1. fejezet

1. fejezet

Christopher Francis Montmare de Luis tizennégy éve ült Cambria trónján. Húszévesen koronázták királlyá, s akkoriban messzi földön ő volt a legfiatalabb uralkodó.

Édesanyja, a szomszédos hercegség örököse korán meghalt. Harmadik gyermeke, egy kislány túl nagy erőfeszítést igényelt, s belehalt a szülés utáni vérveszteségbe. Csendes, szelíd asszony volt, aki soha nem emelte fel a hangját, és szeretetre nevelte két fiát. Édesapjuk rá sem nézett a kislányra, és felesége halála után szinte minden királyi teendőt elhanyagolt. Legidősebb fia már tizenhárom évesen átvette feladatait. Apja még hét évig élt, de lányára a halálos ágyán sem volt kíváncsi. Szerencsére Christopher jó uralkodónak és pótapának bizonyult. Négy évvel fiatalabb öccsét és kishúgát is ő nevelte, és igazi harmóniában éltek.

Nicholas, a másodszülött, tizenkilenc évesen beleszeretett egy grófkisasszonyba, egy évvel később feleségül vette. Másfél évvel később két gyermeke született: egy kisfiú, Nathaniel és egy kislány, Alexandra. Három évvel később lovasbalesetben meghalt, és ezt a veszteséget a királyi családnak a mai napig nem sikerült feldolgoznia.

Christopher imádta a gyerekeket, de mivel halála esetén Nathaniel örökölhette a trónt, nem igazán sietett a nősüléssel. Pedig sógornője, Mathilde és a húga, Estelle bőszen győzködték, hogy vegye feleségül valamelyik szomszédos királyság herceg-vagy királykisasszonyát. Christophert viszont nem érdekelték a nők. Szívesebben ült szabadidejében a könyvtárban egy pohár jó bor és egy könyv társaságában, mint édelgett egy asszonnyal. Kivéve, ha lovaglásról volt szó. Imádott a végtelen mezőkön vágtázni, ugratni kidőlt fatörzsek felett. Kísérői ilyenkor szívbajt kaptak, de megállítani nem merték, nem tudták.

Christopher jó király volt. Igazságos, becsületes, okos, jószívű. Semmit nem felejtett el, mindenkit meghallgatott, és bölcs válaszokat, tanácsokat adott. Volt azonban egy oldala, amit hatalmas akaraterővel tartott féken: a kegyetlenkedésre való hajlam. Jobb volt nem megharagítani, mert olyankor a tekintete elsötétedett, a hangja elhalkult, a mozdulatai lelassultak. Ha dühbe gurult, nem szabadott az útjába állni, és jaj volt annak, aki kétségbe merte vonni a szavát. Rémmesék szóltak kastélya legmélyén berendezett kínzókamrájáról ahová, aki egyszer bekerült, többé soha nem látták. Azt suttogták, a vallató és a hóhér maga a király. Veszélyes kardforgató hírében állt. Ha íj került a kezébe, soha nem hibázott, nem tévesztett célt. Megfékezte a legvadabb lovat, pillantásával elbátortalanította a legbüszkébb lovagokat. Igazi uralkodó volt, királynak született.

Ötévente egyszer körbejárta az országot. Első alkalommal teljes inkognitóban tette, egyszerű kardforgatónak álcázva magát. Tapasztalattal és bölcsebben tért haza. Második alkalommal vitte az egész családot. Elérkezett a tizenötödik esztendő, és úgy döntött, ezúttal Nathanielt veszi maga mellé kísérőnek. A fiú mindössze tizenkét éves volt, de a férfi azt akarta, hogy bármikor képes legyen a trónt és az azzal járó felelősséget. Mathilde és Estelle otthon maradt, elkezdtek készülődni Christopher négy hónappal később tartandó születésnapi fogadására. A férfi már látta a vendéglistát, és csak sóhajtott a láttára. Királyok, hercegek, bárók, befolyásos kereskedők voltak a meghívottak, akik természetesen hozták a feleségüket, és eladó sorban levő leányukat, hiszen ki tudja, kin akad meg őfelsége szeme. Christopher nem mondta, hogy inkább a családja körében ünnepelne, mert egy uralkodónak kötelességei vannak, és ezt pontosan tudta. Bólintott hát, és elbúcsúzott.

