1. fejezet

Ai: A vádat apám képviselte…

Köszönettel Melinek, aki fáradhatatlanul gépeli a történeteimet, és még aggódik is értem…

            A vágy különösen veszélyes fegyver. A leggyakoribb indíték, ha gyilkosságról van szó. S a legfájdalmasabb érzelem, amikor arról van szó, hogy kívánsz valakit. Ahogy én is. Be nem ismerve. Tudatom legsötétebb mélyére száműzve a sóvárgást, amely lassan átveszi felettem az irányítást.

Ez a sóvárgás az alapja minden harcnak kettőnk között. Közötte és közöttem. A vágy, hogy csókoljam, magamra húzva összefonódjak vele, s halljam elfulladó nyögését a végső pillanatban. Ez a vágy azonban egy még hatalmasabb vágyat táplál, amelyet bármennyire is akarok, egyben félek is tőle. A szerelem vágyát. Azt akarom, sóvárgom, bárcsak szeretne. Engem, csakis engem.

Reménytelen érzés, ám mindannyian tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. S ez a remény őrzi bennem a tüzet, amelytől gyorsabban ver a szívem, ha csak meglátom, vagy hallom a hangját, de azt a tüzet is, amelytől dacosan és büszkén ellent mondok neki és csak azért is másképp élem az életem, mint ő akarja. Tudom, hogy az aggodalom hajtja, de a bennem sodródó érzések semmivé foszlatják az együttérzést és a megérzést. S csak az a sötét vágy marad, amely eltéphetetlenül hozzá köt…

Azt hiszem, kedves Olvasó, ha voltál valaha is igazán szerelmes, akkor pontosan tudod, miről beszélek. S ha még nem, akkor talán a történet végére megérted, mire gondolok. Ám hadd kezdjem az elején. A nevem Joh Elliott, védőügyvéd vagyok. Legközelebbi hozzátartozóm a nevelőapám, Reed Carpenter, pár éve meghalt anyám második férje, aki jelenleg ügyészként tevékenykedik. Fogalmazhatunk úgy, hogy egyáltalán nem örül annak, amivé lettem. Szerinte soha nem leszek igazán jó ügyvéd, ám én elég makacs ember vagyok, így… csak azért is keményen dolgozom. Hogy megmutassam neki, téved, és talán bebizonyítsam azt is, hogy méltó vagyok a fiának lenni. Mert csak erre van lehetőségem: a fiának lenni. Semmi több. Tudom, hogy így van ez jól, de akkor is fáj. Ezt a fájdalmat, sem más érzelmet azonban soha nem mutathatom, mert nem illene a kőkemény ügyvédhez, akivé lettem miatta, általa. Szerinted bolond vagyok? Hm, lehet. Ám az is lehet, hogy egyszer… elnyerem reményem jutalmát…

1.

            Ezúttal is veszekszünk. Mint mindig. A dolgozószobában, ahol általában az idődet töltöd. Minden hangos szó visszaverődik a falakról, bennem lüktetve visszhangzik a hangod. Az íróasztal mögött ülve, szikrázó szemmel nézel rám, a kezed ökölbe szorul. Az ajtónak vetem a hátam, és figyelem, ahogy a fejed rázod, ahogy a hajadba túrsz. A vágy úgy támad rám, hogy eláll a lélegzetem. A tekintetünk találkozik, elakad a hangod. Elválasztanak minket méterek, de most ez olyan lényegtelen.

Minden semmiségnek tűnik, amikor elindulok feléd. Megteszem a lépéseket, amiket te sohasem fogsz. S kinyújtom feléd a kezem, amit te soha nem fogsz megtenni. Az arcodat érintve lehunyod egy pillanatra a szemed, de későn. Jól látom, ahogy elsötétül a pillantásod. Miattam. A vágytól, amelyet benned keltek.

Oh, Istenem, bárcsak… bárcsak…!

Ujjam hegyével követem arcod vonalát, állad határozottságát, szemöldököd ívét, orrod erőteljességét, ajkad vékonyságát. A karfára támaszkodom a másik kezemmel, hogy közelebb legyek hozzád. Hogy a leheleted keveredhessen az enyémmel, s végre érezzem nyelvemen az ízedet. Hajszálvékony határ, amit átlépni szándékozom, de ez most nem számít. Csak sötétzöld tekinteted, és ajkad érintése a fontos, ahogy végre összeér a szánk. Bombaként robban bennem a vágy, hogy mindent elvegyek. Mindent, amit most felkínálsz nekem.

