1. fejezet

1. fejezet

Shimizu Reiko álmosan ballagott le a földszintre. Szünet volt, így nem számított, hogy lassan délre jár az idő. A konyhában Tetsuya főzött, és vidáman rámosolygott.

- Jó reggelt! Jól aludtál?

Reiko duzzogva huppant le az egyik székre.

- Retsu? – kérdezte.

- Még alszik. Kell neki a pihenés.

- Hát persze… - morogta Reiko, de valójában nem haragudott a bátyjára.

- Kérsz teát? – vette elő a csészéket Tetsuya, és Reiko jól megnézte.

Alacsony, törékeny csontozatú fiú volt, gesztenyeberna hajjal, csokibarna szemekkel. Két évvel járt alatta a középiskolában, kitűnő tanuló volt. Még elsős volt, amikor összebarátkoztak, és Retsu – Reiko négy évvel idősebb fivére – járni kezdett a fiúval. Reiko irigyelte őket. Bár népszerű volt, és állandóan lányok hada járt a nyomában, nem találta a neki való partnert. Egy időben bele volt bolondulva egy lányba, de ő rá sem hederített, így feladta. Hamar elterjedt a hír, hogy talán a fiúkat szereti, mint a bátyja, és ő nem győzött tiltakozni. Mostanra feladta mindkettőt. Várt, hogy majd megtalálja, akit meg kell.

- Mi a baj, Reiko-kun? – ült le vele szemben Tetsuya. Sokat változott. Egy éve még félős, zárkózott fiú volt. Mostanra határozott fiatal lett belőle, aki nem félt mások szemébe nézni, vagy az érzelmeiről beszélni. Retsu határozottan jó hatással volt rá.

- Semmi.

Tetsuya komolyan nézett rá, de nem erőltette a beszélgetést.

- Mi ez a gyászhangulat? Meghalt valaki? – torpant meg az ajtóban Retsu.

Tetsuya felállt, és újabb csészét vett elő.

- Ne viccelődj ilyennel! – feddte meg a férfit.

Retsu vigyorgott, és beleborzolt az öccse hajába.

- Mi a baj, Reiko? – hajolt hozzá aggódva.

- Semmi, csak még nem ébredtem fel rendesen - válaszolta Reiko félrenézve.

Retsu kutakodva méregette.

- Legközelebb feküdj le időben – javasolta. – A számítógép meglesz nélküled.

- Rendben – bólintott a fiú, és nem mondta, hogy kilenckor már ágyban volt.

Retsu aggódó tekintettel fordult el tőle, és megcsókolta Tetsuyát.

- Jó reggelt! – ölelte át.

- Jó reggelt! – mosolyodott el a fiú, és Retsuhoz bújt.

Reiko irigykedve bámulta őket.

- Azt hiszem, megyek, felöltözöm – állt fel, és mielőtt Retsuék tiltakozhattak volna, elviharzott.

A szobájában feküdt az ágyon, amikor Retsu bekopogott, hogy kész az ebéd.

- Most nem vagyok éhes – felelte, és hasra fordult. Amikor egy váratlan zajra felkapta a fejét, a bátyja magasodott föléje.

- Elég ebből, Reiko! – feddte meg szigorúan. – Meddig csinálod még ezt? Mi a baj? – váltott gyengédebb hangra, és leült melléje.

- Semmi – mondta az öccse színtelen hangon, de ezúttal Retsut nem tudta lerázni.

- Zavar, hogy Tetsuya velünk él? – kérdezett rá nyíltan.

- Kedvelem Tetsuyát. A barátom.

- Akkor miért kerülsz minket?

Reiko felsóhajtott. Felült. Egyenesen Retsu szemébe nézve kérdezte.

- Milyen együtt élni valakivel?

- Mi is együtt élünk – csodálkozott el a testvére.

Reiko legyintett.

- Nem úgy értem. Te a bátyám vagy. Tetsuya a barátom, de nem a… a szerelmem.

Retsu elkomorodott. Kezdte érteni, mi bántja a fiút.

