1. fejezet

Ai: A lópokróc bácsi

1.

            A Harrison birtok felé vezető úton por szállt fel a furgon mögött. Dwight Alton a visszapillantóba nézett. Két kislánya vihogva bújt valami füzetet, és ettől kicsit jobban érezte magát.

- Megmutatjátok? – kérdezte, a hangos nem hallatán elvigyorodott, majd megint a vezetésre koncentrált.

Örült, hogy a lányok nem érzékelik a problémákat, amikkel újra és újra szembesülniük kellett. Mint például azt, hogy elvesztette az állását a gyárban, ahol eddig művezetőként dolgozott. A végkielégítése elég lesz pár hétig, de muszáj volt munkát szereznie. A lányoknak enniük kell, ki kell fizetniük Normánál a lakbért és a suli sem volt olcsó mulatság.

- Ezt nézd! – Emily felsikkantott, majd a két lány egyszerre tört ki hangos kacagásban. A rossz napokon, mint például ez a mai is volt, a gyerekei vidították fel. Lehet, hogy kevesebb gondja lett volna, ha Laurel és Emily az anyjuknál maradnak, de el sem tudta képzelni az életét nélkülük.

Felhúzta az ablakot, miután több por áramlott be rajta, mint levegő, és nagyot sóhajtott. A városban hallotta, hogy Keith Harrison embert keres a birtokra a lovak mellé. Donna szerint nem fog senki jelentkezni, mert mindenki utálja. A nő a lányai keresztanyja volt, a büfében dolgozott pincérnőként. Abból, amit megtudott a lányai keresztanyjától, úgy tűnt, hogy Harrison egy kiállhatatlan, szemét seggfej. És most mégis ő volt az egyetlen reménye, hogy a nyárra legyen munkája, amiből eltartja a gyerekeit.

- Apu, Mrs. Wylde mondta, hogy az iskolába keresnek gondnokot – hajolt előre hirtelen Laurel. Az anyja vörösbarna haját örökölte, a copfja jókedvűen billegett a feje búbján. Reggel az apjának tíz percébe telt, hogy olyanra igazítsa, ami a kislánynak is elnyerte a tetszését.

- Tényleg? Mondhattad volna hamarabb is – dünnyögte, mert már látta a házat és a mellette fekvő melléképületeket. – Ha nem sikerül, akkor bemegyek az iskolába – ígérte.

- Szuper! – Laurel visszahuppant a húga mellé.

- Apu, itt fogsz dolgozni? – Emily kíváncsian bámult előre.

- Nem tudom, kicsim. Megkérdezem.

- Messze van a várostól – ráncolta össze a homlokát Laurel. – Odaérsz, mire kicsengetnek?

- Oda fogok.

- Nem tetszik. – Emily hozzányomta az üveghez az orrát.

Az apja erre nem tudott mit mondani. A lányai csak a végeláthatatlan kerítést, a tájba beleolvadó szürke és barna épületeket látták. A mező, ami körülvette a központi részt, a két nappal ezelőtti eső után még csak most kezdett kizöldülni. A föld ugyanolyan száraz volt, mint korábban. Napokig kellett volna zuhognia megállás nélkül, hogy ne kelljen öntözni. A távolban látszottak a bérbe adott szántóföldek, a gabonaföldek, a legelők. Az azokon túl fekvő kiserdőnek csak az árnyai voltak kivehetőek.

A Harrison-fivérek uralták pár évvel ezelőttig a környék nagy részét. A bátyja halála után Keith lett az egyedüli birtokosa a megszámlálhatatlan hektároknak.

- Nézd, pacik! – Emily hirtelen felsikkantott. Nővérével ellentétben ő imádott lovagolni és megszállottja volt a lovaknak. – Ugye, milyen szépek, apu? – fordult az apjához, miután Laurel csak egy pillantásra méltatta a legelésző állatokat.

- Igen, azok. – Farmon nőtt fel, az itteni munka nem volt a számára idegen. Tudta, hogy kemény hetek várnak rá, ha sikerül meggyőznie Harrisont, hogy alkalmazza. – Szeretném, ha megvárnátok a kocsiban.

