1. Vendég a hetes sarokasztaltól

Javította: Fuszi.

1. Vendég a hetes sarokasztaltól

Tachibana Rya töprengve bámult maga elé. Szokásos asztalánál ült a sarokban, és olyan arcot vágott, hogy senki nem merte zavarni.

Az Arany Lótusz bárban péntek lévén nagy volt a forgalom. A legtöbben az egész estét itt töltötték, az étterem részben vacsoráztak, majd a klubban ittak, táncoltak, szórakoztak. Néhányan csupán egy ital kedvéért, vagy a műsor félmeztelen táncosnőit és táncosait csodálni tértek be. Akárhogy is, a bár tele volt, és Rya elégedett lehetett.

Két évvel ezelőtt nyitotta meg a Lótuszt, majd utána a Szkarabeuszt, a Titániumot és az Istennőt. Jelenleg ő volt a város legmenőbb szórakozóhelyeinek tulajdonosa. A kedvence mégis a Lótusz maradt, ez volt minden kezdete, vagyonának alapja. Saját maga festette egykor a falakat, a két kezével csiszolta le annak idején a bárpultot. Szerette ezt a helyet, hiszen ez a klub saját álmait, akaratát tükrözte. Az elégedettség azonban éppen most nem igazán látszott rajta. Gondjai voltak.

Stephanie, élő zenekarának selymes hangú énekesnője lelépett. Lelépett – igen, ez volt a legjobb kifejezés arra, hogy egy hete egyszerűen összeszedte a cuccát, közölte, hogy jobb ajánlatot kapott, pát intett, és kisétált a bárból. Ryának főhetett a feje az új énekes után. Azóta tartott meghallgatásokat, de egyik sem nyerte el a tetszését. Meghallgatott más bárokban más énekeseket, de egyik sem érintette meg, így annyiban hagyta a dolgot. Persze azt is megtehette volna, hogy valamelyik másik bárjából áthozza az énekest, de tudta, hogy az nem a megfelelő „hang” lenne. Mindegyik klubnak megvolt a maga stílusa, hangulata, amely nem illett a másikhoz. Rya a fogait csikorgatta dühében.

Miu, a pincérnő arra sétálván kicserélte az üres ásványvizes poharat egy telire.

- Minden rendben, főnök?

Rya bólintott.

- Azt hiszem.

Miu rámosolygott, aztán könnyed mozdulattal odébb libbent. Rya csodálta benne azt a légiességet, amellyel a munkáját végezte. Minden alkalmazottja egyformán rátermett volt a munkában. Személyesen válogatta ki őket, a takarítótól kezdve a zongoristával bezárólag. Semmit sem bízott a véletlenre, vagy másvalakire. Megbízható, rátermett, becsületes dolgozók kellettek neki, ezért nem volt oly’ sok pénz, amelyet ki ne fizetett volna.

Természetesen, néha őt is érte csalódás, de ezek száma említésre is méltatlan volt. Valójában minden embere személyesen is kötődött hozzá. Miu-t például pár éve egy drogos baráttól szabadította meg. Jou-nak, egyik kidobóemberének segített találni egy ápolót beteg édesanyja mellé. Dan, a bárpultos és helyettese is egyben, a börtönből került hozzá, és eddig még nem kellett benne csalódnia. Összetartottak, családias hangulat uralkodott az alkalmazottak között. Az énekes problémája azonban megoldhatatlan feladatként tornyosult előtte.

Felsóhajtott, hátradőlt. Szemügyre vette a vendégeket. Vegyes közönség gyűlt össze ma is, akár majd’ minden este. Nők és férfiak, a táncparketten, a bárpultnál, az étterem részben. Gazdagok és még annál is gazdagabbak.

Észrevett egy képviselőt és a feleségét, odabiccentett nekik. Rámosolygott egy felkapott tévés műsorvezetőre, és legújabb, Playboy nyuszira emlékeztető barátnőjére. Odaintett az ország egyik legnagyobb elektronikai cégének vezérigazgatójának. Apró biccentéssel üdvözölte a további ismerősöket, törzsvendégeket. Volt belőlük jó pár, hiszen mindenkit ismert, aki akár egyszer is betévedt a Lótuszba, és érdemes volt ismerni. Ez nem volt kis teljesítmény, látva a tömeget, de a férfinak félelmetes memóriája volt főleg, ha üzletről volt szó.

