1. fejezet

Ai: Éjféli keringő

1.

            A klubban hangos zene szólt, a péntekenként megszokott hatalmas tömeg hullámzott az asztalok között és a táncparketten. Kivételt ez alól csak az egyik sarok jelentette, ahol magányos férfi üldögélt egy boxban és éber tekintetét nem kerülte el senki és semmi.

- Nate.

Jobbkeze, aki éppen egy férfival tárgyalt alig egy lépésnyire az asztaltól a zaj ellenére meghallotta a hangját.

- Igen? – hajolt át a kanapé háttámlája felett.

- Lindát taperolja egy fickó. Talán az, aki a múltkor is rászállt. Hajítsátok ki!

- Igenis. – Natet elnyelte a klub félhomálya, a férfi pedig tovább nézelődött.

A legtöbb vendéget ismerte, ha nem is személyesen, de látásból vagy hallomásból. Igyekezett jól informált lenni, ismeretei nem egyszer jöttek kapóra probléma esetén. Nem mintha az Éjfélben gyakran lett volna gond. Hosszú évek kemény munkája állt mögötte, hogy mindenki tudja, kicsoda ő és mire képes.

Egy lány termett váratlanul az asztala előtt.

- Helló, édes! Nem vagy magányos? – Kuncogva odahúzódott hozzá.

Nem sok ruha volt rajta, a pupillája pedig szinte elnyelte.

- Hány éves vagy? – kérdezte gyanakodva.

- Huszonegy. Pont ma huszonegy. – A lány vihogott, és szinte az ölébe mászott. Vérvörös rúzsát már valahol elmaszatolta.

- Én pedig a húsvéti nyuszi vagyok – sóhajtotta, és körbenézett.

Nate már visszafelé tartott, könnyed kígyómozgással suhant át a tömegen. Habozás nélkül ragadta meg a lány karját, és elhúzta a férfitól.

- Gyere, kislány! Hazaviszünk!

- Ne! Én még bulizni akarok! – A lány közelebbről is szemügyre vette Nate keskeny vonásait, és már bújt is oda hozzá. – Nem akarod hármasban?

- Tüntesd el innen!

- Igenis. Gyerünk, édesem! Van fogalmad arról, hogy kinek az ölébe másztál bele? – kérdezte, miközben finom mozdulatokkal elkísérte onnan. – Ő itt a nagyfőnök, kislány, és nem jó ujjat húzni vele!

A nagyfőnök, vagyis a klub tulaja, Gabriel Sorenzon a fejét csóválta, és kortyolt egyet az előtte álló pohárból. Valami erősebbre vágyott az ásványvíznél, kedvenc pincérnőjét kereste a tekintetével, amikor felfigyelt a férfira. A bárnál ült, körülötte emberek mászkáltak, de a hangulatfény ellenére is érzékelte, hogy őt nézi. Nem tudta, meddig bámulták egymást. Nate hangja rezzentette fel.

- Valami baj van?

- A bárpult sarkán világos hajú férfi öltönyben.

Nate megfordult, végigfürkészett mindenkit, köztük a főnöke által leírtat.

- Látom. Nem járt még itt.

- Zsaru?

- Zsaru ide nem teszi be a lábát.

- Ügyfél?

- Mindenki tudja, hogy nem fogadsz csak úgy senkit.

Sorenzon a gondolataiba mélyedt.

- Elindult erre, uram. – Nate hangja kicsit feszült volt.

- Hagyd! Kíváncsi vagyok.

A férfi határozottan lépkedett feléjük, immáron kétséget kizáróan őt bámulta. Sorenzont most már nagyon érdekelte, ki ő. Haloványan ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni. Úgy sejtette, hogy pár percen belül erre is fény derül.

Egy nappal korábban…

            Az irodában olyan csend volt, hogy még a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. James Gerrits hadnagy a felettesét bámulta és halkan zihált.

- Nem érdekel a szabályzat! – szűrte a fogai között a szavakat. – Az eltűnési osztály baromsága sem, hogy a húgom csak lelépett egy sráccal! Engedd meg, hogy keresést indítsak!

