1. Remény nélkül

Javította: Fuszi.

Bevezetés

Az Úr 2026. esztendejében járunk. Ha kinéznénk most az ablakon, nyoma sem lenne életnek. Éjszakára mindenki megbújik. Az Ördög sohasem alszik. Álmomban még látom az egykori világot, de hol van az már? Egykoron, még a XXI. század küszöbén jobb jövőről meséltek nekünk. Úgy nőttem fel, hogy a politikusok azt szajkózták, meg fog változni a világ és az emberiségre új, szebb korszak köszönt majd. De amikor végignézek a tájon, nem azt látom, amit ők mondtak. Halált látok, temetetlen holtakat, szomorú sírokat, egykedvű, üres tekintetű embereket. Eltűnt minden, ami jobbá tehette volna a jövőt. Rommá dőltek a házak, levegővé váltak a városok és lakóik. Hol vannak már a nagy üzletközpontok, McDonald’s-ok? Hol van már Washington, Kína, a fél világ? Hová tűntek az emberek? Több mint négy év telt el, hogy rosszul döntöttünk, és elpusztítottuk a világot, mely évezredek óta az otthonunk volt…

Hogy honnan tudom mindezeket?

Ott voltam.

1. Remény nélkül

Közép-Amerika, Mississippi állam.

Jackson romjaitól pár kilométerre, New Orleanstól 110 mérföldnyire, a Good Life nevű fogadóban, este kilenc óra felé.

Piros lángok táncolnak vidáman a kandallóban. Pattog a nyers fa, amit Brian vágott ma reggel. Nedves, száradó ruhák szaga üli meg a meleg levegőt. Halk beszélgetés hangja hallatszik a sarokból, ahol összebújtak a menedéket kérők. A tűz barátságos, és vidám képek villódznak a falon. Egyedül ülök a tűz mellett. Senki nem jön a közelembe, mintha éreznék, hogy most egyedül akarok lenni.

A térdemen fekszik a kis jegyzetfüzet, amit még egy üzlet romjai között találtam pár napja. Összeszedtem hozzá tollakat és ceruzákat is. A füzet lapjai néhol összeragadtak, s egy kicsit meggyűrődtek. Az én céljaimnak azonban tökéletesen megfelel. Sietős léptek koppannak a konyha felől. Házigazdám lánya nagy korsó meleg teát hoz, hogy felmelegítse átfagyott vendégeiket. Kérés nélkül tölt az én poharamba is.

- Köszönöm.

- Anyám látni akarja – súgja, és elsiet.

Elkortyolom a teát, felállok. Egy nagy szemű, kétéves körüli kisfiú rám pislog az anyja mellől. Hallom, hogy korog a gyomra. Éhes, de ételt csak keveset kapott, ahogy mindegyikük. A fogadós kemény ember, kemény a szíve. A mai világban övék az élet. A köpenyem alatt, kis táskámban van néhány szikkadt pogácsa és egy darab csokoládé. Előszedem és odaviszem neki. Az anyja azonnal gyanakodva méreget.

- Tessék, egyétek meg – nyújtom a fiúnak.

Felcsillan a szeme, de győz a gyermeki félelem. A fejét rázza. Tudom, hogy nem fogja elvenni. Az anyja ölébe teszem szegényes ajándékomat.

- Egyék meg! – mondom halkan, de szigorúan. Egyenesen a szemébe nézek, hogy nyomatékosítsam szavaimat. Félrekapja a pillantását. Nem utasítja vissza. Ő nem.

- Köszönöm – motyogja az orra alatt, és fiának nyújt egy pogácsát. Aztán elosztja társai között, hogy minden gyereknek jusson. A felnőtteknek már nem is jut belőle. Ők majd akkor esznek, ha… kapnak, vagy találnak. Szörnyű a világ…

Otthagyom őket. Hajnalban, mielőtt elindulnának, még megvizsgálom azokat, akik engedik, és igyekszem majd rábeszélni Briant, hogy adjon nekik valamennyi ételt. Többre nincs lehetőségem. Felmegyek az emeletre. Itt vannak a vendégszobák, jelenleg ketten lakunk itt. Én és egy férfi. A mellettem levő szobában lakik, Jesse-nek hívják. Nem keressük egymás társaságát, bár ebben a világban már nem is egy életbiztosítás csak úgy barátkozni.

