1. fejezet

1.

Robbanás rázta meg a környéket. Fegyverek dörgése visszahangzott a hegyek között. Nicholas Deveraux önkéntelenül is behúzta a fejét.

- Doktor! – Az egyik nővér kapaszkodott a karjába. – Újabb sebesülteket hoznak.

Nicholas koncentrált, hogy ne remegjen a keze.

- Csináljanak helyet nekik! – Szemét összehúzva a csipesszel óvatosan kiemelte az összeroncsolódott golyót.

- Doktor, leállt a légzés. – A másik nővér hangja fásult volt.

- Nincs helyünk! – kontrázott a másik ápolónő.

- Újraélesztés. A könnyebb eseteket küldjék el. – Nicholas egyszerre figyelt két dologra. Arca sápadt volt, kőszürke szemei kimerültek.

Kiáltás harsant.

- Lázadók, itt vannak a lázadók!

Nicholas félredobta a csipeszt, és nekilátott az újraélesztésnek. Felfordult a tábor. Aki tehette, menekült. A nővérek is eltűntek a férfi mellől.

- A pokolba! – Nicholas megtámaszkodott az asztalon. Annyira fáradt volt, hogy még a szívmasszázst se tudta alkalmazni. Valaki a nevét kiabálta, de ő azzal törődött, hogy ráborítsa a lepedőt az asszonyra, akit nem sikerült megmentenie. Erős karok ragadták meg a vállát.

- Maga dr. Deveraux?

Nicholas a fiúra meredt, aki alig lehetett több tizenhatnál, de máris géppisztolyt tartott a kezében, és hideg volt a szeme, akár egy veteránnak.

- Igen. Ki maga?

A fiú maga után húzta.

- Seita vagyok az állami katonaságtól. Magáért küldtek. Jöjjön, mert a nyakunkon vannak a lázadók!

- Ki küldte? Miért? Várjon, nem mehetek! – Nicholas megvetette a lábát a sáros földön. – Nem hagyom itt a betegeimet!

- Velem jön! – Seita mintegy „véletlenül” feléje billentette a fegyvert. – Parancsot kaptam.

Nicholas arca megrándult. Az apja tábornok volt a hadseregben odahaza. Ő azért lett orvos, hogy megmentse azokat, akiket az apja parancsára gyilkoltak meg. Sejtette, hogy Seita érkezése is az apja műve.

- Nem érdekel! Maradok.

Seita barna tekintete feketévé sötétült, de más nem utalt haragjára.

- A lázadók mindjárt ideérnek. Maga külföldi állampolgár. Meg fogják ölni, még akkor is, hogy orvos.

- Nem hagyom itt a betegeimet! – ismételte Nicholas határozottan.

A fiú felnézett rá, fél fejjel lehetett alacsonyabb nála.

- Ők se akarnák, hogy meghaljon. Ne fecsérelje el itt az életét. Maga még újrakezdheti valahol máshol. Még sokak életét mentheti meg.

Nicholas tétovázott. Seita megragadta a csuklóját.

- Ne haljon meg hiába! Jöjjön velem!

Nicholas végignézett a táboron.

- De…

Seita ujjai belemélyedtek a húsába.

- Most!

Nicholas lehunyta a szemét. Megtántorodott.

- Menjünk!

Seita végigmérte. A férfi fehér köpenye vérfoltos, piszkos volt.

- Ezt vegye le! – kezdte el lerángatni a doktorról. – Túl feltűnő.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi alig áll a lábán. Tudta, hogy sietniük kell, de látta, így nem fognak gyorsan haladni. Szerencsére a köpeny alatt Nicholas fekete nadrágot viselt olajzöld pólóval, sötétbarna vászoninggel.

- Siessünk! – Seita kíméletlenül húzta magával. Rohamtempót diktált. Nicholas szótlanul tartotta vele a lépést, nem panaszkodott.

Elérték az erdőt. Seita már futott.

- Jöjjön! Sietnünk kell!

Nicholas összeszorította a fogát, és kitörölte a verítéket a szeméből. Szorosan a fiú mögött haladt. Seita megtorpant, felemelte a kezét, csendre intve.

