10. fejezet

10.

            Az ég ugyanolyan kéken ragyogott, mint Keith szeme, amikor az előbb belenézett. Kint feküdtek a mezőn, annak is a legközepén, hogy semmilyen zaj ne jusson el hozzájuk. A pléd, amit leterítettek nagy volt és puha, kényelmesen elfértek rajta. Aznap nem volt hőség, kellemes volt az idő, ezért egyszerűen magával rángatta a férfit semmit tenni. Elég ideje ismerte, hogy tudja, ilyet nem szokott csinálni, és rájuk fért a pihenés.

A lányok Wilburrel voltak, bár társasjátékot terveztek játszani, az öreg valószínűleg aludt a verandán a karosszékben, a gyerekek pedig rajzoltak és olvastak mellette. Miután Paulie felbukkant, Emily sokszor felébredt éjszaka és Keith se tudott nyugodtan aludni. El kellett telnie két hétnek, mire megnyugodtak a kedélyek. Náluk legalábbis.

Paulie visszakerült a börtönbe, és Teddy Groom ellen is vádat emeltek. A városban elterjedt, hogy a polgármester azért nem tesz semmit, mert Harrison megfenyegette. Ettől a hírtől persze megint feltámadt a múlt, rebesgetni kezdték, hogy Gray Harrisonnak és Groomnak voltak közös ügyleteik, cseppet sem legális üzleti megállapodások. Dwight tudta, hogy Keith esténként sokat töpreng egy doboz felett. Majdnem száz százalékig biztosra vette, hogy vannak bizonyítékai, amikkel játszi könnyedséggel tehetné tönkre a polgármestert. Sejtette, hogy egyedül a család iránti tisztelet tartja vissza ebben.

- Stacyék mikor jönnek? – Keith álmos macskaként nyújtózott, eddig szótlanul bámulta a felhőket.

- Hétvégén.

- Nem mondott semmit?

- Nem.

- Mit fogsz tenni, ha el akarja vinni a lányokat?

- Nem tudom. – A feje alá tette a karját. – A lányok nélkül… elképzelni sem tudom az életem.

- Te is tudod, hogy nem viheti el csak úgy őket.

- Persze, de mi van, ha a lányok menni akarnak?

- Laurel szeret itt lenni. Emilynek viszont hiányzik az anyja.

- Igen, tudom. Ő még kicsi és szüksége lenne Stacyre.

- Ezt megértem, de Stacynek ott van még másik kettő. Miért nem éri be velük?

Ezen kénytelen volt felnevetni.

- A lányok mégiscsak a gyerekei.

Keith makacsul bámulta az egyik felhőt.

- Akkor hol volt az elmúlt években?

Felsóhajtott. Inkább nem válaszolt, mert ezen már ezerszer végigrágták magukat. Nem tudta, mi lenne a helyes és jó döntés.

- Megbeszélem Stacyvel, hogy üljünk le a lányokkal. Ezt együtt kell eldöntenünk – mondta végül.

Keith kinyújtotta a kezét, és a kézfejével gyengéden végigsimított a mellkasán. Sokáig megint hallgattak. Azt hitte, hogy a férfi elaludt, de csak félig lehunyt szemmel bámulta az eget.

- Milyen érzés?

- Micsoda?

- Nem csinálni semmit.

- Jó. – Keith elvigyorodott. – Öregszem.

- Dehogy. Boldog vagy.

Keith ránézett. Mosolygott.

- Te is.

- Hát, azt hiszem.

Felnevettek. Odahúzta magához a férfit, és átkarolta. Keith a vállára fektette a fejét, lehunyta a szemét.

- Néha felébredek éjszaka és attól félek, hogy álmodtalak.

- Aztán kiderül, hogy ott horkolok melletted… - A kuncogásra megsimogatta a férfi hátát.

- Igen. Utoljára Seannal éreztem így magam. Ilyen nyugodtan.

- Mesélj róla!

- Mit?

- Bármit. Valami vidámat.

- Vele csináltuk a stéget a tónál.

- Komolyan?

- Aha.

- De hiszen még gyerekek voltatok!

- Ezt pont te mondod? Te is dolgoztál odahaza. Együtt voltunk, és senki nem gyanakodott, hogy mást is csinálunk. – Keith felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Egyszer belelökött a tóba. Aljas dolog volt, így arrébb úsztam és ott jöttem fel a felszínre. Sean meg halálra rémült, hogy meghaltam. Ott üvöltözte a nevemet, én meg a sás között majd’ megfulladtam… a röhögéstől.

- Szemét dolog volt.

- Az – bólintott Keith, de vigyorgott. – Utána bekergetett az erdőbe, de én gyorsabb voltam, nem ért utol. Aztán ravaszul meglepett visszafelé jövet egy fa mögül és addig csiklandozott, amíg már csuklottam a nevetéstől. Szörnyű volt!

- Nem is…

Keith Seanra gondolt.

- Néha nagyon hiányzik. Most is. Már nem fáj, de hiányzik. Jó lenne vele beszélgetni. Mennyire más lenne az életem…

- Hát, még az enyém! Ki adott volna nekem munkát? – Dwight viccelődni próbált.