- Hetvenkét óra, James. Ezt még neked is be kell tartanod.

- Ő a húgom! Tizenöt éves! Tizenöt… - A hangja elfulladt. – Jó lány. Soha nem hagyná, hogy aggódjunk miatta.

- A tinédzserek kiszámíthatatlanok. Nekem is van három, tudom, miről beszélek. – A kapitány rosszkedvűen sóhajtott, illusztrálva az együttérzését.

- Tiffany jó lány! – ismételte meg James. Eszébe jutott a szülei arca, amikor odaért hozzájuk, miután az apja felhívta, hogy baj van.

A húga előző este elindult a barátnőjéhez. Szokás szerint metróra és buszra ült, de Kendrához már nem érkezett meg. A lány későig várta, de miután semmilyen üzenetre nem válaszolt, felhívta a Gerrits házat. James apja először azt hitte, hogy buta tréfáról van szó, de miután a lánya neki sem vette fel a telefont, aggódni kezdett. Jamest hívta. Felesége közben végigtelefonálta az összes ismerőst, osztálytársakat, már a kórházaknál tartott, amikor a fia belépett az ajtón.

Tiffany kései gyerek volt, James már elmúlt tizenhat, amikor a lány megszületett. Imádták egymást, James nem találta cikinek, ha kamaszként a haverok helyett a húgát dajkálta. Nagyon közel álltak egymáshoz, Tiff gyakran neki öntötte ki a szívét, ha valami bánata volt. Nem ment volna el sehová szó nélkül úgy, hogy nem szól neki. Különben is, mi oka lett volna rá? Jól tanult, a szülei szigorúan, de jól nevelték. Még csak büntetésben sem volt soha.

S most itt állt értetlenül. Eltűnt egy gyerek, és mindenki szerint csak dacból kisétált otthonról. Természetesen jelezték a járőröknek, hogy ha látják, vigyék be a kapitányságra, de ez édes-kevés volt. James tudta ezt, és azt is tudta, hány ilyen eltűnés végződik azzal, hogy a szülőknek azonosításra kell menniük a hullaházba. Gyűlölte a rettegés érzését, amely lassan felkúszott a gyomrától egészen a torkáig.

Kialvatlan volt, napok óta nyomozott egy gyilkossági ügyben, és amióta Tiff eltűnt, az utcákat járta. Megkereste a húga összes kedvenc helyét, beszélt több tucat emberrel, aki talán láthatta. Felkereste az összes stricit, prostit, zugárust, besúgót, és körbeadta nekik Tiffany fotóját. Ismerősök révén hosszan bámulta a köztéri kamerákat, hátha meglátja a lányt. Egyik barátja azóta is engedély nélkül bújta a felvételeket.

- Várjuk meg, amíg letelik a hetvenkét óra – kérte a kapitány, mire a türelmét végleg elveszítve áthajolt az asztalon.

- Baszd meg! Ha a te lányod tűnt volna el, akkor is ezt mondanád? – Akkorát csapott ököllel az asztal lapjára, hogy leborult egy felhalmozott aktakupac. Nem várta meg a választ, kiviharzott, az ajtót meg jó erősen becsapta maga mögött.

A lépcsőn kocogott le a gyilkosságiakhoz, már majdnem leért, amikor valaki a nevén szólította.

- Gerrits.

- Igen? – A hang a feje felül jött, vissza akart indulni, de a hang megállította.

- Maradjon!

- Ki az?

- Csak valaki, akinek segített egyszer. Azt hallottam, hogy eltűnt valakije.

- Honnan hallotta?

- Ezt beszélik. Maga adta körbe a lányoknak a fényképét, hogy ha látják, hívják fel.

James nagyot nyelt.

- Látta valaki?

- Azt beszélik, hogy a Késes szokta begyűjteni az új lányokat.

- Az új lányokat? – James a homlokát ráncolta. – Eladásra?

- Mi másra? Egy-egy szépség sokat ér az alvilági piacon.

James gyomra összerándult, ökölbe szorult a keze.

