1. A strici

Ai: Két élet 2. Extra 1. - A strici

 

Javította: fuszi

 

            A sürgősségi olyan volt, mint egy nyüzsgő méhkas. Könnyű vagy súlyos sérültek, rémült vagy fásult hozzátartozók, rohangászó kórházi alkalmazottak. Dr. Martin Hichsman hosszú évek óta forgolódott ebben a közegben, volt ideje hozzászokni a zsivajhoz és a káoszhoz.

- Doktor úr, négyes vizsgáló!

- Köszönöm, Beth! – Siettében elvette a nővértől az adatlapot, és menet közben átfutotta. Harmincas éveiben járó, sötétbőrű férfi, koponyasérüléssel és zúzódásokkal. Cserbenhagyásos gázolás áldozata. Csak egy szokásos hétköznap esti eset, gondolta, és berobogott a vizsgálóba.

Az ismeretlen, akinél nem találtak semmilyen iratot, eszméletlen volt, véres és szakadt. A legtöbb bekerülő beteg ugyanilyen vagy még rosszabb állapotban volt, már csodaszámba ment az olyan, aki csak pár karcolással érkezett.

- Doktor úr, most érkezik a mentő egy súlyos sérülttel. Frontális karambol volt a főúton.

Martin felemelte a fejét, éppen a férfit vizsgálta.

- Úgy tudom, dr. Antram már végzett a betegével.

A nővér elvörösödött.

- Igen, doktor úr, de…

- Keresse meg, és mondja meg neki, ha nem lesz itt, mire ideér a mentő, megyek az igazgatóhoz.

- Dr. Hichsman, tudja, hogy…

- Igen, tudom, hogy a felesége bármelyik pillanatban szülhet, de ő ettől még ügyeletes marad.

- Igenis, doktor úr. – A nővér elvonult, elég kelletlen arccal. Antramot kedvelte mindenki, tőle azonban tartottak egy kicsit.

Évekkel ezelőtt mindig alkalmazkodott a többiekhez, igyekezett jó viszonyban lenni mindenkivel akkor is, ha nem kedvelte őket, vagy éppen megpróbálták befeketíteni. Aztán egy nap, amikor meghalt egy beteg, mert az egyik kollégája lelépett, és őt benne hagyta a slamasztikában, úgy döntött, elég volt. Akkor, ott, megkeseredett, elvesztette a hitét az emberekben.

A homlokát ráncolva tovább vizsgálta a férfit. Beth nővér megállt mellette.

- Beszéltem a mentősökkel, Fredék hozták be. Nem találtak nála papírokat. Hívjam a rendőrséget?

- Várjunk vele!

- Lehet, hogy hazavárja valaki.

Martin ránézett a nőre.

- És az is lehet, hogy a kutyának sem fog hiányozni.

- Doktor úr, néha azt gondolom, hogy maga egy érzéketlen szemétláda.

- Néha azt gondolom, nővér, hogy maga egy bosszantó kis ribanc – felelte a férfi, de a mosoly átsuhant az arcán. Ez, és a közel tíz éve tartó barátság volt az oka, hogy a nő felnevetett.

- Rendben, de a műtét után hadd hívjam fel őket.

Martin bólintott, és intett, hogy készítsenek elő egy műtőt. Kellett negyedóra, mire felszabadult a kettes, addigra előkészítették a férfit és ő is beöltözött. Nem sokkal később már a koponya fölé hajolva kikapcsolta a külvilágot. A műtőből kisétálva találkozott a tekintete Bethével, aki a bólintására mosolyogva nyúlt a telefon után.

Már délelőtt volt, amikor két járőr jelent meg nála, éppen hazafelé igyekezett, mielőtt bejön még egy sürgős eset, és ott marasztalják. Bethszel együtt válaszolt a kérdésekre, de látható volt, hogy a két rendőrt annyira nem érdekelte az ismeretlen férfi. Beth nekidőlt a pultnak, és úgy nézett utánuk.

- Nem is törődnek vele.

- Ha magához tér, akkor már okosabbak leszünk.

Beth kedvetlenül felsóhajtott.

- Kár érte, olyan helyes fiú.

- Férfi – javította ki Martin. – Szerintem velem egyidős lehet. És tudtommal még él.

- Még…

Martin a szemét forgatta, nem válaszolt, csak oldalba bökte, és elsétált. Délutánra már behívták egy sürgős esethez, majdnem öt órát töltött a műtőben, nagyon fáradt volt, amikor felballagott a sebészetre. Az ismeretlent kihozták a megfigyelőből, az állapota stabil volt, úgy tűnt, át fogja vészelni a balesetet. Most már csak arra vártak, hogy felébredjen. Martin remélte, hogy nem marad semmilyen nyoma a sérülésnek.

Hosszan állt a férfi ágyánál. A gépek pittyegése mindig megnyugtatta. Csak bámulta a sápadt arc szép vonásait, a száj mellett húzódó éles vonalak sejtették, hogy a férfi hajlamos összeszorítani a fogait. Talán csikorgatja is őket. Felsóhajtott. Nem lesz annak jó vége, ha egy beteg fölött ábrándozik főleg, ha magáról a betegről. Legutóbb is rosszul sült el a dolog. Halkan kiment a kórteremből, van jobb dolga is, mint álmodozni.

Kemény napok következtek, összemosódtak Martin előtt. Már azt sem tudta, milyen nap van, amikor Beth beesett hozzá az irodába.

- Felébredt!

- Ki?

- Hát, ő!

Martin felpattant, lesodorta a papírokat az asztalról, amiken éppen dolgozott, és a nő után rohant. Suarez doktor mosolyogva fogadta, ő volt az ügyeletes.

- Magához tért. Feltettem neki néhány kérdést, úgy látszik, emlékszik mindenre.

Martin megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi fölé hajolt, aki kábultan nézett rá.

- Helló, dr. Hichsman vagyok. Pár nappal ezelőtt került be hozzánk. Úgy tűnik, elütötték. Nem volt magánál semmilyen irat. Meg tudná mondani a nevét, hogy értesítsük a családját?

A férfi sok pislogás után motyogott valamit. Martin közelebb húzódott, hogy hallja, amit mond.

- Az anyámnak… ne szóljanak…

- Biztosan aggódik magáért.

A férfi fáradt mosollyal válaszolt.

- Nem kell tudnia…

- Rendben. Akkor kit értesítsünk? A feleségét?

A férfi csak a szemével jelezte, hogy nem. Látszott, hogy mindjárt elalszik.

- Carrathian… - motyogta.

- Ő ki? A barátja?

- Rendőr.

Martin azonnal rosszat sejtett, de engedelmesen bólintott.

- Értem. Ne aludjon! Hogy hívják?

A férfi lehunyt szemmel felelt.

- Kev.

- Oké, Kev, mi a vezetékneve? Emlékszik rá?

- Weiss.

- Kev. Kevin Weiss?

A férfi mély levegőt vett, és nem válaszolt. Már nem volt magánál.

- Végre tudjuk, kicsoda – mosolygott Beth elégedetten.

- Ez a Carrathian nem az a Carrathian? – ráncolta a homlokát Suarez.

Martin kérdően Bethre nézett, a nő ugyanis jobban képben volt a pletykákat illetően, mint ő.

- A Carrathian cég vezetője. Az ő apja volt az a politikus, akit Thomsonn megöletett.

- Ah, már emlékszem. A fia rendőr lett?

- Igen.

- Érdekes. – Martin még egy pillantást vetett a betegére, és visszasietett az irodájába. Néhány telefon után átkapcsolták a gyilkosságiakhoz. – Carrathian nyomozó?

- Igen.

- Dr. Hichsman vagyok a Szent Mária Kórházból. Pár napja behoztak hozzánk egy férfit, elütötték. Most tért magához, és azt kérte, magát hívjam fel.

Feszült csend volt a vonal végén.

- Hogy hívják? – Carrathian hangja halk volt.

- Kevin Weiss.

- Végre! Tudtam, hogy történt vele valami.

- A barátja?

- Egy ismerős, semmi több. – Martin ebben kételkedett, de nem szólt semmit. – Mikor mehetek be hozzá?

- Most alszik.

- Később bemegyek, magammal viszem egy barátját.

- Rendben. Köszönöm. Viszontlátásra!

- Viszlát, doktor úr!

Martin elgondolkodva tette le a telefont. Beth megállt az ajtóban.

- Valami baj van?

- Nem.

- Ismeri?

- Igen. Majd bejön hozzá.

- Akkor jól van – Beth a megszokott optimista volt, de Martin csak a homlokát ráncolta.

- Szólj, ha kellek.

- Oké. – Beth betette maga után az ajtót, a férfi sokáig bámult utána. Vajon ki lehet ez a Weiss? A válaszra várnia kellett a nyomozó megérkezéséig, úgyhogy visszaült az asztalához.

Késő délután a sürgősségire akart lemenni, amikor Beth utána kiáltott. Egy férfi és egy nő állt a pultnál. A férfi jóképű volt, ismerős is valahonnan. Kezet nyújtott neki.

- Nyomozó.

- Doktor úr.

- Nővér, Mr. Weiss magához tért?

- Megnézem.

- Köszönöm. Kérem, jöjjenek velem.

- Sietek, doktor úr. Ha lehet, beszélnék Kevvel, és megyek is. Tina viszont itt maradna, ha nem bánja.

Martin jobban szemügyre vette a nőt. A nyakát merte volna rá tenni, hogy az utcán dolgozik.

- Mr. Weissnek most nyugalomra van szüksége.

- Kérem, doktor úr, nagyon aggódtunk érte!

- Ha Mr. Weiss beleegyezik, akkor maradhat.

- Köszönöm.

Beth feléjük intett, bólogatott és mosolygott, úgyhogy elindultak felé.

- Mennyire súlyos az állapota?

- Kritikus volt az állapota, de nem súlyos, amikor bekerült hozzánk. Átesett egy könnyebb műtéten, amivel megakadályoztuk, hogy az agyban vérömleny alakuljon ki. A műtét komplikációmentesen zajlott, magához térve mindenre emlékezett, ezért reménykedünk abban, hogy gyorsan fel fog épülni.

- Ez jól hangzik.

- Igen. Magukra hagyom önöket, de kérem, ne terheljék túl! – Martin szigorúan nézett, majd visszasétált Beth-hez.

- Az a nő úgy néz ki, mint egy prosti.

Martin elvigyorodott.

- Tudom.

- Kije lehet neki?

- Lehet, hogy a barátnője.

- Ne röhögtess!

- Miért? Láttunk mi már ennél furcsábbat is.

Beth összefonta a karját a mellkasán, és a száját húzogatta.

- Igen, ez igaz. Viszont érdekes, hogy egy zsaru a legjobb barátja.

- Biztos, hogy a legjobb barátja?

- Őt hívta ide.

- De nem mondta egyetlen szóval sem, kije ez a Carrathian. Tény, hogy a nyomozó megkönnyebbültnek tűnt, de akkor is… Valami nem stimmel.

- Elnézést. – Tina állt meg mellettük. A könnyeit törölgette. – Hol találok egy automatát? Vennék kólát – mutatta a pénzt.

- Jöjjön, elkísérem.

- Oh, igazán nem szükséges…

- Nekem is jólesne egy. Beth?

