1. fejezet

1.

Christian Roberts döbbenten meredt hívatlan látogatójára. Titkárnője a karjába kapaszkodott, de ez nem akadályozta meg a férfit abban, hogy egészen az asztaláig lépkedjen.

- Elnézést, Mr. Roberts! – Tina, Christian már nem épp fiatal asszisztense kétségbeesetten nézett. – Megmondtam, Mr. Gordonnak, hogy senkit nem fogad, de ő mégis ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzon önnel. Bocsásson meg, azonnal hívom a biztonságiakat!

A férfi könnyedén lerázta az asszonyt, és komoran rátenyerelt az asztalra.

- Nem kellenek biztonságiak – közölte tengermély hangján. – Ha elmondtam, amit akartam, akkor már itt sem vagyok.

Christian mérlegelt.

- Távozhat, Tina.

- Uram… - Az asszony engedelmesen bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Mit akar, Mr. Gordon? Ha jól értettem a nevét…

- A nevem Joel Gordon. Én bérlem az egyik ingatlanját. Már találkoztunk, bár nem mostanában.

Christian fejében adatok kavarogtak, bólintott.

- Emlékszem. Már közel kilenc éve, ha jól emlékszem. Az első bérlőm volt annak idején.

- Pontosan. – A férfi egy levelet szedett elő a zsebéből. Széthajtogatta, és lecsapta a férfi elé. – És most ez miatt vagyok itt. Szeretném tudni, miért mondja fel a szerződésemet? Soha nem voltam elmaradva egyetlen részlettel sem, sőt, még többet is fizetek, mert szeretném megvásárolni a helyet. Annak idején telefonon beszéltünk, és akkor azt mondta, hogy tíz év után lehetőség van rá. Egy évem van vissza, megvan rá a pénzem is, erre maga felmondja a bérleti szerződést… Miért?

Christian gondolkozott, és közben végigolvasta a levelet is.

- Pillanat… - Felállt. – Ennek utánanézek. Addig üljön le! – mutatott a hatalmas fotelokra az iroda másik felén.

- Köszönöm.

Christian megállt Tina előtt, aki máris vigyázzba vágta magát, amikor ő kilépett az ajtón.

- Rice bent van?

- Igen, uram.

- Nála leszek, ha kellene valami. Mr. Gordonnak pedig vigyen egy kávét.

- Igenis.

Christian felidézte magában a férfi nyurga alakját, copfba fogott hosszú haját, nevetőráncokkal tarkított arcát.

- Inkább teát… - mondta, majd végigsietett a folyosón.

Vállalata már kilenc éve működött, akkor örökölt az apja után egy nagyobb összeget, amit be akart fektetni. Akkoriban felvásárolt pár olcsó, rossz állapotban levő ingatlant, felújította őket, majd jó pénzért eladta vagy kiadta őket bérbe. Ma már számos ház volt az övé a városban, és nevet szerzett a szakmában. Értett a dolgához, és mindenki tudta, hogy érdemes hozzá fordulni. A Gordon által bérelt ingatlan a város nyugati felén feküdt. Egy kétszintes épület, emlékszik is rá, mert a teljes vezetékhálózatot ki kellett cseréltetnie, ami nem kis összegbe került. A férfi sem ismeretlen a számára. A házat ugyanis akkoriban el akarta adni, lett is volna rá vevője. Ekkor azonban berobbant az irodába – a régi irodája még csak két szobából állt egy kis utcácskában – Joel Gordon. Fiatal volt, ám lelkes. Egy bárt szeretett volna nyitni a lottónyereményéből. Ahhoz nem volt elég pénze, hogy megvegye, így ki akarta bérelni. Akkoriban hosszan gondolkodott, hogy megkösse-e vele a szerződést, de végül meggyőzte őt a férfi makacssága és elhatározottsága. Valóban azt ígérte neki, hogy ha még tíz év múlva is meglesz a bár, akkor áron alul eladja neki az épületet. Persze, akkor úgy gondolta, hogy a férfinak esélye sincs azon a környéken évekig üzemeltetni egy bárt. Az élet azonban nem őt igazolta. Joel bárja a mai napig nagyon jó bevétellel zárta az éveket. Viszont most ez a levél…

Rice titkárnője nem volt a helyén. Erre a homlokát ráncolta. Kopogás nélkül nyitott az irodába. Megtorpant a küszöbön, és felvonta a szemöldökét.