- Hol találom a Késest?

- Maga sehol. Ha keresni kezdik, előbb ölik meg, mint eljusson hozzá.

- Akkor?

A hang habozott.

- Keresse meg Sorenzont! Ha hajlandó megfizetni az árat, amit kér, segíteni fog magának.

- Gabriel Sorenzont? – Suhanó léptek neszét hallotta, a kérdésre nem érkezett válasz. James nekilendült a lépcsőfokoknak, de senki sem volt felette.

Tanácstalanul állt. Mi van, ha ez egy csapda? De milyen csapda?

- Francba! – Lekocogott az osztályára, és miközben átvágott az irodán, magához intette két emberét is. – Jasmine, nézz utána, hogy kiengedtek-e valakit a dutyiból, akinek oka lenne a lábujjamra lépni! – A nő erre úgy nézett, mintha azt kérte volna, hogy számolja meg a csillagokat. – Pietro, kérdezz körbe, mit tudunk egy Késes becenevű pasasról?! – Sorenzonnak maga akart utánanézni.

Az irodájában lehuppant a gépe elé, és keresgélni kezdett. Gabriel Sorenzon harminchét éves volt. Az övé volt az Éjféli Klub a belváros keleti csücskében, ahová tudvalevő, hogy sötétedés után csak rosszfiúk jártak szórakozni. Emellett volt néhány legális, vagy éppen a határon billegő bárja, étkezdéje, masszázsszalonja.

Ügyesen lavírozott a törvény bonyolult paragrafusai között, ügyvédje Jay Jackson Fairfax volt, akinek még soha nem ítélték el egyetlen ügyfelét sem. Soha semmit nem tudtak rábizonyítani, pedig még gyilkosságra való felbujtással is gyanúsították. Arról nem is beszélve, hány gyilkosságot követhetett el ő maga, míg elért a városi maffiahatalom csúcsára. Bizonyíték persze nem volt ellene, és ahogy James az aktákat bújta, biztos volt benne, hogy nem is lesz.

Elgondolkodva bámulta a férfi fényképét. Határozott áll, arccsontok, sötét haj, világoszöld szempár. A tekintet még a fényképen is hidegen sütött. Biztos, hogy ez az ember segíthet neki? Nem tudta, mit kellene tennie.

- Jöhetek?

- Ez gyors volt, Pietro – fordult a férfi felé.

- Késes igazi neve Igor Irmanszkov. Orosz. Szülei menekültek voltak, haláluk után Igor elmerült az alvilágban. Lányokat hajt fel gazdag ügyfeleknek, természetesen csakis különleges lányokat. Még egyszer sem kapták rajta, de az erkölcsvédelmisek szerint van embere náluk is.

- Remek. Hol találhatom meg?

- Erre még a szövetségiek sem voltak képesek…

- A pokolba! – James a monitorra meredt. Tényleg Sorenzonhoz kell fordulnia segítségért? Egy bűnözőhöz?

- Főnök…

- Mi van, Pietro?

A nyomozó habozott.

- Bennett azt üzeni, hogy ha Késes benne van a húgod eltűnésében, akkor… ne sok jóra számíts.

James erre képtelen volt bármit is mondani. Pietro csendesen kiosont tőle. Jasmine váltotta.

- Jöhetek?

- Rossz hír?

- Főnök, tucatnyian akarnak eltenni láb alól, de tudod mennyi idő, amíg mindent átnézek?

- Ezért jöttél be? Hogy ezt elmondd?

- Sajnálom, de…

- Tűnés!

Jasmine a fejét csóválva kirobogott. Kis tűnődés után James is követte, miután megbizonyosodott egy gyors telefonnal arról, hogy az utcai kamerákon Babe eddig nem talált semmit. Eligazította a szabad nyomozókat, majd lement a kocsijához. Hosszú órákon keresztül rótta az utcákat, néha gyalogosan, hogy beszélhessen az emberekkel. Észre sem vette, hogy rásötétedett, csak ült a kocsijában egy néptelen utcán. Kimerülten hívogatta régi barátait, kollégáit, és akivel beszélt, annak elküldte Tiffany képét e-mailben. Bár hivatalos körözést nem adhatott ki utána, a rendőrök összetartottak a bajban és most a város minden járőre szemmel tartotta a tinédzsereket.