- Én nem kérek, köszönöm.

Tina szipogva haladt mellette.

- Ne aggódjon a barátjáért, gyorsan fel fog épülni – nyugtatta Martin.

A lány felnézett rá, halványan elmosolyodott.

- Maga azt hiszi, hogy a barátnője vagyok?

- Miért, tévedek?

Tina felnevetett.

- Aha. Ő a fiúm. Tudja, az utcán dolgozom.

- Kevin egy strici? – Martin biztosra vette, hogy erre tippelt volna utoljára.

- Ahm, igen. – Tina megvette a kólákat, elindultak visszafelé. – Nem is sejtette?

- Nem. Azt hittem, maga a barátnője, a nyomozó pedig a barátja.

- Ez kedves, de nem így van. Carrathian jó fej, törődik velünk. A múltkor egy szemét seggfej megverte Lailát, mert nem akart átmenni hozzá, és a nyomozó megvédte. Viszont majdnem megkéselte, szerencsére Kev ott volt, és segített neki. Azóta amolyan… nem is tudom. Nem barátok, elvégre Kev egy strici, Carrathian meg zsaru, de azt hiszem, tisztelik egymást.

- Értem. Köszönöm, hogy elmondta.

- Én köszönöm, hogy megmentette. – Tina félénken vállat vont. – Kev rendes fickó, akármit gondol is róla. Az ő lányainak van a legjobb dolga a városban.

Martin elgondolkodva kortyolgatta a kólát, és oda sem figyelt Bethre, aki ott keringett körülötte.

- Mit mondott? Már bement, úgyhogy gyerünk, majd megesz a kíváncsiság.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Rajtad már látom is a ráncokat.

- Oh, dögölj meg! – Beth duzzogva visszatért a nővérpult mögé.

Martin nevetett.

- Doktor.

- Oh, nyomozó! Gyorsan végzett. – Martin a pultra állította az üveget, és arrébb sétált a férfival. – Sikerült beszélnie a barátjával?

- Igen. Lenne egy kérésem. Kev barátai bejönnének, és vele maradnának pár napig.

- Maga most azt akarja mondani, hogy védőőrizetet rendel ki mellé?

- Nem. Nem tesz vallomást, addig nem tehetek semmit.

Martin zsebre dugta a kezét. Nem örült az eshetőségnek, hogy pár suhanc letáborozik az osztályán.

- Nyomozó, már ne haragudjon, de nem fogok örömtáncot lejteni, hogy néhány kölyök beveszi magát ide.

- Elhiszem, dr. Hichsman, de kérem, értsen meg. Weist meg akarták ölni. Nem hajlandó feljelentést tenni, így nem jelölhetek ki mellé egyenruhást. Szüksége van valakire, aki megvédi.

Martin a fejét ingatta.

- Ezt megértem, de akkor sem szívesen teszem.

- Gondoljon arra, hogy kárba veszne a munkája, ha hagyná Weist meghalni…

Martin zsebre dugta a kezét, és felsóhajtott.

- Rendben.

- Kösz, doki!

- Na, tűnjön innen, nyomozó, míg meg nem gondolom magam.

Martin a fejét csóválva besétált Weiss kórtermébe. A férfi aludt, Tina ott kuporgott a kényelmetlen széken.

- Nemsokára megkapja a gyógyszereit, és akkor valószínűleg reggelig nem fog felébredni. Jobb lenne, ha hazamenne.

- Valakinek vigyáznia kell rá!

- Mikor érnek ide a barátai?

- Nem tudom. Sietnek.

- Jól van. Szóljon, ha szüksége van valamire.

- Köszönöm.

Martin bólintott, és kiment. Maga sem tudta, miért érdekli ennyire a férfi. Beth feléje nyújtotta a kólásüveget, amikor odaért hozzá.

- Szóval? – vonta fel a szemöldökét.

Martin nekiállt, hogy mindent elmeséljen neki, utána pedig átment a sürgősségire. Éppen egy kisfiút látott el, amikor az egyik nővér odavitte neki a telefont.

- A porta.

Martin némi fenyegetés után elérte, hogy a betege barátai felmehessenek az osztályra. Beth számított rájuk, ezért még széket is tett az ajtó mellé. A négy férfival csak reggel találkozott, amikor hullafáradtan felvonszolta magát. Kettő az ajtó előtt, kettő bent maradt, és olyan komolyan vették a feladatukat, hogy Bethnek kellett igazolnia, tényleg orvos, mert nem akarták beengedni.

- Magunkra hagynának?

- Nem.

Martin nem akart hinni a fülének.

- Tessék?!

- Nem voltunk mellette, amikor elütötték, és ezt jóvá kell tennünk.

Martin erre nem tudott mit mondani. Megvizsgálta a férfit, aki mélyen aludt. Végül nem ment haza, rossz érzései voltak, ezért inkább bent maradt. Nem történt semmi azon kívül, hogy az egyik srác kikezdett Bethszel, akinek hízelgett a tudat, hogy egy nála évekkel fiatalabb fiú udvarol neki. Martin csak a fejét ingatta.

Elteltek a napok, Weiss egyre jobban volt, már képes volt ébren maradni huzamosabb ideig. Mindig felderült az arca, ha belépett hozzá. Néha beszélgettek egy kicsit, mielőtt Martin továbbindult volna.

- Magát nem zavarja, doki, hogy ki vagyok? – kérdezte egyszer a férfi. Leborotvált haja elkezdett visszanőni, sápadtsága múlóban volt. Valamelyik testőrére támaszkodva már sétálgatott is a folyosón. Martin tudta, hogy nemsokára hazaengedheti.

- Arra gondol, hogy egy strici?

A férfi elvigyorodott.

- Igen.

- Számomra csak egy beteg. Nem érdekel, kicsoda.

- Ha gyilkos lennék, akkor is megmentett volna?

- Igen.

- Habozás nélkül?

Martin a férfi komoly arcát nézte.

- Ez a dolgom, Mr. Weiss.                                                             

- Kev – javította ki a férfi. – Mindenki így hív.

Martin elindult kifelé, az ajtóból visszanézve találkozott a tekintetük. Kev elgondolkodva bámult rá, volt valami a szemében, amitől megbizsergett a teste. Mosolyogva húzta be maga után az ajtót.

Néha, főleg éjszaka, amikor magányosan feküdt otthon, vagy bent az irodájában, akkor eszébe jutott a férfi. Kev vonzotta a tekintetét, és szívesen elképzelte, hogy csókolja, lefekszik vele. Már egy ideje nem volt senkivel, nem volt ideje, meg belefáradt a partnerei ígérgetéseibe, a reménykedésbe, hogy végre kifog egy olyat, aki nem hisztizik a munkája, a kevés együtt töltött idő miatt. Kev azonban bármennyire vonzotta, a lehető legrosszabb választás lett volna. Ugyan, őt nem érdekelte, hogy lányokat futtat, de az igen, hogy ellenségei vannak, és előbb-utóbb megint a műtőasztalon köt majd ki. Ki tudja, talán egy tárnyi golyóval a testében…

Aztán elérkezett az idő, amikor elbocsáthatta. Beth megölelgette, ő viszont csak kezet nyújtott.

- Legközelebb csak zöldnél menjen át az úttesten – figyelmeztette.

Kev elvigyorodott.

- Úgy lesz, doki. Köszönöm.

Azon az estén Martin a szokottnál is keményebben dolgozott. Magának sem akarta beismerni, hogy a férfit akarja kiverni a fejéből…

 

Ahogy elteltek a napok, egy idő után már visszatért a régi rutin, mintha Kev nem is létezett volna. Ezért állt döbbenten, amikor egy este a kocsija felé tartva a férfival találta magát szemközt.

- Kev?

- Helló, doki.

- Mit keres itt?

- Szép esténk van, nincs kedve sétálni egyet?

Martin gyanakodva körbenézett.

- Mit akar tőlem?

- A sétán kívül semmit.

- Fáradt vagyok a sétához. Két napja aludtam utoljára.

- Akkor biztos jó ötlet kocsival hazamenni?

- Eddig is így jártam.

- Motorozni sincs kedve? Azzal jöttem.

- Figyeljen, Kev…

- Ne utasítson el, doki!

Martin alig állt a lábán, a fáradtságot azonban lassan felváltotta valami kis izgalom. A hajába túrt.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – szegezte a férfinak a kérdést.

Kev elmosolyodott.

- Le akarok feküdni veled!

- És mi van, ha én nem akarok?

- Láttam, hogyan nézel rám. Nem vagyok vak. Tetszem neked, igaz?

Martin nem tudta, mit mondjon.

- Igen – bökte ki végül.

Kev most már határozottan vigyorgott.

- Akkor engedd, hogy hazavigyelek.

- Motoron?

- Miért ne?

Martin a fejét ingatta.

- Nem gondolod, hogy nekem ez egy kicsit túl gyors?

- Holnap este?

- Mindig ilyen rámenős vagy?

- Eddig senkit nem zavart.

- Engem viszont igen. Fáradt vagyok, nem vágyom másra, mint egy zuhanyra és az ágyamra.

- Jól hangzik.

- Egyedül kívánok aludni.

Kev zsebre dugta a kezét. A férfi figyelmét nem kerülte el, hogy sebesek a bütykei, mint aki verekedett. Ez a fickó semmiből sem tanul. Még meg sem gyógyult rendesen…

- Rendben. – Kev kedvetlen vigyorral vállat vont.

- Rendben?

- Igen.

- Hol van itt a csapda?

- Nincs semmilyen csapda. Komolyan érdekelsz. Tudok várni, ha azt akarod.

Martin egyik lábáról a másikra állt.

- Őszinte leszek – nyalta meg a száját. – Tetszel nekem, azt hiszem, ez nyilvánvaló, hiszen te is észrevetted. Nem érdekel, hogy strici vagy, hogy fekete vagy, de az igen, hogy láthatóan verekedésből jöttél ide, bűzlesz a parfümtől és a cigitől… és ez zavar.

- Közbejött egy kisebb nézeteltérés, amikor elindultam hozzád.

- Nem érdekel. Nem akarok tudni az ügyeidről, a lányokról, s arról sem, ha drogokkal, fegyverekkel vagy mással üzletelsz.

- Ez az életem, doki.

Martin tekintete megkeményedett.

- Nekem meg az, hogy megmentsem a felelőtlen seggfejek életét! – Odasétált a férfi elé, és megbökte a mellkasát. – Megvetem az olyan embereket, mint amilyen te is vagy, de szerencsédre Tina mesélt rólad. Tudom, hogy nem vagy rossz srác, de ez nem azt jelenti, hogy a karjaidba hullok, mert kitüntetsz a figyelmeddel. Igen, tetszel. Valószínűleg le fogok feküdni veled, de nem itt és nem most. Világos?

- Mint a nap, doki.

- Jól van. Akkor, ha megbocsátasz…

Martin csak a visszapillantó tükörből mert visszanézni. Kev komoly arccal nézett utána, a szeme sötét volt, de ő nem ijedt meg tőle. Érezte, hogy az izgalom végigárad benne, és képtelen volt nem elmosolyodni…

 

            A férfi nem jelentkezett. Martin az ablakon kibámulva azon töprengett, hogy a férfi akarta-e őt, vagy csak pillanatnyi vágy sodorta hozzá azon az éjszakán.

