1. fejezet

Ai & Meli: Rodin, az idegen (Csodapasik 2.)

1.

Nem volt elég, hogy a kábítószerellenes osztály nyüzsgött, mint valami méhkas, Sven Johnsson nyomozónak még a nővérével is meggyűlt a baja.

- Egyszer kérek tőled annyit, hogy vigyázz a gyerekre, de még erre sem vagy képes! – Lisa rövid, szőke haja az arca körül repkedett, ahogy lendületesen gesztikulált.

- Ne csináld, Lisa! Nem érek rá! A francba, még a vécére sem volt időm kimenni reggel óta!

- Az a te gondod! – Lisa ellenmondást nem tűrően eléje tolta az eddig mellette ácsorgó ötéves fiút. Sven unokaöccsét és egyben keresztfiát. – Sietek! Addig vidd el Ericet fagyizni, vagy mit tudom én… - Ezt már kifelé rohanva kiabálta vissza.

- Mi van, Johnsson, befogtak pesztonkának? – Garwood volt a nagyszájú, aki Sven arcát látva gyorsan eliszkolt az ellenkező irányba.

- Ha adsz papírt, leülök és rajzolok – fogta meg a kezét Eric, és felmosolygott rá.

Sven elszégyellte magát. Felsóhajtott. Az utóbbi hetekben keményen dolgoztak. Új drog jelent meg a piacon, ami minden erőfeszítésük ellenére az utcára is kijutott. Jelenleg a terjesztők és a gyártó után nyomoztak, vajmi kevés sikerrel. A családi és a társasági élete is romokban hevert ennek köszönhetően.

- Mit szólsz a fagyizáshoz? – Lehajolt, és a karjára vette a gyereket.

Eric arca felderült. Kísértetiesen hasonlított az édesanyjára, ugyanaz a világoszöld szempár, szőke haj, törékeny vonások. Sven nosztalgiával emlékezett vissza a gyerekkorára, amikor még Lisa sem volt ilyen hárpia.

- Csokisat kérek!

Sven végre elnevette magát.

- Rendben, legyen csokis. – Körbefordult, a társát kereste a szemével. – Sietek vissza!

- Tartom a frontot, egyél te is egy gombóccal! – Sophie összeborzolta Eric haját. – Vigyázz a nagybátyádra, kölyök!

- Vigyázok! – A kisfiú annyira komolyan vette az „utasítást”, hogy apró kezével tisztelegni próbált mindenki nagy derültségére.

Ericet teljesen lenyűgözte pici kora óta a rendőrség, és úton-útfélen Svennel dicsekedett, ami egy kicsit rosszul esett hivatalnok apjának. Sven ezért is ment az utóbbi időben kevesebbet a nővéréhez. Eric ezt most pótolta, mert elmesélt mindent, amiről úgy gondolta, kedvenc (és egyetlen) nagybátyja lemaradt. Be nem állt a szája egészen a cukrászdáig. Eleinte Sven a szemét forgatta, de aztán amikor Eric arról mesélt, hogyan verekedett össze érte két kislány az oviban, képtelen volt nem felnevetni.

- Te kis nőcsábász!

- Az mit jelent?

- Ha nagyobb leszel, elmondom.

Sven remélte, Eric nem kérdezi meg a szüleit, mert akkor holtbiztosan eltiltják tőle örök életre. Ezzel mondjuk, a nővére állandóan fenyegette, de aztán rendszeres időközönként kénytelen volt visszavonni a tiltást, mert szüksége volt valakire, aki vigyáz a kicsire. A szüleik rég nem éltek, ketten maradtak a Johnsson családból, és bár sokat vitatkoztak, valójában pontosan tudták, hogy akármi történik, számíthatnak egymásra.  

- Tölcsérben vagy pohárban kéred? – kérdezte, amikor beálltak a sorba. A kedvenc fagyizójuk előtt ugyanis éppen kilométer hosszú sor kígyózott. – Eric?

A kisfiú nem válaszolt, elbámult mellette. Láthatóan egy fiatal férfit figyelt, aki egy oszlopnak támaszkodva lustán bámészkodott. Várhatott valakire, mert néha körbeforgatta a fejét. Sven zsaruösztöne abban a pillanatban jelzett, hogy találkozott a tekintetük. A férfiban amúgy nem volt semmi figyelemfelkeltő, mégis az összes mellette elhaladó kisgyerek tátott szájjal bámult fel rá. Félhosszú, tépett, ezüstszürkére festett haja volt, s ebből a távolságból kéknek tűnt a szeme. Divatos, szürke rövidnadrágot viselt egyszerű fehér pólóval, ami kiemelte vékonyságát. Fiatalnak látszott, talán a húszat sem töltötte be. Volt benne valami, amitől égnek álltak a tarkóján az apró pihék. Ha agyonütötték volna, akkor sem tudta volna megmondani, jó vagy rossz értelemben érzi ezt.