A padlástérben a tulajdonos él a családjával. Brian Johnsnak hívják. Kemény ember, de igazságos. Nekem eddig nem volt vele gondom. A felesége pár évvel fiatalabb nála. Szigorú asszony, a háború és az élet megkeményítette. Egyetlen fia túlélte a harcokat, de betegen tért haza. Jamie ápolása a feladatom, ezért vagyok itt. Lánya, Gina tizenhét éves, ártatlan angyal. Az a típus, aki még a vér és harcok közepette is szelíd és békés tudott maradni. Irigylem érte.

Kopogok Briannél. Beenged. Jamie újra rosszul van, nem is kell mondania semmit. Az öreg szeme fáradt, arcán elmélyültek a ráncok.

- Hol van? – kérdezem.

Felmordul.

- Hol lehetne? – int ingerülten Jamie szobája felé.

Shannon, a felesége behúz a fiukhoz.

- Na, végre! Hol volt ilyen sokáig? Csináljon vele valamit! – tördeli a kezét.

Leülök az ágy szélére. A halál szaga üli meg a levegőt. Jamie – sápadtan és falfehér arccal – fekszik. Az arca beesett, a szemhéja lila, a szeme alatt mély, fekete karikák. A lepedő kirajzolja testének körvonalait. Vékony, még a bordáit is meg tudnám számolni, ha akarnám. Nem akarom. Keze mozdulatlanul, elesett madárként hever mellette.

- Csináljon vele valamit! – ismétli meg az asszony. Megértem a kétségbeesését, én is voltam egykoron szülő.

Óvatosan kézbe veszem Jamie csuklóját. Megmérem a pulzusát. Alig érezhetően, lassan, nehezen ver. A mellkasára hajtom a fejem. Jamie lassan kinyitja a szemét, szomorúan elhúzza a száját.

- Helló, doki! – leheli. Csak azért hallom meg, mert olyan közel vagyok hozzá. – Mi vár odaát?

- Isten – felelem.

- Még mindig képes hinni benne? – kuncogja erőtlenül. – Janet is ott lesz?

Janet a menyasszonya volt. Egy éve halt meg.

- Igen, ott lesz.

Shannon közelebb húzódik. Hallani akarja, miről beszélünk. Jamie mély levegőt vesz. A keze ökölbe szorul. Rámosolygok.

- Vár rád.

Jamie is mosolyog. Neki boldogság a halál. Az itt maradóknak szenvedés az élet. Shannon megragadja a vállam.

- Doktor! Jamie… A fiam!

Most mit mondjak neki? Hogy a fiának jobb így? Mert igen, Jamie-nek jobb így. Föléje hajolok. Mellkasa mozdulatlan, tekintete üres, az ajkán még mindig ott van a szomorkás mosoly.

- Sajnálom, Shannon – sóhajtom.

Az asszony felsikolt.

- Nem, nem! Nem halhat meg!

A fiára borul. Hátrébb húzódom. Már nem érzek semmit, részvétet, vagy bánatot. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni. Nem vagyok mindenható, középkori körülmények között nem tudok életet menteni. Kimegyek a szobából. Brian a falhoz támaszkodva áll. Az arca komor, a tekintete égő.

- Sajnálom – ismétlem meg. Bólint. – Holnap reggel elmegyek. Már nincs szükség rám – teszem hozzá. Újra bólint. Otthagyom.

Lemegyek a szobámba. Az ajtó előtt Gina áll. Sír. Biztosan hallotta, mi történt. Shannon fájdalmas sikolya valószínűleg még a földszintre is lehallatszott. Fáj látnom Gina fájdalmát. Néha azt hiszem, hogy kihalt belőlem minden érzelem, aztán váratlanul rám tör a magány, és a kétségbeesés érzése. Csak áll, és némán sír. Átölelem. Úgy bújik hozzám, akár egy vigasztalásra szoruló gyermek. Motyogok neki valamit, magam sem tudom, mit. Viszont jó érzés, hogy megvigasztalhatom, hogy vigaszt nyújthatok.