- Találtál volna, ebben biztos vagyok. – Keith felkönyökölt. Elkomolyodott. – Seannal minden más volt. Gyerekek voltunk. Azt hittük, megváltjuk a világot és egymást.

- És velem?

- Felnőttem és már pontosan tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem kaphatunk meg. Nem válthatjuk meg a világot egyedül. – Megsimogatta Dwight arcélét, nagyon gyengéden nézett rá. A szeme ugyanolyan ragyogó kék volt, mint a feje felett az égbolt. – Amióta együtt vagyunk, sokat gondolkodtam. Kettőnkről.

- Szakítani akarsz? – Dwight aggodalmasan ráncolta a homlokát, de mosolygott.

- Dehogy! – Keith még közelebb hajolt, majdnem összeért az orruk. – Maradjatok itt a lányokkal! Velem.

- Te is tudod, hogy…

- Ne mondd, hogy el akarod engedni a gyerekeket az anyjukhoz, mert azt úgysem hiszem el!

- Nem akarom, de ezt nem csak én fogom eldönteni. – Dwight ugyanolyan komoly lett, mint a férfi.

Harrison hirtelen ellökte magát tőle és elfordult. Felült, a hátát mutatta feléje.

- Keith…

- Életemben most először akarok önző lenni – hallotta a suttogást. – Legszívesebben bezárnálak titeket ide a birtokra, hogy soha ne mehessetek el, és örökre velem maradjatok!  

Dwight feltérdelt, és hátulról átölelte. A vállára támasztotta az állát.

- Az örökké csak egy szó.

- Nekem mondod? Seannal megfogadtuk, hogy örökre együtt leszünk… Mikor meghalt, azt gondoltam, soha többé nem fogom még egyszer kimondani. Vagy arra kérni valakit is, hogy maradjon velem örökre.

Dwight szorosabban ölelte.

- Mi lenne, ha a nagy szavakkal egyelőre várnánk? Hagyjuk, hogy alakuljanak a dolgok. Még simán összeveszhetünk és kidobhatsz.

- Te is szakíthatsz velem.

- Egyelőre nem akarom megtenni.

- Mi lesz, ha Stacynek nem tetszik majd, hogy együtt vagyunk és arra kér, hogy szakíts velem?

- Felnőtt ember vagyok és azt teszek, amit akarok. Jelenleg veled akarok lenni, és ezen az elhatározásomon ő tud a legkevésbé változtatni.

- Te is hallottad a pletykát, amit Patty Jo terjeszt…

Dwight felsóhajtott.

- Hallottam.

- Soha nem nyúlnék a lányokhoz!

- Tudom. – Szorosabbra fonta az ölelést. Kis ideig hallgatott, gondolkodott. – Beszélek a férjével, és megmondom, ha nem fejezi be, feljelentjük. Aztán elterjesztjük, hogy járunk.

- És az használ majd?

- Nem tudom. Talán. Majd kiderül. – Elvigyorodott. – Ha a városban megtudják, hogy meleg vagy és összejöttél velem, hidd el, hogy mindenki ezen fog csámcsogni hetekig.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Micsodát?

- Előbújni.

Dwight a körülöttük nyíló vadvirágokat nézte. A milliónyi színt, pirosat, narancsot, fehéret, kéket… A tengernyi zöldet, ami körülvette és eltakarta őket.

- Beszélgettünk már erről, és tudom, hogy félsz, de én egyenes ember vagyok. Te is az vagy. Nem bújhatunk el a birtokon, mintha szégyellnénk magunkat. Nem követtünk el semmit, egyszerűen… csak szeretjük egymást. – Az utolsó mondattöredék előtt kicsit habozott és elhalkult a hangja, mielőtt kimondta volna. Ennyit arról, hogy nincsenek nagy szavak. Belecsókolt a férfi nyakába, amikor érezte, hogyan feszül meg a teste. – Arra tanítottam a lányokat, hogy legyenek őszinték és soha, senki kedvéért ne hallgassák el a véleményüket, az érzéseiket. Mindazt, amiktől tisztességes, becsületes emberek lesznek. Ezt te magad első kézből tapasztaltad. Akármennyire féltek Paulie-tól, érted szembe mertek szállni vele. Lesznek nehéz napok, de ezeken majd együtt túlleszünk. Akkor és ott oldjuk meg a problémákat, nem most. Mit szólsz?

Keith a fejét ingatta, nagyokat nyelt, ebből sejtette, hogy a könnyeivel küszködik. Gyengéden ringatózni kezdett vele, hogy megnyugtassa. Jött egy nagyobb szellő, némi virágszirmot fújt az arcukba. Ettől eszébe jutott valami. Felnevetett, mire a férfi is elmosolyodott.

- Ne csináld!

- Mit? – Ártatlanul kerekre tágult a szeme, mintha nem épp azon ügyködött volna, hogy Harrison inge alá nyúljon.

- A lányok bármikor ránk találhatnak!

