1. fejezet

Ai: Piszkos kis titkok

1. fejezet

Úgy futott, mintha maga mögött tudta volna hagyni a gondokat, amelyek nyomasztották. A kényelmesen sétálgatók között szlalomozva észre sem vette a riadt tekinteteket. Kifulladva, levegő után kapkodva zuhant végig a park zöld füvén, amely még enyhén nedves volt a lassan felszálló reggeli párától. Széttárta a karját és úgy fújtatott, akár egy gőzmozdony.

Azon gondolkodott egészen idáig, hogy miért költözött ebbe a nyavalyás kisvárosba, amely még a térképen sem volt feltüntetve?! Olyan nyugis élete lett volna mondjuk az ország túlfelében. De nem. Neki itt Weatherlyben kellett könyvesboltot és házat vennie, mert első pillantásra megfogta a csendes porfészek nyugalmas bája. Szöges ellentétben állt a nagyvárossal, ahol élt és dolgozott. Élete legnagyobb baklövését követte el vele.

- Valami baj van, Mr. Hill? – Sötét árny vetült föléje.

Tökéletesen megtestesítette jelenleg az életét. Főleg, hogy a seriff magasodott fölötte, aki akár a város arca is lehetett volna. Aiden Stanley Wood ugyanis pontosan olyan volt, mint Weatherly. Végtelen nyugalmából valószínűleg az sem tudta volna kimozgatni, ha feldarabolt hullát talál a kiskertjében. Amiben amúgy a pletykák szerint az egész környék legszebb virágai nőttek.

- Miért lenne? – próbált normálisan beszélni, de nem igazán ment. Mostanában elhanyagolta az edzéseket, és ennek most látta a kárát.

- Úgy rohant végig a városon, mintha az ördög üldözte volna.

- Mondhatjuk. – Erőt vett magán és felállt. – Tudja, az utóbbi időben kényelmesebb volt elterülni a fotelban, mint kijönni futni.  

- Ismerős.

Nem nézte volna ki a seriffből, hogy képes öt métert futni, de remélte, hogy ez nem látszik az arcán.

- Az ember nem lesz fiatalabb, muszáj odafigyelni a kondimra.

- Ez így van, ám legközelebb ne hozza rá a frászt a járókelőkre. Weatherlyben mindenki sétál. Itt senki sem rohan sehová.

Ez már feltűnt neki.

- Lakat alá tenne érte?

- Lehet. – Volt valami Wood hangjában, amitől felállt a szőr a hátán.

Egymásra meredtek. A férfinak ragyogó kék szeme volt, olyan, akár nyáron a tiszta égbolt. S azt suttogták a városban, hogy a lelkekbe lát vele. Nagy volt a gyanúja, hogy a seriff, ha nem is lát bele a lelkébe, piszkos kis titkait nagyon is sejti. Kiverte tőle a hideg veríték.

- Jó futkározást! – Wood biccentett, majd kényelmes léptekkel a kocsijához ballagott.

Karcsú volt, olyan vékony, hogy átérte volna a derekát a kezével. Agyonmosott farmert és bakancsot viselt. A farmer a fenekére és a csípőjére feszült, pont a megfelelő helyeken. A világoskék ing kiemelte inas vállát és a szeme színét. Ahogy beült a kocsiba, hátratúrta a haját. Vetett egy féloldalas pillantást rá, és elhajtott. Ő meg állt, és nem mert fennhangon káromkodni. Még a végén valaki feljelenti a körülötte sétálgatók közül, és tényleg egy éjszakát a seriff őrizete alatt tölthet. Kezdte megutálni új otthonát.

Lassú kocogással hazafelé indult. A zöldséges előtt megállt, vett pár narancsot. A pénztárnál mögötte valaki a Hamilton gyerekről susmorgott, mire szinte úgy menekült ki az üzletből. Élete keresztje, amitől nem menekülhet. Most ugyanis az egész város David Hamilton meggyilkolásának lázában égett. Mindenki tudott valamit, mindenki sejtett valamit, mindenki látott valamit. Az igazság egy részét azonban csak ő tudta. No meg a gyilkos. Ebbe bele fog őrülni.

A seriff figyelte, ahogy Hill szinte futólépésben távozik a zöldségestől. Arca merev volt, feszültsége még az utca túloldaláról is látszott.

- Érdekes. – Munkája során megszokta, hogy fennhangon beszélget önmagával. – Ennyire felkavaró lenne gyümölcsöt venni?

A városka pszichológusa már kifejtette neki, hogy emiatt egyszer szívesen elbeszélgetne vele terápia címén. Megköszönte, és azóta is úgy kerülte a fickót, mintha leprás lett volna.

- Vajon mi a te titkod, Hill? – kérdezte, és nézte az egyre távolodó férfit. Sóhajtott egyet és nem követte. Inkább hazahajtott, hogy megetesse a kutyáját.  

Tíz éve is megvolt már, hogy a városba költözött. Nem ez volt a célállomás, de maga sem tudta, hogyan kötött ki a Mamánál. Mama a város szélén lakott, majdnem az erdőben, vadregényes otthont mondhatott magáénak. Azt beszélték róla, hogy boszorkány és kortalan. Nos, Mama nem volt kortalan és sajnos, nem is halhatatlan. Egyik reggel holtan találta az ágyában.

Hosszas huzavona után a hatóságok megengedték, hogy az erdő szélén, a kis birtok határán temesse el. A temetkezési vállalkozó küldött egy embert, aki felügyelte, hogy minden a szabályok szerint történjen, de amúgy nem segített semmit. Nem is várta el tőle. Mama megérdemelte, hogy törődjön vele halálában, miután az asszony törődött vele, amikor ideérkezett. Szeretetet kapott tőle, amit a családjától soha, és végre lett egy otthona, ahol jó volt lenni és ahová jó volt hazatérni.

Maga sem tudta, mi lesz vele Mama halála után. A temetés után kiült a terasz lépcsőjére, amit ideérkezésekor maga javított meg és bámulta a kertet, amit együtt gondoztak. Kíváncsian nézte az elegáns kocsit, ami megállt az övé mögött. A városi ügyvéd a kezébe nyomta a végrendeletet, amely szerint mindennek ő mostantól a tulajdonosa, aláíratott vele vagy ötven oldalt, aztán nagy porfelhő közepette elhajtott.  