Jesse a szomszéd szobából kinéz a folyosóra.

- Mi történt? – kérdezi halkan. Durva, összeszabdalt arcú férfi, első pillantásra nem néz ki túl bizalomgerjesztően. Azonban láttam már Brian vérebeivel játszani, akik úgy ettek a tenyeréből, mint a kezesbárányok.

- Jamie meghalt – válaszolom ugyanolyan halkan. Gina felzokog. Reszket. Görcsösen kapaszkodik a kabátomba. Jesse elhúzza a száját.

- Franc! – morogja, és visszalép a szobájába.

Bekísérem Ginát a szobámba. Leültetem az ágyra, letérdelek eléje.

- Boldog volt. Jobb, hogy így történt – szorítom meg a kezét.

Mély levegőt vesz, szipogva mormolja.

- Tudom.

Melléülök, mire a vállamra hajtja a fejét. Közel fél éve lakom itt, azóta nagyon közel kerültünk egymáshoz. Ő lett halott kishúgaim pótléka, én meg amolyan báty-féle lettem a számára.

- Ez nagyon nehéz, de te erős vagy. A bátyád békében ment el, és biztos vagyok benne, hogy nem szeretné, ha sírnál miatta. Légy olyan, amilyen eddig. Erős és bátor. Tiszta, akár egy angyal.

Furcsán néz rám.

- Nem vagyok angyal – húzza ki magát. – Kívántam, hogy meghaljon. – Már nem sír.

Megértem őt. Amikor az ember látja, ahogy a szerettéből lassan elszáll a lélek, egy idő után azt kívánja, bárcsak meghalna. Bárcsak… gyors lenne a halála. Megsimogatom a haját.

- Most már minden rendben lesz.

- Semmi sem lesz rendben – rázza a fejét. – Gyűlölöm ezt a helyet.

Várom, hogy folytassa. Tudom, hogy már régóta nyomja valami a szívét. Én itt vagyok, hogy meghallgassam.

- Mindig csak Jamie-vel foglalkoznak. Jamie így, Jamie úgy… Jamie jobban csinálta, Jamie… Jamie mindenben jobb. Férfi. Én pedig csak egy lány vagyok, aki csak arra jó, hogy főzzön, mosson, takarítson. Nem érdekli őket, hogy én mit akarok. El akarok menni innen.

- És hová mennél?

- New Orleansba. Ott élnek Janet szülei.

- Élnek? – A hangom egy picit kérdő.

Gina tétovázik.

- Egy évvel ezelőtt még éltek… és Mike is, Janet öccse, de nem tudom… Egyedül nem merek elindulni.

Tudom, hogy mit akar. Velem jönni.

- Nem jöhetsz velem. Veszélyes az utam.

- Kérlek, kérlek! – ragadja meg a kezem. – Csak New Orleans-ig.

- Nem lehet. Szeretném, de nem lehet.

Elnéz mellettem. Feláll.

- Azért köszönöm – motyogja. Vissza sem néz, úgy hagy ott.

Sokáig ülök az ágyon. Nem veszek talán még levegőt sem. Aztán végigdőlök a lepedőn. Odakint vihar kezdődik. Villám cikázik, haragosan háborog az ég. Az eső keményen kopog az ablaküvegen. Elalszom. Álmomban újra az esküvőmön vagyok, de jegyesem helyén csontváz ácsorog hófehér ruhában és csontvázbabát tart karjaiban. Felriadok. Valaki dörömböl az ajtómon.

- Igen?

- Doktor, Brian vagyok.

A sürgető hangra kinyitom az ajtót. Mielőtt egyáltalán megszólalhatnék, egyszerűen félresöpör, és körbefutja a szobát.

- Valami baj van? – kérdezem bizonytalanul.

- Gina hol van? – markolja meg a karom.

Félelem cikázik át rajtam, ahogyan kint villódzik egy villám fénye.

- Itt nincs.

Brian vadul megráz.