- Mondd el pontosan, mi bánt! – kérte szelíden.

Reiko tétovázott, végül mégis belekezdett.

- Nem vagyok gyerek, nii-san. Volt már barátnőm. Kettő is. Jó volt velük, és soha nem is felejtem el őket. Voltam már halálosan szerelmes is, hogy aztán rájöjjek, csak a szerelembe voltam szerelmes, nem magába a lányba. Ez után sokáig kerestem a megfelelő lányt, de mindhiába. Arra gondoltam, hogy várok egy picit… pár hónapot, és közben talán felbukkan az a lány, aki a barátnőm lehet, de…

- Igen? – nézett rá figyelmesen Retsu.

- Már egy éve figyellek titeket, és amióta Tetsuya itt él, rájöttem, nem is tudom, mit keresek olyan elszántan. Milyen igazán szeretni valakit? És honnan tudod, hogy ő az, akit addig kerestél?

Retsu elmerengett.

- Amikor először láttam Tetsuyát, majdnem fellökött, mert nem vett észre a könnyeitől. Másodszorra ott kuporgott az ágyán, és olyan félénken nézett rá, hogy megsajnáltam. Először tényleg csak a barátja akartam lenni, semmi több.

- De? – hajolt előrébb Reiko kíváncsian. Ilyesmiről még soha nem beszélgetett a bátyjával.

- Sokat beszéltünk telefonon, és egyre inkább érdekelni kezdett, milyen ő valójában. Mit tenne bizonyos helyzetekben, mi a véleménye arról, ami engem érdekel. – Retsu elmosolyodott. – Aztán amikor lelkesen várta azt a hétvégét, már tudtam, hogy többet akarok. Mégis…

- Folytasd! – türelmetlenkedett Reiko.

- Féltem is, hogy ő akarja-e. Szerencsére nem tiltakozott… olyan nagyon. – Retsu csendesen nevetett. Eszébe juthatott valami, mert a szemében különös szikra villant.

- Két hónapja él velünk – gondolkozott Reiko. – Biztos voltál abban, hogy ő az igazi?

Retsu vállat vont.

- Nem lehet minden tökéletes, Reiko. Tetsuya sem az, és én sem. És éppen ez tesz minket különlegessé. – Retsu magához ölelte az öccsét. – Tudod, eleinte nem voltam biztos abban, hogy őt keresem. Csak egy pillanat volt a szüleinél, még nincs fél éve sem. Ott állt az apja mellett a konyhában, és nevetett valamin, majd hátrafordult, és rám kacsintott. Akkor átvillant rajtam, hogy szeretném, ha ezután csak rám nézne így.

- Egy pillanat? – hökkent meg Reiko.

- Mást vártál? – mosolyodott el Retsu derűsen. – Úgy látom, igen.

- Nem volt nagy szívdobogás, meg ilyenek?

- Nem, nem volt – ingatta a fejét Retsu, és megsimogatta az öccse haját. – Tudod, Reiko, a szerelem furcsa dolog. A szívdobogás nem mindig jön az első pillantásnál. Néha… sok pillantás kell hozzá. Aztán egyszer csak rájössz: egy villanás az egész.

- És tudod, hogy ő az, akit kerestél?

- Azt hiszem, őt kerestem – bólintott a bátyja. – Egyéb kérdés?

- Ezt a szerelem dolgot nem értem – vallotta be nehezen Reiko, mire Retsu felnevetett.

- Nem vagy egyedül – húzta meg az öccse fülét vigyorogva. – Nem garantálhatom, hogy valaha érteni fogod. Csak azt, hogy egyszer tudni fogod, hogy ki az igazi. Így megfelel?

Reiko elgondolkodott, aztán bólintott. Retsu elégedetten kacsintott rá.

- Rendben, kis tudósom. Én megyek enni. Te biztosan nem vagy éhes?

- Igen. Majd később eszem. Lehet, hogy előtte elmegyek sétálni.

- Ahogy gondolod. Vigyázz magadra!

