10. fejezet

10.

            Andrea éppen belépett a mélygarázs liftjébe két nyomozó társaságában, amikor megszólalt a telefonja. Azt hitte, Alex keresi, de meglepetésére C. J.-t azonosította a kijelzőn. Mire felért a legfelső szintre, már olyan komor arcot vágott, hogy senki nem mert hozzászólni, csak bólintani köszönés gyanánt. Titkára vidám mosollyal fogadta, de az arckifejezése láttán elkomolyodott.

- Jó reggelt, kapitány! Ballard rendőrfőnök éppen most kereste… - Michael azonnal elhallgatott, amikor felfedezte a mobilt felettese kezében.

Andrea benyitott az irodájába, nyitva hagyta az ajtót, hogy titkára be tudjon óvakodni a kávéval. A fiú aggódva ráncolta a homlokát, de végül magára hagyta. Andrea már két telefont is elintézett, mire újra benyitott.

- Ferguson hadnagy kereste telefonon – mondta halkan.

- Visszajött a szövetségiektől? – Andrea letakarta a kagylót, hogy a vonal túlfelén ne hallják a kérdését.

- Már úton van. Érdeklődött, hogy teljesítette-e a kérését?

- Igen, és minden rendben.

- Átadom.

- Michael! – Andrea utána kiáltott.

- Igen?

- Mondd neki, hogy csörögjön fel, ha megérkezett. Beszélnem kell vele.

- Feljöjjön?

- Nem, majd lemegyek. Úgyis el kell intéznem egy-két dolgot.

- Igenis, kapitány. 

Andrea tíz perccel később fáradtan dőlt hátra. A nap még csak most kezdődött, de ő már a nap végét kívánta. A csípője sajgott, és lesugárzott egészen a térdéig. Valójában nem is volt a tudatában a masszírozó mozdulatnak, ami viszont Michael figyelmét nem kerülte el, mert amikor benyitott az üres csészéért, már fordult is sarkon. Andrea meglepetten nézett fel rá, mert visszatérve egy pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval érkezett.

- Gondolom, fáj a lába – magyarázta, és letette mindkettőt a kapitány könyökéhez. – Ha bevette, lemehet. Hyams nyomozó most szólt fel, hogy a hadnagy visszajött.

- Nem mondtam, hogy fáj a lábam.

Michael elpirult.

- De fáj, nem igaz? – kérdezett vissza, és makacsul nem mozdult mellőle. Andrea biztosra vette, hogy addig nem is fog, amíg nem veszi be a gyógyszert.

- Ron nagyon büszke lehet rád – morogta kedvetlenül. Engedelmeskedett, aztán az üres poharat a fiú kezébe nyomta. – Most elégedett vagy?

Michael szemrehányóan pislogott, és ebből tudta, hogy megbántotta.

- Sajnálom. Köszönöm.

Michael mosolya azonnal felragyogott.

- Szívesen.

- Említetted Ront, amikor bejöttem. Bejön ma?

- Elfelejtette, hogy kontrollra kell mennie a kórházba, de délután bejön.

- Inkább maradjon otthon, és pihenjen! – Andrea felsóhajtott. – Később felhívom.

- Értettem.

- Kérhetek még egy csésze kávét?

- Azonnal hozom. – Michael két mozdulattal rendet rakott az asztalon, közben párhuzamosra igazította a telefont az asztal szélével, a helyére tette a naptárat, amit Andrea arrébb lökött a billentyűzettel, és felmarkolta az üres csészét is. Mindeközben derűsen mosolygott, és nesztelenül suhant ki az ajtón.

Andrea kibámult az ablakon, amíg titkára visszaért az újabb adag fekete nedűvel. Michael tudta a világ legfinomabb kávéját főzni, és ezt ő maximálisan ki is használta. Mélyre szívta a finom illatot, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Felnézve Michael tekintetével találkozott a pillantása.

- Igen?

- Segíthetek valamiben? – A fiú könnyed terpeszben állt előtte, a hangja komoly volt.

- Honnan veszed, hogy valami baj van?

- Megérzés, uram.  

Andrea jobban szemügyre vette a fiút, akit az újoncok közül emelt ki. Michael kerek arca, vidám tekintete valamiért mindig jobb kedvre derítette. Nem mellesleg a fiú kiváló eredménnyel végzett a főiskolán, mind elméleti, mind gyakorlati szinten példaként emlegették az oktatói. Körülbelül fél évig dolgozott a közlekedésieknél, míg egy látogatás alkalmával meg nem ismerte. Beszélgetés közben hamar kiderült, hogy a fiú esze vág, mint a borotva. Felajánlotta neki a titkári munkát, és Michael lelkesen elfogadta. Azóta mellette végzi a munkáját, és igazán meg lehetett vele elégedve. Michael rendben tartotta az irodát, az ügyeit, sőt, lassan az egész életét. Ron is megbízott benne, sokat beszélgetett vele, ha ő éppen nem ért rá. Átadta neki mindazt a tudást, amit neki annak idején, és Michael nagyszerű tanítványnak bizonyult.

