1. fejezet

Ai: Változások éve II.

1.

            A hó lassan szállingózott, szürkévé fakítva a kék eget, hófehérré az utcákat. Az újévi nyüzsgés már a múlté volt, mindenki visszatért a megszokott hétköznapokhoz. Nishikawa Kagami elgondolkodva bámult ki a kocsiból, de a gondolatai már a következő megbeszélés körül jártak.

- Elnök úr, megérkeztünk! – A sofőrje udvariasan kitárta előtte az ajtót, hogy kiszállhasson az autóból.

- Köszönöm. Felhívlak, ha végeztem.

- Igenis.

Kagami fázósan megborzongott. Kifejezetten hideg volt, és néha úgy érezte, túl öreg ő már a telekhez. Felöltője zsebébe dugta a kezét, és az egyetemi főépület felé vette az irányt. Hallgatók mentek el mellette, nevetve beszélgettek, most érhetett véget valamilyen órájuk. Kicsit irigyelte őket. Milyen jó fiatalnak lenni…

A bejárat üvegében meglátta magát, és felsóhajtott. Úgy látszik, ma ilyen borongós hangulatban van. Senki nem mondta volna meg, hogy betöltötte már rég az ötvenet, és általában nem is foglalkozott az idő múlásával. Keményen dolgozott, igazgatta a cégét. Minden reggel futni járt és edzett egy órát otthon. Egészségesen étkezett. A szabadidejét a legjobb barátjával szokta eltölteni, olyankor szeretett kirúgni a hámból. Nagy ritkán összefutott egy nővel vagy egy férfival, akivel kellemesen múlatta az időt, de semmi kötelezettség. Ehhez ragaszkodott. Egy halott kedves és egy rosszul végződött párkapcsolat után talán jogos is volt ez a szabály.

- Bocsásson meg, elnök úr, de az igazgató úrnak még megbeszélése van. – Az igazgatói irodában a titkárnő meghajolva mentegetőzött.

- Semmi baj, én érkeztem korábban. Addig várok.

- Hozhatok esetleg egy teát, elnök úr?

- Nem kérek semmit, köszönöm. – Kagami levetette a felöltőjét, és az ablakhoz sétált. Innen tökéletes kilátás nyílott az egyetem udvarára, ahol jó időben a hallgatók időztek. De most szakadt a hó, fehérre festette a fákat, a füvet, és senki nem járt odakint.

Rég volt, hogy ráérősen bámészkodhatott. Kicsit megmozgatta a vállát, rosszul aludt az éjszaka, ami kezdte éreztetni a hatását a mai negyedik megbeszélés után. Ennek ellenére a tartása egyenes maradt, és mozdulatlanul állt. Az üvegben látta, hogy a titkárnő néha feléje pillant, majd lesütött szemmel tovább gépel. Majdnem elmosolyodott, de mozgás kötötte le a figyelmét. Egy fiú rohant át az udvaron. Farmert és kék pulóvert viselt, fekete dzsekijét nem gombolta be, barna hajával együtt lobogott mögötte. Önkéntelenül közelebb lépett az ablakhoz, hogy követhesse a tekintetével. A fiú lendületes mozgása emlékeket idézett benne, ám nem volt ideje, hogy elmerülhessen a múltban.

Az egyetem igazgatója érkezett a folyosó felől, az arca felderült, amikor meglátta. A titkárnő felállt.

- Igazgató úr, Nishikawa elnök úr megérkezett.

- Elnök úr! – Az igazgató mélyen meghajolt előtte, és Kagami még vetett egy szomorkás búcsúpillantást a kiüresedett udvarra.

- Igazgató úr. – Kagami meghajolt. Miután éveket töltött Amerikában, néha – rosszabb napjain – nehezen viselte az udvariassági formulákat. Ennek ellenére tartotta magát a formaságokhoz. A megbeszélés szerencsére nem ígérkezett hosszúnak. Már kétszer ebédeltek együtt, és beszéltek telefonon is. Kagami cége ugyanis befektetésképpen támogatta a hallgatókat, és nem egynek ajánlott fel a diploma után állást.

- Ha nem bánja, igazgató úr, sétáljunk egyet. Csodaszép odakint az idő, és én egész nap az irodában ültem. – Az ötlet hirtelen villant fel benne.

- Ez ragyogó ötlet!

Mindketten kabátot vettek, és lesétáltak az udvarra.

- Igazán hálásak vagyunk önnek, elnök úr, amiért támogatja a nehéz helyzetben levő diákjainkat.

- Mint tudja, célom van vele. A fiataloké a jövő, én pedig már nem leszek fiatalabb.