Reiko hasra vágta magát, amikor Retsu visszaszólt az ajtóból.

- Reiko, az egész beszélgetésből csak egyet jegyezz meg – mondta komolyan. – A szerelmet nem érteni, hanem érezni kell. Más nem számít.

Reiko csodálkozva bólintott, és figyelte, ahogy bátyja rámosolyogva kimegy a szobából. Sokáig feküdt elgondolkozva a lepedőn. Úgy egy óra is eltelhetett, mire rászánta magát, és felkelt. Lezuhanyozott, felkapkodta a ruháit, és leviharzott a lépcsőn.  Se bátyját, se Tetsuyát nem találta, így automatikusan berontott a könyvtárszobába.

- Elmentem a… - Elakadt a hangja, és zavarában fülig vörösödött. Eddig mindig óvatos volt, így sikerült nem zavarnia bátyjáékat az „intim” pillanatokban, ám most teljesen megfeledkezett erről. – Én… el… elnézést… nem akartam… zavarni… - hebegte, és kihátrált.

- Vacsorára legyél itthon – szólt utána a zavar legkisebb jele nélkül Retsu, amivel csak növelte az öccse zavarát.

Reiko kirontott a házból, mint akit kergetnek, és meg sem állt kedvenc helyéig, a városi nagy park taváig. Ott sétára váltott, és próbálta kiverni a fejéből Retsu és Tetsuya összefonódó testének látványát. Elgondolkozva ballagott. Fejében ott motoszkáltak Retsu szavai is, így teljesen elfeledkezett az időről. Már félhomály borult az utcákra, amikor egy sikátor mellett haladt el. Verekedés zaját hallotta, mire önkéntelenül is megtorpant. A sikátorban sötétebb volt, mint az utcán, nem volt lámpa. Beljebb lépett.

Négy fickó vert egy ötödiket, aki nem igazán hagyta magát. Halk szitkok, elmormolt, dühös szavak, elharapott mondatok, félbeszakadt sóhajok váltakoztak, és Reiko keze ökölbe szorult.

- Elég! Abbahagyni! – kiáltotta.

Éles hangja hallatán megdermedt az öt férfi. Reikóra meredtek, aki egyedül állt velük szemben, de nem tűnt ijedtnek. Inkább haragosnak.

- Négyen egy ellen? – kérdezte fejét felszegve, akár a régebbi korok nemes szamurájai tehették, ha igazságtalansággal szembesültek.

- Kapjátok el! – sziszegte az egyik fickó, ám az ötödik férfi cseles volt.

A fiú feltűnésével gyengült fogvatartóinak szorítása is, így sikerült kiszabadulnia. Elgáncsolta a fickót, majd egy másikat nekilökött a többinek. Aztán Reiko csuklóját elkapva futásnak eredt.

- Gyerünk! – zihálta, és ide-oda szlalomozott a késő esti járókelők között. A mögöttük felhangzó kiabálásból hamar kitűnt, hogy a férfi üldözői a nyomukban vannak. Reikónak gyorsan kellett kiutat találnia. Ha sikerül lerázniuk a négy fickót, akkor megszabadul a férfitól is, aki úgy szorította a kezét, hogy a már fájt.

Egy piros lámpánál végre kezdeményezhetett.

- Erre! – húzta oldalra a megtorpanó férfit, s onnantól már ő vezette a férfit.

Sötétebb, rosszabb környékre értek. Reiko fejében száguldoztak a gondolatok. Befordultak egy utcasarkon, amikor visszarántotta a férfit.

- Fel! – mutatott a magas kerítésre.

A férfi nem habozott. Bakot tartott, így Reiko felmászhatott, majd lenyújtotta neki a kezét. A lendület nagy volt, szabályosan átzuhantak a túloldalra, bele egy nagy bokorba. Reiko került alulra, és kis híján felkiáltott. A férfi azonban megsejthette, mire készül, mert befogta a száját.

- Csend! – súgta alig hallhatóan az arcába.

Reiko megdermedt.

- Hol lehetnek? – hallatszott az egyik fickó lihegő hangja az utcáról.