- Ugye, milyen szép? – Eric szinte áhítatosan szólalt meg.

- Tessék? – Összerezzent, lenézett az unokaöccsére, aki még mindig nem vette le a tekintetét a férfiról.

- Még soha nem láttam ilyen szép cicát…

- Cicát? – Sven tiszta hülyének érezte magát. Azt hitte, a gyerek a férfit nézi, erre kiderül, hogy csak egy macskát látott meg. Agyára ment a munka. – Hol van ott macska? – kapott észbe. Körbenézett, de egy kis öleben kívül, akit a gazdája pórázon vezetett el mellettük, egyetlen állatot sem látott. Az is hangos ugatással méltatta az oszlopnak támaszkodó, ártalmatlannak tűnő srácot.

- Hát, ott! – Eric egyenesen rá mutatott.

A fiatal férfi most már határozottan őket nézte enyhén összehúzott szemekkel.

- Ő nem macska, Eric. – Sven fejében megfordult, hogy a gyerekkel valami gond van.

- Te nem látod?

- Nem.

- De én azért megsimogathatom? – Eric reménykedve nézett fel rá.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - Sven gondolni sem akart arra, mit fog szólni a vadidegen srác, ha a kisfiú odamegy hozzá azzal, hogy meg akarja simogatni. – Nézd, van mogyorós fagyi is – próbálta elterelni a figyelmét.

- Kérlek, Sven bácsi! – Ericen látszott, hogy ha nemet mond, két másodpercen belül hisztizni kezd. Néha örült, hogy nincs gyereke.

- Rendben. Menjünk! – Már előre égett a füle zavarában. Te jó ég, ha ezt elmeséli a haveroknak, napokig rajta fognak röhögni.

Eric, amint megkapta az engedélyt, már ki is tépte magát a kezéből, és rohanni kezdett a férfi felé. Sven legszívesebben eltakarta volna a szemét, hogy ne is lássa az esetet, de ezt nem tehette lévén, jelenleg épp ő felügyelt a gyerekre. Utánaeredt, bár érezte, hogy hangyányit elkésett. Eric ugyanis éppen megállt a férfi előtt, és simogatni kezdte a lábát.

- Nagyon szép vagy, cicus!

A férfi arcáról tanulmányt lehetett volna írni. A rémület mellett az értetlenség, a kétségbeesés és tejóégvalakimentsenmeg érzület is végighullámzott a vonásain. Sven más esetben jól szórakozott volna, csak éppen ez nem egy más eset volt.

- Elnézést! – torpant meg mellettük. – Bocsánat! Az unokaöcsém kicsit… Öhm, szóval valamiért azt hiszi, hogy egy macskát látott, és…

- De ő egy macska! – Eric felháborodva átkarolta az idegen férfi lábát, aki még szóhoz sem jutott. – Finom, puha a bundája… - Az arcát hozzádörzsölte a lábához, és kuncogott. Felpillantott rá. – Van bajusza is – nyújtotta fel a kezét, mintha meg akarta volna érinteni.

Sven végre magához tért, és megemberelte magát.

- Eric, engedd el a bácsit! Fogadj szót, kérlek!

- Különben megmondasz anyunak? – Eric ártatlanul pislogott, és még erősebben kapaszkodott a férfiba, aki még mindig nem jutott szóhoz.

- Igen, és apádnak is! – Sven tudta, hogy igazságtalan, de elég kellemetlen volt az egész jelenet. A férfira pillantott. – Elnézést kérek az unokaöcsém viselkedéséért! Nem tudom, mi ütött belé! – Kezet nyújtott. – Sven Johnsson, örvendek! – A srác nem viszonozta a mozdulatot, a tekintete ide-oda ugrált kettejük között. Nem tűnt ijedtnek, mostanra csak a kíváncsiság tükröződött a szemében. Közelről egészen különös árnyalatúnak tűnt a kék szempár, Sven ibolyára tippelt.

- Nyomozó! – rikkantotta közbe Eric fülig érő vigyorral. – Sven bácsi rendőr – közölte mély átéléssel. – Én Eric vagyok. Neked mi a neved?

Sven ritkán érzett késztetést, hogy elfenekelje a kölyköt, de most viszketni kezdett a tenyere.

- Eric, nem mondom még egyszer! Engedd el a bácsit, utána kapsz egy fagyit, és visszamegyünk megvárni anyudat.

- Te is jössz?

A férfi félrebillentett fejjel nézett le a kicsire. Svennek valamiért olyan érzete támadt, hogy éppen értelmezi magában a hallottakat. Lehet, hogy külföldi? Ejh, ez a gyerek!

