1. fejezet

2014.11.10 16:14
  1.  

 

            A nád halkan susogott, ahogy meglengette a lágy szellő, amely csupán kicsinyke enyhülést hozott a párás hőségben. A csillagok távoli gyémántokként ragyogtak az éjkék sötét égbolton, a hold kerek arcán beletörődő mosoly ült, ahogy letekintett rájuk.

- Ma is mész az atyához? – Samantha Sade a móló széléről a víz fölé lógatta a lábát, és a kezére támaszkodva az eget bámulta. Hosszú, szőke haja a hátára omlott, hófehér bőre áttetszőn ragyogott, ahogy a hold sárga fénye végigömlött az arcán.

- Aha. – Cade Constantin oldalra fújta a cigi füstjét, és elvigyorodott.

- Biztosan jó így? – pillantott rá aggódva a lány.

- Minden rendben, Sam. Ne aggódj annyit!

- A barátom vagy, és aggódom érted. Ez teljesen normális, nem gondolod? – Sam felhúzta a lábát, és a mellkasához szorította.

Cade elszégyellte magát, és gondosan elnyomta a cigijét, amit Sam csent el neki figyelmetlen apjától. Kinyújtotta a kezét, és beletúrt a lány hajába, úgy húzta a vállára. Beszívta a finom, édes illatot, és puszit nyomott a lágy fürtökre.

- Ne haragudj! Nem akartalak megbántani, csak… - Felsóhajtott.

- Csak?

- Néha utálom ezt az egészet, ami körülvesz. Ezt a helyet. Az embereket.

- Engem is?

- Téged soha! – Cade szorosabbra fonta az ölelést. – Szeretlek, kislány!

Sam megnyugodva ernyedt el az ölelésében. A templom harangja ekkor ütötte el a tízet.

- Mennem kell!

- Nem maradhatsz még egy kicsit?

- Megígértem az atyának, hogy tízre ott leszek nála. Korán le akar feküdni, mert holnap megy arra a konferenciára, amiről meséltem.

- Jah, tényleg. – Sam csalódottan kászálódott talpra. – Meddig leszel nála?

- Fogalmam sincs. Egy órát biztosan.

- Holnap nincs suli. Megvárhatlak?

Cade felnevetett.

- Apádék meg is nyúznának! Menj szépen haza! Holnap találkozunk.

- Rendben. – A lemondó sóhaj hallatán a fiú odahajolt hozzá, és gyengéden megölelte.

- Szép álmokat!

- Neked is.

Kétfelé indultak a víz mellett futó ösvényen. Cade könnyedén lépkedett, ösztönösen átlépte az útjába kerülő gyökereket, gödröket. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, hiszen rengeteg időt töltött erre, amíg az anyja dolgozott. Újabb cigire gyújtott, és úgy merült el a gondolataiban, hogy nem is sejtette, Sam meglepetést akarván szerezni neki, mégis visszatért a mólóra. Egyedül.

Cade körül a természet élte éjszakai életét, denevér suhant el a feje mellett, bagoly huhogott a fán, béka csobbant a tóba. Tizenhét évesen általában kihagyta a sulit, de a biológia órákon mindig részt vett, mert érdekelte az őt körülvevő élet. Balhés kölyök volt, akivel állandóan probléma volt, és egy idő után ő lett a város rosszfiúja. Nem igazán érdekelte a dolog, lévén, soha nem ő kereste a bajt, az megtalálta a nélkül is. Talán benne volt a hiba, hosszúra növesztett hajában, keskeny ajkán vibráló gúnyos vigyorában, lenéző tekintetében, amivel az őt körülvevő társadalmat szemlélte.