- Honnan tudnám? Menjünk arra!

A léptek és a hangok eltávolodtak. A férfi lassan legördült Reikóról, és felsegítette.

- Jól vagy?

Reiko a félhomályban végigmérte megmentettjét.

- Ezt inkább én kérdezhetném – mondta nyugalmat erőltetve magára.

A férfi rekedten felnevetett.

- Nem semmi vagy! Köszönöm, hogy segítettél.

- Szívesen.

A férfi úgy tűnt, ezzel le is zárta a témát. Körbenézett.

- Hol vagyunk?

- Ez a környék elég kihalt – magyarázta Reiko, és a bokrokon, magas füvön áttörve a kietlen ház felé indult, ami ott magasodott tőlük úgy húszméternyire. – Úgy öt éve volt egy nagy tűzvész, amiben legalább ötvenen meghaltak, és a negyed fele leégett. Azóta csak nincstelenek, és drogosok használják a régi házakat. Itt biztonságban vagyunk.

- Honnan tudod te ezeket? – kérdezte a férfi, és eltolta az arca előtt lengedező ágat.

- A nagyszüleimé volt a ház. Még mindig a családomé.

A férfi beérte a válasszal, mintha csak érezte volna, hogy Reiko nem akar beszélni a tragédiáról.

- Hogy hívnak? – érdeklődött inkább.

- Reiko. És téged?

- Jouji. Ismerősnek tűnsz, nem találkoztunk mi már valahol?

- Nem hiszem – felelte Reiko, és úgy sejtette, a férfi összetéveszti a médiában rendszeresen szereplő Retsuval, a hasonlóságuk miatt. – Itt élsz a városban?

- Üzleti ügyben jöttem.

Reiko nem méltatta válaszra a nyilvánvaló hazugságot. Elérték a házat. Reiko nem habozott. Tudta, hol van elrejtve egy pótkulcs. Beléptek a házba, az ajtót Reiko azonnal be is zárta maguk mögött, és zsebre vágta a kulcsot. Jouji nem kérdezett semmit, de a szemében elismerő fény villant.

- Talpraesett kölyök vagy – kuncogta.

Reiko nem válaszolt. A házban a fehér lepedővel letakart bútorokat nézte. Egy tölet villant át a fején, amit úgy döntött, megoszt bátyjával is, ha hazaér. Ha hazaér. Elkomorult.

- Gyere! Az alsó szinten villanyt is gyújthatunk. A ház saját áramellátóval van felszerelve vihar esetére, mert a villanyt kiköttettük. Talán lesz valahol elsősegélyláda is.

Elindult, Jouji követte.

- Hány éves vagy?

- Számít? És te?

- Számít? – vágott vissza a férfi.

Reiko lámpát gyújtott, mire pislákoló, majd egyre erősebb fény öntötte el a szobát, ahová beléptek. Jouji belökte maguk után az ajtót, hogy a fény még véletlenül se szűrődjön ki.

- Ülj le! Mindjárt jövök – intett a fiú.

Amikor visszaért, kötszert és fertőtlenítőszert hozott, hideg vízzel és mosdószivaccsal. Olyan gyakorlottan látta el a férfi sérüléseit, hogy Jouji gyanakodva nézte.

- Ezt hol tanultad?

- A bátyám beíratott egy elsősegély tanfolyamra.

- A szüleid?   

- Meghaltak. – Reiko hangja nyugodt volt.

- Sajnálom.

- A tieid még élnek?

- Igen.

- Szerencsés vagy – mosolyodott el Reiko, mire a férfi elgondolkozva bólintott.

- Igen, valóban az.

- Vannak testvéreid? – kíváncsiskodott Reiko.

- Egyetlen gyerek vagyok. Neked?

- Csak a bátyám. Kész is vagyunk. Találtam kekszet, meg teafüvet. Kérsz?

Jouji csak bámulta.

- Miért segítettél? – tette fel váratlanul a kérdést.

Reiko összeszedte a maradék kötszert.

