1. fejezet

1. fejezet

Takayama Tetsuya szokás szerint elaludt. Odakint hideg eső locsogott az ablakon, s komolyan elgondolkodott azon, hogy otthon marad. Ám ahhoz sem volt kedve. Az anyja olcsó szaké mellett ücsörgött a konyhában, és rá sem hederített. Tetsuya halk sóhajjal elpakolta az ebédjét, amit az apja készített a konyhaszekrényre. Köszönés nélkül hagyta el a lakást. Lassan bandukolva nézelődött. A közeli zöldséges ráköszönt.

- Jó reggelt, fiam! Nem fogsz elkésni az iskolából?

Tetsuya vállat vont.

- Nem számít. Úgyis évet kell ismételnem.

- Honnan veszed ezt a butaságot? Hiszen még csak három hónapja kezdted el a középiskolát! – csodálkozott el az asszony.

- Tudom, és kész! – erősködött Tetsuya.

Az asszony a fejét csóválta, majd a kezébe nyomott egy banánt.

- Menj, fiam, mielőtt tényleg elkésel!

Tetsuya meghajolt, és elrohant. Az asszony gondterhelten bámult utána.

- Szegény fiú! – sóhajtotta, majd a zöldségek között válogató vevőhöz lépett.

Tetsuyának kivételesen szerencséje volt. Bár becsöngettek, az első órát tartó Mataya-sensei értekezlet miatt késett. Az órafelelős – szeplős, barna lány – pedig ügyet sem vetett rá… ahogy senki más. Nem volt egy barátja sem, a leghátsó padban üldögélt, és szünet alatt meghúzódott a folyosó egy árnyékos szegletében. Magányos volt, de már fel sem tűnt neki, hiszen mindig egyedül volt. Az anyja el volt foglalva saját magával, az apja pedig a munkájával, hogy eltartsa a családot.  

Saját gondolataiba merülve ülte végig az első órát. A szünetben kiballagott a folyosóra, és elfoglalta szokott helyét az egyik ablakpárkányon. Fülhallgatót dugott a fülébe – bár szigorúan tilos volt az iskola területén ilyet használni –, a haját eligazgatta, nehogy lebukjon, és elmerült a L’arc en Ciel zenéjében. Kifelé bámult, de nem igazán figyelt oda, mi is történik odakint. Mozgás vonta el a figyelmét az udvartól. Egész lánycsapat közeledett a folyosón, visongva, kacarászva… egyetlen fiút ajnározva, aki ügyet sem vetett rájuk vagy legalábbis teljesen természetesnek vette a rajongást.

Tetsuya még soha azelőtt nem látta. Nála magasabb volt, fekete hajának minden szála a helyén, csontos arcában finom mosoly derengett. Egyenruhát viselt, mégis olyan… menőnek nézett ki, mintha szmokingot vett volna fel. Tetsuya úgy vélte, idősebb lehet nála, és egy picit irigykedett rá. Legnagyobb rémületére a fiú elkapta a pillantását. Tetsuya idegesen kikapcsolta a telefonját, kivette a fülhallgatót, nem volt kedve tovább zenét hallgatni. Legnagyobb rémületére a tenyere nyirkos lett. A banán kicsúszott a kezéből.

A fiú elhessegette maga körül a lányokat, és felvette.

- Ez a tied? – Sötétszürke szemeivel úgy nézett rá, mintha azzal megtudhatná minden titkát.

- Igen – motyogta Tetsuya, és rettentően zavarba hozta még ez a rövid kérdés is, hiszen vele nem szokott beszélgetni senki.

- Tessék – nyújtotta a fiú a gyümölcsöt, de Tetsuya lemerevedett.

- Nem szeretem a banánt – vallotta be.

- Akkor miért vetted? – csodálkozott a fiú, és Tetsuya nagyon butának érezte magát.

- Kaptam – felelte nagyot nyelve, és érezte, hogy a lányok róla sugdolóznak.

- Én szeretem a banánt – vigyorodott el a fiú.

- A tiéd lehet… ha… ha kéred… - Tetsuya elvörösödött, de a fiú ránevetett.

- Köszönöm szépen. – A lányok egyike sokatmondóan kopogtatta a karórája előlapját. A fiú felsóhajtott. – Bocsáss meg, de most mennem kell. Még beszélünk. Szia!

- Szia! – Tetsuya hangja feltűnően hasonlított egy cincogó egérére.

A fiú visszafordult.

- Milyen gyümölcsöt szeretsz?

- Az epret.