Miu ismét feléje tartott. Kacéran mosolygott.

- Kérsz valamit, főnök? – állt meg az asztalánál.

- Egy énekest, Miu – felelte Rya kis vigyorral.

Miu szomorúan megpaskolgatta a kezét.

- Bocs, főnök, de sajnos azzal nem szolgálhatok. Ha megengeded… - Miu már lépett is tovább.

Rya utána szólt.

- Legalább jóképű?

A lány elmosolyodott. Nem tudta megtéveszteni a férfit. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy Rya tudja, ilyen csábos mosolyt csak férfi tud a lány ajkára varázsolni.

- De még mennyire… Hetes sarokasztal. Győződj meg róla! – Rya arra pillantott, Miu pedig ellibegett.

A hetes sarokasztalnál fekete hajú férfi ücsörgött magányosan. Vállig érő haja az arcába áramlott, ahogy előrehajolt, hogy leadja rendelését Miu-nak. Jóképű, sőt, vonzó férfi volt, ezt Rya messziről észrevette. Elmosolyodott, látva Miu azon igyekezetét, hogy felhívja magára a vendég figyelmét. Aztán másfelé terelődött a figyelme. Két férfi a táncparketten éppen belekötött egymásba, halk sóhajjal indult, hogy rendet teremtsen. Meg is feledkezett Miu hódoltjáról.

- Uraim, kérem! – lépett a két vicsorgó fél közé felemelt kézzel. – Ezt talán nem itt kéne lerendezniük.

- Mi köze hozzá? – hördült fel az egyik fickó. Vékony, csontos testalkatú, enyhén lóarcú figura volt, csak a gazdagokra jellemző lezser öltözettel.

- Legyenek tekintettel másokra, kérem! – Rya hangja még mindig szelíd volt.

- Kopj le! – mordult fel ezúttal a másik fickó. Öltönyt, nyakkendőt viselt. Zavaroskék szemében whisky rémlett.

- Uraim, nem akarom kidobatni önöket, ezért kérem, fogják vissza magukat. – Rya nyugodtan állt a viaskodó felek között.

Az öltönyös megingott, és dühösen meredt rá.

- Ki a franc vagy? – böfögte Rya arcába.

Annak szeme se rebbent.

- Tachibana Rya vagyok, az Arany Lótsz tulajdonosa.

A lezser fickó elmosolyodott.

- Klafa. Tied ez a hely? – mutatott körbe.

- Igen.

- Oltári – nyihogta a fickó, aztán fenyegetőnek szánva további szavait, egészen közel hajolt Rya arcához. – Hát, akkor, nagypofa, sürgősen húzz innét, mielőtt veled törlöm fel a padlót!

Rya elmosolyodott. Látta, hogy a két zavargó kezdi felkelteni vendégei figyelmét. Felemelte a kezét, és odaintett biztonsági embereinek.

Jou és Hide udvariasan kitessékelték a két vendéget, s egyben közölték velük, hogy ezután nemkívánatos személynek minősülnek az Arany Lótuszban. Mindez erőszak nélkül történt, holott a lezser fazonú és az öltönyös igencsak igyekezett ezt megnehezíteni.

Rya elégedett volt. Váltott pár kedves szót némely barátjával, no, nem közeliekkel, mert olyan nem akadt, aztán körbesétált a Lótuszban. Hajnalra már arcára fagyott az udvarias mosoly, de szerencsére addigra megcsappant a vendégek létszáma. Ráadásul többen felhozták neki az élőzene hiányát, mire azonnal megugrott a vérnyomása, és csillagokat látott a haragtól, bár a kedves mosoly nem szűnt az ajkáról.

Hajnali négy órakor zártak, fél ötkor már viszonylagos rend volt, és várta a reggel érkező takarítókat. Rya úgy érezte, összeesik a fáradtságtól. Amióta Stephanie távozott, nem volt egy perc nyugta sem, még az alvással is gondjai voltak, ami kezdte megbosszulni magát. Kimerülten rogyott le szokásos helyére. Miu odasétált hozzá.