- Zavarok?

Helyettese, aki épp titkárnője combjait markolászta, zavartan összerezzent.

- Chris… Mi járatban?

- Sandra, távozhat! – intett a nőnek Christian, miközben besétált. A levelet lengette. – Tudsz erről valamit?

Rice elvette, elolvasta, majd nagyot nyelt.

- Figyelj…

Christian tenyere nagyot csattant az asztalon, ahogy nem is olyan régen Gordoné az övén.

- Nem, te figyelj! Ezzel a levéllel megszegted a Gordonnal kötött megállapodásomat. Elolvastad egyáltalán az eredeti szerződést?

- Gondolom, egy sima bérleti szerződés…

- Tévedsz. Az volt az első bérleti szerződésem, így engedékenyebb voltam, mint később.

- Mire akarsz kilyukadni? – Rice homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Christian igazán félelmetes tudott lenni, ha akart, s jelen pillanatban nagyon akart.

- Vedd úgy, hogy fogadást kötöttünk. Egy bárt akart nyitni, én pedig megállapodtam vele, ha tíz évig fenn tudja tartani, áron alul megveheti. Ha viszont csődbe megy, akkor az épület újra az enyém, és semmilyen veszteség nem ér. Gordon kilenc éve rendesen fizeti a részleteket, sőt, magasabb összegeket, mint a szokásos, mert már csak egy éve van, és szeretné megvenni a helyet.

- Te meg vagy húzatva! – Rice fel volt háborodva. – Az a környék kezd kikupálódni, az ingatlan nemsokára egy vagyont fog érni, te pedig fillérekért elkótyavetyélnéd?!

Christian szeme összeszűkült, majd visszavette a levelet, és kettétépte.

- A szerződés érvényben marad, te pedig gondolkozz el, hogy meddig akarsz nekem dolgozni.

Rice hal módjára tátogott, amikor kiviharzott az irodából. Gordon viszont nyugodtan teázott, amikor belépett. Az asztal sarkán ücsörgött, és a kilátásban gyönyörködött.

- Finom a tea, köszönöm – fordult feléje. – Honnan tudta, hogy ezt szeretem?

Christian megállt mellette.

- Nem olyannak tűnik, aki kávézik.

Gordon elnevette magát. A komor viselkedés eltűnt, helyette maradt a vidám közvetlenség.

- Valóban. Elintézte, amit el akart?

- Igen, elnézést kérek a félreértésért.

A férfi egyenesen ránézett, és Christian úgy érezte, hogy átlát rajta.

- Köszönöm.

- Én köszönöm a türelmét. Legközelebb, ha bármi gondja van, hívja fel a titkárnőmet, és ő majd szól nekem.

A férfi letette a csészét, és ravasz pillantást vetett rá.

- Jól emlékszem, hogy bármilyen javítási munkálatokra van szükség az épületen, azt a tulajdonos állja?

Christian maga sem értette, de nem állt le vitatkozni a férfival, pedig tudta, mire megy ki a játék. Jövőre letelik az egy év, és Gordon még azelőtt szeretné helyrepofozni a helyet, természetesen nem a saját költségén. Végül is, miért ne? Eddig egy centet se kellett arra az épületre költeni, és talán a nosztalgia okán, de egye fene, belemegy.

- Milyen javításra gondol, Mr. Gordon?

- Joel – javította ki a férfi. – Úgy emlékszem amúgy, hogy tegeződtünk.

- Lehet. Chris vagyok – nyújtott kezet.

- Kösz. – Joel úgy vigyorgott, mintha valami nagy szerencse érte volna. – Nos, a javítások… Mi lenne, ha eljönnél megnézni őket? Meghívlak egy italra, de akár nálam ehetünk is, az emeleten lakom.

Christian végiggondolta. Mostanában folyamatosan csak dolgozott, és talán nem ártana egy kicsit kikapcsolódnia. Baj nem lehet belőle.

- Miért ne? Rendben van – egyezett bele.

Joel erre lepattant az asztalról, és megölelte.