Nem tellett bele két hónap és munkája is lett. Igaz, a mai napig nem volt világos, hogyan lett seriffhelyettes, de miután a verekedéshez nagyon értett és még az emberek is szerették, azt gondolta, miért ne? Egy nyárral később leváltotta Sandford seriffet, aki nyugdíjba ment és azóta élte nyugalmas kis életét, mint Weatherly rendőrfőnöke. Aztán idén minden megváltozott.

A városba költözött a vonzó nagyvárosi agglegény, John Nathaniel Hill és nyitott egy könyvesboltot a városka legforgalmasabb utcájában. Felkavarta vele az állóvizet. Minden nő őt akarta, kimondatlanul és kimondva is. Minden férfi rá akart hasonlítani és őt akarta havernak. Hill azonban nem nézett meg egy lányt sem, nem ment el sörözgetni senkivel, azt mondta mindenkinek, pihenni akar. Nem fejtette ki, miért, viszont volt valami ilyenkor a szemében, amitől az emberek nem mertek tovább faggatózni.

Aztán fél évvel később, vagyis két és fél héttel ezelőtt valaki meggyilkolta a főiskolás David Hamiltont…

Aiden kiszállt a ház előtt.

- Ki kér reggelit? – Hajnalban ment el hazulról, állatkái akkor még vígan durmoltak.

Jeanette, az öreg és félvak labrador nagyot szusszant a teraszon, és fektében csóválni kezdte a farkát. Felballagott hozzá, megvakarta a füle tövét, majd elkiáltotta magát.

- Rozmaring! – A macska persze nem volt sehol.

Adott enni és inni Jeanette-nek, majd Rozmaring keresésére indult. Jeanette Mama kutyája volt, de Rozmaringot ő találta vagy öt éve a rozmaringágyások között. A tenyérnyi kiscica azóta négykilós vadmacskává nőtte ki magát. S imádott a rozmaringon heverészni, főleg reggelente, amikor odasütött a nap.

- Nem vagy éhes? – Guggolt le hozzá.

A macska felpislogott rá és szeretetteljes dorombolásba kezdett. Törökülésben leült melléje, és a nap felé fordította az arcát. Önkéntelenül is Hill jutott az eszébe, ahogy a füvön lihegett kiterülve, mint egy… Megrázta a fejét. Jobb lesz, ha a férfit sürgősen kiveri a fejéből. Még akkor is, ha nagy volt az esélye annak, hogy rajta kívül ő az egyetlen meleg a városban. Mármint szóba jöhető, vonzó meleg pasi.  

- Szerintem tud valamit a Hamilton gyerekről, Rozmaring – dörmögte, amikor a macska odadörgölőzött hozzá. Morgással egybekötött nyávogás volt a válasz. Bólintott rá. – Igen, lehet, hogy csak azért akarom őket kapcsolatba hozni, mert így van okom körülötte legyeskedni, de te is tudod, hogy nem vagyok jó a randizásban. S különben is, mi van, ha tévedek?

Rozmaring erre felpillantott rá, óarany szemében volt némi lesajnálás, amitől kutyául érezte magát.

- Te könnyen beszélsz! Ivartalanított vagy, nincsenek olyan problémáid, mint a párkeresés, de én mit csináljak?!

Rozmaring erre megkarmolta és amíg a karmolást dörzsölte sziszegve, királynői vonulással a ház felé indult, hogy megegye a reggelijét.   

Aiden felsóhajtva körbepillantott a kerten. A szabadidejében gazolt, gyógynövényeket és virágokat ültetett, s lassan az egész birtok egy nagy virágoskertté vált. Mama sírját rózsa borította, amely egész évben ontotta az illatos virágokat. Egyszer régen egy részeg azt mondta neki, hogy ez a hely el van átkozva. Akkor elgondolkozott azon, hogy ő is átkozott, mert sehol máshol nem érzett ekkora békét és nyugalmat. Mama szerint, akinek nem tiszta a lelkiismerete, nem tud nyugalmat érezni itt. Ez a hely ugyanis más volt. Erőterek és spirituális hatalmak középpontja, ahol bármi megtörténhetett. S Mama halálával ő lett az örököse a tudásának is.

A földre pillantott. Előtte láthatatlan ujjak írták a porba, hogy Segíts! A tudásnak megvolt a maga ára, ezt már az első ilyen üzenet láttán tudta. Szellemekkel és furcsa lényekkel osztozott az otthonán, a fájdalom és a szomorúság néha a mellkasára telepedett és nem kapott tőle levegőt. Ennek ellensúlyozására ültette a virágokat, amelyek egész évben színeket és vidámságot hoztak a lelkébe.

Tenyerével eltörölte az üzenetet, és felállt. Nagyot nyújtózott, és elmosolyodott.

- Menjünk dolgozni! – A ház felé indult. – Jeanette, velem jössz?

A kocsi motorháztetején azonban Rozmaring ült és mosakodott.

- Te nem jössz! A múltkor is megkarmoltad Dusty-t.

A házban ekkor esett le az első csésze. Rozmaringgal egyszerre néztek arra. Ő mozdult először, már nyitotta az ajtót, amikor a macska lustán leugrott a földre, hogy kövesse.

- Maradsz! – morrant rá, és bevágta az ajtót az orra előtt. Lassan beljebb óvakodott. – Tudod, nálam nem ez a szokás – kezdett bele a mondókájába. Belesett az ebédlőbe, és elhúzta a száját.  – Azt a csészét Mamától örököltem. Szerettem. Mama is szerette és nem akarod, hogy Mama dühös legyen… - Félrerántotta a fejét, amikor egy újabb csésze húzott el mellette. A fekete árnyék, amely egy újabbat emelt ki a szekrényből, ahol a féltett étkészletet tartotta, oda sem figyelt rá. Nagy léptekkel elindult feléje, és elkapta a csészét, mielőtt eldobhatta volna. Vagyis inkább a szellemlény csuklóját, és mozdulatlanul tartotta, amíg a másik kezével óvatosan elvette a porcelánt. – Nem szeretem a vandálokat! – nézte a sötétséget, mintha tudná, hol rejtőzik a szeme. – Mondd el, ki vagy és mit akarsz, de a tárgyaimat hagyd békén! – A válasz az volt, hogy keresztülrepült az ebédlőn. Akkorát koppant a feje a túloldali falon, hogy könnyek gyűltek a szemébe. De a csészét féltőn ölelte magához. – Imádom a dühös szellemeket – nyögte, miután felnézett és már senki nem volt a szobában. Eldőlt, és nyöszörögve tapogatta a fejét. Rozmaring puha léptekkel érkezett és feltelepedett az oldalára, mintha amúgy nem lett volna elég baja. – Ezt most muszáj?!