- Ülj le!

Michael meglepetten a szék szélére ereszkedett, ami a látogatóknak volt fenntartva. Andrea most először kérte, hogy üljön le nála.

- Mi történt?

- Ellery Morell fiát elrabolták.

Michael a homlokát ráncolta.

- Ő a Pritchard ügy gyanúsítottja, igaz?

- Igen.

- Nem emlékszem, hogy szerepelt volna a jelentésekben, hogy gyereke van.

Andrea elfojtotta a mosolyát. Michael nagyon jó memóriával rendelkezett, ami nagyban segítette a munkájában.

- Befolyásos ember, és kényes a magánéletére, ezért tartotta titokban, hogy van egy kisfia. Mint kiderült, nem alaptalanul félt.

- Carrathian nyomozó vele van?

- Vele ment, igen. Elintéztem pár telefont, talán sikerül egyengetnem kicsit az útjukat.

Michael nyugtalanul mocorgott a széken, láthatóan nagyon szeretett volna kérdezni valamit.

- Mondd csak nyugodtan!

- Carrathian nyomozó és Mr. Morell tényleg együtt vannak?

Andrea C. J. ragyogó tekintetére gondolt, és önkéntelenül is elmosolyodott.

- Azt hiszem. – Éles pillantást vetett a titkárára. – Zavar?

Michael zavarba jött, elpirult.

- Csak furcsállom, uram. Carrathian nyomozóról sok pletykát hallani, de egyik sem arról szól, hogy a saját nemét kedvelné.

Andrea a fotelra pillantott, ahol Ron szokott üldögélni.

- Furcsa dolog a szerelem, Michael. – Találkozott a tekintetük, és a fiú mintha pontosan tudta volna, mire gondol, mert megértően rámosolygott.

- Biztos nem segíthetek valamiben, uram?

- Egyelőre várunk, Michael. Lemegyek a gyilkosságiakhoz.

- Igenis, uram. – Michael azonnal felpattant, ahogy Andrea megmozdult. Elkísérte a liftig, közben aláíratott vele egy halom papírt. Vidám mosollyal intett búcsút felettesének, de a tekintete elgondolkodó volt. Ha Andreának nem lett volna épp elég gondja, elmerengett volna, hol jár az esze. Így viszont Alex keresésére indult, aki az irodájában éppen Frannel vitatkozott.

- Tedd, amit mondtam!

- De…

- Nyomozó, kuss legyen! Eredményt akarok, úgyhogy húzz dolgozni!

- Én meg se szólaljak, de az nem számít, hogy a drága kisfiad ma még be sem dugta az orrát, mi?!

Andrea megköszörülte a torkát, mire mindketten rámeredtek.

- Carrathian nyomozó fizetetlen szabadságra ment.

Alex szeme elsötétült.

- Velem nem beszélt erről.

- Nem ért el telefonon.

- Láttam, hogy hívott, de hiába hívtam vissza.

- Csodás! – Fran gúnyosan felhorkantott. – Csak nem lelépett a gyanúsítottal? Újság címlapjára kívánkozik a hír!

Feszült csend lett. Andrea leintette Alexet, aki vöröslő arccal szívta mélyre a cigije füstjét.

- Úgy érzem, nyomozó, hogy az utóbbi időben nem ura önmagának.

- Ne velem foglalkozzon, hanem…!

- Be se fejezze, nyomozó! – Andrea kinyújtotta a kezét. – A pisztolyát és a jelvényét kérem!

- Mi? – Fran hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna.

- Jól hallotta! Bizonytalan időre felfüggesztem. A kényszerpihenő alatt gondolkozzon el azon, hogy biztosan itt akar-e dolgozni a továbbiakban?!

- Ezt nem teheti! Alex! Hadnagy!

Alex maga elé emelte a kezét, és a fejét ingatva, jelezve, hogy nem segíthet, vagy talán nem is akar. Az utóbbi időben Fran elég sok borsot tört az orra alá.

- Joga van hozzá, és akárhogy nézzük is, igaza van.

Fran előrángatta a jelvényét, a szolgálati pisztolyából kivette a tárat, és Alex asztalára csapta mindegyiket. Vörös volt az arca, látszott rajta, hogy iszonyúan kiborult. Szó nélkül vonult ki, a fejét magasra emelte, mint akit nem érdekel, ki mit gondol. Alex viszont pontosan tudta, hogy ez koránt sincs így.

- Felhívom Micky-t – mondta halkan.

Andrea az ablakhoz lépett, zsebre dugott kézzel bámult ki rajta. A dupla biztonsági üveg azután lett beszerelve, hogy a hadnagyra rálőtt egy bérgyilkos a szemközti épületből. Megvárta, amíg Alex befejezi a telefonálást, csak utána fordult a férfi felé.

- Mi történt? – A hadnagy éles szemmel mérte végig, az ő figyelmét sem kerülte el Andrea feszült arca. – C. J. jól van, ugye? A titkárod azt mondta, voltál nála.

