta össze az ujjait. Rekordgyorsasággal napirendre tért afölött, hogy lehallgatják az irodáját.

- Mi lenne, ha csatlakoznánk McCannhoz?

- Ő tudja netán a választ?

- Meglátjuk. Már a kocsiban vár minket – pillantott az órájára Alex.

- Hová megyünk?

- Az titok, kapitány úr! Andrea, te is jössz?

- Menjetek csak! Nekem itt van dolgom. Sok szerencsét!

Alex Ditton társaságában hagyta el az irodát. Venoche utánuk nézett, aztán töprengve körbefordult. Pár perc után felsóhajtott, és felemelte a telefont. A laborosokat hívta. 

Mortimer ügynök leellenőrizte a hátsó ajtót, bevett egy fájdalomcsillapítót, aztán gyanús lett neki a csend. Tudta, hogy David az ablaknál nézelődik, és teljesen elmerült a gondolataiban, az ösztöne mégis azt súgta, valami nincs rendben. Megcsörrent a mobilja.

- Minden rendben, Sean? – Cassiano hangjától megnyugodott, de a rossz érzése megmaradt.

- Valamiért rossz érzésem van.

- Miért? David?

- A nappaliban volt még pár perccel ezelőtt.

- Akkor? – Cassiano kérdésébe aggódó felhang vegyült. – Fáj a karod? Leváltson valaki?

- Nem erről van szó.

- Mortimer ügynök, azt kérdeztem, odaküldjem-e Cruzt?

- Nem, uram. – Sean a maga megnyugtatására bepillantott a nappaliba. David nem volt ott. – Pár perc múlva visszahívlak – nyomta ki a telefont, majd sietve végigjárta a házat. David nem volt sehol. Eltűnt a cipője, és a vékony fekete kabátja a fogasról. Remegő kézzel hívta fel a főnökét.

- Uram, baj van. David nincs a házban.

- Kint?

- Körülnézek. – Sean kilépett a teraszra, majd óvatosan körbejárt. Sehol senkit nem talált. – Negatív.

- Küldök erősítést, és beszélek Fergusonnal. Erőszaknak van nyoma?

- Nincs. Szerintem önként távozott.

- Akkor szarban vagyunk – morogta Cassiano dühösen.

Sean a búgó mobilra meredt, aztán felsóhajtott. Tippje sem volt, hová mehetett a fiú.

Alex Ditton mellett állt, és az ujját a szájára tette, hogy csendre intse. McCann komoran suttogott a mobiljába, aztán letette.

- Nem várhatunk tovább.

- Menjünk! – Alex bólintott, aztán elindult a folyosón. A szolgálatot teljesítő rendőr felpattant, és vigyázzba vágta magát.

- Ditton kapitány úr! Ferguson hadnagy! McCann hadnagy!

- Ki van bent?

- Peters nyomozó, hadnagy. Pár perce érkezett.

- Beszélt valakivel?

- Nem, uram. – A rendőr zavartan rázta a fejét. Nem értette a kérdezz-feleletet.

Alex azt akarta tudni, hogy a nyomozó tudhatott-e arról, hogy átvágták. Olyan erővel nyitott be a kórterembe, hogy az ajtó a falnak csapódott.

- Zavarunk? – kérdezte élesen.

Arnie, aki éppen egy injekciós tűt döfött az infúziós zacskóba, dermedten meredt rájuk.

- Ez… nem az… - dadogta.

McCann orvosért kiáltott. Alex odaugrott, és kiütötte a férfi kezéből a fecskendőt. Elzárta az infúziót, aztán megragadta Arnie ingét, és arrébb lendítette.

- Csak nem azt akartad mondani, hogy ez nem az, aminek látszik? Miért? Szerinted minek látszik? Gyilkossági kísérletnek? Gyáva féreg vagy, Peters! – sziszegte. – Bemocskoltad egy ártatlan zsaru nevét, hogy te tiszta maradhass.

- Ez… nem igaz!