- Rendben. – Laurel komolyan bólintott, habár fel sem pillantott a füzetből, amit olvasott.

Dwight lassított, és befordult az egyik épület elé, ahol már parkolt pár furgon egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Olyan száz méterre állt a nagy ház, ablakain visszatükröződött a napfény. Az lehetett a Harrisonok családi háza, legalábbis az elmondások alapján. Donna szerint még Keith nagyapja építette a két fiával. A két fiú közül csak a kisebbik élte meg a tisztes öregkort, ő lett később Keith apja. Arról, hogy az öreg Harrison hogyan szöktette meg a polgármester lányát és vette el feleségül, mielőtt újdonsült apósa megakadályozhatta volna, egész legendák szóltak a városban. A viszály csak arról csitult el, amikor az asszony terhes lett. Két fia már kamasz volt, amikor meghalt tüdőrákban, habár soha nem tűrhette a cigarettát a környezetében. Férje pár évvel később követte, őt a szíve vitte el váratlanul.

Jack Harrison jó ember volt, legalábbis így emlékezett rá mindenki. Nagyon szerette a feleségét, és tisztességesen felnevelte a gyerekeit. Igaz, az évek során az egész városnak nyilvánvalóvá vált, hogy az elsőszülöttjét tekinti egyetlen örökösének. Apjához hasonlóan szívrohamban halt meg kint a földeken. Felesége pár hónappal élte túl, állítólag gyógyíthatatlan májbetegsége volt. Végrendelet nem lévén haláluk után a két fiú egyenlő részben örökölt, és bár nem voltak jóban, segítették egymást.    

Keith testvére autóbalesetben halt meg, azt mesélték, hogy nem vetette meg az italt, és aznap este is felhajtott a garatra rendesen. Soha nem ért haza. Állítólag Keith egyetlen könnycseppet sem ejtett utána, hanem villámgyorsan elkezdte a két föld egyesítését. Más örökös nem lévén vígan tehette, és ez persze tovább gyarapította irigyei táborát.

Keith Harrison nem ült a babérjain. Rövid idő alatt ő lett a leggazdagabb farmer a környéken. Két épületet húzott fel a semmiből, valami nagyvállalkozóval dolgoztatott, amivel persze még jobban sikerült megutáltatnia magát a városbeliekkel. Kibővítette a lovak futtatóját és a legelőt, ahol most is vagy ötven ló legelészett. Bérbe adta a testvére földjét, és bár mindegyik bérlő morgott, hogy milyen sokat kér értük, valójában tudták, nagyon megéri értük minden kifizetett cent. A régi istálló mellé épült egy új, kétszer akkora, mint a korábbi. Vagy száz lépésnyire pedig egy hosszú szállásépület, ahol nem csak iroda, orvosi szoba, konyha, hanem hálószobák és fürdő is volt az idénymunkásoknak.

Donna szerint amúgy sem bírta senki ennél hosszabban a férfinál. Pár hétig vagy egy-két hónapig tudta eddig minden munkás elviselni Harrisont. Kivétel persze akadt. Ezek egyike volt Sonia, aki ugyanolyan mogorva volt, mint a gazdája, és hetente kétszer járt főzni és takarítani Keithhez. Néha elkísérte a lánya is, aki a mesék szerint szívesen befeküdt volna Harrison mellé, de a férfi nem kért belőle. A másik pedig az öreg Wilbur, aki már a hetvenet taposta és úgy értett a lovakhoz, ahogy senki az egész államban.    

- Apu, mi történik ott? – Emily volt szokás szerint a szemfüles, ugyanis két férfi dulakodott a verandán.

- Maradjatok a kocsiban! – Dwight sietve kiszállt, aztán két lépés után megtorpant, mert az egyik szinte a lábainál landolt. Le akart hajolni, hogy felsegítse, amikor a lépcső tetején álló férfi megszólalt.