A fiú bólintott, majd eltűnt a folyosó kanyarulatában, nyomában rajongóival.

Tetsuya összekuporodott, és még a csengetésre sem reagált. Most jött rá, hogy akármennyire elhitette magával, neki nincs szüksége barátokra, valójában mennyire vágyott a beszélgetésre, a nevetésre és mindenre, amit egy barátság nyújtani tud. A nap végére mégis határozottan úgy érezte, csak a képzelete játszott vele, és nem volt ott semmiféle kedves fiú, aki észrevette volna. Este, otthon némán ült a vacsoraasztalnál. Apja aggódva kérdezte.

- Jól vagy? Hogy ment ma a suli?

- Jól, köszi – próbált mosolyogni Tetsuya, és nem beszélt a fiúról a banánnal.

Éjszaka az ablakon bámult kifelé, mert nem tudott aludni. Reggel megint elaludt, de ezúttal rohant, így időben beért. Az osztályban a szokásosnál is nagyobb moraj fogadta.

- Hallottátok? Shimizu Reiko visszajött a suliba! – lelkesedett az egyik lány a másik osztályból.

- Ki az? – értetlenkedtek páran.

- Harmadéves. A szülei meghaltak egy balesetben. A bátyja neveli, Shimizu Retsu.

- Az a Shimizu Retsu?

- Az üzletember, akinek még Amerikában is vannak érdekeltségei?

- Bizony.

Tetsuya elengedte a füle mellett a hangokat. Annak örült inkább, hogy még kezdés előtt megérkezett. Leült a helyére. Két lány állt meg a padja előtt.

- Szállj le, Reiko-kunról! – csapott az asztalra az egyik. Azonnal csend lett az osztályban.

- Nem értem, miről beszélsz! – nézett fel rá Tetsuya, bár már voltak sejtései, mi történhetett.

- Pontosan tudod, miről dumálok! – szólt keményen a lány. Úgy emlékezett, Yatate Misakinak hívták. – Arról a banánról, amit tegnap ráerőltettél Reiko-kunra.

- Én nem… Ez nem igaz! – rándult meg Tetsuya szája.

- Ott voltunk! – tette csípőre a kezét a másik lány. Őt Tetsuya ismerte már, osztálytársak voltak, Izawa Kaoru volt a neve.

Mindenki Tetsuyára bámult, aki dermedten ült a helyén.

- Én… nem is… ismerem… - dadogta zavartan, mert ez igaz volt. Csak most kezdett rájönni, kivel beszélt előző nap.

- Elég! – csattant fel egy halk hang az ajtóból.

Tetsuya azonnal pipacsvörös lett. A tegnapi fiú volt iskolatáskával és egy kis dobozzal a kezében. Mögötte két fiú állt derűs tekintettel, ám mosoly nélkül.

- Shimizu Reiko-kun… - sóhajtott fel valamelyik lány, de a fiú nem figyelt rá. Masakit és Kaorut szemlélte.

- Emlékszem rátok – mondta. Pillantása láttán a két lány ijedten összerezzent, majd elpityeredtek.

- Sajnáljuk! Bocsáss meg! – hajlongtak.

Reiko Tetsuyára nézett, majd letette a dobozt az asztalára.

- Jó reggelt! Ezt neked hoztam. – A csengetésre csalódottan elmosolyodott. – Sajnálom, most mennem kell. A szünetben megkereslek, ha nem baj.

- Nem – motyogta Tetsuya halkan, és érezte, hogy ég az arca.

Reiko elégedetten bólintott, majd villámló pillantást vetett a lányokra.

- Ő a barátom – közölte hűvösen, aztán elhagyta a termet két árnyékával egyetemben. Összesúgtak a háta mögött, és Tetsuya felé mutogattak, de senki nem mert odamenni a fiúhoz. Úgy nézett ki, Reiko elég hatalommal bír az iskolában ahhoz, hogy senki ne merjen vele ujjat húzni.

Tetsuya a dobozt nézte, de nem nyúlt hozzá. Bejött a tanár, rendet teremtett. Az óra unalmas volt, és a percek lassan teltek. Amikor kicsengettek, Tetsuya hagyta el elsőnek az osztályt. A dobozt a mellkasához szorította, úgy kuporgott az ablakpárkányon. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor riadt fel, amikor Reiko megállt mellette. Többen feléjük pislogtak, de Reiko elég csúnyán nézett vissza ahhoz, hogy mindenki eltűnjön a közelükből.

- Szia! – mosolygott rá.