- Rodinnek hívnak – szólalt meg az idegen. Mielőtt Sven megakadályozhatta volna, finoman eltolta magától Ericet, és leguggolt elé, hogy szemmagasságba kerüljön vele. – Örülök, hogy megismerhetlek! – A hangja finom volt, a szavakat elnyújtva ejtette.

Sven legnagyobb ámulatára még a fejét is meghajtotta a gyerek előtt. Most már biztosra vette, hogy a férfi nem idevalósi.

- Remélem, Eric nem bántott meg – szólt közbe.

- Nincs semmi baj. – Rodin mosolygott, bár némi feszültség még érződött rajta. – Csupán meglepődtem. – Felemelkedett. – Nem mindennap támadnak le kisgyerekek. – A férfi kezet nyújtott. A bőre olyan forró volt, mintha lázas lett volna, de Sven nem merte szóba hozni a dolgot, így is kínos helyzeten voltak túl.

- Ezt elhiszem. Vársz valakit?

- Barátokat, de késnek.

- Eszel velünk egy fagyit? Eric most nagyon ragaszkodik hozzád.

- Látom. – Rodin lepillantott a kisgyerekre, aki átkarolta a lábát, úgy bámult fel rájuk. Elvigyorodott, és ezzel megszűnt a maradék furcsa érzés is Svenben. – Helyes kölyök.

- Kösz! A nővérem kisfia, de rám bízta egy időre. Még soha nem csinált ilyesmit, letámadni egy vadidegent… - Sven nevetett.

- Vegyél fel! – Eric felnyújtotta a karját Rodinnek.

- A kérlek szót nem hallottam! – szólt rá a nagybátyja, de a kicsi oda sem figyelt rá. Sven elhatározta, hogy komolyan el fog beszélgetni Lisával a gyereknevelést illetően.

Rodin nem mondott semmit, egyszerűen a magasba emelte a kisfiút, mintha nem is lett volna semmi súlya. Erősebb volt, mint amilyennek látszott. Felcsúszott a pólója a hasán, és Sven önkéntelenül is megállapította, hogy milyen feszes a bőre. Gyorsan elkapta a tekintetét, és elindult a fagyizó felé, mielőtt lebukott volna.

Mikor is volt utoljára bárkivel? Némi fejszámolás után majdnem hümmögni kezdett, már megvolt három hete is, hogy bárkit az ágyába cipelt volna. Az utolsó egy csaj volt, szőke, kicsit butácska, néhány alkalomra jó volt, de aztán a lány lelépett, bosszantotta, hogy a munkája előrébb való. Előtte meg a helyes eladó srác a kis vegyesboltból. Igen, Brett, akivel elég hosszú ideig együtt volt.

Furcsa hang riasztotta fel a gondolataiból. Rodin az orrát dörzsölte, és szemrehányóan bámult Ericre, aki bűntudatosan pislogott.

- Ez fájt!

- Eric! – Sven érezte, hogy felmegy a vérnyomása. – Mit csináltál?

- Én csak meghúztam a bajuszát! – Eric kiáltására többen odafordultak, és érdeklődve végigmérték őket. 

- Anyukád nem mondta, hogy ne csinálj ilyet, mert az fáj a cicának? – Sven úgy vélte, egyszerűbb lesz mindhármuknak, ha belemegy a játékba. Rodin furcsa arcot vágott, de figyelmeztetően megbökte az oldalát.

- Mazsola bajuszát nem szoktam meghúzni! – Eric a fejét rázta.

- Akkor Rodinét miért?

- Azt mondtad, nem cica… - Eric ajka kezdett lebiggyedni. Valószínűleg a húzkodással próbálta ellenőrizni, hogy a nagybátyja igazat mondott-e.

Sven megállapította, hogy nehéz dolog a gyereknevelés.

- Tudom, mit mondtam, de attól még nem kell ilyesmit csinálni. Neked is fáj, ha meghúzom a hajad, nem igaz?

- De.

- Akkor megígéred, hogy nem teszed még egyszer?

- Igen. – Eric újra mosolygott, bár a nagybátyja gyanította, hogy ezért Rodin a felelős, aki éppen mókásan csücsörített.

Úgy tűnt, lassan sorra kerülnek. Ericet valójában nem érdekelte a fagylalt, kis kezével Rodin arcát simogatta, és néha felkuncogott. Sven lassan megenyhült. Szerette volna tudni, mit is lát a férfiban, ami ennyire lenyűgözte. Valahogy nehezen tudta elképzelni Rodint macskaként. Milyen színű lenne? Szürke, mint a haja? Dorombolni is tudna? S a farka hogyan tekeregne? Elnyomott egy mosolyt. A munka tényleg az agyára ment. Ilyesmin gondolkodni…

- Milyent kértek? – kérdezte, amikor beálltak a pult elé, és elővette a tárcáját.