- Hagyja ott! – Éles volt a hangja. Összeszűkült szemmel méregette, egészen kicsit zihált csak. Az arcába hullott a haja, borostás volt, és láthatóan iszonyúan dühös. Be sem kellett mutatkoznia, hogy Dwight tudja, Keith Harrisonhoz van szerencséje.

- Rohadt szemétláda! – A földön fekvő férfi maga alá húzta a lábait, és nagy nehezen feltápászkodott. Vérzett az orra, és már kékült a szeme alja. – Ezért megfizetsz! – sziszegte, és köpött egyet.

- Mit fogsz csinálni, feljelentesz? – Harrison lassan leballagott a lépcsőn. Nem tett semmi fenyegető mozdulatot, de a másik férfi mégis elkezdett hátrálni. Kis híján Dwight is. Volt valami Keith cigitől rekedt hangjában, amitől a hideg futkározott a hátán. – Kotródj innen, Paulie! Ha még egyszer meglátlak a környéken, nem úszod meg ennyivel!

A férfi köpött még egyet, majdnem eltalálta Harrison csizmáját, de aztán menekülőre fogta. Egy kopott furgonhoz botladozott, és nagy porfelhő közepette elhajtott. Dwight utána bámult, ismerős volt neki, néha látta a városban, főleg a kocsma környékén.

- Maga is meglopni jött? – Harrison jeges hangjára a férfi felé perdült.

- Mi? Nem, dehogy! Én… - Összeszedte magát, és kezet nyújtott. – Dwight Alton vagyok. A városban hallottam, hogy embert keres a lovak mellé.

- Keith Harrison. – Rövid, kemény kézfogás volt. A tenyere tele volt bőrkeményedéssel, jelezve, hogy a kemény munka nem áll távol tőle. – Ért a lovakhoz? – kérdezte kutató tekintettel. Arccsontja vonalában volt egy csúnya zúzódás, de nem tűnt úgy, hogy érdekelné.

- Farmon nőttem fel jó pár mérföldnyire innen. Egy ideje nem dolgoztam lovak mellett, de gyorsan visszazökkenek majd.

- Ők a gyerekei? – Harrison a kocsiban ülő két megszeppent kislányt nézte.

- Igen. Laurel és Emily. Egyedül nevelem őket, én viszem őket iskolába és nekem is kell értük mennem, így…

- Később jön és korábban megy – szólt közbe a férfi.

- Igen. – Dwight nagyot nyelt. Nem mert mondani semmit, várta, hogyan dönt Harrison. Nem akart magyarázkodni, az rosszabb lett volna.

Keith elgondolkodva bámult rá, már kevésbé tűnt mérgesnek. A dühös ránc is eltűnt a két szeme közül, bár a szája melletti mély barázda valószínűleg mindig is ott volt, ahogy összeszorította a fogait töprengés közben.

- Visszajönne utána, ha sok a munka? A lányokat is hozhatja, addig ellesznek a házban. Tanulhatnak vagy mit tudom én, mit csinálnak a gyerekek ennyi idősen.

Dwight majdnem elmosolyodott.

- Magának nincs?

Keith arca ezzel a kérdéssel be is zárult. Szürkéskék tekintete hideg lett, a leghalványabb barátságosság sem volt felfedezhető benne.

- Jöjjön vissza holnap reggel! Két nap próbaidő! – mutatta fel két ujját. – Ha megfelel, felveszem.

- Köszönöm.

- Még ne köszönjön semmit! – Keith sarkon fordult, és felballagott a lépcsőn.

- Nem akarja feljelenteni? – Dwight nem tudta megállni, hogy ne szóljon utána.

Harrison visszanézett rá. Az egész arckifejezése sötét volt.

- Soha többé nem fog idejönni – jelentette ki, és ezzel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést. A szúnyoghálós ajtó hangosan csapódott mögötte.

- Mit mondott, apu? – Laurel és Emily azonnal a nyakába csimpaszkodott, hogy beszállt a kocsiba.

- Holnap vissza kell jönnöm. Ha elégedett lesz, fel fog venni.

