1. fejezet

1.

 

            A lakásban szinte vágni lehetett a csendet. Némán bámultak egymásra. Leslie még haragjában is kénytelen volt elismerni, hogy az egyik legszebb nő áll előtte, akit eddig az útjába sodort az élet.

- Te most komolyan kidobsz? – Menyasszonya hangja idegeket borzoló volt. Kérdezte ezt az után, hogy épp az előbb dobott ki egy férfit, miután rajtakapta őket a hálószobában.

- Tudtommal ez az én lakásom.

- Nem teheted ezt velem! Este tíz óra van! Hová menjek?

- Ezt akkor kellett volna meggondolnod, mielőtt megcsaltál!

- Ő legalább odafigyelt rám!

- Feltűnt, milyen alapos volt! – A férfi olyan erővel tette le a borospoharat, hogy a vékony üvegtalp eltörött, a pohár eldőlt, az illatos vörösbor pedig végigfolyt az asztalon, egyenesen le a fehér szőnyegre. – Kitűztük az esküvő napját, a rohadt életbe! Erre váratlanul hazajövök, hogy meg tudjalak lepni, és itt henteregtek az ágyunkban?!

- Mi a fenéért kellett hazajönnöd? Azt mondtad, holnapután érkezel.

- Meglepetésnek szántam. – Leslie a fogát csikorgatta. Az ajándéka ott hevert az előtéri asztalon, a márkás táska egy vagyonba került, de örült, hogy meglepheti vele a menyasszonyát. A nőt, akit szeretett, akit el akart venni feleségül…

- Sikerült. – Sophie szép asszony volt. Nem túl magas, de karcsú, telt keblekkel, göndör, vörösesszőke hajjal és buja tekintettel. Nem tartozott a buta libák közé, Leslie ezért is figyelt fel rá a Morrisonnál. Elvitte vacsorázni, hetekig udvarolt neki, mire hivatalosan is egy pár lettek. Két év együttélés után tavaly kérte meg a kezét, és már kitűzték a dátumot is. Sophie tengerparti esküvőről álmodozott, Leslie pedig rábólintott, bár utálta a tengert és a homokot. 

- Én is azt hiszem – mondta csendesen. – Hívok neked egy taxit – nyúlt a telefonért.

- Legalább megbeszélhetnénk! Négy éve vagyunk együtt!

- Ezalatt hányszor csaltál meg vele?

- Leslie…

- Azt hiszem, nincs mit megbeszélnünk – sóhajtotta.

Sophie sírva és átkozódva beviharzott a hálószobába. Hallatszott, ahogy a fiókokat rángatja, és a szekrényajtókat csapdossa. Képtelen volt rávenni magát, hogy utána menjen. Azt hitte, sokkal megbocsátóbb ember, de most rá kellett jönnie, hogy tévedett. Nehezen bízott meg másokban, Sophie a kivételek egyike volt, és most csalódnia kellett benne.  

- A többi cuccomért visszajövök!

- Akkor tedd, amikor nem vagyok itthon – válaszolta anélkül, hogy ránézett volna. – A zárat lecserélem a jövő hét végére.

A nő az ajtóhoz ráncigálta a bőröndjét, majd visszarobogott, és eléje állt.

- Egy éve fekszem le vele, ha éppen tudni akarod! Annyiszor szarvazott fel, hogy már a számát sem tudom! S élveztem minden egyes rohadt alkalmat!

Leslie-ben felmerült, hogy megüti.

- Takarodj! – szűrte a fogai között.

- Addig nem, amíg el nem mondtam, amit akarok! – Sophie világoszöld szemében visszatükröződött az egyik állólámpa fénye, egészen túlvilági kinézetet kölcsönözve neki. – Szerettelek! Mindenki azt mondta, milyen szerencsés vagyok, főleg a szüleid szerint! Aztán ahogy telt az idő, és te egyre kevesebb időt töltöttél itthon, mert lefoglalt a munkád, belefáradtam, hogy hűséges asszonyként várjak rád. Elegem lett abból, hogy néha hetekig hozzám sem értél, mert késő éjszaka estél haza mindenféle értekezletről. Nő vagyok, Leslie, nem érem be fejpaskolgatással, mintha a kutyád lennék!

- Soha nem mondtál erről egy szót sem!

- Miért? Lett volna időd rám?

- Igen. Te is nagyon jól tudod, hogy mindig szakítottam rád időt, ha szóltál.

- Ha szóltam… Mi a francért van az, hogy a menyasszonyodként időpontot kell egyeztetnem veled? Miért nem természetes az, hogy én legyek az életedben az első helyen?

- S neked miért nem az, hogy elmondd, ha bánt valami? Miért nem mondtad el, hogy nem vagy boldog? Miért kellett az első adandó alkalommal lefeküdnöd valakivel? – Leslie felhördült. – Valami kisded örömet jelentett, hogy megcsalsz?

Sophie ajka elkeskenyedett.

- Igen – sziszegte. – Élveztem.

- Akkor miért nem hagytál el?

- Nem nyilvánvaló? – Sophie felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét. – A saját fizetésemből soha nem tudtam volna finanszírozni a mostani életvitelemet.

Leslie nem jutott szóhoz ekkora pofátlanság hallatán.    

- Szerettél te valaha? – nyögte ki végül.

- Már magam sem tudom.

- Soha többé nem akarlak látni!

Sophie kihúzta magát. Olyan gyűlölettel mérte végig, hogy attól megborzongott.

- Nem értem, mi a bajod. Miért nem maradhatott minden úgy, ahogy eddig? Mutogathattál volna a céges barátaidnak, néha vettél volna nekem valamit, esetleg havonta egyszer lefekszel velem. Cserébe én lettem volna a legjobb feleség.

- Aki közben felszarvaz…

- Nem lehet minden tökéletes. Az ágyban amúgy sem vagy valami nagy szám… - A nő gúnyosan felkacagott, aztán sarkon fordult, és kisétált. A bejárati ajtó hangosan csapódott mögötte, végleg lezárva közös életüket.

Leslie lerogyott a kanapéra. Megcsapta a bor édes illata. A düh, amit eddig visszafojtott, most kitört. Olyan erővel söpörte le a poharat az asztalról, hogy egészen a falig repült, és apró darabokra törött. A bor végigfröcskölte a falat, szerencsére a nagy részét már magába itta a szőnyeg. Nem csak az ágyát, de a szőnyeget is le kell majd cserélnie, és kinézett egy festés is, ahogy a falat nézte. Kicsit olyan volt, mintha a szíve vérzett volna, de ezt a gondolatot gyorsan elvetette. Soha nem volt érzelgős típus.

A kérdés inkább az volt, hogy a szüleinek hogyan fogja megmagyarázni? Imádták Sophie-t, minden alkalommal, amikor beszélt velük, elmondták, hogy becsülje meg, mert nagyszerű lány. Ő megbecsülte. Azért dolgozott annyit az elmúlt egy évben, hogy Sophie elégedett legyen. Mindent meg akart adni neki, amit szeretett volna. Most belátta, hogy milyen bolond volt. Jobban oda kellett volna figyelnie a lányra, elmondani és kimutatni, mennyire szereti. Ám azzal is tisztában volt, hogy ez nem jelentett volna garanciát arra nézve, hogy Sophie nem csalja meg úgy is. Ebben a pillanatban nem tudott bízni benne, a veszekedésük után bármit kinézett belőle, és ez ijesztő volt.