Harmony gazdag és békés kisváros volt, ahol élmény volt élni. Gondolták az ide tévedő turisták, de Cade már megtanulta, hogy ez csak a látszat. Itt csak a módosabb családoknak volt szép jövője, a többiek örülhettek, ha máról holnapra megéltek, és kaptak némi támogatást, hogy ne haljanak éhen. Ebből következett, hogy a várost uraló családok kihasználva a helyzetüket, fillérekért dolgoztatták őket. Ahogy most az ő anyját is.

Cade gyűlölte ezt az egészet. Kicsi kora óta tudta, hogy szegények, így igyekezett nem gondot okozni az anyjának, aki férje halála óta egyedül nevelte őt. Ám ahogy cseperedett, és az anyja egy időre elvesztette a munkáját, a harag lassan eltöltötte a lelkét. Hallgatta az anyját zokogni éjjelente, mert nem volt mit tenni az asztalra, és a szomszédok segítették ki őket némi kenyérrel. Anyja próbált kertészkedni, de a kertjük végében ott volt a tó mocsaras része, és vizes volt a föld, minden elrohadt benne.

Irigyen és keserűen bámulta a szendvicset majszoló osztálytársait, akik három harapás után a szemétbe dobták a kaját, mert megtehették, miközben az anyja nem evett, hogy neki tudjon adni pár falatot. Mivel mindig a környéken csellengett, pontosan ismerte a házakat és a családokat, tudta, kinél mi van, és egy este szívdobogva kiosont a házból. Másnap reggel az anyját egy kosár zöldség fogadta a konyhában, miközben ő egy almát rágcsált. Szótlanul nézték egymást, aztán az anyja elsírta magát, és ő vigasztalóan átkarolta, simogatta a hátát. Soha nem beszéltek arról, mit is csinál, és mi lesz, ha elkapják. Cade mindig nagyon óvatos volt, csak annyit vett el, amennyire szükségük volt. Innét két sárgarépát, onnét öt szem krumplit, két cső kukoricát. Az első izgalom lassan elmúlt, helyét átvette valami szemtelen magabiztosság, és persze ez okozta a vesztét.

Agustin atya akkor került a városba, fiatal volt, kerek arcából sütött a kedvesség. Váltottak néhány szót, Cade nem szentelt nagy figyelmet neki. Annál inkább a paplak kertjének. Agustin elődje ugyanis rendben tartotta a veteményest, szépen gondozta, és amikor elkerült a városból, Cade ezt kihasználva, megdézsmálta a zöldségeket. Az anyja egy hét múlva kezdett az új munkahelyén, őt pedig a verekedések miatt sehová sem vették fel kisegítőnek, így kénytelen volt kísérletet tenni a paplaknál. Halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott a jelenet.

Ezúttal tényleg ideges volt, mert komoly bajba került volna, ha az atya rajtakapja. Lábujjhegyen osont bokortól bokorig, szemmel tartotta a házat, és közben nem vette észre, hogy az árnyak között ott áll Agustin atya és kíváncsian lesi minden mozdulatát. Ugyanilyen holdsütötte éjszaka volt, mint ez a mai. Éppen almát szedett, amikor az atya kibontakozott az éj sötétjéből, és egy almát nyújtott neki.

- Segíthetek?

Úgy megrémült, hogy mozdulni sem tudott, amikor végre felengedett a görcsössége, és el akart szaladni, az atya könnyedén elgáncsolta.

- Egy néger gettóból jövök, kisfiam! – figyelmeztette, miközben a hóna alá nyúlva könnyedén felrántotta. – Hogy hívnak?

Dacosan hallgatni akart, de az atya a homlokát ráncolva nézte a földön heverő gyümölcsöt és az ő vékony alakját.

- Éhes vagy?

- Nem. – A gyomra persze azonnal tiltakozni kezdett.

- Gyere be! Utána összeszedjük ezeket, és adok egy kosarat, amiben elviszed.

Cade ügy meredt rá, mintha csodát hallott volna.

- Nem hívja ki a seriffet?

- Kihívjam?