- Oké, mehetünk! – szólalt meg fél perc múlva halkan. Ezúttal Seita a kezét fogva húzta maga után. Csodálta a férfi kitartását, aki egy óra megfeszített kocogás után is lépést tudott vele tartani, pedig látszott, hogy fáradt. Seita lassított, és a kulacsát nyújtotta a férfinak.

- Igyon.

- Köszönöm. – Nicholas lassan ivott, akkor is csak pár kortyot. Seita összevonta a szemöldökét.

- Jól bírja.

- Igyekszem. – Nicholas mély levegőt vett. Visszaadta a kulacsot. – Mehetünk.

Seita bólintott. Már nem sietett annyira. Némán ballagtak. Seita mindig a doktor előtt járt, és semmi nem kerülte el a figyelmét. Késő délután lett, majd beköszöntött a szürkület.

- Táborhelyet kell keresnünk – nézett körbe Seita, és a levegőbe szimatolt. – Valahol van erre egy patak. Érzem a víz illatát. Jöjjön!

Kis barangolás után valóban rátaláltak a csörgedező forrásra. Nicholas elismerően bólintott. Seita körbejárt, majd a bokrok takarásába vonta a férfit.

- Itt jó lesz. Remélem, szereti a kétszersültet meg a szőlőcukrot, mert az lesz a vacsoránk. A patakból ihat is.

Nicholas elhúzta a száját. Tudta, hogy mennyi baktérium tanyázik a vízben.

- Forralás nélkül nem iszom belőle.

Seita elhúzta a száját, de helyeslően intett.

- Okos. Sajnos, nem gyújthatunk tüzet.

Nicholas megborzongott. Kezdett lehűlni a levegő.

- Meddig megyünk?

Seita leült a fűre. Aprócska tisztáson talált maguknak helyet, ahol alig fértek el ketten.

- A határig viszem magát. A fővárosba már nem tudnánk eljutni. A lázadók az utunkat állják.

- És maga?

Seita elővette az emlegetett vacsorát.

- Miattam ne aggódjon. Voltam már rosszabb helyzetben is. Ja, és nyugodtan tegezzen.

Nicholas éhesen harapott a kétszersültbe. Most jött rá, hogy milyen éhes.

- Hány éves vagy? – kérdezte.

Seita vállat vont.

- Számít?

- Nem, csak kíváncsi vagyok.

Seita sokáig hallgatott. Nicholas már a cukrot szopogatta, amikor megszólalt.

- Tizenhét. Holnap leszek tizennyolc. És maga doktor?

- A nevem Nicholas, nyugodtan tegezz – sóhajtott fel Nicholas és nagyot ásított. Elmosolyodott. – Az apád lehetnék. Harmincöt leszek négy hónap múlva. Ugye, megbocsátasz? – intett a bokrok felé. Seita bólintott. Pár perc múlva Nicholas visszatért.

Seita a bokrok alatt hevert.

- Gyere aludni!

Nicholas leheveredett melléje. Seita zajt hallott, helyet cserélt vele. A géppisztolyt markolva lesett a lassan beköszöntő éjszakába. Nicholas összehúzta magát, és pár másodperc múlva már aludt is. Seita ránézett. Csodálta a férfit, hogy ilyen veszélyek közepette képes aludni. Visszadőlt a fűre. A géppisztolyát maga mellé fektette, pisztolyát a keze ügyébe helyezte. A feje alá tette a karját, az oldalára feküdt, de nem tudott elaludni.

Nicholas mocorogni kezdett úgy éjféltájt, amikor lehűlt a levegő, és mozgolódni kezdtek az éjszakai vadak.

-  Seita? – morogta.

- Igen. Mi a baj?

- Semmi. – Nicholas közelebb húzódott hozzá, és a derekára ejtette a karját. – Csak fázom. – Robbanásszerűen aludt vissza.

Seita már megtanulta, hogy ne figyeljen oda olyan dolgokra, mint a hideg. Nem is fázott. Nicholst viszont kimerítette a menekülés, és a kimerültségtől rázta a hideg. Seita halk sóhajjal a férfihoz fészkelte magát. Tudta, hogy nem lenne szabad, de nem tudott ellenállni a férfiból áradó melegnek. Félóra múlva már ő is mélyen aludt.