- Szuper! Akkor mit szólnál a péntekhez? Igaz, tömve lesz a bár, de legalább látod, hogy megy a bolt.

Christian megmerevedett. Ez a közvetlenség, az ölelés enyhén szólva ledöbbentette. Náluk, még családon belül se volt szokás ez, erre jön ez a férfi, akit szinte nem is ismer, és a korlátokat feszegeti.

- Péntek? – ismételte. Töprengett, hogy akar-e menni, de Joel nem hagyott neki választást.

- Muszáj lesz megnézned, mire fogsz költeni…

- Ravasz… - Nagyot sóhajtott, majd bólintott. – Legyen. Hányra menjek?

- Kilenc? Nincs más programod? Elhozhatod a barátnőd is.

- Nincs más dolgom, és nincs barátnőm sem. A kilenc megfelel.

Joel felvonta a szemöldökét, és rákacsintott.

- Legyél valamivel lezserebb, oké? Úgy sokkal aribb vagy.

Christian most már mindenre emlékezett, ami évekkel ezelőtt történt. Minden közöttük elhangzott szóra, mosolyra. Ez a férfi maradandóbb, mint gondolta volna.

- Nem vagyok ari, ezt már megmondtam évekkel ezelőtt is.

A férfi mosolygott.

- Ezek szerint emlékszel. Akkor jó. Most mennem kell, még egyszer köszönöm. Elnézést, hogy csak így rád törtem munka közben. – Még egy ölelés, és már az ajtónál állt. – Szép napot! Pénteken találkozunk, el ne felejtsd!

- Nem fogom.

Mire kettőt pislogott, Joel már ott sem volt. Csak az asztalon hagyott teáscsésze volt a bizonyíték, hogy tényleg ott járt. Christian leült az asztala mögé, és elgondolkozva bámulta. Úgy érezte, nem volt jó ötlet elfogadni a férfi ajánlatát. Joel már most felkavarta a lelki nyugalmát, mi lesz, ha még több időt kell együtt töltenie vele…

Christian a kocsiban ülve bámulta a bár bejáratát. Sofőrje aggódva méregette a visszapillantóban.

- Valami baj van, Mr. Roberts?

- Dehogy.

Valamiért nem akart belépni. Bár jól tudta, nem is kellett sokat töprengenie. Joel volt az oka az egésznek. Az a férfi összezavarja. Mellette nem lehetett az a hideg, kemény üzletember, aki volt. Ez persze feldühítette. Mogorván kiszállt a kocsiból, és elhatározta, csak a munkáról fog beszélni vele, semmi másról.

Kint az ajtónál egy hatalmas néger nevetgélt egy szőke csinibabával, jól megnézték, amikor belökte az ajtót. Tudta, miért. Úgy kilógott erről a környékről, hogy csak a vak nem látta, nem tartozik ide. Zaj, cigifüst, beszélgetés, zene és szagok zúdultak rá. Megtorpant. A zajjal nem volt gondja, szerette a zenét, és ez az együttes nem volt rossz, ahogy elsőre megállapította. A cigiről viszont évekkel ezelőtt leszokott, nem szeretett volna visszaesni.

Tényleg tömve volt a hely. Péntek lévén rengetegen voltak, úgy kellett vállával utat törnie a tömegben. A beszélgetés moraja jólesőn lenyugtatta a hosszú nap után. Elképedve szemlélt egy-két vendéget. Két néger szkanderozott az egyik asztalnál, úgy néztek ki, mintha most szabadultak volna a börtönből. Egy magas, szőke srác két vörös lánnyal hullámzott a színpad előtt a zene ütemére. Pár kínai, vagy legalábbis távol-keleti férfi üldögélt az egyik sarokban, míg a másikban mexikóiak üvöltöztek egymással. Csak kapkodta a fejét, még soha nem járt ilyen helyen. Annyira elütött azoktól a bároktól, ahová néhanapján benézett. Ennek ellenére mégis volt az egészben valami… hangulat.