- Ne! Kérem. – Cade fejében az járt, hogy mi lesz akkor az anyjával, ha őt letartóztatják. Lehajtotta a fejét. – Ha mégis megteszi, akkor kérem, az anyámnak vigye el az almát.

Hosszú másodpercekig álltak szótlanul, míg Agustin megmozdult, és lassan magához húzta. Cade teljesen megdöbbent. Mit akar tőle? De a férfi csak megölelte, és megcibálta a haját.

- Menjünk be! – kérte, és Cade ment, mert az atya barátságos és megértő hangja valahogy balzsam volt a lelkére. Hosszú idő óta először nem csak testi, hanem lelki jóllakottságot is érzett, miután hazaért.

Másnap az atya meglátogatta, és munkát ajánlott neki. Segítsen neki rendet tartani a paplakban és a kertben, cserébe pedig ételt és némi pénzt kínált. Cade kis híján elbőgte magát az ajánlat hallatán. Új időszak kezdődött az életében, amely hozott némi változást. Agustin atyával közel kerültek egymáshoz. Rengeteget beszélgettek, a férfi állandóan a szemére hányta, hogy nem jár iskolába, és verekszik. Verseket olvasott fel neki, miközben ő rózsát szedett a nappaliba, és tévézni hívta esténként. Megtanította a számítógép és az internet használatára. Néha Istenről beszélt neki, amin persze nem egyszer jól összevitáztak, de Cade még ezt is élvezte, mert Agustin személyében végre meglelte az apát, a testvért, a barátot.

Egy este lementek a tóhoz úszni, és ekkor robbant az életébe Samantha Sade. Szó szerint. A lány ugyanis harsány csatakiáltással vetette magát a mólóról a vízbe, későn észlelve, hogy Cade éppen akkor emelkedett fel a felszínre. Végül Agustin húzta ki mindkettejüket, és egy órával később már jót nevettek az egészen.

Sam nem volt akárki. A várost alapító Sade család egyetlen leánygyermekeként féltették és óvták minden fiútól, és még a barátnőit is megválogatták. Cade-del való barátságát senki nem nézte jó szemmel. Se a családja, se Cade anyja. Úgy különböztek egymástól, mint a tűz meg a víz. Eltérő körülmények közül származtak, ízlésük és véleményük teljesen ellentétes volt. Sam naiv kislányként élte az életét, nem ismerte az éhezést, nem tudta, mit jelent Cade-nek, hogy minden nap meg kell küzdenie az életben maradásért. Mindezek ellenére a kapcsolatuk egyre szorosabbá vált, testvérként bántak egymással, Cade mindig örült volna egy ilyen kishúgnak, mint Sam. Az utóbbi időben azonban egyre többször vitatkoztak, a feszült szikrák parázsként izzottak a felszín alatt. A tizenöt éves Sam kezdte érezni nőiességét, és kezdte meglátni Cade-ben a férfit. Ám Cade máshoz tartozott.

Megállt a paplak hátsó kertjében, és hosszan nézte a házat. Egy ablak világított csak, az emeleti hálószobáé. Agustin még ébren volt. Egy utolsót szívott a cigiből, majd ledobta a földre, és eltaposta. Lehajolt érte, a zsebébe csúsztatta, majd a ház felé indult… 

 

            Órákkal később mosolyogva ballagott hazafelé, legszívesebben táncra perdült volna, és ezen hangosan felnevetett. Cigire gyújtott, a szellő kicsit felerősödött, de még mindig nagyon meleg volt a levegő. A testében még jólesően ott rezgett a kielégültség, amitől elnehezültnek és boldognak érezte magát. A mólónál megállt, egy ideig bámulta a vízfelszínen remegő hold képét, majd másik ösvényre tért.