 

            Az iroda hétfő reggelente nyüzsgő méhkashoz hasonlított. Leslie morcosan kerülgette az embereket. Hétvégén kicseréltette az ágyát, rendelt egy új szőnyeget, szürkét, ami legalább visszatükrözte a hangulatát, és ma még kerítenie kellett egy céget, akik kifestenek rövid időn belül. Ezek persze nem tudták teljesen lekötni a figyelmét, ezért a maradék időben dolgozott, hogy ne kelljen Sophie-n agyalnia. Ezzel csak azt érte el, hogy képtelen volt a fáradtságtól koncentrálni.

- Valaki hozna nekem egy kávét? – üvöltötte el magát.

- Azonnal! – Sandra, az asszisztense rohant, hogy teljesítse a kérését.

A lány pár hónapja volt náluk, és bár legtöbbször az agyára ment, most kivételesen hálás volt a buzgalmáért.

- Parancsolj!

- Köszönöm! – Leslie lehuppant a székébe, és felpillantott a lányra. – Igen?

- Fáradtnak látszol.

- Megírtam a beszámolókat a hétvégén. Átküldöm őket. Megtennéd, hogy majd kinyomtatod?

- Természetesen. Milyen volt a konferencia?

- Szuper.

Sandra érezhette, hogy nincs kedve beszélgetni, mégsem mozdult az asztala elől.

- Igaz, amit hallottam? – kérdezte suttogva. A kezét tördelte, és látszott, ahogy a pír felkúszik az arcán.

- Mit hallottál?

- Hát, hogy te és Sophie szakítottatok…

- Milyen gyorsan terjednek a hírek! – Leslie nem gondolta volna, hogy hétfőre mindenki tudni fogja Sophie-val való szakítását. Ez az átka annak, ha a pároddal egy helyen dolgozol.

- Ezek szerint igaz?

- Igen.

- Sajnálom. Segíthetek valamiben?

Leslie meghökkent. Néha igazán kifogásolható módon bánt a lánnyal, Sandra mégis kedves volt vele.

- Köszönöm. Minden rendben.

Sandra habozott. Most már nem az ujjait tördelte, hanem a pulcsija alját gyűrte.

- Az az igazság, hogy kihallgattam, miket mondott rólad Sophie. Nem akarok pletykálkodni, de gondoltam, jobb, ha tudsz róla.

- Miről?

- Sophie azt terjeszti, hogy impotens vagy. – A lány csak lehelte a szót, és pipacsvörösre váltott az arca.

- Micsoda?

- Azt is mondta, hogy nem bírta tovább veled, mert egy basáskodó alak vagy otthon. Néha attól félt, megvered, ha nem teszi azt, amit mondasz.

Leslie dermedten ült a helyén. Fogalma sem volt, mit kellene mondania, tennie. Nem hitte el, hogy Sophie ilyen aljas dolgokat képes terjeszteni róla, miután ő csalta meg. A békülés ezek után szóba sem jöhetett, pedig komolyan felmerült benne, leül vele, hogy tiszta fejjel megbeszélhessenek mindent. De ezek után mit várhat tőle?

- Köszönöm, Sandra! – biccentett.

Sandra szomorúan rámosolygott, és kiment. Leslie továbbra is arra a helyre meredt, ahol állt, de a gondolatai messze jártak. Azt remélte, ha nem vesz tudomást Sophie pletykájáról, akkor talán szépen és csendben elválhatnak útjaik. Most már ez volt az egyetlen vágya. Még meg sem itta a kávét, és fel sem dolgozta a hallottakat, amikor rezegni kezdett a mobilja. Az anyja hívta, mire elfojtott egy nyögést. Nem akar vele beszélni, döntötte el. Nem vette fel, mire két perc múlva Sandra jelezte, hogy hívása van a kettesen.

- Anyám?

- Igen. Azt mondja, sürgős.

- Köszönöm. – Kénytelen volt beszélni vele, mert különben addig hívogatja, amíg el nem éri. Nem beszélt vele Sophie-ról, nem érzett elég erőt hozzá. – Szia, anya!

- Ne vedd le a hangot a mobilodról, ezerszer kértelek!

- Sajnálom, anya! Valami baj van?

- Csak akkor hívhatlak, ha baj van?

Leslie lehunyta a szemét, és elfordult. Sandra érzékelte, hogy egyedül akar lenni, ezért betette az irodája ajtaját.

- Természetesen nem.

- Beszéltem Sophie-val. – Az anyja hangja megdöbbentően higgadt volt.

- Értem. Mit mondott?

- Hogy szakítottál vele.

- Rajtakaptam egy férfival a hálószobánkban. Mit kellett volna tennem? Gratulálnom hozzá? – Érezte, ahogy elkezd gyűlni benne a düh, pedig már azelőtt is ideges volt, hogy elkezdték ezt a beszélgetést.

- Fiam, mindenki követ el hibákat. Ha soha nem bocsátanánk meg a másiknak, akkor nem lennének házas emberek.

- Anyám, ez nem olyan, mintha elfelejtette volna, hogy együtt vacsorázunk a szomszéddal. Azt megbocsátom, mert én is felejtek el dolgokat. Sophie viszont hazudott nekem már egy éve! Egy éven át a közös ágyunkban hancúrozott a szeretőjével, miközben az esküvőnket terveztük ugyanott.

- Nem gondolkodtál el azon, hogy ebben talán te is hibás vagy? Jobban oda kellett volna figyelned rá, biztosítanod őt abban, mennyire szereted.

- Ha nem ezt teszem, amióta megkértem a kezét, akkor nem tudom, mit csináltam eddig.

- Fiam, volt egy időszak, amikor apád is más szoknyák körül forgolódott. Megbocsátottam, mert tudtam, hogy szeret, és hozzám fog hazajönni.

- Én erre képtelen vagyok!

- De hiszen szeretitek egymást! Bocsáss meg neki!

Leslie-nek a Sandra által említett „pletykák” jutottak az eszébe, és kis híja volt, hogy nem kezdett el üvölteni a telefonba.

- Mindenfélét terjeszt rólam idebent! Ilyet nem tesz valaki, ha szereti a másikat.

- Csak megbántottad!

- Én bántottam meg őt?! – Leslie nem kapott levegőt a felháborodástól.

- Fiam, Sophie modern nő, modern elveket vall. Azt hittem, pont ezt szereted benne.

- Anyám, vannak dolgok, amikben konzervatív vagyok. Ide tartozik például a hűség és az őszinteség.

- Leslie, ezt te sem gondolod komolyan! Ezek divatjamúlt elvek. Gondolkozz el azon, hogy milyen csodálatos pár vagytok, és fogadd vissza őt!

- Nem.

Az anyja felsóhajtott.

- Két hét múlva tudunk csak itthonról elszabadulni. Addig gondolkozz el, és majd megbeszéljük, ha ott vagyunk. Leülünk Sophie-val, és minden rendben lesz.

- Nem lesz minden rendben, anyám! Szeretem őt, de nem vagyok hajlandó mosolyogva tűrni, hogy megcsal. Mindennek van határa. Előbb leszek homokos, mintsem ez megtörténjen!