- Valami baj van? – Beth bepillantott hozzá. – Azt hittem, már rég hazamentél…

- Indulok, csak eszembe jutott valami.

- Hess, mert Antram téged keres. Szerintem meg akar kérni, hogy vedd át az ügyeletét.

Martin felsóhajtott.

- Szükségem lenne némi alvásra…

- Tudom, azért szóltam. Gyerünk, mire vársz?!

A férfi úgy osont ki a kórházból, mint egy bűnöző, erről Kev jutott az eszébe. A kocsi kormányára dőlve hosszan gondolkodott, miért is képtelen elfelejteni a férfit. Talán, ha lefeküdt volna vele, akkor ki tudta volna verni a fejéből.

Lassan hajtott hazafelé. Tényleg nagyon fáradt volt. Elvileg a következő hétre beírt pár nap szabadságot, és remélte, hogy ki tudja pihenni magát. A ház előtt állt meg, mint mindig, mert ha sietve kellett bemenni a kórházba, nem akart időt vesztegetni. Szinte vonszolta magát a ház felé, de a motor hangjára megállt. Valamiért egyáltalán nem lepődött meg, hogy Kev száll le róla.

- Helló, doki!

- Hogy kerülsz ide?

- Követtelek.

Martin a homlokát ráncolta. Olyan fáradt volt, hogy észre sem vette, követik.

- Nem ez a legalkalmasabb időpont egy látogatáshoz – mondta, és a férfival mit sem törődve, elindult a ház felé.

Kev felvette a léptei ritmusát, Martin döbbenten engedte el a táskáját, amikor kivette a kezéből.

- Tudom vinni.

- Fáradtnak tűnsz. Hosszú napod volt?

- Napjaim.

- Nagyon komolyan veszed a munkád.

- Szerintem másképp nem lehet csinálni. – Martin elővette a kulcsait, majd kiütötte a riasztót. Tétovázva megállt a küszöbön, Kev rávigyorgott, és odaadta a táskáját.

- Nem erőltetem, ha most nincs kedved hozzám.

- Szívesen meginnék egy sört. Kérsz?

- Nem iszok alkoholt.

- Tessék? – Martin azt hitte, rosszul hallotta. Egy strici, aki nem iszik? – De hát, most is olyan szagod van, mintha megittál volna pár üveggel.

- A látszat néha csal. Túl sokat forgolódom bárokban, kocsmákban, és a ruháim magukba szívják a szagot.

- Értem.

- Azért bejöhetek? Már ha nem félsz beengedni a lakásodba egy stricit.

Martin erre csak legyintett, és beintette. A konyhába ment, nem érdekelte, a férfi követi-e, és elővett egy sört a hűtőből. Nagyot kortyolt belőle, aztán nekidőlt a pultnak.

- Nem vagy éhes? Rendelhetnénk pizzát. – Kev a fejét forgatva dőlt az ajtófélfának.

- Éhen halok, mire kihozzák.

- Addig lezuhanyozhatsz. Nyugi, nem fogok ellopni semmit.

Martin tudta, hogy felelőtlenül viselkedik, de jólesett, hogy hazaérve nem az üres ház fogadja.

- Hawaii-t kérek – mondta, és az asztalra tette az üveget. – Arra van a mosdó, arra meg a tévé.

Kev vigyorgott.

- Pontosan tudod, mire vágyom.

Martin a szemét forgatta. Hosszan állt a zuhany alatt, kicsit kiengedett. Egy kinyúlt szabadidőnadrágot és egy pólót vett fel, majd visszament a nappaliba. A tévében valami sorozat ment, lövések dörrentek benne. A pizza láttán felvonta a szemöldökét.

- Mivel fenyegetted meg a futárt?

Kev tele szájjal válaszolt.

- Semmivel. Miért?

- Még soha nem ért ide ilyen gyorsan.

- Megkértem az egyik havert, hogy dobja el erre.

Martin leült mellé, és vett egy szeletet. Még meleg volt, összefutott a nyál a szájában.

- A tiéd milyen?

- Gombás. Kérsz?

- A gomba az egyetlen, amit nem szeretek.

- Bocs.

- Anyukám évekig kísérletezett, de nem tudta megszerettetni velem.

- Én a brokkolit utálom, de azon kívül bármi jöhet.

- Pedig az finom.

- Azt hiszem, vannak dolgok, amikben nem egyezik az ízlésünk – vélekedett Kev, és rákacsintott.

Martin elmosolyodott, és tovább ette a pizzát. Utána elterült a kanapén, és jólesően sóhajtott. Hideg üveg ért a nyakához, felnézett. Kev bontott neki egy hideg sört.

- Vettem egy ásványvizet.

- Nyugodtan. Köszi a sört.

- Szívesen. – Lehuppant a férfi mellé, láthatóan jól érezte magát, nem volt benne semmi tartózkodás. Olyan otthonosan mozgott a házban, mintha nem is először járt volna itt. Martin a szeme sarkából figyelte, mire Kev felvonta a szemöldökét. – Igen?

- Mi a fenét akarsz tőlem?

- A szexen kívül?

- A szexen kívül.

- Kicsit korai ilyesmit kérdezned, nem? Még meg sem csókoltalak.

Martin akarata ellenére felnevetett. Tetszett neki Kev magától értetődő érdeklődése, frappáns válasza.

- Ez igaz.

- Akarod?

- Hogy megcsókolj?

- Aha.

- Most?

- Mikor máskor?

- Mondjuk holnap?

Kev most már vigyorgott. A sötét szempár élénken csillogott. Martinnak határozottan tetszett a látvány. Lehetett valami a szemében, mert a férfi hirtelen odahajolt hozzá, és csókot nyomott a szájára. Azonnal vissza is húzódott, és nagyot kortyolt a vízből. Martinnak ez is tetszett. A fenébe, minden tetszett neki ebben a pasiban…

- Kev?

- Hm?

Martin a férfi tarkóját megmarkolva rántotta magához, és az ajkára tapadt. A férfinak pizza íze volt, gomba, amit ki nem állhatott, mégis túl jó volt ahhoz, hogy megszakítsa a csókot. Kev feléje fordult, átvette a kezdeményezést, és Martin elégedetten érezte, ahogy a vágy szánkázva suhan át a testén…

A telefon hangjára egyszerre nyögtek fel. Martin örült, hogy nem az övé szól.

- Bocs. – Kev felpattant, kiment a konyhába, halk válaszai nem jutottak el a férfiig, de Martin nem is akart hallani semmit. A távirányítóért nyúlt, felhangosította a tévét, kicsit összeszedte magát. – El kell mennem. – Meg sem lepődött, amikor visszaérve Kev komor arccal odalépett mellé.

- Rendben.

- Láthatlak valamikor?

- Jövő héten péntektől szabadságon leszek.

- Oh, ez jól hangzik. – Kev arca felvidult. 

- Csak szombaton érek rá. Vasárnap a szüleimnél leszek, pénteken aludni akarok.

- Oké. Mihez lenne kedved?

- Múltkor említetted a motorozást. Délután mehetnénk egy kört.

- Megbeszéltük! – Kev odahajolt hozzá, és megcsókolta. Tette ezt olyan határozottsággal, mintha joga lenne hozzá. Mintha már évek óta együtt lettek volna.

- Vigyázz magadra! Nem akarlak megint összefoltozni – figyelmeztette Martin.

Kev nevetett, az ajtó halkan kattant utána. Martin hirtelen üresnek érezte a házat. Kikapcsolta a tévét, nem volt kedve nézni. Összepakolt, kidobta a pizzás dobozokat, az üvegeket. Aztán csak állt a konyha közepén, és azon morfondírozott, mi a fenét is művel?! Kev egy bűnöző, lányokat futtat, talán drogokat is árul, lehet embereket öl, ő pedig úgy vágyik a társaságára, mintha mindez nem számítana semmit. Pedig nagyon is számított, és mégis… a vágy, hogy ölelje a férfit, erősebb volt, mint a szabályai.

Vajon hány férfit szédített már el? Hány nővel fekszik le, miközben neki udvarol? Ez járt a fejében az ágyon fekve. Hogyan bízzon meg egy olyan emberben, aki más emberek kizsákmányolásából él? Akinek természetes az erőszak, a halál? Az alkarját a homlokára fektetve gondolkodott ezen, de válasz egyik kérdésre sem volt. Kev érdekelte, mert más volt, mint azok a férfiak, akik körülötte forgolódtak. Nem volt gazdag, elismert, sikeres. Nem volt tisztességes, az élet árnyékos felén járt, és bármikor elbotolhatott. Ám talán pont ez volt benne, ami úgy vonzotta. Az a természetesség, amivel élte az életét. A könnyedsége, a sötétség a szemében, a vágy, amellyel csókolta. S ha csak egy alkalom lesz is, nem fogja megbánni…

 

            Kev meglepően pontos volt. Hétre beszélték meg, hogy érte jön, és hétkor meg is állt a ház előtt a motorral. Martin figyelte, ahogy a ház felé tart. Egy dobozt tartott a kezében, szépen becsomagolva, ötlete sem volt, mi lehet benne. Egyáltalán ez azt jelentette volna, hogy ajándékot hozott neki? Azt jelentette. Amikor ajtót nyitott, Kev rámosolygott, és feléje nyújtotta.

- Szia!

- Szia! Mi ez?

- Meglepetés.

Martin visszament a nappaliba, kíváncsian bontogatni kezdte, majd felnevetett a cd láttán.

- Honnan tudtad?

- Beth nővér elég közlékeny, ha rólad van szó.

- Sejthettem volna…

- Ki gondolta volna, hogy a kemény rockot szereted.

- Ugye? Az élet csupa meglepetés. Köszönöm.

- Szívesen. Mehetünk?

- Igen.

Martin bezárta a házat, és elindult a férfi után, aki a motornál várta. A bukósisak láttán felvonta a szemöldökét.

- Ez most komoly?

- Nem akarom, hogy bajod essen.

- Te is veszel fel?

Kev szenvedő arccal bólintott. Martin engedelmesen felvette. Már kihajtottak az utcából, amikor megkérdezte, hová mennek.

- Arra gondoltam, ehetnénk a város szélén. Van ott egy büfé, kamionosok járnak oda, de jó kajájuk van. Mit szólsz?

- Én benne vagyok. Utána?

Kev kuncogott.

- Utána motorozunk.

Martin meglepő módon jól érezte magát a nyüzsgő útszéli büfében, amely soha nem volt az ő közege. Kev-et láthatóan sokan ismerték, de senki nem erőltette a beszélgetést, valószínűleg miatta. Nem tűnt úgy, hogy a férfit ez bántja, ezért ő sem foglalkozott vele. Egyszerűen élvezte a hamburgert és az almás pitét, Kev hangját és futó érintéseit.

A férfi elnézést kért, eltűnt a mosdó felé. Hosszan nézett utána. Tartott egy kicsit attól, hogy nem lesz semmi közös témájuk, de Kev szívesen beszélgetett zenéről, filmekről, még politikáról is. Nem nézte ki belőle azt az érzelmi finomságot, amivel rendelkezett. Lebecsülte a férfit, s most be kellett látnia, hogy a látszat néha csal.