Rozmaring összehúzott szemmel bámult le rá, majd heves dorombolásba kezdett. Törleszkedni kezdett és bújt, hogy lehetetlen volt nem szeretni minden fájdalom ellenére. Mondjuk, nem telt bele pár perc és a feje már nem is fájt annyira.

- Kösz, Rozmaring!

A macska elégedetten kisétált, ő meg ottmaradt a padlón és azon gondolkozott, mit is kezdjen egy ismeretlen, ám annál dühösebb szellemmel. Ez a példány már járt nála, akkor a kedvenc bögréjét törte össze. Úgy tűnt, minden látogatással egyre dühösebb. És ez semmi jót nem jelentett.

Összeszedte magát, és felállt. A csészét visszarakta a helyére, és összeszedte a cserepeket. Remélte, hogy össze tudja őket ragasztani este, ha hazaér. Megsimogatta Jeanette fejét, kipenderítette Rozmaringot a kocsiból és elindult dolgozni.     

            Az újságban természetesen megint a Hamilton fiú halála volt a téma. Meg sem lepődött. Rosszkedvűen félredobta, és egy hajtásra megitta a narancslevet. Nemsokára nyitnia kell az üzletet, néhány vevője már bekukkantott a kirakaton keresztül. Kivitte a teakonyhába a poharat, és a mosogatóra támaszkodott, amíg visszanyelte a hányinger keserű ízét.

Kispolgári családból származott, a szegénység ijesztő felhője mindig ott volt a fejük felett. Ennek ellenére elvégezte a középiskolát és rendőr lett belőle. Az apja ekkoriban vesztette el a munkáját, és hirtelen ő tartotta el nem csak a szüleit, de a két húgát is. Bevállalta a plusz műszakokat, az éjszakázásokat, rábólintott a legveszélyesebb feladatra is, ha az több pénzt jelentett. Kenőpénzt nem volt hajlandó elfogadni. Néha elfordította a fejét, de soha nem adta el magát. Nem tudott volna tükörbe nézni.

Az anyja azelőtt halt meg, hogy a legkisebb húga befejezhette volna az iskolát. Az apja pár évvel később. Kitaníttatta a testvéreit, munkát keresett és lakást bérelt nekik. Hagyta, hogy a szárnyaikat bontogatva kirepüljenek a fészekből. Gyomorfekélye lett a sok aggódástól, viszont végre kinevezték nyomozónak. Nem kellett sok idő, míg belefásult az egészbe. Tette a dolgát, elkapott rosszfiúkat, akiket aztán a bíróságon szabadjára engedtek. Háromszor lőtték meg ez idő alatt, kétszer ütötték el, tíz fölött volt a késelések száma.

A kísértés mindig ott volt benne és körülötte. Tudta, hogy egyszer meg fog törni. Ez a nap el is jött. Egy drogdíler után eredtek a társával, az egész azonban rövidesen egy B kategóriás filmre kezdett hasonlítani. Az üldözés végére ott állt a halott társa mellett, és bámulta a haldokló drogdílert meg a nagy rakás pénzt. Egyikük sem tudta, hogy aznap a fickónál pénz lesz. Sok pénz. Százezrek. Milliók.

A társa épp előtte arról papolt neki, hogy mi lenne, ha végre önzőbb lenne és csak saját magára gondolna, nem másokra. A húgaira. A társára. A barátaira. A kollégáira. Hanem magára. Szerezzen be végre egy jó pasit, és lépjen le valahova jó messzire, ahol mindig süt a nap. Éljen az ösztöneinek és hagyja, hadd alakuljon az élete. Ki tudja, mi lesz belőle. Minden jobb lehet, mint zsarunak lenni ebben a nyomorult városban, ahol egyszer majd egy belőtt fazon golyót ereszt a fejébe.

A társa halott volt. Ő meg ott állt és keményen megküzdött magával, míg képes volt átlépni a jó és rossz határvonalát. Betette a pénzt a kocsija csomagtartójába, megvárta, amíg a díler az utolsó levegőt veszi, aztán beszólt a központba. Mire a kollégák kiértek, teljesen kikészült. Napokig-hetekig tartottak a meghallgatások. Egy idő után már csak kimerültek ismételgette, mi történt. Pénzről egyszer kérdezték, de ez csak véletlen volt, senki sem tudta, hogy a fickónál volt egy egész vagyon.

Ugyanekkor kereste meg anyja nővérének az ügyvédje. A soha nem látott nagynéni meghalt, és örököse nem lévén, rá és a testvéreire hagyta minden vagyonát. Ez nem volt sok, egy pici lakás, egy életbiztosítás, néhány régiség, és némi készpénz. Neki viszont kapóra jött. Benyújtotta a felmondását, és elhatározta, soha többé nem lépi át egy rendőrség küszöbét sem, sőt, olyan messzire kerüli majd az egykori kollégákat, amennyire csak lehet.

A vagyont felosztották a húgaival, ő a saját részéből csak azért tartott meg valamennyit, nehogy a lányok gyanút fogjanak, majd nekiindult a világnak. Csendet akart, egy helyet, ahol elmerülhet az olvasásban és senki nem gyanakszik rá. A véletlen sodorta Weatherlybe, ahol nem volt könyvesbolt, s ahol elsőre beleszeretett a kiadó kis üzletbe a főutcán. Volt benne valami megmagyarázhatatlan báj. Úgy vonzotta, akár pillangót a fény. S ez lett a veszte.

Mindenkinek vannak piszkos titkai. Ő amellett, hogy lenyúlt kétmillió dollárt egy pitinek tartott drogdílertől, más időtöltésnek is szeretett hódolni. Lehetőleg egy fiatal és gondtalan fiatalember társaságában.

