1. fejezet

Ai: Ments meg! I.

Javította: Fuszi

Az író megjegyzése: A Ments meg! nem csak az én történetem, hanem még két ihletadómé. Az 1. rész főszereplőjét, Amenadielt Ruka „teremtette meg”, és bár nem egy könnyű helyzetben levő fiú jellemrajzát kaptam tőle, élvezet volt dolgozni vele. A 2. részben szereplő Harut pedig Meli alkotta meg, aki Di tökéletes ellentéte, így igazán kihívás volt írni róla. Mindkettejüknek köszönöm!

1.

            A füst kezdett átszivárogni a vékony falakon keresztül. Köhögni kezdett, lecsúszott a padlóra.

- Kérlek, ne csináld, hallod?! – Újra nekiállt ököllel ütni a falat, köhögött, és könyörgött tovább. – Ne csináld! – Majdnem elsírta magát, a füst csípte a szemét.

- Nem bírom tovább, Di! – Anton hangja fátyolos volt, alig hallotta, pedig csak az a vékony fal választotta el őket egymástól.

- Tudom, de nem érhet így véget! Ki kell bírnunk! Haza akartunk jutni, emlékszel?!

- És mi lesz, ha hazajutunk? Az emlékek akkor is jönnek velünk, és én nem bírok ezzel élni! Nem bírom! – Köhögő zokogásba fúlt a hang, és a füst csak áramlott tovább. – Azt akarom, hogy vége legyen! Nem bírom ki, hogy még valaki hozzám érjen, Di!

Lehunyta a szemét, és a szájára szorította a tenyerét.

- Élve elégni jobb lesz? – kérdezte, és érezte, ahogy a dühödt kétségbeesés szétáramlik benne. – Nincs itt senki, Anton, te is tudod! Korán van, egyikük sem néz felénk még órákig, de addig meg… - Köhögött. – Addig leég az egész, és mi is vele együtt! Mind meg fogunk halni, Anton! – ordította, és megint ütni kezdte a falat, nem érdekelte, hogy már véresre horzsolta a kezét.

- De vége lesz! Már nem fognak minket bántani többé!

Nem tudta, mit mondhatna. Már hallotta odaátról a tűz ropogását, ahogy elkezdte felemészteni Anton sivár szobájának tárgyait. Az ágyat, amin minden éjszaka megerőszakolták. Az asztalt, amire azt a kevés kaját kapták. A kopott szőnyeget középen. El tudta képzelni Anton elmondása alapján, és mert az övé ennek a tükörképe volt, kivéve, hogy ez sarokszoba volt.

Nem tudta, hány napja, hete, hónapja, éve voltak rabok ezekben a szobákban. Itt az állandó félhomályban csak az esték mutatták az idő múlását. Férfiak és nők jöttek-mentek. Ha jól viselkedett, megúszta verés nélkül, és ha nagyon jól, akkor még jutalomban is részesült. Sétában egy kies udvaron, ahonnét a magas falak miatt még a Napot sem látta, csak az ég egy apró szeletét. Ezek a pillanatok éltették, mióta idekerült.

Antonnak ez nem volt elég, alig pár hónapja lehetett itt, de már most feladta az életet. Ő viszont más volt, ő nem akarta feladni. Haza akart jutni a családjához, hiába mondták meg neki, ha megszökik, úgyis megtalálják otthon. Vállalta volna a kockázatot, hogy megölelhesse az anyukáját, és elmondja neki, nem szökött meg, nem önként hagyta el őket.

Utolsó találkozásukkor veszekedtek, a szülei nem akarták elfogadni, hogy meleg. Világgá akart menni, ám nem jutott messzire. Csak egy férfi karjaiba, akinek hitt, mert hinni akart, és megfizette az árát. Minden egyes nap annak a rossz döntésnek az árát fizette, amikor férfiak szorították a lepedőre, és hatoltak belé, kurvának hívva őt. Bemocskolták, és el akarták venni a hitét, az álmait, mindent, ami ő volt. Dacolt velük, nem adta fel.

Kialakította a napi rutinját. Tornázott, hogy ha adódik pillanat a szökésre, formában legyen. Megevett mindent, amit elé tettek, ugyanezért. Verseket próbált felidézni, amiket a suliban olvastak, vagy dalszövegeket, amiket egykoron rongyosra hallgatott. Igyekezett kitörölni a fejéből az előző fiúkat, akiket elvittek, és soha többé nem hallott róluk.

Mosolygott, miközben erőszakot tettek rajta, mert az a pillanat, amikor az arcán érezte a szellőt, megérte ezt az áldozatot. Jófiú volt, akit szerettek a fogvatartói és az esti vendégek is. Belül pedig haldoklott, néha világgá tudta volna üvölteni a dühét, a kétségbeesését. Nem tette, csikorgó fogakkal ugyan, de hallgatott. Élni akart.          

Anton pár napja határozta el, hogy véget vet az életének. Nem mondta el, hogyan képzeli, de valahogy sikerült öngyújtót szereznie, és eldugnia az egyik kilazult padlódeszka alá. Tudta, hogy a fiútól már a tükröt is elvették, mert összetörte, hogy felvágja az ereit. Nem adott neki sok időt, hogy őt is elvigyék, amivel Anton is tisztában volt. Ezt akarta valószínűleg megakadályozni azzal, hogy felgyújtja a helyet. Az időpontot ezúttal jól választotta, napközben volt pár óra, amikor rajtuk kívül senki nem volt ott.

- Én nem akarok meghalni, Anton! – tört ki belőle. – Haza akarok menni! Élni akarok!

- Ez neked… - Köhögésbe fulladt a kérdés, Anton mintha nevetett volna. – Tudod, milyen szépek… ezek a lángok? – hallotta kis idő múlva. Szinte csak suttogás volt, teljesen a falra kellett tapadnia, hogy értse. A füst tovább áramlott, a tűz pattogása erősebb lett, elnyomták a fülében dübörgő szívverése hangját.

Kétségbeesetten körbenézett. Hiába kiabál, senki nem fogja hallani a többi fiún kívül. Kijutni nem tudnak, rács volt az ablakon. Itt fognak meghalni, ahogy Anton akarta. A földön kúszott az ágyhoz, és lerángatta róla a lepedőt. Köhögve bebotorkált a picike fürdőszobába, és megengedte a kádba a vizet. Tudta, hogy ebben a régi épületben nincs tűzjelző, nincs semmi, ami megvédheti őket a lángoktól.