- Hú, de jó! Ügyes legyél, apu! – Emily büszkén mosolygott, de a nővére aggódva pislogott.

- Nem lenne jobb az iskolában dolgozni? – kérdezte.

- Itt többet keresek, és tudjátok, hogy Norma néni emelni akarja a lakbért.

- Tudjuk! – A kislányok kórusban válaszoltak.

- Rendben. – Dwight hátrafordult, és rájuk mosolygott. – Segítsetek nekem azzal, hogy jók lesztek. Együtt ügyesebbek vagyunk, igaz? – emelte fel a kezét, hogy a lányok belecsaphassanak a tenyerébe. Régi szokás volt ez, ha arra akarta rávenni őket, hogy jók legyenek.

- Igen. – Laurel és Emily ránevetett.

- Menjünk haza! – Dwight kitolatott a ház elől. Volt némi gyomorgörcse, ha arra gondolt, hogy vajon megfelel-e majd Keith Harrison igényeinek.

            A következő két nap rémálomként maradt meg Dwight emlékeiben. Keith Harrison egy rohadt görény volt végig, a legnehezebb munkákat sózta rá, belekötött mindenbe és egyfolytában üvöltözött vele. Még soha nem érezte magát ennyire fáradtnak, alig állt a lábán. Óránként tarthatott tíz perc szünetet és ebédidőben húsz percet, ami alig volt elég arra, hogy kifújja magát. Komolyan elgondolkodott azon, hogy ott hagyja. Behúz neki egyet búcsúzóul és veszi a kalapját. A pénz azonban nagyon kellett, és Keith többet fizetett, mint bárki a környéken. Az ára persze az volt, hogy kibírja idegekkel a nyarat.

A harmadik nap reggelén legnagyobb meglepetésére Keith helyett egy idős férfi fogadta.

- Maga Dwight, ha nem tévedek – bólintott feléje. A lépcsőn ücsörgött, vidám tekintete sokkal szimpatikusabbá tette, mint Keith Harrisont akárcsak egy mosoly. Betölthette már a hetvenet is, két foga hiányzott elől, és ősz haját egészen rövidre nyírta. Meggyújtatlan cigit forgatott vaskos ujjai között.

Dwightnak nem kellett sokat töprengenie, hogy ki lehet.

- Maga pedig Wilbur. Örvendek! Mr. Harrison?

- Kint van – bökött az öreg az állával a távolba. – Kerítést javít.

- Azt hittem… - Keith csak annyit mondott neki előző este, hogy másnap is menjen, amiből arra következtetett, hogy átment a vizsgán. És most a férfi nem volt sehol, hogy ezt esetleg írásba adja neki.

Wilbur nyihogva felnevetett. Lassan feltápászkodott. Egy fejjel legalább alacsonyabb volt nála, inas, sovány alakján szinte lötyögött a ruha.

- Azt üzeni, hogy szokjon hozzá az ingázáshoz. A szerződése pedig pár nap múlva elkészül.

Dwight zsebre dugta a kezét.

- Ez azt jelenti, hogy felvett?

- Magán kívül nem is volt jelentkező – vigyorodott el az öreg. – Persze, ha nem számítjuk a kis Paulie-t…

- Itt voltam, amikor kidobta.

- Szívesen megnéztem volna. – Wilbur nehézkes léptekkel elindult a karám felé. – Paulie régebben néha betévedt ide, dolgozott fél napot, aztán kiverte a hoppárét a pénzért. A kölyök inkább dolgozza halálra magát egyedül, minthogy az ilyenfélék itt lopják a napot.

Dwight úgy sejtette, hogy a kölyök Keith Harrison lehet. Valamiért nehezen tudta elképzelni kölyökként a férfit.

- Azt mondták, hogy egy szemétláda, és ezért nem szívesen dolgoznak neki – csúszott ki a száján.

Az öreg erre olyan nevetőrohamot kapott, hogy mire odaértek a kerítéshez, neki kellett támaszkodnia, mert alig kapott levegőt. Vigyorogva ránézett.