- Jesse veled látta utoljára. Hol van?

- Már régen elment tőlem. Nem tudom, hová.

Brian vicsorog.

- Megszökött, biztosan megszökött. Naiv lány.

- Talán még jobb is így. Vagy talán azt hiszed, jól érezte magát itt? Ebben a börtönben? Ahol csak a fiad volt a fontos?

- Ne merészelj velem így beszélni! – ordítja az arcomba.

- Igazam van – mordulok rá, és kitépem magam a kezei közül. – Gina azért ment el, mert ti úgy kezeltétek, mint valami szolgálót. Ő a lányod, nem egy tárgy!

- Mit tudsz te a gyereknevelésről?

Keserű lesz a szám íze. A hangom megkeményedik.

- 2021. november 19.-én született meg a lányom, Jessica. Nem élt két évet sem, de én azért biztos vagyok abban, hogy nem úgy kell nevelni egy gyermeket, hogy az gyűlölje az otthonát. Te talán másképp gondolod?

Brian a fogait csikorgatja, de visszahúzódik. Talán a szememben lát valamit. Néha, amikor a tükörbe nézek, magam is elképedek azon, hogy egyetlen pillantásom láttán meghunyászkodnak az emberek. Brian is ezt teszi.

- Meg kell találnom – motyogja bizonytalanul. – Reggel farkasok nyomait találtam az istállónál. Nem szóltam róla, mert nem akartam ijedelmet kelteni.

- Veled megyek – határozom el. A zsákomhoz megyek, kötszert, fertőtlenítőt veszek elő, de nagyon remélem, hogy nem lesz szükség gyógyszerekre. A késemet is magamhoz veszem. Sose lehet tudni a mai világban.

Követem Briant. Lent, a fogadószobában Jesse áll. Nem szól, amikor csatlakozunk hozzá. Brian a menekültek felé fordul. Segítséget szeretne kérni tőlük, de nem értek egyet ezzel. Ezen véleményemnek hangot is adok.

- Nem jó ötlet. Gina a sötétben nem ismerné fel egyiküket sem, a hangjukat pedig talán sosem hallotta. És különben is, nem vennénk hasznukat. Betegek, kimerültek. Meghalnak, ha kiküldöd őket ebben a viharban.

- Nem érdekel! – morran fel durván Brian. – Meg akarom találni a lányom.

Jesse óvatosan megszólal.

- A doktornak igaza van. Mi ismerjük a környéket, és a lányodat is. Előlük elfutna, és soha nem találnánk meg. Ezt akarod?

A határozott hang és ésszerű érvelés magához téríti Briant. Legyint.

- Menjünk!

Mentünk. Miest kilépünk az éjszakába, lecsap ránk a hideg, az eső. Fázósan burkolózom a kabátomba. Bár vastag, a hosszú út során sokat kopott. Az alja rongyos, a bokámat verdesi. Felhajtom a galléromat a szél ellen. Brian ütött-kopott zseblámpát nyom a kezembe, majd Jesse is kap egyet.

- Én a főút felé megyek – jelenti ki, és eltűnik az éjszakában.

Jesse felkapcsolja a lámpáját, és az ellenkező irányba int.

- A régi park felé még vannak épen maradt házak – mondja. Választ nem vár, belesüllyed a bokrok közé.

Én csak ácsorgok a sötétben. A lámpa a kezemben van, de nem kapcsolom fel. A villámok fénye bevilágítja a környéket. Már most reszketek a hidegtől, és didergek átázott ruhámban. Kételkedem abban, hogy Gina messzire elment volna ebben a viharban. Okos lány ő, hiába vezérli most minden tettét a menekülni vágyás. A fogadó épülete mögött vannak istállók és melléképületek. Arrafelé veszem az irányt.

A sárban dagonyázom, kétszer is megcsúszom, de végül épen jutok el az istállóig. Biztosra veszem, hogy Brian már itt is járt, ám a hatodik érzékem általában nem csap be. Résnyire nyitom az ajtót. Besurranok. Meleg állati testek szaga tölti be a helyet, keveredve a trágya és a gabona szagával. Négy ló horkantgat felém.