Lábujjhegyen lépett be a házba, és ment a szobájába. Az anyja már mélyen aludt, halk horkolása kihallatszott a szobájából. Ledobálta a ruháit, kinyújtóztatta minden izmát, és végigdőlt az ágyon. A kintről behallatszó lágy neszeket hallgatta, míg el nem bóbiskolt. Autómotor zúgására és egy kocsiajtó becsapódásának hangjára riadt fel. Rossz érzése támadt. Felült. Kiabálást hallott, majd valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Felugrott, és kirohant. Az anyja kábán pislogott, és álmosan dörzsölte a szemét, ahogy az ajtó felé indult.

- Ki az?

- Anya, ne nyisd ki! – Cade gyomra összeszűkült.

- George Sade vagyok. Nyissa ki az ajtót!

Cade maga ugrott oda, félretaszítva az anyját. Tudta, hogy Sammel történt valami, különben az apja még a környékre sem tette volna be a lábát.

- Mi történt? – kérdezte, ahogy megpillantotta a férfi eltorzult arcát.

- Te mocskos kis szemét! – George Sade úgy támadt rá, hogy meglepetésében még a karját sem tudta felemelni. – Mit tettél a lányommal?

Cade halk kiáltással zuhant a földre, éles fájdalom nyilallt az arcába, ahová az ökölcsapást kapta.

- Miről beszél? Mi történt Sammel? – zihálta.

- Ne! Hagyja békén a fiamat! Nem csinált semmi rosszat! – Cade anyja kettejük közé lépett, kétségbeesetten emelte fel a karját, hogy megállítsa a férfit.

- Nem?! A lányom vele volt! – Sade magából kikelve ordított, őrjöngött. – Az én szépséges Samanthám… - A férfi hangja elcsuklott.

Cade fejében kavarogtak a gondolatok.

- Együtt voltunk. Beszélgettünk – mondta, a félelemtől elszorult a torka. – Elbúcsúztunk. Hazament. Hazafelé indult, ahogy mindig… ugyanazon az ösvényen…

- Nem! – Sade a fejét rázta. – Azt mondta, hogy neked dolgod volt, és mivel úgyis arrafelé mentél volna haza, úgy döntött, megvár, hogy meglepetést szerezzen neked… – A tekintetében annyi gyűlölet volt, hogy Cade ösztönösen megpróbált távolabb kerülni tőle.

- Én nem tudtam róla, nekem azt mondta, hazamegy. El is búcsúztunk… 

- El is búcsúztál tőle, milyen kedves! Utána viszont magára hagytad! Ott hagytad, hogy… hogy… - Sade foga megcsikordult. – A lányomat megtámadta egy vadállat, és… és… - Képtelen volt folytatni, de Cade-nek nem kellett magyarázni semmit. Lehunyta a szemét.

- Oh, Istenem!

Cade anyja a szájára szorította a kezét.

- Szakadt ruhában érkezett haza. Nem engedte, hogy hozzáérjünk. Sikoltozott, ha csak megpróbáltuk. Ki kellett hívnom hozzá doktor Pillbury-t, aki adott neki egy nyugtatót, és végre elmondta, mi történt. – Sade keze ökölbe szorult. Nagydarab, kemény tekintetű férfi volt, őszülő hajjal, ezernyi ránccal tarkított arccal. – Rád várt, amikor valaki hátulról befogta a száját. Azt hitte, te játszol vele, de… azt állítja, nem te voltál. Márpedig bennem erős a gyanú, hogy te tetted. Ha pedig mégsem, akkor is téged teszlek felelőssé azért, ami a lányommal történt, mert ott hagytad. Ott hagytad, hogy…

Cade a fejét rázta.

- Megbeszéltük, hogy hazamegy. Nem is sejtettem…

- Nem sejtetted?! Te kis seggfej! – Sade ugrott volna, de Cade anyja sírva állta az útját.

- Nem! A fiam nem tett semmi rosszat! Itthon volt.

- Itthon volt négy órával ezelőtt? Érdekes, mert a seriffhelyettes mintha őt látta volna átsétálni az úton Burkék boltja előtt.