Csengeni kezdett a telefonja, mire reménykedve felvette.

- Anya…

- Csak tudni akartam, hogy… - Az anyja hangja elcsuklott, és a remény meghalt, hogy esetleg azért hívta fel, mert Tiffany hazament. – Tudsz valamit?

- Minden járőr őt keresi, anya. – Próbált némi optimizmust csempészni a hangjába. – Van valaki, aki látta. Nyomon vagyok, nem lesz semmi baj.

- Fiam… - Az anyja jól hallhatóan kereste a szavakat. – Annyira félek – sírta el magát. Levegő után kapkodott, hogy a fia értse, amit mond. – Apádnak tettem altatót a teájába, mert nincs jól. Muszáj pihennie. Én meg… itt ülök a telefonnál, és várok. Rettegek, hogy… hogy mi van, ha… ha… már soha többé nem jön haza…

- Anya… - James utoljára kamaszkorában sírt, de most nagyon közel állt ahhoz, hogy ő is sírva fakadjon.

- Tudom, hogy mindent megteszel, és nem a te hibád lesz, ha… baja esett. Az emberek gonoszak, kicsim.

- Tudom, anya. Én ne tudnám… - A vibráló fénypászmákat nézte maga előtt az utcán.

- Annyi mindent hallani, és azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha valaki… ha valaki… és most retteg valahol… és…

- Anya, elég! – James a kormányra hajtotta a homlokát. – Ne gondolj ilyenekre! Hívd át inkább Liz nénit!

- Nem akarom…

- Anya! Hívd fel Liz nénit és kérd meg, hogy menjen át! Biztos, hogy még fenn van. Kérlek!

- Rendben, fiam. Hazajössz?

- Még nem mehetek.

- Vigyázz magadra! Ne csinálj butaságot!

- Szeretlek, anya!

- Jaj, kicsikém! – Az anyja megint szipogni kezdett. – Hozd haza! Kérlek! Könyörgöm! – zokogva kinyomta a telefont, így Jamesnek még sokáig a fülében csengett a hangja.    

James az anyósülésre dobta a mobilját, és megtörölte a szemét. Indított, majd határozott céllal a belváros felé hajtott. Tudta, hogy őrültséget csinál, de azt is, hogy ha a húga tényleg Késesnél van, akkor mire megtalálja, a húga egyetlen vágya az lesz, hogy meghaljon. Nem ezt a sorsot kívánta neki, senkinek sem, pláne az ő kicsi húgocskájának.

Az Éjféli Klub előtt nem talált parkolóhelyet, egy utcával arrébb szabálytalanul kellett beállnia egy üzlet elé. A fegyvereit gondosan a kesztyűtartóba zárta, kivételesen a bokájáról is levette a pisztolyát. Magához vette Tiffany fényképét és kilépett a meleg nyári éjszakába. Későre járt, péntek lévén sokan sétálgattak erre. A klub előtt hosszan kígyózott a sor, előre ballagott. Tudta, hogy itt a jelvényével nem sokra megy, így pénzt szedett elő. Eleget ahhoz, hogy a biztonsági őr szemrebbenés nélkül átengedje a kordonon. Egy férfi megmotozta, majd kinyitotta előtte az ajtót.

- Isten hozta az Éjfélben, uram!

- Köszönöm!

Bent hangos zene és nagy tömeg fogadta. Még soha nem járt itt, elbeszélésekből hallotta hírét. Most mindent szemügyre vett, miközben felült a bárpultnál egy szabad helyre.

- Mit szeretnél, szépfiú? – Egy kihúzott szemű, orrpiercinges fiú rámosolygott a pult túloldaláról.

- Ne legyen túl ütős, de ne is valami gyenge lötty.

- Szeretem a határozott embereket. Keverek neked valami különlegest.

- Kösz! – James úgy fordult a széken, hogy lássa az embereket.