- Nem?! – Alex egyenesen az arcába üvöltött. Még soha nem tűnt ilyen indulatosnak. – Te tervelted ki azt is, hogy Carl-t megöld, mert sejteni kezdte, hogy te vagy közülünk a tégla. Kit béreltél fel? Vagy talán mondjam én? McCann emberei megtalálták, és épp most hallgatják ki a kapitányságon, és hidd el, hogy úgy dalol, ahogy egy énekes madárhoz illik. Szóval? Folytassam még?

- Hadnagy, elég! – Ditton előrébb lépett, mert attól félt, hogy Alex nekiugrik a nyomozónak. – Bilincseld meg!

Arnie kövérkés teste remegett a félelemtől. Izgatottan dadogott.

- Nem igaz! Nem én vagyok a tégla! Fran az! Mindenki tudja, hogy ő az! – szinte sikoltott.

Alex a fejét csóválta.

- Rohadt seggfej vagy, Arnie! Mennyit fizettek az infókért, amiket szállítottál? Mennyit kaptál volna Carl haláláért?

- Te ezt nem érted! – Arnie üvöltött, és behátrált a sarokba. – Szükségem volt a pénzre.

- Mások halála árán? – ordította Alex megvetően.

- Nem halt meg senki!

- A besúgó akkor mi volt? Egy porszem? Most pedig fordulj meg, és tedd a kezed jól láthatóan a falra. Letartóztatlak. Jogod van hallgatni… - Alex a férfi felé lépett, de Arnie úgy döntött, nem adja magát könnyen. A fegyvere után kapott. Rájuk akarta szegezni, de Alex gyorsabb volt. Elkapta a kezét, dulakodni kezdtek. Az éppen belépő orvost McCann kipenderítette a folyosóra, majd az embereiért kiáltott, akik a lépcsőfeljáróban várakoztak. Ditton Carl mellé húzódott, hogy megvédje, ha Alex nem tudja megfékezni Peters-t.

Alex sokkal erősebb volt, mint a nyomozó, de Arnie-t sem kellett alábecsülni. Kemény zsaru volt, akit az utcán edzett az élet. Alex felrántotta a karját, megpróbálta elvenni tőle a pisztolyt. A hangos dörrenés szinte fülsüketítő volt a szobában, Alex hajára vakolatpor szállt, ahogy a golyó a mennyezetbe fúródott.

- A kurva életbe, Arnie! – lihegte. – Ez nem old meg semmit!

- Nem megyek börtönbe!

Alex érezte, ahogy a jeges düh elborítja. Franre gondolt, aki egy kihallgatószobában kuporog. Barbarára, aki azért a férfiért imádkozik, akit szeret. Carl-ra, aki az életéért küzd. És a besúgóra, akinek a jutalma halál lett. Megragadta a férfi karját, nekilökte a falnak, olyan erővel, hogy Arnie feje hangosan koppant rajta. Kicsavarta a kezéből a pisztolyt, majd megfordította, és keményen nekiszorította a fejét a falnak. Bilincset kattintott a férfi csuklójára, majd McCann felé lökte.

- Olvassátok fel a jogait! És tüntessétek a szemem elől, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok.

McCann beengedte az orvost, aztán a biztonsági őrökhöz fordult, akik a lövésre azonnal megjelentek. Ditton odalépett Alexhez, és megveregette a vállát.

- Szép munka volt, Ferguson!

- Tudnunk kell, kinek szállította az információkat.

- Bízd McCann-ra, majd ő kiszedi belőle, amit tudni akarunk. A továbbiakban nem vehetsz részt a nyomozásban.

- Tudom.

Alex az orvost nézte, aki éppen egy nővérnek magyarázott, és új infúziót kötött fel. Felnézett, mintha csak megérezte volna, hogy bámulják.

- Megnyugodhat, hadnagy. Nem került a szerből a nyomozó úr vérébe.

- Köszönöm.

Az orvos bólintott, aztán elhagyta a kórtermet. Alex komoran megállt az ágy mellett, megszorította Carl kezét, aztán követte a kapitányt.