Cade az órájára pillantott. Alig fél órát aludhatott. Négy órával ezelőtt vált el Samtől, és akkor indult Agustinhoz. Elsápadt. Nem volt itthon, hiszen az atyánál volt több mint három órát az eredetileg tervezett egy helyett. Az atya viszont nem biztosíthat neki alibit, hiszen akkor felmerülne a kérdés, hogy mit keresett az éjszaka közepén a férfinál. A gyomra görcsbe rándult.

- Nem én tettem – nyögte ki.

- Sam bízik benned, de én nem! Mi van akkor, ha elmentél sétálni egyet, aztán visszatérve a mólóhoz megláttad a lányomat, és úgy döntöttél, játszol vele egy kicsit?! Hm? Nem lehet, hogy így történt? – Sade lassan elindult feléje.

- Nem. Nem bántottam őt! Soha nem tudnám bántani! – Cade araszolni kezdett hátrafelé. Tudta, hogy az anyja nem lesz képes megállítani Sade-t. Kiskorában sokszor megverték az idősebbek, míg megtanulta, hogyan kerekedjen fölébük, de életében most először rettegett. Sade az a típusú ember volt, aki kegyetlenül megtorolt minden őt vagy a családját ért valós vagy vélt sérelmet, és az, ami Sammel történt, szinte elvette az eszét.

- Én viszont azt hiszem, hogy nem így történt! Gyáva kis féreg vagy!

- Anya! Anya, szaladj el az atyáért! – Cade tekintete rémülten kereste az anyjáét.

- Nem hagylak itt!

- Anya, kérlek! – Cade próbált nem szűkölni a félelemtől. – Menj már!

- Még Agustin atya sem fog tudni megvédeni, te kis pondró!

- Anya, kérlek! – Cade kiáltására az anyja felzokogott. Kétségbeesetten sarkon fordult, és kirohant az ajtón. Cade remélte, hogy Agustin időben érkezik. Kihasználva Sade pillanatnyi figyelemelterelődését, aki az anyja után pillantott, talpra állt, és kihúzta magát. – Nem én tettem – ismételte.

- Sam is ezt mondta, de sejtettem, hogy baja fog esni, ha veled barátkozik. Az én kis hercegnőm… - Sade válla megfeszült.

- Ha agyonver, akkor sem fogok mást mondani. Nem én tettem.

- Milyen bátor legény vagy! Meglátjuk, hogy akkor is ilyen bátor leszel, amikor… - Sade a mondat befejezése nélkül támadt rá. Cade oldalra lépett előle, de a férfi ütése így is elérte a vállát. Mintha pörölycsapás érte volna. Felkiáltott, és nekizuhant a falnak. Beütötte a fejét, egy pillanatra csillagokat látott. Az ösztönei azonban sikoltozva kényszerítették arra, hogy mozduljon, meneküljön. A rúgás a csípőjét érte, nekivágta a falnak. A fájdalomtól nem kapott levegőt. Sade a hajába markolt, úgy állította talpra.

- Még mindig azt mondod, hogy nem te voltál?

- Igen! – Cade érezte, hogy vér szivárog a szájából. Elharapta a nyelvét, ami sokkal fájdalmasabb dolog volt, mint valaha is gondolta volna. – Soha nem… - A gyomrát ért ütéstől bennszorult benne a levegő. Köhögve görnyedt össze. Könny maszatolta el körülötte a világot. Ökölbe szorult a keze, és önkéntelenül is az Agustintól tanult ima járt a fejében. A következő ütéstől a földre került, a követező rúgástól nekivágódott a kisasztalnak, aminek kitörött a lába. Sade kiráncigálta alóla a hajánál fogva, és közben üvöltött. Elmondta mindennek, a nyála ráfröcsögött, de ezzel mit sem törődött. Cade már elvesztette az eszméletét, de ő még mindig ütötte, rúgta.

