1. fejezet

Ai: Ragyogás

1.

Őszt akart. Száraz avar illatú, ezerszínű őszt, amikor az ember rugdalhatja a lehullott faleveleket a parkban. Vagy a kertben – javította ki magát, ahogy kipillantott Maxwell Judson halljának egyik hatalmas üvegablakán. Az előbb valaki a nyár végén sajnálkozott, de ő nem bánta, hogy elmúlt a nagy meleg.

Atyai jóbarátja udvarában már lehulltak az első barna-sárga-sötétzöld levelek, a kertész jóvoltából gyorsan el is tűntek a komposztálóban. Zsebre dugta a kezét, körülötte nagy volt a nyüzsgés, de ebből semmit sem hallott. Azon merengett, hogy egyedül nem buli szétrugdalni az összehúzott levélhalmokat. S az sem mindegy, kivel műveli ezt.

A visszatükröződő felületen az egész összejövetel legkomolyabb arcát kereste a tekintete, aki mostanában olyan sokat jelentett a szívének. William Douglas volt Max magánápolója már két és fél hónapja. S azóta talán kétszer sikerült mosolyra fakasztania, ami módfelett bosszantotta. Na, jó. Nem bosszantotta, egyszerűen kihívást jelentett számára a férfi. Egy meghódítani való csúcsot. Akivel valamiért jó lett volna éveket tölteni, együtt megöregedni és közben megtudni minden kis titkát.

Egy évvel lesz idősebb két nap múlva, és máris miken mereng...

Felnevetett önmagán.

Szerette, ha az emberek mosolyognak körülötte. William mindig csak Maxre mosolygott. Az a mosoly maga volt a napfény. Csupa ragyogás. Nem ment ki a fejéből. Az életcéljának tekintette, hogy miatta mosolyogjon így. Jobban mondva, csak rá. Jelenleg azonban úgy tűnt, hogy ez soha nem fog megvalósulni. Oka egyszerű volt, Max szerint a férfi azt hitte, hogy ők ketten egy pár, vagy legalábbis szeretők. Volt idő, amikor nem bánta volna, de azóta évek teltek el, és a legjobb barátjaként tekintett az öregre. Öregnek nevezte, az apja lehetett volna, ám Max energikussága révén ezt senki nem mondta volna meg róla – egészen az utóbbi időkig. A betegség tette őt öreggé, a halál árnyéka.

Mindkettejüknek megvolt a maga szomorú élettörténete. Tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtek meg, ő még akkor szinte gyerek volt. Dacos jókedvvel vágott neki a vakvilágnak, nem törődve a szívében levő fájdalommal, amit a kitagadás okozott. Minden, amit most tudott, és ezzel, akivé vált, azt Maxnek köszönhette. Azt, hogy ember lett. Azt is, hogy egy kicsi, de fellendülő céget vezetett és megállt a maga lábán. Amikor az apja kidobta otthonról tizenhat évesen, nem gondolta, hogy ide fog eljutni. Ennyit el fog érni. Ez több volt, mint amiről akkoriban álmodozott.

Max súlyos veseelégtelensége évek óta tragédiával fenyegetett. Mindenét feláldozta volna, ha a férfi meggyógyul. A fél veséjét adta volna, de nem volt alkalmas donornak. Így csak annyit tehetett, hogy imádkozott és nem adta fel a reményt. S persze annyiszor nevettette meg, ahányszor csak tudta.

William a kezdetek kezdetétől bizalmatlanul szemlélte. Akármit mondott neki Max és akármint mondott neki ő, ez nem változtatott a véleményén. Pedig teljesen komolyak voltak a szándékai, amikor randira hívta. Érdekelte a férfi, a komoly, sötét tekintet, az elhivatottság, amivel a munkáját végezte.

Hétvégéken együtt reggeliztek. Max ilyenkor majdhogynem szótlan volt, csak a szeme csillogott elégedetten, ahogy őket nézte. William pedig hajlandó volt beszélgetni vele bármiről, amit feldobott témának. S bár megismételte szombaton a vacsorameghívást Max előtt is, William erre olyan hidegen nézett rá, hogy libabőrös lett tőle.

Végre észrevette a férfit. Max mögött állt, aki az egyik asztalnál ülve beszélgetett. Átvágott a vendégek között. Vasárnap lesz a születésnapja és Max meg akarta lepni ezzel az estével. Először nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bosszankodjon. Alapvető optimizmusa révén előbbi győzedelmeskedett. Igaz, hogy olyan ismerősök és üzletfelek is meg lettek hívva, akikkel nem tartott szoros kapcsolatot. A lényeg viszont az volt, hogy mindenki jól érezte magát, és örült, hogy ennyien eljöttek miatta. Jó érzés volt tudni, hogy ennyien szeretik.

- Rick! – Allen Kirky elkapta a karját, ahogy elment mellette.

Nem kedvelte a férfit. Jó ügyfél volt, de volt benne valami rejtett agresszió, amitől mindig rossz érzése támadt, ha beszéltek.

- Helló, Allen! Rég láttalak.

- Boldog születésnapot!

- Köszönöm! Örülök, hogy eljöttél! – Hazudni tudott bájmosollyal is. – Valamikor majd üljünk le egy sörre...

Lépett volna tovább, de Allen nem engedte el. Odahajolt hozzá, úgy suttogta.

- Lenne számodra egy ajánlatom. Beugrom hozzád hétfőn az irodába.

- Hétfőn be vagyok táblázva. Jobb lenne, ha egyeztetnél Millie-vel. – Millie a titkárnője volt már két éve és a legmegbízhatóbb nő, akivel valaha is összehozta az élet. – Itt van valahol. Megkeresem, és ideküldöm hozzád.

- Majd felhívom. – Kirky szorítása erősebb lett. A szeme idegesen vibrált. Még soha nem látta ilyennek. – Azt áruld el nekem, hogy a nevelőapád mellett ki az a fehérruhás srác. Nagyon ismerős.