- Helló! – Egy szőke szépség állt meg mellette, a barátnője hiába próbálta arrébb vonszolni.

- Helló.

- Kev-vel vagy, igaz?

- Igen.

- Kate vagyok.

Martin kérdően nézett rá.

- Mit szeretnél, Kate?

- Tudod, már egy ideje be szeretnék kerülni Kev lányai közé, de mindig elutasít. Rendes fickónak nézel ki, nem beszélnél vele? Bármit megteszek…

- Kev ügyei nem tartoznak rám. – Martin mérges lett. Eltolta magától a sört, pedig ha két kortyot ivott belőle. Felállt, pénzt dobott az asztalra, és a lány hiába kapaszkodott a karjába, eltolta magától, és kiment. Tudta, hogy mindenki őket nézi, de muszáj volt kimennie a friss levegőre.

Az eget fürkészte, az alig kivehető csillagokat. Nem akart belekeveredni Kev ügyeibe, nem akart tudni semmit arról, amit csinál. A hajába túrt, arrébb rúgott egy kavicsot. Szánalmasnak érezte magát. Az a lány…

- Martin…

- Menjünk motorozni! – vágott a férfi szavába. Kev komoran bámult rá, de végül csak aprót bólintott, és elindult a motor felé. Ezúttal nem erőltette a sisakot, a szél a hajukba kapott, Martinnak könny szökött a szemébe.

Lefordultak egy mellékútra, aztán még egyre, lassan sötétségbe borult a világ. Martin már nem tudta volna megmondani, merre járnak. Aggódnia kellett volna, de elhessegette magától a gyanakvást.

- Ez egy régi út, amikor megépült az elkerülő, lezárták. – Kev lelassított, majd megállt. – Itt szoktam nekiengedni a motort, ha nagyon szar kedvem van. Kipróbálod?

- Nagyon rég motoroztam.

- Van egy ötletem. Gyere, cseréljünk helyet! – Martin előre ült, Kev szorosan a hátához simult. – Mit szólnál egy kis repüléshez?

- Most nem drogra gondolsz, ugye?

Kev nevetett.

- Nem. Bízz bennem!

- Miért is?

- Tartalak, úgyhogy ne aggódj! Tárd szét a karod, hunyd le a szemed, és képzeld azt, hogy repülsz.

- Őrült vagy! – Martin lélegzete elakadt, ahogy Kev nevetve felgyorsított. A szél az arcába csapott, önkéntelenül is becsukta a szemét. Hideg volt, fázott, de Kev melegítette, tisztán érezte minden porcikáját. Felizgult, a vágy sürgető volt, lehetetlen ebben a pillanatban, s talán pont ez adta édességét.

- Gyerünk, mire vársz?!

A szíve a torkában dobogott, amikor felemelte a kezét, majd széttárta. Merev izmai lassan elernyedtek, mert Kev karjai közrefogták, azt sugallták, nem eshet baja. Mély levegőt vett, a vágy nem csitult benne, eggyé olvadt az izgalommal, amit a sötétség és a sebesség váltott ki belőle. Felnevetett, a férfi vállára hajtotta a fejét, felnézve a csillagok összeolvadtak a szeme előtt. Rég érezte magát ennyire szabadnak, ennyire… élőnek.

- Kev? – A férfi lelassított, majd megállt. Lekapcsolta a világítást, sötétség és csend borult rájuk. – Valami baj van? – El akart húzódni, de az erős karok a dereka köré fonódtak, egy kéz simult az arcára, fordították a férfi felé. Kev mohó csókjától bizseregni kezdett a teste, aztán ahogy az a kéz lassan végigcsúszott a nyakán, a mellkasán át az ágyékáig, majd vissza, felszisszent, és hátrarántotta a fejét.

- Igen? – Kev udvarias kérdése mögött feszült várakozás csengett.

- Nekem ez gyors.

- Az előbb nem úgy tűnt.

- A motorozás nem egyenlő a szexszel.

- Ne mond, hogy nem élvezted az előbb.

- Hallod, amit mondok? – Martin előredőlt, és kitekerte a felsőtestét, hogy a férfira nézhessen. A szeme már hozzászokott valamennyire a sötéthez, de most csak Kev szeme fehérjét látta, majd a fehér fogak villanását, ahogy elvigyorodott.

- Azt hiszem, nem.

- Kev… - A férfi a hajába markolva húzta a vállára, és csókolta meg. Türelmetlen volt, és ellenmondást nem tűrő. A nyelve csábítóan járta be a szája belsejét, a keze ezalatt keményen megmarkolta az ágyékát.

Martin lehunyta a szemét, és elengedte magát, ahogy az előbb a motorozás közben. Visszacsókolt, hátranyúlva átkarolta a férfi nyakát, és hagyta, hogy kigombolja a nadrágját. A csók megszakadt, amikor már nem volt több levegője. Hátrahajtotta a fejét Kev vállára, és a combját markolva emelte meg a csípőjét, hogy a férfi még jobban hozzáférjen a merevedéséhez. Zihálva vonaglott, Kev forró lélegzete a nyakát cirógatta, libabőrös lett hideg széltől, ami hirtelen feltámadt.

Kev egyre mélyebbről szedte a levegőt, az ajka végigsiklott az arcán, a fülén, a nyakán. Az ujjai finoman dédelgették, cirógatták, a magasba repítették. Jobb volt, mint a motorozás, ez futott át Martin fején, de aztán már csak a kéj érzete maradt. Kev ajka újra megtalálta az övét, de ezúttal olyan lágyan csókolta, hogy megdöbbent.

Csak ültek némán, hallgatták a csendet. A város távoli volt, és Martin nem bánta a messzeségét. Jól érezte magát, kellemesen bizseregtek az érzékei. Érezte, hogy Kev egy zsebkendővel gondosan letörölgeti. A látszat tényleg csalóka, gondolta, és ahogy megmozdult, érezte, a férfi milyen keményen feszül neki.

A sötét csendben, a hold és a csillagok fénye alatt, a kielégüléstől merész tettre határozta el magát. Lemászott a motorról, Kev próbálta visszatartani, de kibontakozott az öleléséből, s elindult az úton. Jól sejtette, miután kitámasztotta a motort, a férfi is követte.

- Martin? Minden rendben? – Kev meglepetten felnyögött, amikor hirtelen visszafordult. Összeütköztek, Martin ajka az övére tapadt. Hozzásimult, Kev karjai pedig körbefonták. Ezúttal az ő keze járta be a férfi testét, és gombolta ki a nadrágját. Amikor az ajka a férfi nyakáról egyre lejjebb és lejjebb siklott, Kev ujjai beletúrtak a hajába. – Te most…

- Nem akarod?

- Doki, semmit sem akarok jobban, de… - Kev mély levegőt véve folytatta, mert Martin ujjai végigsiklottak a merevedésén. – Az előbb túl gyorsnak találtad a tempót. Mi változott?

Martin nem tudta, de azt igen, hogy ezt most meg akarja tenni a férfival. Végigcsókolta a hasát, és nem állt meg, amikor Kev ujjai erősebben markoltak a hajába. Hallotta, ahogy újra mély levegőt vesz. Elmosolyodott, apró csókokkal borította az ágyékát, aztán a nyelvével fedezte fel a keménységét. Az ajkai közé vette, keményebben szorította a csípőjét, hogy a férfi ne mozdulhasson el. Érezte a remegését, azt, ahogy előredől, és hallotta a nyögését. A fenébe, tényleg tetszik neki a férfi! Még annál is jobban, mint gondolta…

Kev remegő lábbal huppant le az útra, amikor elélvezett. Martin felnevetett, mire morgott valamit az orra alatt, de aztán ő is felkuncogott. Sokáig kuporogtak a sötétben, néha-néha megérintve egymást bújtak össze. Kev felmordult, mert rezegni kezdett a mobilja. Arrébb ment, amíg beszélt, aztán gondterhelten jött vissza.

- Mennem kell!

- Rendben. Letehetsz a városban, majd fogok egy taxit.

- Dehogy, ha ezt elintéztem, hazaviszlek. Addig vigyázhatnál a motoromra.

- Oké.

Kev ezúttal megint a fejébe nyomta a sisakot, de most szükség is volt rá. A férfi gyorsan vezetett, úgy kerülgette az autókat az úton, hogy Martin lélegzete nem egyszer elakadt. A városban kicsit visszavett, de így is rekordidő alatt értek a belvárosba. Martin megint megjegyezte, hogy nem akar útban lenni, leteheti, ha úgy van, de Kev mintha meg sem hallotta volna.

Martin ritkán járt ezen a környéken, ahová Kev ment. Nem a legrosszabb hely volt a városban, de nem is a legjobb. Lányok, fiúk mászkáltak, többen mosolyogva intettek Kevnek, de a férfi nem reagált. A telefon óta nagyon komor volt, Martin úgy vélte, rossz hírt kapott.

- Itt megvárhatsz. – Kev lehúzódott az útpadkára, levette a sisakot. – Mindenki ismeri a motoromat, nem fog senki zaklatni.

- Azt mondtad, vigyázzak rá! – jegyezte meg Martin szemrehányóan, és megigazította a haját.

Kev elmosolyodott, és futó csókot nyomott a szájára.

- Sietek!

- Kev… - Martin rossz érzésekkel nézett utána. Előrébb csúszott, majd előszedte a mobilját. Megnézte, mennyi az idő, az e-mailjeit, a híreket, de a férfi még mindig nem volt sehol. Többen megnézték, aztán lesütött szemmel továbbosontak.

Újabb negyedóra telt el, Kev nem jött vissza. Aggódni kezdett. Magához intett egy lányt.

- Ismered Kev-et?

- Itt mindenki ismeri őt. Te vagy az új pasija? – A lány még húsznak sem tűnt. Több festék volt rajta, mint ruha.

- Tudod, hová ment?

- Aha. Felbukkant egy pofa, és megverte Soniát. – A lány elmutatott arra, amerre Kev is eltűnt.

- Vigyázol a motorra?

A lány felvonta a szemöldökét. Elmosolyodott.

- Senki nem merne hozzányúlni, ha nem akar egy kézzel kevesebb lenni.

- Úgy, ahogy nem nyúlnak a lányaihoz sem, mi? – vágott vissza Martin. – Vigyázz rá! – Előszedett pár dollárt, és a lány kezébe nyomta, majd elindult a mutatott irányba. Többen megpróbálták leszólítani, de elhessegette őket. Nem látta sehol Kev-et, aztán észrevette, hogy az egyik sikátornál egy nő támaszkodik a falnak. Lehajtotta a fejét, de a ruháján mintha vér lett volna. Odament hozzá, a nő ösztönösen összerándult, amikor megérintette az állát, és felemelte a fejét.

- Nyugi, Kev-vel vagyok. – A nő fásultan bólintott, teste elernyedt. A szeme vörös volt, az ajka sebes volt, az arca feldagadt, és a tartásából Martin arra következtetett, hogy a testére is kapott ütéseket. – Hol fáj? – kérdezte, közben igyekezett figyelmen kívül hagyni a hangokat, amik a sikátorból szűrődtek ki. 

- Orvos vagy?

- Igen.

A nő bólintott, és a bal oldalára mutatott. Martin óvatosan végigtapogatta, majd előszedte a jegyzettömbjét.