Az istálló hátsó részében malacok és két kecske kapott helyet. Jól ismerem a helyet, jártam már itt. Minden reggel kiviszem a lovakat futtatni, ismernek. Ezért nem ugat meg a három, hatalmas kutya sem. Csupán barátságosan meglengetik a farkukat és alszanak tovább. Leteszem a lámpát a kisasztalra, az ajtó mellé. Az ablakon bevillan a villám fénye. Szemem már régen hozzászokott a sötéthez, megbotlás nélkül eljutok a lépcsőig, mely az emeletre vezet, ahol a szénát és az állatok takarmányát tartják.

Felérek, semmi mozgás. Félrebillentett fejjel hallgatózom. Egyenletes lélegzés hangja üti meg a fülemet a sarok irányából. Odaosonok. Valóban Gina kuporog a széna tetején. Haja szétterül az arca körül, arca békés, nyugodt, de látszanak rajta az elsírt könnyek nyomai. Letérdelek mellé, elsimítom a rövidebb tincseket a homlokából. Felriad. Tágra nyílt szemmel bámul rám. Villám fénye villan, pupillája fekete és elnyel. Megdördül az ég.

- Nem megyek vissza – suttogja hátrébb húzódva.

- Az apád aggódik – felelem halkan. Talán nem is hallja meg. Még hátrébb mászik.

Valahol beesik az eső. Egyenletesen kopog odakint a hidegben, idebent a melegben.

- Nem megyek vissza – ismétli.

- Jesse és az apád odakint keres téged a viharban. Gyere vissza a házba.

- Elmegyek innen!

- Most? Ilyen időben? Nem jutnál messzire. Farkasok járnak a környéken, térdig ér a sár. Reggelre halott lennél.

- Még az is jobb lenne, mint itt maradni! – kiáltja kétségbeesetten.

- Reggel elindulok New Orleans-ba. Ha most bejössz, velem jöhetsz.

Reménykedve közelebb hajol.

- Komolyan?

Mérlegelem a döntésemet. Nagy terhet vállalok, ezt hamar megállapítom. Csakhogy felelősséget vállaltam érte. Már nem léphetek vissza, nem okozhatok csalódást. Betartom a szavam.

- Igen, komolyan.

A nyakamba ugrik. Sír és nevet egyszerre. Bennem kétségek motoszkálnak. Mi lesz, ha nem találja meg, akiket keres? Mi lesz, ha…? Ezernyi kérdésem lenne, de egyiket sem teszem fel. Ha lennének is válaszok, vagy éppen nem, ő akkor is útra kelne. Igen, ilyen az élet.

Felemelem, átölelem. Egyensúlyozok, hogy épségben lejussunk. Szinte megfojt, úgy öleli át a nyakam. Lent felveszem a lámpát, a zsebembe rejtem. Kilépünk. Pillanatok alatt bőrig ázik, én pedig újra elmerülök a sárban. Nagyot dörren az ég. Gina összerezzen a karjaimban. A villámok fényénél elindulok a ház felé. Alig látok valamit az esőtől. Botladozom. Vonyítás hallatszik a fák felől. Arrafelé pislogok.

Gina is hunyorog.

- Mik azok ott? – kiabálja a fülembe idegesen.    

Láttam már őket nem egyszer. Soványak, betegek, vörös szemekkel, loncsos bundával. Farkasok. A háború túlélői. Ott mozognak a fák között, bokrok alatt. Minket bámulnak, körbekerítenek. Tucatnyian lehetnek. Éhesek, vérre szomjaznak. A miénkre.

- Leteszlek. Ha intek, próbálj eljutni a házig. Sikíts, kiabálj, csak ne állj meg! Ne nézz hátra, oldalra, semerre, csak előre! Megértetted? – rázom meg.

Reszket, remeg az ajka, a villám fénye egy pillanatra megvilágítja rettegő tekintetét. Bólint. Lecsúsztatom a földre. Belesüllyed a felázott földbe.

- Vedd le a cipődet! – ordítom a fülébe, a vihar olyan erővel tombol, hogy egész közel kell hajolnom. – Ha beleragad a sárba, eleshetsz.

