1. fejezet

1. fejezet

            Zenios hunyorogva pislogott.

- Hol… ? Hol… vagyok? – Megpróbált felülni, de a feje visszahúzta a párnákra. Szédülve hanyatlott vissza.

Körbenézett. Egy sátorban volt, egy hatalmas ágyon. A legnagyobb pompa vette körül. Azt is hihette volna, hogy otthon van, de ahogy megmozdította a kezét, megcsörrent a csuklójára tett lánc. Elfogták. Zenios nyugalmat erőltetett magára, gondolkodni próbált. Leütötték, erre emlékszik. Valaki elárulta, ezért galádul megfizet majd, ha hazatér. Ha hazatér… Mert azt biztosra vette, hogy nem szívjóságból van az ellenség táborában.

- Felébredtél?

Egy férfi érkezett nesztelenül a puha szőnyegeken. Zenios nagyot nyelt. Lorranus uralkodója, Alama király még rá is hatással volt. Egy könnyű nadrágot viselt csupán, a teste bronzbarna és fehér hegekkel teli. Fekete haját a tarkóján összefogta, ettől még szigorúbbá váltak az erőteljes arcvonások. Csupán a szelíd zöld szemek nem illettek a férfihoz, de Zenios látta már, milyen kegyetlenséggel tud csillogni, ha a csatában kardot forgat. Még nála is magasabb, izmosabb volt, igazi királyi alkat. Mit akarhat tőle?

- Mit akarsz? Miért vagyok itt? – Zenios idegesen fészkelődött, ágyékát csupán egy könnyű selyem takarta, amúgy meztelen volt. – Meg akarsz alázni?

- Bocsáss meg, kérlek! – Alama enyhén meghajolt. – Véres voltál, ezért megmosdattalak.

- És a ruháim?

- Ha nem haragszol, azok nálam maradnak. Így biztosabb, hogy nem akarsz elszökni…

- Ezektől nehezen is menne – Zenios megrázta a bilincset, a lánc megcsörrent.

- Szeretek biztosra menni – Alama nem jött zavarba. – A lánc elég hosszú, hogy szabadon tudj mozogni a sátorban, de ne próbálkozz semmivel. Ide csak én léphetek be, senki más. Ha rám támadsz, meg kell, hogy büntesselek.

- Nem tudsz megijeszteni! – Zenios felszegte az állát.

Alama felnevetett, és nyugodtan leült a férfi lábához.

- Tudom. Láttalak harcolni, és sokat hallottam rólad. Az embereim szinte istenként tisztelnek.

- Badarság!

- Igazat mondok. Kíváncsi vagyok, hogy mihez kezd a hadsereged most, hogy eltűntél?

- Mit akarsz?

Alama mosolya eltűnt.

- Hány éves voltál, amikor apáink elkezdték a háborút? Emlékszel rá, Zenios herceg?

Zenios a homlokát ráncolta.

- Mit akarsz ezzel?

- Csak válaszolj!

- 26 esztendős vagyok most. Tizennégy voltam akkor.

Alama félrenézett.

- Még szinte gyermek… Öt esztendővel vagyok idősebb nálad, hat éve uralkodom Lorranus felett, és azóta töröm a fejem, hogy vethetnék véget ennek a buta, értelmetlen háborúnak.

Zenios szája tátva maradt. Hirtelen felült.

- Békét akarsz? – hördült fel, de azonnal a fejéhez is kapott. – Ahh… – A párnák közé hanyatlott.

Alama azonnal fölébe hajolt.

- Ne haragudj! Elfelejtkeztem a sebedről. Tessék, ezt idd meg! – Poharat nyújtott, és Zeniosnak annyira zsongott a feje, hogy elfogadta. Engedte, hogy a férfi megitassa, betakarja, és megsimogassa a fejét.

- Nem vagyok gyerek! – motyogta.

- Valóban… - Alama a füléhez hajolt. – És nem tudom, hogy ezen most sajnálkozzak, vagy örüljek. Aludj!

Zenios halk sóhajjal engedelmeskedett, így nem tudhatta, hogy Alama ott ült mellette, míg hajnalban fel nem kelt a nap…

            Zenios ismerős módjára nézett körbe. Nem álmodott. Milyen kár… Úgy gondolta, hogy itt az ideje felkelni. Ha a lánc akadályozza is a mozgásban, de legalább visszanyeri az erejét. Megkordult a gyomra. Pompás! Ezúttal óvatosan ült fel. Egy kicsit megszédült, de hamar kitisztult a látása. Az egyik asztalon gyümölcs, sült hús, friss kenyér illatozott. Zenios szájában összefutott a nyál. Bizonytalan lábakkal felállt, és odabotorkált. Evett pár szem szőlőt, aztán megbontott egy banánt. Töltött egy pohár vizet, már nagyon szomjas volt. Erről viszont más szükséglete is eszébe jutott, és zavartan nézett körbe. Az egyik függöny mögött meglelte, amit keresett. Még meg is tudott mosakodni, ez felfrissítette. Visszatért az étkekkel teli asztalhoz, evett egy keveset, aztán végigdobta magát az ágyon. Meleg volt, hamar elnyomta az álom. Nesztelen léptekkel közeledett valaki az ágy felé, az ösztönei, amiket a háborúban edzett pengeélesre, azonnal jeleztek.