David Hamilton a barátnőjével sétált be a boltba a második hónap vége felé. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a barátnő csak kamu, legalábbis John számára. Igaza lett. David nem mert senkinek színt vallani, a szülei a legfanatikusabb hívők közé tartoztak a városban, és abban sem volt biztos, hogy a haverok hogyan fogadnák, ha kiderülne, nem a lányok a gyengéi.

Viszonyt kezdtek. Teljes titokban hetente többször is találkoztak. Mindkettejüket kielégítette ez a kapcsolat, bár David az utolsó hetekben egyre többször panaszkodott, hogy valaki mintha követné. Félni kezdett, hogy kiderülhet a viszonyuk és ezzel ugrana a jövője a városban. John mérges lett, azon az estén csúnyán összevesztek, és szó szerint kidobta a fiút az éjszakába. Ahelyett, hogy elvitte volna hazáig, ahogy szokta. David soha többé nem ért haza.

Ez más volt, mint az elrabolt pénz. David még szinte gyerek volt. Nem érdemelte meg, hogy valaki megfojtsa, aztán kidobja az út szélére. Ezt senki nem érdemelte volna. Igazságérzete háborgott, nyomozó énje pedig újra és újra átrágta magát a történteken. Éjszaka rémálmok kínozták, s eljutott arra a pontra, amikor nem mert tükörbe nézni. Gyűlölte, hogy ide eljutott, megvetette magát, amiért hagyta, hogy ez megtörténhetett.

Az ajtón valaki kopogott, erre riadt fel. Összeszedte magát, és elindult, hogy kinyissa az üzletet. Első vevője, Mrs. Schneider aggódva paskolta meg az arcát, amitől undort érzett.

- Olyan rosszul néz ki, kedvesem.

- Elrontottam tegnap este a gyomrom, de már jobban vagyok. Megjött a könyv, amit kért a múltkor. Azonnal hozom.

Egész nap a vásárlókkal meg a könyvekkel foglalkozott. Csak fél órával zárás előtt tudta kifújni magát annyira, hogy elkortyolgasson egy kávét. A gondolatai David körül forogtak, mint a halála óta mindig. Beszélnie kellene a seriffel. Talán sikerülne új irányba terelnie a megfeneklett nyomozást. Akármennyire félt az igazságtól, Davidnek járt annyi, hogy őszinte legyen. Nem tudta, mi lesz majd a következménye, de tartotta magát új életbölcsességéhez: a jövőt csak akkor fogod látni, ha megteszed feléje a jelenben az első lépéseket. Itt az ideje, hogy lépjen egyet előre.

Felpillantott, ahogy megszólalt a kis harang az ajtó felett. A seriff állt a küszöbön. Valamiért meg sem lepődött.

- Nem látta véletlenül Mr. Anderson macskáját?

- Azt a nagy fehér kandúrt?

- Igen.

- Ma még nem. Megint meglépett?

Wood gondterhelten ráncolta a homlokát. A haja reggel óta összekócolódott és feltűrte az ingujját. A bőre barna volt, látszott, hogy sokat van a szabadban.

- Nem értem, miért nem herélteti ki végre.

- Tudja, milyenek az öregek…

- Soha nem akarok megöregedni. – A seriff morcan búcsút intett.

Utána akart kiáltani, ám megcsörrent a telefon és mire az ajtó felé fordult, a férfi nem volt sehol. Már zárni készült, amikor újra felbukkant. Süteményt hozott egy kistányéron, amit letett a pultra.

- Tessék, a magáé.

- Minek köszönhetem? – Őszintén meglepődött.

- Mr. Anderson adta, amiért megtaláltam a macskáját, de mivel én nem eszek ilyet, kidobni meg nem akarom, úgy gondoltam, odaadom magának.

- Milyen kedves…

- Odaadhattam volna valakinek az utcán, ne vágjon ilyen arcot!

- S miért nem adta?

- Mert szeretném megvesztegetni.

- Megvesztegetni? – Megdermedt a szó hallatán. El is sápadhatott, mert Wood felvonta a szemöldökét.

- Rossz szót használtam. Szívességet szeretnék kérni, és gondoltam, maga van olyan rendes tag, hogy belemegy egy sütiért cserébe.

- Mit akar tőlem?

- Az a helyzet, hogy lerobbant a kocsim. – A seriff szégyenkezve pislogott. – Most vontatták be a műhelybe, de Harry Jr. szerint két nap, mire elkészül. Hazavinne?

- Nincs magának szolgálati kocsija?

- Az van a szerelőnél.

- És saját?

- Van, de otthon.

- Miért pont én?

- Mert éppen zár, nincs családja, aki hazavárja és amúgy is, rendesnek tűnik.

- Kösz. – John arra gondolt, hogy amúgy is beszélni akart a férfival, itt a lehetőség. – Várjon pár percet, amíg zárok.

- Rendben.

Wood türelmesen várakozott. A könyveket nézegette, a növényekről szólók közül leemelt egyet-kettőt. Gondosan visszatette őket, amikor John megállt a riasztónál. Kint odasétált a kocsijához, és megvárta, amíg odaér mellé.

- Hol a süti?

- Betettem a hűtőbe. Holnap megeszem. A tányért visszaadom Mr. Andersonnak és megköszönöm a nevében.

Eddig egyszer sem látta mosolyogni a férfit. Wood most úgy vigyorgott, hogy kivillant az összes foga. Néhány egyenetlenül nőtt, ami még kisfiúsabbá tette a mosolyát. Nem tett jót John szívritmusának, az biztos.

- Tudja, hol lakom?

- Mindenki tudja, hol lakik. – Igen, ezt még ő is tudta, akár akarta, akár nem. – Szálljon be!

- Megtenné, hogy lassan hajt? Néha van kint pár tivornyázó az utcán.

- Persze.

Lassan lépésben haladt, közben próbálta kitalálni, Woodot milyen illat lengi körbe. Gyógynövény- és virágillata volt, valami egészen különleges, amit még soha nem érzett.

- Ma egész nyugis esténk van – jegyezte meg könnyedén. – Vagy rosszul gondolom?

A seriff megint elmosolyodott.

- Most hajtottunk el Mr. Mahony mellett. A felesége nincs a városban, így nincs miért titkolnia, hogy éppen a szeretőjéhez igyekszik, aki szintén házas.

John nem tudta, mit mondjon. Wood folytatta.