- Van itt valaki, aki elmegy egy gyógyszertárba?

- Nincs pénzem.

- Nem ezt kérdeztem. – Martin pár dollárt tett a papírhoz, összehajtogatta, és a lány markába gyömöszölte. – Menj haza, vedd be ezeket, és pár napig pihenj.

- Nem lehet…

- Már megbocsáss, de nem hiszem, hogy Kev erőltetni fogja, hogy ilyen állapotban dolgozz. Úgy nézel ki, mint Quasimodo.

A nő arcán mosoly futott át.

- Jó fej vagy, doki.

- Jah, tudom. Kev?

A nő csak a szemével intett a sikátor felé. Martin odasétált, bár nem tudta, akarja-e látni, mit művel a férfi. Akar-e bármit is tudni? Megállt, alakja hosszú árnyékot vetett, ami elért a négy férfiig. Két férfi tartott egy harmadikat, éppen akkor engedték le a földre, s Kev éppen emelte a lábát egy rúgásra. Martin tudta, hogy a férfi acélbetétes bakancsot hord.

- Kev…

A férfi megdermedt, felnézett, az arca vészjósló és idegen volt. Martin azonban nem ijedt meg tőle, szemrebbenés nélkül nézett vissza rá.

- Elfáradtam, hazamegyek.

- Martin…

- Maradj csak, úgy látom, épp dolgod van.

- Ne…

- Ne avatkozzam bele? – Martin hangja hideg és távolságtartó volt, ugyanolyan idegen, mint Kev arckifejezése. – Miért is tenném? Hiszen csak halálra versz egy szemétládát, aki kiverte a szuszt is az egyik lányodból… - mondta könnyed gúnnyal. – Fejezd be nyugodtan, de sajnos, nem fogok ráérni, ha alibit kellene neked biztosítani. Köszönöm a szép estét!

Ritkán volt olyan dühös, mint most. Gyors léptekkel haladt, a lány, aki a motorra vigyázott, nem merte megállítani, csak aggódva fordult utána. Már két kereszteződést is elhagyott, amikor Kev motorja lelassított mellette.

- Hadd vigyelek haza!

- Menj a francba!

- Martin!

Megtorpant, a férfira nézett, majd dühösen toppantott. Elvette a bukósisakot, és felült a férfi mögé. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Kevnek vér és izzadtság szaga volt, ami csak tovább növelte a haragját. Szinte leugrott a motorról, amikor megállt a ház előtt. Az ülésre tette a sisakot, aztán még csak nem is köszönve ott hagyta a férfit. Már majdnem betette maga után az ajtót, amikor Kev nekitámaszkodott.

- Nem kérek elnézést! – mondta feszülten.

- Kellene?

Kev a fogát csikorgatta.

- Sajnálom, nem kellett volna téged odavinnem.

- Azért sajnálod, mert megállítottalak, vagy azért, mert láttam, amit láttam?

- Figyelj, doki, tudtad, ki vagyok! Tudtad, hogy nem vagyok egy jólelkű kiscserkész…

- Igen, de megmondtam, hogy nem akarok tudni az ügyeidről.

- Azok is az életem részei!

- Tisztában vagyok vele, de undorít és felháborít, hogy ilyen könnyedén bánsz élettel és halállal!    

Kev egészen közel hajolt, a düh eltorzította az arcát.

- Ne mondd, doki, hogy te nem teszel ugyanígy! Orvos vagy, életről és halálról döntesz minden egyes rohadt nap!

- Ne hasonlítsd magad hozzám!

- Miért? Mert te diplomás seggfej vagy, én pedig csak egy fekete strici?

- Nem csak ez a különbség kettőnk között, és ezt te is tudod…

Kev hátrahőkölt a férfi halk hangjától.

- Jah, tudom… - dünnyögte keserűen.

Martin rácsapta az ajtót, és egészen a falig hátrált. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Kevnek valahol igaza volt. Hasonlítottak. Túl sok mindent láttak az életből. Túl sok vért, halált, reménytelenséget… Ahogy Kev is kiölt magából minden érzelmet, úgy ő is megtette. S nem azért próbált távolságot tartani a férfitól, mert az volt, aki nem, hanem azért, mert… magára emlékeztette. Azzal a kivétellel, hogy Kev megtanult ezzel együtt élni. Élni, nevetni, kikapcsolódni, más lenni. S ő erre képtelen volt. Hogy gyűlölte magát érte…

- Nyisd ki! Martin! – A dörömbölésre iszonyúan mérges lett, két lépéssel az ajtónál termett, és sarkig tárta.

- Hagyj bé…! – Eddig jutott, Kev szája már ott volt az övén, beléfojtották a szót, a kiáltást, a dühöt.

Az ajtó bezárult, a falnak csapódott, beütötte a fejét, de szólni nem tudott. Kev ajka habzsolta, ember még így nem csókolta, mint a férfi. El akarta taszítani a vállánál fogva, mégis a dzsekijébe markolva húzta magához. Kev teste meleg volt, jó volt hozzásimulni, még jobb érezni a vágyát, amellyel ölelte.

Kev a feje mellett a falnak támaszkodott. Zihálva nézett rá.

- Még mindig azt akarod, hogy elmenjek?

Bolond kérdés volt, hiszen Martin tudta, látja, hogy néz rá. Látja és érzi a sóvárgást utána.

- Lezuhanyozhatnál előtte…

Kev ajkán mosoly suhant át, kicsit gonoszkás félmosoly. Nem válaszolt. Hátrálni kezdett előle, egészen a hálószobáig lépdeltek, s ahogy egyre közelebb értek, úgy nőtt a feszültség kettejük között.

Nem vették le a másikról a tekintetüket, amíg levetkőztek. A ruháik szanaszét repültek. Martin ismerősként simított végig a férfi testén, a hegnél habozott, mire Kev gyengéden felemelte a fejét, és rámosolygott.

- Nagy bolond vagy, doki…

Erre nem lehetett mit mondani, Martin hozzáhajolt, és megcsókolta. A keze folytatta az útját a selymes, feszes bőrön. Mély levegőt vett, ahogy összesimultak. Kev csókja mohóbb lett, türelmetlenül ölelte, siklott végig a tenyere a tarkójától a fenekéig. Martin hátrahajtotta a fejét, az ajkak a nyakát érintették. A térdhajlata az ágynak ütközött, végigdőltek rajta. Kev olyan természetességgel helyezkedett el a combjai között, ahogy bevette magát az életébe.

A férfi lenézett rá, a vállán megfeszült a bőr, érezhető volt, hogy fékezi magát, de erre nem volt szükség. Martin azt a szenvedélyt akarta, azt a vad vágyat, amellyel nekilökte a falnak. Széttárta a karját, felvonta a szemöldökét.

- Nos?

Kev lassan elvigyorodott.

- Örülnöd kéne, hogy tekintettel vagyok rád.

- Annak örülnék, ha nem gondolnál ilyesmire. Nem vagyok egy kis kölyök, akire tekintettel kell lenned.

- Akkor mit kellene tennem? – Kev hangja egy mélyebb lett.

- Ha ezt nekem kell elmondanom, akkor csalódott leszek.

Kev a homlokát a vállgödréhez szorította, és nevetett. Martin a vállánál fogva döntötte hanyatt, és került fölébe. A nevetés elhalt. Kev szemében már nem volt semmi, csak vágy. Martin megkönnyebbült. A combjaira ült, a csuklóit a takaróra szorította. Incselkedve hajolt hozzá, lehelt az ajkára, aztán a nyakába csókolt. Apró csókokkal borította a hegekkel borított mellkast, a nyelvével simított végig az öltések nyomain, amik az ő keze nyomát viselték. Elengedte a férfi kezét, de ez rossz ötlet volt, mert hirtelen megint ő került alulra. Felnyögött, ahogy a férfi leszorította.

Kev ezúttal nem engedte, hogy bármivel is próbálkozzon. Csókolta, elérte, hogy zihálva kapkodjon levegőért, és nyögve összeránduljon, amikor a férfi ujjai körbefonták. A férfiért nyúlt, lehúzta magához a fejét, és lihegve csókolta. A keze közben az éjjeliszekrény felé tapogatózott, meg akarta kaparintani az óvszert, Kev ujjai megragadták a csuklóját. Egymásra meredtek. A férfi keze lassan végigsiklott a karján, gyengéden a hasára fordította. Nem tiltakozott, belefúrta a párnába a fejét. Kev nyelve lassan haladt lefelé a gerincén, ívbe hajolt a háta, lehunyt szemmel vett mély levegőt, ahogy a fogak lágyan az oldala húsába mélyedtek.

Kev nyitott tenyérrel folytatta az útját lefelé, gyengéden masszírozta a fenekét, erősen belemarkolt a combjába, apró csókokat lehelt a térdhajlatába, még a talpát sem hagyta ki. Reszketve vonaglott alatta, az izmai megfeszültek, és átfutott a fején, hogy megint tévedett. Azt hitte, a férfi elveszi majd, amit akar, keményen és kérlelhetetlenül, de gyengéd és türelmes volt vele annak ellenére, hogy a keze már reszketett a kielégülés utáni vágytól.

- Mire gondolsz most? – Kev a gerincére lehelte a szavakat.

- Arra, hogy a fiókban van óvszer…

A gerincén érezte, hogy a férfi elmosolyodik. Tudta, hogy nem hisz neki, de azért az óvszer keresésére indult. A síkosítóval együtt ejtette maguk mellé, és Martin türelmetlen morgásával mit sem törődve, folytatta érzékeny pontjainak felfedezését. Ujjaival kémlelte ki belsejének mélységeit, feszegette önuralmának határait. S mire beléhatolt, Martin képtelen volt egy szót is kinyögni, csak ringatózott a férfi karjaiban, reszketve a gyönyörtől…

Kev erősen ölelte, mintha attól félt volna, hogy el akarja taszítani. Martin a gerincén érezte, milyen erővel ver a szíve, hallotta a zihálását a fülében, élvezte, ahogy újra és újra a testében mélyed el.

- S most… most mire gondolsz? – Kev akadozva beszélt, a bőrét veríték borította.

- Ha abbahagyod… - Martin elfojtott egy nyögést. – Megöllek!

Kev elvigyorodott, mire teste összerándulásával válaszolt. A homlokát nekiszorította a párnának, és felszisszent. Lenyúlt, elkapta a férfi csuklóját, aki éppen akkor fogta marokra. Megpróbált beszélni, de rájött, hogy képtelen rá. Egyedül a férfi neve bukott ki a száján, aztán a gyönyör már le is igázta, reszketve vonaglott meg a teste, minden izma. Kev vele tartott, érezte, milyen erővel rándul össze, aztán a férfi durván belemarkolt a hajába, és olyan erővel feszítette hátra a fejét, hogy fájdalom hasított a nyakába, ám a gyönyör csúcsán ez vajmi kevéssé érdekelte. Beledőlt a csókba, lehunyt szemmel élvezve minden pillanatát, az érzést, amely körülfonta…

Sokáig feküdtek mozdulatlanul az ágyon. Martin első szava a víz volt, mire Kev nevetve feltápászkodott, és kibotorkált a konyhába. Útközben beverte a lábujját, szitkozódva és sántikálva tért vissza. Martin addigra összeszedte magát annyira, hogy felüljön.