- Ne mondj ilyeneket! Meg se forduljon a fejedben! Apáddal együtt fel vagyunk háborodva, most ez a homoszexualitás a divat. Lépten-nyomon férfiakba botlom a városban, akik egymást ölelgetik. Undorító!

Leslie szája tátva maradt. Az, hogy jövendőbeli menye megcsalta a fiát, semmiség, de az, hogy két férfi nyilvánosan megöleli egymást, undorító. Hihetetlen volt.

- Nekem most mennem kell.

- Ne felejtsd el, hogy két hét múlva megyünk!

- Nem fogom.

- Addig még hívlak!

- Nem hiszem, hogy ráérek majd veled cseverészni. Szia! – Leslie kinyomta a telefont, aztán ült, és nem tudta, mit gondoljon. Azt hitte, álmodik.

Nem tellett bele két nap, hogy bebizonyosodjon, ilyesmiről szó sincs. Több kollégája is furán méregette, páran megkérdezték, hogy mi a helyzet, de amikor nem válaszolt, fintorogva továbbálltak. Két lány a másik osztályról megérdeklődte, hogy nem ebédel-e velük? A legtöbb nő viszont, akik hittek Sophie-nak, messziről elkerülték.

Érezte, ahogy a düh megint fellángol benne. Szerette a munkáját, és Sophie után nem maradt semmije, amire büszke lehetett volna. Most viszont ez is kétséges lett. Utálta az egészet, legszívesebben hazament volna, de nem akarta megadni Sophie-nak a győzelmet.

- A főnök hívat – állt meg mellette Sandra.

- Köszönöm.

John Altman a mentora volt, amikor a céghez került, mostanra a legjobb barátja lett. Összerándult a gyomra, ha eszébe jutott, miket hallhatott róla az eltelt napokban. A folyosóra kilépve nem figyelt oda, és sikerült nekimennie valakinek. Az ütközés erejétől a falnak tántorodott volna, ha a férfi nem kapja el a könyökét, és húzza vissza.

- Elnézést!

- Semmi baj! – Nevetéstől csillogó, vakító égkék szempárral találkozott a tekintete, ahogy felpillantott. – Jól vagy?

- Igen, köszönöm. – Zavartan hátrébb lépett. Ismerős volt neki, de nem tudta hová tenni. Nem volt valami jóképű, de a szeme feltűnő volt. Kezeslábast viselt, ami lötyögött rajta. A fülében egy aranymacska púpozta fel a hátát, amitől olyan megmosolyogtató kinézete lett. – Találkoztunk már?

A férfi felvonta a szemöldökét, és végigmérte. Férfi így mér fel nőt, egy lehetséges partnert, nem egy vadidegent, villant át Leslie fején.

- Emlékszem rád – mondta a férfi. – Ian Donaldson vagyok a termelésről – nyújtott kezet.

- Kövér Donaldson! – világosodott meg Leslie, aztán zavarba is jött. Az eltelt négy évben néha hallott róla, igaz, csak a beceneve ragadt meg benne. – Bocsánat, nem úgy gondoltam.

Donaldson nevetett, többen feléjük fordultak, azonban ez láthatóan nem érdekelte.

- Már nem vagyok kövér, de rajtam maradt. Mindenki így hív. Szólíts Iannek, ha zavar. – Megpaskolta a hasát. – Még van mit leadnom.

- Nem látszik.

- Ezt jó hallani! – A férfi megint nevetett.

Leslie bemutatkozott, aztán felszisszent, mert John titkárnője kinézett a folyosóra, és sürgetően az óráját kocogtatta, amikor meglátta.

- Ne haragudj, de mennem kell!

- Nem gond! Remélem, még találkozunk! – Ian talán tovább szorongatta a kezét, mint kellett volna, aztán már vonult is tovább.

Leslie-nek rémlett, hogy valaminek eszébe kellene jutnia, amit tudnia kell róla, de csak akkor világosodott meg, amikor a férfi után nézett. Ian zsebre dugott kézzel ballagott, lezseren, szinte légies könnyedséggel, nem egy nő bámulta meg, de ő senkit sem. Csak hátrapillantott a válla felett, s amikor találkozott a tekintetük, szélesen elvigyorodott. Meleg. Ian Donaldson meleg, s valószínűleg nem azért volt vele olyan barátságos, mert nem hallotta róla a pletykákat, hanem azért, mert bejött neki. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen ezen.

John eléje jött, amikor belépett hozzá, és megveregette a vállát.

- Hallottam a híreket! Hogy vagy?

- Rosszul. Mégis hogyan kellene lennem?! – csattant fel idegesen, aztán felsóhajtott. – Ne haragudj! Nem rád vagyok mérges.

- Nem történt semmi. Meg sem kellett volna kérdeznem. Ülj le!

A kanapéra ültek, John kért két kávét a titkárnőjétől. Leslie elmesélte, mi történt, amíg meg nem kapták. Nem hagyta ki az anyjával folytatott beszélgetést sem. Barátja a fejét csóválta.

- Én azt nem értem, Sophie miért indított ellened bosszúhadjáratot, miközben anyádnak ki tudja, miket mond.

- Ha én azt tudnám…

- Összepakolta már a cuccait?

- Igen. Még a magazinjait is elvitte.

- Úgysem tudtad volna mire használni őket…

Leslie végre elvigyorodott.

- Lehet, hogy bele kellett volna olvasnom valamelyikbe. Ezek a női magazinok biztos egy halom tanáccsal szolgálnak szakítás esetére.

- Kár, hogy nőknek íródtak.

- Igaz.

- De azt legalább megtudhattad volna belőlük, hogy mit hibáztál.

Leslie keserűen elmosolyodott, és nem válaszolt. Tudta ő, és tudta John is, így nem kellett mondaniuk semmit. A titkárnő csendesen behozta a kávét, majd ugyanolyan némán távozott is. Leslie kicsit nyugodtabb lett, ahogy a csészét forgatta.

- Most találkoztam Kövér Donaldsonnal a folyosón.

John felnevetett.

- Már nem is kövér.

- Hát, nem. Először meg sem ismertem. Mi járatban volt errefelé?

- Nálam volt.

- Van valami gond?

John nemet intett.

- Martinez nyugdíjba megy, és Ian is jelentkezett az állásra.

- Odaadod neki?

- Szeretném, de van még egy pályázó, aki bár idősebb, de van vezetői tapasztalata.

- Donaldson viszont fiatal és megbízható. Amióta itt vagyok, egy rossz szót nem hallottam róla.

- Nem is fogsz. Mindenki imádja. Fene tudja miért…

Leslie a férfi barátságos mosolyára, a vakító kék szempárra gondolt, amely oly szemtelenül és kihívóan mérte végig.

- Van benne valami, amitől nincs szíved haragudni rá.

John felvonta a szemöldökét.

- Nocsak! Tudnom kellene valamiről?

- Ezt már egyszer megkérdezted.

- Igen, mert akkor is a kelleténél nagyobb figyelmet szenteltél neki.

- Csak kíváncsiság.

- Te tudod, de én a helyedben ezt nem hangoztatnám. Ahányan kedvelik, annyian néznek rá rossz szemmel.

- Sophie utálja őket. Undorodik tőlük, és ebben egyetért a szüleimmel. – Leslie elmeredt a levegőbe. – Vajon milyen arcot vágnának, ha egy férfival látnának?

Mind a ketten felnevettek a gondolatra.