A hajamba fúrod az ujjaid, és az öledbe húzol. S miközben csókolsz-csókollak, az inged alá bújik a kezem, hogy érezzem bőröd forróságát, és te lemásolod mozdulataimat, s látom az élvezetet a szemedben, amikor felnyögök. A hangom olyan, mintha felszabadítana minket egy ki nem mondott tiltás alól. Vadul csókoljuk egymást. Egymás után szabadulunk meg a ruháinktól, hogy végül macskaként törleszkedve ereszkedjek az ágyékodra. Ívbe hajol gerincem a karjaidban, vonaglok fölötted, a gyönyör reszketegen ölel minket. Csak te és én vagyunk vágyaink közepette, s amikor felkiáltok, a te neved szakad fel az ajkamról…

- Reed! – Zihálva ülök fel az ágyban. A tenyerembe temetem az arcom, és nagyot nyögve visszazuhanok a párnára. – A fenébe! – mormogom szinte még félálomban. Az órára pillantok, digitális kijelzője alapján még félóra van vissza az ébresztőig. Az utóbbi időben, hála a stresszes és feszített munkatempómnak eléggé megszaporodtak az ilyen és ehhez hasonló álmaim, amik – hm, valljuk be – elég valóságosnak tűnnek. Szexmániás kamasznak érzem magam tőlük, de sajnos, az álmaim az egyetlenek, amiket nem uralhatok.

A kéj még ott remeg a testemben, amikor felkelek. Hosszan állok a zuhany alatt, és igyekszem kiverni a fejemből az álom keltette gondolatokat. Megborotválkozom, köntösbe bújva megfőzöm a kávét, és végül a bögrével odaállok az ablak elé. Nézem, ahogy lassan felkel a Nap, és emberek jelennek meg az utcán. Nemsokára én is csatlakozom hozzájuk, hogy belvárosi irodámban elkezdjem a mai munkanapot. Legjobb barátommal nyitottam négy éve, és a kemény munkánknak köszönhetően elég ismertek lettünk. Ma négy tárgyalásom is lesz, valamint várok még két lehetséges ügyfelet, akik mára kaptak időpontot. Megszokott nap, elvileg semmi nem jöhet közbe, bár ehhez még a nevelőapámnak is lesz egy-két szava.

Reed Carpenter az apám halála utáni második évben bukkant fel az anyám és az én életemben, és nem tellett bele egy év, hogy a mostohaapám legyen. Az esküvőjüket stílusosan a tizennegyedik születésnapomon tartották, csak éppen azt felejtették el megkérdezni, én mit szólok hozzá. Reed különben tökéletes ellentéte az apámnak, aki eléggé hektikus, türelmetlen és harsogó ember volt. Reed mindig nyugodt, komoly, türelmes. Anyám imádta, hogy soha nem felejti el az évfordulókat, születésnapokat, és hogy nem egyszer rózsával állított haza, ha úgy gondolta, hogy későn végzett. Hétvégén otthon dolgozott, de meghatározott időkeretek között. Nem hagyta, hogy ügyvédi, majd később ügyészi munkája fontosabb legyen nálunk.

Én eleinte tartózkodó voltam vele szemben, rettenetesen megviselt apám elvesztése. Bosszantott, hogy anyám csak úgy félredobja apám emlékét egy ismeretlenért. Anyám nem egyszer veszekedett velem emiatt, de én úgy tettem, mintha meg sem hallanám. Be kellett érnie annyival, hogy udvarias közhelyekbe bocsátkoztam udvarlójával, és hajlandó voltam egy asztalhoz ülni vele. Közben messziről figyeltem Reedet, ha hozzánk jött. Néha elkaptam a pillantását, ahogy a szeme sarkából engem méreget. Bosszankodás helyett megértést láttam a tekintetében, s ez a megértés türelemmel párosulva végül elérte a kívánt hatást. Egyre inkább kíváncsi lettem rá.

Amikor odaköltözött hozzánk, és hétvégente a dolgozószobában dolgozott, beosontam, és leültem a fotelba. Úgy tettem, mint aki olvas, ő pedig úgy tett, mintha észre sem venne. Aztán egy idő után félretettem az alibi könyvet, és inkább hallgattam, ahogy fennhangon a vádbeszédeit csiszolja. Aztán mire észbe kaptam, már mellette ültem az asztalnál, és államat a karomra fektetve kérdezgettem. Azt hiszem, azokban az időkben szerettem bele, de persze akkor még nem is sejtettem, mi az az érzés, ami hozzá köt, amiért rajongva hallgatom, amiért körbeugrálom, amikor hazaér.

Anyám örült, hogy végre megkedveltük egymást. Igyekezett közös programokat szervezni nekünk, amiknek emlékét a mai napig a szívemben őrzöm. Önkéntelenül is a falat borító könyvespolcra pillantok, ahol számos közös fotó kapott helyet. Fájdalmasan megsajdul bennem a magány, így inkább félredobom az emlékezést, és elindulok felöltözni. Az ajtó halkan kattan mögöttem, amikor negyedórával később elhagyom a lakást. 

A biztonsági őr rám mosolyog, amikor belépek az épületbe, ahol az irodám kapott helyet.

- Jó reggelt, Joh!

- Jó reggelt, Mike! Hogy sikerült a tegnapi randi a vöröskével? – könyökölök a pultra.

Mike, aki valamivel fiatalabb, mint én, hálásan rám vigyorog. Talán én vagyok az egyetlen, aki „lealacsonyodik” hozzá, és elbeszélget vele.

- Annie-nek hívják. Szombaton eljön velem vacsorázni.

- Ennek örülök! – nevetek fel. Átnyúlok a pult felett, és vállon bokszolom. – Gratulálok!

