1. fejezet

1. fejezet

Úgy nézett ki, hogy Junnak nehéz napja lesz.

- Anya, én nem akarok elmenni!

Tanaka asszony – gyönyörű és határozott – viszont elengedte a füle mellett fia „szokásos” tiltakozását.

- Négy órától van a meghallgatás. Azt beszélik, hogy aki megkapja a szerepet, azzal riportot csinál a TV és fotósorozatot Suetsugu Naito. El tudod képzelni, fiam? Egy csapásra híres lehetnél…

- Anya, hallottad, amit mondtam?

- Tudom, fiam, hogy aggódsz az iskola miatt, de a karriered is fontos. Eddig csupán néhány reklámszerepet kaptál, ami nem elég, hogy befuss a sztárok közé.

- Anya, az arcképemmel van tele a város, és a magazinok! – Jun kétségbeesetten állt.

- Jaj, fiam, az nem elég! Azt akarom, hogy ne, mint modell, hanem mint színész, emlékezzenek rád! Most menj! Még elkésel az iskolából.

Jun szenvedő arccal elhagyta a nappalit. Húga már várt rá az előszobában, és rajongva nézett fel rá.

- Tényleg elmész? – kérdezte kíváncsian.

Jun beleborzolt a lány hajába.

- Persze. Hogy is mondhatnék nemet?

- Anya azt mondta, ott lesz Suetsugu Naito is. Olyan klassz, hogy találkozhatsz vele.

- Ő sztárfotós, igaz? – kérdezett rá Jun, bár igazából nem érdekelte a válasz.

Kiskora óta modellkedett, és nem rajongott érte. Csakis édesanyja miatt ment el minden egyes meghallgatásra, aki elhatározta az apjuk halála után, hogy híres és gazdag embert farag a fiából. Az ő számára ez a hírnevet és a csillogást jelentette, ami neki nem adatott meg.

Junt testileg és lelkileg is megviselte egy-egy ilyen magamutogatás, ahogy ő nevezte. Nem bánta, hogy ki kell állnia mások elé vagy, hogy fotózzák, szeretett emberek között lenni. Élvezte is a maga módján. Ellenérzésének egyetlen oka volt. Norika. Bántotta, hogy anyja a húgára már koránt sem pazarolt annyi időt, figyelmet, szeretetet, mint rá.

Norika is imádta a rivaldafényt. Tisztában volt azzal, hogy nem neki való a modellek és sztárok világa, de az érdeklődése nem szűnt meg. Mindent tudott a pletykákról, a hírességekről, akár egy lexikon. Most is azonnal válaszolt.

- Suetsugu Naito, harminckét éves, egyedülálló. Szegény családból származik, de nem tartja velük a kapcsolatot. Tizennégy éve van a szakmában, de csak öt éve foglalkozik sztárok fotózásával. Ahogy hallottam, nem egy türelmes típus, főleg a munkában. A modora is hagy némi kivetnivalót, de a fotói és az ötletei megérnek minden pénzt.

- Mire számíthatok? – Jun teljesen komolyan tette fel a kérdést. Norika arca elgondolkodó volt.

- Nem sok jóra. A tökéletesség megszállottja.

- Nem létezik olyan! – villant meg élesen Jun szeme.

Norika úgy tett, mintha nem vette volna észre. Vállat vont.

- Kiskorában volt egy balesete, amelyben megsérült az arca. Képet nem találsz róla sehol, nem engedi fotózni magát. Elég ellentmondásos személyiség: gyűlöli a szépséget, de a tökéletes szépséget keresi.

Jun elhúzta a száját.

- Pompás! Egy őrült.

Norika elmosolyodott, és még mondani akart valamit, de Tanaka asszony lépett ki a nappaliból.

- Fiam, el fogtok késni! – feddte meg őket.

Jun felsóhajtott.

- Bocsáss meg, anya. Máris indulunk.

Már a kapuban jártak, amikor az asszony utána kiáltott.

- Fiam, nagyon vigyázz magadra, és siess haza!

Norika szomorúan hajtotta le a fejét.

- Nekem se mondja ezt – motyogta.

Jun átölelte a vállát.

- Mit szólnál, ha elintézném, hogy eljöhess velünk délután?

- Megtennéd? – ragyogott fel Norika arca, és Jun szíve összeszorult. Bárcsak az anyjába több kedvesség szorult volna, ő pedig kevésbé hasonlítana az apjára…

- Beszélek anyával – ígérte.