- Kiborulnának, az biztos – szólalt meg nagy nehezen John.

- Szerintem is. Már a feltételezésbe is belebetegednének. – Leslie fejében egy gondolat kezdett körvonalazódni. – Ha Sophie-ban felmerülne, hogy lefekszem egy férfival, nagyon kiakadna. Kíváncsi vagyok, utána mennyire hangoztatná, hogy a jegyesem volt… Anyámék meg lehet, hogy ki is tagadnának…

John kezében megállt a csésze, ahogy a szájához emelte.

- Arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz? – kérdezte óvatosan.

- Egy próbát megérne.

- Abban reménykedsz, hogy akkor Sophie maga vonna vissza minden pletykát csak, hogy ne hozzák össze veled? Anyádék meg békén hagynának egy időre?

- Pontosan.

- Ezt nem veheted biztosra.

- Nem, de mit veszíthetek? – Leslie felállt, odasétált az ablakhoz. – Sokat gondolkodtam. Fogalmam sincs, mit szerettem benne. Mi volt az, amivel képes volt magához láncolni? Egyáltalán mivel volt képes rávenni, hogy csukva tartsam a szemem, és ne vegyem észre, mit művel a hátam mögött…

- A szerelem néha vak idiótává változtat minket.

- Igen, észrevettem. – Visszafordult a férfi felé. – Ijesztő, milyen gyorsan tudnak megváltozni az ember érzelmei. Alig pár napja még azt hittem, ő lesz a gyerekeim anyja. Most pedig senkit nem vetek meg nála jobban.

- Mit akarsz tenni?

- Vajon Ian Donaldson vállalná, hogy eljátssza a szeretőmet?

- Te nem vagy normális!

- Lehet, de ezt annak a nőnek köszönhetem, aki azt terjeszti, hogy egy impotens bunkó vagyok! – Leslie akarata ellenére felemelte a hangját. – Szeretem a munkám, John, és eddig mindenkivel nagyszerűen együtt tudtam dolgozni. Az utóbbi napokban viszont rémálom lett még egy megbeszélés is. Foster reggel bejött, és figyelmeztetett, hogy hagyjam békén Sophie-t! Mert szegény annyit szenvedett! Holott már napok óta nem beszéltem vele! S tudod, mi a legrosszabb? Hogy fogalmam sincs, mit akar elérni ezzel!

- Talán, hogy érzékeld, mit veszítettél, amikor szakítottál vele. Lásd, mennyien szeretik, és téged meg nem támogat senki, vagy csak néhányan.

- Ebbe én bele fogok őrülni! Muszáj tennem valamit! Akármit…

- Kétlem, hogy a gondjaidra Ian lenne a megoldás.

- Talán van jobb ötleted?

- Mi lenne, ha beszélnél Sophie-val? Értelmes, felnőtt emberek módjára.

Leslie-t már a gondolattól is az agyvérzés kerülgette.

- Nem.

John aggodalmas tekintettel figyelte, ahogy kiviharzott az irodából.

 

            A termelési részleg hatalmas épületének háta mögött egy szabad téren két pad állt, mellettük konzervdobozok hamutartó gyanánt. Leslie képtelen volt nyugodtan üldögélni, ezért fel-alá járkált, míg Donaldsont várta.

- Azt mondták, hogy Mr. Altman küldte – szólalt meg váratlanul a férfi a háta mögött.

- Oh, igen! Gondoltam, itt jobb lenne beszélni, mint odabent.

Donaldson elvigyorodott, amikor feléje fordult, jelezve, hogy felismerte, aztán azonnal el is komorult.

- Talán azért jöttél, mert nem kapom meg az előléptetést?

- Nem erről van szó. – Leslie zavartan egyik lábáról a másikra állt.

A férfi arcára visszakúszott a mosoly. Kezet nyújtott.

- Akkor minek köszönhetem a látogatásod?

- Mielőtt félreértenéd, nem vagyok homoszexuális! – Leslie úgy érezte, jobb, ha mindjárt a legelején letisztázza a dolgot. Mindenre számított, de a harsogó nevetésre, amely kitört Ianből, arra egyáltalán nem.

- Tudom.

- Tudod?

- Igen. Messziről kiszúrom az olyanokat, mint én.

- Értem.

Ian elengedte a kezét, és felvonta a szemöldökét.

- Mit akarsz tőlem?

Leslie habozott, mennyit mondjon el neki, de nem lett volna tisztességes, ha nem árulja el az igazat.

- Szeretném, ha eljátszanád a szeretőmet!

- Tessék? – Ian mókás arcot vágott. – Én?

- Igen.

- Te megőrültél!

- Mondták már.

A férfi elkomorodott, a szeméből is eltűnt a mosoly.

- Ha ez egy vicc, akkor nem szeretem az ilyesféle tréfát!

- Nem viccelek, még ha annak is tűnik. Nem ülünk le?

- Inkább állnék.

- Tudom, hogy furán hangzott, amire kérlek, de komolyan gondoltam. Nem tudom, mennyit hallottál rólam, de mivel te itt dolgozol, én pedig a főépületben, valószínűleg nem sokat. – Ian jelezte, hogy jól sejtette, de nem szólalt meg. Elég vészjósló arccal bámult rá, amitől átfutott az agyán, hogy tényleg hülyeséget művel, ám mégis megkeményítette magát. – Sophie Gifforddal itt ismerkedtem meg a cégnél. Tavaly volt az eljegyzésünk, és már kitűztük az esküvő időpontját is, de a hétvégén rajtakaptam egy férfival. Elég csúnyán összevesztünk, és szakítottam vele. Azóta pokollá teszi az életemet itt bent. Anyám szerint meg kellene bocsátanom, és másfél hét múlva iderepülnek apámmal, hogy meggyőzzenek, fogadjam vissza őt.

- S hogyan jövök én a képbe?

- Ne haragudj meg, de Sophie és a szüleim is erősen homofóbok. Undorodnak az olyanoktól, mint te.

- Abban reménykedsz, hogy hajlandók békén hagyni téged, ha velem vagy?

- Valami ilyesmi, igen.

- Elég nyakatekert gondolkodásmódod van – csóválta meg a fejét a férfi.

- Tudom. Elvállalod?

- Komolyan azt hiszed, hogy igent mondok?

- Reménykedtem benne.

- Az agyadra ment az a nő! – Ian közelebb lépett. A szemében viharfelhők gyülekeztek. – Meleg vagyok, igen, de ez nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok belemenni ilyen baromságba! Nem kell nekem a botrány, világos?

- Nem lesz botrány!

- Nem tudod garantálni, vagy igen?! – Ian mérgesnek látszott. Egészen közel lépett hozzá. Citrus, fűszerek, és izzadtság szaga volt, de Leslie nem érezte kellemetlennek. – Ha azzal jössz ide, hogy kíváncsi vagy, milyen együtt lenni egy férfival, talán még bele is mentem volna, de így… Kösz, nem.

- Az előléptetésért sem? – Ez volt Leslie utolsó ütőkártyája, habár sejtette, hogy ezzel csak még jobban feldühíti a férfit.

- Miről beszélsz?

- Beszéltem John Altmannal. Van még egy jelölt az állásra.

- Tudom. Al Smith.

- Még tétovázik, kit válasszon.