- Sade! Mit művelt?! – Agustin sebtében magára kapott ruhában robbant be a házba. – Cade! Oh, Istenem! Mit tett vele?! – Félretaszította a férfit, akit az atya felbukkanása kicsit magához térített. Letérdelt a fiú mellé, és szinte félve érintette meg a vérfoltos arcot.

- Bántotta a kislányomat!

Agustin a fejét rázta, és nagyon óvatosan az ölébe húzta a fiút.

- Menjen innen!

- Ő tette! – Sade üvöltött.

- Ő soha nem tenne ilyet! – Agustin szemébe könny gyűlt, és megsimogatta Cade haját.

- Biztos vagyok benne, hogy ő tette! Akármit is mond a lányom.

- Sam ismeri Cade-t, és tudja, hogy képtelen lenne bántani őt. Miért nem hisz neki?

- Maga is az ő pártján áll, mi?

Agustin dacosan szembenézett a férfival.

- Én Isten oldalán állok, Sade. Ismerem ezt a fiút, és tudom, hogy soha nem bántaná a maga lányát. S azzal, hogy ezt tette vele, ugyanolyan állattá vált, mint az, aki megerőszakolta Samet.

- Hallgasson! – Sade az atya felé mozdult, de ekkor Cade anyjával belépett a seriff. Az asszony felsikoltott, és odabotladozott a fiához, míg a seriff a fejét ingatta.

- Mit művelt, maga bolond? – sóhajtott fel, és a könyökét megragadva, kihúzta a házból Sadet.

- Kisfiam… - Cade anyja kétségbeesetten szorította a fia kezét, de Cade csak órákkal később tért magához, és utána napokig hevert magas lázzal, törött bordákkal az ágyban. A seriffnek tett vallomásában azt mondta, hogy sétált egyet a környéken, akkor látta őt a helyettes. Elszívott pár szál cigit, és körbejárta a várost, csak utána ment haza. A mólónál nem hallott, nem látott semmit. Agustinről nem szólt, pedig az atya bizonyíthatta volna, hogy nem ő támadta meg Samanthát. Természetesen minden gyanú ellene szólt, hiszen ki más követhette volna el a támadást. Sam tanúvallomása nélkül azonban a seriff nem tehetett semmit. Annál inkább Sade, aki minden nap zaklatta őket, és Cade anyja idegileg teljesen kiborult. Agustin atyához többé nem ment át éjszaka. Cade úgy érezte, megszakad a szíve. Nem csak Samet vesztette el, hanem a férfit is.

- Mi az, anya? – kérdezte egy este, amikor a konyhában az asztalnál ülve találta az anyját.

Az asszony egy borítékot mutatott fel. Kivételesen mosolygott.

- Írtam apád nővérének. Befogad minket, ha oda tudunk utazni.

- Anya…

- Tudom, hogy nehéz lesz új életet kezdeni, de… itt semmi jövőnk, fiam.

- Neked van munkád, én pedig tovább dolgozom Agustin atyánál. Túlleszünk rajta, anya.

Az asszony habozott.

- Kirúgtak.

- Tessék?! – Cade a hajába túrt. – A francba!

- Sade járt nála tegnap, és Kelly úgy döntött, hogy nem húz vele ujjat.

Cade legszívesebben üvöltött volna tehetetlenségében.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Sade a fejébe vette, hogy te támadtad meg Samanthát, és ettől a hitétől senki nem fogja tudni eltéríteni. Ezt már korábban is sejtettem, ezért amíg beteg voltál, sokat gondolkodtam, és végül írtam Francine nénédnek. Odaköltözhetünk hozzá.

- Honnan szerzünk pénzt, anya? Francine néni az ország túlfelében lakik.

- Beszéltem Agustin atyával. Kifizeti az útiköltségünket.

Cade szívébe tőrt szúrtak.

- Értem.

- Velem jössz, fiam?

Cade keserűen elmosolyodott.