- Köszönöm.

Kev bólintott, és kibontotta a saját üvegét. Hosszan ivott, nem foglalkozott vele, hogy egy korty végigfolyik az állán, le a nyakán, egészen a mellkasáig. Martin elmosolyodott.

- Igen? – Kev felvonta a szemöldökét.

- Semmi.

- Doki! Mire gondolsz?

- Mi ez a marhaság azzal, hogy mire gondolok? – Martin letette az üvegét, és kényelmesen elhelyezkedett. Nagyon jól érezte magát, a kielégülés még ott rezgett a sejtjeiben.

Kev kisfiús vigyorral válaszolt.

- Az az igazság, hogy mindig bizonytalan vagyok, ha rólad van szó.

- Miért?

- Soha nem tudom, mire gondolsz. Mindig olyan komoly vagy. Felelősségteljes munkád van, elhivatott vagy, azt hiszem, nem kell folytatnom.

- Kicsit más vagyok, mint akikkel járni szoktál?

Kev felnevetett, és odadőlt mellé. A feje alá tette a karját, úgy mosolygott rá.

- Aha. Nem is reméltem, hogy eljutok veled idáig.

- Vigyázz, mert még kidobhatlak.

- Nem akarsz.

- Honnan vagy ilyen biztos ebben?

- Nem is tudom.

Martin közelebb húzódott hozzá.

- Maradsz vagy még van valaki, akit félholtra kell verned? – kérdezte elkomolyodva.

Kev mosolya elhalt.

- Sajnálom, de nekem ez az életem.

- Nincs lelkiismeretfurdalásod?

- Ha azt várod, hogy bűntudatom legyen, amiért elvertem egy fickót, aki addig ütött egy nőt, míg az elájult, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, doki.

Martin csak nézte a férfi komoly arcát, és rájött, hogy igaza van. Az élet nem csak fehér vagy fekete. Stricik és bűnözők mindig is voltak és mindig lesznek is. Ha nem Kev, akkor van más. Valaki más, aki kevésbé veszi komolyan a munkáját. Ez viccesen hangzott, de Kev ilyen volt. Lehet, hogy bűnöző volt, de a saját etikai kódexe szerint élt, és akárhogyan nézte is az ember, nem volt rosszabb, mint az, aki titokban verte a feleségét, sikkasztott vagy gyermekeket molesztált.

- Egyet tisztázzunk, Kev. Ide nem hozhatod a munkád. Tartsd tőlem távol a lányaid, a srácaid, az ügyeid. Miest balhéba keveredsz, mindennek vége.

- Csak így?

- Igen.

- És mi lesz, ha belém szeretsz? Akkor is szakítasz majd velem?

Martin egyenesen a szemébe nézett.

- Igen.

Kev keserűen rávigyorgott.

- Egyre jobban tisztellek.

- Ezt el is várom.

- Beképzelt vagy.

- Szóval? Mi a válaszod? – Martin akármennyire nem akarta, várakozás csendült ki a hangjából.

- Cserébe te is ígérj meg valamit. Ha meghalok… Ne mondj semmit, csak hallgass végig! Ha sikerülne valakinek kinyírnia, akkor menj el az anyámhoz, és mondd el neki, hogy hülye voltam, és szeretem.

- Ezt te is megtehetnéd. Mielőtt kinyírnak…

- Látni sem akar, amíg nem térek tisztességes útra. Szerintem még most is imádkozik értem vasárnaponként.

Martin hanyatt fordult, a plafont nézte.

- Soha nem akartál engedelmeskedni neki?

- Volt egy időszak, amikor megpróbáltam a kedvéért.

- És?

Kev is hanyatt fordult, a karját a homlokára tette és lehunyta a szemét. Nem értek egymáshoz, de a karjukon ott érezték a másik melegét.

- Volt egy csaj az utcában. Prostiként melózott, hogy pénzt tudjon küldeni minden hónapban a kislányának, akit az anyja nevelt. Kedveltem, rendes volt. Egyik nap… nem jött haza. Egy fickó megfojtotta, hogy ne kelljen fizetnie.

- Sajnálom.

- Megkerestem a régi bandám, és megkerestük azt a szemetet.

- Akarom hallani a folytatást?

- Agyonvertem egy vasrúddal. – Kev hangja olyan hideg volt, hogy Martin megborzongott. – Mielőtt azzal jönnél, hogy biztos neki is volt családja, meg hasonlók, utánakérdeztem. A feleségét verte, de a nő nem mert a rendőrségre menni, annyira rettegett tőle. A fia lelépett tizennégy évesen, soha többé nem látták. Úgy véltem, az ilyenért nem kár.

- Miért nem mentél a rendőrségre? Eszedbe jutott egyáltalán ez a lehetőség?

- Felmerült, igen. Megkerestem egy ismerőst, de azt mondta, nincs elég bizonyíték.

- Ezért megölted.

- Nem akartam megtenni, de amikor belenéztem a szemébe, tudtam, hogy élvezte. Élvezte mások félelmét és fájdalmát…

Martin a szavak ellenére kihallotta a bűntudatot a férfi hangjából. Felsóhajtott. A francba ezzel a pasassal! Most a rendőrséget kellene hívnia, de az esze akármennyire tudta, Kev helytelen dolgot tett, a szíve azt súgta, helyes volt. Kinyújtotta a kezét, és a férfiéra tette. Kev nem nézett rá, de összefonta vele az ujjait.

- Maradhatok?

- Reggel zuhanyozhatnánk együtt… - Martinnak semmi más nem jutott az eszébe, elég butácska válasz volt, de hirtelen a férfi karjaiban találta magát.

- Fura fickó vagy, doki…

Martin lassan elmosolyodott, és a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Ezt ő is tudta, de nem tudott tenni ellene.

 

            Martin morcosan mászott ki a zuhany alól, amikor valaki rátenyerelt a csengőre. Kev itt hagyta volna a kulcsát? Rápillantott az órára, ahogy az ajtó felé tartott. Túl korán volt ahhoz, hogy a férfi hazaérjen. Kinézett, majd felsóhajtott.

- Tony… - Kinyitotta az ajtót, de úgy állt, hogy a férfi ne tudjon elmenni mellette. – Mit akarsz?

- Voltam a kórházban, ott mondták, hogy már eljöttél.

- Mit akarsz?

- Nem hívsz be?

- Nem.

- Látom, zuhanyoztál.

Martin legszívesebben az exére csapta volna az ajtót, de végül inkább elindult befelé. Tony követte, és egy üveg bort tett az asztalra.

- Most jöttem vissza a városba, és gondoltam, meglátogatlak.

Martin csípőre tette a kezét. Tonyval fél évig jártak, aztán megunta, hogy a férfi mindig lelép a munkája miatt. Valami tanácsadó volt, sokat utazott, ritkán látták egymást, és ez egy idő után elég idegesítő lett. Szakított vele, de Tony mindig bepróbálkozott, ha hazajött.

- Tisztázzuk, a válaszom még mindig nem. A bort köszönöm, de most menj el, kérlek.

- Nem beszélgetünk egy kicsit? Vagy mi lenne, ha meghívnálak vacsorázni?

Martin a férfit nézte, és semmit nem érzett. Egyáltalán hogyan találhatta vonzónak?

- Van valakim, aki bármelyik pillanatban ideérhet. Örülnék neki, ha addig lelépnél.

- Martin, azt hittem…

- Mit? – Martin rosszul érezte magát egy szál törölközőben, de nem volt hajlandó a hálószobába vonulni felöltözni, amíg ki nem tessékelte a férfit. – Mit hittél, Tony?

- Már nem szeretsz?

- Ezt már párszor elmondtam.

- Martin, kérlek, adj még egy esélyt!

- Mondtam, hogy van valakim.

- Te is tudod, hogy nem szeret úgy, ahogy én.

Martin rámeredt a férfira. Igaz, hogy Kevvel eddig egyszer sem beszéltek szerelemről, de erre nem is volt szükség. Ő beérte azzal a figyelemmel és törődéssel, amit a férfi nyújtott neki. Kev akkor jött haza, amikor ígérte, nem panaszkodott a munkája miatt, nem akarta kisajátítani az életét, hanem szórakoztatóvá tette, és még az ágyban is fantasztikus volt.

- Kifelé!

- Martin, csak egy esélyt adj! – Tony megragadta a karját, és esdeklően nézett rá. Jóképű volt, jó parti, ahogy Martin anyja mondta volna, de ő mégsem akart már tőle semmit.

- Nem. Fogadd el, hogy vége.

- Eddig még senki nem tett velem ilyet!

- Na, akkor ez a baj… - Martin tekintete váratlanul találkozott Kevével. A férfi olyan halkan jött be, hogy észre sem vette. Már majdnem elmosolyodott, amikor felfedezte, hogyan néz ki. A szemöldökén volt egy vágás, az arca be volt dagadva, az orrából még szivárgott a vér. Verekedett, ez teljesen nyilvánvaló volt. Idáig érezte az olcsó pia, a cigi, a vér és a veríték szagát. Mérgesnek kellett volna lennie, de csak aggodalmat érzett. Máshol nem látott rajta sérülést, és ettől megnyugodott.

- Valami gond van? – Kev rosszkedvűen méregette Tonyt, aki riadtan perdült meg, majd eltátotta a száját a láttára.

- Ki ez?

- A pasim. – Martin határozottan élvezte Tony döbbenettől megnyúlt arcának látványát.

- Minden oké? – Kev felvonta a szemöldökét.

- Igen.

- Lezuhanyozom.

- Rendben.

Kev elsétált a fürdőszoba felé, picit mintha sántított volna, mire Martin azonnal a homlokát ráncolta. Tony megrázta, és Kev után mutatott.

- Te megőrültél?! Ez a fickó úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos!

- Tony, kopj le!

- Ez egy neandervölgyi, Martin! Nézd meg, eszébe sem jutott, hogy bemutatkozzon, vagy megkérdezze, ki vagyok. Mi van, ha bántani akarnálak?

Martinnak itt lett elege. Megfogta a férfi nyakkendőjét, és annál fogva magához rántotta.

- Kevés vagy te ahhoz!

- Én csak példaként említettem!

- Nem mintha rád tartozna, de ő bízik bennem, és ismer annyira, hogy tudja, egyedül is el tudom intézni az olyan idegesítő kis hülyéket, mint amilyen te is vagy! Most pedig tűnés! – Meglökte az ajtó felé.

- Megváltoztál…

Martin megtorpant. Igaz volt, soha nem beszélt vagy bánt volna így senkivel, de Kev kihozza belőle a rosszat. Lehunyta egy pillanatra a szemét, hülyeség, nem a férfi miatt, inkább most kezdett az lenni, aki mindig is volt. Mindig volt egy határ, amit nem lépett át, de most megtette, és a francba is, jól érezte magát tőle!

- Minden bizonnyal. Viszlát, Tony! Ezt is vidd! – A férfi kezébe nyomta a bort, majd rácsukta az ajtót. A fürdő felé indult. Kev még a víz alatt állt, így előszedte az elsősegélykészletet. Korábban érintetlenül hevert a szekrényben, most pedig már kétszer újra kellett töltenie. Ez a pasas a sírba fogja vinni…

- Kidobtad? – Kev elzárta a csapot, és a törölközőért nyúlt.

