1. fejezet

1. fejezet

Senkai Kentarou nem találta a helyét. Mellette szuszogott a város legjobb nője, övé volt a város legmenőbb cége, gazdag volt. Most mégis csak bámult álmatlanul a levegőbe. Újév kezdődött, és nem igazán tudott mit kezdeni vele. Nem az életével volt a baj, hanem saját magával. Lassan felkelt, és kisétált a nappaliba. Kibámult az ablakon, nekidöntötte a homlokát. Mindennél jobban vágyott egy cigire, de hát az ő tökéletes életébe nem illett a káros szenvedély.

Régen… jó pár évvel ezelőtt, még teljesen más életet szánt magának. Most pedig majd megfojtja a saját maga teremtett álca. Ő volt a menő és zseni üzletember, a hűséges és szerető vőlegény, a jó gyermek, az udvarias és allűrmentes férfi. Minden nő őt akarta, minden férfi őt irigyelte. De valójában ez a Senkai Kentarou nem az igazi volt. Csupán szerepet játszott, mert nem akart csalódást okozni az apjának. És ide jutott.

Egészen eddig nem is volt baj, de… aznap éjjel meglátott valakit Karin, a jegyese szilveszteri partiján. Törékeny fiú, világosbarna hajjal, álmodozó aranyszín szempárral. Szomorúság ült a tekintetében, nem nézett senkire sem, csak meghúzódott a háttérben. Ennyi kellett csupán, hogy az önfegyelme burka megrepedezzen.

Az a fiú… nem ment ki a fejéből. Miközben Karin mellett feküdt, elképzelte meztelenül maga alatt. Nem tudta kiverni a képet a fejéből. Még úgy sem, hogy tudta, ki az a fiú. Sasaki ugyanis nem volt más, mint Karin kisöccse, aki most először vehetett részt ilyen eseményen. Nagyon beteges típus volt, alig mozdult ki a szobájából, ezért nem találkozott vele. Fogalma sem volt, mit tegyen, mihez kezdjen. El kell felejtenie, ez az elsődleges cél. Mintha ez olyan könnyű lenne… szólalt meg benne egy gúnyos hang.

- Édesem… Valami baj van?

A sziréneket megszégyenítő hangra megfordult.

- Semmi, csak nem tudtam aludni. Feküdj vissza, egy perc és megyek én is.

- Nincs kedvem egyedül ott feküdni… - Az asszony odalibegett hozzá, és lágyan hozzásimult. Egy apró fehérneműt viselt csupán. – Még nem is volt alkalmam, boldog újévet kívánni neked… így kettesben.

- Fáradt voltál…

- De már nem vagyok…

Karin csábító mosolya nem ébresztett benne vágyakat, és ettől elszégyellte magát.

- Sajnálom, de… - Homlokon csókolta, és átölelte.

- Mi a baj?

Karin szeme összeszűkült. Nőként hamar megérezte, hogy valami nyomasztja a férfit.

- Semmi, semmi. – Utolsó gazembernek érezte magát. – Menjünk vissza az ágyba.

- Drágám…

- Menjünk…

Még egy pillanatra visszanézett a csillagos égre, vágyakozva a szabadság után, amelyet már soha nem kaphatott meg. A saját döntése volt, hogy ide jutott. Mindenki megfizet a döntése következményeiért, ez alól ő maga sem kivétel.

Sasaki a kinti sötétséget nézte. Nemsokára hajnalodik. Új nap, újév. Semmi sem változott. Továbbra is levegőnek nézik, egy felesleges tárgynak, aki nélkül mindenkinek jobb, hiszen hasznát nem veszik, csak a gond van vele. Vagy talán mégis. Idén a nővére férjhez megy. Látta azt a férfit. A hírek szerint ideális férfi Karin számára. Mégis az a férfi őt nézte. Szinte perzselt a pillantása. Sasaki összekuporodott a takaró alatt. Nem értette, miért forró a teste, miért gondol olyan sokat arra a férfira. Most látta először. Hogy is hívják? Kentarou… Kentarou…

Kentarou idegesen járkált fel-alá. Most ért haza egy vacsoráról Karinéktól. Az asszony most otthon maradt, mert az édesanyja nem érezte jól magát. Ő viszont újfent nem találta a helyét. Sasaki őt nézte a vacsora közben. Néha találkozott a tekintetük. Fellángolt a teste, már csak a gondolatára is. Lerángatta magáról a nyakkendőt, a zakót.

- A pokolba!