Rodin előrehajolt Erickel a karjában, és orrát szinte odanyomta az üveghez.

- Van tejszínes?

- Én csokisat!

Egyszerre szólaltak meg, mire az eladó hölgy rájuk kacsintott.

- Ez itt tejszínes – mutatott az egyik fajtára. – Ez pedig a csokoládés – bökött egy másikra.

- Mindkettőből egy-egy gombócot, és egy citromot.

A nő jó adag csokiöntettel és reszelt mogyoróval szórta meg mindhármukét.

- Nagyon aranyosak így hárman! – jegyezte meg búcsúzáskor.

Svennek csak akkor esett le, mire gondolt, amikor már leültek egy éppen felszabaduló asztalhoz.

- Jó, hogy ezt anyád nem hallotta… - dünnyögte.

- Mit? – Eric már nyakig csokis volt.

- Micsodát? – kérdezte Rodin is. A száját nyalogatta, határozottan szexi látványt nyújtott. Sven kénytelen volt végre beismerni, hogy tetszik neki. Nem volt szokása utcán ismerkedni, pláne nem így, de úgy döntött, hogy ezt most figyelmen kívül hagyja.

- Mindegy – rázta a fejét.

Szótlanul eszegették tovább a fagyit. Sven hosszú idő óta most először elengedte magát, és hátradőlve nézelődött. Ha ez az ügy így megy tovább, teljesen ki fog készülni, gondolta. Szüksége lenne némi pihenésre. Ahogy ezt magában eldöntötte, a pillantása Rodinre vándorolt, aki úgy nyalta a tejszínes, hűs krémet, mintha nektárt adott volna neki. Kifejezetten kéjes arcot vágott közben, és valóban volt benne valami macskás. Talán, ha nem lett volna ekkora zaj az utcán, még dorombolni is hallotta volna.

- Sven bácsi, miért nézel olyan furcsán Rodinre?

- Furcsán?

- Igen. – Eric már a tölcsért ropogtatta. – Apu szokott néha így nézni anyura, utána meg korán elküldenek aludni.

Sven magában káromkodott.

- Szerintem rosszul láttad – ingatta a fejét, és igyekezett, hogy semlegesnek tűnjön a hangja. Elkapta Rodin tekintetét, aki kíváncsian méregette. – Még nem láttalak errefelé – mondta, és remélte, hogy ügyesen váltott témát.

- Egyetemre járok. Most költöztem a városba.

- Merrefelé?

- A Carolina Streeten bérelek a csoporttársaimmal egy házat.

- Nem lehet olcsó. Kertes ház. Miért nem mentetek kollégiumba, vagy miért nem valami lakást kerestetek közelebb a sulihoz?

- Vidékről költöztünk a városba, és mindanyiunknak szimpatikusabb volt a családi ház. Caleb nagybátyja az egyetemen tanít, ismer pár embert, ő szerezte nekünk a helyet.

- Értem. Szerencsétek volt!

- Igen.

- Hová valósi vagy?

Rodin habozott.

- Messzire – mondta végül, és finoman elmosolyodott.

- Titok? – Sven most először érezte azt, hogy a férfi csak rá figyel. Valami megváltozott.

- Nem. – Rodin végre elnevette magát. Ezen maga is mintha elcsodálkozott volna. – Arizona – bökte ki aztán.

Sven ezt nem értette, volt arizonai barátja, az hagyján, hogy nem így festett, de nem is így beszélt. Rodin kinézetét, hangját és úgy egészében az egész srácot nem kapcsolta össze Arizonával. Valami nem stimmelt.

- Él arrafelé egy régi haverom. Hihetetlen, miket mesél az ottani életről. Csörgőkígyót talált múltkor a konyhában!

Rodin a tölcsért forgatta a kezében, már teljesen kinyalogatta belőle a fagyit. Sven örült, hogy végzett vele, mert egyre nehezebben terelte el a figyelmét a szájáról. Lehet, hogy zsaruként gyanúsnak találta, viszont férfiként határozottan megmozgatta a fantáziáját.

- Nem szeretem a kígyókat – válaszolta, és az arca hideg lett, akár a márvány.

Sven most először érezte azt, hogy ez az igazi arca. Tetszett neki a mosolya is, de ez a komolyság jobban a kedvére való volt.

- Mart már meg?

- Arra még nem adtam alkalmat. – Rodinben most semmi fiatalos nem volt, elkomorodott, és sötét mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Félsz tőlük?

- Kellene? – Rodin egyenesen a szemébe nézett. Nem egy egyetemista tekintett rá, hanem valami más. Sven megborzongott.

- Nem tudom. Kellene?

- Én kérdeztem először.

Sven felállt, elvette tőle a tölcsért és a sajátjával együtt kidobta a kukába.