- Aha.

- Ki volt a fickó?

- Az exem.

- Sejtettem.   

- Eszedbe sem jutott ott maradni, és megvédeni?

Kev vigyorogva feléje fordult.

- Te most viccelsz, doki? Úgy néztél ki, hogy felmerült bennem, a fickót kéne tőled menteni, és nem fordítva.

- Az miattad volt!

- Miattam?

- Igen. Már megint verekedtél.

- Sajnálom. – Kev mosolygott, és nem volt a hangjában szemernyi sajnálkozás sem.

- Visszamész?

- Igen. Átöltözök, megvacsorázunk, és léptem. Reggel, mire elindulsz, itthon leszek.

Martin a fejét csóválta, és a férfi elé állt, hogy lekezelje a sérüléseit.

- Megőrjítesz!

- Ezt jó hallani!

- Ne vigyorogj!

Martin felnevetett, és átölelte.

- Nem jössz el velem?

- Megbolondultál?

- Dehogy.

- Megbeszéltünk valamit, ha még emlékszel rá.

- Jó, tudom, de arra gondoltam, beülhetnénk inni valamit. Utána hazahozlak.

- Nem is tudom…

- Nem akarsz egy kicsit kimozdulni? Na, doki, gyerünk, ne kéresd magad!

Martin a szemét forgatta, de végül beleegyezően bólintott.

 

            Kevet sokan ismerték, ez már korábban is nyilvánvaló volt. A lány, akit megvertek, Martin nyakába borult, amikor felismerte. A másik lány, aki a motorra vigyázott, rákacsintott. Kev átkarolta a vállát, úgy ballagtak az utcán.

- Nem zavar, hogy velem vagy? – kérdezte.

Martin válaszképpen átkarolta a derekát.

- Nem veled van bajom, hanem azzal, amit csinálsz.

- Nem lesz gond, ha felismernek?

- Már rég nem érdekel, ki mit gondol. Amúgy jókor jut eszedbe…

Kev arcon csókolta, és vigyorgott. Martin akarata ellenére elmosolyodott. Tényleg nem tudta, mit keres itt, amikor szigorú feltételekhez kötötte a kapcsolatukat. Erre, tessék, ő volt az, aki engedett a szabályokból.

A kocsma, ahová Kev vitte, tömve volt. Hangos zene szólt, de Martinnak tetszett a hely. Kev többeknek odaintett, pár emberrel kezet fogott, de őt egyszer sem mutatta be, csak a kezénél fogva egy hátsó asztalhoz húzta.

- Bocs, hogy nem mutattalak be, de gondoltam, nem örülnél neki.

- Kösz.

- Mit hozzak?

Martin sört kért, Kev pedig elvonult a pult felé. A tömeg szétnyílt előtte, majd összezáródott. Martin hirtelen egyedül érezte magát. Az embereket figyelte, a pöttömnyi szoknyás, vastag sminkkel borított lányokat, a magukat menőnek képzelő srácokat.

- Te Kev barátja vagy?

Felpillantott. A férfi, aki az asztala mellett állt, ellenségesen méregette. Nem sok jót nézett ki belőle.

- Igen.

A férfi kérdezés nélkül leült vele szemben.

- Mondd meg neki, haver, hogy a tűzzel játszik, ha megpróbálja átcsábítani a lányaimat!

- Mindjárt visszajön, mondd meg neki magad! Nem vagyok senki postása.

- Tedd meg, ha nem akarod, hogy elcsúfítsam a csinos pofidat!

Martin az asztalra könyökölt, és a férfira mosolygott.

- Kopj le!

- Azt ajánlom, add át, amit üzentem! Komolyan gondoltam, hogy szétszabdalom az arcodat!

Martin érezte, hogy a düh hullámokban borítja el.

- Azt hiszed, megijedek ettől? Inkább neked kellene félned! Ha Kev nem is, de én még elkaphatlak. Nem is gondolnád, milyen éles lehet egy szike, ha megfelelően használják…

- Na, ide figyelj, hímribanc! Vagy megmondod neki, vagy rossz véget érsz vele együtt! – A férfi fel akart állni, de egy kéz a vállára nehezedett, és visszanyomta.

- Csak nem zaklat valaki, drágám? – Kev gúnyos hangjából sütött a gyilkolni vágyás.

- Nem történt semmi, drágám, csak összetévesztett a postással. Most, hogy itt vagy, már maga is el tudja mondani, amit akar, igaz?!

A férfi gyűlölködve nézett rá, majd fel Kevre.

- Hagyd békén a lányaimat!

- A lányaid ki akarnak lépni!

- Megöllek, te szemét! – Kev gyorsabb volt, megtaszította a felugró férfit, aki a táncolóknak vágódott. Sikoltozás és kiabálás kezdődött, hirtelen elhallgatott a zene. Egy fickó elindult Kev felé, de Martin felpattant, és az útját állta.

- Jobban szeretem az egy az egy elleni meccseket – mondta figyelmeztetően.

- Martin!

- Minden rendben! Magadra figyelj, te hülye! – Martin idejét sem tudta, mikor verekedett utoljára. Ez a pasas tényleg a sírba fogja vinni…

 

            Kev egész úton nevetett. Teljesen fel volt spannolva. Igaz, hogy olyan lassan mozgott, akár egy teknősbéka, de ez nem vette a kedvét. Martin keze annyira fájt, hogy elejtette a bejárati ajtó kulcsát.  

- Soha többé nem megyek veled sehová! – nyögte, és a fürdő felé botorkált. Fájt az állkapcsa és sajogtak a bordái.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól verekszel.

- Legalább tíz éve nem ütöttem meg senkit.

- Itt volt az ideje.

- Te nagyon hülye vagy! – Martin leráncigálta magáról a ruháit, és megnyitotta a csapot.

Kev a mosdónak dőlt.

- Élvezted, igaz? – kérdezte elkomolyodva.

Martin mozdulatlanná dermedt a zuhany alatt. A víz záporozott rá, forró volt és égette a bőrét, mégsem mozdult. A győzelem édes ízét még a nyelve hegyén érezte, olyan érzés volt, mint amikor sikerült megmentenie egy életet. S legalább annyira élvezte ezt a fajta küzdelmet, akár a műtőben zajlót. Hibáztathatta volna ezért is a férfit, de mi értelme lett volna? Ő mondott igent, amikor elhívta, és ő állta annak a fickónak az útját. A saját döntése volt mindegyik.

- Most azt kellene mondanom, hogy tudod, merre van az ajtó.

- De nem teszed. – Kev még soha nem nézett rá ilyen gyengéden és megértően.

- Nem. Ne kérdezd az okát, jó?

Kev lassan vetkőzni kezdett.

- Nem teszem. – Már az alsónál tartott, amikor felsóhajtott. – Azért kérdezhetek valamit?

- Kérdezz!

- Miért tetted? El is sétálhattál volna.

- Mondtam, hogy ne kérdezz ilyesmit!

- Oh, ezek szerint ez is abba a kategóriába tartozik?

- Igen. – Martin a fal felé fordult. Érezte, ahogy a férfi mögé lép, majd átkarolja. – Óvatosan! Mindenhol fájok.

- Én is.

Martin kis tétovázás után megfordult, és átkarolta a nyakát.

- Csak a gond van veled – mondta komolyan.

- Sajnálom.

- Ne tedd! – Martin lassú mosolyra húzta a száját. – Azt hiszem, élvezem.

- Valóban?

- Igen. Melletted meglepetés minden nap, és kezdek rájönni, hogy szeretem a meglepetéseket…

Kev nevetett, majd gyengéden megcsókolta. Nem mondott semmit, de nem is kellett. Martin nem várt szerelmes szavakat, nagy vallomásokat. Az, amit Kevtől kapott, több volt, mint amire számított, amit elvárt, vagy amiben eddig része volt. A férfi nem ígérgetett, csak ott volt mellette. Néha az agyára ment, néha agyon aggódta magát érte, de mellette hosszú idő óta először azt érezte, hogy él, s nem csak létezik.

- Sssz… Ott fáj! – szisszent fel, amikor a férfi keze rossz helyre tévedt.

- Sajnálom. És itt? Vagy itt? – Kev arcán már nyoma sem volt vidámságnak, vágy kavargott a sötét szempárban.

Oh, igen, ez az élet határozottan tetszett neki…

 

            A tévében valami film ment, amikor unottan lekapcsolta. Kevre még órákat kellett várnia. Feltápászkodott a kanapéról, és a konyhába indult. Beth nem rég ment el, vagy két órát beszélgettek. Barátnője örült, hogy talált más elfoglaltságot a munka mellett, és nem tölti bent minden idejét. Épp azon gondolkodott, hogy mit főzzön, amikor valaki kopogott. A homlokát ráncolva lesett ki, majd kitárta az ajtót.

- Kev, azt mondtad, hogy… - Meglepetten elhallgatott. Kev ugyanis Carrathian nyomozót karolta át, a férfi úgy tűnt, menten összeesik.

- Martin, segíts, kérlek!

- Miért nem a kórházba vitted?

- Mert zsaruk voltak, akik elintézték! – morrant rá Kev, és elhúzta a száját.

Martin elsápadt.

- A csudába! Hall engem, nyomozó? – hajolt a férfihoz.

- Igen.

- El tudja mondani, mi történt?

- Megütöttek. Hátulról, a fejemet. Aztán oldalba rúgtak, és utána megint kaptam egy ütést a halántékomra. Fáj a csuklóm is…

- Jól van… Kevin, vigyük fel a vendégszobába! Ez mi? – vett el a férfitól egy képet, amit a kezében szorongatott. Nem akart hinni a szemének. – Ez… az, aminek látszik?

- Ne is kérdezd… - sóhajtott fel Kev rosszkedvűen.

Felvitték a férfit a vendégszobába. Martin ritkán használta az emeleten levő szobákat, de tiszta volt minden. A nyomozó addigra már nem volt magánál. Megvizsgálta, majd Kevre nézett.

- Mi folyik itt?

- Ha én azt tudnám… Úgy szedtem össze a kocsija mellett.

- Francba!

- Hogy van?

- Jó lenne egy röntgen, de szerintem nem vészes. Pihenésre van szüksége. Most hadd aludjon, éjszaka majd ránézek. Itthon maradsz?

- Most már igen.

- Aggódsz miatta?

- Aha. Rendes srác, ha nem nézzük, hogy zsaru.

Martin megértően bólintott.

- Nem lesz semmi baja.

- Neked elhiszem.

Lesétáltak a konyhába.

- Beth volt itt?

- Igen. Kérdezi, hogy valamikor nem mennénk-e el vele bulizni?

- Bulizni? Időtlen idők óta nem voltam bulizni.

- Akkor éppen itt az ideje.

Kev a szemét forgatta.

- Haragszol, amiért ide hoztam? – kérdezte hirtelen.

- A nyomozót?

- Aha.

- Nem. Ez volt a legjobb döntés, amit hozhattál. Ha tényleg a kollégái támadták meg… nem lett volna jó ötlet bevinni a kórházba.

- Azt hittem, hogy haragudni fogsz.

Martin töltött magának egy pohár bort, és leült mellé.

- Tudod, hogy mire gondoltam, amikor megláttalak titeket?

- Mire?