- Minden oké, főnök?

- Persze. A többiek?

- Már mindenki elment, csak Shiro vár rám a kocsinál.

Shiro az étterem főpincére volt, mivel egy házban laktak Miuval, általában közösen távoztak.

- Akkor mire vársz? Menj csak, biztos fáradt vagy.

Miu vállat vont, habozott.

- Van itt egy pasi…

- Na, és? Már zárva vagyunk.

- Tudom, főnök, de ő a zenéről szeretne beszélni veled – ellenkezett a lány bizonytalanul.

Rya megdörzsölte a halántékát. Egy pillanatig felmerült benne, hogy elküldi az illetőt, de győzött benne az üzletember.

- Milyen fickó?

- A hetes sarokasztaltól…

Rya azonnal felvonta a szemöldökét. Kíváncsi lett.

- Jól van. Küldd be, aztán menj haza. Én majd bezárok.

- Biztos, főnök? Ne maradjunk itt Shiróval? Akármilyen jó pasi, nem ismerjük…

Rya rámosolygott a lányra.

- Köszönöm, hogy aggódsz, de tudok vigyázni magamra. Köszönöm a mai munkád! Szép álmokat!

Miu nem tiltakozott tovább. Bólintott, és elsietett. Halkan döndült utána az ajtó.

Az idegen a bárpult magas székén üldögélt. Két karját végigfektette a pult szélén, hátát nekidöntötte. Nyugodtnak tűnt, és nem látszott fáradtnak. Na, igen, a kor… - gondolta Rya ironikusan.

Egyedül voltak.

Rya felállt. Nagyon óvatosan felpakolta az asztal tetejére a székeket, majd a pult mögé sétált. Keresett magának egy üveg ásványvizet, majd kérdően nézett a férfira, aki feléje fordult.

- Ugyanazt, köszönöm – felelte amaz halkan.

Rya kivett még egy üveget, levette a kupakot, leemelt egy poharat, és szakszerű mozdulattal vendége elé tolta. A férfi elismerően pillantott rá.

- Szóval maga Tachibana Rya – mondta.

- Igen, én lennék. Miu azt mondta, beszélni szeretne velem.

- Pontosan. A nevem Akechi Sayoko.

Kezet fogtak. Rya újra szemügyre vette a férfit. Sayoko nála legalább jó tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Fekete haja most is olyan rendetlenül hullámzott, mint amikor Rya először meglátta. Keskeny, csontos arcában zavaróan szürke szem ragyogott. Vékonyabb volt nála, valamivel magasabb is. Ujjai hosszúak voltak, és kecsesek, a kézfogása viszont határozott. Nem volt túlöltözve. Fekete farmert viselt fehér inggel, mégis lélegzetelállítóan nézett ki bennük.

- Miről akar beszélni velem? – szegezte neki a kérdést. Túl fáradt volt, hogy udvariaskodjon.

Sayoko mosolygott.

- Úgy hallottam, énekest keres.

- Énekesnőt – javította ki Rya automatikusan.

Sayoko félrebillentett fejjel pillantott fel rá.

- Biztos?

Rya habozott. Volt valami Sayoko megjelenésében és hangjában, ami azt az érzést keltette benne, hogy ő különleges. Zavaró és egyben izgalmas volt.

- Tehetünk egy próbát – hallotta a saját hangját.

Sayoko elégedetten bólintott, mintha csak tudta volna, hogy ez lesz a válasza. Magabiztos fellépése csak tovább erősítette az érzést, hogy ez a férfi tudja, mit akar az élettől, és meg is szerzi azt. Ivott egy korty vizet, majd a színpadhoz sétált.

Rya zavarodottan ácsorgott. Megrázta a fejét. Az egészet a fáradtságnak titulálta, így engedelmes sóhajjal a férfi után lendült. Sayoko visszaintette.

- Nyugodtan üljön le. Értek hozzá.