- Ezt nekem is elmondta, de holnap úgyis kiderül.

- Meg tudnám győzni, hogy téged válasszon.

- Én a magam erejéből szeretnék feljebb jutni.

- Megértem, de néha nem árt egy kis segítség.

- Cserébe pedig én is segítsek neked, mi?

- Igen.

Ian kihúzta magát. Leslie úgy számította, egymagasak, de a férfi most mégis föléje magasodott.

- Rohadt szemét vagy!

- Gondolhatsz rólam, amit akarsz, de nem járnál rosszul. Te megkapod az előléptetést, cserébe pedig egy ideig eljátszanád, hogy jársz velem. Elvinnélek vacsorázni, vagy ahová akarsz, oda viszlek. Ha szeretnél egy új órát vagy egy új öltönyt, megkapod. Csak kérlek, segíts! – Leslie jelezve, hogy nem ijedt meg tőle, még közelebb lépett, és megfogta a könyökét. – Két hét. Ennyit kérek.

- Mi a garancia, hogy megkapom az állást?

- Ha holnap John téged választ, akkor segítesz nekem!

- Nem tudhatom, hogy te gyakoroltál nyomást rá, vagy eredetileg is így döntött volna.

- Mind a ketten tudjuk, hogy te azért nem jöhetsz szóba, mert meleg vagy.

- Ez diszkrimináció.

- Ésszerű döntés. A részlegeden főként férfiak dolgoznak, és elég, ha eggyel összerúgod a port. Nem hiányzik a cégnek, ha megvádolnának szexuális zaklatással.

Ian arcán ezernyi érzelem váltakozott, majd lassan hátralépett.

- Rendben.

- Rendben?

- Két hét. Nem több.

- Köszönöm.

- Még ne köszönj semmit! – A férfi megragadta a karját, és odapenderítette a hátsó falhoz. A feje mellé támaszkodott, és gúnyosan elmosolyodott. – Miért érzem azt, hogy a döntésed nem volt túl átgondolt?

- Mire célzol? – Leslie gyanakodni kezdett, hogy talán Ian Donaldson mégsem az a kedves srác, akinek gondolta, jobban mondva, akinek mások mondták.

- Az egy dolog, hogy mindent megkapok, amit akarok. Vacsora, drága ajándék. Ám ebből még senki nem fogja elhinni, hogy járunk.

- Hazaviszlek munka után, és ehetnénk együtt az ebédlőben.

- Jól hangzik, de nem pont erre gondoltam.

- Akkor mire? – Leslie nem volt hülye, de az, hogy ő mondja ki, ami teljesen nyilvánvaló volt mindkettejüknek, arra nem volt hajlandó.

- Muszáj megérintenem téged. Két férfi közötti kapcsolat ezzel is jár, ugye tisztában vagy vele?

- Nem fogok lefeküdni veled!

Ian komor arca megenyhült, sőt, előrehajolt, és belekuncogott a nyakába. A fűszerek illata erősebb lett, citrom aromája keveredett bele olyan enyhén, hogy Leslie ösztönösen mély levegőt vett, hogy jobban érezze. A férfi éppen ekkor emelte fel a fejét, és mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesz, az ajka már az övén volt. El akarta lökni, de Sophie jutott az eszébe, és mozdulatlanná dermedt.

A csók könnyű volt, ő maga is így csókolta első alkalommal a nőket. Lágyan, alig összeérintve az ajkukat, míg minden gondolatot ki nem űz a fejükből, lehunyt szemmel meg nem adják magukat, s hozzá nem simulnak, követelve a folytatást.

- Nocsak… - Ian az ajkára mormolt, a lehelete nedves száját cirógatta, az illata ott keringett körülöttük.

Közvetlen közelről néztek egymásra. A kék szempár kicsit homályos volt, de még így is szinte zavaró volt a ragyogása. Az anyja mondta mindig, kék szemű nőkben ne bízzon meg. Ez vajon a kék szemű férfiakra is vonatkozik?

- Legközelebb engedélyt kérhetnél.

- Legközelebb addig csókollak, míg elfogy az összes levegőd.

- Megmondtam, hogy nem fogok veled lefeküdni! Nem vagyok meleg! Nekem csak arra kellesz, hogy eljátszd a szeretőmet, de bizonyos határokon belül!

- Komolyan azt gondolod, hogy élvezet lesz nekem a te játékszabályaid szerint játszani?

- Szemét…

- …buzi? – fejezte be a mondatot Ian, és hátrébb lépett. – Azért vagy most ebben a helyzetben, mert az az az idióta gondolatod támadt, hogy megvicceled az exed, és móresre tanítod a szüleid. Nem én akartam ezt, ne felejtsd el!

- Tudom.

- Szokj hozzá, hogy megérints, különben érdekes két hétnek nézünk elébe. – Ian lassú léptekkel elindult, hogy visszamenjen dolgozni, de a válla felett visszanézett. – Persze csak akkor, ha betartod az ígéreted.

- Megkapod az előléptetést!

A férfi egy pillanatra szomorúnak tűnt, de aztán megint vigyorgott, és magára hagyta. Leslie nagyot sóhajtva visszadőlt a falhoz, és lehunyta a szemét. Egy pillanatra úgy érezte, mintha eladta volna a lelkét az ördögnek.

A központi épület felé ballagva felemás érzésekkel küzdött. Hallott arról, hogy Donaldson beteg szüleiről is gondoskodik, valószínűleg ezért volt neki olyan fontos ez a jókora fizetésemeléssel járó előléptetés. Attól, hogy kihasználja a gyengéjét, nem érezte sokkal jobban magát. Sőt, semennyivel sem volt különb Sophie-nál.

Egy pillanatra megállt, és visszafordult. A termelési részleg épületegyüttesét bámulta elgondolkodva. Sophie-nak köszönhetően mennyi mindent most tapasztalt meg először. A barátnői többségével jó viszonyt ápolt, de egyik sem viselkedett vele így, akármennyire volt csúnya a szakítás. Soha senki nem terjesztett róla hazug pletykákat, most történt vele először ilyesmi. És soha nem csókolta meg még férfi.

Nem vonzották a férfiak. Meg sem fordult a fejében, hogy velük kezdjen. Mindig nők vették körül. Voltak ismerősei, akik melegek voltak, vagy mindkét csapatban játszottak, de soha nem kezdeményeztek. Ahogy Ian mondta, látszott, hogy ő nem meleg. Egyszer fordult elő, hogy egy srác rámozdult még az egyetemen, gyorsan fel is adta, amikor kiderült, hogy barátnője van.

S igen, átgondolatlan volt ez a hirtelen ötlet, hogy szerez egy férfi szeretőt. Mert ki hinné el, hogy járnak, ha nem érintik meg, nem csókolják meg egymást? A hajába túrt. Ian jól csókolt. Undorodnia kellett volna, de nem így történt. Igaz, amióta meglátta Sophie-t a közös ágyukban ölelkezni azzal a fickóval, úgy érezte, kihalt belőle minden érzés a gyűlöleten kívül. Kár, hogy az anyja nem látta őket, biztosan elájult volna.

- Valami baj van?

A bizonytalan hang felé pillantott.

- Sandra. Mit keresel itt kint?

- Megláttalak bentről. Azt hittem, nem érzed jól magad.

- Minden rendben.

- Biztos?