- Még nem merek inni előre a medve bőrére – mentegetőzik, de látszik rajta, hogy elégedett és boldog. Irigylem kissé.

- Csak hajrá! – indulok a lépcső felé. Utálom a liftet, így inkább gyalogolok a másodikra.

Négy évvel ezelőtt jó vétel volt a belvárosi ötemeletes épület második szintje, ahol berendeztük az irodánkat Garry Bernfeld-el. Garry-vel együtt végeztük a jogi egyetemet, és jó párost alkottunk, ami mostanra egy igen gyümölcsöző üzlettársi kapcsolattá alakult.

- Jó reggelt, Caroline! – Caroline Morgenstern a titkárnőnk. Mindkettőnknél idősebb, elvált asszony, aki egyedül neveli két fiát. Katonás fegyelmet tart, és határozott, kedves nő.

- Jó reggelt! Garry jelezte, hogy késni fog.

- Rendben. Van valami üzenetem?

- Mindent feljegyeztem, és odatettem az asztalodra.

- Köszönöm. – Az irodámban kínos rend, ahogy szeretem. Felakasztom a fogasra a kabátom, leteszem a táskám, előszedem a laptopom. Átfutom az üzeneteket, de egyik sem sürgős, így kérek Caroline-től egy kávét, és nekiállok átolvasni az e-mailjeimet. Hallom, hogy odakint csörög a telefon, ám ügyet sem vetek rá. Caroline a kávéval a kezében megáll az asztalom előtt.

- Mr. Carpenter szeretne önnel ebédelni.

- Talán inkább akar – horkanok fel, és a csészéért nyúlok. – Nem érek rá. Egykor tárgyalásom van, és még előtte át akarom nézni a jegyzeteimet.

- Mondta, hogy ezt fogja válaszolni.

Felsóhajtok. A sóvárgás, hogy lássam őt, egyre erősebb. Már két hete sikerült kitérnem előle, és valószínűleg ez eredményezte azt a túlfűtött álmot hajnalban.

- Fél tizenkettőkor várom a vendéglőben.

- Igenis. – Caroline elfojtott mosollyal távozik, mintha többet tudna, mint kellene.

Rosszkedvűen kortyolom a kávét, de a szívem hevesen ver. Láthatom, beszélhetek vele. Csak a kemény önfegyelem, amivel kordában tartom az érzéseimet, képes arra, hogy inkább a tárgyalásra koncentráljak, amin háromnegyed óra múlva meg kell jelenjek.

Az egész délelőtt csigalassúsággal telik. A tárgyaláson kifogom az egyik legmakacsabb és legpedánsabb bírót, így csak valamivel dél előtt sikerül elszabadulnom a bíróságról. Betelefonálok az irodába, de senki sem keresett. Reed ismer annyira, hogy tudja, a késésemnek megvan az oka. Mindig ugyanott ebédelünk, egy eldugott kis vendéglőben, ahol külön boxunk van, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. A pincérnő a helyünkre kísér, ahol Reed gyümölcslevest kanalaz, egyik kedvencét.

- Azt hittem, megvársz – huppanok le vele szemben, mire összevonja a szemöldökét.

- Azt hittem, nem jössz. Clevely megizzasztott?

- Enyhén szólva – vonok vállat, majd a pincérnőhöz fordulok. – Ugyanazt, köszönöm.

Reed engem néz. A tekintete mohazöld, a haja gesztenyebarna, az ajka keskeny. Magas, karcsú, sportos alkat. Rendkívül jóképű férfi, aki nemsokára betölti az ötvenet.

- Eléggé elfoglalt lettél az utóbbi időben – közli nyugodtan, mintha nem is érdekelné a dolog.

- Mára például négy tárgyalásom van előjegyezve. Nem nagyon érek rá.

- Ezért nem nézel megint a szemembe?

A szemébe nézek, a keserű düh marja a torkom, az öröm pedig, hogy végre láthatom, majd szétfeszíti a mellkasom.

- Tényleg sok a dolgom.

- Mindig mondtam, hogy a családot nem helyettesítheti a munka, Joh.

- De azt is mondtad, hogy fiatalon kell megalapozni a hírnevünket.

Eltolja maga elől a csészét, és az asztalra könyököl. Megvárja, amíg az érkező pincérnő leteszi elém a levest, és ásványvizet tölt a poharamba, majd hideg hangon felel.

- Valóban, de mintha a lelkedre kötöttem volna, hogy ne legyél ügyvéd.

- Nem vagy az apám.

Hátradől, mintha megütöttem volna. Talán azt is tettem. Nem csak ököllel vághatsz valakit arcul, hanem szavakkal is.

- Ez igaz – feleli fáradtan. Most látom csak, hogy mennyire kimerült. Pár napja olvastam az újságban, hogy véget ért egy ügy, ahol ő képviselte a vádat. Az aggodalom összeszorítja a torkomat. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de Reed még nem fejezte be. – Viszont azt hittem, hogy barátok vagyunk.

- Sajnálom. Nem úgy gondoltam.

- Akkor hogyan? Bármit kérek is, mindig az ellenkezőjét cselekszed, mintha direkt csinálnád, és én ebbe kezdek belefáradni. Tettem valamit, ami miatt mérges vagy rám?

