1. A vér útja

1. A vér útja

            Sötét, viharos este volt. Odakint dörgött az ég, villámok cikáztak át a zubogó esőn. Az utcán alig mozdult járókelő, senkinek nem akaródzott elhagyni otthonát ezen az éjjelen. Ichiyama Kenichi mégis erre az időre időzítette látogatását a házba, ahová már több mint két évtizede be sem tette a lábát. Sofőrje, Keizo kitárta előtte a kocsiajtót, esernyőt tartott a feje fölé, bár ez vajmi keveset használt. Az autójuk mögött leparkoló kocsiból két embere szállt ki. Egyikük, Fukuzawa Nori, a titkára és legmegbízhatóbb embere már sietett is feléje, kabátja csattogott mögötte a szélben.

- Ichiyama-sama, biztos, hogy egyedül akar bemenni? – aggodalmaskodott.

- Igen. A fiú itt van?

- A jelentések szerint igen. Az apja temetésén sem vett részt, anyja szerint egészségi állapota miatt.

- Ki van még a házban?

- A fiú, az anyja, egy szolga, valamint két órája érkezett három úr.

- Értem. Tudod, kik azok?

Erre már a másik férfi válaszolt, aki Norival érkezett. Ő volt Ueshima Genjo, Kenichi testőreinek feje, s egyben övé volt minden piszkos munka. Főnökének eddig nem volt oka panaszra.

- Sajnálom, Ichiyama-sama – felelte mély hangján. – A megfigyelők szerint nagyon gyorsan eltűntek a házban, és az eső se használt, hiába van jó felszerelésünk. A kocsi rendszámát viszont leírták, már folyik az azonosítás.

- Rendben. Maradjatok itt.

- Ichiyama-sama… - Nori a homlokát ráncolta. – Nem tudjuk, kik azok a férfiak. Talán nem jó ötlet egyedül bemenni.

Kenichi erre olyan fagyos pillantással nézett rá, hogy behúzta a nyakát.

- Bocsásson meg, Ichiyama-sama, de csupán a biztonságáért aggódom.

- Tudom, de ez most személyes ügy. – Kenichi Genjo-hoz fordult. – Amint megtudjátok, kik azok a vendégek, hívj fel.

- Igenis.

Kenichi az esernyőért nyúlt, de Keizo nem adta.

- Engedje meg, hogy legalább a kapuig elkísérjem önt – kérte tiszteletteljesen.

- Menjünk! – Kenichi-nek nem volt kedve bőrig ázni, bár már így is nedves volt a lábszárán a nadrág.

Ahogy lassan lépkedett a ház felé, elmerült az emlékeiben. Milyen ironikus… Amikor huszonegy évvel ezelőtt elhagyta ezt a házat, nevelőapja házát, ugyanilyen vihar dúlta fel a város nyugalmát. Szinte semmi sem változott, vagyis… mégis. Akkor még szinte gyerek volt, tizennyolc évesen megelégelte nevelőanyja kínzásait, és egy csúnya veszekedést követően kisétált innen. Emlékezett rá, hogy Sakara-san, a mostohaapja milyen kétségbeesetten próbálta visszatartani. Akkor elrántotta a karját, de most már tisztában volt vele, hogy a férfi tényleg féltette őt. Sakara-san tizenhat éve meghalt, egy levelet és egy kisebb vagyont hagyott rá, amit ő azóta megsokszorozott. Mindent, amit elért tulajdonképpen a férfinak köszönheti, így tartozik ennek a családnak. Nem is a családnak, csupán Sakara-san fiának. A fiúnak, aki akkor tizenhét évesen sápadtan nézett a szemébe, de elengedte őt, mert tisztában volt vele, mit tesz az anyja ott a hátsó szobában, amikor az apja nincs odahaza.

Kenichi megrázta a fejét. Arra… nem akart emlékezni. Azt már rég eltemette magában, amikor az asszony meghalt. Tudta, hogy hosszas betegség után lehelte ki a lelkét, és ez neki elég volt.

- Ichiyama-sama… - Keizo kérdően nézett rá, ott álltak a kapu előtt.

- Menj vissza! – Kenichi elvette tőle az esernyőt, és úgy nyitott be a kapun, mintha hazajött volna. Végül is… ez így volt. Most, hogy a mostohaöccse meghalt, ő örökölt utána. Ez a ház mostantól az övé. A bejárati ajtón viszont inkább mégis kopogott. Nem akart mindjárt összetűzni Otiji özvegyével. Kapkodás és éles hang.

- Ki az ilyen későn?

- Ichiyama Kenichi.