Rámosolygott. Most, hogy Ian igent mondott, kicsit jobb kedve lett, habár voltak aggodalmai az álszeretőt illetően.

- Igen. Nem kell aggódnod. Keresett valaki, amíg nem voltam bent?

- Csak Mr. Altman. Szólt, hogy menj be hozzá, ha visszajöttél.

- Rendben, köszönöm.

Elindultak befelé. Leslie nem állta meg, hogy vissza ne nézzen a válla felett.

 

            A legöregebb gép alatt fekve Ian Donaldson úgy érezte, már most elege van a napból. Úgy tűnt, valami beleesett, és negyedórája a biztonsági protokoll leállította a teljes sort. Amíg ki nem tisztítja a rendszert, nem fognak tudni dolgozni vele.   

- Mi a helyzet?

- Még nézem, Smith! – Nem tudta megállni, hogy ne élesen szóljon vissza neki. Fáradt volt, az anyja nem érezte jól magát az éjszaka, ezért ott virrasztott mellette. Volt ideje, hogy átgondolja, mekkora hülye volt, amiért elfogadta Leslie Conrad ajánlatát. Amikor viszont felmerült benne, hogy Al Smith legyen a főnöke, akkor megállapította, hogy talán nem is kötött rossz üzletet.

- Siethetnél, mert átszóltak a főépületből, hogy Mr. Altman átjön.

- Mr. Altman kedvéért sem fogok tudni gyorsabban haladni! – Ian beljebb araszolt, észrevett valamit, átnyúlt két csapágyon keresztül, teljesen kitekeredve sikerült a helyére löknie a kicsúszott rögzítőszalagot, és egyúttal megragadta a problémát okozó csavart. Ennek láttán magában káromkodott egyet, mert azt jelentette, át kell néznie az egész gépet, mielőtt újraindítják.

- Mikor kapcsolhatom be? – Smith elengedte a füle mellett a szavait, néha iszonyatosan szemét tudott lenni. S mivel most azt hitte, hogy neki van esélye az előléptetésre, ott ugráltatott mindenkit, ahol nem szégyellt.

- Eszedbe se jusson! – üvöltötte vissza, amikor rájött, hogy beszorult.

- Tízre készen kell lennie egy rakatnak!

- Kapd be, Smith! – Ellazította az izmait, és lassan, milliméterről milliméterre próbált visszakúszni. Teljesen kimerült, mire kiszabadította a karját.

- Donaldson, csipkedd magad! Itt a nagyfőnök!

- Beszorultam, úgyhogy mi lenne, ha befognád, amíg ki tudok mászni?!

Végre csend lett. Martinez hangját hallotta, akinek ez volt a legutolsó napja. Holnaptól már más lesz itt a főnök, és ha Leslie betartja a szavát, akkor nem ez az idióta Smith. Az a két hét színészkedés tényleg nem tűnt nagy árnak érte. Eszébe jutott a férfi arca, amikor megcsókolta. A hitetlenkedéssel kevert meglepetés. Valószínűleg nem számított hasonlóra.

- Ian, mit tudunk segíteni? 

Azt hitte, rosszul hall.

- Leslie?

- Azt mondtad, beszorultál. Ki tudsz jönni egymagad, vagy segítenünk kell?

Leslie higgadt hangja kicsit megnyugtatta. Nem ismerte a férfit, abból a futó találkozásból és a tegnapi beszélgetésből nem tudta megállapítani, milyen ember. Lehet, hogy a menyasszonya nem is hazudik, mert bizony ez benne volt a pakliban, de fáradt arcát nézve, valahogy segíteni szeretett volna neki. Akármi is fog kisülni a dologból.

- Megpróbálok kimászni, csak hagyjatok békén, oké?

- Rendben.

- És Leslie?

- Igen?

- Smith-t ne engedjétek a kapcsolóhoz! – Halkan mondta, a férfi hangjából ugyanis úgy ítélte meg, hogy ott térdel a padlón a lába felőli részen, tehát elég közel volt, hogy hallja.

- Értettem, főnök!

Lehunyta a szemét, és nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon. A francba, ezek szerint mégis sikerült! Igaz, a férfi közreműködésével, de ő lett a termelési részleg vezetője. Az öröm adott neki némi pluszt, hogy még egyszer kicsavarja magát az utolsó szakasznál. Érezte, ahogy elakad valamiben a ruhája, felszisszent, ahogy megvágta valami, de aztán már csak azt érezte, ahogy egy erős kéz megragadja a bokáját.

- Ian?

- Segítenél?

Soha nem kért segítséget, amióta itt volt, de úgy érezte, az alváshiány és az öröm együttese kiszívta minden erejét.

- Itt vagyok! – Leslie-nek eszébe sem jutott, hogy összekoszolhatja drága öltönyét, amikor behajolt, hogy elérje a karját. Komolyan aggódott, ez látható volt rajta. Ebben a pillanatban fel sem merült benne, hogy a megállapodásuknak annyi, ha Ian kórházba kerül.

Még ketten nyúltak oda, és segítettek kijutnia a gép alól. Megkönnyebbülten hagyta, hogy talpra húzzák, és megmozgatta a vállát.

- Ez kemény volt! – nyögte. – Köszönöm!

- A géppel mi a helyzet? – Smith elébe furakodott mindenkinek.

- Kiesett egy csavar, ami a szalagot tartotta. A szalagot a helyére tettem, de át kell nézni az egészet.

- Jó, de…

- Smith! – John Altman hangjára a férfi elhallgatott. – Beszélhetnék magával?

Smith a férfi komor arcát vizslatta, majd Ianre pillantott. Lehetett valami az arcán, mert elhúzta a száját.

- Ne mondjon semmit! – mondta, és faképnél hagyta őket.

- Gratulálok! – Leslie kezet nyújtott Iannek, és rámosolygott, aztán a mosoly le is hervadt az arcáról. – Te vérzel!

- Mi? – Ian a jobb oldalára pillantott, és felnyögött. – Éreztem, hogy megvág valami, de azt hittem, csak egy karcolás.

Martinez azonnal ott termett.

- Ezt fertőtleníteni kell!

- Jól vagyok!

- Ma még én vagyok itt a főnök, és nem tűrök ellenkezést!

- Fogadjon szót, Donaldson! – John kezet nyújtott a férfinak. – Leslie elkíséri majd a személyzeti osztályra, ha végzett.

- Rendben. Köszönöm, Mr. Altman!

John elgondolkodó tekintettel felelt.

- Ne nekem köszönje! – mondta, mielőtt elment volna, hogy beszéljen Smith-szel pár szót.

Egyikük sem szólalt meg, amíg be nem értek az irodába. Ian előszedte az elsősegélyfelszerelést, és azzal babrált, míg Leslie körbejárt, és megérintett egy-két dolgot. Csoportképet az asztalon, baseball kesztyűt a széken.

- Megköszönhetem? – ült le Ian az asztal szélére.

- Őszintén szólva, annyira nem kellett győzködni. Kedvel téged, Smith-t meg nem tartja alkalmasnak a csapatmunkára.

- Mert egy seggfej!

- Nem kedvel téged.

- Észrevettem. Nagyon biztos volt a dolgában. – Iant kicsit megnyugtatta, hogy az állást nem teljesen Leslie-nek köszönheti, hanem saját magának is. Lassú mozdulatokkal kibújt a kezeslábas felső részéből, és fintorogva levette elszakadt, véres trikóját. – Nem is olyan vészes – állapította meg.