- Sétáljunk egyet! – javasolta.

Eric már pattant is fel. Rodin komoly arccal csatlakozott hozzá.

- Nem félek tőlük – szólalt meg váratlanul pár lépés után. Megint felvette Ericet, aki láthatóan kezdett elfáradni, mert a vállára hajtotta a fejét, és a nyakát simogatta. Sven szeretett volna a helyében lenni. – Körültekintően és óvatosan kell közelíteni feléjük. A határozottságon és a gyorsaságon múlik utána minden.

Sven úgy érezte, Rodin nem is a kígyókról beszél, de nem tette szóvá.

- Nem hiányzik a családod?

- Nem.

- Van testvéred?

- Egy bátyám.

- Mennyivel idősebb nálad?

Rodin mintha megint fejben számolt volna.

- Pár perccel.

- Ikrek vagytok?

- Igen.

- Gondolom, ő is jött veled. Az egyik barátom lépést sem tesz az ikertestvére nélkül.

- Ő… - Rodin habozott. – Ő más, mint én. Otthon maradt.

- Nem akart továbbtanulni?

- Nem. – Újra az a kis habozás, amire Sven már korábban felfigyelt.

- Értem.

- Kétlem. – Rodin a szeme sarkából rápillantott. – Milyen rendőr vagy?

- A legjobb – kotyogott közbe azonnal Eric a kérdés hallatán.

- A kábítószerellenes osztályon dolgozom.

Rodin arca hirtelen nagyon furcsa lett.

- Drogok után kutatsz?

- Igen, miért?

- Semmi. – A férfi zavartan rázta a fejét.

Sven felsóhajtott, sejteni kezdte, honnan fúj a szél.

- Az egyetemen van pár díler, mindig kiiktatjuk őket, de aztán állítanak a helyükre valakit. Gondolom, te is hallottál már róluk. – Névjegykártyát szedett elő, gyorsan ráfirkálta a mobilszámát is. – Tessék! Hívj, ha megtudsz valamit! – Rodin nem nyúlt érte, mire morcos lett. Egyszerűen belegyömöszölte a hátsó zsebébe, és igyekezett nem észrevenni, milyen kerek és feszes a segge. – Ettől nem leszel spicli! Szereted talán a drogokat?

- Nem.

- Akkor ennyit igazán megtehetsz. A bejelentés névtelen. Mondd meg a barátaidnak is, rendben?

- Igen.

Feszült csendben ballagtak tovább.

- Sajnálom. – Sven a hajába túrt. – Tudod, most már negyedik éve vagyok az egységnél, de még mindig rosszul érintenek ezek a dolgok. Gyűlölöm a narkót! – tört ki belőle fojtottan, nem akarta megijeszteni Ericet. – Nap, mint nap látom, mit tesz az emberekkel. Fiatalokkal, akik előtt ott állna az egész élet… Roncsot csinál belőlük… - Vett egy mély levegőt, vállat vont. – Folyamatosan új fajták jelennek meg, nem tudjuk kordában tartani őket. A legújabb is… Eh, mindegy, nem akarlak ezzel untatni!

Rodin megállt, és ránézett. Nagyon komoly volt a tekintete.

- Nem untatsz! – nyugtatta meg. – Érdekel, amiről beszélsz. Mi ez az új drog?

- Egyelőre nem tudják meghatározni a pontos összetételét. Olyan, mintha…

- Sven! Eric!

A hang felé fordultak. Lisa már messziről integetett nekik.

- Anyu?

- Korábban végzett – pillantott Sven az órájára. – Búcsúznunk kell egymástól…

Rodin azonban az ellenkező irányba nézett, a tekintete furcsán kiélesedett. Egy pillanatra olybá tűnt, mintha a levegőbe szimatolt volna.

- Szia, kicsim! Látod, milyen ügyes voltam?! – Lisa közben odaért hozzájuk. Nyújtotta is a kezét a fiáért, de Eric Rodinbe kapaszkodott.

- Rodin nélkül nem megyek!

Lisa tanácstalanul pillantott az öccsére, aki erre csak tehetetlenül vállat vont.

- Szerelem volt első látásra!

- Ne mondj ilyen baromságot! – förmedt rá a nő. Rodinre mosolygott. – Helló, Lisa Weaver vagyok, Eric anyukája.

- Rodinnek hívnak, örvendek. Aranyos kisfia van.

- Köszönöm!

- Velünk jössz? – Eric reménykedve karolta át Rodin nyakát.

- Nem lehet. – A férfi óvatosan lefejtette a karját magáról. Letette a földre, és leguggolt elé. – Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk!

- Biztos?

- Igen.

- Így görbülj meg, ha nem?!

Rodin érdeklődve nézte, Eric mit mutat, majd derűsen felkuncogott.

- Ígérem!