Rya lerogyott egy fotelba, a férfit figyelte. Sayoko szakszerű és gyors mozdulatokkal lehelt életet a gépekbe, amelyek a zenét szolgáltatták. Rya el volt bűvölve. A gépek elég bonyolultak voltak ahhoz, hogy annak idején még neki is hosszas gyakorlás igényeltetett működtetésükhöz.

- Mióta zenél? – érdeklődött.

- Amióta az eszemet tudom – felelte a férfi széles mosollyal. – A nagyanyám tanított meg zongorázni, alig voltam négyéves. Imádtam. Kamaszkoromban egy kis boltban dolgoztam, hogy megvehessem életem első gitárját. – Megállt a mikrofon előtt, láthatóan kezdeni szeretett volna.

Rya éppen jóváhagyólag biccentett volna, amikor megcsörrent a telefonja. Hitetlenkedve böngészte ki a kijelzőn épp aktuális barátnője nevét. Mit akar tőle a lány ilyen későn, korán – kinek-kinek hogy? Saori nagyon jól tudja, hogy ilyenkor szokott lefeküdni pár órára. Halk sóhajjal vette fel.

- Szia, Saori. Te még nem alszol?

- Aludni? – vihogta a lány. Jól hallható volt a zene pulzálása az éteren keresztül is.

- Merre vagy? – sóhajtott fel Rya. Megdörzsölte a szemét, ehhez most tényleg nem érezte magát elég élénknek.

- Nem tudom… vagy várj… Lizzynél vagyok… a Menő Csajokban – kuncogta a lány.

A háttérben valaki italt rendelt, Rya felismerte a hangban Saori barátnőjét. Ezek szerint buliznak.

- Pompás – mormolta.

A Menő Csajok diszkó volt, és az Arany Lótusz legnagyobb vetélytársa a városban. Lizzy McGuire volt a tulajdonosa, volt érzéke a dologhoz, de Rya tudta, hogy nincsenek azonos súlycsoportban. Mindketten más hangulatot, stílust képviseltek. Ő nem is akart versenyezni, nem volt miért. Aki szerette a Lótuszt, nem hagyta ott egy diszkó kedvéért, ami csak dübörgő zenét, italt, és hajnalig tartó tivornyázást szolgáltatott.

Rya szerint a szolgáltatás mást jelentett, és mivel ő ezt maradéktalanul teljesítette, nem érezte szükségesnek, hogy bárkivel is késhegyre menő vitát folytasson erről. Természetesen azért bosszantotta a dolog, hiszen Lizzy nem egyszer akarta elcsábítani az embereit is, és a felkínált összegek vagy éppen zsarolás nagyon nem voltak Rya ínyére.

- Mit akarsz, Saori? – kérdezte, és elkapta Sayoko pillantását. Nem volt kíváncsi, csupán érdeklődő és egy picit türelmetlen. Most már látszott rajta némi fáradtság, amit Rya el is hitt, hiszen egész este itt ült a bárban.

- Haza kellene menni… - lehelte a lány, és csuklott egyet. – Eljönnél értem, pincuri?

Rya – rossz szokásához híven – a fogait csikorgatta.

- Nem, kislány. Találj haza magad. Te is tudod, hogy nekem most ért véget a nap. Fáradt vagyok, így pedig nem ülök kocsiba.

- Küldess értem egy kocsit. Van sofőröd – nyafogta a lány.

- Nem fogom ugráltatni Tonyt. Nem az a dolga, hogy téged hazafuvarozzon egy átitalozott éjszaka után.

- Hogy te milyen irigy vagy… - Saori hangja sértettnek tűnt.

- Nem vagyok irigy, csak ésszerűen gondolkodom.

- Ezt utálom benned… - Saori hangja nagyon sírásra emlékeztetett. – Hogy még hajnalok hajnalán is ésszerűen gondolkozol…

- Nem vagy köteles elviselni. Menj haza taxival.

- Utállak! – Saori újabb változáson ment át, most már csak sértődöttség érződött rajta.

A férfit ez nem hatotta meg. Elege volt ebből a beszélgetésből, és úgy egészében véve a lányból is.

- Mérhetetlenül sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nem akarok továbbiakat, ezért megtennéd, hogy elfelejted a számomat?

Saorinak kellett pár másodperc, mire leesett neki, hogy a férfi mit is mondott.