Mély csend, majd suttogás, és Kenichi majdnem elmosolyodott. Nyílt az ajtó, a szolga mélyre hajolt, már hozzájuk is elért a hír, hogy a ház urának halálával annak mostohafivére örökölt itt mindent.

- Ichiyama-san…

- Sakara-san?

- A nappaliban várja önt. Odakísérem…

- Nem kell, odatalálok. – Kenichi belenyomta az esernyőt a férfi kezébe, és kilépett a cipőjéből. Úgy mozgott, mintha el sem ment volna innen. Jól látta, hogy a szolga arca megrándul. Elhatározta, hogy ő lesz az első, akit kirúg. Megbízható és hozzá hűséges embereket szeretett maga mellett tudni.

A nappaliban egy lámpa égett csak, az özvegy egy mély fotelban ült. Fotel? Mivel tudta rávenni Otijit, hogy cseréljék le a hagyományos japán berendezést? Kenichi még emlékezett rá, hogy öccse mennyire imádta a nappalit, itt töltötte szinte minden idejét, mert odáig volt a törékeny, évszázados bútorokért.

- Sakara-san… - Meghajolt, mert így illett. – Fogadja, kérem, legmélyebb együttérzésemet. Bocsássa meg, amiért nem lehettem jelen a temetésen, de külföldön tartózkodtam.

- Ichiyama-san… - Az asszony biccentett. – Köszönöm, nagyon kedves. A titkára volt olyan figyelmes, hogy tudomásomra juttatta. Foglaljon helyet, kérem. Mi szél hozta szerény hajlékomba?

Kenichi figyelmét nem kerülte el a nő fogalmazása. Derűs szemekkel ült le a kanapéra. Egész kisugárzása azt üzente, ez a hely az enyém. Sakara Michiko szeme összeszűkült, és Kenichi arra gondolt, hogy mostohaanyja mennyire kedvét lelhette ebben a nőben. Szegény Otiji! A levél, amelyet pár nappal ezelőtt kapott a végrendelet egy példányával egyetemben, most megvilágította ennek a nőnek az igazi arcát.

- A hajlék, melyet sajátjának titulál, az enyém – közölte hát fagyosan. – Tehát úgy hiszem, ez a kérdés felesleges. Elvégre a saját házamba akkor jövök, amikor akarok, és azért, amiért csak szeretnék. Egyetért velem?

Michiko arca megfeszült, és ha szemmel ölni lehetett volna, a férfi már holtan bukott volna le a kanapéról.

- A férjem… kisemmizett, ne várja tőlem, hogy jó képet vágjak hozzá.

- Úgy tudom, hogy a vagyon harmadát ön kapja meg. Ez nem éppen kisemmizés.

- Ez az otthonom! Erre… - A nő hosszú, kecses ujjai ökölbe szorultak a dühtől.

- Előbb volt az én otthonom, mint a magáé. Ezt ne felejtse el! – emlékeztette Kenichi nyugodtan, közben azon töprengett, hol van az a három férfi.

- Elment, itt hagyta! Ez a hely már rég az enyém.

- Egyes szám, első személyben beszél, és ez miatt muszáj megkérdeznem, és a fia?

Az asszony picit elsápadt, és Kenichiben valami szörnyű gyanú vert fészket. De csak nem…

- Hol van Jouji, Michiko?

- Alszik. Törékeny az egészsége, és az apja halála is nagyon megviselte.

- A mostohaapjáé – javította ki Kenichi, maga sem tudva, miért.

Michiko szinte vicsorgott.

- Úgy szerette Otijit, mintha a tulajdon apja lett volna.

- Értem. – Kenichi tudta, hogy az asszony igazat mond, mert Otiji levele ezt alátámasztja. A férfi imádta a tízévesként örökbe fogadott fiút, és az viszont. Rengeteget voltak együtt, és bizony, Otiji nem említett semmilyen törékeny egészséget. Ki is tért arra, hogy szerencsére nevelt fiát elkerülik a betegségek, pár könnyebb megfázástól eltekintve nem volt beteg soha. Ennyire megviselte volna Otiji halála? – morfondírozott magában Kenichi, miközben Michiko ellenségesen meredt rá.

- Mik a szándékai? – szegezte neki a kérdést.

Kenichi maga is sokat töprengett ezen. Mihez kezdjen egy házzal, amihez jó és rossz emlékek kötik?

- Egyelőre semmilyen szándékom nincs – közölte.

- Maradhatunk, vagy kidob minket?

- Nem áll szándékomban kidobni innen senkit – Kenichi arról nem tett említést, hogy a szolga viszont kereshet új állást. És igazából ő sem lesz kidobva, csupán elbocsátva, nagy különbség.

Michiko valamelyest felengedett.

- Ezt örömmel hallom. Jouji nagyon szeret itt lenni, és nem akarom, hogy még több sokk érje.