Abban reménykedett, hogy valaki észreveszi a füstöt, felfigyel a kiabálásra. Áthallatszott a többiek hangja, érezték a füstöt, hallották Antont, és féltek. Az ő fejében is száguldoztak a gondolatok, két köhögés közben vízbe mártotta a lepedőt, és magára csavarta. Ügyelt arra, hogy a szája elé is jusson egy darab, majd visszament a szobába, és megdermedt.

Anton sikolyától kirázta a hideg, a félelem jegesen mart a gyomrába, alig kapott levegőt, és ennek semmi köze nem volt a füsthöz, a falat lassan felemésztő lángokhoz. A fülére tapasztotta a tenyerét, hogy ne hallja a fiú sikoltozását, de ez csak tompította a hangot, nem szüntette meg. Visszamenekült a fürdőbe, a kád szélén már átlocsogott a víz, bokáig gázolt benne. Nem akart sírni, erős akart maradni, de a hangok összefolytak az égő fa ropogásával, eggyé olvadtak, benne vertek tanyát, és nem akartak abbamaradni, nem akartak véget érni.

Nem tudta, mi a borzasztóbb, az utolsó, tompa nyögés vagy a tűz vibrálása, amely kékes-narancssárgás lángjaival éppen elkezdte felfalni a szobát. Visszahátrált, bokáig állt a kilocsogott vízben, és lekuporodott. A szája elé húzta a lepedőt. Antonnak nem volt szerencséje, nem fulladt meg a füstben, a tűz gyorsabb volt. Most attól félt, hogy neki is ez a sors jut majd, és nem csak neki, de a többi fiúnak is. Rettenetesen dühös lett, ami félelemmel párosult, és nem maradt más, csak a rideg valóság. Meg fog halni.

            A parancsnok hangja a fülesben keményen koppant, ahogy odakintről elmondta a helyzetet. Ryan hallotta, ahogy Georgie zihálva veszi a levegőt, valahonnan a lépcső tetejéről pedig Mike káromkodását vélte felfedezni. Az egyemeletes, régi téglaház körülöttük lángolt, a füst betöltötte a levegőt, alig láttak, és ha nincs az oxigénmaszk, megfulladtak volna.

Nehézkesen felcammogott a lépcsőn, és megállt Mike mellett. Onnan tudta, hogy ő az, mert ha nagyon kiakadt, a férfi úgy káromkodott, akár egy kocsis. Georgie mögötte jött, egy pillanatra ő is megállt. A lángok a falakat nyaldosták, a füsttől alig láttak, de a fiúnak jó szeme volt.

- Mi az isten ez?

Lakatok lógtak az ajtókon, az egyik távolabbi mögül mintha fulladozó köhögést hallottak volna.

- Parancsnok, itt Cassidy! – Ryan Georgie-t balra, Mike-ot pedig a szemben levő ajtókhoz irányította. Jobbra indult, óvatosan lépkedett, nem szeretett volna a földszinten kikötni. Tavaly Owen nem figyelt a lába elé, és azóta is járni tanult, mert lezuhant két emeletet, és csoda volt, hogy egyáltalán túlélte. – Erősítésre van szükségünk. – Tömören elmondta, mi a helyzet. A lépcső elég stabilnak tűnt felfelé, ha eloltják a korlátot és a falakat nyalogató lángokat, talán sikerül mindenkit levinniük. Közben nagyon reménykedett, hogy téved, és a szobák üresek.

Fejszével verte le az első ajtó lakatját, majd szét a zárat. Oldalra állt, nem szeretett volna a tűz útjában lenni, ha esetleg az oxigéntől berobban. Belökte az ajtót, füst csapott ki, hallatszott a tűz ropogása. Beljebb ment, lassan mozgott. A kevés bútort már lassan felemésztették a lángok, egy összekuporodott alak a sarokban hevert. Odaoldalazott, letérdelt elé. Nem volt biztos abban, hogy jól látja-e a hőségben a mellkas lassú emelkedését-süllyedését, de nem akarta itt hagyni ezt a pici testet. Felemelte, visszafelé még jobban vigyázott, hogy lehetőleg stabil helyekre lépjen. A folyosón Mike-ba ütközött, aki mutatta, hogy két szobát üresen talált. Minden szó nélkül elvette tőle a fiút, és elindult lefelé. Georgie végig motyogott, a fülesben recsegett a hangja. Egy gyereket cipelt a vállán, a kis test mozdulatlan volt.

- Parancsnok, emberek vannak idefent. Erősítést kérek! – Ryan továbbindult.

- Elég rossz állapotban van a ház, Cassidy! Nem küldhetek be senkit! Gyertek ki!

- Wilson és Morgan elindult kifelé!

- Cassidy!

- Parancsnok, gyerekek vannak idebent!

A parancsnok elnémult. Pár másodperc múlva válaszolt csak.

- Bemegyünk, Cassidy!

Ryan nem érzett elégedettséget, igazság szerint semmit, csak az adrenalin tüzelte haragot. Továbbment, futni akart, betörni az ajtókat, remélni, hogy nincs több gyerek, akiket itt hagytak élve elégni ezen az átkozott helyen! A többéves rutin viszont visszatartotta a meggondolatlanságtól. Ismerte a tüzet, szerette nézni színes, lobogó lángjait, melegedni mellette, de amennyire szerette, ugyanannyira gyűlölte is kiszámíthatatlansága és olthatatlan éhsége miatt.

Egy idő után nem számolta, mennyi szobában járt. Körülötte már haragosabbak lettek a lángok, egy helyen beszakadt a padló, alig tudott továbbmenni. Az erősítés közben megérkezett, betörték a folyosó ablakát, és a csörlővel kirántották a rajta levő rácsot. A tűz az oxigéntől gyorsabban kezdett égni, a hőség kezdett elviselhetetlen lenni. Egy szoba volt még hátra, a parancsnok már üvöltözött a fülesben, hogy azonnal menjen ki. Amíg megteheti.