A banda új számba kezdett, amit együtt üvöltött vele a nagy többség, egy fiatal lány az asztal tetejére pattant, és ahogy ott vonaglott, valaki ütemre tapsolni kezdett. Azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, és tapsol. Erre elhúzta a száját, és úgy döntött, inkább megkeresi Joelt. Tiszta égés, amit csinál, nem fiatal már. A gondolatmenetet nem folytathatta, mert erős karok ölelték át, és pörgették meg. Egyszer csak a többi táncoló között találta magát, hangos nevetés ölelte körbe, és döbbenten próbált szabadulni.

- Mondtam, hogy próbálj meg lezserebb lenni – hallatszott Joel vidám hangja, ahogy hátradöntötte, akár egy nőt.

Meglepetésében átkarolta a nyakát, nem akart elesni, ám a férfi erősen tartotta, nem tűnt úgy, hogy akár véletlenül is elengedné. Egyszerű fehér inget viselt, a haját szokás szerint hátrafogta, és vigyorgott, akár egy elégedett cápa, amely már felfalta a strandolók többségét.

- Joel… - folytatni nem tudta, a férfi húzta magával, képtelenség lett volna ellépni tőle, hiszen emberek vették őket körbe, egymáshoz tapadt a testük. Már csak Joel arcát látta maga előtt, a zene üteme valahol egész mélyen szólt benne. Aztán ennek is vége szakadt, elhalt az utolsó ütem is, hangos sikolyok és taps töltötte meg a levegőt, Joel pedig nevetve átölelte a derekát, és magával vonta.

- Gyere, igyunk valamit! Teljesen megszomjaztam.

Christian arra gondolt, ennyit arról az elhatározásról, hogy csak munkáról beszél vele, semmi másról. Már most nevetségessé tette magát, hogy alakítsa ezek után a komoly üzletembert?

Joel eközben utat tört a tömegben, és leültette az egyik bárszékre.

- Ezt neked foglaltattam – kiabálta a fülébe. – Mit kérsz inni?

- Vizet – vágta rá automatikusan Christian, mire Joel úgy nézett rá, ahogy az őrültekre szokás.

- Péntek este? – hitetlenkedett. – Na, csüccs le, mindjárt hozok neked valamit, ami után soha többé nem akarsz vizet inni péntek este.

Mire Christian észbe kapott, már egyedül volt, s csak a számtalan vendég vette körbe. Érdeklődve kapkodta a fejét. Annyi ember kavargott körülötte, annyi szín, és nyelv. Mintha nem is Amerikában lett volna, és mégis… Ez a hely volt a példája, hogy milyen is az igazi Amerika.

- Először vagy itt, idegen?

Megperdült a hangra. Vénebbnél vénebb öregember ült mellette, már az is rejtély volt, hogy tornászta fel magát a magas bárszékre. Előtte egy hatalmas korsó sör állt, és nem úgy tűnt, hogy az öreg egyedül a szájához tudja emelni. Viszont ettől függetlenül élénk volt a tekintete, és kilátszott hiányos fogsora a széles vigyorgástól.

- Igen. Maga rendszeres vendég itt?

Az öreg károgva nevetett, egész kis teste rázkódott.

- Már kilenc éve ide járok, egyike vagyok az első vendégeknek. Nem tűnsz olyannak, aki gyakran jár ilyen helyekre – mérte végig a férfit.

Christian elhúzta a száját. Ennyit arról, hogy lezser ruhát öltött. Farmert viselt, kék inget, a hidegre való tekintettel meleg dzsekit. Viszont akkor is lesírt róla, hogy gazdag, és az itteni vendégek kilencvenkilenc százaléka nem ebbe a körbe tartozott.

- Nem is. Más környékhez szoktam – vallotta be.

Az öreg elégedetten bólintott.

- Láttam én azt mindjárt. Joel barátja vagy?

Christian nem tudta, mit mondjon. Ekkor viszont felbukkant a férfi, és elébe tett egy poharat. Átkarolta a vállát, és rávigyorgott.

- Látom, megismerkedtél az apámmal. Apa, ő itt Christian Roberts, a hely tulaja. Christian, ő pedig az édesapám, Matt Gordon. Nekem egy kis dolgom van még, addig beszélgessetek. Mindjárt jövök! – Még futólag megszorította Christian vállát, aztán eltűnt a tömegben.

- Szóval magáé ez az épület. – Az öreg éles szemekkel méregette.