- Megértem. Ettől függetlenül a nagylelkűsége köszönetet érdemel.

Kagami élvezte, ahogy az arcára hulló hópelyhek elolvadnak, és végigfolynak az arcán.

- Megtenné, hogy átküldi a támogatásra érdemes hallgatók listáját?

- Természetesen. Mellékelek hozzá egy kis részletezést is, ahogy mindig.

- Sokat segít vele, köszönöm.

- Ugyan, ez a dolgom. Idén sem személyesen akar jelen lenni az átadó ünnepségen?

- Ezt önre bízom, igazgató úr.

- Köszönöm a bizalmát, elnök úr!

Kagami már válaszolni akart, amikor kiabálást hallottak. Az igazgató a homlokát ráncolta. Elindultak a hangok felé. Kagami csak azt érzékelte, hogy valaki nekivágódik. Ösztönösen kapott utána. A kék pulóver a fekete kabáttal és barna hajjal ismerős volt neki. Ezt a fiút látta az ablakból. Igaz, akkor még nem borította vér az arcát, és bár messze volt tőle, de valószínűleg nem ült ilyen ádáz düh az arcán, mint most.

- Rohadt seggfejek!

- Itou! – Az igazgató felkiáltott, mert a fiú nekiugrott a két srácnak, akik megdermedtek az igazgató jelenlététől. Ő azonban nem szeppent meg, hanem kihasználta az alkalmat. Látszott, hogy van tapasztalata a verekedésben. Az igazgató hiába szólt rá, füle botját sem mozgatta. Ütött, rúgott, a szeme lángolt a dühtől.

- Elnézést, elnök úr! – Az igazgató szemmel láthatóan nem tudta, mit kezdjen a helyzettel.

Kagami érdeklődve figyelte a fiút. Tetszett neki a mozgása, fürge lábmunkája, és ahogy az öklét használta. Viszont nagyon úgy látszott, hogy képtelen leállni, mert az egyik srác már a földre került, de ő még emelte a lábát. Kagami megunta a tétlen nézelődő szerepét, és elkapta a fiú vállát.

- Elég legyen! Földre került ellenfelet csak gyáva üt meg!

- Ne szólj bele, vénember!

Az igazgató felhördült ekkora pimaszság hallatán. Kagami válaszképpen elkapta a fiú karját, és mivel nem számított tőle támadásra, könnyedén belehajította a hóba. Döbbent csend lett. Odasétált hozzá, és szétterpesztett lábbal megállt fölötte.

- Dörzsöld át az arcod a hóval! Attól kicsit lenyugszol – javasolta.

- Ki a frász vagy?

- Több tiszteletet, Itou! – Az igazgató végre megtalálta a hangját. – Ezért fegyelmit kapsz!

- Eleget fizetek ahhoz, hogy ne csapjon ki! – A fiú felült, és dühösen a hóba fúrta az ujjait.

- Nem érdekel, mennyit fizetsz, ezt már nem fogom szó nélkül hagyni!

- És velük mi lesz? – A fiú a két másikra mutatott, akik éppen próbáltak felkászálódni a földről. – Ők kezdték!

- Holnap reggel nyolcra mindhárman legyetek az irodámban! Most pedig menjetek az orvosiba, és viselkedjetek! Ne hozzatok szégyent az egyetemre!

A két srác eloldalgott, de Itou ehelyett végigdőlt a havon, és duzzogva bámulta az eget.

- Itou, nem hallottad, amit mondtam?!

Kagami kezdte belátni, hogy az igazgatónak semmi tekintélye nincs a fiú előtt. Felsóhajtott, odament, felszedte a földre szóródott könyveket, és elsétált a távolabb heverő hátizsákig.

- Elnök úr, ez nem…

- Elég! – Kagami rá sem pillantott a férfira. Itou hasára hajította a táskát, mit sem törődött a felszisszenéssel. – Gyere velem! Ellátom a sebeid.

- Nem is ismerlek!

- Már kértelek rá, hogy légy tisztelettudóbb! – mordult rá az igazgató. – Ő itt Nishikawa Kagami-san, a Nishikawa vállalat elnöke, egyik támogatónk. Elnök úr, ez a szemtelen kölyök az egyik elsőévesünk, Itou Natsuda-kun.

- Nem érdekel, kicsoda!

Kagami lenézett rá.

- Becsülöm a bátorságot, de nem kedvelem, ha valaki tiszteletlen. Állj fel, és kérj elnézést az igazgató úrtól!

Itou arca elvörösödött, orrából még mindig szivárgott a vér. Dacosan összeszorította a száját, egy pillanatig úgy tűnt, elküldi mindkettejüket melegebb éghajlatra, de végül, az igazgató legnagyobb meglepetésére, felállt, és meghajolt.