Újra kamasznak érzem magam, zöld szeme talán belelát a lelkembe is…

- Ne haragudj, csak az utóbbi időben túl sokat aggódsz miattam, amit feleslegesnek tartok. Nem vagyok már gyerek.

A szeme összeszűkül.

- Esküt tettem anyádnak, hogy vigyázok rád.

- De anya már halott.

- Azt hiszed, én nem tudom? – csattan fel.

S ahogy összetalálkozik a pillantásunk, feltámad bennem a múlt. Félrenézünk. Felállok.

- Jobb lesz, ha most megyek.

- Várj! – A kezem után kap, de felborítja a poharamat, és víz loccsan a nadrágomra. – Jaj, ne haragudj!

- Nem, semmi gond. Mindjárt jövök. – A mosdó felé indulok. Kivételesen örülök, hogy kicsit magam lehetek. Már majdnem teljesen sikerül megszárítanom a ruhámat, amikor belép. 

- Sajnálom – mondja, miközben nekidől a mosdópultnak. Ez annyira… vonzó mozdulat, hogy lesütöm a pillantásom. – Nincs jogom beleavatkozni az életedbe.

- Tudom, hogy aggódsz értem, de boldogulok. Komolyan.

Komoran bámul rám.

- A múltkor is zaklatott az a fickó…

- Az már egy éve volt, és megoldottam volna egyedül is.

- Meg rád szállt az a nő…

- Félreértett, és…

- Francokat! – morran fel. – Joh, figyelj…

- Nem, te figyelj! – szegem fel az állam. – Mi lenne, ha végre felfognád, hogy nem vagyok már gyerek, hanem felnőtt férfi, aki maga oldja meg a problémáit?! Nem állhatsz mindig a hátam mögött!

- A családod vagyok!

Mintha tőrt szúrt volna a mellkasomba. Igen, a családom. A nevelőapám, akibe szerelmes vagyok anélkül, hogy ő bármit is sejtene. Most szívesen elbőgném magam, de végül csak egy szomorú válaszra futja.

- Nem, csupán anyám második férje vagy…

Átfut valami az arcán, de nem törődöm vele, nem engedem, hogy bűntudatom legyen, így inkább csendben magára hagyom. Felkapom a táskám, és fizetek. Odaintek a pincérnőnek, majd kilépek az utcára, ahol beleolvadok az embertömegbe, akik között egymagam lehetek a fájdalmammal.

Az egyórás tárgyalást végül elhalasztották, így az irodám magányából bámulok ki az utcára. Meghagytam Caroline-nak, hogy senki ne zavarjon, és most az önsajnálatban hentergek. Emlékek között ácsorgok, amelyektől sajog a mellkasom, ha rájuk gondolok. 

Tizenöt körül lehettem, amikor ráébredtem, hogy valami nem stimmel nálam. A velem egykorú srácok, még a legjobb barátom is a lányokat hajkurászta. Kivéve engem. Nem érdekeltek a vihogó, magamutogató, vagy éppen kedves, szerény leányzók, akik a suliba jártak. Természetesen néha elhívtam egyik-másikat moziba vagy kirándulni, de amikor csókolózásra került a sor, valahogy elvesztettem a lelkesedésemet. Viszont a tesitanárunk olyan helyes és szexi volt. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg meleg vagyok. Titokban elkezdtem könyveket olvasni és összeszedtem mindent a netről. Senkinek nem mertem beszélni róla, még Reednek sem, pedig vele akkorra már mindent megosztottam. Nem akartam, hogy elítéljen.

Egyik este a szokásos vacsorára készültünk. Amíg anyám főzött, mi Reeddel megterítettünk. Reed mondott valamit, mire anyám felnevetett, és megcsókolta. És a féltékenység olyan erővel támadt le, hogy megdermedtem. Kimentettem magam, és feltántorogtam a szobámba. Próbáltam felfogni, mi is történt. De persze nem kellett nagy ész hozzá. Féltékeny voltam a tulajdon anyámra, mert szerelmes voltam a nevelőapámba. Aznap este sírva aludtam el. Pontosan tudtam, mennyire reménytelenek az érzéseim. Sőt, mennyire elítélendőek. Undorítónak éreztem magam, és még az sem enyhítette ezt az érzést, hogy álmomban Reed ült az ágyam szélén, és szomorú mosollyal az arcán a hajamat simogatta.

Kínzó lassúsággal teltek az évek. Megtanultam színlelni, még barátnőm is lett, aki miatt nagyon szégyelltem magam. Igyekeztem mindenben megfelelni anyám, de legfőképpen Reed elvárásainak. Akkor kerültünk először szembe, amikor közöltem, hogy ügyvéd akarok lenni. Hetekig tartó vita lett belőle, de végül én győztem. Új korszak kezdődött az életemben. Megismertem Garry-t, aki legbizalmasabb barátom lett, minden titkom tudója. Mivel ritkán láttam Reedet, az érzéseim csitultak iránta, nagy naivul azt hittem, kiszerettem belőle. Összejöttem egy sráccal, Chris lett az első szeretőm, majd az első exem, amikor szakítottunk. Férfiak jöttek-mentek az életemben, teljes titokban. Belehaltam volna, ha Reed megtudja, és csalódik bennem.