Sorenzont nem kellett sokáig keresgélnie. Vele szemben ült, egy lány hevert az ölében, akit egy férfi épp abban a percben rángatott le róla. Sorenzonnak a szeme sem rebbent, miközben mondott valamit. Embere a derekánál fogva cipelte el onnan a tiltakozó lányt, akinek valószínűleg fogalma sem volt, milyen szerencséje van.

Sorenzon nyíltan meleg volt, a lányok nem érdekelték. Legutóbbi pasiját még mindig az intenzíven ápolták, elütötte egy autó, ezt alig egy órával korábban James egyik informátora mesélte. A gázoló nem lett meg, a férfinak pedig egy ismeretlen naponta küld vörös rózsát. Ez volt Sorenzon szerelmes oldala…  

Találkozott a tekintetük. Hosszan bámulták egymást.

- Ezt nem szabad… - szólalt meg a bárpultos, ahogy eléje tette a poharat, amiben valami kék folyadék látszódott.

- Mit? – kérdezte anélkül, hogy feléje nézett volna.

- Tudod, ki ő?

- Igen.

- Akkor te tudod, idegen – sóhajtotta a fiú, és továbbállt.

Nem nyúlt hozzá a koktélhoz, áttolta a mellette ücsörgő szomorkás arcú nőnek, majd mielőtt az bármit mondhatott volna, felállt. Elindult Sorenzon felé. Arra számított, hogy legalább fél tucat testőr fogja megállítani, de tévednie kellett. Az előbb látott fickó, aki csakis Nate Morris lehetett, Sorenzon jobbkeze állt csak az asztalnál, és árgus szemekkel figyelte. Nem látszott, hogy van fegyvere, de majdnem száz százalékig biztos volt abban, hogy ha bármi gyanús mozdulatot tenne, máris a bordái között találna egy pisztolycsövet. Megállt a férfi előtt, és Sorenzonra szegezte a tekintetét.

- Beszélni akarok magával – közölte hangosan, hogy a főnök meg is hallja, amit mond.

- Ki maga?

- Gerrits. James Gerrits. – Nem tette hozzá, hogy rendőr. Nem akarta kikiabálni, nem akart bajt.  

Sorenzon elgondolkodva bámult rá. A nevet meghallva máris tudta, miért volt neki olyan ismerős. Zsaru. James Gerrits hadnagy, a gyilkosságiak csoportvezetője a negyvenkettes körzetben. Néha látott vele egy-egy interjút, szerette a bűnügyi riportokat. Az a határozott, talán kissé arrogáns nyomozó, akit a képernyőn látott most nem volt sehol. A férfi láthatóan napok óta nem aludt, a szeme alá sötét karikákat festett a kimerültség. Borostás volt, a haja kócos, a ruhája gyűrött.  

- Üljön le! – mutatott maga mellé. Oka kellett lennie, hogy Gerrits eljött hozzá. Nem hallotta hírét még soha, hogy korrupt lenne, sőt, naiv törvénytisztelő hírében állt. Valószínűleg a saját apját is megbírságolta volna, ha a tilosban parkol. S most ez a fickó úgy ült le mellé, mintha a kivégzésére jött volna. – Tudom, ki maga. Mit akar?

Gerrits bólintott, számított arra, hogy a férfi felismeri.

- A segítségét – bökte ki némi habozás után, majd az asztalra tette a húga fotóját, és Sorenzon elé csúsztatta. Nem volt egyszerű kimondania, hogy miért van itt. Szívesebben lett volna bárhol máshol, de most nem volt választása. Tiffany veszélyben volt, és nem volt ideje. Nem voltak napjai. Csak veszettül pergő másodpercei.

Sorenzon anélkül szemlélte meg a képen mosolygó lányt, hogy hozzányúlt volna a fényképhez. Nem lehetett több tizennégynél, hosszú hajába belekapott a szél, nevetését szinte a fülében hallotta. Jól sikerült kép volt, visszaadta modellje ragyogását. Hasonlított Gerritsre, ugyanazok a vonások, ugyanaz a whisky-színű szempár. Vajon ugyanilyen lehet a férfi mosolya is? Ide nem illő gondolat volt, el is hessegette magától gyorsan.