- Mi mást tehetnék? Épp az előbb mondtad, hogy semmi jövőm nincs itt… - suttogta kimerülten, és a szobájába ballagott. Betette az ajtót, és nekidöntötte a hátát. Ahogy lassan lecsúszott a padlóra, hagyta, hogy a forró könnyek végigcsorduljanak az arcán. Most értette meg, mit veszített el azon az éjszakán, amikor Samet megtámadták. Igaz, hogy gyűlölte a várost és az embereket, de ettől függetlenül ez a hely volt az otthona. Ismert minden fűszálat a réten, minden követ az úton. S most nem csak két barátját veszíti el, hanem a biztonságát is.

- Cade… Shh…

- Sam?! Mit keresel itt? – Nem akart hinni a szemének. A lány éppen akkor tornázta be magát az ablakon.

- Halkabban. Nem akarom, hogy anyukád megtudja, itt vagyok.

Cade felpattant, és odaugrott, hogy segítsen neki, de a lány ösztönösen elhúzódott az érintése elől.

- Sajnálom – motyogta.

Sam ajka lebiggyedt, de hősiesen visszanyelte a könnyeit.

- Nem a te hibád. Én tudom, hogy nem te tetted, csak… - Tehetetlenül vállat vont.

Cade leült az ágy szélére, és Sam kis tétovázás után lekuporodott mellé.

- Miért jöttél?

- Agustin atya elmesélte, hogy apa mit tett veled. Jöttem volna korábban, de nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Hogy érzed magad?

- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem, nem?

A lány felhúzta a lábát a mellkasához, és ráfektette az állát.

- Sajnálom. Az egész az én hibám. Csak meg akartalak várni…

Cade felsóhajtott. Legszívesebben magához húzta volna, de nem merte megérinteni.

- Tovább maradtam az atyánál, mint terveztem. Végig az jár a fejemben, hogy ha időben elindulok, ez az egész meg sem történik. Te épségben hazaérsz, és nem omlik össze az életünk.

Samantha szemében könnyek ragyogtak, amiket makacsul nem engedett kicsurranni.

- Annyira féltem. Abban reménykedtem, hogy jössz, és megmentesz, de nem jöttél, és én ott maradtam… - Elcsuklott a hangja, ám dacosan visszafojtotta a zokogást.

Cade szíve majd megszakadt. Remegő kézzel érintette meg a lány haját, fúrta ujjait a lágy tincsek közé. Sam megmerevedett. Nem mozdultak. Nézték egymást. Cade összeszedte minden bátorságát, és óvatosan maga felé húzta. Sam nem próbált meg kitörni az ölelésből, de nem is lazult el úgy, mint korábban.

- Nyugodtan sírj csak! – simogatta meg a hátát a fiú.

Sam remegett.

- Így is szeretsz?

- Mindig szeretni foglak, akármi történjék is.

- Az atya azt is mondta, hogy elmentek innen anyukáddal.

- Igen, amint lehet.

- Találkozunk még?

Cade mit mondhatott volna?

- Igen.

- Hazug. – Samantha arcán lecsorogtak a könnyek, átáztatták Cade pólóját. – Nem akarom, hogy elmenj! Te vagy az egyetlen barátom!

- Apád kirúgatta anyámat, és szerintem engem is ki fog a suliból. Itt már nincs jövőnk.

Samantha olyan görcsösen kapaszkodott belé, hogy Cade alig kapott levegőt. Belefúrta az arcát a lány hajába, beszívta az illatát. Sokáig ücsörögtek így, míg elcsitult a lány sírása. Egymás mellé feküdtek az ágyra. Egymást nézték, Cade ujjai pillangószárnyi finomsággal járták be Sam arcát. A lány volt az, aki félig lehunyt szemmel odahajolt hozzá. Reszketőn csókolták egymást, leheletkönnyűn érintették a másikat, sóhajuk csak halk szellőként suhanó nesz volt. Cade lecsókolta a lány könnyeit, gyengéd erőszakkal levetkőztette, simogatta, ajkával bejárta a vékony kis testet, elűzte félelmeit, új utakat mutatott neki. A forró levegőt felkavaró szellő néha meglibbentette a vékony függönyt…

 

            Agustin atya felpillantott a könyvéből, amikor Cade belépett a szobába.