- Azt hiszem, félreértesz… - suttogta a fülébe, és az ujjai hegyét végighúzta a férfi oldalán.

- Hé! – Keith abban a pillanatban menekülni akart, de már késő volt. Nevetve tekergőzött, hogy kiszabaduljon. – Ez nem ér! – Hanyatt dőlt, igyekezett eltolni magától. Most már tényleg ráfért volna egy rendes fodrász, mert a haja szétterült a pléden. Az inge felcsúszott a hasán, amit gyorsan kihasznált, és megcsiklandozta ott is. Keith-t még soha nem hallotta így nevetni, mint most. Gyerekként kacaghatott így, talán utoljára Seannal a tóparton.

A keze után nyúlt, leszorította a feje mellé. Föléhajolt, gyönyörködött a kék szempárban, Keith mosolygó arcában.

- Eddig is ilyen gyönyörű voltál? – kérdezte elkomolyodva.

- Szerintem csak te látsz annak. Különben is, egy nő gyönyörű, de én férfi vagyok.

- Oké, akkor felteszem másképp a kérdést: eddig is ilyen jóképű voltál?

- Köszönöm.

- Ne nézz így!

- Hogyan? – Ezúttal Keith nézett ártatlanul, ő meg csak bámult rá.

Lehajolt hozzá, gyengéden megcsókolta. Ránehezedett, végigterült rajta, kényelmesen elhelyezkedett a combjai között. Lustán csókolóztak, a kezük lágyan érintette a másik arcát, nyakát, vállát, hátát. Jó érzés volt csak feküdni a szabadban, érezni a napsütést és a szellőt, a vadvirágok illatát.

- Hm? – Keith elégedetten pillantott fel, amikor elszakadt tőle és félkönyékre támaszkodott.

- Elzsibbadtam – vallotta be. – Forduljunk meg! – javasolta.

Hanyatt dőlt, magára húzta a férfit, aki halk sóhajjal terült el a mellkasán. Csillogott a szeme, ahogy picit még arrébb csúszott, hogy a válla felett megtámaszkodhasson. A cél eredetileg az lett volna, hogy a combján üljön, de jelenleg… jelenleg nem ott ült.

- Így megfelel? – kérdezte, és puha csókot nyomott a szájára.

- Direkt csinálod?

- Mit?

- Ezt. – Megemelte a csípőjét.

Keith próbálta elfojtani a vigyorát. Kevés sikerrel.

- A lányok nem látják, hol vagyunk, így úgyis kiabálnak majd, és akkor tudni fogjuk, hogy abba kell hagynunk.

- És ha a kellős közepén történik majd ez? Mint a múltkor?

- Te mondtad, hogy segítesz elaludni. Emilyt pedig egyszerűen nem kalkuláltuk be…

- Ez enyhe kifejezés. Még jó, hogy bezártam az ajtót. Magyarázkodhattunk volna.

Keith most már nevetett.

- Te magyarázkodhattál volna, én ki sem bújtam volna a takaró alól zavaromban.

- Nem vicces! – Elmosolyodott. – Persze akkor te se vigyorogtál!

- Ne is emlékeztess! – A férfi közelebb hajolt hozzá, vállat vont. – Tényleg nem volt vicces.

- Akkor meg ne kínozz!

- Csak egy kicsit…

- Megőrjítesz!

- Ennek örülök! – Keith föléje hajolt. A szájával finoman súrolta az övét. A nyelvét végighúzta az ajkán. Tényleg őrjítő volt.

Félig lehunyt szemhéja alól csak bámulta. Hónapokkal ezelőtt gondolni sem merte, hogy valaha ilyennek látja a férfit. Ilyen boldognak és felszabadultnak. Lehunyta a szemét, amikor a férfi nyelve besiklott a szájába. Simogatni kezdte a karját, a vállát, a hátát, majd a combját. Kicsit keményebben megmarkolta, amikor Keith megmozdult.

- Mondtam, hogy ne mocorogj! – dörmögte két csók között.

Halk kis nevetés volt a válasz, amiből határozottan elégedettség szűrődött ki. Erre csak egy válasz volt, keményen belemarkolt a seggébe. Elvigyorodott, amikor meghallotta a döbbent nyögést.

- Ez nem ér! – Keith felemelte a fejét.

- Te játszottál tisztességtelenül…

- Hogy te… - A mondat félbeszakadt, mert a tarkójánál fogva lehúzta magához egy csókra. Semmi puhaság nem volt benne. Vad, mohó csók volt. Átfordult vele, maga alá temette, a keze az inge alá furakodott.

Levegő után kapkodva váltak szét, amíg kikapcsolták a nadrágjukat. Aztán a mozdulat közben mindketten megdermedtek.

- Apuuuu! – A ház felől Laurel kiabált.

Dwight megköszörülte a torkát.

- Igen? – kiabálta vissza.

- Donna telefonált, hogy átmehetnénk hozzájuk kicsit. Ha Wilbur elvisz minket, elmehetünk?

Összenéztek. Keith megkönnyebbülten lehunyta a szemét, és kiterült a pléden. Ez viszont vicces volt. Elvigyorodott.