- Magával is az volt, igaz?

Dwight tétovázott.

- Nem volt valami kedves – nyögte ki.

- Mit várt, Dwight? A Harrisonokra soha nem volt jellemző a kedvesség. A kölyökre meg pláne. – Wilbur habozott, majd halkan hozzátette. – Nem rossz gyerek, csak korán megtanulta, hogy kedvességgel nem sokra viheti a mai világban. Márpedig ő makacs, világéletében ment a saját feje után. Nem szereti, ha megmondják neki, mit tegyen, és azt még kevésbé, hogy mások igényeinek megfelelően éljen.

- Ettől nem lett szimpatikusabb.

Az öreg ráhunyorgott.

- Az első két napban a legkiállhatatlanabb – árulta el.

- Miért?

- Tudni akarta, milyen a tűrőképessége. Volt, aki az első órában faképnél hagyta. Maga más. Sokkal kitartóbb, mint azok, akik eddig idejöttek.

- Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e. Van két lányom, szükségem van a pénzre.

- A kölyök mondta. Neki nem lehet gyereke… - Az öreg elkomorodott. A lovakat nézte a mezőn.

- Ezt nem tudtam. – Dwight már értette, miért viselkedett vele a férfi olyan gorombán, amikor megkérdezte, hogy neki nincs-e.

- Most már tudja. A többit majd elmondja ő, ha akarja. – Wilbur összecsapta a kezét. – Mit szólna egy kis munkához?

Dwight megmozgatta a vállát.

- Essünk neki!

- Ez a beszéd! – Az öreg vállon veregette.

Dwight az előző két nap után szinte semmit tett. Wilbur nem ugráltatta, nem kiabált vele, nem talált kifogást a munkájában. A húsz perc helyett félóra ebédidőt kapott, és az utána való félórát is átbeszélgették. Dwight azt kívánta, bárcsak a férfi lenne a munkaadója. Keith Harrisont egész nap nem látta.

- Lehet, hogy a kölyök kint marad éjszakára – gyújtott cigarettára Wilbur, amikor már búcsúzott.

- Visszajöjjek segíteni?

Az öreg töprengett.

- Azt megköszönném. Rendes magától, Dwight.

- Azt hiszem, ezért fizetnek. – Wilbur ezen jót nevetett. – Sietek vissza!

Az öreg bólintott, és elindult az istállók felé. Dwight ott talált rá, amikor másfél órával később visszaért a lányokkal. Hangosan horkolt a szénában.

- Mit csinál a bácsi? – Emily megfogta a kezét, és a lába mögé bújt.

- Alszik. Ne ébresszük fel! – Visszaindult a gyerekekkel a furgonhoz. – Még van egy kis dolgom, addig Laurel, írd meg a házidat!

- A kocsiban?     

- Nem. Gyertek! – Kivette a lányok táskáit a hátsó ülésről, és bevezette őket a nagy épületbe. A konyhában ültette le mindkettőt a konyhaasztalnál. Tett fel teavizet, hogy ha végzett, megcsinálja. Otthon is mindig ezt szokta, és abban reménykedett, hogy a lányok ettől nem érzik olyan idegennek a helyet. – Sietek! – nyomott puszit Laurel, majd Emily homlokára. – Ne nyúljatok semmihez!

- Oké!

- Jó munkát, apu! – Emily már szedte is elő a színezőfüzetét.

Wilburt esze ágában sem volt felébreszteni. Az öreget láthatóan kimerítette az a kevés munka is, amit aznap megcsinált. Dwight beterelte a lovakat az istállóba, szénát vetett nekik, ellenőrizte mindegyik bokszot. A kedvence, egy hollófekete csődör gőgös tekintettel bámult rá, de hagyta, hogy megsimogassa a véknyát.

- Gyönyörű vagy! – suttogta, és nem vette észre a karcsú alakot, aki hangtalanul ácsorgott az ajtóban.