Kilép a cipőjéből. A farkasok körénk gyűlnek. A zseblámpát Gina markába nyomom. Leveszem a kabátomat, félredobom. Néhányuk ráront, vicsorognak egymásra. Cincálják, tépik, szaggatják. Megtaszítom Ginát a ház felé. Megtántorodik, és rohanni kezd. Az utána induló farkasok elé vetem magam. Elesek, hiába tárom szét a karom. Az eső földdel keveredve a bőrömbe ivódik. Számba, szemembe folyik. Homok és föld csikorog a fogaim között.

Az egyik farkas a lábam felé kap. Elrúgom magamtól. Nagyot nyikkan tőlem alig másfél méternyire. A hátamra vergődöm. Az arcom felé kap az egyik vicsorgó fog tulajdonosa. Felrántom a kezem. Éles fogak marnak a karomba. Vér folyik végig a könyökömön. Nehezedik a helyzetem. A vér szagát érezve még több farkas gyűlik körém. Nem messze tőlem Gina felsikolt. Odasandítok. A földön hasal. Összekuporodik. A vállába mar az egyik állat.

Düh kúszik fel a torkomon. Megragadom a következő rám támadó állat bundáját, és nekihajítom a Ginának támadó farkasnak. Nyüszítve érnek földet, az egyiknek eltörik a jobb mellső lába, vér folyik a sárba. Társai nyugtalanul forgolódnak. A sebesült farkas sebezhetőbbnek és gyengébbnek tűnik, mint én. Belerúgok egy másikba. Pár méterre Gina élesen sikoltozik. Kezét a vállára szorítva vergődik. A farkasok elhúzódnak tőle, tőlem. Késemet előkaparva négykézlábra húzom fel magam, és a lány felé kúszom. Pöttyök ugrálnak a szemem előtt.

Gina körül kettő farkas kezd el újra körözni. Hívogatja őket a vérszag. A többieket jobban vonzza a társuk látványa. Gina sír. Könnyei összefolynak az esővel. A farkasok közelebb araszolnak. Ahogy közelebb érnek, az egyik – öreg és tapasztalt – elhúzódik az utamból, a másik – fiatal és tapasztalatlan – rám vicsorog, és lelapul. Azt tervezi, hogy rám ugrik, látom a szemében. Már a levegőben van, amikor beleszúrok a szívébe, és áthajítom kapálózó testét magam felett. Nem is pazarlok rá több időt. Elkapom Gina karját – fájdalmasan felsikolt – és felrántom a földről. Botladozva húzom magam után. Véres karomat védelmezően szorítom a mellkasomhoz. Lüktet és fáj.

- Futás! – nyögöm. – Gyerünk! – rángatom a lányt.

Sír, de ott botladozik mögöttem. Vállából vér szivárog. Az eső még mindig szakad. Lemossa rólunk a sár és vér nyomait. Már látom a ház fényeit, amikor két alak bukkan fel előttünk.

- Doktor? – ismerem fel Jesse hangját.

- Befelé! – ordítok rá rekedten. – Hemzsegnek itt a farkasok.

- Gina? – lép közelebb Brian.

- Túléli. Befelé! – lököm meg.

Jesse elkapja Gina derekát, és könnyedén a vállára emeli. Szótlanul indul vissza a házba. A lány kábultan reszket. A melléképületek felől kutyaugatás hallatszik. Brian kezében megrándul a zseblámpa fénye.

- Az állatok… - mozdul.

Tétovázok. Ha elengedem, meghalhat. Már nem fiatal, a farkasokkal nem veheti fel a versenyt. Ha viszont itt kell maradnia, az állatok pusztulhatnak el. Az életük. A rohadt életbe! Patthelyzet.

Fáj a karom, haloványan lüktet. Az adrenalin még dolgozik bennem, nem fázom. Visszaintem.

- Menj a lányodhoz! Majd én visszamegyek…

- Egyedül? – hökken meg Brian.

Fogaimat csikorgatva indulok vissza. Erősen markolom a késemet.

- Én egyedül vagyok – szólok vissza a vállam felett.