- A gyerekek gyorsan gyógyulnak – Kenichi a saját példájából tudta ezt.

Michiko szemében megvillant valami… rossz, de aztán Kenichi az árnyak játékára fogta az egészet.

- Ha ön mondja… - Az asszony próbált kedves lenni, halványan elmosolyodott. – Milyen furcsa, hogy már tizennyolc éve vagyok Otiji felesége, de mi még soha nem találkoztunk.

- Egyáltalán nem az. Otiji és én évente egyszer, ha beszéltünk.

- Ennek ellenére mégis magára hagyta a házat…

- Igen. – Kenichi nem mondta el, miért. Ez csak rá tartozik. Egyszer megesküdött Otijinek, hogy porig égeti, és a férfi emlékezett erre. Csak arra kérte, hogy várja meg, míg Jouji elköltözik onnan, mert neki ez az otthona. Otiji… Kenichi arcán nem látszott, hogy milyen mélyen érintette öccse halála. Soha nem mutatta ki az érzelmeit, ezt már korán megtanulta, még itt, ennek a háznak a hátsó szobájában.

- Kér valamit inni? Beszélgessünk egy kicsit. – Michiko keresztbe tette a lábát, és a férfi most már vette az adást. A nő ráindult, hogy csúnya szóval fogalmazzon. Majdnem az arcába vigyorgott. Most mondja meg, hogy homoszexuális? Hogy undorodik a nőktől? Hogy egyetlen nő érintette harminckilenc éve alatt, és az untig elég volt?

- Nem szeretném sokáig zavarni…

- Dehogy… Nem zavar, de… - Michiko most már előre is hajolt, hogy dekoltázsa még jobban érvényesüljön. – Mi lenne, ha tegezne? Elvégre rokonok vagyunk, egy család.

Bánta ezt Kenichi rendesen. Megszólalt a mobilja, így szerencsére nem kellett válaszolnia. Elnézést motyogott, és felvette.

- Igen?

- Elnézést, Ichiyama-sama – Nori hangja izgatott volt. – Megvan a kocsi tulajdonosa.

- Ki az?

Michiko nagyon fülelt, hogy megtudja, miről van szó, de Kenichi felállt, és odasétált az ablakhoz.

- Nem fog örülni, uram – vette át a szót Genjo. – Ön is ismeri. Hachirobei Sutatsu.

Kenichi örült, hogy hátat fordított az asszonynak, mert ezúttal nem tudta elfojtani haragját.

- Biztos? – A hangja ijesztően fagyos lett, Michiko fel is kapta rá a fejét.

- Igen, uram.

- Értem.

- Bemenjünk, uram? – Újra Nori beszélt.

- Igen. Most. – Kenichi kinyomta a telefonját, és a nő felé fordult. – Én úgy gondolom, hogy zavarom, Michiko – mondta nyugodtan, arcán már újra az érzelemmentes kifejezés ült. – Hiszen vendégei vannak… Mit szólnak, hogy ön ilyen sokáig magukra hagyja őket?

Michiko arckifejezése nem hagyott kétséget arról, hogy hol van a három férfi. Felugrott, kiáltani akart, de Kenichi már meg is ragadta a felkarját.

- Egy szó… - Villogó szeme nem hagyott kétséget, mi fog történni, ha nem engedelmeskedik az asszony.

A szolga viszont megsejthetett valamit, vagy hallgatózott, mert pisztollyal a kezében robbant a szobába.

- Engedje el!

- Rossz ötlet – válaszolta a férfi. – Remélem, tisztában van vele, hogy ha meghúzza a ravaszt, az úrnőjét is eltalálhatja. Azt nem akarja, igaz?

A férfi vicsorgott tehetetlen dühében, míg Michiko dühödten kapálózott. Szólni viszont nem mert, látott valamit Kenichi szemében, amely azt sugallta, nem lennének álmatlan éjszakái, ha esetleg eltörné a kezét vagy kivágná a nyelvét.

- Engedje el! – A szolga lövésre emelte a pisztolyt. – Nagyon jól célzok, és akkor ön nem örülhet a könnyen jött vagyonnak.

- Beszélj tisztelettel Ichiyama-samával – szólalt meg egy hang a férfi háta mögül.

Kenichi szemrebbenés nélkül nézte, ahogy Genjo leüti a fickót. Michiko szeme tágra nyílt.

- Te… - sziszegte.

- Hol van Jouji? – rántotta magához Kenichi.

- Semmi közöd hozzá!

- Milyen hamar eljutottunk a tegezésig – morrant Kenichi, és intett Genjonak. – Kérlek, fogd le! Nori, a zsebkendőd!