Furcsa érzése támadt. Az a nem jó érzés, amitől már nem volt kedve mosolyogni.

- Nem hiszem, hogy ismered. Ha most megbocsátasz... - Erővel kellett kitépnie magát a férfi ujjai közül.

Nem volt szerencséje, mert komor arca láttán mindjárt megállította egy kisebb társaság.

- Mi a baj, Rick? – Sean sötét bőrén, a nyakon felfelé futó fehérpikkelyes ezüstsárkány fantasztikusan mutatott. A látvány mindig lenyűgözte.

- Egyre részletesebb ez a tetkó – ütötte el a kérdést.

Jól számított, mert Enrico, a csapat tetoválóművésze vállon bökte.

- Neked mikor lesz végre? Kilógsz a csapatból, haver!

- Egyszer megfogadtam, hogy a szerelmem nevét tetováltatom magamra, de még nem találtam meg az igazit.

Mindenki egyszerre hördült fel.

- Megőrültél?! – kapkodott levegő után Jasper. – Az ilyesmi már kiment a divatból.

- Nem is tudtam, hogy van olyan, hogy tetkódivat.

- Miket nem tudsz te...

Kollektív nevetés és vita kerekedett ebből. Vigyorogva továbbállt. Millie az egyik üzletfele feleségével beszélgetett, félrevonta.

- Kirky időpontot akar majd. Nem érek rá neki egy ideig.

A nő megértően hunyorgott, és intett, hogy hajoljon le hozzá. Főnöke legalább egy fejjel volt magasabb nála.

- Beszéltél Tonyval? Tony Sanchezzel.

- Nem. Miért?

- Hallottam tőle Kirkyről egy s mást.

- Tony hol van? Csodálkozom, hogy nem jött el.

- Sajnos, névsorban haladtam és Kirkyt előbb meghívtam. Utána már nem tudtam lemondani. Tony, amikor megtudta, hogy Kirky is itt lesz, lemondta a mait. Helyette kedden vele ebédelsz.

- Millie...

- Nyaggattam Tonyt, hogy mondja el, mi a baj, mert ő nem szokott ilyesmit csinálni. Kirky erőszakoskodott vele a lakásán. – Millie szinte lehelte a szavakat, és összébb húzta magán a bolerót. – Ha ezt előbb tudom, nem hívom meg – morogta rosszkedvűen. – Legszívesebben belefojtanám az egyik koktélos pohárba...

- Tony jól van? – Amint kidobta a vendégeket, felhívja, döntötte el.

- Megvédte magát, de nem akar vele egy levegőt szívni. Azt mondta, majd mindent elmesél személyesen. Az volt a csoda, hogy ennyit elmondott a telefonba. Kérte, hogy légy óvatos, de tudod, nem akartam szólni, hogy ne rontsam el az estédet. Sajnálom.

- Semmi baj. – A sarkán hintázva gondolkodott, míg dűlőre jutott. – Hétfőn készítsd elő Kirky aktáját, mire bemegyek. Felbontom vele a szerződésünket.

- Biztos? Jó ügyfél. – Millie aggódónak tűnt.

Átkarolta a vállát, és arcon puszilta.

- Nem lesz semmi baj. – Felegyenesedve észrevette, hogy William elkapja róla a tekintetét. Ettől máris sokkal jobban érezte magát.

Vigyorogva rákacsintott Millie-re, és folytatta feléje az útját. Ezúttal senki nem állította meg, ha meg akarta, akkor sikerült eltáncolnia az útjából. Megállt mellette. Max annyira belemerült iskolai emlékeinek felidézésébe, hogy észre sem vette őt. Férfiak és nők ülték körbe az asztalt, láthatóan ő volt a középpontban. Nem akarta elvenni tőle a pillanatot, így inkább Williamnek szánta a szavait.

- Nem is tudom, kinek rendezte a mait. Nekem vagy magának.

William rápillantott. Pár centivel magasabb volt nála, a haja sötétbarna, a szeme pedig még annál is sötétebb, már-már fekete.

- Hiányzik neki a társaság. Téged ritkán lát. Napközben csak én és a személyzet vagyunk vele.

- Ez szemrehányás akar lenni?

- Aggódik miattad. Túl sokat dolgozol.

- Most kell megalapoznom a jövőm – védekezett, de tudta, hogy a férfinak igaza van. – El tudnád viselni, ha több időt töltenék itthon? – Amióta Max beteg volt, feladta belvárosi bérlakását és ideköltözött. Munkája miatt azonban nem sokat volt a házban.

- Semmi közöm ahhoz, hogy mennyit vagy itt. Én csak alkalmazott vagyok.

- Max kedvel téged.

- Én is kedvelem őt, viszont ettől még csak a személyzete egyik tagja vagyok. – William az idősebb férfira pillantott, aki éppen felnevetett valamin. – Igaz, amit mesélt rólad?

- Azt, hogy sárkányokat győzök le? Persze.

- Ne marháskodj!

Felkuncogott. Nem mondta, hogy Seannal együtt edzenek heti kétszer és mindig legyőzi. Sean beceneve Sárkány volt a tetoválása miatt.

- Max sok mindent mond rólam – sóhajtotta megadóan. – Mire gondolsz?

- A családodról.

- Max a családom.

- Az igazira gondoltam.

- Az lehet, hogy te lennél, de nem akarod elfogadni a meghívásom, és így nehezen fogom megtudni.

- Ne forgasd ki a szavaim! – William bosszúsan pislogott.

- Csak az igazságot mondom.

William elhúzta a száját és a mellkasán összefonta a karját.

- Max azt mesélte, hogy az apád kidobott otthonról, amikor megmondtad, hogy homoszexuális vagy.

- Régen volt. Elfelejtettem.

- Nem akarsz róla beszélni? – William megértően nézett rá.

- Miért akarjak pont veled beszélni erről? – kérdezett vissza csendesen. – Csak akkor vagy hajlandó normálisan kommunikálni velem, ha Maxszel vagyok. Mintha attól félnél, hogy letámadlak.