- Morell volt nála.

Alex félhangosan káromkodott, és a cigisdoboza után nyúlt.

- Nem hiszem el, hogy ennyire fafejű az a kölyök! Morell csak bajt hoz a fejére.

- Szerintem szerelmesek egymásba.

Alex mozdulata, amivel meg akarta gyújtani a cigijét, félúton megakadt.

- A rohadt életbe! – morogta. – Biztos vagy ebben?

- Láttam őket, Alex. Odáig vannak egymásért.

- Már csak ez hiányzott… - Alex végre rágyújtott a cigire, és felrakta az asztal szélére a lábát. Kedvetlenül meredt a plafonra. – Miatta ment szabadságra?

Andrea habozott. 

- Morell fiát elrabolták – válaszolta halkan.

Alex felkapta a fejét.

- Morellnek van fia?

- Igen. Robertnek hívják, ötéves. Az anyja meghalt, amikor még kicsi volt, azóta a nagynénje neveli. Mint tudod, Morellnek van pár ellensége, ezért nem is verte nagydobra, hogy van gyereke. Nem akart támadási felületet biztosítani senkinek.

- Valaki mégis megtudta…

- Igen. A gyerek nagynénje meghalt. A szomszédasszony talált rá, mert együtt szoktak reggelizni, és reggel hiába csengetett. A fiú eltűnt.

- Biztos, hogy elrabolták?

- A gyilkos hagyott egy üzenetet az áldozat bőrébe vésve. Morellnek címezte.

Alex mélyre szívta a füstöt. Andrea biztosra vette, hogy előbb-utóbb tüdőrákban fog meghalni attól a mennyiségtől, amit naponta elszív.

- Értem.

- C. J. téged hívott, de mivel nem vetted fel a telefont, felcsörgött engem. Előtte jöttem el tőle, és akkor még minden rendben volt. Morell állítólag utána nem sokkal kapta a hírt. Körbetelefonáltam. Beszéltem az ottani rendőrfőnökkel. Megkértem, hogy adjon meg minden támogatást C. J.-éknek, amit csak lehet. Mondtam C. J.-nek, hogy szóljon Jacknek és Seannak, ők alig egy órányira laknak onnan. Az emberrablás az FBI hatáskörébe tartozik, és nekik van ismeretségük arrafelé.

Alex elnyomta a csikket a dugig telt hamutartóban, és az asztalán álló fényképet bámulta.

- Szörnyen érzem magam.

- Mert nem hittél C. J.-nek?

- Igen. Pedig úgy tűnik, hogy nagyon is igaza volt. Valakinek nagyon szúrja a szemét Morell.

- Ez enyhe kifejezés, Alex. Megölt egy nőt, hogy gyilkosság gyanújába keverje, megölte az alibit biztosító sofőrt, és most megölt még egy nőt, hogy el tudja rabolni a fiát. Ez már feneketlen gyűlölet.

- És C. J. most Morellel van… - Alex hangjába félelem vegyült.

Nem kellett mondania semmi mást, hogy Andrea tudja, mennyire aggódik, nehogy a fiúnak baja essen Morell mellett. Megpöccintette a fényképet.

- Bízz benne! A legremekebb nyomozód, nem csak a fiad. Helyén van az esze és a szíve is.

Alex újabb cigire gyújtott.

- Vajon én mit tennék, ha valaki elrabolná a srácokat?

Andrea az ajtó felé indult.

- Ezt jobb, ha soha nem tudjuk meg, nem igaz?

Alex feltette a lábát az asztalra, és komor tekintettel a mobiljáért nyúlt.

- Isten segéljen, hogy így legyen!

Andrea sejtette, hogy Davidet hívja, így figyelmeztetően Fran fegyverére bökött, hogy a férfi el ne felejtse elzárni, majd kifelé indult. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Annak ellenére, hogy azt mondta Michaelnek, el kell intéznie pár dolgot, mégis a legfelső szint gombját nyomta meg a liftben. Abban reménykedett, hogy a fiú vidám mosolya kicsit jobb kedvre deríti, ha már Ron nincs vele.

* * *

            Fran úgy csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy belerezegtek az ablakok. Bern, aki a fogadtatására sietett, látva a hangulatát, gyorsan visszahúzódott. Fran biztosra vette, hogy elrohan a gazdájáért. Ettől még rosszabb kedve lett, és felrohant az emeletre. A hálószobába érve elkezdte lerángatni magáról a ruhát. A nadrágját gombolva belépett a fürdőszobába. Forró fürdőre vágyott, amikor csak lebeg a vízben, és tud gondolkodni. Nem, nem is akar most gondolkodni, csak lebegni…

A mozgásérzékelő felkapcsolta a lámpákat. A kádra pillantva megtorpant. A fogát csikorgatva meztelenre vetkőzött, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a megengedett fürdővizet, a tetején úszó rózsaszirmokat. Biztosra vette, hogy Alex felhívta a férjét, aki így próbálja megnyugtatni, kitalálva a gondolatait, a vágyait. Mint mindig. Ettől még mérgesebb lett, és csak azért is a zuhany felé indult.