A két férfi szótlanul engedelmeskedett, és Michiko hiába kapálózott, betömték a száját, és Genjo olyan erővel szorította a háta mögé a karját, hogy fájdalmasan felnyögött.

- Fáj? Nem baj. Hol van Jouji? Szeretem, ha válaszolnak a kérdéseimre…

A nő még ellenállt, így Kenichi intett. Genjo elengedte az egyik kezét, Nori pedig úgy fogta, hogy ne tudja elmozdítani a kinyújtott pozícióból. Michiko szemében most kezdett megjelenni valami kis félelem.

- Szép ujjak… - Kenichi a karcsú kezet nézte. – Ezekkel hálóztad be az öcsémet? – nézett egyenesen a nő szemébe. – Mindent tudok, Otiji mindenről beszámolt nekem. Arról is, hogy zsaroltad, nem fogja többé látni Jouji-t, ha elválik tőled. A halált választotta, hogy szabaduljon tőled, így már csak ezért sem kedvellek. Viszont tisztelem a bátorságod, amiért ellenszegülsz, így még egyszer felteszem a kérdést. Hol van Jouji?

Michiko vonaglani kezdett, de az ölelésből nem szabadulhatott.

- Most sem mondasz semmit? Segítek egy kicsit. Egy férfi van vele. A neve Hachirobei Sutatsu. Üzletembernek titulálja magát, de valójában egy szimpla strici. Szóval?

Michiko nagyokat nyeldekelt, de még mindig nem akart beszélni. Kenichi ekkor eltörte a mutatóujját. Az asszony némán sikoltott, bele a zsebkendőbe. Folytak a könnyei. Kínzójának viszont a szeme sem rebbent.

- Hol van?

Nori kivette az asszony szájából a zsebkendőt, és az halkan nyöszörögve mondta.

- A hátsó szobában…

Kenichi szinte végigszáguldott a házon. Léptei nesztelenek voltak, és elnyomta magában a feltámadó félelmet, az emlékeket. Nori az asszonnyal maradt, míg Genjo ott jött mögötte, és kivont fegyverrel pásztázta a folyosókat, ahol elhaladtak. Cigifüst vonta magára Kenichi figyelmét, megállt, felemelte a kezét. Pont egy kanyarnál álltak, így most Genjo óvatosan kilesett. Bólintott. Váratlanul előrelépett, és suhintott egyet a pisztollyal. Hachirobei egyik embere ájultan rogyott a földre. Továbbmentek. A hátsó szoba előtt ácsorgott a másik fickó, ő is cigizett, és unottan dőlt a falnak. Genjo apró neszére azonnal felegyenesedett, és elindult feléjük. Mind a ketten meglapultak a sötétben, és a következő dörgésnél Genjo elnémította. Kenichi meg sem várta, míg a földre csúszik, ő már be is rontott a szobába. Szinte mellbe vágták az emlékek. Vér, fájdalom…

Az ágyon két alak feküdt. Vagyis csak a kisebbik, míg a másik leszorította őt a lepedőre. Nagydarab, az elhízás szélén álló fickó volt. Kenichi már ismerte egy ideje, volt hozzá szerencséje. Tudta, hogy az egyik gyengéje a nála fiatalabb fiúk megerőszakolása. Ismert legalább fél tucat prostit, akik a Hachirobei-jel töltött éjszaka után soha többé nem dolgoztak.

A férfi észre sem vette, hogy ő bejött. A lámpa éles fényében Kenichi jól látta a fiú merev tekintetét, amely a mennyezetre szegeződött. Sokkot kapott, ezt ennyiből megállapította. Düh fogta el. Megragadta a férfi karját, és szinte letépte a fiúról. Tette ezt akkora erővel, hogy Hachirobei szinte nekicsattant a falnak.

- Mi a rossebb? – hörrent, de bennszakadt a szó. Genjo ugyanis pisztolyt szegezett a fejének.

Kenichi a fiút nézte. Elszörnyedt attól, amit látott. Hachirobei-t egyáltalán nem érdekelte, mennyire sebzi meg, mekkora fájdalmat okoz neki. Keserű nyál ízét érezte a szájában.

- Jouji… - hajolt a fiú fölé. – Hallasz?

A fiú azonban nem reagált. Kenichi óvatosan megérintette, de erre sem volt semmi reakció. Nézte tulajdon, remegő ujjait, és olyan gyűlölet fogta el, amit még mostohaanyja iránt sem érzett. Kellett egy rövid perc, mire összeszedte magát, és higgadtan tudott gondolkozni. Bár ebben nem volt sok köszönet. Bebugyolálta a fiút a lepedőbe, és még a zakóját is ráterítette. Genjo eközben szemmel tartotta Hachirobei-t, aki vörös arccal lihegett.