Megfordult a fejében, hogy engedelmeskedik, de ha megmenthet egy gyereket, akkor meg fogja tenni. Nem hagyhatja itt a lángok martalékául, márpedig azok már szinte teljesen felfaltak itt mindent. Kivéve a padlót, a szőnyeg besüppedt a lába alatt, olyan érzete támadt, mintha vizes lett volna. Beljebb óvatoskodott, miközben a fülesében hangok recsegtek, pattogott a fa, ahogy égett, és víz csobogott.

Még beljebb ment, lassan belökte az ajtót. Centiről centire lépkedett a bokáig érő vízben, amely a kád peremén csapott át. A test szorosan a hideg porcelánhoz tapadt, össze volt kuporodva, ahogy lehajolt érte, felfedezte a lepedőt, amelyet magára csavart. Elhúzta az arc elől, aztán a parancsnok hangjára összerezzent, és inkább felnyalábolta. Emlékezetből haladt visszafelé, kétszer úgy érezte, a padló nem bírja el kettejük súlyát, de aztán elérte a lépcsőt. Lefelé botladozott, a hőség szinte ráolvasztotta a ruhát, a fiú olyan mozdulatlan volt, hogy komolyan felmerült benne, már nincs benne élet.

A kifelé vezető folyosón leszakadt egy gerenda, ott lángolt előtte, és még örülhetett is, hogy eddig bírta. Volt annyi hely, hogy át tudott bújni alatta, a fiúra megpróbált teljesen ráhajolni, hogy ne érjék a lángok. Felpillantott, amikor átért, aztán igazított egy kicsit a kis testen, és amennyire csak tudott, rohanni kezdett kifelé.

Káosz fogadta odakint, szinte furcsa volt a világosság, fényszórók és vakuk villogtak feléje. Kezek nyúltak feléje, elhúzták az épülettől a mentősök felé. Kiragadták a karjaiból a fiút, és oxigénmaszkot tettek az arcára, míg ő a sajátjától megszabadulva levegő után kapkodott. Mike megtartotta, amíg kilihegte magát. Közel állt az összeeséshez, nem tudta, mennyi ideig volt odabent, de túl sok volt. 

- Jobb lesz, ha leülsz, haver! – Mike az egyik kocsihoz kísérte, míg ő a fiút újraélesztő mentősöket figyelte. – Hé, te mindent megtettél érte!

- Tudom. – Rekedt volt a hangja, pedig nem is nyelt füstöt. – Hol vannak a zsaruk? Tudni akarom, mi a franc ez a hely! – A fiú láthatóan lélegzett, mert az egyik mentős felkiáltott, és már tették is be az autóba.

- A parancsnokkal beszélnek éppen. Ő legalább annyira választ akar kapni erre a kérdésre, mint mi itt mindannyian – felelte Mike sötéten.

Ryan az épületet nézte, amit a többiek oltottak tovább. Víz folyt a járdán, a hőségben pedig már párolgott is el. Késő délutánba hajlott az idő, és még messze volt a nap vége, habár ezek után legszívesebben elment volna az edzőterembe, és addig püfölte volna a bokszzsákot, míg megfájdulnak a kezei. A legjobban viszont azt szerette volna, ha azt az alakot verheti, aki ezt az egészet művelte azokkal a szerencsétlenekkel…

            A kórház folyosóján nagy volt a nyüzsgés a hajnali óra ellenére. Ryan fáradtan a nővérpulthoz ballagott, és megérdeklődte, hol találja azokat a gyerekeket, akiket behoztak.

- Valamelyiküknek a rokona?

- Tűzoltó vagyok. Tudni szeretném, hogy vannak.

A nő arca megváltozott.

- Maga is ott volt? – kérdezte résztvevően.

- Igen.

- Hallottuk hírét, mi volt ott… Fenn vannak a hatodikon. Felszólok a doktor úrnak, hogy megy. Majd ő elmondja, amit kell.

- Köszönöm. – Ryan a lifthez vonult, igaz, szívesebben sétált, de fárasztó napja volt.

A hatodikon egy orvos várt rá a lift előtt.

- Maga a tűzoltó?

- Igen. Ryan Cassidy.

- Dr. Dickson. – Kezet fogtak. – Jöjjön, igyon velem egy ramaty kávét.

- Kösz.

A kávé tényleg pocsék volt, Ryan fintorogva felhajtotta, és kidobta a papírpoharat. Dickson rosszkedvűen lötykölgette a sajátját, láthatóan nem bírta meginni, de kidobni se akarta.

- Két gyereket nem tudtunk megmenteni – bökte ki kelletlenül. Most látszott, mennyire fáradt és szomorú.

Ryan keze ökölbe szorult, és nekidőlt a falnak.

- A többiek? – nyögte ki.

- Hárman az intenzíven. Lélegeztetőgépre vannak kötve. Nem tudjuk, hogy túlélik-e. Ketten megfigyelés alatt, ők szívták be a legkevesebb füstöt, és a tűz sem érte el őket. Szerencséjük volt. Két nyomozó is járt itt, beszélni akartak velük, de nem engedtem. A kollégákkal megvizsgáltuk őket, és állandó felügyelet alatt vannak az őket ért trauma miatt. – Dickson kelletlenül Ryan szemébe nézett. – Nem a tűzre gondolok ezalatt.

Ryannek a lakatok jutottak az eszébe. Nagyot nyelt.

- Mondtak valamit?

- Ne vicceljen! – Dickson egy hirtelen mozdulattal felhajtotta a kávét, és belevágta a kukába a poharat. – Egyetlen szót sem szólnak, nem láttam még senkit, akik úgy rettegtek volna, mint ők. Még a nevüket sem árulták el. Nyugtatót kaptak, hogy megvizsgálhassuk őket. Tele vannak sérülésekkel, verésnyomokkal. Rendszeres erőszak elszenvedői voltak. – Dickson keze ökölbe szorult. – Mondja meg nekem, Cassidy, hogyan képes valaki ilyesmit tenni valakivel?! Főleg gyerekekkel…

- Bárcsak tudnék erre válaszolni…

- A nyomozók azt mondták, elkapják, akárki is tette, de mindannyian tudjuk, hogy erre vajmi kevés esély van. Mi megtesszük, ami tőlünk telik.

- Köszönöm.