- Az a lány ott, füvet árul. Megtenné, hogy dudál egyet? – A lány meglátva a seriffet, rohanásnak indult az utcán az ellenkező irányba. – Majd holnap elbeszélgetek vele. Semmiből sem tanul.

A város széléig érve John megismerte az utcán járkálók többségét a titkaikkal együtt. Néha jobb, ha az ember tudatlan, vélte mindig, de ez most meghatványozódott. Rendőrként mindig sokkal több olyan dologról volt tudomása, amiről hallgatnia kellett, és örült, amiért életének ezt a részt a háta mögött hagyhatta – sok minden mással egyetemben.

Már olyan ideges volt, hogy felületesen kapkodta a levegőt.

- Valami baj van? – A seriff ártatlan aggodalommal pillantott rá.

- Itt kell lefordulni?

- Oh, igen. – Wood úgy szemlélte meg a keskeny bejárót, mintha meglepné, hogy ott van.

Hallott már a boszorkány házáról, így emlegette mindenki a seriff otthonát, de még egyszer sem jött el errefelé. Kíváncsiság munkált benne ugyan, de nem akarta felhívni magára a figyelmet, no meg, ki hiszi el az átkokról szóló meséket?!

Egészen a házig egyikük sem szólalt meg. A seriff elmosolyodott, de egészen másféle mosollyal, amikor meglátta a lépcsőn mosakodó macskát.

- Ő Rozmaring. Jeanette, a kutyám pedig biztos alszik. Átaludna egy hurrikánt is. Kér egy csésze teát? Az megnyugtatná az idegeit. – Megint úgy nézett rá, mintha a veséjébe látna.

- Mi a francot akar tőlem? Mi volt a célja ezzel, hm? – John iszonyatosan dühös volt, mert mostanra nyilvánvaló lett, hogy a férfi csak játszik vele.

- Mindenkinek vannak titkai, John. Az itt élőknek. Nekem. Magának.

- Miért nem kérdezi meg egyenesen?

A seriff megnyalta az alsó ajkát.

- Maga dugta Hamiltont?

Provokatív kérdés volt. Nem illett Woodhoz. Csupán fel akarta dühíteni, de ez már korábban sikerült. A fogát csikorgatva nagyot ütött a kormányra, majd kicsatolta magát, és kiszállt. Régi önuralmából mostanra semmi sem maradt. Szeretett volna összetörni valamit, végül mégis csak állt és nagyon mélyeket lélegzett. A levegőnek pont olyan illata volt, mint a seriffnek, ami nem sokat segített.

- Fogalmam sem volt, hogyan mondjam el – vallotta be, amikor megérezte, hogy a férfi megáll mellette.

- Gondoltam.

- Hogyan jött rá?

- Több, mint tíz éve élek itt. Ismerek mindenkit és ismerem mindenki piszkos kis titkát. Hamiltonról viszont nem tudtam. És magáról sem. Semmit. Figyelni kezdtem. Maga volt az egyetlen az elmúlt tíz évben, aki nem fordult utána Catherine O’Malley-nek, jobban mondva telt kebleinek. Még azok is megteszik, akik amúgy fiúkhoz járnak a szomszéd városba. Tudja, a látszat. Így elkezdtem kombinálni.

John zsebre tette a kezét, és a macskát figyelte, aki viszont őt szuggerálta.

- A látszat kedvéért járt a barátnőjével. Le se feküdt vele.

- Magával viszont igen.

- Igen.

- A halála estéjén magánál volt?

- Összevesztünk. Egy ideje már panaszkodott, hogy olyan érzése van, mintha valaki figyelné. Félt, hogy kiderül, mi van köztünk. Nem én öltem meg. – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Veszekedtem vele, de nem én öltem meg. Vagyis nem a tulajdon két kezemmel. – Felsóhajtott. – Mindig el szoktam vinni az utcájukig, onnan csak pár háznyit kellett sétálnia. Aznap este viszont kidobtam azzal, hogy soha többé nem akarom látni.

- Nem a maga hibája.

- Zsaru voltam, seriff. Pontosan tudom, hogy nem az én hibám, de attól még a kisördög ott motoszkál az agyam mélyén. A mi lett volna, ha…

- Kitűnő volt a minősítése, amikor leszerelt. – A meglepett tekintetre válaszul Wood vállat vont. – Tudnom kellett, ki maga. Nyomoztam picit én is. Magáról többet megtudtam, mint David Hamilton utolsó éjszakájáról. Jöjjön, igyon velem egy teát!

- A macskája idegesnek tűnik.

- Nem kedveli az idegeneket. Igazából senkit nem szoktam hazahozni. Az itt élők kicsit babonásak.

- El fogja harapni a torkom?

- Rozmaring? Szelíd, mint egy kiscica. – Wood lehajolt, hogy megsimogassa, mire Rozmaring felfújta magát, és nagyot ütött a kezére. – Azt hiszem, féltékeny.

- Hagyjuk a teát! – John megrázta a fejét. – Holnap ugorjon be a boltba, és elmondok mindent, amit tudni akar.

Kinyitotta a kocsiajtót, amit szinte azonnal kitépett a kezéből egy hirtelen jött széllökés, és olyan erővel csapta be, hogy beleremegett a szélvédő üvege. Hökkenten állt, még a szája is tátva maradt. Tanácstalanul Woodra pillantott, de a férfi elbámult mellette. A kedves, kisfiús arc már a múlté volt, a tekintete olyan lett, mint a macskájáé. Óvatos feszültség és agresszióval párosult, visszafogott düh látszott rajta.

- Mi volt ez, Wood?

- Akármi is történik, csináld, amit mondok! Nincs visszakérdezés, tiltakozás, világos?!

Lenyelte a csípős választ, és csak bólintott. Néha megtérül, ha valaki hozzászokott a parancsok azonnali végrehajtásához. Valamiért soha nem gondolta volna, hogy a seriff tud rendőrként is viselkedni. Bár kicsit kételkedett abban, hogy ez a helyzet most rendőrt kíván. Szelleműzőt inkább, ha jól sejtette, hogy egy általa nem látott entitással van dolguk. Felidézte a suttogó pletykákat, amiket néha fél füllel elkapott, és egy pillanatra szeretett volna messze lenni innen. Ki hiszi el a meséket? Jelenleg ő nagyon is elhitte, mert az összes érzéke turbó üzemmódban működött és veszélyt sikított.