Keith majdnem belépett az istállóba, amikor meglátta a férfit. Messziről hallatszott Wilbur horkolása, és azt hitte, egyedül van az öreg. Nem figyelte, hogy ott áll-e Dwight furgonja az iroda előtt. Elszokott a lelkiismeretes emberektől, eszébe sem jutott, hogy kérés nélkül is ott marad segíteni. Márpedig maradt, napbarnított kezét éppen Éjszaka nyakán húzta végig. Szeszély megbökte a vállát, mire észbe kapott.

- Gyere, lecsutakollak – húzta el onnan, és igyekezett halk lenni. Lenyergelte. Éppen vízért akart indulni, amikor egy csendes hang megszólalt mögötte.

- Majd én megcsinálom.

A válla felett hátrapillantott. Dwight fáradtnak látszott. Biztos volt benne, hogy évek óta nem végzett ilyen intenzív fizikai munkát, mint az utóbbi három napban. Ettől függetlenül egyszer sem panaszkodott, csak összeszorította a fogát, és csinálta tovább. Arra még nem sikerült rájönnie, hogy alapvetően is ilyen a természete, vagy a lányai iránt érzett felelősségtudat miatt maradt nála.

- Nem kell.  

- Bent forr a víz. Csináljon egy teát, és pihenjen! – Dwight pontosan látta, hogy alig áll a lábán. Nem akart vitatkozni vele, ahhoz túl fáradt volt ő maga is. Elment mellette, kivette a kezéből a kantárt, és elvezette onnan a lovat.

Keith állt, alig hitt a szemének és a fülének. Eddig senki nem merte venni a bátorságot, hogy ellent mondjon neki. Szívesen lekiabálta volna a fejét, de Wilbur horkantott egyet, és ettől összerezzent. Az öreg soha nem szerette, hogy kiabál másokkal. Elhúzta a száját, végül kelletlenül elindult az iroda felé.

A konyhában égett a villany, arrafelé indult. Jobb lett volna kávét inni, mert még várt rá némi papírmunka. Utált a könyveléssel foglalkozni, és mindig ingerült lett, ha kénytelen volt megcsinálni. Olyan erővel sikerült belöknie a konyhaajtót, hogy az nekicsapódott a falnak. A hangos sikolytól úgy rándult össze, mintha megütötték volna. A két kislány ijedten kapaszkodott egymásba, és a pulthoz bújva meredtek rá. A kisebbik kezéből kiesett a cukortartó és a cukor szanaszét ömlött körülöttük. Még jó, hogy a tartó műanyagból volt, máskülönben darabokra tört volna.

- Ti meg mit kerestek itt? – mordult rájuk.

- Apuval jöttünk… - A nagyobbik kislány hangja elcsuklott.

- Gondolhattam volna. – Rosszkedvűen bámult rájuk. Eszébe juthatott volna, hogy Dwight amilyen lelkiismeretes, nem hagyja egyedül otthon a gyerekeit.

Kintről futó léptek hallatszottak, a bejárati ajtó kivágódott.

- Laurel! Emily! – Dwight majdnem nekiment, ahogy berontott.

- Apu! – A lányok odarohantak hozzá. A cukor csikorgott a talpuk alatt.

- Sajnálom! – Dwightnak elég volt Harrison sötét arcára néznie, hogy tudja, sikerült felbosszantani. – Elfelejtettem szólni, hogy magammal hoztam őket. – Szorosan magához ölelte mindkettőt.

Keith arcán megsokszorozódtak a ráncok, ahogy őket nézte.

- Tegyen rendet, és menjenek haza!

- Még van odakint dolgom.

- Majd én megcsinálom. – Keith érezte a nyelvén a keserűséget. Sarkon fordult, de a férfi hangja megállította.

- Nem kell. Elvégzem a munkámat! Csak pár percet kérek! – Dwight félretolta a lányokat, és nekiállt seprűt keresni. – Laurel, szedd össze a cuccotokat! Megvártok a kocsiban.

- Menjenek haza! – Tudta, hogy megint kiabál, és megijeszti a gyerekeket, ettől az érzéstől pedig csak még mérgesebb lett. Becsapta maga mögött az ajtót, és átsétált az irodába. Belehuppant a székébe, és hátrahajtotta a fejét.