Két hete voltak úton. Leszakadt a híd Cristobalnál, így keresni kezdtek egy gázlót. Ismeretlen helyre tévedtek. Nathaniel élvezte a dolgot, nagybátyjával fej-fej mellett vágtáztak a folyóparton. Közben megtalálták a gázlót, átkeltek a folyón. Éjszaka, Christopher hollófekete csődöre nyugtalanul táncolt. Egy kisebb kiterjedésű erdő után végtelen mező tárult a szemük elé. A távolban erdő sötétlett. Út kanyargott a mező szélén, de Christophernek más tervei voltak. Megveregette unokaöccse vállát.

- Nathan, én vágtázom egyet. Majd utánatok megyek, addig te vagy a felelős a kíséretért.

A fiú szeme tágra nyílt, aztán büszkén kihúzta magát.

- Értettem, felség!

Christopher tétovázott, majd leemelte a fejéről a keskeny koronát. Nathaniel fejére helyezte.

- Vigyázz rá, amíg visszatérek.

- Úgy lesz.

A katonák idegesen toporogtak.

- Felség… - kezdte a tábornok.

- Utolérem az unokaöcsémet. Még túl fiatal a trónomhoz – mosolyodott el Christopher. – Ha nem térnék vissza, mire a nap lemenőben lesz, küldjetek utánam katonákat.

Éjszaka felágaskodott. Christopher mély levegőt vett, majd a lóhoz simult.

- Gyerünk, öregfiú! – suttogta.

A lónak nem kellett több bíztatás. A kantár laza volt, lovasának eszébe sem jutott, hogy visszafogja. Nevetett, talán öccsével száguldott utoljára így… szabadon. Éjszaka megfeszítette az izmait, átugratott egy fatörzs felett. Könnyedén ért földet a túloldalon. Christopher látta már az erdőszélt. Hangokat sodort feléje a szél. Kíváncsi lett. Visszahúzta a kantárszárat, Éjszaka lelassított. Belépdeltek az erdőbe, Christopher elhajolt az ágak elől. Olyan hirtelen értek ki a fák közül, hogy Éjszaka megtorpant. A férfi szeme tágra nyílt.

Döbbenten nézett körbe. Egészen a látóhatár széléig hatalmas ültetvény terült el. Meleg volt, mert erdő vette körbe, és közel volt a folyó is. Beleszagolt a levegőbe. Elhúzta a száját. A mákony szagától kis híján rosszul lett. Emberek nyüzsögtek a sorok között, akikre fegyveres őrök vigyáztak. Az ültetvény közepén emelvény állt. Egy oszlop, egy szék és egy asztal volt rajta. Christopher szeme összeszűkült. Rossz érzése támadt. Nem emlékezett ültetvényre, sem rabszolgatartásra kiadott engedélyre sem.

Kiabálás hallatszott. Vékony alakot ráncigáltak fel az emelvényre, és az oszlophoz kötözték. Az ostor láttán Christophert düh fogta el.

- Éjszaka… - bökte meg sarkával a ló horpaszát.

Végigszáguldottak az egyik soron. Emberek ugrottak félre. Az őrök fel akarták tartóztatni, de Éjszaka hatalmas termete láttán inkább félreálltak. Christopher az emelvényre szökkent, mielőtt lova megállt volna. Elkapta az ostor végét, mielőtt a férfi meglendíthette volna.

- Elég! – dörrent. Kitépte az ostort a férfi kezéből, és félrehajította. A másik két őr annyira meghökkent, hogy moccanni se tudtak. Az oszlophoz rohant. Csizmája szárából előkapta a kését, és levágta a kötelékeket. A fiú a karjaiba omlott. Egész háta véres volt, és kilátszott a húsa. Kábán pillantott a férfira.

- Nem fogok… könyörögni… - nyögte fájdalmas arccal.

Sovány, aprócska termetű fiú volt. Lebarnult arcát hatalmas smaragdzöld szempár uralta, aranyszín fürtök keretezték.

Christopher torka elszorult. A harag lassan kúszott fel a mellkasáig.

- Nem is kell. Most már biztonságban vagy – mondta biztató hangon.