- A testvére? – kérdezte szinte feleslegesen.

- A húgom. Tizenöt éves. Tegnap este elindult a barátnőjéhez, és azóta senki sem látta.

- Lelépett?

- Rendes lány. Nem volt oka rá.

- Egy fiú? Egy lány?

James az ajkába harapott, az asztal alatt ökölbe szorult a keze.

- Az utcán azt rebesgetik, hogy Késes látta utoljára…

Sorenzon arca azonnal megváltozott, megfeszültek a vonásai, késpengévé szűkült az ajka.

- Késes?

- Igen.

- Ki mondta?

- Nem tudom. Nem láttam az arcát, de szerinte Késes lányokat gyűjt eladásra, és szereti a különleges szépségeket.  

Sorenzon felsóhajtott, jól ismerte Késest és az igényeit. Sajnos, eddig nem akadt oka, hogy jobblétre szenderítse.

- Mit akar tőlem?

- Kerül, amibe kerül, de a húgomat akarom!

- Eladná a lelkét érte? – A férfi ajkán mosoly suhant át. Kicsit gúnyos mosoly.

- Az ő lelkével mi lesz? – mutatott James a húga fényképére.

Sorenzon közelről vette szemügyre, és azt sejtette, hogy a vérereket a szemében nem csak a kialvatlanság okozta. Sírt. Látta, hogy remegett a keze, amikor eléje tette a lány képét. Ezt a kezet most az asztal alatt rejtegette, mintha előle bármi ilyesmit el lehetett volna titkolni. Őszintén szerette a testvérét, pedig nagy korkülönbség volt közöttük. Neki nem volt testvére, nem tudta, ez milyen érzés, de az, ahogy most a férfi dacosan felszegte az állát, egyáltalán az, hogy itt ült vele szemben, tiszteletet ébresztett benne.

Sóvárgást.

Őt még soha senki nem szerette annyira, hogy eladja érte a lelkét…

Milyen érzés lehet?

Meglepetten pillantott a férfi kezére, amely váratlanul megragadta a csuklóját. Egy finom fejmozdulattal megállította a már mozdulni akaró Nate-t, és Gerritsre nézett. A hadnagy nagyon halkan beszélt, láthatóan nehezére esett a beszéd.

- Soha nem hittem volna, hogy valaha bárkinek is ilyet mondok! Megteszek bármit, amit kér, csak segítsen hazavinni a húgomat! Tudom, hogy nincs testvére, így nem értheti meg, amit érzek viszont, ha van magában egy maradék jóindulat is, akkor segít! Kérem!

- Nem szokásom beleavatkozni Késes ügyeibe.

- Akkor tudja, hogy hol van?

James ujjai vaskapocsként szorultak Sorenzon csuklójára. Szinte összemorzsolták a csontjait, a kétségbeesés sütött a férfiból. Tényleg eladta volna a lelkét a húgáért. Meg is halt volna érte, márpedig Késes emberei azelőtt megölnék, hogy egyáltalán a főnökük elé kerülhetne.

- Tud keringőzni, hadnagy?

- Tessék? – Gerrits arcán a totális értetlenség még vicces is lett volna, ha a kérdés nem komoly.

- Jól hallotta.

- Tudok.

- Táncoljon velem egy keringőt valamelyik este!

- Ez most valami tréfa akar lenni? – James elhúzódott a férfitól, és gyanakodva ráncolta a homlokát.

- Nem. Ez az ára annak, hogy visszahozom a húgát.

- Egy keringő? – James még soha nem hallott ekkora baromságot.

- Egy keringő. Én határozom meg, hogy mikor és hol, és magának nem lehet kifogása.

- Más azt akarta volna, hogy infókat szerezzek meg neki, maga meg táncolni akar?!

Sorenzon most először elmosolyodott. Kivillantak fehér fogai, jókedv csillant a szemében.

- Mondja meg őszintén, átadott volna bármit is?