- Te most… szakítasz velem? – A sikoly hallatán Rya arca megrándult.

- Pontosan. További jó bulizást! – mondta hűvösen, majd egyszerűen kinyomta a telefont. Utána gyorsan ki is kapcsolta. Saorit ismerve, kellett ez az óvintézkedés. Mit képzel magáról ez a nő? Viszont egy gondja legalább megoldódott. Úgy fél éve azért kezdett el járni a lánnyal, mert hízelgett neki Saori lelkesedése, dicséretei. Hogy milyen hülye is volt…

Sayoko nyugodtan bámult rá.

- Minden rendben? – kérdezte.

Rya összeszedte magát, bólintott.

- Bocsánat. Nyugodtan kezdje el.

Sayoko újfent elmosolyodott. Karaoke-n alkalmazott kivetítőt használt, tudta, hogy Rya a hangjára kíváncsi. Bár nem figyelte a szöveget, mégis a megfelelő pillanatban kapcsolódott be a dalba. Rya lélegzetvisszafojtva hallgatta. Számára az egész világ leszűkült erre az egy pontra. Akechi Sayokóra. A férfi hangja eleinte, az első strófáknál még bizonytalanabb volt, egy picit érdes, de aztán magára talált.

Merevsége felengedett, lágyan ringatta magát, alkalmazkodva a dallamhoz. Együtt élt a dallal. Tökéletes volt, mintha ezt a hangot ide teremtették volna. Rya lassan megnyugodott, a hang körbeölelte. Mindent elhitt volna ennek a hangnak. Sayoko tekintete elkapta az övét, nem eresztette, és szinte összekapcsolódtak a zene, a hang és a dal által. Az utolsó dallamok megborzongatták, mély levegőt kellett vennie, hogy a fejében megjelenő képektől megszabaduljon.

Véget ért a dal. Sayoko mozdulatlanul állt.

- Nagyon jó… - Rya érezte, hogy most az ő hangja rekedtebb a kelleténél. Mi a csuda…?

- Köszönöm. Egy kicsit szoknom kell az akusztikát, de tetszik a hely. Jó dolog itt énekelni. Szeretne még valamit hallani?

Rya komoly benyomást akart kelteni benne, ezért most zene nélkül egy általa meghatározott szám következett. Ezen egy picit vitatkoztak, a számnak ugyanis több változata volt, és Sayokónak rá kellett jönnie, melyiket kéri tőle a férfi. Sejtelme sem volt arról, hogy Rya már tudta, az egész el van döntve. Ezt a hangot kereste. Ez a hang kell neki.

Sayoko levette a mikrofont, lelépett a parkettre, és kerített magának egy széket. Leült pontosan a férfival szemben. Neki énekelt, a dal is neki szólt. Rya szíve a torkában dobogott, és örült, hogy félhomály van. Égett az arca, pedig a férfi nem tett egyebet, mint őt nézte, és énekelt holmi vágyakról, hirtelen jött szerelemről. Aztán ennek a dalnak is vége volt, Sayoko pedig helyére tette a széket, a mikrofont, és várakozva állt.

Rya előrehajolt.

- Mióta énekel?

Sayoko vállat vont.

- Régóta – felelte kitérően. – Ahogy mondtam már, a zene mindig is hozzátartozott az életemhez. Ez alól az éneklés sem kivétel.

- Mondta, hogy zongorán játszik. Gitáron is?

- Igen. Értek egy kicsit a szintetizátorokhoz is, bár nem én vagyok a legjobb. – Felnevetett.

Rya kíváncsi volt.

- Énekelt már valahol?

- Nem ebben a városban – válaszolt Sayoko megint kitérően. Az arca is bezárult, és nyilvánvaló volt, hogy erről nem akar beszélni.

Rya nem erősködött. Majd elmondja, ha el akarja. Ha pedig nem, úgy is jó. Végül is, csak az a fontos, hogy Sayoko itt van.

- Mikor tudna kezdeni?

Sayoko kikapcsolta a mikrofont.

- Ez azt jelenti, hogy fel vagyok véve? – kérdezte felcsillanó szemekkel, bár az arckifejezésén uralkodott.