Eltelt már jó pár hónap, egyre többet találkoztak Karinéknál. Úgy tűnt, Sasaki nem hagy ki egyetlen étkezést sem, ha tudja, hogy ő is jelen lesz.

Mi a célja? Mit akar? Az őrületbe kergetni?

Dehogy… Hiszen az ártatlan tekintete elárulja, hogy szó sincs ilyesmiről, maga sem tudja, mi űzi-hajtja a férfihoz, csak az érzés miatt cselekszik. A flört kedvéért.

Ebbe bele fog őrülni.

Megfordult, és kisietett a szobából, a lakásból. Gyalog indult neki a városnak, zakó és nyakkendő nélkül. Csak levegő és szabadság után vágyakozott, de a lábai régi, ismert helyekre vitték. Milyen rég is járt itt. Baljós környék. Most kezdett beindulni az éjszakai élet. Egykoron ő is megjárta ezeket az utcákat. Hány éve is megvan már? Öt, tíz? Öregszik. Fogalma sem volt, mit keres itt.

Megpillantott egy fiút, a testébe belevillant a vágy. Szex után sóvárgott. Nem Karin után, a jól karban tartott, puha női test után. Nem. Fiúra vágyott. Férfitestre. Egy férfi vagy egy fiú ölelésére, aki legalább olyan keményen simul hozzá, ahogy ő teszi. Úgy érezte, megfullad. Évekig elnyomta magában a vágyait, és most mégis itt kötött ki. Sasaki ártatlan tekintete az oka. Semmi más.

- Hé, uram… - Az a fiú, akit bámult, megállt előtte. – Nincs kedve hozzám?

Nem tudta, mit tegyen. Oh, dehogynem. Keményen maga alá akarta gyűrni, és… Lehunyta a szemét.

- Hotel? – kérdezte.

- Van itt egy. Az ár…

- Nem számít. Az egész éjszakád megfizetem.

A fiú szeme tágra nyílt.

- Biztos?

- Akarod, vagy keressek mást? – A szavai akarata ellenére durvák voltak.

- Rendben. Menjünk.

És elindultak.

Ballagnak az utcán. Embereket kerülgetnek. Két idegen. Egyiküket a test vágyai, másikat a pénz utáni vágy hajtja.

Milyen szomorú, ez jár a fejében, miközben a fiú szobát foglal. Egykoron ő is ebben a cipőben járt. Hány férfi partnere is volt? Ő nem a megélhetésért csinálta, hanem az élvezetért, a hecc kedvéért. Megcsömörlött tőle, látta az élet árnyékos oldalát.  

- Lezuhanyozom… - A fiú a fürdő felé indul.

De nem ezt akarja. Utána nyúl, visszarántja, az ágyra löki.

- Nem kell. – Óvszert rángat elő a zsebéből. Arra sem emlékszik, mikor vette őket. És a cigisdoboz is a zsebében… Félrelöki. – Vetkőzz!

A fiú engedelmeskedik. Nem tétovázik, teszi, amit mond. Ez még szomorúbb. Odahajol hozzá.

- Hé…

- Igen?

- Megcsókolhatlak?

Nem is vár választ, mert már remeg. Egyet akar. A fiú testébe mélyedni, átölelni a karcsú és feszes testet, és elfelejteni Sasakit, Karint, mindent. Pedig megesküdött magának, nem teszi ezt. Soha nem válik meg az álarctól. Az egész Sasaki hibája…

Az ágyra dönti a fiút. Lerángatja róla a maradék ruhát, és simogatja, csókolja. Az apró sóhajok visszajelzések, hogy a fiú is élvezi. Emlékszik még, tudja, hogy kevés vendég akad, akit a másik öröme is érdekel. Na jó, eddig bírta. Hosszú ujjai a fiúba mélyednek, egyre mélyebbre. A fiú megvonaglik.

- Jó?

- Ahm, igen…

- Beléd mehetek?

- Miért kérdezi? Hiszen…

- Szóval?

A fiú csak remeg. Bólint.

Végre… Felkap egy óvszert, felteszi, és a fiú fölé helyezkedik. Nagyon lassan, apró lökésekkel hatol belé. Aztán felnyög, tövig a fiúban van. Legszívesebben sírna. Most nem létezik Karin. Olyan, mintha évek óta nem szeretkezett volna. De most csak szexet akar, név nélküli, vad szexet, ami egy időre elfelejteti a gondjait.

- Jól vagy?