A fiú felsóhajtott. Mondani akart valamit, de fennakadt a szeme, elájult.

- Mi az ördög folyik itt? – csattant fel hirtelen egy éles, ellenszenves hang.

Christopher felnézett.

Vékony alak, rövidre vágott barna haj, körszakáll, sötét tekintet, megvető fintor a száj sarkában.

- Ki vagy te, idegen? Hogy merészeled félbeszakítani a mulatságomat?

Christopher nem lepődött meg azon, hogy a férfi nem ismeri fel. Koronáját Nathannél hagyta, ruhája lehetett akár egy vagyonosabb kereskedőé is. Nem sietett felvilágosítani a férfit azért se, mert utolsó mondatával felbosszantotta.

- Milyen ember vagy te? – sziszegte haragosan. – Mulatságnak tartod félholtra veretni egy gyereket?

A férfi legyintett.

- Ő egy bajkeverő. Nem először jár így. Itt én vagyok az úr. A nevem Ferdinand von Salzutthg gróf. Te ki vagy? Mit keresel itt, ahol még a király se jár? – Jót kuncogott hozzá.

Christopher arca megrándult.

- Mit számít, ki vagyok? Mi ez a hely itt?

- Ültetvény, de ne akard elterelni a szót. Ki vagy? Értékes és gyönyörű a lovad. Drága a ruhád, bármilyen egyszerű. Ki vagy? – ismételte meg a kérdést.

Christopher elismerően mérte végig. Kevés ember látta volna meg, hogy milyen értékes Éjszaka, és drága a ruhája. Az oldalára fektette a fiút, felemelkedett. Pár őr elhátrált előle. Nem csoda, hiszen jó egy fejjel magasodott föléjük. Magas, karcsú alak, erős vállak – királyi termete volt. Hosszú kékesfekete haja – mely a királyi család sajátja volt – leért egészen a derekáig. Pár rövidebb tincsre színes gyöngyöket fűztek, amelyek lágyan keretezték keskeny arcát. Bőre fehér volt, akár a hegyekben az első hó. Tekintete pedig szürke, és hideg, akár a márvány.

Királyhoz képest egyszerű ruhát viselt, de mindegyiket a legjobb anyagokból. Térdig érő csizmát, aminek jobb szárából tőr nyele kandikált ki. Fekete nadrágot, amely úgy simult rá, akárha második bőre lett volna. Fehér inget, ezüstszín hímzéssel a mellkasán. Lágyan hullámzó, az egész testét betakaró borvörös köntöst, amelynek szélét aranyszínű fonállal hímezték. Mindehhez fekete köpenyt, díszes, sötétvörös hímzéssel a hátán. A derekára kardot csatolt, a legmívesebbet, amelyet a körülötte állók valaha is láttak. Fülében meseszép kígyó tekergett, a királyi család jelképe, de csak néha villant ki a haja alól. Ujjain gyűrűk szórták ragyogó fényüket.

- Nemes vagy? – méregette a gróf aggodalmasan.

Christopher kis híján felnevetett.

- Nem. Milyen ültetvény ez itt? A mákonytermesztés szigorúan tilos az egész birodalomban.

- Királyi engedélyem van.

Christopher felvonta a szemöldökét.

- Miért érzem úgy, hogy nem mondasz igazat?

- Hazugnak nevezel? – hördült fel a gróf.

Christopher szeme elsötétedett. A kardjára tette a kezét.

- Igen. Pontosan tudom, hogy csak az északi országrészben, két határ menti grófság termeszthet mákonyt. Te nem tartozol közéjük.

A gróf egyetlen intésére őrök siettek az emelvényre. Christopher letérdelt a fiúhoz, felemelte. Éjszaka közelebb húzódott, így a hátára tudta tenni.

- Menj! Keresd meg Nathant! – Ügyesen és gyorsan rákötözte a fiút a nyeregre. – Gyerünk, Éjszaka! – súgta, és a ló engedelmesen megugrott.

A gróf kuncogott.

- Ez rossz ötlet volt, két okból is. A fiú az enyém. És hogy fogsz elmenekülni ló nélkül?

Christopher előhúzta a kardját. Mosolygott.