A férfi lassan melléje sétált, figyelt valamit mellette. Megfogta a csuklóját, és óvatosan maga mögé húzta.

- Kértelek, hogy mondd el, mit akarsz, és távozz! A barátaimat hagyd békén!

John nem gondolta, hogy a seriff a barátai közé sorolja. Nem látott semmit, de érezte, hogy ott, ahol a férfi a kezét fogta, szikrák pattognak a bőrén. Nem tudta, mi történik, ám érezte a levegőben áramló haragot és fájdalmat. Nem hitt a természetfelettiben, viszont úgy tűnt, kénytelen lesz ezt újraértékelni.

            A sötét árny ott lebegett Hill kocsija mellett. Fullasztó volt a belőle áradó gyűlölet, fájdalom, szomorúság, harag, megannyi negatív érzelem. Aiden sejthette volna Rozmaring viselkedéséből, hogy itt van, ha érzékeit nem köti le a férfi.  

- Mit akarsz? Ha nem mondod el, nem tudok segíteni.

A sötét árny olyan erővel ütötte mellkason, hogy megtántorodott és hátrált egy lépést. John a szabad kezével megragadta a vállát és szilárdan tartotta.

- Jól vagy?

- Nincs semmi gond. Reggel áthajított az ebédlőn.

- Értem.

Ez egy elég szkeptikus értem volt. Aiden felsóhajtott.

- Nincs időm magyarázni, de ez itt egy szellem. Egy elég dühös és elkeseredett példány.

- Miért dühös?

- Ezt én sem tudom, mert nem hajlandó elmondani.

- A szellemek tudnak beszélni? Egyáltalán hogyan néznek ki?

- Néha emberi alakot öltenek, máskor csak egy fekete árny lebeg a föld felett. Néha szavakat írnak a porba vagy a párás üvegre, máskor viszont képesek elmesélni életük történetét. Tudom, hogy hihetetlen, de nem vagyok bolond – tette hozzá bizonytalanul. Eddig senkinek sem kellett a szellemekről beszélnie. Mama látta őket, amióta megszületett, így teljesen természetesnek vette, hogy ő is ennek a képességnek a birtokában van.  

Érezte, hogy John a fejét rázza.

- Nem hiszem, hogy bolond vagy.  

- Ez megnyugtató. Akkor eljössz velem randizni valamelyik este? – Majdnem felszisszent, mert a férfi olyan erővel szorította meg a vállát.

- Mondták már, hogy pocsék az időzítésed?

- Ha randizásról van szó, akkor igen.

Fojtott hangot hallott, valószínűleg John visszanyelte a nevetését.

- Megbeszélhetnénk ezt azután, hogy eltünteted innen ezt az izé… szellemet? Itt van még?

Aiden a lebegő árnyat figyelte. Szánalmat érzett iránta.

- Nem akarom elküldeni. Segíteni szeretnék neki, hogy ne kelljen itt maradnia. Egy szellemnek nem ez a legjobb hely. Mármint nem az élők világában kellene lennie – magyarázta.

- Sejted, ki lehet?

- Egyelőre nem. Rozmaring, maradj! – Élesen rákiáltott a macskára, aki leült a lábához. Idegesen csapkodott a farkával, és a füleit lesunyva figyelte a hívatlan vendéget. – Kérlek, ha tudod, mondd el, ki vagy és mit akarsz, mert enélkül nem tudok neked segíteni! Ha pedig nem kell a segítségem, akkor távozz innen!

A sötét árny valószínűleg dűlőre jutott, mert hirtelen elindult feléjük. Rozmaring morgott, Aiden megfeszítette az izmait, John pedig ösztönösen szorosabban ölelte magához. Nem, mintha ezzel megvédhette volna főleg, hogy ő nem is látta azt a lényt, amely megtámadta őket, viszont ez tűnt az egyetlen ésszerű dolognak, amit volt rendőrként megtehetett.

Aiden döbbenten pislogott, amikor az árny köddé vált előtte, még azelőtt, hogy elérhette volna őket. Rozmaringra pislogott, aki ugyanolyan tanácstalanul nézett fel rá, mint ő. Kibontakozott Hill karjaiból és körbefordult. Rozmaring is körbeszimatolt, aztán leült Hill lábához, és vakarózni kezdett.

- Mi történt?

- Nem tudom. Elindult felénk, aztán hirtelen eltűnt. – A halántékát dörzsölve igyekezett végiggondolni, mi is történt. – Valami miatt elment.

- Azt mondtad, reggel megtámadott. Most is meg akart. Mi változott?

Aiden a férfira meredt. Elgondolkodva mérlegelte a választ, mielőtt megszólalt volna.

- Te.

John kezdte úgy érezni, mégis inna egy teát, vagy inkább valami erősebbet. Csak előtte muszáj volt leülnie kicsit. Lerogyott a lépcsőre, és várt addig, míg a légzése visszaállt a normálisra.

- Nem engedte, hogy elmenjek. Miért?

- Nem tudom.

- Tudsz valamire érdemleges választ is adni a nem tudomon kívül?

A seriff vissza akart vágni, végül inkább lehuppant mellé és kinyújtotta maga előtt hosszú lábait. Napbarnított bőre most kifejezetten sápadt volt, a pupillája pedig olyan szűk, hogy alig látszódott. Azon gondolkodott, mit is mondjon erre. Soha nem beszélt a szellemekről. Gyerekkorában próbálta elmondani, mi is történik körülötte, de a szülei és a barátai nem értették, vagy inkább nem akarták érteni. Gyorsan megértette, hogy kiközösítik, ha beszél róluk, ezért inkább hallgatott. Akármi is történt, mindig hallgatott arról, milyennek látja valójában a világot.

Néha találkozott olyanokkal, akik hasonló képességek birtokában voltak, de egyikük sem érte el az ő szintjét. Mama volt az első, aki messze túlszárnyalta, és tanítani is tudta. Ez a tudás jól jött most, amikor az asszony nélkül, egyedül kellett megoldania a szellemlények problémáit.