- Még ma megcsinálom a szerződést. Mikor tudna kezdeni?

- Mennyi lesz a fizetésem? – Sayokónak valamiért ez fontos volt, de a feltett kérdésre még mindig nem válaszolt.

Rya megmondta. A férfi habozott, aztán halkan csak ennyit mondott.

- Nem igazán van szükségem pénzre amúgy – vallotta be. – Elég szép pénzt örököltem a nagyszüleim után. A döntő igazából az, hogy szeretnék-e itt dolgozni. Tetszik-e nekem annyira a Lótusz, hogy lekössem magam?

- És?

Sayokónak most már nem csak a szeme, hanem az arca is nevetett.

- Hányra jöjjek?

Rya is elvigyorodott.

- Délután kettőre, ha az jó. Hatkor nyitunk, de szeretném, ha addig tartana néhány próbát a zenekar többi tagjával. Jó lenne, ha mielőbb összerázódna velük. Ha megy a dolog, akkor akár este megmutathatja, mit tud élőben.

- Rendben.

- Délutánra elkészíttetem a szerződést az ügyvédemmel. Egy évre veszem fel, ebből egy hónap a próbaidő. Ez idő alatt magyarázat nélkül kirúghatom. Délután bent lesz a helyettesem, Dan, ő minden más tudnivalót el fog mondani, bemutatja a személyzet többi tagját.

- Értem. – Sayoko bólintott is nyomatékul, és kikapcsolta a sztereóberendezést. – Miket kell énekelnem?

Rya odasétált a pódiumhoz, és leült a zongorához.

- Megbeszéljük. Egyéni ötlet?

- Van pár saját szerzeményem – dőlt a zongorához a férfi.

Rya felnézett rá.

- Nagyon tetszik a hangod – közölte. Most először tegezte le a férfit, aki zavartan túrt a hajába.

- Köszönöm.

- Ennek köszönheted, hogy meghallgatom a dalaidat – tette hozzá Rya mosolyogva.

Sayoko már nyitotta a száját, de leintette.

- Nem most, természetesen. Ha elégedett leszek veled, jövő szombaton délelőtt ráérek. Mielőtt megkérdezed, mikor vagyok elégedett valakivel, azt Dan majd elmondja. – Elkomolyodva nézett a férfira. – Megbízom az alkalmazottaimban, cserébe elvárom, hogy ők is bízzanak bennem. Nem tűröm a viszálykodást, civódást, bizalmatlanságot. Őszinteséget várok el, és azt, hogy itt mindenki szeretettel végezze a munkáját. Ha ez nem teljesül, arra van az ajtó.

- Értettem. Igyekezni fogok.

- Az nem elég. – Rya leütött pár billentyűt. – Tedd a dolgod, ne csak igyekezz. A többi alakulni fog magától. – Váratlanul kezet nyújtott a férfinak.

Sayoko értetlenül szorította meg. Rya fogva tartotta az ujjait.

- Tudnod kell, hogy a klubjaim közül az Arany Lótusz a kedvencem, mert itt kezdtem mindent. Éppen ezért különösen fontos nekem a bár. Köszönöm, hogy segítesz nekem. Rya vagyok. – Elvigyorodott. – Isten hozott, Akechi Sayoko! Érzelgősségemet pedig fogd a fáradtságomra.

Sayoko tétovázott egy pillanatig, majd újdonsült főnöke kezére tette a sajátját.

- Utánad kérdezősködtem egy kicsit. Azt hiszem, jó lesz veled dolgozni. – A szürke szemek gyémántként csillantak, legalábbis Rya így látta. – Szerencsés vagyok.

Ebben maradtak. Rya a zongorára mutatott.

- Négykezes?

Sayoko elnevette magát, Rya vele nevetett. Aztán a férfi leült mellé, és belekezdett egy dalba. Kezük minduntalan összeakadt a másikéval.

- Ha legalább ittam volna – vigyorogta Rya, bár pontosan tudta, miért ilyen felszabadult.

Sayoko különös pillantást vetett rá, de nem mondott semmit. Rya viszont elégedetten mosolygott maga elé. Az Arany Lótusz meg volt mentve.