- Ezért megöllek – hörögte.

Kenichi a fiúval a karjaiban megállt előtte.

- Kétlem, mert kettőnk közül te fogsz előbb meghalni. Hozd őt, Genjo!

- Igenis.

Hachirobei tiltakozott, mert szinte teljesen csupasz volt, de Genjo-t ez nem érdekelte. Hátrafeszítette a karját, és ha nem akarta, hogy eltörjön, azt kellett tennie, amit fogvatartója mond. Kenichi megállt Hachirobei embere mellett.

- Él még?

- Nem. Eltörtem a nyakát, sajnálom. – Genjo hangjában nem volt sajnálat.

- Ne sajnáld! – Kenichi továbblépkedett, és csak ölelte magához azt a karcsú kis testet, melyet meggyaláztak. Megállt a másik fickó mellett is. – Öld meg!

Hachirobei tiltakozni akart, de az egész nem tartott egy másodpercig sem. Dörgés, és azzal együtt egy élesebb dörrenés, és már mentek is tovább.

- Rohadék! – Hachirobei vonaglott, nyála fröcsögött.

- Ha még egy szót szólsz, kivágom a nyelved – válaszolta Kenichi, és belépett a nappaliba.

Nori mellett már ott állt Keizo is, és egy késsel játszott. Másik két embere Michikót és hűséges szolgáját őrizte.

- Uram? – Keizo vigyázzba merevedett.

- Minden rendben. – Kenichi a könnyes arcú Michikót nézte. – Őt öljétek meg! – mutatott fejével a szolga felé.

Michiko szája sikolyra nyílt, amikor Keizo egyszerűen kést repített a férfi torkába lassú kínhalálra ítélve ezzel.

- Nori, hívj orvost!

- Ide? – Nori már vette is elő a mobilját.

- Otthonra, a fiúnak. Ők ketten pedig velünk jönnek – utalt Kenichi Michikóra és Hachirobei-re. Mindkettő hevesen tiltakozott, de mindhiába.

Kenichi belelépett a cipőjébe, míg Keizo elővarázsolta az esernyőjét.

- Hadd vegyem át öntől! – Genjo komoran állt meg mellette.

Kenichi szorosabban ölelte a fiút.

- Nem. Én viszem, ő az én terhem mostantól. Nori!

- Igenis.

- Égessétek porrá az egész házat! – Kenichi arcán nem látszott érzelem. – Nem érdekel, hogy esik az eső. Reggelre ebből a házból csak hamu maradjon.

Titkára meghajolt.

- Igenis.  

Michikót kénytelenek voltak leütni, mert sikoltozni kezdett. Hachirobei viszont úgy vonult a kocsi felé, mintha csak egy vacsorára indulna éppen aktuális nőjével. Kenichi biztos volt benne, hogy ez nem fog sokáig tartani.

Már a kocsiban ült, amikor meghallotta az első robbanást. Lehúzta az ablakot, és karjaiban a semmibe meredő fiúval, nézte a szemerkélő esőben ragyogó fényesen szikrázó lángokat. Keizo hátrafordult.

- Mehetünk, uram?

- Igen. – Az ablak felhúzódott, és Kenichi a fiúra fordította minden figyelmét.

Nézte a lehunyt szemeket, a sápadt arcot, a kócos sötétbarna tincseket. A fiú tizenhét éves volt. Annyi, mint Otiji, amikor ő elhagyta őket. Milyen rég is volt… Komoran még szorosabbra fonta az ölelést. Kifelé bámult, az elsuhanó kihalt utcákat mégsem látta. Befelé figyelt, a régi emlékképekre, amelyeket már eltemetett magában.

Nyolcéves volt, amikor meghaltak egy balesetben a szülei. Apja üzletfele és barátja volt Sakara-san, aki megszánta, és magához vette. Jó dolga volt, szeretett náluk élni, hiszen ott volt Otiji, akivel rengeteget játszottak, bohóckodtak. A szülei halála már csak rossz emlék volt. Egészen addig a napig. Nevelőapja, akit időközben sajátjaként szeretett meg, elutazott hazulról, öccse pedig egy iskolai kiránduláson vett részt, így egyedül maradt mostohaanyjával. Nem kedvelték egymást az asszonnyal. Volt valami a nőben, ami miatt mindig is tartott tőle, pedig soha egy hangos szóval nem illette őt, sőt… ugyanúgy szerette, mint tulajdon fiát. Ám ő mégis érzett valamit, ami miatt megtanult tőle távolságot tartani. Igaza volt. Azon a napon nevelőanyja játszani hívta. A játékot azonban csak ő élvezte, és Kenichi megtanult rettegni…

Összerázkódott, és ösztönösen belefúrta az arcát a fiú hajába. Amikor felemelte a fejét, találkozott a pillantásuk. Jouji félt, ahogy ő félt akkor rég.