- Ne köszönje! Ez a munkám, ahogy a magáé az, hogy kihozta őket abból a pokolból.

- Az utolsó fiú, akit kihoztam, ő életben maradt? – Ryannek nem ment ki a fejéből a fiú. – Újraélesztették a mentősök még a helyszínen.

- Gépen van. Imádkozzon érte!

Ryan keserűen arra gondolt, hogy az a fiú vajon mennyit imádkozott azért, hogy kijusson onnan a hátsó szobából?

            Mindennapos vendég lett az osztályon. Dickson már meg se lepődött, ha ott találta. A rendőröknek sikerült két fiút azonosítania, eltűntként voltak nyilvántartva, és a szüleiket is megtalálták. Egyikük a gépen levő három gyerek egyike volt, a másik az, aki könnyebb sérülésekkel megúszta. A negyedik napon a fiú öngyilkos lett, és bár Dicksonék mindent megtettek, ami lehetséges volt, nem tudták megmenteni az életét.

A média felkapta az esetet, miután nyilvánosságra hozták, mi folyt a külkerület nemrég leégett épületében. A valószínűsíthetően szexrabszolgának tartott gyerekek híre hamarosan mindenhol elsőbbséget élvezett. Politikusok és rendőrök nyilatkoztak, pszichológusok fejtegették, milyen következményei lehetnek az átélt szörnyűségeknek. Az öngyilkos fiú anyja élő adásban követelte, hogy találják meg a tetteseket.

A házban talált holttestet még a második héten sem sikerült azonosítani, viszont még két gyereknek találták meg a családját, kettőről pedig kiderült, hogy árvaházból szöktek meg. Azokét is, akik nem élték túl a tüzet. Ryan a rendőröket nyaggatta, amikor kiderült, hogy az utolsóként kimentett fiúról még mindig nem tudják, kicsoda.

- Könnyebb dolgunk lesz, Cassidy, ha magához tér, és elmondja, ki ő.

- Mi lenne, ha magához térne, és esetleg a családja lenne mellette?

Archer nyomozó fáradtan nézett rá.

- Miért nem megy haza a magáéhoz, és hagy minket dolgozni?

Ryan felsóhajtott.

- Nőtlen vagyok.

- Akkor látogassa meg a barátnőjét!

- Miért baj az, hogy jót akarok annak a fiúnak?

- Ugyanazt szeretnénk, Cassidy, de nem vagyunk mindenhatóak. Megtesszük, amit tudunk, viszont nekünk is kell aludnunk, ennünk, és egy nap csak huszonnégy órából áll. Maga is tisztában van ezzel, nem igaz?

Ryan tűzoltóként ugyanúgy tudta ezt, mint Archer rendőrként.

- Sajnálom. Bosszant, ami történt. Nem megy ki a fejemből. – Lassan leereszkedett az Archer asztala melletti székre. – Nem foghatom fel, hogyan tehettek ilyesmit gyerekekkel!

- Ezt mi soha nem fogjuk megérteni.

- Valóban nem. – Ryan a kezét bámulta.

Archer megszánta.

- Hogy van a fiú?

- Az orvosok szerint jobban, de még nem tért magához, és nem merik a gépről se levenni.

- Az elmondása alapján az a fiú élni akart. Harcolt, pedig szinte nulla esélye volt az életben maradásra. Nem hiszem, hogy olyan könnyen feladja majd.

- Tudom. – Ryan maga sem értette, miért ragaszkodik annyira ahhoz a fiúhoz, akinek még a nevét sem tudta. Talán azért, mert szíven ütötte, hogy vészhelyzetben is képes volt összeszedetten gondolkodni. Vagy talán azért, mert ha akkor nem szegül ellen a kapott parancsnak, a fiú megfullad, vagy élve elég. S most képtelen volt elengedni attól félve, hogy meghal, és hiába volt a küzdelem.

Hazafelé menet a kórház felé fordult. A nővérek mindegyike rámosolygott, amikor elment előttük. Dr. Dickson kezet fogott vele, ahogy sietősen elhaladt mellette.

- Jobban van, talán ma délután levehetjük a gépről – mondta gyorsan, mielőtt bármit is tudott volna kérdezni tőle.

- Végre! – Az osztály szigorú előírásait betartva beöltözött, mielőtt belépett volna a kórterembe. A John Doe-ként nyilvántartott fiú megannyi gépre volt rákötve, mindegyik halkan csipogott, pityegett. Leült az ágy melletti székre, ahogy mindig, és felsóhajtott.

A fiúnak szerencséje volt. Nem szenvedett súlyos égési sérüléseket, hála a folyamatosan rázúduló víznek, viszont a füst megtette a hatását, és a tüdeje többször is összeomlott. Most, két hét után úgy tűnt, hogy mégsem volt hiábavaló a harc az életéért. Valószínűleg soha nem fog sportolni, és állandóan pipát kell magánál hordania, de Ryan úgy vélte, ez csekélyke ár lesz az életéért.

Kíváncsi volt, vajon a fiú kicsoda? Honnan való, kik a szülei, vannak-e testvérei? Mi a hobbija? Amíg ilyesmiken töprengett, nem azon gondolkodott, kik tehették ezt vele, s nem a düh fortyogott benne. Miközben a fiú szabályos vonásait nézte, azon merengett, vajon élhet-e majd teljes életet ezek után?

Óvatosan megérintette a vékony ujjakat, amelyek olyan törékenynek tűntek, mintha porcelánból lettek volna. Ahogy maga a fiú is. Vékony volt, szinte minden csontját meg tudta volna számolni a ráterített lepedőn keresztül. Dr. Dickson szerint sokat fogyott, amióta itt volt a kórházban, és ezt most maga is szemrevételezhette. Két tenyere közé fogta a kezét, hogy kicsit melegítse, még a kesztyűn keresztül is hidegnek érezte. A bőre olyan fehér volt, akár a hó, amivel éles kontrasztot alkotott hosszú, hollófekete haja. Vajon milyen színű lehet a szeme?

Az ujjak megremegtek a kezében. Összevonta a szemöldökét, és megszorította őket. A szemhéjak megrezzentek, és ahogy Ryan az egyik gépen látta, változásnak indult a fiú vérnyomása. Nem tudta, hogy ez mit jelent, de a biztonság kedvéért megnyomta a nővérhívó gombot. Nem szerette volna, ha a magához térő fiú első rémületében kitépi a csövet a torkából.