- Aggódtam érted. – Leslie ezt habozva mondta. Igyekezett nem a félmeztelen férfit bámulni, de nem igazán ment. Arra számított, hogy löttyedt bőrt lát majd, de attól eltekintve, hogy a hasa nem volt lapos és feszes, egész jól nézett ki. Bele sem mert gondolni, milyen keményen kellett küzdenie, hogy ennyit lefogyjon.  

- Gondolom. – Ian fertőtlenítő kenőcsöt szedett elő. – Ha bajom esik, és nem tudok bejárni dolgozni, fuccsba megy az egyezségünk.

- Kereshettem volna valaki mást.

Ian felpillantott. Leslie bizonytalan mosollyal nézett rá. Viccelődni próbált, és ez a tegnapihoz képest elég nagy előrelépésnek számított. Azt gondolta, hogy a férfi szemétkedni fog vele, amiért letámadta, és megcsókolta, ám most meglepetés érte.

- Feladhattál volna valami hirdetést.

- Nem is hangzik rosszul. – Leslie odalépett hozzá, és tétovázva megfogta a csuklóját. – Először kezet kellene mosnod, és úgy kitisztítani, nem?

- Nem lesz semmi bajom.

- Én azért nyugodtabb lennék. – Leslie kezet mosott a fali csapnál.

Ian végül hagyta, tegyen, amit akar. Maga mellé ejtette a karját, és a férfit figyelte. Nem volt az a kimondott szépfiú, de széles arccsontja, egyenes vonalú orra, keskeny ajka vonzóvá tette. A haja sötétbarna volt, a szeme pedig valami egészen különleges színű, a napfényben óborra emlékeztette, idebent sötét volt, akár a mahagóni. Magas volt, karcsú, ilyen alakról álmodott mindig is.

Nem volt az esete. Sokkal jobban szerette, ha fiatalos vidámság süt valakiből, nem a keserűség. Sajnálta Leslie-t, őt is hagyták már el, tudta, milyen érzés. Nem egyszer sebezték meg úgy, hogy azt hitte, nem fog tudni talpra állni. Mégis képes volt továbblépni. Segített a napi rutin, a munka, a szüleiről való gondoskodás és a barátai támogatása. Ám Leslie magányosnak látszott, elveszettnek, és szomorúnak. Igaz, ez nem volt csoda, hiszen még a családja is a menyasszonyát támogatta, és nem őt.

- Ez lehet, hogy csípni fog – figyelmeztette éppen a férfi, de nem is érzett semmit, mert Leslie ekkor nézett fel.

- Szép a szemed – mondta ki, ami először az eszébe jutott.

Leslie elutasító arcot vágott.

- Verd ki a fejedből!

- Micsodát?

- Hogy megcsókolsz.

Ian lassan elvigyorodott, pedig a fertőtlenítő tényleg csípett, könnybe lábadt tőle a szeme.

- Nekem eszembe sem jutott…

Leslie lehajtotta a fejét, és gyors mozdulatokkal leragasztotta a sebet.

- Vigyázz rá! – mondta. Visszament a mosdóhoz, lemosta a kezéről a fertőtlenítőt.

- Köszönöm! Elkísérsz az öltözőbe?

- Minek?

- Hátha útközben rosszul leszek. Nem vennéd a lelkedre, ha történne velem valami, ugye?

- Neked ez egy játék?

Ian felegyenesedett. Felmarkolta a trikóját, és elkomolyodva válaszolt.

- Ez csak a te fejedben megy vérre. Ne várd, hogy én is életre-halálra menő küzdelemnek tekintsem, mert arra nem vagyok hajlandó. Tartozom neked, amit vissza fogok fizetni a következő két hétben, de a saját szabályaim szerint játszom.

Leslie a szavait emésztve követte, viszont csak akkor válaszolt, amikor bezárult mögöttük az öltöző ajtaja.

- Nem vagyok meleg!

- Ezt már mondtad. – Ian váltóruhát szedett elő a szekrényéből, és a zavar legkisebb jele nélkül elkezdett átöltözni.

- Akkor miért csókoltál meg tegnap?

- Nem volt jó?

Leslie-ben felmerült, hogy megüti. Tehetetlen dühében inkább az egyik szekrény oldalára csapott.

- Nem – szűrte a fogai között.

- Értem.

- Fenét érted! Nem vagyok olyan, mint te! Nem akarok veled csókolózni, sem…

- …dugni? – Ian ártatlanul közbevágott.

- Hogy te mekkora seggfej vagy!  

- Korábban kellett volna meggondolnod, mielőtt segítséget kértél tőlem! – Ian felhúzta a kezeslábas cipzárját, és csípőre vágta a kezét. – Nem vagy az esetem, de bosszant, hogy csak egy megzsarolható kis buzit látsz bennem!

- Ez nem igaz!

- Pedig nekem nagyon úgy tűnik, bár nem látszol rossz srácnak.

- Ezért elhatároztad, bosszúból megfektetsz, vagy mi?

- A bosszút meghagyom neked és az exednek. Én csak jól akarok szórakozni, ha már két hétig egy olyan férfihoz leszek kötve, aki minden egyes alkalommal elmondja, hogy nem meleg.

- Én csak megpróbálom megértetni veled, hogy elég hiteltelen lenne, ha hirtelen egymást nyalva-falva jelennénk meg a nyilvánosság előtt.

Ian pislogott kettőt, aztán felnevetett.

- Nem kell egymást nyalnunk-falnunk, de azért az is elég hiteltelen lenne, ha hozzád sem érnék. Márpedig te minden egyes közeledésemre úgy nézel rám, mint egy ijedt nyuszi.

- Ez nem igaz!

- Legközelebb lefotózlak.

- Mi a fenét akarsz ezzel elérni?

Ian zsebre dugta a kezét, kissé széttárta a lábát, úgy nézett rá egészen komolyan.

- Talán azt, hogy ne vedd túl komolyan az életet. Az exed megcsalt, kidobtad, bosszúból ellened fordította, akit lehetett. Pont. Nem gondolkodtál még el azon, hogy szerencsés vagy? El is vehetted volna feleségül – vont vállat. – Arról nem is beszélve, hogy azok a barátaid, akik hisznek neki, talán nem is az igazi barátaid. Ha tényleg azok lennének, nem ülnének fel az első pletykának. Gondolj arra, hogy Altman elhitte-e, amit az a nő összehordott rólad?

- Nem.

Ian bólintott.

- Na, látod!

- És a szüleim?

- Arra nem tudok mit mondani, nem ismerem őket. Talán csak attól félnek, rosszul döntöttél, és nem akarják, hogy megbánd.

- Te mindenkiben a jót látod?

- Ha csak a rosszat látnám, fel is vághatnám az ereimet.

Leslie lehunyta egy pillanatra a szemét.

- Elég szánalmas, hogy csak az jár a fejemben, hogyan tegyem pokollá az életét, ugye? – sóhajtott fel fáradtan. – Olyan vagyok, mint ő.

- Emberből vagy, és senki sem lehet tökéletes.

Leslie a férfit nézte.

- Sajnálom, hogy belekevertelek.

Ian a szemét forgatta.