Norika felkacagott.

- Nem fog örülni – jósolta.

- Ha te nem jössz, én se megyek – fogadta meg Jun. Norika belekarolt.

- Köszönöm.

- Szeretlek – túrt bele a lány hajába Jun, majd az órájára nézett. – Most viszont siessünk, mert tényleg el fogunk késni.

Futásnak eredtek.

Jun szeretett iskolába járni.

Itt úgy érezhette, hogy ő is teljesen átlagos, mint az osztálytársai. A szüneteket kedvelte a legjobban. Segített elfelejtett házit írni, szerelmes verset magolni, beszélgetett. Általában nem egy lány mosolygott rá, és naponta egy tucat szerelmes levél várt rá a padjában. Ezeket elolvasva mindig zavarba jött. Méltatták a szépségét, kedvességét. Egytől egyig randira hívták. Bár volt egy húga, nem igazán tudta, hogy kell bánni a lányokkal. Ahogy egyszer egy barátja megjegyezte, kívül estek Jun érdeklődési terén. Volt már barátnője, egyik kapcsolat se tartott egy hónapnál tovább. Utólag mindig magát hibáztatta, hiszen mindegyiket elhanyagolta. Az állandó modellkedés és tanulás mellett kevés ideje jutott rájuk. Mostanra elfogadta, hogy nem hozzák lázba a lányok, ahogy a barátait. Megtanulta ezt elfogadni, és nevetni ismerősei hódítási kísérletein, sikereiken.

Ott ült az ablakban, és felkacagott valamin. Minden lány felsóhajtott az osztályban.

Tanaka Jun tökéletes volt…

Öt centivel magasodott a társai fölé, a második legmagasabb volt az évfolyamában. A haja fekete fürtökben lógott az arcába, keretezte a keskeny arcban ragyogó széles mosolyt. A szeme sötétkék volt, akár a vihar előtti égbolt. Vékony volt, nem túl izmos. Rendszeresen sportolt: harcművészetre járt, futott, kézilabdázott, talán ennek köszönhette tökéletes vonalait.

Személyisége is különleges volt. Soha nem hallották kiabálni. Még akkor sem, amikor megvédett egy alsóst a felsőbb évesektől. Nem tűrte a verekedést, az önzést, az irigykedést, az árulkodást. Viszont mindenkiben meglátta a jót, a szeretetre- és figyelemre való éhséget. Nem volt naiv, de nem látta rózsaszínben a világot. Nem látták szomorúnak, mindig mosolygott, de tudott kemény és hideg is lenni. Amikor közbe kellett lépni egy verekedésnél, amikor meg kellett védeni valakit. Tette ezt hűvösen, és mégis eltelve kedvességgel. Szelíd volt, barátságos. Még azok is igyekeztek a barátai lenni, akik amúgy mindenki mást kerültek. Ő pedig nem utasított vissza senkit. Barát volt, aki meghallgatott, ösztönzött, és felvidított, és mindig szánt időt, hogy meghallgasson és tanácsot adjon.

Tanaka Jun különleges volt…

Suetsugu Naito gyűlölte a reggeleket, főleg a korai kelést. Gyűlölte a kávét, amit minden reggel magába döntött reggeli helyett. Gyűlölte a számítógépét, ami előtt görnyedt.

Valójában önmagát gyűlölte, és önmagával együtt az egész világot.

Mogorván babrálta a gép egerét.

- Tökéletlen. Túl szép – mondta az üres szobának.

A széken ülve feltette magának a kérdést: létezhet-e tökéletesség?

Jun unottan nézelődött. Norika szeme viszont izgatottan repdesett ide-oda. Mindent látni szeretett volna.

- Ez olyan izgi! Nézd, mennyien vannak! – lelkesedett.

Anyja azonnal rendre utasította.

- Maradj csendben, Norika! Jun nem tud koncentrálni.

Jun azonban nem is akart koncentrálni. Bár azt el kellett ismernie, hogy a színdarab szövege megnyerte a tetszését. Ami azzal járt, hogy azonnal meg is jegyezte minden sorát. Félelmetes memóriája áldás és átok volt egyszerre.

Norika megszorította a kezét.

- Mindjárt te jössz – súgta. – Nem izgulsz?

Jun bíztatóan rámosolygott. Ő tűnt a legnyugodtabbnak a jelentkezők közül.

- Azt hiszem, nem – felelte csendesen. Beleborzolt Norika hajába, és mély levegőt véve elindult a próbaterembe, amikor szólították.