Minden olyan gyorsan történt. Még szinte vissza sem fordult az ágy felé, amikor a gépek mindegyike fura hangot adott ki, jelezve, hogy a beteg magához tért. A fiú hörgése hallatán kirázta a hideg, de aztán rájött, hogy csak levegőt próbál venni. Föléje hajolt.

- Ne, nem szabad! – Lefogta a kezét, nehogy elérje a száját. – Nyugodj meg, kórházban vagy!

Dr. Dickson! – kiabált hátrafordulva. – Nővér! – Visszahajolt a fiúhoz. – Nincs semmi baj! Ryan vagyok, én hoztalak ki a házból! Ne félj! Egy tubus van a szádban, mert nem lélegeztél, de mindjárt itt az orvos, és ki fogja venni. Nem lesz semmi gond, oké?! – A fiú rettegéssel teli felemás színű szeme beleégett az agyába, miközben ott vergődött alatta. – Biztonságban vagy, hallod?! Vigyázunk rád!

- Mi történt? – Dr. Dickson két nővérrel együtt rohant be, és félretuszkolták az útból, hogy a beteghez férjenek. – Most menjen ki, Ryan!

- De…

- Kifelé! – dörrent rá az egyik nővér, és ellenmondást nem tűrően kitaszította a folyosóra.

Hátrált pár lépést, míg elérte a szemközti falat, és nekidőlhetett. Letépte a maszkot, és mély levegőt vett. Szinte fájt, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a fiú élt át odabent. Lehunyta a szemét, de nem tudta kiverni a fejéből a könnycseppet, ami lefolyt a fiú arcán. 

Megivott két pocsék kávét a váróban, mire Dr. Dickson megjelent. Odament hozzá, és lerogyott mellé a kényelmetlen székre. Az a fajta keserűség égett a szemében, amitől Ryannek összeszorult a gyomra.

- Él.

Ryan kifújta az eddig visszatartott levegőt.

- Hál’ Isten!

- Levettük a gépről, de egyelőre megfigyelés alatt marad. A tubus miatt ideiglenesen nem fog tudni beszélni, bár kétlem, hogy megtenné.

- A nevét jó lenne tudni.

- Archer nyomozót értesítettem, bármikor itt lehet.

- Bemehetek hozzá?

Az orvos habozott.

- Tudja, hogy miken ment keresztül…

- Igen, de…

- Nem javaslom, Ryan. Amíg nem volt magánál, nem volt gond, hogy nála volt, viszont mindegyik kimentett fiú fél a férfiaktól, és kétlem, hogy ő kivétel lenne.

- Nem megyek közel hozzá. Meg sem akarom érinteni. Csak… Nem is tudom.

Dickson bólintott. Értette ő, pontosan értette. Vállon veregette.

- Ha azt látja, hogy felzaklatja a jelenléte, nem maradhat benn. Megértette?

- Igen, köszönöm.

Ryan megint beöltözött, és szinte tétován lépett be. Nem is ment az ágyhoz, félúton megtorpant. Ő, aki bármikor bement egy égő házba, most nem mert közelebb menni a fiúhoz. Csak bámulta a kimerült, sápatag arcot, a vérvörös szemeket, a nehezen emelkedő-süllyedő mellkast, a meg-megrebbenő ujjakat a fehér lepedőn.

- Ryan Cassidynek hívnak. Tűzoltó vagyok, én hoztalak ki az égő házból. – Tétován egyik lábáról a másikra állt. A fiú némán bámult rá, szinte zavaró volt a szeme, az a felemás tekintet. – Te voltál az utolsó, akit kihoztunk, és… aggódtam érted. Mármint nem tudtuk, ki vagy, és… - Utoljára talán kamaszként érezte ilyen zavarban magát. – Nemsokára itt lesz egy nyomozó, ha elárulod neki a neved, mármint leírod, akkor értesíti a családod. – Tudta, hogy butaságot csinált, a fiú szeme kerekre tágult a rendőr hallatára. – Nem kell beszélned, ha nem akarod! – lépett kicsit közelebb. – De talán a szüleid örülnének neked…

A fiú elfordította a tekintetét, a mennyezetet nézte. Ryan figyelmét nem kerülte el, hogy ökölbe szorul a keze. Megszánta, és a figyelmeztetéssel mit sem törődve, odament hozzá. Leült a székre, és megfogta a kezét. Egy pillanatra érezte az ellenkezést, de aztán a kéz elernyedt a tenyerében.

- A többiek nem mondtak semmit arról, ami ott történt velük. Rajtad kívül négyen maradtak életben. A tűz okát egyelőre nem ismerjük. – A kéz finoman megrebbent a tenyerében, de az arc mozdulatlan maradt. Felmerült benne, milyen idegrendszere lehet a fiúnak, hogy ebben a helyzetben is képes érzelemmentesen bámulni a levegőbe, mintha csak az időjárásról társalognának. Vagy talán a sokk miatt? Nem tudta eldönteni. – Nem fogja senki erőltetni, hogy beszélj arról, ami a házban történt veled. Nem kell mondanod semmit, ha nem akarsz. De talán jó lenne tudnunk, hogyan szólíthatunk. A John Doe nevet adtuk neked, de az nem igazán illik hozzád, nem igaz? – Megpróbált mosolyogni. – Különleges a szemed, még soha nem láttam hasonlót – váltott témát, mert nem akarta megijeszteni a fiút. – Tudod, kanadai vagyok, amikor a szüleim elváltak, anyámmal ideköltöztünk. Gyerekkoromban az öcsémmel volt egy huskynk, neki volt ilyen kék szeme. Garrettel maradt, amikor eljöttünk, és sokáig nagyon hiányzott. – Halkan felnevetett. – Ez aztán a bók, mi? – És akkor a fiú lassan ránézett. – A másik a smaragdra emlékeztet, úgy csillog, mint valami drágakő – folytatta. – Volt egy barátnőm, aki nagyon szerette volna, ha ilyen eljegyzési gyűrűt kap tőlem, de csalódnia kellett. Egy tűzoltó soha nem fog annyit keresni – húzta el a száját, és észre sem vette, hogy a szemébe is mosoly költözött.  