James lélegzete elakadt. Lassan nemet intett.

- Nem – mondta ki halkan.

- Akkor meg miért mondasz butaságokat? – Sorenzon közvetlenebb lett, kezet nyújtott. – Szólíts Gabrielnek!

- James.

- Örülök, hogy megismerhetlek, James!

- Ebben nem értünk egyet.

A férfi felnevetett, majd a fényképért nyúlt. Megfordította, a hátoldalon Tiffany Gerrits személyleírását olvashatta és Gerrits telefonszámát. Elkomolyodott.

- Szerencsés lány, hogy ilyen bátyja van.

- Akkor lesz szerencsés, ha nem esett baja.

- Tudod, hogy nem garantálhatok semmit? – Sorenzon a hadnagy szemébe nézett. Már nem mosolygott.

- Tudom. Nem vagyok naiv. Egyelőre haza akarom hozni, és utána ráérünk gondolkodni minden máson.

- Jó hozzáállás. – Felnézett Nate-re, és odanyújtotta neki a fotót. – Szedd össze a fiúkat! Bulizni megyünk!

- Táncolunk is? – Nate elvigyorodott.

- Meghiszem azt. – Felnevettek ezen, de James nem értette a viccet. Rátört a fáradtság, megszédült. Sorenzon kezét érezte a vállán.

- Mikor ettél utoljára?

- Nem tudom. Tegnap?

- Kocsival vagy?

- Igen.

- Jó, akkor most eszel valamit, aztán az egyik emberem hazavisz.

- Veled megyek!

- Francokat! Pont egy jólnevelt zsarut viszek magammal! Menj haza, aludj valamennyit, és ha jutok valamire, azonnal felhívlak!

- Honnan tudom, hogy hihetek neked? – kapta el a karját a hadnagy, amikor felállt mellőle.

- Van más választásod?

James nem válaszolt, de elengedte, így végre kiléphetett az asztal mögül. Két lépés után hallotta csak a kérdést.

- Egy keringőért?

- Miért ne? – Visszafordult, és rámosolygott. Kihívás volt a tekintetében. – Szeretek táncolni, és manapság olyan nehéz jó táncpartnert találni…

James döbbenten bámult utána.

Gabriel már a hátsó folyosón haladt Nate-tel, amikor a férfi megszólalt.

- Bocs, főnök, de az előbbi úgy hangzott, mintha egy nyálas francia filmben hangzott volna el.

Sorenzon felnevetett.

- Írtál Pete-nek?

- Igen. – Pete volt a beépített emberük a negyvenketteseknél. – Még nem válaszolt. – Nate telefonja rezegni kezdett. – Ez ő. Gerrits igazat beszélt. Az összes járőr a húgát keresi, de eddig semmi nyom. Hivatalosan még nem nyilvánították eltűntnek.

- Sajnáltam volna, ha át akar verni.

- Biztos, hogy jó ötlet beleugrani ebbe a balhéba?

- Késes az utóbbi időben egyre több problémát okoz. Eddig szemet hunytam felette, mert az én lányaimat elkerülte, de ez meddig mehet így? Gerrits húga még gyerek.

- Miért kockáztatjuk az életünket egy zsaru húgáért? – morgott Nate az orra alatt.

- Mert szeretek táncolni… - Megmozgatta a vállát, és megfeszítette az izmait. Most is táncolni indult, de ez a tánc kicsit más volt, mint egy keringő…  

            James kicsit tanácstalanul ücsörgött tovább Sorenzon asztalánál. Egy nő állt meg mellette, és terítéket meg tányéron vacsorát pakolt elé. Jó illata volt mindennek, most döbbent csak rá, hogy mennyire éhes. Tiltakoznia kellett volna, felállni, és itt hagyni ezt a helyet, de még az izmai is remegtek a kimerültségtől.

- Köszönöm!

- Szívesen. – A nő rámosolygott. – Linda vagyok. Itt a koktélod, Barth küldi.

- Barth? A bárpultos?

- Igen. Hozhatok még valamit?

- Nem kérek mást.