Lisa kérdően felvont szemöldökkel meredt az öccsére, de Sven továbbra is a vállát vonogatta.

- Gyere, kicsim! Menjünk! – Lisa megunta a nagy búcsúzkodást, és felkapta a kisfiát. – Meglepjük apát a munkahelyén. Mit szólsz?

Eric szomorúan integetett, de az anyja addig beszélt neki, míg vigyorogni nem kezdett. Sven és Rodin integettek nekik.

- Legalább megköszönhette volna, hogy vigyáztam a kölyökre! – Sven a szemét forgatta.

- Szereted őt?

- A nővéremet vagy Ericet?

- A testvéredre gondoltam. Eric közel áll hozzád, azt láttam.

- A szüleink korán meghaltak, és Lisa segített abban, hogy elvégezzem a rendőrtisztit. Nélküle ma nem lennék ez az ember.

- Ezek szerint szereted.

Sven zsebre dugta a kezét. Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Szeretem. Néha az agyamra megy, de szeretem. Te talán nem szereted a bátyádat?

Rodin a mellettük elsuhanó embereket szemlélte.

- Nálunk otthon minden más, mint itt.

- Miben?

- Mindenben. Nálunk nem divat megérinteni a másikat. Kimutatni az érzéseinket. – Rodin elgondolkodva a férfira nézett. – Talán maga a szeretet sem létezik.

Sven tudta, hogy vannak olyan családok, ahol a családtagok között nincs olyan mély kapcsolat, de Rodin érzéketlen tekintete láttán kicsit elszomorodott.

- Sajnálom.

- Nem kell. – Rodin mosolygott. – Vannak társaim, akikkel jó együtt lenni. Bármikor számíthatok rájuk. Egy csapat vagyunk. – Kis ideig hallgatott. – Ahogy ti mondanátok, ők a családom.

- Nem gondolod, hogy ez valahol szomorú?

- Ezt pont te mondod? – Egy enyhe szellő összekócolta Rodin haját. – Vannak olyanok, akiknek sokkal szomorúbb élete van.  

Sven felsóhajtott.

- Ott a pont.

Rodin megint furcsa arcot vágott. Mondani akart valamit, de hirtelen oldalra kapta a fejét. Sven esküdni mert volna, hogy most tényleg beleszimatolt a levegőbe. A pupillája összeszűkült, az arcvonásai megfeszültek, még a fogait is kivillantotta, ahogy felhúzta az ajkát.

- Valami baj van?

- Mennem kell! – Rodin nekilendült.

Sven utánanyúlt, de nem érte el.

- Várj! Nem érsz rá… - Elhallgatott. A férfi ugyanis már az utca túloldalán járt, miután a kocsikat kerülgetve, és kisebb forgalmi dugót okozva átrohant az úttesten. – A francba! – Pontosan tudta, hogy ez az egy szó most tökéletesen lefedte az egész helyzetet.

Egy pillanatig felmerült benne, hogy követi, de eszébe jutottak a furcsaságok, amiket Rodin mellett tapasztalt. Jobb lesz, ha elfelejti, hogy valaha is összefutottak. Sarkon is fordult volna, de ahogy még vetett egy pillantást arrafelé, amerre a fiú eltűnt, észrevett egy alakot, aki viszont mintha Rodin után indult volna. Maga sem tudta, mi keltette benne ezt az érzést. Talán a sokéves rendőri rutin. Futni kezdett utánuk.

Az volt a szerencséje, hogy imádott futni. Reggelente ezzel kezdte a napját, és jó kondiban volt. Rodint már rég nem látta, a fiú nagyon gyors volt, ám a másik pasast még igen. Farmert és csíkos inget viselt, legalábbis ennyit látott belőle, és most le sem vette a szemét a hátáról. Nem tudta, mi folyik itt, de tudni akarta. Meg azt sem szerette volna, ha Rodinnek baja esik. Megfordult a fejében, hogy a fiú netán valami bajba keveredett, netán drogdíler, tolvaj és minden ilyesmi. Mindezek ellenére Eric miatt sem hagyhatta, hogy baja essék.

A belvárost már maguk mögött hagyták, mikor a csíkos inges eltűnt a szeme elől. Zihálva megtorpant. A fegyverére tette a kezét. Szerencsére ezen a környéken már kevesebb volt a járókelő. Az üzleteket felváltották a irodaházak, garázsok. Lassan közelebb araszolt, belesett a sikátorba, amerre a férfi eltűnt. A sikátorban nem volt senki. Előhúzta a fegyverét, és beljebb ment. Tudta, hogy jelentenie kellene merre van, de még semmi biztosat nem tudott. Nem akart vicc tárgyává válni az őrsön.