Fran idegesen kuporgott a széken. Megivott már jó pár pohár kávét, és a sírás kerülgette. Nagy csattanással kivágódott az ajtó, Alex nekidőlt az ajtófélfának.

- Szükségem lenne a nyomozómra. Eleget lazsáltál, gyere!

Fran szája tátva maradt, azt sem tudta, mit mondjon.

- Gyere már! – Alex fáradtan cigit dugott a szája sarkába, és meggyújtotta. – Hiányzik két emberem, te pedig lábat lógatsz.

Fran felsóhajtott, ráborult az asztalra, és sírva fakadt.

- Csak ezt ne! – nyögte Alex, aztán odaballagott hozzá, és megszorította a vállát. – Minden rendben! – mondta gyengédebben. – Elkaptuk.

- Vége?

- Igen, vége. – Alex megértően mosolygott rá.

A nő megpróbálta összeszedni magát, végül kinyúlt és megszorította a férfi kezét.

- Köszönöm.

- Nem, én köszönöm, hogy kitartottál.

Theo szélvészként száguldott be a szobába.

- Mégis mi a fene folyik itt, főnök?

Alex és Fran bűntudatosan összenézett. A férfi az asztalra támaszkodott, a szeme szikrákat hányt, és láthatóan magyarázatot várt.

- Sajnálom, de becsaptunk.

Theo szája késpengévé szűkült.

- Elmondanátok, vagy találgassak?

- Ülj le! – intett a másik székre felettese, de Fran felnyögött.

- Bocs, de én ki akarok menni innen. Soha többet nem tudok úgy bejönni ide, hogy ne legyenek rémálmaim – morogta. Fejét felszegve hagyta el a kihallgatót, és bátran szembenézett azzal, aki megbámulta. Az irodában hangos ujjongás fogadta, mire vigyorogva a helyére huppant. – Soha nem hittem volna, hogy ennyire szeretem ezt az asztalt – mormolta.

- Került pár cucc rá, de nem felejtettük el, hogy a tied – szólalt meg Roger halkan.

Julia egész egyszerűen odahajolt, és puszit nyomott Fran arcára.

- Örülök, hogy minden rendben. A főnök ránk hozta a frászt! – Szemrehányó pillantást vetett a férfira, de Alex csak odahúzott egy széket, és rátelepedett.

- Ne higgyétek, hogy örömmel tettem.  

- Pedig szerintem baromira élvezted – vigyorodott el Roger, de látszott rajta, csak ugratni akarja.

Alex felsóhajtott. Valahogy megkönnyebbült. Fran végre ott volt, ahová tartozott. Arnie is. Lassan a helyére kerülnek majd a dolgok. Legalábbis itt. Vannak még megoldandó gondok, de ennyivel kevesebb. Felpillantott. Venoche állt az ajtóban, felmutatott egy bizonyítékzacskót, benne egy apró valamivel. Odabólintott, majd mosolyogva továbbállt anélkül, hogy mondott volna bármit is. Nem is kellett, Alex pontosan értette szavak nélkül is.

- Most mi lesz Arnie-val? – kérdezte elkomorodva Theo.

- Szerinted?

- Oda kerül, ahová való – morogta sötéten Roger. – Képes volt belekeverni ebbe az egészbe Frant, és közben Carl még mindig kórházban van. Hogy van?

- Nem változott semmi. Arnie McCann-nál van, de… mi még mindig csak sejtjük, mi történt akkor este.

- Azt is ki kéne deríteni, ki fizette le.

- Azt talán én meg tudom mondani… - Alex felkapta a fejét. Lassan felállt. Micky elegáns kabátjában oda nem illőnek tűnt. – Te…

- Én. Helló, Ferguson.

- Mi a francot keresel itt?

- Kiderítettem egy-két dolgot. Beszéltem a barátoddal, aki azt tanácsolta, keresselek fel.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz majd? – Alex ugrásra készen meredt rá.

Micky komoly volt, a tekintete jeges és kíméletlenül őszinte.