Utolsó éves voltam az egyetemen, amikor anyámat baleset érte hazafelé menet. Reeddel ott ültünk a kórház folyosóján, és imádkoztunk. Aztán egymást támogattuk hazafelé, amikor az orvos közölte, hogy anyám meghalt. Én nem mentem suliba, ő dolgozni. Együtt igyekeztünk átvészelni a gyász első napjait, a veszteséget. A bűntudattól nem tudtam aludni éjszaka, mert a szívem mélyén egy kicsit örültem, hogy Reed végre csak az enyém. Hallottam, hogy járkál a hálószobában minden hajnalban, s a bűntudat csak még nagyobb lett. Megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek. Garry beszélt le róla végül, de a lelkiismeretfurdalás a mai napig nem enyhült. Főleg azok után, ami a temetés napján történt.

Ott álltunk a sír mellett. Egyikünk sem sírt. Reed nem volt az a fajta, aki kimutatja a fájdalmát, én pedig úgy éreztem, elsírtam minden könnyemet. Anyámat sokan szerették, így vagy egy órát álltunk a temetőben a részvétnyilvánítások miatt. Odahaza a barátok, ismerősök, szomszédok vártak minket, és késő este lett, mire mindenki távozott. A konyhában halmokban állt a temérdek ennivaló, mintha mindenki azt hitte volna, hogy anyám halála után éhen fogunk halni. Dühömben legszívesebben mindent kiborítottam volna.

- Majd holnap eltakarítok mindent – állt meg az ajtóban Reed, szokás szerint kitalálva a gondolataimat. – Most csak csináljunk egy kis rendet.

Bólintottam, és ami befért, bepakoltam a hűtőbe. Reed meg csak állt az ajtóban sápadtan, némán. Csak akkor vettem észre, hogy részeg, amikor elindult a hátsó ajtó felé. Az útjába álltam.

- Te ittál?

- Egy keveset. Talán nem szabad?

- Nem bírod az alkoholt – emlékeztettem.

- Tudom. Kiengednél?

- Jobb lenne, ha inkább lefeküdnél.

- Te csak ne akard megmondani nekem, mit tegyek!

- Akkor menj csak! Mire vársz? – kiáltottam rá, és felviharzottam a szobámba. A párnába fúrtam az arcomat, és próbáltam nem sírni. Amikor leült mellém, és megsimogatta a hajam, nem mozdultam.

- Sajnálom – motyogta.

- Kérlek, feküdj le! – néztem fel rá. – Azzal nem lesz könnyebb, ha leiszod magad. Ezt anya sem akarná…

Keserűen felnevetett, arcán soha nem látott, elnyomott harag.

- Nem, biztosan nem… - Sokáig hallgatott, mire kibökte. – Nem akarok egyedül maradni.

Némán arrébb húzódtam az ágyon. Mellém dőlt. Ugyanazon a párnánk osztoztunk. Úgy aludtunk el, hogy végig egymást néztük. Hajnalban arra ébredtem fel, hogy a hátamhoz simult, lehelete a tarkómat érte, és a karját átvetette a derekamon. A vágy elemi erővel tört fel belőlem. Hozzásimulva élveztem el, egy hang nélkül, s bármennyire is eltöltött az eufória, a mellkasomra a szégyen súlya nehezedett. Felkeltem, megcsináltam a reggelit, és egész reggel nem váltottunk két szónál többet. Amikor elment otthonról, összedobáltam a cuccaimat, és visszamentem az egyetemre. Soha nem beszéltünk arról az éjszakáról, de onnantól kezdve minden elromlott kettőnk között, és nem úgy tűnik, hogy valaha is rendeződik a viszonyunk. Talán jobb is így…

Keserű mosollyal elfordulok az ablaktól, amikor Caroline benyit.

- Ne haragudjon, de van itt egy hölgy.

- Igen?

- Mrs. Dawson. Beszélni szeretne veled.

- Garry még nem jött vissza?

- Nem. Fogadja?

Bármi jobb, mint elmerülni az emlékekben, ezért bólintok. Idősebb hölgy lép be az ajtón, hellyel kínálom, amit elfogad, de a teát és a kávét is visszautasítja. A szeme vörös, láthatóan az utóbbi napokban sokat sírt. Leülök az asztalom mögé, és rámosolygok.

- Parancsoljon velem, asszonyom.

- Rövid leszek, Mr. Elliott. A lányomat négy napja letartóztatták azzal a váddal, hogy megölte a férjét, Duncan Shiroh-t. Kihelyeztek mellé hivatalból egy ügyvédet, de szeretném, ha valaki olyan védené, aki ért is az ilyen ügyekhez. Az Elliott & Bernfeld-nek jó híre van, én pedig bármennyit hajlandó vagyok kifizetni annak érdekében, hogy a lányomat ne ítéljék el. Szerette a férjét, most várják az első gyermeküket, a lányomnak nem volt oka meggyilkolni Duncant, és egész egyszerűen képtelenségnek vélem a vádakat.