A sikátor koszos volt, vizeletszaggal és szeméttel teli. Volt egy kuka, ami mellett már zsákokban gyűlt a hulladék. Az egyetlen ajtó, ami erre nyílt, zárva volt, ezt állapította meg először. A sikátor végét lezáró falnál levő dobozok viszont le voltak borulva, így visszatette a fegyverét a tokba, és nekiveselkedett a magasságnak. A túloldalon senki nem volt, csak építési törmelék, és még több szemét. Emlékezett erre a félig kész házra, amit pénz hiányában máig nem fejeztek be, és hagyták leromlani. Bosszúsan felsóhajtott.

Már majdnem visszaugrott a sikátorba, amikor mintha csattanást hallott volna a másik oldalról. Lemászott, remélte, hogy nesztelenül érkezett a földre. Újra elővette a pisztolyát, és miközben fél szemmel a társát próbálta hívni, óvatosan kikerülgette a csöveket, téglákat, betonelemeket. Sophie nem vette fel, valószínűleg megint lehalkította a telefonját, amiért pedig már párszor összeveszett vele. Azon gondolkodott, hogy a központot hívja, amikor rádöbbent, hogy nincs térereje.

A fogait csikorgatva, némán káromkodott. Belesett az első lyukon, de nem látott semmit. A hangokat most már tisztán hallotta. Csattanások, sziszegés, mormogás. Minden hangból düh és feszültség hallatszott ki. Beljebb osont. Faltól falig, oszloptól oszlopig haladt, és egyfolytában a mobilja kijelzőjét leste. Végül kénytelen volt eltenni, mert egyre sötétebb lett, és árulkodója lett volna a fénye. Lehalkította, mert amilyen mázlija lesz, pont akkor fog megszólalni, amikor nem kellene.

Az épület romos volt, kezdett szétjönni a betonalap, mállott a falról a vakolat. Dohos szagot árasztott minden, amihez egy különösen keserű illat keveredett. Az ablak nélküli helyiségekbe valamennyi fény is jutott, és örült, hogy végre megint lát valamit, és nem kell a sötétben tapogatóznia. Átlépkedett pár matracot, valószínűleg fiatalok vagy csövesek tanyáztak itt éjjelente. A halántékáról már folyt a veríték, mire a hátát a falnak vethette. A hangok, amelyek csak még erősebbek és fenyegetőbbek lettek, a túlsó helyiségből érkeztek.

Izzadt a tenyere, ahogy mindig bevetés előtt. Vett egy mély levegőt, mielőtt pár pillanatra kidugta a fejét a takarásból. A látvány a retinájára égett, és amikor már újra a félhomályba meresztette a tekintetét, levegő után kapkodott, és arról igyekezett meggyőzni magát, hogy álmodik. Vagy legalábbis hallucinál. Mert az, amit ő ott látott, az nem lehet a valóság!

Az üres helyiség közepén egy csápos valami tekergett. Svennek nem volt ideje számolgatnia, de két tucatnyi csápra tippelt, amelyek ide-oda csapdostak. Tulajdonosuk a csíkos inges alak volt, a ruha foszlányai még látszottak szétfolyó alakján. Szürkés színe volt a bőrének, nyálkásan áttetsző egyes részeken. A csápok egy része vékony volt, gyorsan mozgott, és olyan gyorsan csaptak le, mint a kobra az áldozatára. A többi csápszerű izé vastagabb volt, ugyanolyan szürke, mint a test többi része, és inkább a test egyensúlyozásában játszhattak szerepet.

Sven magát próbálta meggyőzni, amikor újra belesett. Rájött, hogy a csáposok ketten vannak, a társa kisebb volt, és sokkal-sokkal fürgébb. Csak félig változott át, és Sven a hányingerrel küszködve nézte, hogyan hámlik le róla emberi bőre, helyet adva az áttetsző szürkeségnek. Fogalma sem volt, mit lát, de átkozta azt a percet, amikor Rodin után indult. S ha már a fiúnál tartott…

A csáposokkal szemben egy karcsú alak vetődött éppen jobbra. A haja szanaszét állt, a pólója elszakadt, és a karján volt egy csúnya, hólyagossá változó égési sérülés. Ahogy lassan négykézlábról felemelkedett, Svennek az az érzése támadt, hogy nem a valóságot látja. Mint amikor a hőségben remegett a levegő, és azon túl most éppen valami ismeretlen lényt látott. A vadmacskához hasonlított a legjobban, mintha ember és vadállat kombinációja lett volna. Az arc helyén tömpe orr, a már ismert ibolyakék szempár, bajusz, és széles száj volt, utóbbi vicsorgott, a borotvaélesnek tűnő fogsor villogott benne. Hajlékony, vékony, inas teste volt, az ujjak hosszúak volt, a karmok feketék és hegyesek. Ezüstszürke, kicsit hosszabb szőre volt, amiben sötétszürke csíkok váltották egymást. A farka olyan volt, mint egy macskáé, és idegesen lengedezett.