- Meghalt valaki, akit szerettem, és most veszélyben van valaki, akit becsülök. Mi lenne, ha félretennénk az ellenségeskedést egy kis időre?

- Egy gyilkossal nem szövetkezem!

Theo lassan a főnöke mellé húzódott, mert úgy tűnt, a férfi menten nekiugrik Mickynek. Mindenki érdeklődve és ugrásra készen figyelte őket.

- Igazán? – Micky elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt semmi kedvesség. – Mint mondtam, beszéltem a barátoddal… - Tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy pontosan tudja, Michel se egy ma született bárány.

Alex ajka késpengévé szűkült.

- A barátaimat magam válogatom, és te soha nem fogsz közéjük tartozni.

- Az biztos – értett egyet vele Micky, és szinte derűsen vállat vont. – Viszont nem is azt kértem, hogy legyünk életre szóló jó barátok. Segítséget kínálok.

- Te meg a segítséged… - Alex elnyomta a cigijét, és kesernyésen elkaccantotta magát.

- Tudod, mit vállaltam azzal, hogy ide jöttem? – Micky ebben a pillanatban igazán veszélyesnek tűnt. Mit sem törődve a nyomozókkal, egészen Alexig sétált, szinte összeért az orruk. – Szerinted milyen gyorsan fog elterjedni az embereim és a szövetségeseim között, hogy segítő kezet nyújtottam a legfőbb ellenségüknek? Célpont leszek magam is. Mégis eljöttem. Hát, becsüld meg ezt a kezet, mert ha visszautasítod, akkor a te szerelmed is meg fog halni.

- Nem fogok megbízni benned!

Micky felemelte a kezét.

- Véres – mondta halkan. – A tiéd is.

Alex ajka megrándult.

- Megölted. Hogyan bízhatnék meg benned? Honnan tudjam, hogy nem akarsz félrevezetni, hátba támadni?

- Ha én megtámadlak, azt szemtől-szembe teszem majd. Tudod, miért? Mert tisztellek.

Alex egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte a rájuk tapadó tekinteteket. Még az osztályra betévedő rendőrök is lélegzetvisszafojtva figyelték őket. Senki nem mozdult, csak bámulták őket, és ettől emlékek borzongatták meg. Olyan volt, mint amikor egy szélvihar felkavarja a föld porát.

- Bíztunk benned – mondta nagyon csendesen.

- Tudom.

- Elárultál minket.

- Tudom.

Alex tudta, hogy a férfitól hiába is várna bocsánatkérést. Micky már gyerekkorában sem az a fajta volt, aki sajnálta a tetteit. Nem számított, mit tett. Elfogadta, hogy rosszul döntött, és továbblépett. Ő soha nem tudta ezt megtenni. A mai napig rágódott a rossz döntéseken, amiket meghozott. És azért üldözte Micky-t olyan elszántan, mert pontosan tudta, hogy a társa halála az ő hibája is volt.

- Sajnálom. – Micky szemében fájdalom volt. Őszintének tűnt. Olyannak, mint régen… De ő egyszer már megbízott benne.

- Nem tudok bízni benned.

- Akkor ne tedd. Csak engedd, hogy segítsek. Tartozom neked, és itt az ideje, hogy visszafizessem.

- David miatt csinálod?

Micky finoman megrázta a fejét.

- Kyle miatt… - felelte.

Alex körbepillantott. A tekintete láttán, aki csak tehette, inkább gyorsan munka után nézett.

- Rendben – bólintott. – Gyere az irodámba. Fran, Theo, ti is.         

A beszélgetés feszült hangulatban folyt, Alex és Micky le sem vették egymásról a szemüket. Ami persze azt jelentette, hogy a többiek is idegesek lettek. Aztán Alex megkapta a szokásos hívást Cassiano-tól: David eltűnt otthonról. Ráadásul nagyon úgy nézett ki, hogy önszántából távozott. Senki sem tudta, hol lehet. Michelnek sem volt tippjei, őt még a kormányzó befeketítése foglalkoztatta. Micky elsápadt a hírre, és azonnal a telefonért nyúlt, hogy az emberei is bekapcsolódhassanak a keresésbe. Alex majd megbolondult, tombolt. Végül Micky megragadta a karját.