A tükörben mozgást észlelt, megfordult. A férje az ajtóban állt, a karácsonyra tőle kapott ingben, vékony nadrágban, két pohár borral a kezében. Jóképű volt, és nyugodt. Tökéletes ellentétet alkotott jelenleg felesége robbanó dühével.

- Szerintem most jobb lenne, ha inkább a kádban pihennél egy kicsit – nyújtotta felé az egyik pohár bort. – Utána megmasszírozlak, és vacsorázunk. Arra gondoltam, hogy szeretkezhetnénk a medencénél, és ha megnyugodtál, megbeszélhetnénk, mi bánt.

- Menj a francba! – robbant ki az asszonyból.

Micky felvonta a szemöldökét.

- Rám is haragszol?

- Alex felhívott, ugye?

- Beszéltünk, igen. Szólt, hogy figyeljek oda rád, mert a kapitány felfüggesztett.

- Engem a kapitány felfüggeszt, C. J. pedig a munkáját semmibe véve éppen baszatja magát! Hol az igazság?! – Fran dühödten toppantott, de ugyanebben a pillanatban döbbent rá arra is, hogy hibát követett el.

Micky addig nyugodt vonásai lassan megkeményedtek, hanyag tartása is megváltozott.

- Nem vagy te egy kicsit féltékeny, kedvesem? – kérdezte egy vadállat nyugalmával.

- Nem vagyok, de rohadtul bosszant, hogy kivételeznek vele! Még te is őt véded!

- Én téged védelek, mert a feleségem vagy.

- Legalább ne tagadd, hogy az ő pártján állsz!

Micky szeme összeszűkült. És robbant. A két pohár körülbelül azonos időben csattant a falon. Fran önkéntelenül összerándult, és hátralépett.

- Nem tagadok semmit, a kurva életbe! Nincs mit! Ha nem viselkednél hisztis picsaként, akkor talán észrevennéd, hogy az egész rohadt életem körülötted forog! Lemondtam érted mindenről, ami az életem része volt! Mindenről! – Micky üvöltött. – Ha azt kéred, még egy feneketlen kútba is beleugrok! És mit kapok cserébe? Semmit! Az utóbbi években egyre távolabb kerültél tőlem! Úgy érzem, mintha az egész kurva világegyetem közöttünk tátongana!

- Ez nem igaz… - Fran tétova tiltakozása csak olaj volt a tűzre.

- Nem igaz? – Micky gúnyosan nevetett. – Mindenkit elmarsz magad mellől! Engem, a barátaidat, a kollégáidat! Mindenkiben megtalálod a hibát, csak éppen magadban nem, és te vagy a legjobban felháborodva, ha valaki a szemedbe meri mondani az igazságot. Elegem van ebből! Minden nap várom, hogy éppen miért dühöngsz, vagy éppen valaki miért panaszkodik rád. Lassan inkább az apádnak érzem magam, nem a férjednek, mert körülbelül úgy élünk egymás mellett. Szeretsz te még? Vagy… szerettél egyáltalán? Nem, ne is mondj semmit! Nem akarom tudni. Elegem van a kifogásaidból, a nyavalyás indokaidból… - Kifelé kezdett hátrálni, az arcán soha nem látott keserűség tükröződött. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy belőled is, de… akármennyire is haragszom rád, majd megőrülök a vágytól, hogy szeresselek…

Fran tágra nyílt szemmel nézte, ahogy kimegy, a fürdőszoba ajtaja halkan kattant mögötte. A szájára szorította a kezét. Micky még soha nem beszélt így vele. Soha nem látta még mérgesnek, akkor sem, amikor pedig oka lett volna rá. Próbálta visszafojtani a sírást. Egy pillanatra attól félt, hogy a férfi megüti, de tudhatta volna, hogy nem teszi. A régi félelmek azonban a felszínre törtek, és megdermesztették. És most ahogy ott állt a rózsaillatú fürdőszobában, a langyos csempén rá kellett döbbennie, hogy a szavak legalább akkora fájdalmat tudnak okozni, mint a testre mért ütések. Legfőképp azért, mert a férjének igaza volt.

Felszisszent a fájdalomtól, a pohár összetört darabjai a talpába fúródtak, de mit sem törődött vele. Sántikálva rohant ki a férje nevét kiabálva. A lépcsőnél majdnem átbukott a korláton, Micky felpillantott rá a földszintről.

- Várj!

- Nem lesz minden mindig úgy, ahogy te szeretnéd! – közölte a férfi keményen. – Fürödj le, küldetek fel Bernnel vacsorát.

- Kérlek, beszéljük meg!

- Hányszor kértem ezt tőled? – villogott Micky szeme.

- Kérlek!

- Nem. – Micky a dolgozószobája felé indult.