- Elnézést kérek! – Igaz, kicsit csikorgott a hangja, de a bocsánatkérése jól hallható volt.

- Köszönöm. Most pedig gyere velem! Igazgató úr, ne legyen rá gondja. Elbeszélgetek vele!

- Elnök úr, végtelenül hálás vagyok.

Kagami könnyedén meghajolt, majd a fejének egyetlen mozdulatával magához intette a fiút. Itou kedvetlenül követte.

- Ne képzeld, hogy ugráltathatsz, vénember! – morogta, miután hallótávolságon kívülre kerültek. – Ki nem állhatom a fajtádat!

- Valóban? Honnan ismered a fajtám?

Itou megállt, és a táskájába gyömöszölte a könyveit.

- Ismerem, és kész.

Kagami valamiért megszánta. Talán azért, mert a múltra emlékeztette, valakire, aki fontos volt neki. Vagy talán azért, mert érezte, hogy a fiú vadsága csak fátyolként szolgál, hogy elleplezze valódi érzelmeit. Elővette a zsebkendőjét.

- Emeld fel a fejed!

- Hagyj békén!

Kagami nem kérte újra, megragadta a fiú állát, és maga felé fordította az arcát. Óvatosan letörölgette róla a vért, közben szemügyre vette a dacos fűzöld szempárt, a kócos barna hajat.

- Ez fáj, hé! Engedj el!

- Maradj nyugton! – Kagami kicsit hajtogatta a zsebkendőjét, majd finoman a fiú orrára nyomta. – Tartsd rajta!

- Nem vészes!

- Azt mondtam, tartsd rajta! Miért kell kétszer elmondanom, mintha egy gyereknek beszélnék?! – Ez a mondat megtette a hatását. Itou elvörösödött, valamit motyogott, majd engedelmeskedett.

Szótlanul ballagtak tovább. Kagami felhívta a sofőrjét, és a kapuhoz rendelte.

- Nem megyek fel hozzád! – közölte hirtelen a fiú, amikor meglátta az autót.

- Tessék?

- Nem dőlök be! Tuti, hogy valójában egy perverz vénember vagy, aki a fiatal fiúk seggére pályázik.

Kagami nem akart hinni a fülének. Bármennyire próbált uralkodni a vonásain, a szája tátva maradt.

- Volt már dolgod perverz vénemberrel? – jött meg a hangja.

- Persze. – Itou ezt úgy mondta, mintha teljesen mindennapos lenne. – Állandóan letapiznak a vonaton, sőt, múltkor az egyik itt az utcán akart felcsípni – bökött a fejével egy pontra.

- És el is szoktál menni velük?

- Még régebben előfordult párszor. – Itou megdöbbentően nyílt volt a témában. – Amióta egyetemre járok, csak lányokkal kavarok.

- Értem. – Kagami akarata ellenére elmosolyodott.

- Mondtam valami vicceset?

- Emlékeztetsz valakire. Ez az oka, hogy foglalkozom veled.

Itou tétovázott, de mivel láthatóan a férfi komolyan gondolta a szavait, hajlandó volt vele tartani. Kagami besegítette az ülésre, mert látta, ahogy megrándul az arca, amikor be akart szállni.

- Hová megyünk? – Itou kicsit sápadt volt. Valószínűleg fájdalmai voltak, amit igyekezett nem mutatni.

- Hozzám. Mára ez volt az utolsó megbeszélésem. – Kagami kigombolta a felöltőjét, és elterpeszkedett az ülésen.

Itou gyanakodva bámult rá.

- A lakásodra?

- Igen. Valami baj van?

- Tudod, kivel szórakozz, vénember! – Itou hozzá hajította a táskáját, és iszonyúan mérgesnek tűnt. – Megmondtam, hogy nem fekszem le veled!

- Honnan veszed, hogy érdekel a ványadt kis segged?! – vágott vissza Kagami, és próbálta nem mutatni, milyen jól szórakozik.

- Nem is ványadt a seggem, vénember! A te farkad azonban biztos elég löttyedt lehet, ha csak a fiúkra áll fel!

Kagami szeme összeszűkült. A fiú kezdte feszegetni a határokat, amiket még elnézett neki.

- Ha az esetem lennél, megmutatnám, mennyire löttyedt a farkam, kisfiú!

- Kapd be!

- Csak szeretnéd!

- Szeretné a halál! – Itou összefonta a mellkasán a karját, és kibámult az ablakon. – Hagyj békén! Mondtam már, utálom a fajtád!