- Néha elég, ha csak beszélnek az egykori életükről vagy a halálukról – mondta halkan. Hill nem futott világgá tőle, döbbent volt, de láthatóan meg akarta hallgatni, és ez olyasmi volt, ami ritkán történt meg vele. – A legtöbbjük dühös, amiért meghalt. Nem akarják elfogadni, hogy az életük véget ért és a szeretteiktől el kell válniuk. Az erőszakos halál elfogadása mindig a legnehezebb. Valószínűleg vele is ez a helyzet – intett arrafelé, ahol az árny állt. – Jólesne most egy sör. Kérsz te is?

- Vezetek.

Wood lassan elvigyorodott.

- Lehet, hogy a seriff megvesztegethető.

- Tényleg? – John visszamosolygott. – Akkor jöhet a sör.

Aiden odabent gyors lakásfelmérést végzett. Nem volt semmi eltörve, így arra jutott, amíg dolgozott, a szellem nem járt itt. Legalábbis a dühös példány nem. Visszament a két sörrel, és leült a férfi mellé, most kicsit közelebb, mint az előbb.

- Nem nagyon szoktam inni – vallotta be, miközben összekoccintották az üvegjeiket.

- Mi a kollégákkal rendszeresen összejöttünk, biliárdoztunk és ittunk pár kört.

- A társad halála miatt vonultál vissza?

- Akkorra már eléggé besokalltam. Én is feküdhettem volna ott…

- Sajnálom.

John vállat vont, nagyot kortyolt a sörből.

- És te? Mindig is szellemlátó kisvárosi zsaru akartál lenni? Vagy szelleműző? Mi is vagy te tulajdonképpen?

- Soha nem gondoltam, hogy zsaru leszek. Apám a vasúton dolgozott, anyám otthon nevelt engem és a testvéreimet. Mindig azt mondták, hogy képzelgek, ha a szellemekről beszéltem. Párszor megszöktem, hogy segítsek néhányukon, ilyenkor apám mindig elvert a nadrágszíjával. – Lehúzta majdnem a sör felét egy kortyra, és nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. Nem is értette, miért mondja el ezeket. Nem akarta, hogy a férfi sajnálja, de Hill figyelmesen hallgatta és a szemében nem volt szikrányi szánakozás sem. – Tízéves koromra megtanultam, hogy jobb, ha csendben meghúzom magam egy sarokban és akkor nem lesz gond. Kamaszkoromban elkezdtem segédkezni a földeken vagy a műhelyekben, éppen mi adódott. Idénymunkás lettem és nem tanultam tovább, ahogy apám szerette volna. Helyette nekiindultam a világnak. Ide jutottam.

- Tényleg boszorkány lakott itt előtted?

- Mama nem volt boszorkány, csak szellemlátó, mint én. Gyere, megmutatom a sírját! – állt fel. A lépcsőn hagyta a sörösüveget.

- Itt van eltemetve? – A férfi meglepődve nézett körül, de aztán követte.

- Nem engedték volna, hogy szent földben nyugodjon, és különben is, itt jobb helye van, mint ott lenne.

John kíváncsian nézelődött, ahogy átmentek a kerten. Soha nem látott még ennyiféle virágot egy helyen. A sziklakert jól megfért egy aprócska kerti tó mellett. A ház mögött a kert folytatódott, gyümölcsfák és örökzöldek mellett sétáltak el. A keskeny sétány szélét ezernyi színű rózsabokrok sajátították ki. Méhek döngicsélték körbe őket, pillangók kergetőztek az édes virágillatban.

- Gyönyörű ez a hely.

- Tetszik? – Aiden visszanézett a válla felett. Mostanra arcába visszatért a szín és a szeme újra meleg kéken ragyogott.

- Nagyon szereted a virágokat.

Aiden megint lusta és nyugodt önmaga volt. Megsimogatta az egyik bimbózó rózsa szirmát.

- Én egy kicsit másként látom a világot, mint te vagy az emberek többsége. Sokkal több fájdalmat és szenvedést látok. Néha úgy érzem, beleőrülök. Nem is néha, elég sokszor. Olyankor kijövök ide és megnyugszom.

- Mindig látod őket?

- Megtanultam figyelmen kívül hagyni őket.

- Szóval randi közben majd nem szaladsz el, hogy megments egy kóbor lelket?

Vicces volt, ahogy a kérdésre Aiden megbotlik a saját lábában, és ha nem kapja el, orra esik.

- Mi…?!

- Óvatosan! Még nem láttam ilyen béna seriffet, mint te vagy.

- Nem is vagyok béna. – A férfi füle piros volt, és előresietett pár lépést. – Csak megleptél – hallotta halkan.

Már eléggé a kert legvégében jártak. A sétány helyét keskeny, kitaposott ösvény vette át. Egy hatalmas rózsabokorhoz vezetett, amelyen John legalább tízféle színű rózsát számolt meg. Még soha nem látott hasonlót sem.

- Ugye, nem fogsz feláldozni vagy ilyesmi?

Aiden vette a lapot, komoly arccal megrázta a fejét.

- Csak a szüzek jöhetnek számításba, te pedig tudtommal már rég nem vagy az.

John a mai nap, sőt, David halála óta először nevetésben tört ki.

- Tizenhat éves korom óta nem.

- Olyan korán kezdted?

- Miért, te mikor?

Aiden elgondolkodva bámult a levegőbe.

- Tizenkilenc. Elég félénk gyerek voltam – tette hozzá gyorsan. – Tényleg eljössz velem randizni?

- Az előbb mondtam, nem?

- Igen, csak… - Aiden most tényleg bénának érezte magát és inkább elhallgatott.

- Csak?

- Szeretted Davidet?

- Nem. Rendes és aranyos srác volt, de… - Most John volt az, aki habozott. – Mindig az olyan srácokra buktam, akikkel jó volt a szex, de nem voltak kötöttségek. David is ilyen volt. Feleségül akarta venni suli után a barátnőjét…

- Hát, akkor lehet, hogy nem én leszek a legmegfelelőbb randialany…

- Nem vagy a kalandok híve, ugye?

- Épp elég kalandban van részem amúgy is, nem kell még a szerelmi életemnek is annak lennie.

- Rendőrként soha nem tudhattam, mikor ér véget az élet, így igyekeztem annyi élményt és érzést belepasszírozni a napjaimba, amennyit csak tudtam. – John a kert felé fordult. – David halála után jöttem rá, hogy mennyire felszínes élet is volt.

- Sajnálom.