Fran szíve a torkában dobogott, soha nem érzett pánik hajtotta lefelé a lépcsőn. Mit sem törődött azzal, hogy meztelen. Vérét magába itta a szőnyeg. Ököllel esett az ajtónak, amikor rádöbbent, hogy a férje bezárta előtte, amit soha nem tett meg korábban.

- Hallgass meg! Kérlek! Könyörgöm! – Képtelen volt tovább magába a könnyeit. Zokogva csúszott térdre, tenyérrel az ajtónak támaszkodott. – Szeretlek! Nem akarlak elveszíteni! – Férje nem válaszolt. Igyekezett érthetően beszélni, a szavak, amiket elfojtott magában, most fájdalmas tűkként martak a lelkébe. – Sajnálom! Annyira sajnálom! Nem akartalak megbántani, de… én ilyen vagyok! Amikor kicsi voltam, a szüleim soha nem mutatták ki egymás felé vagy felém a szeretetüket. Talán ezért is menekültem az első férjem karjaiba, de kiderült, hogy ő még náluk is rosszabb. Elhittem, hogy szeret. Hogy azért bánt, mert így mutatja ki a szeretetét. És aztán jöttél te… Ugyanolyan sebzett voltál, mint én, de velem ellentétben nem féltél továbblépni. Azon az első éjszakán egy olyan világot mutattál nekem, amiről addig csak könyvekben olvastam. – A homlokát a kézfejére támasztotta. – Több tisztelettel és szeretettel bántál velem, mint a férjem, sőt, az egész családom valaha. Nem akartam beléd szeretni. Te mégiscsak Micky Kernick vagy! De rád mindig számíthattam, te ott voltál, hogy meghallgass, és szeress. Tudtam, hogy Kyle lesz az örök szerelmed, ám egy idő után elkezdtem reménykedni abban, hogy talán egy kis részt én is betölthetek a szívedben. Életem legcsodálatosabb napja volt, amikor megkérted a kezem. Úgy éreztem magam, mint Hamupipőke…

A házban némaság honolt, csak az előszobában levő óra kattogott hangosan. Fran biztosra vette, hogy férje az ajtó túloldalának támaszkodva hallgatja. Nagyot nyelve folytatta.

- Az eltelt évek alatt tőled tanultam meg mindent a szeretet és a család fontosságáról. Te voltál a biztos pont, akihez bármikor hazajöhettem. Tudtam, hogy te itt leszel, és ha átölelsz, minden rendben lesz. Ám egy idő után… kételkedni kezdtem abban, hogy boldog vagy mellettem. Soha nem éreztetted velem, hogy nem így lenne, de… felmerült bennem, hogy mit is nyújtok én neked? Rájöttem, hogy semmit. Napi tizenöt órákat dolgozom, sokszor még az ünnepnapokat sem töltöm itthon, vagy elrohanok egy gyilkosság miatt, és ki tudja, hány nap múlva kerülök elő újra. A munkám miatt megkeseredtem, elfáradtam, olyan, mintha kihalt volna belőlem minden érzelem. Így pedig hogyan lehetnél boldog mellettem? – Szipogva megtörölte az arcát. – Tudom, hogy bolondság, de arra gondoltam, hogy ha már boldoggá nem tudlak tenni, akkor büszkévé teszlek. Ezért még keményebben dolgoztam. Bosszantott, hogy nem jutok felfelé a ranglétrán olyan gyorsan, mint szeretném, ezért bent is egyre kiállhatatlanabb lettem. Pedig csak neked akartam bizonyítani…

A zár halkan kattant. Fran reménykedve kiegyenesedett. Az ajtó némán feltárult. Micky zsebre dugott kézzel bámult le rá.

- Soha nem gondoltam volna, hogy egy ennyire buta nőt vettem el feleségül! – közölte keményen.

- Sajnálom.

- Folytasd! Még van valami, igaz?

Fran lehajtotta a fejét. Egymásba fonta az ujjait.

- Tudom, hogy ez is bolondság, de… azon gondolkodtam, hogy vajon Kyle mellett nem lettél volna boldogabb?

- Kyle meghalt.

- De te még mindig kijársz a sírjához! – Franből kitört a mondat, mielőtt megakadályozhatta volna.

Micky meglepődve válaszolt.

- Szerettem őt. Természetes, hogy viszek virágot a sírjára. Ez viszont nem jelenti azt, hogy téged kevésbé szeretlek. – Meglágyult a hangja. – Vele nem tölthettem együtt sok időt, ezért minden percet kincsként őrzök a szívemben. Ő azonban már nincs velem, te azonban igen. Téged szeretlek. Ez másféle szerelem, mint amit iránta éreztem, ahogy te és ő is különböztök, de ez így helyes, így van jól. Féltékeny vagy rá?

Fran szégyenkezve bólintott.

- Ne haragudj!

- Nem haragszom, ha elmondod, mi bánt valójában. Mert nem ez.

Fran szeme tágra nyílt.

- Tudsz róla, igaz? – suttogta.