- Igen. – Christian idegességében inkább belekortyolt a poharába, és meg kellett állapítania, hogy valóban finomabb, mint az ásványvíz. – Finom. Mi ez?

- Azt a fiamtól kell kérdeznie – vigyorodott el az öreg. – Valami koktél. Mindig újabbakat talál ki, a vendégek meg vannak veszve érte.

- Joelért vagy a koktélokért?

Az öreg megint nevetett, és rákacsintott.

- Találja ki!

Christian végre megpillantotta a férfit egy pillanatra a bárpult túlfelén. Épp két lánnyal beszélgetett, nevetett. Mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, rápillantott. A tekintetük találkozott.

- Miatta – válaszolta meg saját kérdését, mire az öreg bólintott.

- A fiam érdekes ember. Az anyja személyiségét örökölte. Barátságos, kedves, örökké jókedvű, és ezt megérzik az emberek is. Mindenkihez van egy jó szava, akinek szüksége van rá, annak több is. Meghallgatja a legutolsó idegent, a legjobb barátait. Nem oszt kéretlen tanácsokat, csupán hallgat, aztán elmondja a véleményét. Ilyen volt a feleségem is, Isten nyugosztalja szegényt!

- Ezért tudja fenntartani ezt a helyet?

Az öreg vállat vont.

- Az elején nem ment könnyen, de aztán fokozatosan egyre több barátot szerzett a környéken. Az is sokat segített, hogy őt nem érdekli a bőrszín, a politikai, vallási, vagy szexuális hovatartozás. Itt mindenki egyenlő.

- Hát, nem is tudom…

- Tudom, hogy kételkedik – legyintett az öreg. – Nézzen körül! Itt nem talál verekedőket, bajkeverőket. Azoknak itt nincs helye. A fiam jól verekszik, és hamar kívül találja magát az olyan.

Christian a férfit nézte, aki közben egy tálcát egyensúlyozva eltűnt a színpad felé. Ugyanolyan keményen dolgozik, mint az emberei, villant át az agyán. Nem vonja ki magát a munkából csak azért, mert ő a főnök.

- Sokat kellett verekednie? – kérdezte, s maga sem értette, miért, úgy érezte, aggódik a férfiért.

- Páran nem viselték jól, amikor kiderült, hogy homoszexuális – sóhajtotta az öreg. – Megkéselték. Kórházban volt egy ideig, addig én vittem a helyet. Amikor hazajött, fátylat borított a történtekre. Az a fickó ma már a kidobóembere.

Christian megdöbbent.

- Ezt most komolyan mondja? – hitetlenkedett.

- A fiam jó ember – mondta elkomorodva az öreg. – Lehet, hogy a saját nemét szereti, de ez nem kisebbíti azt a tényt, hogy nagyszerű férfi, és olyan gyermek, akit mindenki kíván magának.

Christian jobban szemügyre vette a férfit.

- Nagyon szereti őt.

- Büszke vagyok rá, hogy a fiam. – Az öreg szeme újra vidáman csillogott. – Segít közelebb húzni ezt a korsót?

Felnevettek.

- Látom, jól szórakoztok – jelent meg mellettük a férfi. – Örülök, hogy végre nevetni látlak – érintette meg Christian vállát, majd már ott sem volt.

- Maga tetszik neki – jegyezte meg az öreg, amikor már egy jót kortyolt a söréből.

- Dehogy – tiltakozott azonnal Christian, de az öreg leintette.

- Ismerem a fiam. Maga heteroszexuális, igaz?

Christian szája kis híján tátva maradt. Ez a figura aztán nem kertelt, mindjárt belecsapott a dolgok közepébe. Alig bírta kinyögni a választ.

- Már egy ideje nincs senkim, de előtte… Még régebben volt férfipartnerem is.

- Értem. Tetszik magának a fiam? 

Christian lehajtotta a koktélt, és a poharat forgatta.

- Már nagyon régen nem foglalkoztat, hogy partnert találjak magamnak – mondta komolyan. A komoly kérdés őszinte választ érdemelt. – Megvagyok egyedül is.

Az öreg szintén a poharat nézte.

- Nem ezt kérdeztem, fiam.

Christian felsóhajtott.

- A munkám teljesen lefoglal, nincs időm párkapcsolatra.