- Tudom, hogy ébren vagy… - Alama magasodott föléje. Zenios megfordult, felnézett.

- Mit akarsz?

- Szeretném, ha a szolgáim feltakarítanának. Nem akarsz sétálni egy kicsit?

Zenios alig tért magához a meglepetéstől.

- Nem értelek…

- Mivel csak pár megbízható emberem tudja, hogy itt vagy, álarcot kell viselned. Nem akarom, hogy felzúdulást kelts a katonáim között. Egyikünknek sem lenne jó. Szökni viszont esélyed sem lesz, ne reménykedj.

Alama lecsatolta a bilincseket, segített felöltöznie, amitől Zenios még jobban zavarba jött, és dühös lett. Az álarc alatt azonnal melege lett.

- Sajnálom, de a bilincs elmaradhatatlan kellék. – Alama végtelen nyugalommal a férfi bal csuklójára kattintotta, aztán a párját a saját jobb kezére. – Mint mondtam, semmi esélyed a szökésre.

Zeniso megborzongott.

            A táborban érdeklődve nézelődött. Csak abban különbözött a sajátjától, hogy más zászló lobogott a királyi sátor felett. A katonák biccentettek Alamának, és egy pillanatra kíváncsian megszemlélték az álarcot és köpenyt viselő Zeniost, de aztán visszatértek a feladatukhoz.

- Úgyis tudják, hogy ki vagyok – jegyezte meg Zenios hűvösen.

- Nem. Az embereim tudnak titkot tartani. Ahogy a tieid is… Jól titkolják, hogy mi történt. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy ki veszi át a helyedet. Te vagy a hadvezér, a király gyámja, amíg be nem tölti a felnőttkort. Oly fiatal még… Hány esztendős is?

- Kilenc.

- A bátyád fia. Ha egy kicsit is hasonlít rád, jó uralkodó lesz belőle.

- A bátyámra hasonlít. – Zenios szomorúan gondolt a fivérére. – Neki kellene most a trónon ülnie, nem nekem, és nem is a gyermekének. Ez a háború az oka a halálának. Egyik íjászának eltévedt nyílvesszője okozta a halálát. Milyen igazságtalan! Jobb lett volna, ha én halok meg. Neki még annyi dolga lett volna…

Alama részvéttel nézett rá.

- Mindennek oka van. Most a fiú felnőttkoráig te vagy a király. Valósítsd meg fivéred álmait! Hadvezér vagy, jó stratéga, jó katona és tudom, hogy jó politikus is. A kémeimtől pedig is a tudomásomra jutott, hogy unokaöcsédet saját fiadként szereted. Bátyád özvegye, a királyné pedig bízik benned.

Zenios megtorpant, ezzel viszont Alamát is arra kényszerítette, hogy megálljon.

- Mit akarsz tőlem?

- Segíts nekem békét kötni. Elég volt a háborúból!

- Ez lehetetlen!

Alama szeme zöld szikraként ragyogott fel.

- Miért? – szisszent dühében. – Neked talán nincs eleged a vérontásból, a sok halálból? Hány embernek kell még meghalnia, hogy vége legyen?

- Ez nem ilyen egyszerű…

Alama magához rántotta, közvetlen közelről bámult a szemébe.

- Tegyük azzá!

Zenios félrenézett.

- Még ha nem félnék attól, hogy tőrbe akarsz csalni, akkor sem segíthetnék.

- Miért? – Alama megrázta.

- Mert megesküdtem a fivéremnek, hogy megnyerem neki ezt a háborút… - Zenios szeme ugyanolyan dühösen égett, mint Alamáé. – A békéért hajlandó lennél megadni magad? – kérdezte gúnyosan.

- Azt már nem! – Alama eltaszította magától, de a bilincs nem engdete őket eltávolodni egymástól. – Visszamegyünk! – mordult.

Komor hallgatásba burkolózva tértek vissza a sátorhoz. Zenios most jött csak rá, hogy ez Alama sátra. Mégis követte befelé a férfit, összekötötte őket a bilincs lánca. Ledobta a maszkot, és mély levegőt vett.

- Elengedsz? Most már tudod, hogy nem veszed hasznom. Meg is ölhetsz, de lesz, aki a helyemre lép.

Alama a csuklójánál fogva az ágyra taszította, lecsatolta a bilincset és visszatette a férfi kezére, majd hozzácsatolta az ágyhoz.

- Itt maradsz.

- Miért?

Alama ott térdelt felette, arcán megfejthetetlen kifejezés.

- Meg foglak győzni…

- Nem tudsz. Megkínozhatsz, de az eskümet nem szegem meg.

Alama mosolygott.

- Egy háborút többféleképpen is megnyerhetsz… Nyugodj meg, nem foglak megkínozni, de… kiabálni fogsz… Erre én esküszöm! – Kiviharzott, és Zeniost újra egyedül hagyta.