- Miért? – tört ki Tetsuyából azonnal a kérdés, amire eddig hiába kereste a választ.

A fiú nekidőlt a falnak, és barátságosan somolygott.

- Nem értelek – mondta szelíden.

- Ez a doboz – emelte fel Tetsuya a dobozt, hogy Reiko is lássa. – Miért adtad? Mi van benne? És miért mondtad, hogy a barátod vagyok? Nem is ismerlek.

- Nem akarsz a barátom lenni? – kérdezte Reiko csendesen, és mintha elszomorodott volna a tekintete.

Tetsuya lehajtotta a fejét.

- Neked vannak barátaid – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. – Miért akarod, hogy én is az legyek?

- Mert magányosnak tűnsz – nézett a szemébe Reiko őszintén. – Vagy talán nem vagy az?

Tetsuya dühös lett. Dühös magára, mert olyan nyilvánvaló volt a magánya. Dühös Reikóra, mert nem félt a szemébe mondani az igazságot.

- És akkor mi van? Én jól érzem magam így – sziszegte, és talpra állt. Mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, már teljes erejével nekidobta Reikónak a dobozt. A fiú felkapta a karját, és a földre hulltak a legszebb eprek, amiket Tetsuya valaha is látott.

- A bátyámmal hozattam őket – bámult le maga elé Reiko, és Tetsuya nagyon elszégyellte magát. Bocsánatot nem tudott kérni, sírás kaparta a torkát. Amikor Reiko lehajolt, hogy összeszedje az epreket, elrohant. Hallotta, hogy Reiko utána kiabál, de nem állt meg. Csak rohant. Le az emeleten, ki az iskolából. A kapunál majdnem feldöntött egy férfit. A könnyektől még az arcát sem látta, de nem is számított. Rohant tovább. Egészen hazáig. Szinte úgy esett be az ajtón. Az apja csodálkozva nézett ki a konyhából.

- Tetsuya, mi történt?

- Te mit keresel itthon? – torpant meg riadtan a fiú.

- Anyád rosszul lett, ezért hazajöttem. Mi történt? Jól vagy?

Tetsuya csak bámult az apjára, aki aggódva hajolt le hozzá.

- Beteg vagy? – simította a férfi a homlokára a tenyerét, mire Tetsuya felzokogott.

- Mi a baj? Nem akarod elmesélni? – ölelte át a vállát az apja.

- Nem – ingatta a fejét a fiú. – Felmehetek a szobámba? Inkább foglalkozz anyával.

Az apja szeme szomorú lett.

- Nagyon szeretlek, fiam! – ölelte meg nagyon szorosan.

- Tudom, apa – bólintott Tetsuya, és felszaladt a szobájába. Később hallotta, hogy az apja az iskolával beszél telefonon. Hálás volt neki, de képtelen lett volna megbeszélni vele a történteket. Nem akarta, hogy az apja saját magát hibáztassa, amiért nem tud vele elég időt foglalkozni.

Ott feküdt az ágyán, és hülyének érezte magát. Reiko nem érdemelte meg, hogy így bánjon vele, hiszen kérés nélkül akart a barátja lenni, amit soha azelőtt senki nem tett. Órák teltek el így. Csengettek. Tetsuya megfeszült. Egy férfihang beszélt az apjával, majd valaki kopogott a szobája ajtaján.

- Shimizu Retsu vagyok, Reiko bátyja. Elhoztam a cuccodat az iskolából. Bejöhetek?

Tetsuya felült.

- Igen – felelte szorongva.

Magas, vékony férfi lépett be hozzá. Kezében ott fogta a táskáját, és a kabátját. Mintha Reiko lett volna, csak idősebb kiadásban. Ugyanaz a fekete haj, mélyszürke szempár, csontos arc, kedves mosoly.

- Helló – hajolt meg. – Szóval te vagy Tetsuya. Gondolhattam volna.

Tetsuya értetlenül nézett rá. A férfi elmosolyodott.

- Nekem jöttél, amikor elrohantál az iskolából. Nem emlékszel?

Tetsuya szégyenkezve hajtotta le a fejét.

- Semmi baj… - nevetett a férfi, és letette a cuccait az íróasztalára. A fiú felé fordult. – Talán kezdjük elölről. Örülök, hogy megismerhetlek. Shimizu Retsu vagyok, Reiko bátyja.

Tetsuya arca égett zavarában.

- Elnézést az udvariatlanságomért. Én is örülök, Shimizu-san.