- Elég rossz tapasztalataid lehetnek, ha minden segíteni akaróban egy kéjvágyó embert látsz.

Itou nem válaszolt, de a válla megfeszült. Kagami elgondolkodva bámulta. Vajon hány emberben csalódott már, míg magába zárkózott? Fáradtan felsóhajtott.

- Tényleg nem akarlak bántani. Nem kell velem lefeküdnöd, és nem kérek semmit a sebeid ellátásáért. Utána oda mész, ahová akarsz.

Itou a némaságával tüntetett. Kagami úgy döntött, nem hagyja zavartatni magát. Felhívta az irodáját, közölte a titkárnőjével, hogy hazamegy, és kérte, küldje át e-mailben a másnapi programokat. Jelezte, hogy az igazgató átküldi a hallgatók listáját az egyetemről, és emlékeztette, foglaljon a számára egy asztalt péntekre. Régi üzlettársával és barátjával akart együtt vacsorázni. Utána megkérte a sofőrt, hogy várja meg a fiút, és vigye majd haza.

Itou egészen addig nem szólt egy szót sem, míg a házhoz nem értek. Ott kicsit kerekre tágultak a szemei, és egy halk oh csúszott ki a száján. Szinte félve lépett be, ezért Kagami megbökte a hátát.

- Menj már, mielőtt megfagyok!

- Itt laksz?

- Igen. – Kagami kilépett a cipőjéből, levetette a kabátját, és elindult befelé. – Gyere! A fürdőszobában van elsősegélykészletem.

Itou lerúgta a cipőjét, és a férfi felöltője mellé akasztotta a dzsekijét. A fejét forgatva követte Kagamit, de hirtelen megtorpant. A folyosóról pont belátott a nappaliba, ahol a kisasztalon ott állt az esküvői fényképe.

- Te nős vagy?

Kagami visszafordult a fürdőszoba ajtajából.

- Özvegy. A feleségem meghalt.

Itou zavartan elvörösödött. Ökölbe szorult a keze, ettől eszébe jutott, hogy még mindig nála van a férfi zsebkendője, holott az orrvérzése már rég elállt.

- Ezt visszaadom – nyújtotta feléje, de amikor meglátta, hogy csupa vér, visszahúzta a kezét. – Kimosom, és visszaadom – javította ki magát.

- Megtarthatod. Nekem van még. No, gyere!

Itou leült az elébe húzott székre, és bizonytalanul figyelte, ahogy Kagami előszedi a fertőtlenítőt és a többi dolgot.

- Nagyon fáj?

- Dehogy! – Itou-ban újra feltámadt a nagylegény, mire Kagami szemrebbenés nélkül az arcán levő zúzódásra nyomta a fertőtlenítővel meglocsolt gézlapot. – Hé, ez fáj! Vedd el, hallod?!

- Azt mondtad, nem fáj.

- Addig nem is fájt, amíg azt rá nem nyomtad! Süket vagy, vénember?

- Amikor így beszélsz, kedvet érzek rá, hogy kicsit megkínozzalak – ragadta meg újra az állát a férfi, és olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk. – Őszinte leszek, kölyök! Nem érdekel, mennyire fáj, mert erre akkor kellett volna gondolnod, amikor leálltál verekedni azokkal a srácokkal! Vagy talán a fájdalomra buksz, és mazochista vagy?

- Menj a pokolba, vénember!

Kagami erre megint tisztogatni kezdte a sebeit. Nem törődött a sziszegéssel, sértésekkel. Csak akkor mordult fel, amikor Itou megrúgta. Szerencséje volt, hogy csak a térdét, mert ha feljebb megy, akkor ő is morcos lett volna. Így sem volt jókedve. Dühösen bámult a fiúra, majd egyetlen mozdulattal felrántotta a székről, és mielőtt Itou felfogta, mit csinál, már felrántotta a pulóverét, és a pólóját.

- Héé, mit képzelsz?!

- Csend! – Kagami óvatosan végignyomkodta a fiú bordáit, mire újabb rúgás és egy ütés is érte.

- Engedj el!

- Mi lenne, ha nyugton maradnál? Ha akarnám, már rég hanyatt döntöttelek volna.

- Na, persze! Álmodozz csak!

Kagami érezte, ahogy önuralma vékony kis szála elpattan. Itou felkiáltott, ahogy hirtelen a csempének lökte, és hozzásimult. Az egyik lábát a combja közé nyomta, a két kezét a feje felett összefogta.

- Ne becsülj le, kölyök! – sziszegte. – Már rég nem bukom a kisfiúkra, de ha nagyon akarom, zokogva fogsz könyörögni azért, hogy csináljam veled!