- Mindjárt jövök! Ne menj sehová! – A futó csók közben összekapta a ruháját.

Átvágva a mezőn a ház felé, igyekezett levakarni az arcáról a buta vigyort, ahogy a lányok nevezték.

- Donna mikor hívott? – simogatta meg a lánya haját.

- Nemrég. Mehetünk?

- Miattam.

- Keith hol van? – Emily ugrándozva érkezett a Barbie babás hátizsákjával, amit Keithtől kapott.

- Kint maradt. Donna szabadnapos?

- Korábban végzett – mondta Laurel. – Nem mondta, hogy miért.

- Elviszem őket. – Wilbur cigizett a verandán. – Rám most úgy sincs szükségetek, beugrok kicsit a városba. Haza is hozom őket.

- Nem gond?

- Miért lenne gond? – Az öreg csodálkozva pislogott. – A kölyök?

- Képzeld el, ahogy egy pléden kiterülve heverészik.

Wilbur ezen még akkor is nevetgélt, amikor a lányok beszálltak mögé a furgonba.

- Mikor jöttök?

- Donna azt mondta, hogy ott vacsorázhatunk – lelkesedett Emily.

- Remek. – Behajolt Wilburhoz, és megszorította a kezét. – Köszönöm.

- Szívesen. Megcsörgetlek, mielőtt elindulok velük.

- Ezt meg még jobban köszönöm!

Az öreg harsogva nevetett, és kifarolt a parkolóból. Dwight integetett, aztán megfordult, hogy visszasétáljon Keithhez. Igazán csábította a gondolat, hogy a mezőn szeretkezhet vele. Megtorpant. A férfi ott állt mögötte, a verandán támaszkodott egy oszlopnak.

- Mondtam, hogy várj meg!

- Miért? Mit terveztél?

Lassan elindult feléje, nézte karcsú alakját, kihívó mosolyát, ragyogó kék szemét, amiben vágy kavargott. Jóképű volt, igen. Ebben a pillanatban azonban nem csak az. Gyönyörű.

- Szeretkezni akartam veled a mezőn – válaszolta csendesen. Lépésről lépésre haladt felfelé a lépcsőn. – Látni szerettelek volna meztelenül a napfényben. – Ahogy közelebb ért, Keith arcáról úgy tűnt el a mosoly és úgy kezdett el hátrálni. – Hallani akartam a hangod odakint, ahol nincsenek falak, amik közé bezárhattad volna.

Keith nekiütközött a falnak az ajtó mellett. Egyre mélyebbről vette a levegőt. Megtámaszkodott a feje mellett és úgy méregette, mintha először látta volna.

- Szerintem gyönyörű vagy – ismételte meg. – Régen egy mogorva pasast láttam, akinek ráncok szabdalják az arcát és olyan kemény a tekintete, akár a kiszáradt föld. Valamikor azonban ez megváltozott. – Megérintette az arcát, az ujja hegyével simított végig a bőrén. – Amióta mosolyogsz és mindig nevetsz, minden más. Te. Én. A világ. – Odahajolt hozzá, a nyakára lehelte a szavakat. Keith megborzongott, elfordította a fejét. – Régen fel sem merült volna bennem, hogy a szabadban leteperjelek és addig szeresselek, míg a sok kiabálástól nem lesz hangod.     

- Tedd meg!

Dwight kiegyenesedett, mint aki rosszul hallott.

- Tedd meg! – Keith ránézett.

- Maradj itt!

Bement a házba, felkapott pár dolgot a hálószobában, majd visszaviharzott hozzá. A csuklójánál fogva húzta magával, ki a mezőre, félrehajtva maguk előtt a magasba törő virágokat. A válla felett hátrapillantott. Keith kipirult az izgalomtól, felnevetett, amikor találkozott a tekintetük.

Megtorpant, és ahogy megfordult, a férfi egyenesen a karjaiba sétált. Átkarolta, a derekánál fogva szorította magához. Megcsókolta, elmerült a szájában. Hátrálva tették meg az utolsó métereket. Botladoztak, néha felkuncogtak. A plédre együtt zuhantak rá, mert Dwight megbotlott és magával rántotta Keitht is. Maguk mellé dobta a síkosítót és a gumit, és már át is fordult, hogy maga alá temesse. Mohón rángatta le róla a ruhát, és csak csókolta és csókolta, hogy egy idő után már alig kaptak levegőt.

Sós verítéket csókolt le a testéről, amit forrón sütött a nap. A mellkasán szinte égette az ajkát a bőre, és alatta ott vert vadul a szíve. Karcsú alakját napfény vonta körbe, minden porcikájára fénypászmát festett, a bőrén lecsorgó verítékcseppben szivárvány csillant. A hangja szabadon szárnyalt körülöttük, meg sem próbálta elfojtani a hangos nyögéseket. Talán ez volt az első alkalom, hogy így együtt volt valakivel. Dwight szerette volna, ha így van, mert azt akarta, hogy ez a pillanat különleges legyen.