- Húzz haza! Hátha hagyott valami üzenetet, amit senki nem vett észre. Mi a fenére vársz? A zsaruid hozzáértőknek tűnnek, hagyd rájuk a többit.

- Ha a te kezed van az eltűnése mögött… - Alex hangja remegett dühében.

Micky megrázta a fejét.

- Semmit sem tudok róla. Mire esküdjek, hogy elhidd?

- A te esküd semmit sem ér… - Alex egészen közel hajolt, szinte érezték egymás leheletét. – Vérrel pecsételtük meg az ígéretet, hogy mindig… mindig vigyázunk a másikra. Megszegted. Hogy higgyek neked ezek után? Hm?

- David bízik bennem.

Alex felhorkant.

- Naiv kölyök ő, könnyen megszédítetted…

- Ne becsüld őt alá, mert így el fogod veszíteni. – Micky szúrós tekintettel nézett rá, majd mindenki legnagyobb meglepetésére a kezét a hadnagy kézfejére ejtette. – Szeret téged, s aminő féltékenységgel és aggódással kezeled őt, úgy sejtem, te is szereted őt. Akkor pedig a legnagyobb ellenséged segítségét is el kéne fogadnod. Te mégis azon acsarkodsz, ami a múltban történt. Nem tudok változtatni rajta. Szeretnék, de nem tudok. Nem tudok változtatni az életemen. Nem is szeretnék, mert az vagyok, aki. Fogadd el! Most pedig húzz, és keresd meg Davidet, mert megesküdtem Kyle temetésén, hogy megvédem a bátyját. Ha valami baja lesz, nem bocsátok meg neked.

Alex nagyot fújt, elrántotta a kezét, aztán felkapkodta a dolgait. Kiviharzott az irodából, mindenki utána bámult, de senki nem mert az útjába állni. Az alagsori parkolóban bevágta magát a kocsijába, és idegesen a slusszkulcs után nyúlt. Rühellte ezt az egész napot, és félt, hogy Uriel elkapta Davidet. Lehet, hogy kicsalta valahogy a házból. Most már mindent el tudott képzelni. És akkor még ott volt Micky, aki váratlanul felajánlotta a segítségét. Nem volt ez valami jó hír, mert most már a múlt eseményeivel is szembe kellett néznie. Mintha nem lett volna elég baja. Megdörzsölte a szemét, indított. Belepislantott a visszapillantóba, aztán már érezte a tarkójának feszülő fegyver hidegét. Olyan gyorsan vert a szíve, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről. Percek alatt vizesre izzadta az ingét, és a félelemtől egy verítékcsepp indult meg a halántékáról.

- Helló!

A halk, behízelgő hang hallatán nagyot nyelt.

- Ki maga? – Minden erejével azon igyekezett, hogy nyugodt legyen a hangja.

- Nem is sejted?

- Kellene?

Halk nevetés, és a fegyver nyomása erősödött a nyakán. Egyetlen rossz mozdulat, és leszakítja a fejét a helyéről. Valahogy ez a gondolat nem kecsegtette semmi jóval.

- Igaz is, egy olyan nagymenő zsarunak, mint te is vagy, számtalan ellensége lehet…

Nem látta értelmét, hogy válaszoljon, mire újra felhangzott a nevetés.

- Hívj csak Urielnek…

Alex erősebben szorította a kormányt. A bérgyilkos ezen lépésére nem számított. A legrosszabb az volt, hogy valószínűleg Michel sem. Egyedül volt egy gyilkossal szemben, akihez foghatót még nem látott. Vagy megússza élve, vagy mindketten meghalnak, más lehetőség szóba sem jöhet. Nem engedheti, hogy Uriel folytassa megkezdett küldetését. A tükörben egyenesen a szemébe nézett.

- Ne félek tőled!

- Oh, most még nem… - Uriel szélesen mosolygott. – Indíts! Elmegyünk egy kicsit autókázni…