Brian elenged, vagy legalábbis nem jön utánam. Vánszorgok. Szitkokat morzsolok el a fogaim között. A villám éles fényénél meglátom a farkasokat. Két széttépett társukból lakmároznak. Ügyet sem vetnek rám – egyelőre. Elosonok mellettük. Lehúz a karom. Kabátom maradványainál megállok, felszedem a földről. A vállamra terítem, hogy legalább valamennyi védelmet adjon az eső és a szél elől. Megyek tovább.

Nagyon sok idő múlva elérem az istállót. Résnyire nyitom az ajtót, besurranok. A kutyák őrjöngve fogadnak, nyoma sincs rajtuk a nyugalomnak, amit előző itt jártamkor jellemezte őket. Csitítom, nyugtatom őket, közben előszedem a sáros gézt a zsebemből. Nagy nehezen felkötöm a karom. Szedett-vedett kötést készítek rá, addig megteszi, amíg vissza nem érek. Újra a kutyák felé fordulok, akik nyugtalanul néznek a hátsó rész felé. Villog a szemük – fenyegetően, nyugtalanul.

Ledobom a kabátot a sarokba, és követem őket. Csontropogást hallok, lefetyelést. Vizes ruhámba törlöm a kezem. Megmarkolom a kés nyelét. Óvatos léptekkel a malacok karámja felé veszem az irányt. A kutyák előrefutnak. A malacok röfögnek, visítanak, amikor meglátnak. Az egyik sarokba húzódva reszketnek. A kutyák nem tudnak bejutni hozzájuk, így megvédeni sem tudják őket. Bár lehet, hogy jobban lefoglalná őket, hogy ők is elkapjanak egy húsosabb példányt. Brian nem tartja őket jó koszton, ők is éhesek, de azért a farkasokat kívül tartották volna.

Egy deszka résein keresztül ugyanis bejutottak hozzájuk. Az egyik éppen Brian legkövérebb malacából csemegézik. A másik a hátsó falnál fekszik, nem néz ki túl élénknek, talán nem is él. Nem merem kinyitni az ajtót, mert akkor a kutyák bejutnak, így inkább átmászom a kerítésen. A szememet végig a farkasokon tartva, a többi malacot áthajtom a szomszédos karámba, mely ebből nyílik. Az állat lelapul, de nem zavartatja magát. Mintha tudná, hogy egyelőre nem bántom. A kutyák vicsorognak, a deszkát kaparják. A lovak is nyugtalankodnak.

Lihegve pihegek. Fogalmam sincs, mit tegyek. Végül a kést előre tartva közelebb araszolok. A fal mellett heverő farkas tekintete üveges, pofája véres. Lábán földes a szőr. Úgy sejtem, ő ásta a lyukat a beszakadt deszka alatt. Nem szép példány, nem is vesztegetek rá több időt. A malacból darabokat kitépő másik állat… nos, az eltér a többi, sovány, szőre hullott társától.

Hatalmas, szürke bundája ezüstös a pofájánál, a szeme csillogó aranysárga, a fogai fehéren villognak. Nem támad, vár. Véres a bal oldala. Nem tudom, hogy a malac, a másik farkas vagy a saját vére szárad rajta. Nincs szívem bántani, hiszen olyan gyönyörű, lenyűgöz a szépsége. Letérdelek hozzá, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nekem ugorhat, de győz bennem a segíteni akarás.

Fáradtan nyüszít. Úgy sejtem, valami keverék lehet, hiszen nem kutya, de nem is farkas. Igaz, annyira nem vagyok tisztában a kutyafajtákkal. A maradék gézzel kitisztítom a sebét, valószínűleg verekedés közben sérült meg. Kezemet edénnyé téve össze, kitartom az esőre, és amikor megtelik, odatartom eléje. Belefetyeli az egészet. Hálásan ejti a fejét a karomra. Őszintén szólva, megsajnálom. Nem hagyhatom itt, Brian biztos megölné.