Sven a száján át kapkodta a levegőt, miközben bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt. Visszahúzódott, és azon gondolkodott, mit is csináljon. Nem tudta, mi történik, mi micsoda. Ilyen tanácstalan még sohasem volt. Eric jutott az eszébe, és a felkiáltása, milyen szép cica! Te jó ég! A gyereknek volt igaza… Csattanás hallatszott megint, és fájdalmas morgás. Kilesett. Rodin megint a földről tápászkodott fel, még dühösebbnek látszott. Ijesztő volt látni félig emberi és félig vadállati vonásait, viszont sajnálatra méltó volt, ahogy igyekezett harcolni a túlerővel szemben.

Sven tétovázott. Ezernyi gondolat futott át az agyán, volt, ami más körülmények között nevetséges lett volna, ám itt állva minden volt, csak az nem. Le kellett volna lépnie, kitörölni az agyából az egészet. Semmi köze nem volt hozzá, és nem akart bajba kerülni, ha esetleg kiderül, hogy valami titkos kormánykísérletbe botlott. Naná, hogy eszébe jutott az öreg Zacharias, aki kint élt a parton, és azzal traktált mindenkit, hogy ufók akarják elfoglalni a bolygót. S ezzel együtt az összes film, könyv, ami csak a szeme elé, illetve a kezébe került ugyanezekről. Minden, amiről a tudatos és logikus énje azt mondta, hogy baromság.

A zsaruénje ellenben most nagyon tudni akarta, hogy mi történik és amúgy is igazságtalannak érezte, hogy Rodin egyedül harcol. Nem tudta, mi fog történni, ha kilép a fedezékből, de az elhatározás már megszületett. Meg is tette volna, ha a túlsó helyiségből nem ront be négy férfi. Kikerekedett szemmel nézte őket. Rodin után már nyilvánvaló volt, mit kell néznie, a levegő vibrálása nem rejtette el előle a vadállati alakokat.

Az elől érkező hófehér, varkocsba font haja hosszan szállt mögötte. A fények megcsillantak a tincsek végébe fűzött ezüstgömbökön. Magas volt, vállas, izmos. Sötétkék szeme világított a keskeny, fehér arcában. A vállán és a karján fekete minták örvénylettek. Habozás nélkül rontott rá a csáposokra, minden ütésében erő és elszántság érződött. A mögötte haladó valamivel alacsonyabb volt, sötétszürke, rövid haja volt, vadállatként viszont ugyanilyen színű sötétszürke bunda borította. A szeme világoszölden világított, és az a düh, amely benne égett, nem hagyott kétséget afelől, hogy mennyi gyűlölet lakozik benne.

A harmadik férfi sötét ruhát viselt, a haja hollófekete volt. A szeme világosszürkének látszott, kontrasztot alkotott tulajdonosa barna bőrével és borostás arcával. Úgy hajolt el az egyik csáp elől, hogy az szinte lassúnak tűnt egy külső szemlélő szemszögéből. A negyedik férfinak szögletesebb arca volt, sötétbarna haja, de lehetett fekete is, Sven ennyi fénynél nem tudta biztosra mondani. A szeme neki is világított, egészen különleges árnyalatban játszott, talán zöldeskék lehetett. Nem csatlakozott a harchoz azonnal, helyette inkább Rodinhez lépett, és megszemlélte a karját. Nem vélhette súlyosnak, mert elengedte, és a fehér hajú férfihoz ugrott, hogy elkapjon egy csápot, ami vészesen közel járt annak oldalához.

Sven ezúttal tényleg tanácstalan volt. Segíteni akart Rodinnek, de a fiúnak most már akadt segítőtársa, ugyanolyanok, mint ő. Elmenni viszont nem akart, tudni akarta, mi történik. A kíváncsisága erősebb volt a félelemnél. Talán ez volt az oka, hogy Rodin észrevette. A tekintetük találkozott. A keskeny pupilla tűhegynyire szűkült, és a fiú arcán a vadállati vonások bosszús fintorrá változtak. Ez valamiért kissé rosszul esett Svennek, és valószínűleg ez okozhatta, hogy kilépett a fedezéke mögül. Fenyegető szisszenést hallott, oldalra fordult, és ösztönösen felkapta a fegyvert tartó kezét. Majdnem meghúzta a ravaszt, bár az ösztönei éppen azt sikoltották, hogy elkésett, egy csáp egyenesen az arca felé tartott. Ugyanebben a pillanatban erős test csapódott neki, és ledöntötte a lábáról. Nekizuhant a falnak, a feje nagyot koppant, és ugyanezzel a mozdulattal a tudata kihunyt, akár egy végigégett gyertya.