- Szólíts nyugodtan Retsunak, nem vagyok még annyira öreg.

- Köszönöm. Leülnél, kérlek?

A férfi az ágyhoz sétált, és lehuppant a szélére.

- Minden rendben?

- Reiko-kun? – tért ki a válasz elől Tetsuya.

- Különórája van. El akart jönni, de jobbnak láttam a történtek miatt, ha egyedül jövök. – Érezte Tetsuya idegességét, körülnézett. – Tetszik a szobád. Látom, szeretsz olvasni. Mangák… Melyik a kedvenced?

- A 666 Sátán Kishimoto Seishi-senseitől.

Retsu kuncogott.

- Szerintem a Blazer Drive jobb, de ízlés kérdése.

Tetsuya elkapta a férfi tekintetét.

- Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte halkan Retsu, és a szeme mágikus hatással volt a fiúra. Elpirult. Elfordult, és az oldalára feküdt.

- Reiko-kun mit mondott?

- Tegnapelőtt észrevett téged a folyosón. Egyedül voltál. Kiesett a kezedből egy banán, és ő felvette. Te pedig odaadtad neki.

- Hozott nekem epret – mondta alig hallhatóan Tetsuya.

- Ott van a táskádban. Vettem a másik helyett frisset.

- Miért?

Retsu sokáig hallgatott. Tetsuya már azt hitte, nem is válaszol, vagy félreértett, amikor megszólalt.

- Négy év korkülönbség van köztünk Reikóval. Elsőéves voltam az egyetemen, amikor a szüleink meghaltak egy autóbalesetben. Ott maradt a családi vállalkozás vezető nélkül, az öcsém egyedül. Ott hagytam az egyetemet, hazaköltöztem. Átvettem a céget, pedig egyesek azt mondták, csődbe viszem. Nem így lett. Azt is mondták, hogy Reikót sem tudom felnevelni. Azt hiszem, vagyis inkább reménykedem benne, hogy tévedtek. Eleinte vele sem volt könnyű, ez tény. Elismerem. Reiko más volt, mint most. Szerette azt hinni, hogy miatta, érte forog a világ.

- Mi történt? – nézett a férfira a válla felett Tetsuya kíváncsian. A férfi hangja elemi erővel hatott rá.

- A barátai, akik egészen addig kitartottak mellette, magára hagyták. Reikónak a saját kárán kellett megtanulnia, hogy az életben barátok és társak nélkül nem boldogulhat. Ha fél a csalódástól és az elutasítástól, egyedül marad… és az rosszabb a pokolnál. Azt hiszem, jó egy év is eltelt, mire feladta a büszkeségét. Néha már ő maga sem tudja megszámolni, hány barátja, ismerőse van. Nem mindegyik közeli, de nem is az a lényeg. Vannak olyanok, akik a tűzbe mennének érte, és ez elég, azt hiszem. Te mit gondolsz erről?

Tetsuya a férfi felé fordult.

- Nekem soha nem volt barátom. Sokat voltam beteg, és alig jártam iskolába. Sokáig magántanuló voltam. Mostanra pedig már megszoktam, hogy egyedül vagyok.

Retsu kétkedő pillantást vetett rá, de annyiban hagyta a dolgot.

- Miért ijedtél meg Reikótól?

- Én nem is… - akart tiltakozni Tetsuya, ám Retsu kígyó módjára pillantott rá. Nagyot nyelt. – Azt hiszem, én is ugyanúgy féltem a csalódástól, mint Reiko. Ő olyan népszerű, menő, én pedig… engem észre sem vesz senki.

- Ezzel ne törődj! – vigyorgott rá Retsu. – Ő sem volt mindig ilyen, ahogy én sem. Azt, hogy te ki leszel, a te választásodon múlik. És… - A férfi tekintete ellágyult. - … azt hiszem, tévedsz, hiszen van valaki, aki észrevett téged. Szerintem örülne, ha a barátod lehetne. És ha akarod, én szívesen leszek a barátod. Persze, ha nem tartasz egy öreg, unalmas alaknak, akivel lehetetlen barátkozni. – A férfi huncutul mosolygott.

Tetsuya torka kiszáradt.

- Miért?

Retsu figyelmesen nézett rá.

- Felejtsd el sürgősen ezt a kérdést! – javasolta szelíden. – Csak érd be ennyivel.

- De ez nekem nem elég! – hajolt hozzá közelebb Tetsuya. Egy pillanatra beszívta a férfi illatát, szinte elcsuklott a hangja az érzésektől, amiket felkavart benne.