Nagyon régen volt utoljára, hogy a magány rátelepedett. A kimerültség számlájára írta. Felkapcsolta a kislámpát, és magához húzta a papírstócot, amit sikerült az elmúlt napokban felhalmoznia. Aztán csak meredt rá. Hallotta, hogy Dwight a lányokhoz beszél. Annyira szerette volna, ha… Lehunyta a szemét. Az apja elég sokszor elmondta neki, hogy az ember nem kaphat meg mindent, amit szeretne. Mennyire igaz volt.

A halk kopogásra összerándult.

- Mr. Harrison? – A kislányhangra összeráncolt homlokkal felállt, és odament az ajtóhoz. Sarkig tárta, aztán megdermedt. Dwight ott állt a lányok mögött, a nagyobbik vállára tette a kezét. A kisebbik egy bögrét nyújtott oda neki.

- Hoztunk teát – mondta bocsánatkérő mosollyal, ha jól emlékezett, Emilynek hívták. Nem hasonlított az apjára sem ő, sem a nővére, így úgy sejtette, hogy az anyjukra ütöttek. Nem tudta, hogy merre lehet az asszony, de láthatóan nélküle is boldog családot alkottak.

- Feküdjön le! Fáradtnak tűnik. – Dwight szelíden beszélt, semmi ingerültség nem volt a hangjában. Márpedig Keith-szel eddig csak Wilbur beszélt így. Meg nagyon régen az édesanyja. Meg valaki, akire most nem akart gondolni.

- Még van dolgom. – Kénytelen volt elvenni a bögrét. – Köszönöm. – Nem mostanában érezte zavarban magát. – Menjenek haza! Majd én mindent befejezek. A lányoknak holnap iskola, nem?

Dwight kutakodva bámult az arcába, végül bólintott.

- Jó éjt!

- Maguknak is!

Emily megérintette a kezét, hogy rá figyeljen.

- Megijedtél tőlünk?

- Apukátok nem mondta, hogy itt vagytok.

- Mi is megijedtünk tőled – nézett fel rá a kislány komolyan.

- Emily!

- Semmi baj, Dwight! – Nagyot nyelt, és leguggolt, hogy egy magasságban legyenek. – Sajnálom. – Nem emlékezett, hogy kért-e valaha is bocsánatot bárkitől, de ez tűnt helyesnek. Most vette észre, hogy Emily az apjától örökölte a szeme színét.

Emily valószínűleg bátorságot szerzett apja és a nővére jelenlétől, mert rámosolygott.

- A teát apu csinálta. Megiszod, ugye?

- Meg fogom.

- Gyere, kicsim, menjünk! – Dwight elhúzta a lányát előle. – Viszlát!

- Viszlát!

Keith felemelkedett, nézte, ahogy kimennek. Dwight visszapillantott rá, mielőtt behúzta volna maguk után az ajtót. A tekintetük találkozott, és legnagyobb meglepetésére a férfi bizonytalan mosollyal odaintett neki. Egészen addig bámulta a bejárati ajtót, míg meg nem hallotta a férfi furgonjának a hangját. Visszaballagott az irodába. Belekortyolt a teába, forró volt és édes. Soha nem itta cukorral, de most valamiért jólesett.

Lassan leült. A torkában gombóc volt, és felmerült benne, hogy jobb lett volna, ha Dwight Alton soha nem teszi be a birtokra a lábát. Ő és a lányai már most felborították az életét. Csak egy pillanat kellett, hogy ráébresszék, mi mindent hiányol az életben. A bögrébe bámult, a tea felszínén saját képmását nézte, a keserű vonásokat az arcán. Arra riadt fel, hogy Wilbur nagy ásítozás közepette besétált hozzá, és ledobta magát a karosszékbe.

- Dwight már elment?

- Igen.

- Rendes fiú.

- Igen.

Wilbur szeme jókedvűen csillogott, nyoma sem volt már benne az álmosságnak.