Megsimogatom, amit nyugodtan tűr. Felnyalábolom, a karom megsajdul ugyan, de azért kibírom. Összeszorított fogakkal viszem ki. A kutyák morognak, de egyetlen szavamra visszahúzódnak. Beengedem őket a malachoz, hogy az ne vesszen kárba. Éhesek, így lerohanják. Most jön a tervem legnehezebb része.

Leteszem a farkast a szénára, kilesek. Nem csitult a vihar, de farkasokat nem látok. Takarót szedek elő az asztal alól. Bebugyolálom az állatot, és a vállamra veszem. A nyelvemre harapok, nehogy felkiáltsak. Csak azért is megcsinálom – határozom el magam. Elhagyom az istállót. A házakhoz indulok a parknál. Vacognak a fogaim. Mire elérek odáig, alig állok a lábamon. Belököm az első ház ajtaját, és bebotorkálok. Hiányzik az egyik ablak. Besüvít a szél, beesik az eső. Beljebb viszem a farkast. Leteszem az egyik sarokba a lépcső alá.

- Ennyit tehetek érted – veregetem meg a bundáját.

Ott hagyom, pedig fáj érte a szívem. Nem vihetem magammal, senki nem tűr meg egy olyan állatot, amely ennyire hasonlít egy farkasra. Még pislogni sem lenne időm, már le is lőnék, azt meg nem akarom. Nem venném a lelkemre. A természetre bízom hát a további sorsát.

Szinte rohanva indulok vissza. A dombon lefelé megcsúszom. Felkiáltok, kapaszkodó után nyúlok, de nincs. Rázuhanok a rossz karomra. Jó pár percig csillagokat látok. A hátamra fordulva levegő után kapkodom. Eső mossa el az estét, kitisztítja a fejem. Maradnék még, de farkasvonyítás hallatszik a fák felől. Lassan, kimerülten feltápászkodom. Már magam sem tudom, mi visz előre. Újra megbotlom, erős kezek kapják el a vállam.

- Itt vagyok – hallom Jesse hangját.

- Gina? – motyogom.

- Jó helyen van – mondja, és átkarol.

Átázott ő is, de nem reszket. Kemény tekintettel halad, húz magával. A lábaim felmondják a szolgálatot, elesek, magammal rántom őt is. Térdre esik, de megtámaszkodik, mielőtt elterülnénk a sárban. Sárga szemek villannak a bokrok mögött.

- Nem tudok… tovább… menni… - lihegem.

A világ már fekete, hiába a villámok fénye.

- De igen! – rántja meg Jesse a karom. A rossz karom…

Felkiáltok a fájdalomtól, de őt ez se tartja vissza attól, hogy felrángasson a földről.

- Ha eddig kibírtad, kibírod még tovább is – szűri, ellenmondást nem tűrően, a fogai között. Átlép a másik oldalamra, a karomat átveti a nyakába, és felhúz. Hallom, hogy csikorognak a fogai. Ha itt hal meg ő is, akkor sem hagy itt. Makacs ember. Makacssága valamelyest magamhoz térít. Nem hagyhatom, hogy miattam baja essen. És különben is… nem halhatok meg, még dolgom van. Vannak, akiket még meg tudok menteni… Mély levegőt veszek, kihúzom magam. Ketten könnyebb lesz. Jesse már-már éjfeketének tűnő mélykék szeme fürkészve figyeli a bokrokat.

- Sietnünk kell – pillant rám.

- Oké – szorítom meg a kezét.

Elindulunk. Egyik lépést tesszük a másik után. Nem tudom, hányszor botlom meg, és Jesse hányszor tart meg. A farkasok ott ólálkodnak körülöttünk, de békén hagynak minket. Nagyon távolinak tűnik a ház, de végül megpillantom.

- Már nincs messze. Tarts ki! – zihálja mellettem Jesse, és érzem a mozdulatain, hogy már csak az akarat viszi előre. Ennek ellenére nem enged el.

Várnak minket. Kinyílik az ajtó, belépünk. Rosszul vagyok, forog a világ. Alig érzem, amikor a padlóra zuhanunk. Messziről hallom Jesse kapkodó légzését, hadaró hangját, aztán a mély, fekete sötétség elragad, és végre nincs fájdalom…