Közvetlenül közelről nézett a szemébe, ahogy síkos ujjaival mélyre hatolt benne. Figyelte minden kis rezdülését, hogyan mélyül el a tekintete, miként változik a szeme színe, ahogy a gyönyör először rándítja össze a testét. Eddig egyszer sem vágyott hasonló élményre, de most látni akarta úgy, ahogy még soha senki. Keith mintha megértette volna a kimondatlan kívánságot, nem csukta be a szemét, a vállába kapaszkodott és hagyta, hogy elmerüljön a pillantásában.

Közösen rángatták le Dwightról a ruhát, a darabok valahol körülöttük landoltak, de igazából oda sem figyeltek. Minden érdektelen volt, ami nem a másikat jelentette. Dwight az óvszer után tapogatózott. Csupasz testük összesimult, Keith halkan felsóhajtott, a nyakába temette az arcát és átkarolta. A hátán simított végig, az ajka a száját kereste. A lábaival fonódott köréje, egy papírlap sem fért volna kettejük közé. A veríték egymáshoz tapadó, lassan összeolvadó testükön folyt végig.

Dwight a könyökére támaszkodva nézett le a férfira. Napbarnított arca még jobban kipirult, a kék lassan feketévé mélyült, miközben milliméterről milliméterre csúszott mélyre benne. Lassan, hogy alig kaptak levegőt a gyönyörtől. Lehajolt hozzá, az ajkára simította a sajátját, magába itta forró leheletét. Érezte a hátát végigkarmoló rövid körmöket, felmorrant. Érezte a kis mosolyt, mire ő is elmosolyodott.

- Jó?

- Nagyon.   

- Hallani akarom a hangod…

- Mit szeretnél? – Keith rekedten felnevetett, az izzadtságtól összetapadt a haja és hangosan zihált. – Kiabáljak?

- Igen.

- Ez most… túl jó ahhoz, hogy… Dwight!

Dwight mélyre lökte magát, keményen, ahogy azóta szerette volna, hogy Keith végigterült a pléden. Magához szorította, az ajkával bejárta a nyakát, a fülét, az arcát, miközben a kezével feljebb vonta a lábát, hogy még jobban elmerülhessen benne. Nem érdekelte, hogy utána nem lesz hangjuk, vagy nem tudnak majd lábra állni. Szeretni akarta itt a napfényben, a szabad ég alatt. Szabadságot akart adni Keithnek, aki talán mindeddig nem is volt tudatában annak, mennyire zárkózottan él. Mennyire bezárta magát a Harrison birtok kerítései mögé.

Keith először nem értette, miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy odakint legyenek együtt. Most azonban, ahogy a gyönyör végigszánkázott a gerincén és megborzongatta minden porcikáját, kezdte érteni. Itt nem volt vele egy halott első szerelem és egy gyűlölt báty, sem a félelem az előbújástól. Itt csak ő volt és Dwight és a Nap az égen a tovaúszó felhőkkel és a lágy szellő, ami a bőrükre szárította a verítéket. Szabad volt. Olyan szabad, amilyen eddig sohasem lehetett.

Felkiáltott. Dwight felemelte a fejét, nem mosolygott, a vágytól vad maszkká merevültek kedves vonásai. És mégis. Nem látott még ennél szebbet. Nem vágyott ennél többre. Dwight őt akarta. Elfogadta minden hibájával, morcosságával, problémájával és a múltjával. Megtanította őt megint szeretni. Felnőttnek lenni. Miatta vált azzá a férfivá, aki most volt, mert bizony még ő is észrevette, hogy megváltozott, amióta az Alton család vele élt. Nem értette, miért maradt vele. Miért? Miért? Miért?

A válasz ott volt az orra előtt. A két tenyere közé fogta a férfi arcát, elkapta a tekintetét és csak nézte, bámulta a sötétzölddé változott szempárt. Dwight nem kérdezte meg, mit csinál. Helyette a csuklójánál fogva leszorította a kezét a plédre, és feltérdelt, miközben még ott volt benne. Széles mellkasán végigcsorgott az izzadtság, és olyan mélyre hatolt, hogy képtelen volt visszafojtani a hangját.

A háta ívbe hajlott, vergődött ebben a szorításban, de úgy érezte, belehalna, ha a férfi most elengedné. El akart menni a végsőkig. Arra a pontra, ahonnét nincs visszaút és megtapasztalni azt a gyönyört, ami csak az övé és a férfié. Azt a szabadságot akarta, ahol életében először kimondhatja azt, hogy szeretlek.

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek… - Nem mondta. Kiáltotta. Világgá kiáltotta, miközben felrobbant körülötte a világ és a Napba nézve nem látott mást, mint színes pontokat. Még soha nem volt semmi ilyen szép.

Dwight szorosan ölelte, ahogy a karjaiban vonaglott. Próbált szóhoz jutni, de nehezen ment, a világ leszűkült kettejükre, a forróságra az ágyékukban, a gyönyörre, amitől úgy érezte, megáll a szíve. Még soha nem érezte ennyire… másnak önmagát. Belefúrta az arcát Keith nyakába, és ránehezedett. Hagyta, hogy lassan elcsituljon a testük.