- Elmondaná, hogy a rendőrség miért véli úgy, hogy a lánya ölte meg Mr. Shiroh-t?

- Melissa, a lányom elég nyughatatlan, a baba miatt pedig még kevesebbet pihen, mint egyébként. Péntek délután elment otthonról, sétált a városban, és elég későn ért haza. Otthon holtan találta a vejemet, és természetesen azonnal értesítette a rendőrséget. Ám a nyomozók véleménye szerint Melissa a tettes.

- Értem. – Minden ügy személyes döntés, ami befolyásolja egy ügyvéd életét. Reedtől tanultam majdnem mindent, de egyet soha nem tudott megtanítani: melyik ügyet vállaljam el. Egyszer nevetve azt mondta, a saját megérzésemtől függ, s igazából ez dönti el, mennyire vagyok jó ügyvéd. Ez az ügy valamiért felkelti a kíváncsiságom, de nem ugrok óvatlanul fejest semmibe. – Beszélni szeretnék a lányával, mielőtt vállalom az ügyet.

- Ez csak természetes.

Még hosszan beszélgetek az asszonnyal, tisztázok vele pár dolgot. Aztán vele együtt indulok meglátogatni Melissa Shiroh-t. Igazából szeretném látni a nyomozati anyagot is, de addig arra nincs lehetőségem, amíg ténylegesen nem leszek a nő védője. Felhívom a hivatalból kirendelt ügyvédet. Max-et ismerem, eléggé el van havazva, így kifejezetten megörül, amikor elmondom neki, miért keresem. Megígéri, hogy átfaxolja nekem az összes anyagot, amit hálásan megköszönök.  

Melissa Shiroh első pillantásra elbűvöl. Vékony teremtés, sápadt arcát hatalmas kék szempár uralja. Kezét az egész beszélgetés alatt a hasán nyugtatja. Csak akkor mosolyodik el, amikor a babáról kérdezem.

- Ma nagyon nyugtalan. Igazából az apja halála óta… - Elakad, és mély levegőt vesz. Igyekszik nem sírni, erősnek mutatni magát, de látom, hogy ez mennyire nehezére esik.

Hosszú másodpercekig méregetem, várom, mit súg az ösztönöm. Ez a nő titkokat rejteget, látom megrebbenő pilláin, de nem hiszem, hogy megérdemel egy életfogytiglant a börtönben. Ez pedig azt jelenti, hogy van egy új ügyfelem. Felállok, és mellésétálok. Csak egy pillanatra, de rebbenő félelmet látok átsuhanni az arcán. Egy gyanú fészkelődik bennem, egyelőre félreteszem, előbb-utóbb úgyis megtudom, amit akarok. Leguggolok elé, úgy kérdezem.

- Szabad?

Megdöbbenve bólint, amikor rájön, mit szeretnék. A hasára teszem a kezem, megrezzen, a keze ökölbe szorul, ahogy hozzáérek. Igyekszem természetesen viselkedni. Önkéntelenül is elmosolyodom, amikor rúgás éri a tenyeremet.

- Szia, kisöreg! A nevem Joh, és én fogom védeni az anyukádat. Viselkedj jól, rendben? Anyukádnak szüksége van a pihenésre.

Melissa oldalra billenti a fejét, majd hitetlenkedve rám pislog. A rugdosás kicsit szünetel.

- Azt hiszem, kedveli magát.

Felnevetek.

- Remélem is. Rosszul esne, ha utálna.

Melissa arcán végre megjelenik egy igazi mosoly, s bár halovány utánzata lehet csak az őszinte, boldog ragyogásnak, mégis azonnal a szívembe zárom. Bűnös vagy áldozat, ebben a pillanatban, amikor összefonódik a pillantásunk, vajmi keveset számít. Ahogy az új élet a hasában lelkesen újra megrúgja a kezem, egész egyszerűen elvarázsol. Homoszexuálisként soha nem lehet saját gyerekem, ezért ez a töredéknyi idő többet jelent nekem, mint bármilyen összeg a számlámon.

- Maga ölte meg? – kérdezem halkan. Megtöröm a köztünk kialakult hangulatot, de kíváncsi vagyok a reakciójára.

Hosszú percekig nem válaszol, és nem mozdul, aztán lassan a kézfejemre csúsztatja a kezét. Az arca mozdulatlan, de a szemében ott látom az igazságot, és ettől megkeseredik a szám íze. Ebben a pillanatban azon múlik a jövője, hogyan döntök. Jó, persze, vannak más ügyvédek is, de valamiért az a kis élet, amely kapcsolatot teremtett velem egy apró kis rúgással, felelősséget ébreszt bennem, és ez el is dönti a kérdést.

- Kihozom innen, rendben? Csak bízzon bennem.

- Köszönöm.

Egészen addig érzem a hátamon a tekintetét, míg be nem zárul mögöttem az ajtó. Újra felhívom Max-et, aki állítása szerint átküldte az aktát. A biztonság kedvéért rácsörgök Caroline-ra is, de feleslegesen. A titkárnők gyöngye már mindent az asztalomra tett. Kikerestetem vele a nyomozást vezető rendőr nevét, majd gyalog indulok az őrs felé. Jó idő van, és bár nagy a tömeg, jólesik sétálni.