- Perverz vénember vagy! Tudtam már akkor, amikor először megláttalak.

- Nem vagyok, de neked sikerül kihoznod belőlem. Gratulálok! Egészen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy lefeküdjek veled…

- És ezt el is higgyem?

Kagami nézte a szinte világító zöld szempárt, és elöntötte a vágy, hogy ne csak a dacot, hanem azt is lássa, ahogy elhomályosul a kéjtől. Közelebb hajolt hozzá, a leheletük keveredett. Itou elfordította a fejét, de az arca kipirult. Belecsókolt a nyakába. Hirtelen nagyon fontos lett, hogy megízlelje a bőrét. A fiú megrándult. A szabad kezével a felsői alá nyúlt, és élvezte a selymességét.

- Talán mégis egy perverz vénember vagyok… - mormolta.

- Nem ezt mondogatom? – Itou pimaszul szegte fel az állát, majd megvonaglott. – Ott fáj!

Kagamiban hirtelen tudatosult, hogy mit is csinál. Hagyja, hogy elcsábítsa egy egyetemista, aki minden pimasz szava ellenére úgy remeg a karjaiban, akár egy szűz. Ráadásul hülyét csinál magából, és még élvezi is. Mély levegőt véve a fiú vállára döntötte a fejét, amíg lenyugodott. Itou megérezhette a hangulatváltozását, mert eddigi feszült izmai lassan elernyedtek.

- Mégsem akarod csinálni, vénember? – kérdezte azért nyeglén.

- Tekintettel leszek a sérüléseidre, kölyök. – Kagami elengedte, majd a mosdóhoz vonult, hogy lemossa a kezéről a fertőtlenítőt. – A sofőröm hazavisz, hogy ki tudd pihenni magad.

- Nem kell. Hazatalálok.

- Én azonban örülnék, ha nem kellene aggódnom miattad.

- Te akartál ápolósdit játszani.

- Csináld, amit mondok! – Kagami szigorúan ránézett, és Itou nem ellenkezett tovább. Az ajtóból azért visszafordult.

- Miért nem kérdezted meg, miért verekedtem?

- Holnap az igazgatód úgyis megkérdezi majd.

Itou felvonta a szemöldökét, láthatóan nem volt elégedett a válasszal. Kagami vállat vont.

- Úgy gondoltam, elmondod, ha akarod.

Itou belebújt a cipőjébe, és hagyta, hogy felsegítse rá a dzsekit.

- Nem kell elkísérned – mondta, amikor látta, hogy a férfi is öltözni kezd.

- Csak a kocsiig kísérlek ki.

Szótlanul mentek ki az autóig. Még mindig esett a hó. Kagami elmosolyodott, amikor Itou kinyújtotta a nyelvét, hogy elkapjon egy hópihét. Ezúttal hagyta, hogy egyedül szálljon be, csak az ajtót tartotta.

- Vénember!   

- Igen? – hajolt be hozzá.

- Meleg vagyok. Ezért kötöttek belém. – Itou tekintete nyílt volt.

Kagami erre nem tudott mit mondani.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Elnézést, hogy gondot okoztam. Te tényleg egy rendes vénember vagy.

- A vénembert Nishikawa Kagaminak hívják. Ezt jegyezd meg!

- Ha meg is jegyzem, a lényegen akkor se fog változtatni, vénember vagy hozzám képest! – Itou szemtelenül kinyújtotta rá a nyelvét.

Kagami hirtelen sajnálta, hogy tényleg így van. Elmosolyodott.

- Vigyázz magadra, kölyök!

- Te is, nehogy egy szívroham elvigyen, miközben a löttyedt farkaddal dolgozol!

- Talán nem is baj, ha néha elkalapálnak!

- Valld be, hogy te is szívesen elvernél!

- Oh, de még mennyire… - Kagami felnevetett. Búcsút intve becsapta az ajtót, majd ráütött a tetőre, hogy a sofőrje indíthasson.

Egy ideig a kocsi után bámult, majd visszasétált a házba. És ahogy betette maga mögött az ajtót, és nekidőlt, a tudatára ébredt, milyen csendes minden, és mennyire üres az élete. Ezért is élvezte annyira az Itouval való szópárbajokat. A nappaliban hosszan nézte az esküvői fényképet. Öregnek és magányosnak érezte magát. Leült a kanapéra, hátrahajtotta a fejét. Maga sem értette, a pimasz egyetemista hogyan lett egyik pillanatról a másikra ennyire csábító a számára. Talán, mert nem hódolt be neki csak azért, mert Nishikawa Kagaminak hívták…