- Ezek csak kifogások – vélte az öreg, és a korsóért nyúlt. Nem emelte fel, csak letörölte az oldaláról a párát.

Christian Joelt nézte, aki épp nevetve állt fel egy székre, hogy levegyen a magasból egy üveget. Karcsú volt, ahogy a magasba nyúlt, látta kivillanni a hasát, a hajából pár szál kicsúszott a copfból, és azok most az arca körül szálltak, még jobban megfiatalítva a férfit.

- Évekkel ezelőtt, amikor berobbant az irodámba, csak egy gyönyörű, fiatal fiút láttam benne, aki nem félt kockáztatni, és nem jött zavarba attól, hogy zavarba hozzon engem. Egy szikra volt, egyikünk sem tulajdonított neki jelentőséget. Most viszont… mindketten felnőttünk, ő pedig érettebb és vonzóbb, mint valaha. – Joel a fejét rázta, és játékosan megfenyegetett valakit az ujjával. – Nem illek hozzá, ezt maga is tudja.

Az öreg csak nézett rá, majd elmosolyodott.

- Szerintem meg igen. Még soha nem hallottam senkit ilyen szépen beszélni róla, természetesen kivéve magamat. Az pedig külön tetszik, hogy nem azt mondta, ő nem illik magához hanem, hogy maga hozzá. Joel! – kiáltotta el magát, és a férfi a zajban már fordította is oda a fejét, mintha külön érzékelői lettek volna, hogy meghallja az apja hangját. Az öreg rábökött az üres koktélos pohárra.

Christian nézte, ahogy Joel leugrik, és a pultos fülébe súg valamit, majd elindul feléjük. És ahogy jött, azon kapta magát, hogy vágyakozva nézi. Sóvárgást érzett iránta, ahogy az éppen szomjan haló sóvárog az utolsó korty vízért, vagy az idős asszony a megváltó halálért.

- Igen. A válaszom igen – mondta ki, bár maga is tudta, hogy butaságot csinál. De hát ez az este nem is szólt másról, mint buta döntésekről…

Az öreg elégedetten kuncogott.

- Tudtam én.

Joel felkönyökölt velük szemben a pultra, és rámosolygott.

- Minden rendben?

- Szomjan hal ez a szegény fiú – morogta az apja, de csak nevetés volt a hangjában.

Joel nevetett, és finoman, mintha csak véletlenül tenné, megérintette Christian ujjait.

- Bocsáss meg! Ugyanezt?

Christian megnyalta a száját, és fellobbanó vágyát annak tulajdonította, hogy már régen nem volt senkije.

- Nagyon finom volt. Mi van benne?

Joel szemében huncut csillogás jelent meg. Mutatóujjával hívogatóan intett, és Christian úgy érezte, engedelmeskednie kell. Odahajolt hozzá, és a férfi a fülébe suttogta.

- Afrodiziákum…

Christian lélegzete kihagyott. A vágy lecsapott rá, ahogy a férfi forró lehelete a bőrét érte, ahogy az illata körbefonta, ahogy a hajából kiszabadult szálak megsimogatták az arcát.

- Tényleg? – kérdezte rekedten, és azon kapta magát, hogy szembenéz a férfival. – Akkor majd a következményekért vállald a felelősséget…

Joel szemében ugyanaz a vágy lobbant fel, mint ami benne. Ehhez csak össze kellett akadnia a pillantásuknak.

- Vállalni fogom – ígérte a férfi, és a hangjában nem volt más, csak kihívás, és ugyanolyan sóvárgás, mint benne.

- Ilyen pillantásokat majd a lakásodban váltogassatok! – mormogta az öreg, és maga elé húzta a korsóját.

Christian és Joel is elkapta a pillantását a másikról, majd zavartan összenevettek.

- Még légy egy kis türelemmel, utána teljes egészében a tied vagyok – Joel elsietett, hogy segítsen a kollégáinak.

- Sokat dolgozik – jegyezte meg az öreg. – Egésze este nincs megállása, utána meg reggelig fenn van, hogy elintézze a papírmunkát. Nagyon mérges volt, amikor megkapta azt a levelet, amiben maga felmondja a bérleti szerződést.

- Nem én küldtem a levelet, hanem a helyettesem.