- Jó napot! – Archer hangjára a fiú úgy rándult össze, mintha megütötték volna.

- Semmi baj! Ő itt Archer nyomozó!

A nyomozó egy kolléganőjével érkezett, akit Ryan még nem ismert. A nőnek rövid, fiús haja volt, és szigorú, sötét szeme.

- Archer nyomozó vagyok – mosolygott kedvesen a fiúra a férfi, és a nőre mutatott. – Ő itt a társam, Woods nyomozó. Örülök, hogy végre magadhoz tértél! Szeretnénk feltenni néhány kérdést, ha elég jól érzed magad.

Ryan a fiúra nézett, aki kifejezéstelen tekintettel meredt rájuk. Csak ő érezte, hogy milyen erővel szorítja a kezét, és a pulzusa szabálytalanul vert az ujja alatt.

- Nem lehetne később? Most tért magához.

- Ryan, becsülöm az aggodalmát, de talán jobb lenne, ha kimenne.

A fiúra pillantott, akinek a szemében most már határozottan pánik csillogott.

- Inkább maradnék – jelentette ki.

- Mr. Cassidy, most talán jobb lenne egy női kéz – lépett közelebb Woods nyomozó.

- Mi folyik itt? – Dr. Dickson a kórterembe lépve rosszkedvűen rájuk mordult.

- Mr. Cassidy épp távozni készül.

- Nem igazán, Archer nyomozó. Maradni akarok, és ha a fiú nem tiltakozik a személyem ellen, akkor fogok is.

A fiú nem tette, így a nyomozók kelletlenül odahúztak egy-egy széket.

- Tudjuk, hogy most nagyon nehéz, de szeretnénk megtudni a neved, kicsim. – Woods egészen közel húzódott, és a fiú másik kezét fogta meg. Egészen megváltozott az arca, ahogy kedvesen mosolygott. – Biztosan hiányzik a családod, és haza szeretnél menni. Kerestünk téged a nyilvántartásban, de nem találtunk. Szükségünk van a segítségedre! – A fiú tekintetét kereste, hogy foglyul ejthesse. – Emlékszel a családodra? A nevedre? Arra, hogyan kerültél oda? Netán, ki vitt oda?

Ryan jól látta, hogy a fiút felzaklatják a kérdések. Dr. Dickson is egyre komorabban bámulta a gépek monitorjait.

- Egyszerre egy kérdést – vetette oda aggodalmasan.

- Természetesen. – Woods felsóhajtott. – Úgy véljük, te vagy a legidősebb a fiúk közül, akiket megmentettünk. – Ryan megint érezte a finom rezdülést, és ez valószínűleg a nő figyelmét sem kerülhette el, de nem adta jelét. – Te vagy az egyetlen, aki elmondhatja, ami ott történt. Segíts nekünk!

A fiú nehezen lélegzett. Dr. Dickson felmorrant pár perc csend után.

- Elég! Így nem megyünk semmire. Pihenésre van szüksége, kifelé mindenki! Ryan, maga is.

- Rendben, egy pillanat. – Ryan figyelte, ahogy a nyomozók dühösen távoznak. A fiúra mosolygott. – Semmi baj. Nem kell erőltetned. Ha nem baj, holnap is eljövök. Szeretnéd, hogy hozzak valamit? Nem? – Megszorította a vékony ujjakat. – Nem lesz semmi baj. Itt biztonságban vagy. Aludj!

Dr. Dicksonnal együtt elhagyta a kórtermet. Nem lepte meg, hogy Archerék megvárták a folyosón, szinte beléjük ütköztek.

- Mégis mi a fenét képzel magáról, Cassidy?

- És maga, Archer? – Ryan legszívesebben megütötte volna a férfit. – Mi a franc volt ez? Csak ő az egyetlen, aki elmondhatja, mi volt ott? Megőrült? Most tért magához! Próbálja feldolgozni, hogy él, és szabad! Erre nekiesik a társával!

- Úgy csinál, mintha maga nem akarná tudni a kérdéseire a választ!

Ryan lerángatta a gumikesztyűt, és a kukába gyömöszölte. A nyomozó fölé magasodott.

- Nem akármilyen áron! Belenézett a szemébe? Ugyanúgy retteg, ahogy a többiek. Nem fog beszélni, és ezt maga is nagyon jól tudja.

- Nem lehet biztos benne – szólalt meg Woods.

- Valóban nem. – Ryan keserűen elmosolyodott. – De miért érzem azt, hogy zsákutcába jutottak, és azért akarják annyira szóra bírni ezt a fiút?

- Folyik a nyomozás, Cassidy – válaszolta Archer jegesen.

Ryan felmorrant.

- Kapja be a nyomozásával együtt, Archer! – vágta oda, és faképnél hagyta őket.

Egyikük sem láthatta, hogy a kórteremben a fiú arcára lassú mosoly kúszik a szavai hallatán…

            Csend volt a szobában, a leghangosabban pityegő gépet lekapcsolták kora este. Amenadiel végre hallotta a gondolatait, amelyek ugyanolyan kuszák voltak, mint az emlékei a tűzről. Emlékezett Anton elhatározására, aztán a fellángoló tűzre, amely mohón felfalt mindent, ami az útjába került. Antont is. Ha a fiúra gondolt, még jobban fájt a mellkasa.

Fájt a torka, az egész mellkasa. Az egyik nővér elmondta neki, hogy szóljon, ha fájdalmai vannak, és kap gyógyszert. Csak egy mozdulat lett volna a nővérhívó után nyúlni, ami ott volt a feje mellett. Mégsem emelte fel a kezét. Nem akarta, hogy elkábítsák, túl sok időt töltött kábulatban az eltelt években. Mindenre emlékezni akart ezentúl.

Nagy volt a kísértés, hogy elárulja a nevét. Látni akarta a családját, a szüleit, a bátyját, a húgát, hiszen ez éltette ott a pokolban. Haza akart menni. Ám most, szabadon, kicsit más megvilágításba került minden. A félelem, hogy bánthatják őket miatta, megbénította az ajkát. A rettegés, hogy eljönnek érte, és visszaviszik, szinte elvette az eszét.