William elsápadt. Dermedten vett mély levegőt, és csak hosszú másodpercek után válaszolt.

- Nem hiszem, hogy ilyet tennél. – Nem hangzott meggyőzően.

- Biztos? Én is csak egy egoista, elkényeztetett ficsúr vagyok.

A férfi összeszorította az ajkait.

- Hallgatóztál?

- Nem, csak épp akkor mentem el Max szobája előtt, amikor ezt mondtad. Nem is ismersz, William. Eldöntötted, hogy én is egy vagyok a seggfej pasik közül, akikkel eddig dolgod volt. Viszont még csak minimális erőfeszítést sem teszel, hogy az irritáló mosolyom mögé láss... - Csak azért is rávigyorgott a férfira. – Talán mégsem te lennél az igazi...

William figyelte, ahogy Frederick Rhodes mosolyogva beleolvad a vendégek közé. Rosszul érintették a szavai, de ahogy ott állt némán Max mellett, kénytelen volt beismerni, hogy igaza van. Pár évvel ezelőtt rosszul választott. Elment egy randira, ahol tíz perc után már tudta, hogy hibát követett el. Ezt meg is mondta a vacsorapartnerének. Rémálomba illő napok következtek. A férfi ugyanis a fejébe vette, hogy csak kéreti magát, és innentől kezdve állandó zaklatás vette kezdetét.

A kimerítő napok idegileg és fizikailag tönkretették. Gyűlölte a férfit. A végén úgy kikészült, hogy legszívesebben megölte volna. Feljelentette, de ettől csak még rosszabbra fordult az élete. Szüleinek megvolt a maga baja, barátait sem akarta bajba keverni, így egyedül csinálta végig az egészet. Ám hiába telt több, mint egy év, képtelen volt leküzdeni a félelmeit és az előítéleteit. Kétellyel és gyanakvással figyelt minden férfit, aki akart tőle valamit.

Frederick sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított arra a szemétre, de tudatalatti önvédelme működött, felruházta minden negatív tulajdonsággal, amivel csak lehetett. Maga sem tudta egy idő után, kit véd ezzel, magát vagy Fredericket. A férfinak amúgy igaza volt, okkal orrolt meg rá. Már nem ugyanaz a srác volt, mint tavalyelőtt. Meg tudja magát védeni, elég sokat dolgozott rajta.

Megbízott munkaadója értékítéletében. Max mindig szeretettel beszélt a férfiról. Meghatotta egymás iránti ragaszkodásuk, a rajongásig szerették egymást, ezért is hitte az elején először azt, hogy együtt élnek. Aztán megismerte az élettörténetüket, és őket kettejüket is. Nem is tudta, mi a megfelelő megnevezése a kapcsolatuknak: barátság, testvériesség, apa-fia szeretet? Utóbbi szón volt a lényeg. A szereteten.

S mégis... olyan nehéz volt bízni, még akkor is, ha a szíve vadul dörömbölt, akárhányszor összetalálkozott a tekintetük.

Elgondolkodva szemlélte a vendégeket, azon töprengett, hogy a férfi után menjen-e, amikor meglátta a férfit. Olyan érzés volt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna, levegő után kapkodva figyelte, hogyan suhan társaságtól társaságig. S hiába tudta, hogy nem eshet baja, rémülten kutatott menekülési útvonal után. A régi, megszokott beidegződéseket nehéz volt leküzdeni. Rápillantott Maxre, a férfi láthatóan jól volt, így elindult kifelé a teremből.

Próbált lassítani, nem rohanni, feltűnésmentesen kijutni. Csak a belső folyosón vett mély levegőt, fájdalom szúrt a tüdejébe. Sietős léptekkel haladt, meg akarta kérni Lorelai-t, hogy menjen be Max mellé helyette. A gondolat azonban elillant a fejéből, amikor valaki megragadta a vállát.

- Hová, hová?

- Kirky... - Annyira megdermesztette a Kirky megjelenése, hogy hagyta, a férfi hadd tuszkolja be a dolgozószobába. Olyan erővel lökte meg, hogy elesett a szőnyeg szélében. Zihálva meredt a férfira, és igyekezett összeszedni magát. – Mit keresel te itt? – Érezte, hogyan önti el a gyűlölet.  

- Ezt inkább én kérdezhetném... - Kirky szétvetett lábakkal magasodott felette, győzelme teljes tudatában. – Azt hittem, hogy rosszul látok, de nem. Magánápoló lettél, ezért nem találtalak a kórházakban. Mit sutyorogtál Rickkel? Hm? Az apját ápolod nappal, őt meg éjszaka, mi?

- Semmi közöd hozzá!

- Elfelejted, mennyire szerettelek? Te meg csak úgy elhagytál! Tönkretettél!

- Erről beszélhetnénk! Ez ugyanis nem szerelem, hanem birtoklási vágy! – Lassan maga alá húzta a lábát, felemelkedett, és kihúzta magát. – Rosszul érintett, hogy nemet mondtam neked, mert te abban a hitben élsz, hogy te vagy a tökéletesség mintaképe és mindenki a lábaid elé omlik.

- Az előbb te is a lábaim előtt hevertél...

- Ahová te löktél, mert te csak erre vagy képes! Erőszakkal elvenni azt, amit akarsz!

- Mi folyik itt? – Frederick megtorpant a küszöbön, ahogy benyitott. Felmérte a helyzetet, William zaklatott arckifejezését, Kirky bősz tekintetét. – Azt kérdeztem, mi folyik itt? – ismételte meg a kérdést. A szeme villogott, a mosolya mintha soha nem lett volna. Megdöbbentően kemény belsőt takart a ragyogó mosoly.

William nagyot nyelt. Felfokozott érzékeinek most ez olyan volt, mintha parázsba dobták volna. Forróság öntötte el. Fredericknek valószínűleg fogalma sem volt, mennyire vonzó ezzel a fenyegető arccal.