Baker nyomozó éppen telefonál, amikor megállok az asztala mellett. A szék felé int, amin a gyanúsítottak szoktak ücsörögni. Lehuppanok rá, és keresztbe teszem a lábam. Várom, hogy befejezze a beszélgetést.

- Helló, nyomozó. Joh Elliott vagyok, Melissa Shiroh ügyvédje.

- A kislány új ügyvédet fogadott.

- Az anyja fogadott fel, hogy védjem a lányát a bíróságon.

A nyomozó fogpiszkálót dug a szájába, és hosszasan szemlél.

- Mi még nem találkoztunk személyesen – állapítja meg.

- Valóban nem.

Felhorkan, majd benyúl a feltornyozott akták közé, és kihúz egyet. Ő az a típus, aki a rendetlenségben érzi otthon magát. Képtelen lennék így dolgozni.

- Az áldozat halálát egy nagy erejű ütés okozta, amit a tarkójára mértek – mondja anélkül, hogy kinyitná a dossziét. Valószínűleg nagyon jó memóriával rendelkezik, így egyre nagyobb tisztelettel nézek rá. – Majdnem azonnal meghalt.

- Miből gondolták, hogy a feleség a tettes?

- Az áldozatot mindenki kedvelte. Akadt pár ellenlábasa a munkahelyén, de alapvetően rendes fickó volt. Napi nyolc-tíz órákat lehúzott, mert a felesége gyereket vár, és kellett a pénz. Viszont a legjobb barátjának néha panaszkodott az asszonyra.

- Pontosabban? – hajolok előre.  

- Már a terhesség előtt is gyakran kimaradozott. Órákra eltűnt úgy, hogy senkinek nem szólt, hová megy. Állítólag sétált.

- Ez még nem bizonyítja a bűnösségét.

- A férj a halála előtt nagyon maga alatt volt. Amikor a barátja kérdezte, azt felelte, hogy szerinte az asszony megcsalja.

- És?

- A nyomozás során nem bukkantunk annak nyomára, hogy viszonyt folytat valakivel, de lehet, hogy nagyon jól titkolja.

- Vagy pedig nincs neki.

Baker gúnyosan pillant rám.

- Magát is elvarázsolta?

- Úgy tudom, ilyesmit csak a tündérek és a boszorkányok szoktak. Én pedig már régóta nem hiszek a mesékben.

Baker pár másodpercig némán rágcsálja a fogpiszkálót, majd lassan elvigyorodik.

- Jó fej maga, Elliott.

- Kösz. Szóval? Mit találtak még?

- Az asszony vette azt a levélnehezéket, amivel megölték a férjét. Pár nappal előtte, az eladó emlékezett rá.

- Ne vicceljen! Ma már senki nem olyan hülye, hogy ilyesmit csináljon. Ezzel saját maga alatt vágja a fát.

- Az asszony azt mondta, ajándékba vette a férjének, mert összevesztek, és békülni szeretett volna.

- Az állítólagos szeretőn vesztek össze?

- Igen.

- Hm. – Hátradőlök, és eltöprengek. – Az asszony nem elég erős szerintem, hogy egyetlen ütéssel bezúzza a férje fejét – morfondírozok. – Találtak valamit a helyszínelők?

- Semmi nem utal arra, hogy bárki betört volna, bár az tény, hogy a hátsó ajtó tárva-nyitva volt, mert úgy tűnt, hogy a konyhában odaégettek valamit. Valószínűleg szellőztettek, és ha úgy vesszük, besétálhatott akárki. Csak éppen semmi nyoma. Valószínűleg repült.

- Haha… - morranok. – De maga nem hiszi.

Baker a fejét csóválja.

- Lassan húsz éve vagyok zsaru, Elliott, és már ellenszélben is megérzem, ha valaki bűnös. És annak az asszonynak akármilyen ártatlan tekintete is van, ide a rozsdás bökőt, hogy vaj van a füle mögött.

- Csak kérdés, hogy milyen vaj… - mormogom. – Nem lehetséges, hogy volt szeretője, akivel szakított, ő pedig bosszúból megölte a férjet?

- Mint mondtam, nem találtunk semmi erre utaló nyomot, az asszony pedig hallgat, mint a csuka. Az a helyzet, hogy minden ellene szólt. Összevesztek a férjjel, ő vette a gyilkos fegyvert, nincs alibije, sőt, senki nem látta a gyilkosság időpontjában, és semmi nem utal arra, hogy valaki járt a házukban.

- Értem. Rendben, köszönöm, hogy időt szánt rám. – Felállok, és ő is felcihelődik. Kezet nyújt.

- Sok szerencsét! Azt hiszem, szüksége lesz rá.

Van valami a hangjában, amire felkapom a fejem.

- Mire gondol?

Hunyorogva néz rám.

- Tényleg nem tudja?

- Mit?

- Talán nincs beszélő viszonyban az apjával?

Fordul körülöttem egyet a világ.

- Azt akarja mondani…?

- Tudtommal a vádat Reed Carpenter ügyész képviseli. Carpenter az apja, nem?