- Semmi baj. Az az ember többé nem bánthat – próbált rámosolyogni. Be kellett ismernie, azt már elfelejtett, vagy talán soha nem is tudott… már nem tudta.

- Ki maga? – A fiú vontatottan beszélt, hangja félelemtől reszkető kisállat nyöszörgése volt csupán.

- A nagybátyád vagyok, Ichiyama Kenichi. Otiji bátyja.

Jouji szeme tágra nyílt, merev tartása lassan felengedett.

- Apa azt mondta, ha vele valami történne, eljössz értem. Vártalak, de nem jöttél… Olyan sokáig nem jöttél… - A fiú újra remegett, látszott, hogy eszébe jutnak a hátsó szobában történtek, mert még a fogai is összekoccantak.

Kenichi úgy kezdte el ringatni, mint egy kisbabát szokás.

- Bocsáss meg, amiért késtem. Soha többet nem fogok, ígérem.

- Fáj… - Jouji átkarolta a nyakát, és csak kapaszkodott belé görcsös félelemmel.

- Tudom. Otthon már vár ránk egy orvos, megvizsgál, és ad gyógyszert. Utána jobb lesz, ne félj.

Jouji már a vizsgálat szóra is összerándult, Kenichi meg átkozta saját ostobaságát.

- Ott leszek veled, majd fogom a kezed, rendben?!

Jouji szipogott, és bólintott. Visszafészkelte magát a férfi ölelésébe, és lehunyta a szemét. Kenichi elnyomott egy sóhajtást. Nem volt nagy tapasztalata a gyerekeket illetően, fogalma sem volt, hogy kezelje a fiút. Jouji már nem volt kiskölyök, de még nem is felnőtt. Ráadásul Hachirobei miatt nem csak a teste, de a lelke is sérült. Kenichi most igazán örült volna, ha az öccse ott van mellette…

A kocsi megállt, Keizo kitárta az ajtót, és esernyőt tartott a fejük fölé, mert újra megeredt az eső. Kenichi alig látott valamit. Nori lépett melléjük.

- A ház?

- Genjo ott maradt, és felügyeli, hogy eleget tehessünk az utasításának.

- Rendben. Az orvos már itt van? – Kenichi fél szemmel a fiút nézte, aki újra remegni kezdett, és bárki idegen láttára még jobban megpróbált összekuporodni. – Ne félj! Nori a titkárom, Keizo pedig a sofőr – mondta neki.

A két férfi mélyen meghajolt, ami teljesen megdöbbentette a fiút, de ez legalább kis időre elterelte a figyelmét a fájdalmairól.

- Igen, Ichiyama-sama –válaszolt Nori, miközben beléptek a házba.

- Jól van.

Kenichi fázósan összeborzongott. Ez eszébe juttatta, hogy két „vendége” is van még.

- Őket tüntessétek el, ne essen bajuk… egyelőre.

Nori pontosan tudta, kire gondol a férfi, mert engedelmesen meghajolt.

Az Ichiyama-ház a város legnívósabb környékén feküdt. Hatalmas birtok tartozott hozzá, a kerítésen belül pedig gyönyörűen nyírt sövény biztosította a férfi nyugalmát. Tíz évvel ezelőtt az ő tervei alapján épült, a berendezés pedig kielégítette volna akár egy császár igényeit is. Kenichi elégedett volt vele, mert nem lett hivalkodó, mégis visszatükrözte a stílusát.

- Ichiyama-sama… - Az orvos felállt a jöttükre, és azonnal a táskájáért nyúlt.

- Köszönöm, dr. Namiki, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésemre áll.

- Ez természetes, uram. – Az idősödő orvos már évek óta dolgozott az Ichiyama vállalatnak. Ő volt a férfi háziorvosa, de ő látta el az embereit is, ha valamelyikkel „véletlen ” baleset történt.

Kenichi az emeletre indult. Nori lépést tartott vele, az orvos pár lépéssel lemaradva követte őket.

- Ichiyama-sama, engedelmével előkészítettem a vendégszobát Sakara-sama részére. – Nori a telefonján pötyögött. – Genjo üzeni, hogy hazaindulnak, a ház menthetetlen.

- Rendben.

Jouji nem szólt, csak a tekintete repkedett ide-oda. A szoba láttán kikerekedett a szeme.

- De szép – suttogta.

- Köszönöm. – Kenichi óvatosan lefektette az ágyra. – Örülök, hogy tetszik, mert egy ideig ez lesz a szobád.