- Barátom, igazán érdekes ápolót választottál.

William a fogait csikorgatta a szavai hallatán. Nem akarta elveszíteni a munkáját. Nem csak jól fizető állás volt, de Max mellett tudott az orvosi tanulmányaira is koncentrálni. Ahogy az anyjának mondta, ez álommunka volt. S most minden katasztrófával fenyegetett, megint elveszthetett mindent, mint anno.  

- William az egyik legjobb a szakmájában.

- Ebben nem kételkedem. Régről ismerem. Az erkölcseit illetően viszont...

- Te már csak tudsz bármit is az erkölcseimről! – vágott William a szavába. Felszegte az állát, és szembenézett a férfival.

- Közös múltunk van. Tudok rólad mindent.

- Meg, amit beképzelsz!

Frederick erősen markolta az ajtógombot, nehogy megmozduljon. Szívesen behúzott volna egyet Kirkynek, már csak Tony miatt is. Ám abból, amit hallott, gyorsan összerakta a képletet. Max egyik este elmesélte, hogy William mesélt neki egy pasiról, aki hónapokig zaklatta és emiatt kellett feladnia a kórházi munkáját. Nem részletezte, mi is történt pontosan, de Tony esetéből kiindulva nem kellett hozzá túl sok képzelőerő, hogy kitalálja.

- Ugyanolyan közös ez a múlt, mint Tony Sanchezzel? – kérdezte hidegen.

Kirky arca megrándult.

- Ő egy tévedés volt – jelentette ki megvetően. – Látom, pletykált az a kis hímringyó.

- Tony a barátom. Williamet pedig módfelett kedvelem. Téged viszont egyre kevésbé bírlak. – Arrébb húzódott az ajtóban. – Azt hiszem, jobb lenne, ha távoznál! A titkárnőm majd felhív a szerződésünk felbontása miatt.

- Az üzletet és a magánéletet külön kell választani!

- Nem nálam, Kirky! Örülj, hogy ennyivel megúszod. Legszívesebben péppé vernélek. Az ilyen erőszakos seggfejek, mint te is, nem tanulnak másból és nem is érdemelnek mást. – Fredericket iszonyatos düh fojtogatta.

- Nem fogsz megütni, hogy azzal botrányt kelts! Meg nem is vagy hozzá elég tökös legény. – Kirky gúnyosan felvihogott.

- Nem neki kell tökös legénynek lennie, Kirky!

Frederick látta, hogy William mire készül. Látta, hogyan torzítja el a csinos arcot a harag és a megvetés. Úgy mozdult a férfi felé, mint egy vadállat. Kecsesen és tökéletesen kordában tartott erővel. Lehet, hogy korábban Allen Kirky megfélemlíthette, de azok az idők elmúltak. William karcsú volt, de vékonysága csak álcázta szívós izomzatát. Nem szabadott lebecsülni. Ellenfele megtette, gyanútlanul fordult feléje.

William azon félelme, hogy Frederick a férfinak fog hinni vagy ítélkezni fog felette, elszállt. Viszont megütötte a valóság, hogy ő viszont ítélkezett Frederick felett. Képtelen volt leküzdeni a rettegését, hiába tetszett neki a férfi. S Frederick mégis kiállt érte. Nem törődött vele, hányszor hagyta faképnél, hányszor mondott nemet, hányszor nem mosolygott vissza rá. Kitartóan visszatért hozzá, és beérte egy halovány mosollyal vagy egy kedves szóval.

Néha irritálta a vigyora és a játékossága, de Max mesélt neki a férfiról, az optimizmusáról, amivel a legnehezebb időszakokon is túltette magát. Becsülte ezt benne, mert tudta, milyen nehéz mosolyogni, amikor belül össze van törve az ember lelke. Ő mégis ellökte volna magától Kirky miatt. Hagyta, hogy a félelmei legyőzzék, holott már rég nem a félelmei irányították. Kedvelte Fredericket, sőt, az érzelmei már túllépték ezt a határt, mégis hagyta volna elmenni. De bolond volt!

A múltat le kellett zárnia, és jelenleg ezt egyetlen módon tehette meg. Az egyetlen módon, amit egy olyan seggfej, mint Kirky, megért. Megütötte. Beleadta minden erejét és gyűlöletét. Hallotta, ahogy az ökle célba ér. Érezte a válláig hasító futó fájdalmat, amit felváltott az elégedettség.

- Baszd meg, Kirky! Ha még egyszer a közelembe jössz, agyonverlek!

Szép ütés volt, ezt Frederick abból a szögből is meg tudta állapítani, ahol állt. A férfi megingott, egy pillanatra úgy tűnt, elesik, de megtartotta magát. Összegörnyedt. Vérző orrára szorította a kezét, a szemében tompa döbbenet jelent meg. Látta, hogy mozdul William felé, de időben elkapta a grabancát. A zakóját megragadva kipenderítette a szobából, de olyan erővel, hogy szabályosan felkenődött a folyosó falára, majd lecsúszott a földre. Beverhette a fejét, mert kábán rázta. Vérével összekente az arcát és a ruháját, a padlón is volt pár csepp. Megállt felette, cipője orrával finoman belerúgott a lábába.

- Hordd el magad innen! S tartsd magad távol a barátaimtól, Williamtől különösen... - halkult el a hangja fenyegetően.

- William meg tudja védeni magát – szólalt meg a férfi mögötte enyhén epés hangon, miközben a kezét rázta. Csak a filmekben nem fáj egy jobbegyenes annak, aki kiosztotta, de ő nem szokott verekedni. Viszont most módfelett elégedett és büszke volt magára. Hosszú idő óta most először érezte azt, hogy újra ura önmagának és az életének. Hihetetlenül felemelő érzés volt.

- Ennyivel nem ússzátok meg!