A fiú bólint. A lepedőt markolja. A vesszeje félig merev. Cirógatni kezdi, egészen addig, míg a fiú lehunyt szemmel megvonaglik, és úgy szorítja őt, hogy elakad a lélegzete. És eddig tartott az önuralom. Darabokra szakad évek munkája…

Durván a fiú hajába markol, a nyelve a szájába nyomul, és még mélyebbre löki magát a testében. Immáron nem érdekli, hogy a fiú élvezi-e. Csak még mélyebbre, még, még, még… Felkiált. És abban a pillanatban érzi, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, már késő…

Fekszenek a lepedőn. Egyikük sem szól. A fiú összegömbölyödik mellette. Ő maga pedig úgy szívja a cigijét, mintha ezen múlna az élete. Hajnalodik. Holtfáradt, de olyan régen volt ilyen elégedett, ilyen… boldog? Ez lenne a boldogság? Ennyi kellene hozzá?

Felkuncog. Hát, persze, hogy nem.

A fiú felnéz rá. Kedves, sovány arc, szomorú, gesztenyebarna szempár. Ennyi, amit meg fog jegyezni belőle. És persze a testét, melynek minden négyzetcentije az agyába vésődött.

- Jól vagy?

- Igen, köszönöm. – A fiú félrenéz, zavartan gyűri a lepedőt.

Ez a férfi olyan más, mint a szokásos vendégei. Drága ruhákat hord, márkás parfüm az illata, tökéletesen karbantartott a teste, és úgy öleli, mintha az ő öröme is számítana valamit. Legszívesebben sírna. Talán otthon meg is teszi. Visszakuporodik a férfi mellé. Nézi a testet, mely nem is olyan rég még olyan gyönyörhöz juttatta, melyről nem is tudta, hogy létezik. Ki ez a férfi? Miért őt választotta? Megkaphatta volna akármelyik nőt, akármelyik férfit.

- Miért én? – suttogja alig hallhatóan, a férfi mégis meghallja.

- Nem tudom. – Újabb cigire gyújt, a plafon felé fújja a füstöt. – Csak egy villanás volt, és akartalak. Ennyi.

A fiú legszívesebben mindent tudni akarna róla, de mégis hallgat. A férfi nem tartozik az életébe. Ez az egyetlen éjjel, amikor őt öleli, aztán visszatér a tökéletes életébe.

A férfi őt nézi, mintha tudná, mire gondol.

- Nagyon régen, amikor annyi idős lehettem, mint most te, én is az utcán kerestem a kenyerem. Na, nem mintha szükségem lett volna pénzre…

Újabb szívás, és kifújás.

A fiú csendben figyel.

- A családom gazdag, mindent megkaptam, amit akartam. Anyám halála után apám a munkába temetkezett, én pedig nem találtam a helyem. Volt egy férfi, aki egyre fontosabb lett, egyre jobban érdekelt. Irigykedtem rá, mert sok időt tölthetett apámmal, üzlettársak voltak. És mert irigy voltam rá, utáltam is. Csak épp a testem volt más véleményen. Tűzbe borult, ha csak rágondoltam. Egyik hétvégére apám meghívta hozzánk. Véletlenül benyitott a szobámba, és én… úgy éreztem, hogy nem szabad kiengednem a szobából. Szó szerint letámadtam, megfenyegettem, hogy azt mondom apámnak, molesztált, ha nem teszi, amit mondok. Elég furcsa helyzet lehetett a számára, de szerencsére nem tiltakozott sokat… - A semmibe révedő tekintetben nosztalgikus boldogság csillan, amit beárnyékol a szomorúság. – Apám viszont külföldre küldte, és neki mennie kellett. És tudtam, ha elmegy, már semmi sem lesz ugyanolyan… - Keserűen elmosolyodik. – Nem volt szerelem… Fontos voltam valakinek… Ez elég volt… Elment… és én nem találtam a helyem… Suli után, esténként elkezdtem az utcát járni. Leszólított egy férfi, és megkérdezte, nincs kedvem elmenni vele. Miért is ne? És mentem. Nem a gyönyör utáni vágy hajtott. – Felnevet.

Újabb szívás, és kifújás.

A fiú szinte érzi a fájdalmat, mely a férfi szavaiból árad.