Retsu komolyan megérintette az arcát.

- A barátság olyan, mint a szerelem. Be kell érned félszavakkal. Meg kell értened okok nélkül. Van, mert lennie kell. Legyen ennyi elég.

- Még nem voltam szerelmes sem – vallotta be Tetsuya egy kicsit rekedten pihegve, és megzavarodva az érintéstől, mire Retsu felnevetett.

- Nem vesztettél semmit. Ha itt az ideje, majd eljön az is. Nem kell sürgetni. Szóval leszünk barátok? – nyújtotta kézfogásra a kezét.

Tetsuya egy pillanatig tétovázott, végül mégis elfogadta a baráti jobbot. Arca kipirult, ahogy az erős férfikéz lágy ölelésbe fogta az ő kezét.

Egy ideig így ültek ott, kéz a kézben. Egymást bámulták, Retsu tekintetében furcsa gyengédséggel, Tetsuya kipirulva, ám megnyugodva.

- Lassan mennem kell – szólalt meg a férfi, ám nem mozdult. – Arra gondoltam, hogy esetleg… eljöhetnél hozzánk a hétvégére.

- Én?

- Igen. Vagy talán nem szeretnél találkozni Reikóval? Én is otthon leszek.

Tetsuya szíve úgy dörömbölt, hogy attól félt, a férfi is meghallja.

- Nem baj, ha előtte beszélek apukámmal?

- Nem. Elkéresselek?

- Nem – Tetsuya enyhe bűntudattal gondolt arra, hogy mostanában mennyi gondot okozott az apjának. – Majd én beszélek vele.

- Rendben. Akkor majd beszélünk…

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Nem okoztál. Semmi baj. Örülök, hogy megismerhettelek.

Elköszöntek egymástól, és a fiú egyedül maradt. Ennek ellenére nem érezte magát magányosnak. Vigyorogva trappolt le a földszintre, vitte az epret is. Megölelte az apját. A férfi elmosolyodott.

- Shimizu-sant szívesen látjuk máskor is – mondta derűsen. – A barátod?

Tetsuya lelkesen bólintott.

- Igen. Meghívott a hétvégére hozzájuk. Elmehetek?

- Egy feltétellel: szeretném, ha többet foglalkoznál az iskolával. Rendben?

Tetsuya lehajtotta a fejét.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

- Nem okoztál, fiam, csupán rettentően aggódtam miattad. A fiam vagy, érted?

- Igen, apa. Megígérem.

- Köszönöm. – Az apja odahajolt hozzá, és összeborzolta a haját.

- Segíthetek valamit?

- Nem bánnám. Felszelnéd a zöldséget? És ez az eper?

- Retsu-santól kaptam.

- Értem.

Elkészítették a vacsorát, ettek, s kivételesen az anyja is józan volt. Mosogatás után Tetsuya lezuhanyozott, és éppen fogat mosott, amikor az apja benyitott.

- Telefonod van – jelentette be. – Shimizu-san keres. Felveszed?

- Persze – csillant fel Tetsuya szeme, és leszáguldott a telefonhoz. – Szia! – szólt a kagylóba.

- Szia, Reiko vagyok. Nem zavarlak?

Tetsuya tiltakozott, bár be kellett vallania, hogy egy kicsit csalódott. A férfit várta.

- Nem. Örülök, hogy hívtál. Szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan idiótán viselkedtem.

Reiko felnevetett.

- Semmi baj. Csak tudni szerettem volna, hogy tényleg jössz-e a hétvégén?

- Igen, ha nem bánod.

- Dehogy, klassz lesz. – Egy pillanatra csend lett, a háttérből mintha dulakodás hallatszott volna.

- Szóval klassz lesz – nevetett a telefonba Retsu.

Tetsuya nagyot nyelt.

- Retsu-san, mit csináltál Reiko-kunnal?

- Bezártam a szobájába. Kisgyerekeknek ilyenkor már ágyban a helye.

- Én fiatalabb vagyok Reiko-kunnál, és még fenn vagyok – mutatott rá a tényre Tetsuya.

Retsu felkacagott, amitől Tetsuya úgy érezte, pillangók szárnyalnak a hasában.

- Akkor neked is irány aludni! Hétvégén találkozunk, érted megyek. Aludj jól!

- Te is. Szia!

- Szia, kis barátom! – búcsúzott Retsu, és Tetsuya aznap éjjel vele álmodott, az ő hangját hallotta, és amikor reggel felébredt, nedves volt a lepedője.