- Segítettél nekem, ezért úgy fair, hogy én is segítek neked. De az én szabályaim szerint játszunk, ha már hírbe kell hoznom magam veled.

- Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul nézek ki.

- Most éppen elég nyúzottnak tűnsz.

- Rosszul aludtam.

- Ebben most kivételesen megegyezünk.

- Rémálmok?

- Anyám nem volt jól.

- Sajnálom.

Ian erre csak megrázta a fejét, és elindult feléje.

- Igazából azon gondolkodtam, hogy jó ötlet volt-e elfogadnom az ajánlatod?

- És?

- Talán kisülhet belőle valami.

- Nem fogok lefeküdni veled!

Ian végre megint felnevetett. Jókedvűen nézett rá, a kék szemek ragyogtak, ahogy az ég a nyári forróság idején.

- Azt hallottam, hogy nem áll fel, ezért nem is vagy olyan csábító.

- Bedőlsz a rosszindulatú pletykáknak?

- Én nem vagyok a barátod. Alig ismerlek. Nem tudhatom, mi igaz, és mi nem.

Leslie a mellkasára tette a kezét, hogy távol tartsa magától.

- Nem!

- Mit nem?

- Nem akarom, hogy hozzám érj!

- Undorodsz tőlem?

- És ha igen?

- Tegnap meglepetést láttam rajtad, undort nem.

- Azért, mert váratlanul ért.

- Téged váratlanul bárki lecsókolhat?

- Miért kötsz bele mindenbe?

- Mert nem látod saját magad – vigyorgott Ian, és nekiszorította az egyik szekrénynek. – Elhiszem, hogy nem vonzódsz hozzám.

- Akkor?

- Csupán megdöbbentően esetlennek tűnsz a jelenlegi helyzetben.

- Te most sértegetsz?

Ian kuncogott. Fekete haja, amit kétoldalt felnyírtak, kócos volt. Fülében ezúttal egy sötétkék kő szikrázott.

- Lehet, hogy mégis tetszel nekem – mondta.

- Lehet, hogy mégis rossz ötlet az egész. – Leslie el akarta tolni magától, de elfelejtette, hogy a férfi megsérült. Megránduló arcát látva megdermedt. – Bocsánat!

Ian szitkozódott, aztán a vállánál fogva szorította a szekrénynek. Megcsókolta, a nyelvét ismerősen húzta végig az alsó ajkán. Szemtelenül kihasználta, hogy Leslie nem akart fájdalmat okozni neki, és hozzásimult. Finom csókja lassan egyre forróbb lett, a nyelve besiklott a szájába, felfedezte minden zugát.

Leslie nem akart hinni az érzékeinek. Ian fittyet hányt a kérésére, kicselezte, elérte, hogy megint sarokba legyen szorítva. Dühítette a dolog, másrészről ott volt a kíváncsiság. Mit tud nyújtani egy férfi? Egyáltalán milyen egy férfi csókja? Lassan lehunyta a szemét, a fertőtlenítő csípős szagát érezte az orrában, a citrom friss és a fűszerek izgató illatát. A férfinak mentol íze volt, a nyelve fürge volt, és szenvedélyes. Utoljára talán évekkel ezelőtt csókolózott ilyen hévvel, amilyennel Ian elvette tőle, amit akart.

Sokáig csak álltak, néma csendben. Leslie nem akart megszólalni, ahhoz túlságosan zavarban volt. Furcsán érezte magát, amiért engedte, hogy a férfi megcsókolja. Megint. Nem undort érzett, inkább zavart, amiért nem hagyta hidegen a csók. Nem arról volt szó, hogy felizgult volna, inkább csak kellemesen érezte magát. Még akkor is, ha Ian csak játékból tette, elérte, hogy felfigyeljen a világra, amit eddig valahogy a tudata mélyére száműzött.

Ian nem tudta, mit mondjon, amitől a férfi nem ugrik azonnal a torkának. Tisztában volt azzal, hogy Leslie nem meleg, de képtelen volt nem heccelni. Ki akarta zökkenteni abból a mélabúból, amibe zuhant a menyasszonya miatt. Tudta persze, hogy mennyire sebezhető most, és mennyire vágyik némi emberi melegségre, ez olyan nyilvánvaló volt. Nem kellett volna ezt kihasználnia, és undok dögnek érezte magát, mégse volt képes leállni. Aranyos volt, ahogy nem nézett a szemébe, és piros volt az arca. Vajon a barátnője látta valaha így?

- Elkísérsz a személyzetire? – kérdezte végül halkan.

- Igen. 

Odakint merte csak megkérdezni.

- Haragszol rám?

- Igen. Nem.

- Most akkor melyik?

Leslie megtorpant. Közeledett az ősz, hűvös szél suhant át az épületek között.

- Én akartam, hogy segíts. Számítanom kellett volna arra, hogy ennek ára lesz.

- S még így is akarod?

- Igen.

- Bolond vagy!

- Te mit tennél a helyemben?

- Nem tudom. Azt hiszem, megpróbálnék továbblépni.

- Én soha nem voltam a megalkuvós fajta, még ha annak is látszom jelenleg. Igaz, hogy ez csak egy kicsike kis szúrás lesz Sophie-n, de attól még szúrás lesz az önérzetén. Talán anyámék egyszer megbocsátanak, de addig talán elgondolkodnak, hogy miért tettem.

- Ez boldoggá tesz?

- Soha nem voltam nagyravágyó.

Ian lassan elvigyorodott.

- Rendben. Kössünk alkut! Megteszem, amit kérsz a következő két hétben, de cserébe te is megteszed, amire kérlek.

- Bizonyos határokon belül – egészítette ki Leslie nyugodtan.

- Természetesen.

- Nem fogok lefeküdni veled!

- Biztos? – Ian egész testével feléje fordult, kihívóan felvonta a szemöldökét. – Úgy vettem észre, nem hagylak teljesen hidegen.

- Ez még nem jelenti azt, hogy feláll rád a farkam! – tört ki belőle, pedig ilyesmit soha nem mondott még senkinek.

Ian először fojtottan kuncogott, aztán harsány röhögésben tört ki, és a szemét törölgette. Amikor a férfira nézett, a kék szempár a nyarat idézte, tikkasztó hőséget, hűs zuhanyt, meztelen testeken egybefolyó verítéket.

- Végre! Eddig valahogy úgy éreztem, mintha valami ködön keresztül beszélnél velem.

Leslie a homlokát ráncolta, de sejtette, mire gondol. Az elmúlt napokban úgy érezte, mintha nem is a saját testében létezne, az Ian által említett ködön keresztül szemlélte a világot, és hirtelen, teljesen váratlanul a valóság mellbe vágta. Mintha álomból ébredt volna, pedig megállapította már egyszer, hogy nem alszik, ám most megint tiszta volt a feje a fáradtság ellenére. Nem válaszolt, vállat vont. Ian nem erőltette a dolgot, csak felvette a léptei ritmusát, ahogy továbbindultak a főépület felé.

- Kérdezhetek valamit?

- Igen.

- Ha egyszer mégis feláll rám a farkad, akkor lefekszel velem? – Ian vigyorogva kérdezte, de Leslie valamiért mégis úgy érezte, teljesen komolyan gondolja. 

- Nem!

Ian nevetésétől neki is mosoly jelent meg a szája sarkában, és nem tette szóvá, hogy összeér a karjuk…