- Van egy rossz tulajdonságom – mosolyodott el halványan. – Nem szeretem az igazságtalanságot. És amit veled műveltek, az az volt.

- Az sem tudod, ki vagyok, mégis segítettél. Mit vársz érte cserébe?

Reiko felállt.

- Egy köszönöm megteszi – felelte, és magára hagyta a férfit. Jouji elhűlten meredt utána.

Reiko nem ismert magára. Még soha nem viselkedett ilyen magabiztosan és határozottan. Fáradtan nekidőlt az asztalnak, és nagyot sóhajtott. Odakint már sötét volt, talán egy óra múlva megpróbálhatnak elillanni a környékről. Fel kellene hívnia Retsut, hogy tanácsot kérjen, amiről persze azonnal eszébe jutott a beszélgetésük, no, meg a búcsújelenet, amire benyitott. Gyorsan elvetette az ötletet, de azért a zsebébe nyúlt a mobiljáért, mert egy sms-t nem ártana küldenie, nehogy aggódni kezdjen. Ám a telefon nem volt a helyén, vagy elvesztette, vagy eleve el se tette.

- Már csak ez hiányzott – mormolta, amikor Jouji megállt mögötte.

- Mi a baj?

Reiko riadtan perdült meg. 

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott a férfi.

- Csak nem hallottam, amikor bejöttél – vett mély levegőt a fiú. – Ülj le! Teszek fel vizet teának.

Amíg Reiko tett-vett, Jouji nem vette le róla a szemét.

- Nem értem, miért segítesz – szólalt meg. – Lehetnék akár sorozatgyilkos is.

- Az vagy? – fordult feléje Reiko, és remélte, hogy nem látszik meg rajta, mennyire ideges.

Jouji elmosolyodott.

- Nem tudok róla.

Reiko kényszeredetten nevetett.

- Na, látod!

Visszafordult a teához, és nem mert a férfira nézni. Jouji olyan fél fejjel volt magasabb nála. A haja fekete volt, akár az övé, de hosszabb. A szeme azonban világos volt, szürke talán, ami elég ritka volt a japánok között. Nem volt olyan jóképű, mint Retsu, de a lányok valószínűleg bomlottak érte.

- Van családod? – kérdezte tőle Reiko.

- A szüleimen kívül? Nem, nincs.

- Még barátnőd sem? – csodálkozott a fiú.

Jouji vállat vont.

- Az én esetemben más a helyzet. Nem rajongok a női nemért.

Reiko értette a célzást. Érthetetlen okból égett az arca.

- És neked? – huppant le az egyik székre a férfi, és a tenyerébe támasztotta az állát.

- Nincs barátnőm… már régóta – vallotta be Reiko. – A bátyámmal és a barátjával élek.

- Barátja? Hm. – Jouji érdeklődve pislogott. – No, és te? Miért nem keresel te is egy fiút magad mellé? – tette fel a kínos kérdést.

Reiko kezében megingott a tálca.

- Én… Nem… - dadogta, és Jouji élvezettel figyelte a zavarát. Jó szeme volt. Hamar észrevette Reiko vonzerejét, kisfiús báját, ami tökéletes ellentétben állt kemény határozottsággal leplezett lágyságával.

- Bocsáss meg! – fújt visszavonulót. – Nem akartalak megbántani.

- Semmi baj. Nem történt semmi. – ült le Reiko, és kitöltötte a teát. Nem nézett Jouji szemébe, amin a férfi jól szórakozott.

- Miért estek neked azok a fickók? – kérdezte hirtelen Reiko.

Jouji azonnal elkomolyodott.

- Úgy gondolták, tudok valamit, és szerették volna, ha elfelejtem.

- És?

Jouji a teájába meresztette a szemét.

- Néha azt kívánom… bár másvalaki lennék – mondta ki nehezen.

Reiko felsóhajtott.

- Nii-san erre azt mondaná, hogy azok vagyunk, akik lenni akarunk. És egyetértek Retsu-val.

- Retsu… a bátyád?

- Igen.