- Sejtem, de szeretném tőled hallani, ha már eddig hallgattál róla.

Fran a hajába túrt.

- Amikor Alexék örökbe fogadták a kicsiket, még nem is gondoltam végig, milyen jó lenne anyának lenni. Őnáluk viszont mindig gyerekekbe ütközik az ember. Ott vannak a sajátjaik, Alex volt feleségeinek a gyerekei. Lassan mindenkinél lesz már, csak nálunk nem. Soha nem beszéltünk erről, de abban reménykedtem, hogy örülnél egy babának. Ám hiába nem szedtem a fogamzásgátlót… nem estem teherbe. – Mély levegőt vett, majd még egyet, hogy visszafojtsa a zokogását, miközben a könnyek végiggördültek az arcán. – Elmentem egy orvoshoz. Nem… - Újabb mély levegőt vett. – Nem lehet… gyerekem. – Összeszorította a szemét, és összehúzta magát, mintha attól tartott volna, hogy a férfi megüti. – Ezért próbáltam mindennél keményebben dolgozni, hogy legalább büszke lehess rám, ha már… egy elcseszett nőt vettél feleségül.

A pofon olyan váratlanul érte, hogy a padlóra zuhant. Rémülten nézett fel a férjére, aki soha nem látott dühvel magasodott fölébe.

- Soha többé ne mond magadra azt, hogy elcseszett, megértetted?!

- Én…

- C. J. elmondta, hogy voltál orvosnál, és amikor nem mondtál semmit, sejteni kezdtem, mi bánt. Te azonban hallgattál…

- Sajnálom…

Micky letérdelt mellé.

- Te vagy a világ leggyönyörűbb, legokosabb, legértékesebb asszonya, és ezen a véleményemen nem fog változtatni az, hogy nem lehet gyereked. Nem foglak ezért kevésbé szeretni. Örökbe fogadunk, ha szeretnéd, és az a gyerek is a miénk lesz. Sőt, tudod, mit? Örökbe fogadunk egy egész tucatot!

Fran egyszerre sírt és nevetett.

- Te megőrültél!

Micky bólintott. Óvatosan végigsimított azon a helyen, ahol megütötte az asszonyt.

- Te teszel azzá! Szeretlek! És hülyeség azon gondolkodnod, hogy mennyire vagyok boldog melletted! Én vagyok a világ legelégedettebb és legboldogabb embere, mert egy olyan nő a feleségem, mint te.

- Egy ilyen buta nő…

- Igen, buta, ha az érzelmekről van szó, de ezután még jobban foglak szeretni, hogy ne kételkedj többé magadban és bennem! Minden egyes nap el fogom mondani, mennyire szeretlek, hogy megérthesd, összetartozunk! Rendben?

- Csodálatosan hangzik… - Fran arcán végre megjelent egy őszinte, boldog mosoly.

Micky odahajolt hozzá, és megcsókolta. A sok apró csók lassan elmélyült, Fran a combjai közé húzta a férfit, és a dereka köré kulcsolta a lábát. Felszisszent, ahogy a talpa hozzásúrlódott a nadrághoz.

- Mi a baj?

- Beleléptem az üvegszilánkokba fent. Ne! Hová mész?

Micky kibontakozott a karjaiból, és felállt. Lehajolt érte, majd halk nyögéssel a karjaiba kapta.

- A derekad… - próbálta figyelmeztetni az asszony, de a férje rákacsintott.

- Nem érdekel, ha holnap nem tudok lábra állni sem, de most felviszlek az emeletre, kitisztítom a sebeid, utána pedig addig szeretlek, míg bírjuk szusszal. Mit szólsz?

Frannek eszébe jutott a korábbi ajánlat, amit durván elutasított. Átkarolta a férfi nyakát, és a vállára hajtotta a fejét.

- Szeretlek!

Micky elindult a folyosón a lépcső felé, és puszit nyomott a felesége hajára.

- Ez a legtökéletesebb válasz, amit csak adhattál…  

* * *

            Ian Jenkins soha nem érezte magát olyan fáradtnak és elégedettnek, mint amikor elbúcsúzott C. J.-től. Jól esett kikapcsolódnia, elmennie valakivel egy egész estére. Az utóbbi időben teljesen lefoglalta a munka, és a barátaival is keveset találkozott.

Felsétált a nyikorgó lépcsőn az emeletre, és hosszan babrált a zárral, mert megint sötét volt a lépcsőházban. Mintha megnyikordult volna egy lépcsőfok. Szívdobogva visszafordult, de nem látott semmi mozgást. Ettől függetlenül örült, amikor végre bejutott a lakásba. A lámpafénynél aztán jót nevetett saját magán, és hosszan folyatta magára a langyos vizet a zuhany alatt. Félig megszárította a haját, és puha köpenybe bújva mezítláb visszaballagott a nappaliba. Azon töprengett, hogy leüljön-e a laptophoz begépelni még két jelentést, de aztán az ásítás meggyőzte arról, hogy ideje lefeküdnie. A hűvös ágytakaró alatt hosszan helyezkedett, és arra gondolt, hogy jó lenne, ha valaki felmelegítené. Ezzel a gondolattal merült álomba.