- Dehogynem. – Frederick leguggolt elé, hogy a szemébe nézhessen. Rámosolygott, ám ez nem a szokásos könnyed és vidám mosoly volt. Hideg és gyűlölettel teli volt, s ezek az érzelmek kiültek a szemébe is. – Én nem Tony vagy William vagyok, sem azok az ismeretlen srácok, akiket eddig zaklattál. Gondolom, jó pár van, akiket sikerült eléggé megfélemlítened, hogy hallgassanak arról, amit műveltél velük. Én nem fogok hallgatni, Kirky. A látszattal ellentétben gátlásaim sincsenek. Tönkreteszlek, s mire végzek veled, azt is bánni fogod, hogy valaha megismertél. Megértetted?

- Engem nem ijesztesz meg!

- Nem baj. Élvezni fogom, ha összetiporhatlak.

Kirky gyűlölettől izzó szemmel meredt rá, nem válaszolt.

- William, kérlek, szólj... Oh, már itt is van! – Felnézve látta, hogy a mindenesként náluk dolgozó Andre feléjük tart. – Andre, kérlek...

- A kamerán láttam, hogy gond van. Kikísérjem? – Andre hangsúlya olyan volt, mintha azt kérdezte volna, hová földeljem el?

- Igen. Az úr Allen Kirky, és innentől kezdve nem szívesen látott vendég. Jegyezd meg az arcát, hátha mégis elkapja a kényszer, hogy meglátogasson minket.

- Rendben. – Andre magas, csupa izom figura volt. Szabadideje nagy részét súlyemeléssel töltötte. Úgy kapta fel a földről Kirkyt, mintha semmi súlya nem lett volna. Az tiltakozott volna, de a feszes izmok láttán inkább hallgatott. Gyűlölködve nézett vissza rájuk, mielőtt Andre eltüntette volna.

Megfordult. William szótlanul nézett rá. Visszatolta a szobába, és betette maguk mögött az ajtót.

- Beszélnünk kell! – közölte.

- Meg kell néznem Maxet.

- Max jól van. Ülj le!

- Frederick... - William soha nem szólította Ricknek.

- Kérlek.

A férfi hosszan bámult rá, majd lassan leereszkedett az egyik karosszék szélére. Ő meg elkezdett fel s alá járkálni. Ritkán ült egyhelyben, úgy nem tudott gondolkodni.

- Mesélj Kirkyről!

- Mit akarsz tudni?

- Miatta nem mosolyogsz?

William meglepetten felkapta a fejét. Elmeredt a levegőbe.

- Szoktam mosolyogni – tiltakozott kis töprengés után, majd összehúzott szemel nézett fel rá. Látszott, hogy gondolkodik valamin. – Nem mindenki olyan, mint te, Frederick.

- Tudom, de attól még rém bosszantó alak vagy.

William olyan hangot hallatott, ami talán nevetés is lehetett. A szeme most már határozottan jókedvűen csillogott.

- Te is az vagy. Irritáló a vigyorod.

- Azt hittem, hogy az emberek szeretik, ha valaki vidám. – Elbizonytalanodott.

- Szeretik – nyugtatta meg a férfi. Kényelmesebben elhelyezkedett a széken, a kézfejét dörzsölte. – Én gyerekkoromban is komolyabb voltam a korombelieknél.

- Már akkor is orvos akartál lenni? – Tudta, hogy William nagy álma az, hogy orvos legyen.

- Igen. Bár akkoriban még azért, hogy meggyógyítsam az anyukámat.

- Sajnálom.

- Anyu mindig is beteges volt. Nem kergetek illúziókat, én sem tudnám meghosszabbítani az életét, de gyerekként az ember még remél.

- És Kirky?

William elkomolyodott.

- Elvesztettem miatta az emberekbe vetett hitem. Azok után, hogy zaklatott, már nem tudtam bízni a férfiakban. Benned sem, de...

- De?

- Te más vagy, mint Allen.

- Végre észrevetted! – Frederick elégedetten elvigyorodott.

William kénytelen volt beismerni, hogy hiányzott neki ez a mosoly. Hónapok óta próbálta figyelmen kívül hagyni, ám beférkőzött a gondolatai közé és az álmaiba. Rettenetesen bosszantotta, mert nem akart a férfitől semmit. A fenéket nem! Nem volt fából. Az idegei ugyan nem voltak tökéletesek, ám a többi szervével nem volt gond.

Hátrahőkölt, amikor Frederick letérdelt elé. Nem érintette meg, csak két kezét a karfára tette, hogy ne tudjon elmenekülni. Nem volt olyan ijesztő, mint amennyire tartott tőle. Nézte a férfi kócos, rövid, fekete haját. Elkomolyodó borostyánzöld színű tekintetét. Az érzékei nem jeleztek veszélyt, de a vágy, hogy még közelebb húzza, és átölelje, hirtelen mindennél erősebb lett. Emberi közelségre vágyott. Frederick melegségére.  

- Megerőszakolt?

Eddig miért nem tűnt fel neki a férfi ezen oldala? Jaj, dehogynem, feltűnt, csak ha beismerte volna magának, akkor sebezhetővé vált volna. Soha többé nem akart gyenge lenni.  

- Nem.

Frederick megkönnyebbülten felsóhajtott. Óvatosan a térdére tette az egyik kezét. William nem rezzent össze. Rájött, hogy muszáj lesz mesélnie Allenről. Ez nem is kényszer volt, hanem ő maga is ki akarta beszélni magából az egészet. Le akarta zárni a múltat.

- Egy ismerőse feküdt a kórházban, ahol akkoriban dolgoztam. Ez több, mint egy éve volt, megvan másfél is. Naponta jött, egy idő után már csak hozzám. Kedves volt, vicces, autókról beszélgettünk meg arról, kinek mi lenne a bakancslistáján. Meghívott vacsorázni. Azt mondtam, miért ne?! Rossz ötlet volt. – A tekintete a múltba révedt. – Már az sem tetszett, ahogy értem jött. Mintha egy teljesen más pasi lett volna. Mindenáron be akart jönni a lakásomba. Végül sikerült meggyőznöm, hogy késésben vagyunk és másnak adják az asztalunkat, ha nem érünk oda az étterembe időben. Ez amúgy nem volt hazugság, te is tudod, hogy megszokott gyakorlat.