Hinni akart Ryannek. A rendőrökben nem bízott, túl sokkal akadt dolga, akik ugyanannak a perverziónak voltak a hívei, mint a többiek. A két nyomozó sem volt szimpatikus, de talán az emberekben sem tud már hinni, ez bizony benne volt a pakliban, ahogy Anton mondta volna. Ryan más volt.

Nem emlékezett arra, amikor kimentette a tűzből, de az, ahogy ott szerencsétlenkedett előtte, és nem mert a közelébe menni a reakciójától tartva, rokonszenvessé tette. Nem látott a szemében szánalmat, megítélést, csupán egyszerű aggodalmat. A nővérek elárulták neki a távozása után, hogy minden nap bement és beszélt hozzá, fogta a kezét. Ettől a kedvességtől könny szökött a szemébe, pedig megfogadta, hogy nem fog sírni. Aztán persze egyik könnycsepp jött a másik után, míg az elfojtott zokogástól alig kapott levegőt…

            A hőség miatt állandó készültségben voltak, és egész nap nem volt megállásuk. Ryan alig állt a lábán, de megállt egy üzletnél, és addig keresgélt, míg talált egy plüss huskyt. Remélte, hogy a fiú örülni fog neki. Igaz, hogy kinőtt már a plüss játékok korából, ám nem volt ötlete, mit vihetne neki.

- A rendőrök bent vannak nála – szólt oda neki az egyik nővér.

- Régóta?

- Igen. Ne aggódjon, Dr. Dickson is ott van.

Ryan gyomrában kicsit felengedett a nyomás.

- Megvárom, amíg végeznek – indult el a váró felé, de még le sem ült, amikor Archerék elviharzottak mellette anélkül, hogy észrevették volna. Nem bánta, mert ma nem érzett elég erőt egy vitához. A fiú szobájához ballagott. – Bejöhetek? – állt meg az ajtóban.

Dr. Dickson, aki éppen a betegének magyarázott valamit, megfordult.

- Jöjjön csak!

- Hogy vagy ma? – Ryan a fiúra mosolygott, aki sokkal tisztább tekintettel nézett vissza rá.

- Az éjszaka volt egy kis riadalom, mert nem kapott levegőt, de szerencsére sikerült időben ideérnünk. – Az orvos megrovóan megfenyegette a fiút az ujjával. – Legközelebb nem biztos, hogy gyorsak leszünk. Később visszajövök – ígérte, és kiballagott.

- Kedves fickó, igaz? – Ryan maga alá húzta a széket, és kivette a papírtasakból a plüsst. Letette az ágyra, a fiú keze ügyébe. – Ő itt Mr. Kutya. Egyelőre nem volt ötletem, mi lehetne a neve. Mit gondolsz?

Amenadiel óvatosan megérintette a kutyát, aztán kérdően a férfira pillantott. Nem értette, miért kapta.

- Igen, a tiéd. Neked hoztam. – Ryan nézte, ahogy lassú mozdulattal magához vonja, és átöleli. A torka elszorult ettől a bizonytalan mozdulattól. – Sajnálom, hogy nem jöttem korábban, de sok riasztást kaptunk. Láttam, hogy voltak a nyomozók…

Amenadiel kis tétovázás után meglepő módon biccentett. A rendőrök faggatózása eléggé kifárasztotta, viszont az, hogy Ryan betartotta az ígéretét, és eljött hozzá, kicsit megnyugtatta. 

- Megint nem mondtál nekik semmit?

Ezúttal kis fejrázás volt a válasz. Hiába szerette volna elmesélni a maga történetét, és hiába határozta el odabent, hogy nem fog megtörni, ez pont idekint történt meg. Nem tudta, mit tehetne, hogyan mondhatná el, hiszen a gyomra görcsbe rándult, ha csak beszélni akart.

Most kezdett el olyasmiken gondolkodni, hogy mit fog szólni az anyja, ha kiderül, hol volt ezidáig, és az apja elfogadja-e így? Képes lesz-e visszailleszkedni a társadalomba, vagy örökké rettegve kell majd élnie, félve, hogy mikor jönnek el hozzá vagy visszavinni, vagy örökre elnémítani?

- Értem. – Ryan összekulcsolta a kezét a fiú keze mellett. Most kezdte érezni, hogy milyen fáradt. – Előbb-utóbb rájönnek, ki vagy, hiába hallgatsz – sóhajtotta. – Mitől félsz? Tőlük? – Nem remélte, hogy a fiú válaszolni fog, de meglepetésére megint bólintott. A keserűség égette a torkát. – Sajnálom. Tudom, hogy ez nem jelent semmit, de ennél többet nem tehetek. – Ryan a felemás szempárba nézett. – Nem hitegetlek, hogy minden rendben lesz, és a rendőrök megvédenek majd, mert nem látok a jövőbe, és lehet, hogy tévedek. Nem ígérek semmit, csupán azt, hogy ha bármit tehetek érted, akkor megteszem. – Bizonytalanul félmosolyra húzta a száját. – Ne kérdezd, miért. Talán egy kicsit a lelkiismeretem kedvéért. Vagy talán azért, mert nem tudom kiverni a fejemből a képet, amikor megtaláltalak. – Kinyúlt, és megsimogatta a plüss husky fejét. – Sokat gondolkodtam ma. Tudom, hogy félsz azoktól az emberektől, és azért nem beszélsz, ahogy a többiek is. Viszont láttam, hogy mit tettél azért, hogy túléld a tüzet. Harcoltál a magad szegényes kis eszközeivel, mert élni akartál. Akármi is történt veled, túl akartad élni. – Fátyolos lett a hangja, amikor észrevette, hogy a fiú szeméből egyik könnycsepp gördül alá a másik után. – Nem tudom, mi motivált, de gondolj arra, hogy most itt vagy, és életben maradtál. Akármi is történt, történik, vagy történni fog, te túlélted. 

Amenadiel magához ölelte a plüsst. Antonra gondolt, aki képtelen volt szembenézni a jövővel, akármit is hozzon. Ő megtette, harcolt, és meglepő módon, győzött. Kinézett az ablakon, a kék égre látott, amelyért eladta a lelkét is. Odabent, a különböző férfiak alatt feküdve, megfogadta, hogy ha egyszer kijut, soha többé nem fog visszakerülni. Kerüljön bármibe. Ki akart jutni a börtönből, amelybe zárták, és szabad akart lenni a kék ég alatt.