- Remélem, azóta kirúgta.

Christian ajka megrándult.

- Még nekem dolgozik.

Az öreg bólintott.

- Diplomatikus válasz. A fiam azt mondta, hajlandó felújítani az épületet.

- Bizonyos keretek között.

- Tudja, hogy Joel az előtt akarja rendbe hozatni, mielőtt maga eladná, igaz?

- Természetesen. Ez már az első pillanatban nyilvánvaló volt.

- Mondhatott volna nemet is, mégis beleegyezett. Miért?

- Talán a nosztalgia okán. Ez volt az első épület, amit megvettem, rendbe hozattam, és bérbe adtam. Azóta eltelt kilenc év, és van nevem a szakmában. Elértem, amit akartam, és ehhez Joel is hozzásegített, amikor bérbe vette ezt a helyet. Most miért ne viszonozhatnám?

Az öreg belekortyolt a sörébe.

- A fiam nagyon sokat dolgozik, de ez nem mindig jó. Mindig mosolyog, de ma… a maga kedvéért.

- Mit akar ezzel mondani?

Az öreg nevető tekintettel ráhunyorgott, és nem válaszolt. Joel ekkor állt meg mögöttük, és átkarolta Christian vállát.

- Most el tudok szabadulni egy kicsit. Megvacsorázhatunk. Lefoglaltam egy asztalt hátul. Remélhetőleg senki nem fog zavarni minket. Apa, figyelnél addig a pénztárra?

- Menjetek csak! – Az öreg lekászálódott a székről, és a korsóját két kézre fogva elcsoszogott előre.

Joel maga után húzta a férfit, és leültette az egyik sarokasztalhoz, ahol már megterítettek.

- Itt az étlap. Nem egy nagy választék, mert elsősorban bár vagyunk. Muszáj volt ételt is kínálnunk, mert nagy volt rá a kereslet – magyarázta.

Csak annyit beszéltek, míg kiválasztották a vacsorájukat és a bort. Az egyik pincérnő kihozta az italukat, Christiannak ugyanazt a koktélt, amit eddig is iszogatott, Joelnek pedig egy csésze teát.

- Mindig teát iszol?

A férfi ránevetett.

- Egészséges.

Christian a koktélt kortyolgatta, és körbenézett. Közben égett az arca, mert a férfi őt bámulta.

- Tetszem? – kérdezte kihívóan, miután megunta a dolgot.

- Igen. Baj?

Joel ugyanolyan nyílt volt, mint az apja. Christiannak már a füle is égett.

- Mi lenne, ha… - Megnyalta az ajkát. – inkább az épületről beszélnénk?

- Mondtam már, hogy tudok szájról olvasni? – mosolygott rá a férfi.

Christian rámeredt. A provokatív kérdéstől a magasba szállt a vérnyomása, és elfelejtette, hogy neki itt a kemény üzletembert kellene alakítania. Már nagyon régen nem volt senkije, nem flörtölt, nem érezte a várakozás izgalmát. Joel azonban mindezt megtestesítette.

- Nem úgy terveztem, hogy elcsábítalak – mondta a férfi elkomolyodva.

- Nem? – kérdezett vissza kiszáradt szájjal. Majdnem kimondta, hogy milyen kár. – Talán jobb lesz, ha én most elmegyek…

Joel elkapta a csuklóját, ahogy felállt. Színtiszta vágy volt a szemében, amitől Christian egész teste megfeszült. Érezte ezt a férfi is, mert felpattant, és vonszolni kezdte maga után. Nem hagyott időt tiltakozásra, sem megállásra, vagy menekülésre. A hátsó lépcsőn fellépdelve gyorsan bepötyögte a zár számkombinációját, aztán Christian egy döbbenetesen tágas lakásban találta magát, magasan az utca szintje felett. A hatalmas ablakokon beszűrődött a kinti lámpák fénye, ahogy beljebb lépett, a tekintete egy nagy ágyra szegeződött. Lassan megfordult. Joel ott állt mögötte. Őt nézte. A tekintete sötét volt, nem mosolygott, mohó vágy sütött róla.

- Még soha nem nézett senki úgy rám, ahogy te…

- Hogyan?