- Kedveled?

- Nem is ismerem.

- Nem ezt kérdeztem.

Keith olyan erővel csapta le a bögrét az asztalra, hogy kifröccsent a tea a papírokra. Dühösen szitkozódott.

- Van még egy kis dolgom. Megnéznéd, hogy Dwight mit nem fejezett be?

Wilbur nem ijedt meg a szikráktól a szemében, de tudta, hogy meddig feszegetheti a határokat. Felemelkedett.

- Ma már nem megyek haza, ledőlök az egyik szobában, ha végeztem.

- Rendben.

Keith a zsebkendőjével felitatta a teát. Nem nézett fel a férfira. Wilbur kiskora óta ismerte, átlátott rajta, és most semmi kedve nem volt lelkizni. Csak akkor dőlt hátra, amikor becsukódott mögötte az ajtó. Felsóhajtott. Úgy érezte, hogy nehéz napok előtt áll.

Ugyanezt érezte Dwight is, aki lassan vezetett hazafelé.

- Mr. Harrison miért ilyen morcos? – Emily egészen felélénkült, míg a nővére percenként ásítozott.

- Azt hiszem, ilyen a természete.

- Neki miért nincsenek gyerekei? Akkor játszhattunk volna, igaz, Laurel?

Laurel erre csak ásított, látszott, hogy mindjárt elalszik.

- Kicsim, ezt tőle ne kérdezd meg, jó?

- Miért?

Dwight hagyta, hogy megelőzze egy terepjáró. A polgármester fiáé volt, úgy húzott el mellettük, hogy biztosra vehette, nem tartja be a sebességkorlátozást.

- Mr. Harrisonnak nem lehet gyereke.

- Oh. – Emily elszomorodott. – Miért?

- Nem tudom.

- Akkor azért ilyen az emberekkel? – Laurel a szemét dörzsölte. – Norma néni azt mondta, hogy egy seggfej.

- Megbeszéltük, hogy nem beszélsz csúnyán.

- Én csak azt mondtam, amit Norma néni. – A lánya aggódónak látszott. – Biztos, hogy jó neked ott?

Dwight ellágyult.

- Nincs semmi baj. Mr. Harrison nem rossz ember, csak elvárja, hogy mindenki olyan keményen dolgozzon, mint ő.

- De az nem rossz dolog, nem? – Emily a nővére vállára hajtotta a vállát. Ő is egyre laposabbakat pislogott.

Az apja bólintott.

- Tényleg nem az.

- Biztos azért ilyen, mert nem szereti senki – motyogta Laurel. 

Dwight erre nem tudott mit mondani. Nem ismerte Keith Harrisont. Nem kedvelte. Azt is kétlette, hogy valaha megkedveli. De ez elgondolkodtatta. Donna nem mesélt neki a férfi magánéletéről. Nem tudta, volt vagy van-e valakije? Az volt az igazság, hogy nem tudta elképzelni Keith Harrisont szerelmesen.

Felrémlett neki, ahogy ott állt az irodája küszöbén, kezében a bögre teával. Meglepett arca, amikor Emily odaadta neki. Magányos alakja, ahogy bámult utánuk. Kifejezetten szomorúnak látszott. Megesküdött volna a gyerekei életére, hogy nincs senkije. Maximum futó kalandjai valamelyik szomszéd városban, ahol nem ismeri senki. Nem tudta, miért. Biztos van valami oka, de ötlete sem volt, micsoda.

Természetesen lehet, hogy téved, csupán Keith Harrison nem az a fajta férfi, aki nagydobra veri a szerelmi életét. Egyáltalán, semmit az életéből. S biztos, hogy ennek is volt oka. Általában nem volt kíváncsi típus, de most igazán érdekelte volna a válasz. Ám, ahogy eszébe jutott Keith sötét tekintete, valamiért azt súgta minden érzéke, hogy addig jó, amíg nem tudja.

- Mindjárt hazaérünk – szólalt meg.

A lányai egymás vállára borulva mélyen aludtak a hátsó ülésen.