Zakatoló szívvel riadt fel. A szeme tágra nyílt. Mozdulatlanná dermedve, teljesen éberen bámult bele a sötétségbe. Már majdnem megnyugodott, hogy csak álmodta az apró neszt, ami felébresztette, de aztán meghallotta, ahogy megnyikordul a nappali padlója. Ezer közül is felismerte volna a hangot, így azonnal tudta, hogy nincs egyedül a lakásban. A telefon után nyúlt, de rájött, hogy a mobilját kint hagyta a laptopja mellett.

Óvatosan kicsúszott a takaró alól, és felvette a melegítőnadrágját, amit a reggeli futás után csak lehajított az ágy mellé. Az orrára biggyesztette a szemüvegét. Lélegzetvisszafojtva nyúlt be az ágy alá, és vette ki onnan a baseball ütőt. Igazából utálta a baseballt, de az exe rajongott érte, és amikor csúnyán összevesztek, Ian kicsinyes bosszúból nem adta vissza neki a felszerelését. Most kifejezetten örült, hogy az ütő a keze ügyében van.

Lábujjhegyen osont az ajtóhoz, és kilesett. Szokása volt, hogy csak behajtotta a hálószobája ajtaját, így most kilátott a nappaliba, amelyet bevilágított az utcai lámpa fénye. Vékony férfi hajolt a gépe fölé, a nyakában lógott valami. Iannak nem kellett sokat találgatnia, hogy kitalálja, egy fényképezőgépet lát. Nem is akármilyet. Profi gép volt, amit ritkán használnak amatőrök, még ritkábban betörők. Értetlenül ráncolta a homlokát. Mi a fenét akar tőle ez a fickó? Amikor a papírjai között kezdett el keresgélni, szorosabbra fonta ujjait az ütőn. A jelentésekben bizalmas adatok voltak, és a férfit láthatóan azok érdekelték, mert felemelte a fényképezőgépet. Ian kihasználva, hogy éppen a gépet állítgatja, kicsúszott a keskeny résen a nappaliba, és vigyázva, nehogy egy nyikorgó padlórészre lépjen, feléje indult a felemelt ütővel.

Valószínűleg az árnyéka árulta el, mert abban a pillanatban, hogy lesújtott, a férfi oldalra vetődött. Az ajtó felé iramodott volna, de Ian meglendítette az ütőt, és elengedte. A férfi hátát érte, aki halk kiáltással a földre zuhant. Négykézláb kúszott volna tovább az ajtó felé, de Ian utolérte, megmarkolta a hátán a pólót, és visszarántotta. A betörő éles kiáltással esett hátra, de alattomosan hátralökte a könyökét. Ian viszont résen volt, blokkolta az ütést, és hátracsavarta a férfi karját.

- A francba, ez fáj!

- Tudom, azért csinálom, te szemét! – Ian kicsit feljebb nyomta a férfi karját, mire az sziszegve mozdulatlanná dermedt.

- Nem akartam elvinni semmit! – lihegte. – Megnézheti, megvan minden értéke…

- Szarok a pénzre! – Ian azon töprengett, hogyan jusson el a férfival a mobiljáig. – A jelentésekből hányat fotóztál le?

- Figyeljen, azok csak papírok…

- Bizalmas adatok ellopása, főleg egy igazságügyi halottkém lakásából, már komoly dolognak számít.

- Én csak azt akartam megtudni, ki maga?!

Ian értetlenül térdelt a férfi mögött.

- Miért?

- A nevem Nick …. Fotós vagyok. Megkeresett egy fickó, és munkát ajánlott. Követnem kell egy pasast, és annyi képet csinálni róla, amennyit csak lehet.

- Engem?

- Nem.

- Kicsodát?

- Ellery Morellnek hívják.

Ian fejében száguldottak a gondolatok. Felvillant előtte Morell és C. J. egymásra tapadó tekintete.

- Hogy jövök én a képbe? Nem ismerem őt!

- Nem engedné el a karom? Nem fogok meglépni, oké?!

Ian gyors megoldást talált. Kizsebelte a férfit, elvette a tárcáját, majd egy mozdulattal kiakasztotta a fényképezőgépet Nick nyakából.

- Hé, az az enyém!

Ian elengedte, a villanykapcsolóhoz ugrott, és bár hunyorgott, az ütőt is felkapva a bejárati ajtó elé állt. Vékony férfi kuporgott előtte, és a vállát dörzsölte.

- Majdnem eltörte a vállam! - Nick lassan felállt. Iannal egyidős lehetett, alig magasabb nála. A haja szőkésbarna volt, a tarkóján copfban fogta össze. Napbarnított bőre elárulta, hogy sok időt tölt a szabadban. Kifakult farmert és pólót viselt, inas karjára egy vámpír volt tetoválva. Ő is hunyorgott, de érdeklődve mérte végig Iant. – Nem sokat volt a kezében az az ütő, ugye? – kérdezte derűs tekintettel.