- Én is szeretlek… - lehelte nagy sokára a férfi bőrére.

- Maradjunk így örökre – hallotta a rekedtes választ.

- Jó.

- Tényleg?

- Aham. – Érezte, hogyan vesz Keith mély levegőt. Egyet. Kettőt. – Ugye, nem fogsz sírni?

- Egy Harrison soha nem sír!

Felemelte a fejét, és bár mindene tiltakozott ellene félkönyékre emelkedett. A hüvelykujjával gyengéden letörölte az állítás ellenkezőjéről tanúskodó könnycseppet. Elmosolyodott.

- Gyere ide! – Lassan átfordultak, a mellkasára húzta a férfit. A Nap vakította, lehunyta a szemét.

- Köszönöm! – Keith köröket rajzolt a mellkasára.

Megfogta a kezét.

- Mit köszönsz?

- Mindent.

Erre Dwight nem tudott mit mondani, mert akkor lehet, hogy ő is meghatódott volna. Így inkább megcsókolta a férfit.

- Be kellene mennünk – mondta. – Elfelejtettem kihozni a mobilom.

- Ajh. A lányok…

- Bizony. Jelezni szeretném, hogy gyerekeink vannak.

Keith jóleső kimerültségét felváltotta az elégedettség.

- Jól hangzik – fordult hanyatt és széttárta a karját.

Dwight ezen először csak vigyorgott, aztán kitört belőle a hangos nevetés. Egymásra néztek. Keith is felnevetett. S aztán csak feküdtek nevetve a pléden a hatalmas mező kellős közepén, vadvirágok között. Meztelenül, kielégülten. Szerelmesen. 

            Emily ugrálni kezdett az udvar közepén.

- Jönnek! Apu, jönnek!

- Hallom – kiabálta vissza az apja. – Látom – tette hozzá halkabban, és megsimogatta a mellé lépő Laurel haját. – Minden rendben, kicsim?

- Azt hiszem.

- Anyukád meglátogat a testvéreiddel. Nem örülsz?

Laurel nézte az anyjáék kocsija mögött felszálló port.

- Nem tudom – felelte komoran.

- Ugye, tudod, hogy az anyukád nagyon szeret? – Dwight leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen. – És én is mindennél jobban.

- Tudom.

Az apja felsóhajtott és megölelte. Felkapta, és úgy fordult a leparkoló autó felé, ami elé Emily már nyaktörő sebességgel száguldott. Az anyja kiszállt az anyósülésről, és megölelte.

- Mekkorát nőttél! – kiáltotta.

Semmit sem változott. Ugyanaz a karcsú alak, rövid vörösbarna haj, búgó hang és széles mosoly. Akárhányszor a nagyobbik lányára nézett, a volt feleségét látta benne. Igazán érdekes volt, hogy a személyiségét viszont tőle örökölte. Emily a nyakába csimpaszkodva sírt, és ettől majd’ megszakadt a szíve. Összenéztek Laurellel. A lánya szomorúan rámosolygott, és a vállára hajtotta a fejét.

Szeszély felnyerített a karámban. A fedett részen Keith kora reggel óta Viharral foglalkozott, azzal a fiatal lóval, aki régebben majdnem halálra taposta. Most éppen kiengedte a többiekhez, és kicsit tétovázva ugyan, de elindult feléjük. Egyikük se aludt túl jól éjszaka, hajnalban két kávé kellett, hogy normálisan tudjanak kommunikálni egymással. A kialvatlanságtól árulkodott az is, hogy a férfin az ő inge volt. Bő volt, de jól állt neki a kopott szürke szín.

- Apu, az nem a te inged? – Laurel Keitht figyelte.

- Sssh. Ne mondd neki, mert még képes és átöltözik. – Laurel ezen felkuncogott.

Stacy férje kiszállt, nyújtózott. Nagydarab, vastag nyakú férfi volt. Olyanféle, akit kenyérre lehet kenni. Imádta a feleségét és a gyerekeket, és ha tudta volna, akkor a csillagokat is lehozza neki az égről. Pénzügyi menedzserként dolgozott, vagy valami ilyesmi munkakörben, Dwight nem emlékezett. Azt tudta, hogy sokat keres, mert Stacy gyakran az orra alá dörgölte.

- Sziasztok! – vigyorgott rájuk. – Megérkeztünk.

- Jó volt az út?

- Két gyerekkel? – Tom szenvedő arcot vágott, de a szeme nevetett. – Gyertek, srácok! – Kinyitotta a hátsó ajtót és segített kiszállni a lányának. Melody kíváncsian nézelődött.

- Kicsim, nézd, ki van itt! – Stacy integetett neki.

Emily nagy lendülettel magához ölelte a húgát. Soha nem tett különbséget azon, hogy féltestvérek. Számára Melody és Steve a kistesói voltak. Dwight elmosolyodott, ahogy nézte őket. Tom közben kiemelte a kocsiból Steve-t és átadta a feleségének. Stacy már a kisfiával a karján fordult Dwight és Laurel felé.