- Nem bántam meg semmit. Kicsit Davidet. Élhetett volna még. – Megrázta a fejét, mintha ennyivel lerázhatta volna magáról a múltat.

- Nem a te hibád a halála.

- Attól még nem könnyebb elfogadni, ami történt vele. Zsaru vagyok, pontosan tudom, mit élt át a halála előtt. Ahogy te is.

Aiden nem mondta, hogy ez élete első gyilkossági ügye. A munkája eddig kimerült a kocsmai verekedésekben és a közúti balesetekben.

- Igen.

- Otthon összeírtam pár dolgot, majd holnap odaadom. Talán hasznát veszed.

- Segíthetnél.

- Én?

- Most kivételesen nincs itt senki más. – Wood elnyomott egy mosolyt. – Tapasztalt nyomozó vagy, én viszont jobban értek a verekedésekhez.

- Meg a szellemekhez.

- Meg azokhoz. – Aiden most már szélesen vigyorgott.

Szótlan egyetértésben el akartak indulni a ház felé, de Aiden hirtelen megingott, a levegőbe kapott, és Johnnak zuhant. Nem estek el, de csak azért, mert a férfi megtartotta mindkettejüket.

- Jól vagy?

- Bocsánat. Rozmaring a lábam alá futott.

A macska a sír mellett mosakodott, csak a füle hegyét billentette meg jelezve, hallja a gazdáját.

- Nem kell róla tudnom semmit, ugye? – John gyanakodva szemlélte az állatot.

- Mire gondolsz?

- Valami boszorkánymacska, vagy ilyesmi.

- Rozmaring csak egy macska.

- Aha. – Ez megint olyan szkeptikus aha volt, mint korábban az értem.

Aiden majdnem megvédte a macskát, de valójában néha elgondolkodott azon, hogy Rozmaring nem egy tipikus cica. Nem akarta a férfi orrára kötni, hogy néha nem túl biztos abban, meddig terjednek a képességének a határai. Igaz, jelenleg jobban lekötötte az, hogy szemügyre vegye John méregzöld színű szemét, amelyben aranyszínű pettyek csillogtak. Még soha nem látott hasonlót. Teljesen elmerült benne, nem érzett késztetést arra sem, hogy kibontakozzon a karjaiból.

A seriff olyan lusta tekintettel méregette, amitől megemelkedett a vérnyomása és az agyából más helyre tolult a vér. Még mindig átölelte, a karcsú test, amelyet reggel még fenntartással szemlélt, most túl közel volt hozzá. Megakadályozta abban, hogy észszerűen gondolkozzon. Az orrába kúszott a virágok illata, amely keveredett Aiden illatával. A testéből forróság áramlott, tovább hevítette őt is. Viszont mielőtt megcsókolta volna, az agya riadót fújt.

Aiden nem volt híve a kalandoknak, és David után neki sem volt kedve a játékhoz. A seriff többet érdemelt annál. Túl őszinte és ártatlan volt ahhoz, hogy kihasználja. Túlságosan sebezhető volt, annyira, hogy az már megérintette az ő kérges szívét is.

Rozmaring ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy gazdája vállára ugorva egy madár után szökkenjen. Döbbenten meredtek rá, John ösztönösen elrántotta Aident, így Rozmaring könnyed íve megtört és a macska hangos puffanással kikötött egy bokorban. A madár tovasuhant.

- Rozmaring! – Aiden a pokolba kívánta a macskát. – Rozmaring? – A hangja elbizonytalanodott, amikor a bokorból nem jött elő az állat. Odaugrott, aztán elmormolt egy káromkodást az orra alatt.

Rozmaring a bokor közepén nyújtózkodott, és elégedetten felpislogott rá.

- Úgy látom, jól van. – John megállt mellette, és megszemlélte ő is.

- Nem sokáig – felelte Aiden sötéten.

John elmosolyodott, mert tudta, hogy a férfi úgy sem bántaná.

- Lassan indulnom kellene – jegyezte meg csendesen.

Aiden csalódottnak tűnt, de bólintott. Elindultak a ház felé.    

- A szellemeid akkor is veled vannak, amikor együtt vagy valakivel? – John nem bírta megállni, hogy ne tegye fel a kérdést.  

- Mármint lefekszek valakivel? Néha nem, néha igen. Odáig már eljutottam, hogy nem vagyok szégyenlős előttük.

John elvigyorodott, ahogy elképzelte, a férfi hogyan takargatja magát a szellemei elől.

- Boldog vagy?

- Boldog? Ezt most miért kérdezed?

- Nem tudom. – John megtorpant. Most tűnt csak fel neki, hogy a ház hátsó felét hatalmas üvegablakok borítják. Odabent is tele volt minden virággal, amolyan télikert benyomását keltette.

Aiden megállt mellette. Összeért a karjuk.  

- Minden elfogadás kérdése. Elfogadtam, aki vagyok. Örülök annak, hogy élek. Minden pillanatnak. Lehetne rosszabb is. Egyike lehetnék a lelkeknek itt körülöttem. S talán egyszer az is leszek.

- Ezért akarsz mindegyiknek segíteni?

- Azt hiszem. Jó lenne, ha kóbor szellemként nekem is segítene majd valaki.

John kezdte megérteni Wood mozgatórugóit, bár ezt a szellemdolgot még annyira nem értette. Nem mondta, helyette a virágokról kérdezgette, amíg vissza nem értek a kocsijához.

- Megiszod a söröd?

- Már biztos felmelegedett. Inkább megyek.

- Kösz, hogy elhoztál.

- Szívesen.

- Holnap beugrom valamikor.

- Rendben. – John nézte a tanácstalanul tipródó férfit, és megint legyűrte a késztetést, hogy megcsókolja. Helyette kezet nyújtott, hosszan dédelgette a tenyerében a karcsú ujjakat, megvárta, míg Aiden füle bíborszínt öltött, aztán vigyorogva elengedte. Megsimogatta a hirtelen felbukkanó Rozmaring füle tövét, és beszállt a kocsiba. Intett, ahogy kihajtott az udvarból.

- Szerinted, cicám? – A seriff leguggolt a macskához. – Megtartjuk?

Rozmaring elégedetten dorombolni kezdett, amit igennek értelmezett. Felkapta, és elindult, hogy enni adjon neki. Jeanette amúgy az egészet végighorkolta a teraszon…