- Az enyém? – Jouji körbeforgatta a fejét, hogy mindent lásson a halványkékben pompázó szoba mélykék sötétítőfüggönyeitől kezdve a kézzel faragott éjjeliszekrényekig.

- Ha már jobban leszel, és fel tudsz kelni, választhatsz magadnak a többi közül – jegyezte meg Kenichi, és megrendült, hogy ez az egyszerű kis szoba mekkora örömmel tölti el a fiút, pedig a Sakara-ház se egy kis odú volt. Óvatosan feltérdelt az ágyra, és megfogta Jouji kezét. – Most viszont dr. Namikinek meg kell vizsgálnia.

A fiú arca bezárult.

- Nem akarom – nyögte rémülten.

- Tudom, de… - Kenichi nem akarta még jobban megijeszteni. – Megsérültél, és muszáj ellátnia egy orvosnak. Nori, kérlek, menj ki!

- Igenis. – Nori távozott, míg az orvos közelebb lépett.

- Ichiyama-sama, talán jobb lenne, ha ön is távozna… - vetette fel, mire a fiú felkiáltott.

- Nem, ne!

- Nyugodj meg, maradok! – Kenichi villámló pillantást vetett a doktorra. – Nem megyek sehová.

- Ahogy parancsolja… - Namiki doktornak meg sem fordult a fejében, hogy netán vitatkozzon vele. Ismerte már több mint egy évtizede, tudta, mikor meddig mehet el. – Le kellene vetkőztetni… - mondta halkan.

Kenichi bólintott, és gyengéd mozdulatokkal megszabadította a fiút a zakójától, a lepedőtől. Mivel a doktor nem kérdezett semmit, valószínűleg Nori már finoman a tudomására hozta a lényeges információkat. Ennek a férfi kifejezetten örült, mert nem volt kedve magyarázkodni. Igaz, nem is volt szokása.

Jouji ijedt kis hangot hallatott, és belefúrta a fejét az ingébe. Megpróbálta eltakarni a testét, de Kenichi vigyázva leszorította a karjait az ágyra.

- Nincs semmi baj. Itt vagyok, nem eshet bajod – mormolta. Elérte, hogy Jouji már csak rá figyelt, amikor a doktor szétfeszítette a lábait. – Nem engedem, hogy még egyszer bántsanak – ígérte.

Jouji felszűkült, megfeszült a teste.

- Fáj – harapott az ajkába, és folytak a könnyei.

- Tudom… - Kenichi előrehajolt, és az arcához simította az arcát.

Ebben a mozdulatban annyi gyengédség, együttérzés és megértés volt, hogy még dr. Namiki is rámeredt. Megcsóválta a fejét, egy kicsit hitetlenül, majd előszedte az eszközöket, amikre szüksége volt.    

A fiú zokogott, az ujjai összefonódott a férfiéval. Mozdulatlanul feküdt, hiszen Kenichi rádőlt, moccanni sem tudott tőle. Igazából nem is akart. Biztonságban érezte magát annak ellenére, hogy az orvos végigtapogatta, lekezelte a sebeit.

- Készen vagyunk. – Dr. Namiki a táskájába pakolt, és a kesztyűjét lehúzva, recepteket szedegetett elő. – Írok fájdalomcsillapítót, szükség lesz rá.

Kenichi halkan susogott Joujinak, mire a fiú elengedte a kezét, és fel tudott állni. Azonnal betakarta, és a fiú elfordult, magzatpózba gömbölyödött, és sírt halkan, apró kis csuklásokkal kétségbeesetten.

- Menjünk ki! – intett az orvosnak, aki bólintott.

A folyosón Nori máris megállt mellettük, és aggódva várakozott.

- A doktor ír gyógyszert, ki kell váltani őket – utasította Kenichi.

Dr. Namiki már nyújtotta is a recepteket.

- Rajtuk lesz az utasítás. Nem tudom, ki fogja ápolni…

- Természetesen felfogadunk egy ápolónőt – vágta rá Kenichi, és még ki sem mondta, Nori már eltűnt mellőle telefonálni.

- Értem. Adtam neki egy injekciót, attól hamar el fog aludni. Holnap újra eljövök, és megvizsgálom. Addig is jó lenne lemosni, meleget tartani. Valószínűleg be fog lázasodni, hideg vizes borogatást javaslok. Az ápolónő pedig óránként ellenőrizze, nehogy vérezni kezdjen. A kenőcsöt kétóránként kell a testébe juttatni, ha jobban lesz, akár ő maga is végezheti a feladatot, hogy minél kevesebb sokk érje. Van kérdése, Ichiyama-sama?

- Lelkileg felépül?

Az orvos habozott.