- Sziasztok! – Odasétált hozzájuk. Puszit nyomott az arcukra. – Kicsikém, mekkorát nőttél! Nézd, Steve, a nővéred már kész nagylány!

Steve az apjára hasonlított, de a haja színe az anyjáé volt. Megismerte Laurelt, mert vigyorgott és szégyenlősen az anyja nyakába bújt. Dwight rávigyorgott.

- A tieid is megnőttek – válaszolta.

- Igen. Nemrég születtek, és már mekkorák! – Stacy nevetett. Körbenézett. – Szép ez a hely. Ki gondolta volna, hogy egyszer itt fogsz dolgozni?

- Mert?

- Nem emlékszel? – Stacy csodálkozott, majd legyintett is. – Elfelejtettem, hogy téged nem érdekeltek a pletykák. Akkoriban, amikor még itt éltem, terjengett Harrisonról néhány pletyka. Kemény embernek mondták. Hogyan jössz ki vele?

- Jól – kotyogta közbe Laurel, majd az apja figyelmeztető pillantását látva gyorsan lekéretőzött és odarohant a húgaihoz.

- Jól megvagyunk – felelte Dwight, és a férfi felé intett a fejével. – Ott jön.

- Oh. – Stacy kicsit elnémult. Valószínűleg világgá futott volna, ha Keith régi énjével találkozik, de mostanra a férfi képes volt mosolyogni az idegenekre is. Sőt, megemberelte magát, és Stacyre is. Dwight arra gondolt, hogy figyelmeztetnie kell majd, hogy óvatosan azzal a mosollyal. Vonzóbb volt tőle, mint azt Keith sejtette. – Az nem a te inged?

Dwight megdermedt. Pislogott.

- Miért?

- Rövid a memóriád, még én vettem. – Stacy a homlokát ráncolta. – Az egyik gomb leszakadt, másik fajtát varrtam rá, mert olyat nem kaptam.

- Biztos összekeveredtek a ruháink mosáskor. – Dwight megegyezett Keithszel, hogy nem mondják el Stacynek egyelőre, hogy együtt vannak, de arra nem számított, hogy ilyen gyorsan lebuknak majd. – Keith, hadd mutassam be neked Stacyt és a családját!

Keith odaért hozzájuk, a lányok mellett elmentében megsimogatta Laurel haját. Kezet nyújtott.

- Örvendek! Keith Harrison vagyok.

- Stacy, Dwight volt felesége. Ő itt a kisfiam, Steven. – Az asszony kíváncsian bámulta Keitht. – A kocsiban keresgélő úriember a férjem. Tom, gyere ide!

- Mindjárt! – Tom nagy ajándékdobozokat ráncigált elő. – Ezeket kerestem! – vigyorgott. – Laurel, Emily!

- Ajándékot kapunk? – Emily már rohant is Melodyval, aki szintén kíváncsi volt. Laurel kevésbé lelkesen követte őket.

- Nem kellett volna!

- Ne butáskodj, Dwight! A lányaim, persze, hogy hozok nekik ajándékot! Remélem, tetszik majd nekik.

Keith kezet fogott a melléjük lépő Tommal. Együtt figyelték, ahogy a két kislány Melody segítségével nekiáll kibontani a dobozokat. Dwight fél szemmel Keitht nézte, azt, hogy hogyan rándul meg az arca, amikor meglátta, mit kaptak a gyerekek. Emily mesekönyveket és társasjátékot kapott, valami hercegnőset. Laurel viszont tanácstalanul forgatta a kezében a tablet dobozát.

- Nem kicsi még hozzá? – A kérdést Keith tette fel.

- Dehogy – rázta a fejét Tom. – Melodynak is van, hogy tudjon, min játszani.

- Aha. – Ezt már Dwight mondta, és figyelte, ahogy Emily kicsit csalódottan nézegette a mesekönyveket. – Laurel, vigyétek be, amit kaptatok és mutassátok meg Melodynak a házat!

Laurel megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Menjünk! – indítványozta.

Melody segített Emilynek vinni a társasjátékot.

- Hát, nem édesek együtt? – Stacy felkacagott, ahogy elindultak a ház felé. – Mi hol fogunk aludni? Azt mondtad a telefonba, hogy ne foglaljunk szobát a városban.

- Itt állsz előtte – mutatta Dwight. – Szállás több hálószobával, fürdővel, konyhával, nappalival és itt van Keith dolgozószobája is.

- Nagyon szép. Mostanában épült? – Tom azonnal felmérte az épületet.

- Pár éve – válaszolta Keith. – Hely van bőven.

- Azt látom. Beviszem a bőröndöket.

- Segítek.

- Nem kell, boldogulok. De mutasd, merre menjek!

Dwight látta, hogy Keith kijön Tommal, így Stacy mellett maradt, aki a nyakát nyújtogatva bámult körbe.

- Nagyon szép ez a hely. Láttam lovakat a mezőn. Sok van?

- Huszonkettő. Keith és Wilbur foglalkozik velük, hétvégén elvileg elvisznek kettőt.