- Te mit keresel itt?

- Csak búcsúzni jöttem. – A fiú még nem mozgott olyan könnyed kecsességgel, mint korábban. Leült a kanapéra a férfival szemben, és fáradtan rámosolygott. – Samantha meglátogatott.

- Hazakísérted, ugye? – Agustin félretette a könyvet, és aggódva ráncolta a homlokát.

- Igen. – Volt valami a fiú hangjában és a tekintetében, amitől az atya megmerevedett.

- Lefeküdtél vele?

Cade nem válaszolt. Csak nézett rá, az ajka viszont remegett. Agustin odaült mellé, és átkarolta a vállát.

- Semmi baj.

- Elmesélte az egészet. Úgy éreztem, mintha kitépnék a szívemet… - Cade hangja fátyolos volt. – Sam nem érdemelte meg, hogy ez történjen vele.

- Senki nem érdemli meg, hogy bántsák.

- Isten miért engedi, hogy ilyesmi történjen?

- Ez is egy próbatétel, amit túl kell élnünk.

- Próbatétel?! – Cade keserűen felhorkant. Lassan elhúzódott a férfitól. Közvetlen közelről nézett rá. – Lefeküdtem vele, igen. Úgy csókoltam, és úgy szerettem, ahogy megérdemelte volna az első alkalmat és minden továbbit. – Kibontakozott a férfi öleléséből, és felállt. Csak az ajtóban fordult vissza. – Úgy csókoltam és szerettem, ahogy te engem.

- Cade…

- Ne mondj semmit! – Cade szomorúan rámosolygott. – Vigyázz Sam-re!

- Várj! – Agustin utána rohant, de mire kiért a hátsó teraszra, a fiú már beleolvadt az éjszakai árnyak közé.

Másnap kora reggel Cade és az anyja kevéske holmijukkal felszálltak a buszra. A fiú arcán a megszokott, hetyke vigyor ült, az anyja visszafojtotta a könnyeit. Sam az ágyában feküdt magzatpózba gömbölyödve, a párnája nedves volt, és úgy érezte, megszakad a szíve. Agustin atya az ablakból figyelte, ahogy a busz elhalad a háza előtt, majd átsétált a templomba imádkozni; szívének keserét csak Isten hallhatta. George Sade elégedetten gyújtott cigire, de Cade távozása sem tudta kitörölni szájából a fájdalom keserű ízét. Harmony lakói közül egy édes borzongással idézte fel a vékony kis test vonaglását. S a könnyű szellő tovasuhant a házak között, fák alatt, bokrok felett, de enyhülést nem hozott. Cade Constantin évekkel később is biztosan tudta, hogy sohasem fog…

 

Téma: 1. fejezet

Tárgy: - Feladó: Kuroi Karasu Dátum: 2014.11.13

Nagyon tetszik :) Köszi szépen! :)

Tárgy: Re:- Feladó: Ai Dátum: 2014.11.20

Szívesen :)

Tárgy: köszönet Feladó: moziboszi50 Dátum: 2014.11.10

Köszönet az írásért, de sajnos szomorú írás. Kérhetnék legközelebb olyat ami reményt ad?

Tárgy: Re:köszönet Feladó: Ai Dátum: 2014.11.11

Valóban nem a legboldogabb, de ismersz talán, és tudod, hogy a remény soha nem hal meg, és ez így lesz Cade esetében is. Ez a történet kicsit szomorkásabb, ezért elnézést, de talán a végére megbocsátod... :)

Új hozzászólás hozzáadása