- Ki mondta, hogy menekülni akarok? Nem vagyok olyan gyáva, mint te, aki oszlophoz kötöz egy gyereket, hogy megkorbácsolhassa. A fiú pedig ettől a pillanattól fogva nem a tiéd, hanem önmaga ura.

A gróf vicsorgott.

- Mi közöd hozzá? Megérdemelte.

Christopher vívópozícióba állt.

- Ez az én ügyem, hidd el.

Négyen támadtak rá, de hamar be kellett látniuk, hogy a férfi veszélyes ellenfél. Olyan volt, akár fülében a kígyó: megfoghatatlan, gyors és pontos. A gróf hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül áll a férfival szemben. Az ültetvényen dolgozók fellázadtak, és lefegyverezték a többi őrt. A gróf a kardjáért nyúlt, de ekkor lovasok jelentek meg az erdőszélben. Lobogójukon a királyi címert tépte a szél, ahogy megindultak feléjük. Fiatal fiú lovagolt elől, fején egy sokkal nagyobb korona billegett.

- Felség! – A tábornok Christopher előtt termett, féltérdre ereszkedett. Nathaniel a férfihoz rohant.

- Annyira aggódtunk, amikor Éjszaka nélküled jött vissza.

Christopher visszavette a koronát, és eligazította a fején.

- Köszönöm, hogy vigyáztál rá.

- Örömmel tettem. Ki ez az ember, bácsikám?

A gróf halottsápadtan meredt rájuk. A kard kiesett a kezéből. Térdre rogyott.

- Kérlek, felség, bocsáss meg nekem!

Christopher szemében felvillant valami… határozottan gonosz.

- Nincs bocsánat, gróf! Jöjj velünk, meghívlak a kastélyomba.

A gróf nagyot nyelt.

- Felség…

- Hallgass! – Christopher a nyakának szegezte a kardját. – Vigyétek a szemem elől, mielőtt olyat teszek, amit magam is megbánok.

Két katona elrángatta a grófot. Nathaniel komoran nézett a nagybátyjára.

- Rossz ember?

- Igen. – Chritopher a hüvelyébe csúsztatta a kardját. – Hol van a fiú, akit Éjszakával küldtem?

Nathaniel csodálkozva pislogott.

- Milyen fiú?

Christopher szíve nagyot dobbant. Sarkon fordult, és az időközben odaporoszkáló Éjszaka hátára vetette magát.

- Maradjatok itt!

Elvágtatott. Tekintete nyomok után kutatott, egyetlen tört ág se kerülte el a figyelmét. Éjszaka lelassított. A férfi észrevette a vérfoltot az egyik szakadt levélen. Megállította a lovat, leszállt. Óvatosan félrehajtotta az ágakat.

A fiú ott hevert a puha avaron. Arcán lázrózsák égtek, alig pihegett. Christopher levette a köpenyét, és finoman a karjaiba vette. Beburkolta, közben csitító szavakat susogott a fülébe.

Éjszaka hátán vitte vissza a fiút az ültetvényhez.

Mostanra mindenkit előállítottak, és különválasztottak. Nathaniel kíváncsian szemügyre vette nagybátyja karjaiban alvó fiút.

- Ki ő? Mi baja?

- Megkorbácsolták. Hívd ide az orvost, és intézkedj, hogy előkészítsék a sátrakat. Amíg ki nem derítem, hogy mi folyik itt, nem megyünk tovább.

Nathaniel bólintott, elrohant.

Christopher körbenézett, majd leült a földre. Észrevette, hogy páran a rabszolgák közül megbámulják.

- Tudjátok, ki ő?

Mindenki a fejét rázta, de egy idősebb férfi tétován bólintott.

- A grófé. Úgy tartotta, ahogy az állatokat. Láncon, kenyéren és vízen. Ha ellenszegült, megkorbácsoltatta, majd napokig dolgoztatta a földeken.

- Hogy hívják?

- A gróf Ilarionnak szólította.

Christopher a fiút nézte.

- Ilarion… Sajnálom, hogy nem jöttem korábban.

Megérkezett az orvos, és elvette tőle. Egy sátorba vitte, és Christopher napokig nem láthatta. Jól tudta, hogy fiú… haldoklik.