Nem volt nagy terem, a parkettára szőnyeget fektettek, hogy ne karcolják fel a fát. Az ajtóval szemben egy hosszú asztalnál hatan ültek. Négy férfi és két nő. Az egyik szék helye üresen ásított. Jun éles szeme azonnal felfedezte a félhomályos sarokban ücsörgő alakot. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy Suetsugu Naito az, de arcizma sem rándult. Meghajolt, és leült a jelentkezőknek fenntartott székre. Várakozva nézett a „bírákra”. Egyikük se mutatkozott be, de nem is érdekelte, hogy kicsodák.

- Beszéljen egy kicsit magáról, Tanaka-san – kérte az egyikük, és Jun halkan beszélni kezdett.

Naito úgy bámult a fiúra, mintha jelenést látna. Egy pillanatra úgy érezte, hogy rázuhant a mennyezet.

Tanaka Jun… A fiú tökéletesnek tűnt. Az arca márvány volt, a bőre hibátlan. A tekintete mélykék, és áthatolhatatlan. Valami megnyugtató aura áramlott körülötte. A mozgása könnyed volt, és légies.

Naito még levegőt sem mert venni hosszú percekig. Talán ez a fiú lesz a válasz az imáira…

Jun egyenes háttal ült, és végtelen nyugalommal bámult a kérdezőkre.

- Szereti a színházat, Tanaka-san? – hajolt előre az egyik nő.

- Tetszett a szövegkönyv – felelte Jun, és ezzel ki is tért a konkrét válasz elől.

A félhomályos sarokból halk kuncogás hallatszott. Az egyik férfi gondterhelten sóhajtott.

- Kérdése van, Suetsugu-san?

Naito kiemelkedett a félhomályból. Alig pár centivel magasodott Jun fölé, de még nála is vékonyabb volt. Az arca beesett volt, bőre sápadt. A haja csokoládébarna fürtökben kócolódott össze. A szeme hideg sötétszürke árnyalatban játszott. Gyűrött fekete farmert viselt, ami elszakadt a térdénél. Fehér inge szinte átlátszó volt a sok mosástól. Agyonhasznált tornacipőjének a fűzője nem volt megkötve. A fülében arany villant: fülbevaló. Kezét lezserül a zsebébe dugta, és szemtelenül végigmérte Junt.

Jun szívesen elfutott volna, habár nem tartotta magát gyávának. Suetsugu Naito-nak ugyanis félig nem volt arca… Heges, vörös bőr volt azon a helyen, ahol a bal arcfelének kellett volna lennie.

Jun mély sajnálatot érzett iránta, szánta, aztán meglátta a nyakon a tetoválást, a szemöldökben a piercinget. Ez az ember nem fél a fájdalomtól, volt elégben része – villant át a fején. És onnantól kezdve egyenrangú félként kezelte a férfit, ahogy a társait az iskolában. Már nem félt tőle. Veleszületett megérzései azt súgták, hogy a férfi épp eléggé fél saját magától. Látta a haragot a szemében, és érezte, hogy nem ellene irányul. Egy megkeseredett férfi állt előtte.

Kihúzta magát.

- Ön Suetsugu Naito – jelentette ki, és egyenesen ránézett.

Naito kis híján megtorpant. Alig tudta leplezni megilletődöttségét. A legtöbb ember félrekapta a pillantását, ha vele találkozott. Ez a fiú azonban más volt. Nem volt szánalom a szemében.

- Tetszik a profilod – mondta, és visszahúzódott. Meglepetését gúny és hideg profizmus mögé rejtette.

Jun elmosolyodott.

- Szerintem nem tökéletes – vont vállat, és felállt. A szeme sarkából látta a rémült arcokat. Voltak dolgok, amiket nem illett megemlíteni Naito előtt. A férfi arcán mintha halvány mosoly suhant volna át, de válasz helyett megragadta Jun állát, és ide-oda forgatta a fejét. Egyre jobban elkomorodott, Jun pedig csak bámult rá titokzatos kék szemeivel. Nem mutatta, de nagy hatást tett rá a férfi érintése. A szája kiszáradt, az arca kipirult, a szeme pedig még jobban elsötétült. Naito hibákat keresett rajta, de nem talált. Jun elbűvölte.

- Miért gondolod így? – simított végig a hüvelykujjával a fiú ajkán. Jun hangja alig hallhatóan megremegett.