- Igen, tudom.

- Az étteremben bunkó volt a személyzettel. Úgy rángatott a karomnál fogva, mintha csak egy bábu lettem volna. Egy idő után mindenki minket bámult, ő meg láthatóan rém elégedett volt magával. Nagyon kellemetlen volt. Rossz érzés volt. – Bólintott is szavai nyomatékosításaként. – A főétel még ki sem jött, és én már azon gondolkodtam, felálljak-e és faképnél hagyjam vagy várjam meg a vacsorát. Hosszú napom volt, éhes voltam és fáradt.

- Mégis megmondtad neki, ugye?

- Igen. Úgy bámult rám, mintha nem értette volna, amit mondok. Felálltam és otthagytam. Utánam jött, az étterem előtt rángatott. Kijött a tulajdonos és rendőrrel fenyegette, így engedett csak el. Hagyta, hogy elmenjek, de éreztem a hátamban a tekintetét. – Szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – Még haza sem értem, már mindenfélét posztolt rólam az összes közösségi felületen, ami csak elé került. Üzeneteket írogatott. Óránként hívogatott. Azt hittem, pár nap múlva abbahagyja. Tévedtem. – Észre sem vette, hogy ökölbe szorítja a kezét, míg Frederick rá nem tette a sajátját a kézfejére. Meleg és száraz volt a tenyere, erő sugárzott belőle.

- Mit csináltál? – A hangja halk volt és megértő.

- Letiltottam az összes oldalon. Nem fogadtam a hívásait és az üzeneteit. Soha nem mentem egyedül sehová és kicseréltettem a zárakat.

- Nem állt le?

- Elkezdett döglött kisállatokat hagyni az ajtóm előtt. – Williamben még mindig forrt a düh, ahogy eszébe jutott a sok védtelen állat, akik Kirkynek estek áldozatul. – Kismacska, mókus, gyík, egér, patkány. Bármi, amit meg tudott fogni, vagy vette őket valahol, nem tudom.

- Társasházban laksz?

- Igen. Régi ház, de a főbejáraton elektronikus zár van és minden folyosón egy kamera. Mégis besétált, és nem látta senki.

- Senki?

- Ha mégis látta valaki, hallgatott róla. Érthető volt.

- Igen, de…

- Nem, igazuk volt! – William megértette a szomszédjait. – Mindenkinek családja van, és nem akarja kitenni egy őrült fenyegetéseinek a gyerekét, feleségét, férjét, testvérét, szüleit.

Frederick keményen összeszorította a száját, és nem mondott semmit.

- Hirtelen eltűnt. Megkönnyebbültem, hogy talán vége. Reménykedni kezdtem.

A férfi ujjai megfeszültek a kézfején.

- De nem volt…

- Nem. – Lebiggyesztette az alsó ajkát. – Egy idő után az az érzésem támadt, hogy követ valaki. Nem volt ott senki, ha megfordultam. Azt hittem, már képzelődöm is. A lakásomban sem éreztem magam biztonságban, de nem akartam hazamenni a szüleimhez. Nekik is megvolt a maguk baja, nem tetézhettem.

- Miért nem kértél meg valakit a barátaid közül?

- Nem akartam senkit belekeverni.

- Nem szóltál a rendőröknek?

- Nem volt semmim ellene. Semmim, érted?! Mindenki azt hitte, megőrültem.

- Szörnyű lehetett. – Frederick elképzelni sem tudta, min ment át pontosan a férfi, de látta rajta, mennyire felzaklatta az emlékezés.

- Nem éreztem magam biztonságban. Sehol. Senkivel. Ez volt a legrosszabb.

- Sajnálom.

William bólintott. Kis ideig hallgatott, nem bízott a hangjában.

- Egyik este, amikor munkából mentem haza, feltűnt, hogy valami nincs rendben. Apró dolgok voltak. Nem pont ott volt a könyvem, nem úgy volt a törölköző. A hálószobában az ágyon egy férfi testlenyomata volt. Azt hittem, rosszul látok. Sokkolódtam. Körbejártam. Elvitt pár cuccomat, például az óvszeremnek hűlt helye volt. Nem tudtam, mit csináljak. Kihívtam a rendőröket. Jegyzőkönyvet vettek fel, majd ki is mentek hozzá. Nem volt a városban két napja, érted?! Alibije volt. – Keserűen felnevetett. – Bolondot csinált belőlem.

- A rendőrök mit mondtak?

- Cseréltessem le a zárakat. Egy időre költözzem el. Ne maradjak egyedül ismeretlennel. Mintha ovis lettem volna…

- Ekkor hagytad ott a munkádat a kórházban?

- Igen. – Némi bizonytalanság után meg akarta fordítani a kezét, de a férfi azt hitte, el akarja húzni, és erősen megszorította. Egymásra meredtek.

- Sajnálom. – Frederick zavartan elengedte. – Nem akarok fájdalmat okozni.

- Te nem olyan vagy, mint ő. S ha mégis olyan lennél, akkor agyonvernélek.

- Most már nem hagyod magad, igaz?

- Már nem. Túl sok mindent elvesztettem miatta. Elég hülye voltam, hogy hagytam – sóhajtotta, majd az órájára pillantott. – Muszáj megnéznem Maxet. Lassan be kellene vennie a gyógyszereit.

Frederick felemelkedett.

- Beszélünk még? – kérdezte.

William olyan lendülettel állt fel, hogy a férfi ösztönösen hátrébb lépett. Nem tudta, kit lepett meg jobban, önmagát vagy őt, amikor utána nyúlt, és a derekánál fogva magához rántotta. Összesimultak, a leheletük a másikéval keveredett, és hirtelen forró nyár lett.