- Jó étvágyat! – A nő elsuhant.

Kedvesnek tűnt, nem értette, miért dolgozik egy ilyen helyen és egy olyan valakinek, mint Sorenzon, aztán belemart a bűntudat. Az a férfi, akit kritizál és megítél éppen elment megkeresni és megmenteni az ő húgát. Egy zsaruét. Ez érthetetlen volt. Miért? Egy táncért? Mekkora baromság! Egy keringő… Mikor is keringőzött utoljára? Az iskolában valószínűleg. Milyen rég is volt.

Megcsörrent a telefonja, az apja hívta. Azt hitte, hogy az öreg mélyen alszik az altatónak köszönhetően.

- Apa?

- Halkan beszélek. Anyád azt hiszi, hogy alszom.

James megdörzsölte a szemét.

- Rájöttél?

- Nem vagyok hülye. Hol vagy? Mi ez a zaj?

- Egy bárban vagyok. Egy barátomnál. – Nem akarta, hogy az apja még jobban aggódjon. – Van pár ismerőse, segít Tiffanyt keresni.

- Tudsz már valamit?

- Semmi konkrétat.

Az apja hosszan hallgatott. James tudta, hogy most a homlokát ráncolva mered a legközelebbi falra és gondolkozik.

- Szerinted él még? – Az apja hangjából sütött a félelem.

Lehunyta a szemét.

- Szerintem igen.

- Te miért nem alszol? – Az anyja éles hangja még Jamesig is eljutott. Az apja felnyögött, vele együtt ő is.

- Drágám…

- James-szel beszélsz? Mondd neki, hogy jöjjön haza legalább vacsorázni!

- Hallottad anyádat?

- Igen, apu. – James a vacsoráját nézte, majd halk sóhajjal eltolta magától, és felállt. – Hazaugrom egy félórára.

Előtte a saját lakására szeretett volna menni, zuhanyozni és átöltözni is jó lett volna. Végül mindkettőt elhalasztotta, és inkább hazahajtott. Az anyja azonnal a nyakába borult.

- Szörnyen nézel ki, kicsim! Gyere enni valamit!

- Jó, de csak keveset. Fel akarok még hívni pár embert.

- Késő van – szólalt meg az apja.

- Nem számít. Szia, Liz néni! – Puszit nyomott az anyja legjobb barátnőjének az arcára. – Köszi, hogy átjöttél!

Az asszony rámosolygott. Gyors jeleléssel elmutogatta, hogy mennyire aggódik. Kiskora óta néma volt, és mivel régi barátnők Martha Gerrits-el, így James és Tiffany már kiskorukban megtanultak jelelni.

- Majd később beszélgettek, most inkább egyél! – Az anyja a konyhába húzta, és lenyomta egy székre. – Tudsz valamit?

- Drágám, legalább enni hagyd! Alig áll a lábán. – Jacob Gerrits a nappaliból kiabált át, hírek után kapcsolgatott a tévén.

- Nincs semmi baj. Egy barátom megpróbál megkeresni valakit, aki talán tudhat valamit. Felhív, amint lehet.

- És ha nem tud meg semmit?

James felnézett az anyjára.

- Mi lenne, ha aludnál valamennyit? Tiffnek szüksége lesz rád, ha hazajön.

Az asszony ajka megremegett, majd gyorsan elfordult, és inkább tányért szedett elő. Nagy adag rakott tésztát halmozott rá salátával, Liz közben jeges teát töltött egy pohárba és James elé tette. Kivette utána Martha kezéből a tányért, az asztalra tette, majd átkarolva a barátnője vállát, átkísérte a nappaliba.

James keserű szájízzel kezdett enni. A telefonján a neveket pörgette, kivel nem beszélt még. Amikor tíz perccel később az anyja bement hozzá, az asztalra borulva mélyen aludt. A tányér a mosogatóba volt téve, az üres pohár pedig a férfi kezében volt. A másikban a telefonját szorongatta, és az anyja szíve elszorult. A szájára szorította a kezét, mintha azzal a könnyeket megállíthatta volna.