- Mármint eladja őket?

- Igen. Díjnyertes lovai vannak.

- Hű! Nehéz a munka? – Az asszony átültette a másik csípőjére Steve-t, aki láthatóan elfáradt a hosszú úton, mert mentek le a szempillái.

- Megszoktam.

- A lányok? Nem unatkoznak?

- Szeretnek itt lenni. Külön szobájuk van, Soniával pár napja feltették az új függönyöket is. Még akarunk egy-két változtatást, de végezni kellene velük, mire elkezdődik az iskola.

- Harrison nem bánja?

- Miért bánná? Mindent megbeszélünk vele. Különben meg nagyon régóta él egyedül. A lányok kicsit feldobják az életét.

- Ez aranyos. Ezek szerint nem csak idényre vett fel?

- Határozatlan időre szól a szerződésem.

- Az jó.

Dwight felsóhajtott, és zsebre dugta a kezét.

- Mi ez a faggatózás?

- Semmi. Csak szeretném, ha a lányok jó helyen lennének.

- A lányok a legjobb helyen vannak. – Dwight érezte, hogyan merevednek meg a vonásai. – Jól keresek, tudok spórolni is, mert nem kell fizetnem albérletet és rezsit. Mindenük megvan.

Stacy mosolyogni próbált.

- Nem akartalak megbántani.

Dwight erre csak morgott valamit. A szállásépületből ekkor lépett ki Keith, valamit magyarázott Tomnak, aki elmélyülten hallgatta.

- Le kellene tennem aludni Steve-t – kapott észbe Stacy.

- Nyugodtan pihenjetek le egy kicsit! Szólok vacsora előtt.

- Nem gond?

- Fektesd le a kicsit! Melody ellesz addig a lányokkal.

- Kösz! – Stacy elindult a férje felé. – Drágám, segítesz lefektetni Steve-t?

Tom értetlenül pislogott, de aztán észbe kapott, és bólintott.

- Átveszem! – Elvette a feleségétől a fiát. – Gyere, megmutatom a szobánkat!

- Köszönjük a vendéglátást! – Stacy finoman megérintette Keith karját.

- Szívesen. Jó pihenést!

Dwight bevárta a férfit, aztán együtt kezdtek el ballagni a ház felé, hogy ránézzenek a gyerekekre. Keith a karját dörzsölte, ahol Stacy megérintette.

- Legalább normálisabb ajándékot hozott volna, vagy egyáltalán semmit! – morgott halkan. – Fogalma sincs, mit szeretnek a gyerekei!

- Ne törődj vele!

- Ne mondd, hogy téged nem zavar a dolog!

Dwight megtorpant a kiskertnél. A növényeket bámulta, amiket közösen ültettek. Esténként a lányok öntözték őket nagy lelkesedéssel, és mostanra mindegyik virágba borult. Már készült az alacsony kerítés, egyszer lekente alapozóval. Keith úgy várta az elkészültét, mintha karácsony lett volna.

- Fájt látnom Laurel zavart arcát – vallotta be. – Annyira csalódott volt, hogy nem könyvet kapott. Elküldtem egy listát Stacynek a kedvenceiről, amiket szeretne, de ő még arra se vette a fáradtságot, hogy megnézze.

Keith legszívesebben megölelte volna.

- Sajnálom.

- Emily babaházat szeretett volna, hallottam, amikor mondta az anyjának skype-on. Szereti a meséket és társast is, de azt a babaházat annyira akarta. Majdnem megvettem neki – sóhajtotta. – Azt mondta, hogy az anyja megígérte, hogy megkapja. Erre tessék! – Megdörzsölte az arcát.

Keith közelebb húzódott hozzá, hogy összeért a karjuk.

- Mit szólnál hozzá, ha meglepnénk a lányokat, miután Stacy elment?

- Mire gondolsz?

- Vegyük meg nekik mi. Mindent.

- Bolond vagy! – Dwight gyengéden meglökte.

- Komolyan gondolom. Kényeztessük el őket!

- Nem így kell gyereket nevelni.

- Lehet, de ők egyszer gyerekek. Mikor, ha nem most?

- Majd megbeszéljük, rendben? Laurelnek közel száz könyv van a listáján és ahhoz a nyavalyás babaházhoz több ezer kiegészítőt gyártanak. Ha megkapnak mindent, akkor leköltözhetünk a földszintre, mert mi már nem férünk el, te pedig csődöt jelenthetsz.

Felnevettek.

- Nézzük meg őket! – Keith átkarolta a vállát, ahogy a ház felé indultak. – Mondtam már, hogy szeretlek? – kérdezte, miközben kinyitotta előtte az ajtót.

- Nem is tudom. – Besétált a házba. Hallgatózott kicsit, és amikor meghallotta a lányokat odafentről, akkor odalépett hozzá. Átkarolta a nyakát, és megcsókolta. – Mintha már rémlene… - lehelte. A száján érezte, hogy csók közben Keith elmosolyodik. Arra gondolt, hogy akármit is szeretne Stacy, amíg itt van neki a férfi, addig bármivel képes szembenézni.