Frederick tágra nyílt, csodálkozó tekintettel meredt rá, egy pillanatra a lélegzete is elakadt, aztán átkarolta a derekát. A másik kezét a hátára tette, tenyerén érezte a megfeszülő izmokat.

- Érhetnek még ilyen meglepetések? – A hangjába játékos izgalom vegyült, és lassú, elégedett mosolyától vidám szikrák jelentek meg a szemében.

- Valamit be kell vallanom.

- Igen?

- Erre vágytam, amióta megláttalak.

- Miért nem tetted meg?

- Mert a bizalmat még nem tudom olyan könnyen osztogatni…

- Én beérném egy igennel is.

William ajkán határozottan egy mosoly jelent meg.

- Nem haladsz túl gyorsan?

Elvigyorodott. Közelebb lépett hozzá, elégedetten érezte a reakcióját. Még jobban megfeszülő izmait, vadul verő szívét.

- Holnap együtt vacsorázhatnánk.

- S mi lesz Maxszel?

- Itthon marad Andréval és Lorelai-jal. Nem várhatod el tőlem, hogy őt is magunkkal vigyük.

- Önző vagy.

- Tudom. – Egy váratlan késztetésnek eleget téve, a férfi vállára hajtotta a fejét, és a nyakába fúrta az arcát. Beszívta az illatát. – Akkor vacsorázzunk itthon – kapta fel a fejét hirtelen lelkesedéssel. – A kertben.

Williamet váratlanul érte, hogy a nyakának érzékeny bőrén érezte a leheletét, az ajkát. Most pedig közvetlen közelről nézett a csillogó szempárba. Megtapasztalta, milyen hatása van rá ilyen közelről Frederick mosolyának. Fel sem fogta szavai értelmét, az agya leblokkolt. Nem volt kellemetlen érzés, forróság áramlott az ereiben, megkeményedett az ágyéka.

Túl régen nélkülözte ezt a fajta melegséget. Túlságosan lekötötték a problémái ahhoz, hogy élvezetet leljen valakiben. Frederick pedig, mintha megértette volna, gyengéden megsimogatta a hátát.

- Semmi baj, mondhatsz nemet. Tudok várni.

Azt hitte, megdermedésének az az oka, hogy nem akarja megbántani azzal, hogy nemet mond.

- Nem ezen gondolkodtam.

- Nekem úgy tűnt.

A nyakára tette a kezét, hüvelykujjával egy érzékenyebb részre tapinthatott, mert Frederick tekintete elsötétedett. Megsejthette, mi jár a fejében, mert a szájára szegezte a pillantását. Már nem mosolygott, és sokkal sebezhetőbbnek tűnt, mint eddig bármikor. Ez egy olyan arca volt, amit még nem látott, de örült, hogy mégis eljutottak idáig. Kirky kellett hozzá, ki gondolta volna – futott át az agyán keserűen.

- Ne gondolj rá!

- Honnan tudod, hogy rá gondoltam?

Frederick ezt nem tudta volna elmagyarázni, csak érezte az önkéntelen megfeszülést, látta a férfi szemében a sötét árnyékot átsuhanni. Jelenleg egyetlen ötlete volt csupán, amivel az árnyakat elűzhette, előrehajolt, és nagyon gyengéden megcsókolta. Nem akart erőltetni semmit, visszahúzódott, Williamre bízva a döntést. A tekintetében már egészen mást látott, amikor ránézett. Vágy volt benne, erős láncon tartott szenvedély, amelytől szinte remegtek az izmai.

Mohó vággyal csókolt vissza. Hónapok elnyomott szenvedélyével. Nyelvével feszítette szét a száját, hogy közébük furakodva birokra kelhessen az övével. Szorosabban ölelte, szinte magához préselte. Sokáig azt hitte, hogy önuralma határtalan, most megtapasztalta, hogy tévedett.

A folyosóról behallatszó hangok hallatán megdermedtek. Egymásnak döntött homlokkal lassan próbáltak levegőhöz jutni. Még mindig összesimulva álltak, ha kint álltak volna egy jeges tó közepén a hóviharban, akkor sem fáztak volna. Mindkettejükből sütött a forróság.

- Velem vacsorázol holnap?

- Igen.

Némán osontak vissza a hallba, de nem kellett tartaniuk attól, hogy távollétük bárkinek is feltűnt. Mindenki beszélgetett és nevetgélt. Max volt az egyetlen, aki megfejthetetlen tekintettel nézett fel rájuk, amikor megálltak mellette.

- Hol voltatok?

- Elintéztünk egy fontos dolgot.

A férfi elgondolkodva ráncolta a homlokát, de nem erőltette a témát. Másnap reggel a reggelinél viszont rájuk szegezte a villát.

- Mi volt az a fontos dolog tegnap este?

Ágyban reggelizett, mellette a fiúk megterítettek maguknak a kisasztalon. Megszokott jelenet volt, Lorelai mindenféle meglepetés nélkül vette tudomásul a tényt, hogy Max hálószobájába kell szervíroznia az ételt.

- William? – Frederick nem akart semmit mondania a férfi engedélye nélkül.

A férfi kelletlenül felsóhajtott.

- Nem akarlak felidegesíteni.

- Máris ideges vagyok, mert titkoltok előlem valamit.

Maxwell Judson ötvenhárom éves volt, sötétszőke haját kifakította az idő és a sok napfény. Amíg betegsége el nem hatalmasodott rajta, ideje nagy részét a szabadban töltötte. Amikor Frederick megismerte vállas, erős férfi volt. Most már csak halvány utánzata fiatalkori önmagának. Ennek ellenére most is erőt sugárzott, egyenes háttal ült az ágyában, tekintete kérlelhetetlen volt.

- Allen Kirky volt az a férfi, aki zaklatta Williamet.

Max rámeredt. Aggódva ráncolta a homlokát és ápolójára pillantott. Ricken keresztül ismerte meg Kirkyt, párszor találkoztak fogadásokon. Nem volt valami nagy véleménye róla.

- Jól vagy?