- Nem tudom, hogy őszinte legyek. Az ilyen megrázkódtatáson elég nehezen teszi túl magát mindenki. Arra lenne szükség, hogy kibeszélje magából a történteket, ne fojtsa el az érzelmeit. Szeretet kell neki, megértés, és törődés, és akkor nem lesz semmi baj.

Kenichi elhúzta a száját. Szóval ez a receptje az ilyesminek? Jó lett volna, ha ezt akkoriban ő is tudja. Most már mindegy… Elhessegette a zavaró gondolatokat, és kezet nyújtott az orvosnak.

- Köszönöm.

- Örömmel segítettem. Ha bármi baj van, hívjanak és jövök.

Kenichi visszament a szobába, de amikor belépett az ajtón, a hátával nekidőlt. A fiút nézte, aki a vékony lepedő alatt remegett. Halk sóhajjal elindult, hogy egy megnedvesített törölközővel végigmossa a fiút. Nem akarta másra bízni, és abban sem volt biztos, hogy Jouji elviselné bárki érintését is. Az ápolónő sem tűnt jó ötletnek, de azért egy hozzáértő személy jelenléte mégiscsak hasznos lehet. Jouji sírása csillapodott. Szipogva figyelte őt, ahogy végigtörli a bőrét.

- Sajnálom, hogy gondot okozok – motyogta.

- Nem okozol gondot, ne butáskodj!

Jouji reszketett, ahogy a nedves ruha végigsiklott a testén.

- Köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd – felelte Kenichi, és komoran széthúzta a fiú combjait, hogy ott is lemossa. – Sssh… - nyugtatta, amikor megmerevedett.

Sietett, amennyire csak lehetett, mégis igyekezett minden centiméterre sort keríteni. Utána szárazra dörzsölte, majd gyengéden beemelte a takaró alá.

- Jobb egy kicsit? – simogatta meg a fiú haját, és maga is meglepődött. Ez ő volna? Mikor lett ennyire… érző?

- Igen. – Jouji felnyúlt, és megfogta a kezét. Pár pillanattal később már aludt is.   

Kenichi pedig csak ült ott az ágy szélén, és megesett vállakkal nézte. Az ég nagyot dörrent, felrezzent. Kiskorában mindig félt a viharoktól. Otiji viszont bátor volt, soha nem félt semmitől. Amikor rájött, hogy bátyja fél a villámlástól és a dörgéstől, nem nevette ki, csupán elrohant az apjáért. Sakara-san pedig átölelte, majd meséket mondott, míg Otijivel együtt el nem aludt a vállán. Meghitt időszak volt ez, és ő szeretettel gondolt vissza azokra az időkre. Felállt, az ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyt, kinézett.

Ma már nem fél semmitől, se villámtól, se dörgéstől, se fegyvertől, se szavaktól, sem tettektől. Megtanult érzelmek nélkül élni. Nem él már a múltban, eltemette magában a rossz emlékeket. Jobban mondva, azt hitte ez idáig, hogy már túllépett a fájdalmon, a megaláztatáson. Addig a napig, míg meg nem érkezett a hír, hogy az öccse hosszas betegeskedés után elhunyt. Még most is nehéz volt a gondolat, hogy szilveszterkor nem fogja hallani a férfi kuncogó hangját, ahogy boldog új évet kíván neki. Hogy már nem lesz évente az az egy telefonhívás, ami egy kicsit felmelegítette a szívét. Talán az ő hibája is, hiszen nem Otiji tehetett az anyja tetteiről, nem kellett volna ennyire eltávolodnia tőle. Mellette lehetett volna, és akkor talán még mindig élne…

Megrázta a fejét. Nekidőlt az üvegnek a vállával, és a fiút nézte, aki halkan szuszogott a párnákon. A múlton nem változtathat. Annak oka volt, hogy így alakult az élete, s majd előbb-utóbb megérti, mi is. Most viszont itt van neki ez a fiú, akire gondot kell viselnie. Akivel el kell felejtetnie azt a férfit és a történteket. Talán vele jóváteheti a hibákat, amiket Otiji ellen elkövetett. Talán ez a fiú a kulcs, hogy újra elkezdjen élni, s ne csak létezzen.

Jouji megrezzent álmában, a homloka ráncba gyűrődött, így odament hozzá, és megérintette a vállát. A fiú elcsendesedett. Leült mellé. Úgy érezte, amikor elindult a Sakara-házba, hogy nem várhat a látogatással. Maga sem értette, mi ez a sürgetés, amely ott dobolt akkor a vérében. Esetleg egy megérzés, egy hatodik érzék, mely erősködött, hogy igenis itt az idő, menni kell. A vére vitte, vezette, és jól tette, hogy engedelmeskedett neki.