- A nevelőapám – nyögöm ki.

- Értem. Nos, akkor nagy kalappal. – Baker haboz kicsit, mielőtt kiböki, ami zavarja.  – Az az igazság, hogy sajnálom a kislányt. Elvégre gyereket vár, meg minden. Szóval… végezze olyan jól a munkáját, ahogy azt hallottam.

Elmosolyodom. Baker az a fajta ritka zsaru, aki még nem vesztette el a hitét az emberekben.

- Kösz, nyomozó!

Kezet fogunk, én pedig kifelé indulok. Néhányan utánam néznek. Pontosan tudom, miért. Nem hülyék, sejtik, miért vagyok itt, és azt is tudják, amit én eddig nem. Hogy Melissa Shiroh ügyében a vádat az apám fogja képviselni. Felnézek a kék égre, amely Melissa szeme színére emlékeztet. Még van idő visszalépni. Mindenki meg fogja érteni, ha nem fogadom el ezt az ügyet. Reed a kegyetlenségéről híres a tárgyalótermek berkeiben. Egyszer már felajánlották neki a főügyész-helyettesi pozíciót, de akkor halt meg anya, így visszautasította. Ám állítólag a főügyész nyugdíjba vonul, a helyettese veszi át a munkáját, és Reedet akarják a helyére. A legutóbbi ügyei elég nagy port kavartak, tehát szinte kétségtelen, hogy előléptetik. És itt vagyok én, a nevelt fia. A titokban homoszexuális, pár éves gyakorlattal rendelkező ügyvéd, aki szerelmes belé.

Akaratom ellenére felnevetek. A fenébe! Hiszen egyszer élünk, nem igaz? Lefelé indulok a lépcsőn, és a fejemben már kavarognak a tennivalók. Egy hang a nevemen szólít, megfordulok. Reed áll tőlem alig egyméternyire.

- Most hallottam, hogy te lettél Melissa Shiroh ügyvédje.

- Igen.

- Utasítsd vissza, kérlek! Te is jól tudod, hogy bűnös.

Nézem az arcot, amelyért bármit megtennék. Meghalnék és ölnék érte. Csak éppen ezt az egy kívánságát nem teljesíthetem. Ha most meghátrálok, elveszítem az önbecsülésemet, és mindent, amit azért értem el, hogy ő büszke legyen rám.

- Senki sem bűnös, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége, és a bíróság el nem ítéli.

- Joh…

- Nem lépek vissza.

- Miért nem teszed egyetlen egyszer azt, amire kérlek?! – tör ki belőle, ahogy közelebb lép.

- Pont miattad.

Értetlenül pislog, nem érti, mire gondolok.

- Azt akarom, hogy büszke legyél rám, de ahhoz először be kell bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a megbecsülésedre.

A fejét ingatja.

- De hát miért nem fogod fel végre, hogy büszke vagyok rád? Arra, amit eddig elértél. Mindenre, ami vagy.

Annyira meg szeretném érinteni, hogy elszorul a torkom a vágytól.

- Bárcsak így lenne, de… azt hiszem, nem is ismersz igazán… - sóhajtom, a szomorúság égeti a szemem.

- Hogyan ismerjelek meg, ha kizársz az életedből? – suttogja sebzett hangon.

- Talán csalódnál bennem…

- Talán csak még jobban tisztelnélek…

Egyenesen a szemébe nézek. Talán tényleg nem hagyna faképnél, ha megtudná, hogy meleg vagyok. No, de… mit szólna, ha tudná, szeretem? Akkor is azt akarná, hogy ne zárjam ki az életemből? Nem mehet ez ítéletnapig közöttünk. Előbb-utóbb mindenre fény derül majd. De addig is… marad a harc kettőnk között. A tét egy asszony jövője. S ebben a pillanatban az én boldogságom és Reed aggodalmai olyan semmiségnek tűnnek az ő szenvedéseihez képest, hogy ingatni kezdem a fejem.

- Sajnálom, de be fogom bizonyítani Melissa Shiroh ártatlanságát.

- Ne legyél ennyire naiv! Te is tudod, hogy ő ölte meg a férjét!

- És mi van, ha tévedünk? Mi van, ha tényleg ártatlan? Képesek lennénk egy életen át hurcolni a bűntudat súlyát, Reed? – Nem válaszol, és én talán nem is várok választ. Megfordulok, és elindulok az irodám felé. El tőle, minél messzebb, hogy kevésbé sajogjon a szívem. Kevésbé fájjon a titkos érzelem, a reménytelen szerelem. De nem mehetek olyan messzire, amennyire szeretnék. Pont az a lánc húz vissza és tart fogva, amely hozzá köt. Méterekre távolodom már, amikor visszapillantok. Ugyanott áll, ahol hagytam. Nemsokára a tárgyalóteremben látom viszont, de ellentétes oldalon fogunk állni. Képes leszek végigcsinálni? Megharcolni vele? Megkeményedik az arcom. Igen. Egyenlő küzdelem lesz. Reed pedig nem is sejti, hogy az iránta érzett szerelem tesz olyan erőssé, amilyen ő…