- A szemével vetkőztetett…

- Nem akarod?

- Nem szándékoztam viszonyt kezdeni senkivel.

- Pedig tetszem neked. – Joel ezt nem kérdezte, hanem mondta.

- Igen. Már nagyon régen volt dolgom férfival.  

- Lassú leszek.

- Dolgozol.

- Apa majd bezár.

- Én pedig soha többet nem tudok a szeme elé kerülni.

Joel szemében vidámság csillant.

- Apát nem érdekli az ilyesmi. Örül, ha boldog vagyok.

- És téged az tesz boldoggá, ha velem leszel?

- Miért ne?

- Az egyéjszakás kalandok csak boldogtalanságot hoznak magukkal.

Joel felvonta a szemöldökét, és elindult feléje. Csak akkor válaszolt, amikor már ott állt előtte, és az ajkuk majdnem összeért.

- Ki mondta, hogy egyéjszakás kalandnak szánlak?

Christian fejében tótágast állt a világ, és a testében olyan vágy lobbant, amit már nagyon régen érzett. 

- Nem hiszem, hogy készen állok egy kapcsolatra…

- Honnan tudod, ha meg sem próbálod?

A kihívó kérdés Christian elevenére tapintott. Aztán már nem tudott válaszolni, mert összeért az ajkuk. Joel vad tekintetét látva hasonló szenvedélyes csókra számított. Tévedett. A férfi lágyan, incselkedve ismerkedett az ajkával, majd a nyelvével. A szájának tea íze volt, a bőrének friss, citromos illata. Jó érzés volt ölelni, még jobb csókolni. Aztán csak álltak, lassan csituló lélegzetükre és gyorsan verő szívverésükre figyelve. A feszült pillanat elmúlt, meghitt légkör vette át a helyét.

- Nem is volt olyan vészes, igaz?

Christian elmosolyodott.

- Nem.

- Eljössz máskor is?

- Muszáj lesz. Elfelejtetted, hogy némi felújítást tervezel az épületemen?

Joel most már vigyorgott.

- Oh, megígérem, hogy korszerű újítás lesz…

Nevetve sétáltak vissza a bárba, ahol megcsapta őket a hangos zene és beszélgetés. Joel apja jókedvűen lóbálta a lábát az egyik magas székről, ahonnét belátta a teret. Rájuk hunyorgott, és vitetett még egy koktélt Christiannak és kicseréltette Joel kihűlt teáját.

- Édesapád nagyon kedves – jegyezte meg Christian.

- Igen, az. Nagyon szeretem. – Joel a csészéjét forgatta az alátéten. – Örülnék, ha gyakrabban jönnél. Valamikor elmehetnénk máshová is. Hétfőnként zárva vagyunk, az estém szabad.

- Randira hívsz?

- Baj?

Christian kis híján igent felelt, aztán elgondolkodott. Joel nem nyomult, nem akarta megfektetni, komolyan gondolta az ismerkedést, nem felszínes kapcsolatot akart.

- Nem.

- Gondolkodtál előtte.

- Baj?

Joel felnevetett.

- Nem.

Megvacsoráztak. Joel elmondta, milyen felújításokat tervez, körülbelül mennyibe kerülnének. Christian néhánynál tiltakozott, másnál engedékenyen rábólintott. Végül úgy határoztak, hogy a kisebb javításokat folyamatosan végzik, a nagyobbakhoz pedig pár napig zárva tart majd a bár.

- Jöhet egy tánc most, hogy végre tisztáztuk az üzletet? – nyújtotta a kezét Joel.

- Ne bolondozz!

- Gyere!

- De…

- Itt senki nem fog megszólni – mondta Joel halkan, megválaszolva Christian kimondatlan félelmét.

Táncoltak. Christian nagyon rég érezte ennyire felszabadultnak és nyugodtnak magát. A dal végére lehunyt szemmel hajtotta Joel vállára a fejét, és kellemesen ellazult. A megfelelő partnerrel a tánc igazán… megnyugtató tevékenység volt. Joel bárjának halk háttérzaja és persze maga a tulajdonos nagyon is jó hatással volt az idegeire. Talán nem is lesz olyan vészes, ha gyakrabban jön… természetesen egyelőre csak a felújítások miatt…