- Akartam kezdeni valamit magammal. Bebeszéltem magamnak, hogy másoknak szüksége van rám. Így könnyebb volt, de persze nem elviselhetőbb. Egyre nehezebb volt titkolni, hogy kék foltok borítják a testem, és mocskos… Férfiak szennyezték be… - Elnyomja a csikket. – De még akkor is csináltam tovább. Hajtott a dac, és mert volt valami értelme az életnek. Cigizni kezdtem, ha lehetőségem nyílt rá, ittam, kipróbáltam minden drogot, amihez csak hozzájutottam. És egyre többet maradtam ki a suliból, ami persze apámnak is szemet szúrt. – Felkel, az ablakhoz lép, kibámul rajta.

A fiú nem mozdul. Nem megy oda hozzá. Nem szól, érzi, hogy most nem szabad megzavarni a férfit.

- Már nem bírtam abbahagyni, túl mélyre süllyedtem a mocsárba. Ha nem lógott a cigi a számban, ha nem ihattam, ha nem jutottam droghoz, és a napi szex-adagomhoz, elviselhetetlen volt az egész. Tudtam, hogy nem mehet így sokáig…

A fiú felkönyököl, csak nézi. Csak a szemeivel bíztatja, hogy meséljen tovább.

- Egyik este elmentem egy férfival. Megtett velem mindent, amit csak lehetett. Kikötözött, leragasztotta a szám. Soha nem éreztem még akkora kínt. – Visszaballag a fiúhoz, leül mellé, és megsimogatja a haját, de látszik, hogy a gondolatai a messzi múltban járnak. – Meg akartam halni… Megerőszakolt. Előszedett eszközöket, és… - Lehunyja a szemét. - … és a végén leszúrt. Ott hagyott, hogy meghaljak. Szerencsém volt. Nem tette be maga után rendesen az ajtót, és ez szemet szúrt az egyik szobalánynak. Benyitott, és azonnal hívta a mentőket. Túléltem. Dacoltam a sorssal.

A fiú gyengéden végigsimít a karján, mintha csak vigasztalni szeretné.

- Amikor kijöttem a kórházból, odaálltam az apám elé, és megesküdtem, hogy soha többé nem veszek cigit a kezembe, nem iszom egy kortyot sem, a drogokra ránézni sem fogok, a férfiakat messziről elkerülöm. Munkát kértem, és kaptam. Új élet kezdődött.

- És akkor miért?

A férfi végigheveredik mellette.

- Van egy menyasszonyom. Van pénzem. Van egy cégem. Van egy házam. Van két kocsim. Mindenem megvan, amit csak akarok. De…

A fiú megcirógatja a mellkasát, simogatja, és közben a tekintete nyugodt tónak rémlik.

- Sasaki… Így hívják. Ő a jegyesem öccse. Megláttam szilveszterkor, és azóta… Nem tudom kiverni a fejemből. Akarom őt. Mindent tudni akarok róla. Mindent meg akarok tanítani neki. Szinte a mániám lett. – Lehunyja a szemét. – Elég csak rágondolnom, és máris… - A fiú ujjai a vágyára simulnak. – Beleőrülök.

A fiú felé fordul. Ajka a fiúét keresi. Összesimulnak. Erre a kis időre még, míg a nap aranyszínre nem festi a hajnali égboltot, megtalálják a boldogságot egymás mellett. És utána… mindketten élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna…

Sasaki összekuporodott az ágyon. Még mindig nem tudott elaludni, pedig már hajnalodott. A hátára fordult, és nagyot sóhajtott. Nem tudta kiverni a fejéből azt a férfit. Kentarou… Mit csinálhat most? Jaj, milyen buta ő. Alszik, hiszen korán van. És biztosan a nővérével álmodik. Ettől elszomorodott, és nagyon magányosan érezte magát.

Hazafelé ballagott. Egyedül. Mellette nők és férfiak siettek munkába. Már ilyen késő van? – morfondírozott. Végül is nem számít – döntötte el. Az üres cigisdobozt belehajította az első kukába, a nem használt óvszereket már korábban a fiúnak adta. Velük együtt egy marék pénzt is. Annyit, amennyit a zsebében és a tárcájában talált. Beletúrt a hajába. Még a nevét sem tudta. Számít? – kérdezte magától. Nem – hallatszott rá a keserű válasz. Az a fiú nem számított. Csak egy villanás volt…

Odahaza a kukába hajította a ruháit, beállt a zuhany alá. Koszosnak érezte magát. Csak akkor jött rá, hogy sír, amikor a csempére csúszott. Összekuporodott, ahogy régen, miután elment tőle egy-egy kuncsaft. A forró víz a hátára záporozott, de ez nem változtatott azon, hogy hiába az évekig tartó önmegtartóztatás és tökéletesség. A régi mocskot soha nem tudja lemosni magáról…