- Nagyon szereted őt, igaz?

- A bátyám – felelte komolyan Reiko, mire Jouji elmosolyodott.

Jouji elmosolyodott.

- Hány évvel idősebb nálad?

- Néggyel.

Jouji elgondolkodott.

- Én egyszer mertem ezt megemlíteni az apámnak – sóhajtotta.

- Mit mondott?

- Fogadjuk el a sorsunk, és engedelmeskedjünk a végzetnek. Azóta nem beszéltem vele. Kitagadott, mert megkérdőjeleztem a sors hatalmát.

Reiko egyenesen a szemébe nézett.

- A sors nem egy kijelölt út, amelyet mindenáron követned kell – jelentette ki. – A sors lehetőség, hogy hogyan éled az életed. Tele van választható lehetőségekkel, döntésekkel, és neked… csak neked van jogod változtatni. Dönthetsz jól vagy rosszul, de az a te döntésed lesz. Nem hagyatkozhatsz a sorsra, különben érdemtelen vagy rá.

Jouji elhűlten pislogott.

- Ezt is a bátyád mondta?

- Nem, ezt én – mosolyodott el kedvesen Reiko, és nagyot kortyolta teájából.

Jouji a fejét ingatta.

- Kár, hogy most találkoztunk először és utoljára – mondta sajnálkozva.

Reiko keze megfeszült a csészén.

- Ez is a te választásod – suttogta.

Jouji nem válaszolt. Később visszamentek a szobába, és Reiko lekuporodott a szőnyegre. Jouji levette a kanapéról a lepedőt, és fáradtan elnyúlt rajta.

- Hideg van itt – motyogta. – Te nem fázol?

- Csak egy kicsit.

- Gyere! – Jouji lenyúlt, és felhúzta maga mellé Reikót.

Összebújtak. Jouji érezte, hogy a fiú ideges.

- Nem foglak bántani – mondta halkan.

- Tudom.

- Feszült vagy.

- Tudom.

- Félsz tőlem?

- Nem.

Jouji a mennyezetet nézte. Reiko a szőnyeget.

- A bátyád biztosan aggódik – ölelte szorosabban a fiút Jouji.

- Beletelik egy kis időbe, míg rájön, hogy nem valamelyik barátomnál vagyok. Akkor lesz igazán ideges.

Reiko Jouji ingét babrálta.

- Szerinted elmentek már? Feladták vajon?

- Nem telt el túl sok idő, és ők elég kitartóak. Még maradjunk egy kicsit.

Reiko azonban már ment… menekült volna. Nem is ismeri ezt a férfit, és itt fekszik vele a kanapén, mintha a szeretője lenne.

Jouji viszont szívesen maradt volna még. Nem is ismerte a fiút, így az nem is tudott róla semmit. Nem volt, ami közéjük állhatott volna, csak az édes tudatlanság. Ez pedig nyugalommal töltötte el… és vággyal. Szívesen megtanította volna Reikónak, milyen érzés férfival lenni, de mégsem mozdult. Nem akarta elrontani a dolgot, ezt a hihetetlenül törékeny… kapcsolatot… valamit… Nem is tudta, hogy nevezze.

Reiko felemelte a fejét.

- Mi jár a fejedben?

- Nem az, amire gondolsz – jelent meg egy különös mosoly Jouji szája szegletében.

Reiko megpróbált elhúzódni tőle.

- Retsu néz így Tetsuyára, amikor akar tőle valamit – magyarázta.

Jouji hitetlenkedve nézett, aztán hangosan felnevetett.

- Nem bántalak.

Reiko mégis a kanapé túlfelére húzódott, ott egyensúlyozott, nehogy leessen.

- Mi a baj? – nézett rá Jouji kérdően.

- Te – felelte tömören Reiko.

Jouji vállat vont.

- Nem akarlak megerőszakolni, inkább gyere ide. Adni akarok valamit, amiért megmentettél.

Reiko gyanakodott, hiszen a férfinál nem látott semmit, de a kíváncsiság győzött. Közelebb araszolt.