- Nem hiszek a tökéletességben, ahogy maga sem az igazi szépségben.

- Miért? – Naito hangja jéghideg lett.

Jun mély levegőt vett, és megfogta a férfi csuklóját.

- Azt hiszem, a tökéletesség unalmas, ahogy az igazi szépség is.

Naito szeme összeszűkült.

- Ha az arcomra nézel, akkor is így gondolod? – Ujjai piros foltokat hagytak a fiú állán.

- Nem a külső a fontos, hanem a belső.

Naito szája keserű mosolyra húzódott.

- Ezt a választ vártam tőled, fiú. Mikor néztél utoljára tükörbe?

- Nem az én választásom volt, hogy nézzek ki. – Jun hangja hideg lett.

- Persze. Első pillantásra tökéletesnek láttalak. Mit számít neked a külső?

Jun elsápadt. Ujjai vaskapocsként zárultak Naito csuklója köré.

- Mit tudhat maga rólam, Suetsugu-san? – szisszent haragos kígyó módjára. A férfi felsértette lelkének egyik eltemetett szegletét. – Egyáltalán érdekli-e, hogy ki vagyok? Nehezen hiszem, mert aki ennyire el van telve haraggal és önsajnálattal, azt általában csak önmaga érdekli. Pont olyan, mint az anyám, és ezt veheti sértésnek.

- Mit tudsz te rólam, Jun? – szorult ökölbe Naito keze.

- Nem kell tudnom semmit magáról – felelte keményen a fiú. – Elég, ha a szemébe nézek, és mindent látok, amit el akar titkolni a világ elől.

Naito arca tovább sápadt.

- A tökéletesség megszállottja – folytatta Jun. – Kacagnom kell… Teljes tökéletesség nem létezik, mert a tökéletesség nem valóságos. Az apámra mindig ezt mondták, amíg egy őrült meg nem gyilkolta, mert bántotta a szemét a szépsége. Maga meg a tökéletességet keresi… A szépséget viszont megveti, pedig állítólag a tökéletes gyönyörű is. Belegondolt már abba, hogy a tökéletlen a tökéletes? A hibák, amelyek egyedivé tesznek, amelyek különlegessé varázsolnak. A tökéletlen is lehet tökéletes… És nem lehet, hogy már elment maga mellett, csak keserűségében nem vette észre?

A szavak a levegőben lógtak. A kérdések beleivódtak Naito bőrébe, de az utolsó… akár egy virágszirom lebegett, mint ahogy a szél repteti egyik helyről a másikra.

Néma csend honolt a teremben.

Jun szeme hideg volt, akár éjszakai tó tetején a megfagyott felület.

- Soha nem fogja megtalálni, amit keres. Az olyanok, mint maga, soha nem találják meg, amit annyira keresnek.

Naito arcát tovább torzított a harag.

- Annyira könnyedén beszélsz… miközben a saját, kicsi világodban élsz, üvegbúra alatt.

Jun tekintete csak lassan enyhült.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

- Nem ismersz – suttogta Naito, és még mindig nem engedte el a fiút.

Jun arca szomorú lett.

- Maga sem engem.

Felnézett a férfira. Aztán valami olyasmit tett, amin maga is meglepődött. Elengedte Naito csuklóját, és finoman megérintette az arcát. A férfi döbbenten meredt rá. Szemében egy pillanatra nem látszott más, csak sebezhetőség. Jun érezte a heges bőr alatt megfeszülő izmokat.

- De te ismered magad? – tette fel a kérdést szelíden, lágyan.

Naito válaszolni akart, de nem jött szó a szájára. Saját fegyvere ütött vissza rá. Ez a fiú a kedvességével, és ragyogó szemeivel olyasmit is meglátott, amit még ő maga sem.

Jun bánatosan mosolygott.

- Köszönöm, hogy eljöhettem, de nem akarok jelentkezni a szerepre – mondta leejtve a kezét.

Sarkon fordult, és vissza se nézve, elhagyta a termet.

Odakint Norika és az anyja fogadta.

- Hogy ment? – kíváncsiskodott a húga.

- Menjünk haza! – Jun hangja rekedt volt.

- Fiam, de… - Az anyja döbbenten állt.

- Azt mondtam, menjünk haza – csattant Jun hangja ellenmondást nem tűrően. Sírás kaparta a torkát. Az anyja annyira meghökkent, hogy kis tétovázás után engedelmeskedett.

A meghallgatás folyt tovább, de Suetsugu Naito is elhagyta a termet.