- Itt én kérdezek! – mordult rá Ian, és a kanapé felé bökött a kérdéses tárggyal. – Üljön le!

- Kávét is kapok?

Ian fél kézzel tartotta a gépet, ami láthatóan aggodalomra adott okot, mert a férfi lehuppant a kanapéra.

- Bármit megteszek, ha épségben kapom vissza a gépemet – ígérte.

- Akkor meséljen el mindent! Mióta követi Morellt, és hogy kerülök én a képbe?

Nick megnyalta az ajkát. A térdére könyökölt.

- Úgy egy hónapja megkeresett egy férfi. Jamesként mutatkozott be. Azt kérte tőlem, hogy kövessem ezt a Morellt, merthogy állítólag megcsalja a feleségével.

- És ezt komolyan bevette? – Ian ajka lebiggyedt, és lesajnálóan végigmérte a férfit.

- Ne nézzen ennyire hülyének! Persze, hogy nem, de jól fizetett, én meg le voltam égve, így belementem a dologba. Nem is volt addig baj, amíg meg nem halt az a csaj…

Ian nem értett semmit.

- Milyen csaj?

Most Nick mérte végig gúnyosan őt.

- Carrathiannal barátkozik, és nem tudja, hogy kit?

- Vegye úgy, hogy nem rég ismertem meg őt. Szóval?

Nick felsóhajtott. Hátradőlt, aztán kihalászott egy magazint a feneke alól. Hosszan rámeredt a nőies borítóra, majd jobban körülnézett. Rámeredt az előtte álló férfira, és megvilágosodva elmosolyodott. Ian csúnya tekintetét látva inkább nem tett megjegyzést, csak beszélni kezdett.

- A csajt Carla Pritchardnak hívták. Morell szeretője volt, de aztán szakítottak, és állítólag eléggé tartott tőle. Meggyilkolták, és Morell volt a fő gyanúsított. Az alibijét azonban a sofőrje igazolta, így nem történt semmi.

- C. J. vezette a nyomozást, igaz?

- Igen, de maradjunk annyiban, hogy készült pár fotóm, ami bizonyította, hogy kicsit több van közöttük, mint futó ismeretség.

Ian előtt most már minden világos volt.

- Szeretők lettek.

- Pontosan. A sofőrt valaki meggyilkolta, és úgy alakult, hogy Carrathiantól elvették az ügyet.

- Mit keres itt?

- A megbízóm kicsit kibővítette a fotózandó személyek listáját. Carrathianról például elég sok fotó készült, és a családjáról is. – Iannak összeszűkült a gyomra a hallottaktól. – Ma este azonban magával bukkant fel, de fogalmam sem volt, hogy kicsoda, ezért úgy döntöttem, hogy kiderítem.

- Magánszorgalomból?

- A megbízóm plusz pénzt fizet az érdekességekért. Jártam Carrathiannál is, ahol meglepő céges iratokat találtam a dolgozószoba asztalán kiterítve. A feletteséről is csináltam pár képet, a reggeli tornája elég érdekesen indul, ha az anyja viszi a srácokat az oviba. – Nick elvigyorodott, így kétség sem férhetett, mire céloz.

Ian legszívesebben behúzott volna neki egyet.

- Mi történt a fotókkal?

- Eljuttattam a megbízómnak, a negatívok nálam maradnak. Biztos helyen.

Ian szíve hevesen dörömbölt. A gépet a nyakába akasztotta, és felkapta a mobilját. C. J.-t próbálta elérni, de a férfi nem vette fel a telefonját.

- A csudába!

- Remélem, nem akarja kihívni a rendőröket…

- Tudod, te hülye, hogy mit csináltál?! – dörrent rá Ian. Gondolkozni próbált. – Rendben van, megpróbálom elérni C. J.-t reggelig, és ha nem sikerül, akkor bejössz velem a kapitányságra.

- Na, azt el lehet felejteni!

- Márpedig az lesz, amit mondok, ha nem akarsz börtönbe kerülni!

Nick lassan felemelkedett, de Ian gyorsan lekapta a nyakából a gépet, és kitartotta oldalra.

- Ledobjam? – kérdezte fenyegetően.

Nick visszahuppant a helyére. Összevonta a mellkasán a karját, és reggelig egyetlen szót sem volt hajlandó szólni. Úgy ülték végig az éjszakát, hogy egymást bámulták, és akaratlanul is mindketten arra gondoltak, hogy lehetnének rosszabb társaságban is…

Ian hosszasan igyekezett elérni C. J.-t, de a férfi továbbra sem vette fel a telefont, vagy foglalt volt. Végül hívta Ferguson hadnagyot, de vele is ez volt a helyzet. Már lassan nyolcra járt, mire Venoche kapitány titkára végre felvette a kagylót, és átkapcsolta a kapitány irodájába. Nem is sejtette, milyen hírek fogadják majd…