- Igen. Frederick kidobta.

- Miután William behúzott neki egyet. – Frederick nem bírta elhallgatni a dolgot, büszkén vigyorgott.

Az idős férfi egy ideig hallgatott. A villát forgatta az ujjai között.

- Veszélyt jelenthet?

- Felbontom vele a szerződést.

- Mennyit vesztesz? – Max hangja tárgyilagos volt. Nem azért volt egy hatalmas vagyon birtokosa, mert hülye lett volna. Pontosan tudta, mivel jár, ha Frederick visszamondja az üzletet.

- Minden szerződésemben van egy kiskapu, ha gond lenne. Ne aggódj!

- Én aggódom. – William olyan erővel tette le a poharát, hogy megrezdültek az evőeszközök az asztalon. – Nem akarom, hogy miattam veszteség érjen.

- Egy centet sem fogok veszíteni, nyugodjatok meg! Mit gondoltok, minek fizetem a város legjobb ügyvédjét? – Frederick megnyugtatóan mosolygott.

Max hitt neki, viszont más miatt aggódott.

- Veszélyt jelenthet rátok? – ismételte meg a kérdést élesebben, mint szerette volna.  

- Andre kidobta tegnap. Ha van esze, nem jön vissza.

- Abból, amit hallottam, azt kell megállapítanom, hogy nincs esze – vélte Max. – Mennyire veszélyes? – szegezte a kérdést Williamnek, aki feltűnően hallgatott.

- Nem fogja feladni most, hogy újra megtalált. Sajnálom, hogy gondot okozok! Talán jobb lenne, ha felmondanék. – William egészen hajnalig ezen tépelődött, alig aludt valamit.

Frederick lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt volna.

- Ez eszedbe se jusson! Kirky pont ennek örülne.

- A gyereknek igaza van. Talán jobb lenne, ha értesítenénk a rendőrséget.

- S mit mondunk nekik? – Frederick rosszkedvűen eltolta maga elől a majdnem üres tányért. – Már kijátszotta őket korábban is. Múltkor miért hagyta abba a zaklatásod?

- Eltűntem a szeme elől. Felmondtam az állásom, elköltöztem, nem hagytam meg sehol a címemet.

- Ez akkor most nem járható út.

William komoran kortyolgatta a teáját.

- Meg kell várnunk, amíg újra megkeres. Talán, ha eléggé felbosszantom, hibázni fog.

- Még az hiányzik…

- Van jobb ötleted? – vonta fel a férfi a szemöldökét. Láthatóan nyugodt volt, csak a szeme alatt a sötét foltok és sápadtsága mutatta, hogy ez koránt sincs így.

- Nem akarom, hogy bajod essen!

- Már megtanultam vigyázni magamra.

- Kirky őrült, William!

- Én pedig elszánt! – A férfi felszegte az állát. – Még egyszer nem fogja tönkretenni az életem. Előbb ölöm meg. – Lekoppintotta a csészéjét az asztalra, és felállt. – Hozom Max gyógyszereit – közölte, és kiment a szobából.

A szomszéd szobában steril kezelőt alakítottak ki, amikor kiderült, hogy Maxnek otthoni ápolásra van szüksége. Ott volt a gyógyszerszekrény, és minden, amire szüksége lehetett.

- Mi történt közöttetek, fiam?

- Honnan veszed, hogy történt köztünk valami? – állt fel Frederick is.

Odalépett az ablakhoz, és kibámult a kék vizű medencére, a feltámadó szélben hajladozó fákra, amik alatt levelek borították a földet.  

- Beteg vagyok, nem vak.

- Láttam, amikor feldúltan kifelé igyekezett a teremből. Azt hittem, baj van, de te beszélgettél és nem láttam okát a dolognak. Kirky követte, és mivel előtte kérdezősködött róla, utánuk eredtem. Megtámadta a dolgozószobában. – Zsebre dugott kézzel a férfi felé fordult, akit apjaként szeretett. – Dulakodtak, Kirky azon volt, hogy ellene fordítson. Mindenféléket mondott róla, mire William képen törölte. Én meg kidobattam Andréval.

- Elmesélte, mi történt vele?

- Igen.

- Mit akarsz most csinálni?

- Felfogadok egy magánnyomozót. Bizonyítékokat akarok. Biztos, hogy nem csak William és Tony az áldozata.

- Tony?

- Anthony Sanchez. Kedden vele ebédelek, akkor már többet fogok tudni. Annyi biztos, hogy megtámadta otthon.

- Micsoda egy szemétláda! – Max galacsinná gyűrte a szalvétáját.

- Ne idegeskedj! Ezt hagyd meg nekünk!

- Miket nem mondasz… - A férfi összehúzott szemmel pislogott. – Lefeküdtetek?

- Nem. – William válaszolt, aki éppen akkor állt meg a küszöbön.

- Komolyan nem – erősítette meg Frederick is.

- Semmi közöm hozzá, de azt ajánlom, hogy ne szúrjátok el, mert akkor mérges leszek.

- Nem nagyon ijesztesz meg ezzel…

- Egy haldoklóval beszélsz, kölyök! – fenyegette Max.

- Még engem is túl fogsz élni, ne viccelj! Azt mondtad, unokákat akarsz, nos, azokra várnod kell.

- Elég sokat – jegyezte meg William. – Főleg, ha te akarsz szülni…

Nevettek. Valamelyik reggel már beszélgettek az örökbefogadásról, ami valójában egyiküknek sem volt ellenére. Ezt most elpoénkodták, de Frederick komolyan gondolta a gyerekeket.  

- Ma este Andréval vacsorázol – jutott eszébe hirtelen.

- Miért?

- William végre igent mondott a meghívásomra.

- Azzal a kitétellel, hogy itthon maradunk – emlékeztette a férfi.

- Nem felejtettem el.

- Hm. – Max csak ennyit mondott.

Frederick kuncogva kiment a szobából, és azon töprengett, mivel tudna örömet szerezni Williamnek.