Ryanre pillantott. Meglepődve látta, hogy amíg ő gondolkozott, a férfi egyszerűen az ágyra borulva elaludt. A karjára támasztotta a fejét, és halkan szuszogott. Félnie kellett volna tőle. Sokkal magasabb és izmosabb volt, mint ő. Barna haját katonásan rövidre vágatta, a szeme világoszöld volt, az a fajta, amitől a tavasz jutott az ember eszébe.

Nem lett volna kötelessége bejárni hozzá, itt ülni mellette, mégis megtette. Nem várt érte semmilyen viszonzást, egyszerűen segíteni szeretett volna neki. Önzetlenül. Ez olyasmi volt, amivel Di elég keveset találkozott életében. Ha azon a napon nem rohan el otthonról, és szalad annak a szemétnek a karjaiba, talán befejezhette volna a sulit, egyetemre mehetett volna, és ki tudja, esetleg találkozik egy ilyen férfival, mint Ryan.

Megérintette a férfi haját. Fájt a mellkasa, ahogy levegőt vett, és beszívta a férfi illatát. Mennyire szeretett volna egy normális életet! Egy olyat, ahol lett volna esélye szerelemre, boldogságra, szép jövőre. Most ébredt rá, hogy sokkal, de sokkal többet veszített az eltelt évekkel, mint a családját, a becsületét, vagy a kék eget.  

Ryan álmosan felemelte a fejét, és megdörzsölte a szemét. Ásított.

- Bocsánat, azt hiszem, jobb, ha most megyek.

- Amenadiel…

A férfi szeme tágra nyílt, nem akart hinni a fülének, pedig a rekedt hang a fiúé volt.

- Tessék?

- Amenadiel Keyes. – A fiú láthatóan nehezen beszélt, minden szótaggal megküzdött, és valószínűleg erővel sem lehetett volna elvenni tőle a plüsst, olyan erővel szorította. Teljesen kimerült ennyitől is, kétségbeesetten nézett rá.

Ryan legszívesebben megölelte volna, de inkább szélesen rámosolygott. A fáradtságát mintha elfújták volna.

- Gyönyörű neved van. Illik hozzád. – Megérintette a kezét. – Köszönöm. Mindjárt jövök! – Felpattant, és kirohant.

Di megint kinézett a kék égre, és elaludt, mielőtt a férfi visszajött volna. Ryan megállt az ágya mellett, és szomorúan mosolygott. Archer nyomozó már úton volt a fiú szüleihez, mivel kiderült, hogy a család évek óta kutat utána, egészen idáig eredménytelenül. Tizenöt évesen tűnt el, miután összeveszett a szüleivel a homoszexualitása miatt. Azóta hat év telt el. Nagy valószínűség szerint annyi időt töltött a pokolban. Kisfiús kinézete és különleges szeme miatt tarthatták meg ennyi ideig, és ettől Ryan esztelen gyűlöletet érzett a fogvatartói iránt.

Visszaült a székre, nem akarta magára hagyni, míg ide nem érnek a szülei. Az volt az igazság, hogy megszokta a látogatásokat. Természetesen örült, hogy a fiú jobban van, de tudta, hogy hiányozni fog neki. Szerette volna jobban megismerni. A kérdéseire választ kapni. Ám azzal is tisztában volt, hogy Amenadielt mindig a tűzre, és arra a házra fogja emlékeztetni a jelenléte.

Gondolt egyet, és előszedte a noteszét. Kitépett egy lapot, és ráírta a nevét, elérhetőségeit, még a munkahelyét is. A husky nyakörve alá csúsztatta, majd kicsit nyugodtabban hátradőlt. A telefonján utánanézett az Amenadiel névnek. Angyal. Felpillantott. Nem lepődött meg, ebben a pillanatban ugyanis a fiú a hosszú hajával, békés arcával, valószínűtlenül hosszú szempilláival tényleg angyalnak tűnt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, míg ott kuporgott a kényelmetlen műanyag széken. Az eget bámulta, a rajta átfutó bárányfelhőket. Amenadielt, ahogy néha megrándul az arca álmában. Nem merte volna megkérdezni, miket álmodik. Nem valószínű, hogy ép ésszel elviselte volna a választ. Vajon ő kibírta volna ott annyi ideig? Valamiért úgy sejtette, nem, és emiatt csak még nagyobb tisztelettel figyelte a fiút.

Nyílt az ajtó. Hátranézett a válla felett, majd az ismeretlen házaspár és Archer nyomozó láttán, felállt. Woods nyomozó mögöttük jött, míg Dr. Dickson komoran követte őket.

- Maga kicsoda? – kérdezte a férfi, a haja ugyanabban az érdekes kékesfekete színben játszott, mint Amenadielnek, ezért még csak le sem tudta volna tagadni a fiát.

- Drágám, ne légy udvariatlan! – Az asszony rápisszegett a férjére, de a tekintete a fiát kereste. Megremegett az ajka, és közelebb araszolt.

Ryan nem akarta, hogy a fiú felriadjon, így óvatosan föléje hajolt.

- Amenadiel… Itt vannak a szüleid.

A fiúnak kellett néhány perc, mire magához tért. Dr. Dickson ellenőrizte a pulzusát, és a többi életfunkcióját, csak utána engedte oda a szülőket. Ryan odaállt a nyomozók mellé, és érezte, hogy elszorul a torka, amikor Mrs. Keyes zokogásban tört ki a fia arcát simogatva. A férje, Amenadiel édesapja az ágy lábához lépett, látszott, hogy az érzéseivel küzd. Még akkor is képtelen volt megszólalni, amikor a felesége odahúzta. Egyszerűen elsírta magát, és csak szorította a fia kezét.

Ryan tekintete találkozott a felemás szempárral. Rámosolygott, és mutatta, hogy mennie kell. A fiú arcán szomorúság suhant át, de aztán lassan viszonozta a mosolyt az édesanyja válla felett. Nem volt az igazi mosoly, amolyan törékeny és bizonytalan fajta, de a férfi remélte, hogy ez lehet mindennek a kezdete. Például egy szebb és jobb jövőnek, gondolta, miközben behúzta maga mögött a kórterem ajtaját.