- Hogy előbb-utóbb a sírba viszel…

- Azt mondtad, szereted a meglepetéseket.

Martin ivott egy kortyot, majd rákacsintott.

- Ez a szerencséd!

Kev elégedetten vigyorgott.

- Szerinted a zsaru odafenn meddig nem lesz magánál?

- Reggelig. Miért?

- Volna veled kapcsolatban pár ötletem.

- Olyasmi ötlet, ami nekem is eszembe jutott?

Kev egészen közel hajolt.

- Remélem, doki – lehelte az ajkára.

Martin megállapította, hogy tényleg imádja a meglepetéseket…

 

            Carrathian nyomozó másnap délben távozott, Martin rávette, hogy ebédeljen velük. Utána készülődni kezdett, Kev pedig visszafeküdt aludni. Beth jókedvűen fogadta bent.

- Antram már keresett.

- Nem helyettesítem – vágta rá Martin habozás nélkül.

- Én is ezt mondtam.

A férfi gyanakodva pillantott rá, miközben felvette a köpenyét.

- És persze elkotyogtad, hogy van valakim.

- Nem tudtam, hogy titok.

- Szörnyű vagy!

Beth kuncogott. Együtt sétáltak át a sürgősségire, ahol éppen nagyüzemben folyt a munka. Az egyik rezidens megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor odalépett mellé.

- Minden rendben?

- Kicsit nehéz reggelünk volt. Tömegkarambol, pár kisebb baleset, lövöldözés. Most hoztak be egy idős asszonyt, úgy néz ki, hogy szívroham.

- Megnézem.

- Köszönöm.

Martin elvette a kórlapot, és Beth után kiáltott. Aztán megtorpant a név láttán. Mrs. John Weiss. Felsóhajtott.

- Valami baj van?

- Tudd meg, kérlek, hogy Kevin anyjáról van-e szó – mutatta a felvételi lapot Bethnek.

- Rendben. – Beth elkomorodva elsietett, ő pedig belépett a vizsgálóba.

Az asszony teltkarcsú volt, biztosra vette, hogy sokat mosolyog. Le sem tagadhatta, hogy Kev édesanyja, a vonásairól a férfi arca köszönt vissza. Az állapotát éppen megpróbálták stabilizálni. Hosszú percek után úgy tűnt, sikerül, így Martin kicsit megnyugodva küldte fel a kardiológiára. Beth a családdal beszélgetett, amikor kilépett a folyosóra, és aprót biccentett, amikor találkozott a tekintetük. A hajába túrt, és odasétált hozzájuk.

- Jó napot! Dr. Hichsman vagyok.

- Hogy van az anyukánk? – A szintén teltkarcsú, láthatóan előrehaladottan terhes lány megragadta a kezét. A fiú, aki mellette állt, valószínűleg az öccse és a mellette álló férfi gyengéden csitítgatta.

- Nyugodjon meg! Stabilizáltuk az állapotát, most felviszik a kardiológiára, ahol megfigyelés alatt tartják.

- Túléli?   

- Szerintem igen, de biztosat nem mondhatok.

A lány elsírta magát. A két férfi és Beth óvatosan leültette az egyik székre. Martin odahajolt hozzá.

- Jól van?

- Igen, köszönöm. Annyira féltem…

- Tudom, de most már minden rendben lesz. Az édesanyjuk jó kezekben van.

A lány bólogatott, és egy zsebkendőt szedett elő. Míg az orrát törölgette, Martin a testvéréhez fordult.

- Elnézést, hogy megkérdezem, de Kevin Weiss a rokonuk?

A fiú meglepetten felvonta a szemöldökét.

- Ő a bátyánk. Ismeri?

- Igen.

A lány felszegte az állát.

- Mivel hozták be? Lőtt sebbel? Késszúrással?

Martin szeme összeszűkült.

- Cserbenhagyásos gázolás.

- Na, hiszen… - A lány keserű mosollyal elfordította a fejét.

- Nem igazán tartjuk a kapcsolatot vele – mondta halkan a fiú.

- Azt hallottam, lányokat futtat – szólalt meg a lány vállát átkaroló férfi.

Martin nem tudta, mit mondhatna, ezért zsebre dugta a kezét.

- A bátyánk egy gyilkos, doktor úr, ez az igazság. – A lány felnézett rá.

- Attól még a testvérük.

- Anyánk kidobta a házból. Azt mondta neki, hogy addig nem lépheti át a küszöböt, amíg nem változik meg.

- Mindenki követ el hibákat, de szerintem… Kevnek hiányoznak.

A testvérek összenéztek, a fiú oldalra billentett fejjel mérte végig.

- Milyen kapcsolatban áll maga a bátyámmal?

- A barátja vagyok.

- Ugye, most csak viccel?

Martinnak kezdett elege lenni a Weiss családból.

- Nem érdekel, mit gondolnak – vágta oda, mire mindhárman döbbenten néztek rá. – Kedvelem Kevet, és tudom, hogy hiányzik neki az édesanyja. Az, hogy a kedvéért nem volt hajlandó megváltozni, még nem jelenti az ellenkezőjét. Csupán azt az utat követi, amit szerinte követnie kell. Éppen ezért szeretnék szólni neki, hogy az anyja szívrohamot kapott.

A testvérek mélyen hallgattak, végül a fiú bólintott.

- Azt tesz, amit akar…

Martinnak ennyi elég is volt, bólintott, és ott hagyta őket. A körülötte levő káoszból mit sem érzékelve hívta fel a férfit. Már majdnem letette, amikor a férfi álmos hangon beleszólt.

- Valami baj van?

- Honnan veszed?

- Alig értél be, és máris felhívsz? Ez nem vall rád.

- Be tudsz jönni?

Kev hangja azonnal éber lett.

- Ki az?

Martin habozott.

- Anyukád.

- Anyu? Ne már! Makkegészséges, minden nap tornázik legalább egy órát! – A férfi szavai elárulták, hogy bár el van tiltva a családi háztól, odafigyel a családjára.

- Szívroham. Az állapota egyelőre stabil, a testvéreid itt vannak vele.

- Sietek!

- Vigyázz idefelé jövet!

- Oké. Köszi.

Martin egy halk sóhajjal kinyomta a telefont. Beth megállt mellette.

- Minden rendben?

- Ki tudja…

Kev negyedóra múlva ért be a sürgősségire, Martin biztosra vette, hogy motorral jött, és párszor áthajtott a piroson.

- Mindjárt lesz egy szünetem, akkor felkísérlek – mondta neki.

Kev bólintott, nagyon ideges volt, egyik lábáról a másikra állt. Martin elrobogott, és megkérte az egyik rezidenst, hogy álljon be a helyére, majd felmentek az ötödikre. A folyosón ott ült a Weiss család, már kiegészült egy idősebb asszonnyal és egy házaspárral, akik egymás kezét fogták, és láthatóan imádkoztak. Amikor meglátták Kevet, mindenki megdermedt.

- Gyere! Utána beszélhetsz velük! – Martin ügyet sem vetett rájuk, elhúzta a férfit.

A megfigyelő ablakán keresztül egyenesen ráláttak az asszonyra. Kev keze ökölbe szorult, és remegett az alsó ajka. Martin megérintette a karját.

- Nem lesz semmi baj. Erős asszony.

Kev nem válaszolt, csak felfelé pislogott.

- Te is hozzájárultál ahhoz, hogy itt fekszik! – A húga hangjára Kev megperdült. – Minden este és vasárnap azért imádkozott, hogy végre jó útra térj…

- Segítettünk volna – mondta az idős asszony, aki szintén csatlakozott hozzájuk. Martin arra tippelt, hogy Kev nagynénje lehet.

Kev nem mondott semmit, csak megrázta a fejét, és el akart menni mellettük. A húga dühödten mellkason ütötte.

- Miért nem mondasz semmit? Legalább azt mondhatnád, hogy sajnálod!

- Drágám, nyugodj meg! – A párja átkarolta a derekát.

- Nem tudok! Anya rengeteget szenvedett miatta, és még csak nem is bántja! Gyűlöllek! – ütötte meg újra.

Kev picit hátratántorodott, de amúgy nem mozdult. Csak Martin érzékelte, hogy egész testében remeg. Megragadta a csuklóját, és egy határozott mozdulattal maga mögé penderítette. A fejét felszegve nézett szembe a családdal.

- Lehet, hogy Kev csak egy strici, aki lányokat futtat, és egy gyilkos, aki még az életet sem érdemli meg, de attól még szereti magukat! Az is lehet, hogy nem azt az utat követi, amit maguk kijelöltek neki, de attól még jó ember. Tudom, hogy hihetetlen, én mégis hiszek benne! – Nem láthatta Kev arcát, aki ugyanolyan döbbenten bámult rá, akár a többiek. – Láttam, hogy bánik azokkal a lányokkal, és bárcsak minden ember embernek tekintené azokat, akik szükségből eladják a testüket, úgy, ahogy ő teszi…

- Miről beszél?

Martin tudta, hogy szinte összefüggéstelenül beszél, de iszonyúan mérges volt.

- Arról, hogy Kev szereti magukat! Arról, hogy míg maga azt vágja a fejéhez, hogy még bocsánatot sem kér, amiért az anyjuknak aggódnia kellett miatta, addig tőlem azt kérte, ha valami történne vele, akkor menjek el hozzá, és mondjam el, hogy szereti őt!

- Martin, elég! – Kev halk hangja elég megtörtnek hangzott.

- A francba magukkal!

Kev engedelmesen hagyta, hogy elvonszolja onnan. Egyikük sem szólalt meg, míg Martin irodájának az ajtaja be nem csukódott mögöttük.

- Mi a francért csináltad ezt?

- Mert nincs igazuk!

- Martin, te is tudod…

- Hogy gyilkos vagy? Hogy egy rohadt strici? – Martin a szoba közepén állva feléje perdült. – Igen, tudom, ki vagy! Viszont ismerlek már annyira, hogy tudjam, mindez csupán a felszín! A lányok imádnak, még a rendőrök is kedvelnek, mert akármilyen elcseszett kódex szerint éled is az életed, de a magad módján tisztességes ember vagy.

- Hülye vagy, doki! – Kev nevetni próbált, ám most nem sikerült neki.  

- Igen, lehet – hagyta rá Martin halkan. Tehetetlenül megrázta a fejét. A dühe elmúlt, hogy látta a férfi szomorú arcát.

- A francba, doki, ne csináld ezt velem!

- Mit?

Kev kétségbeesetten nézett rá, majd ugyanolyan tehetetlenül tárta szét a karját. Martin csak állt, majd egy pillanatra lehunyta a szemét. Utána a férfiért nyúlt, és odahúzta magához. Kev nem tiltakozott, csak belefúrta a nyakába az arcát.

- Tényleg fura fazon vagy – mormolta.

- Csak, ha rólad van szó – vallotta be.

Kis ideig hallgattak, majd Kev felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Ki kell mondanom? – kérdezte csendesen.

- Ha igent mondanék, elhagynál?

Kev végre elmosolyodott.

- Be kell vallanom valamit, doki. Ha fegyvert szorítanál a fejemhez, akkor sem biztos, hogy el tudnálak hagyni.

Martin viszonozta a mosolyát, és a homlokának döntötte a homlokát.

- Azt hiszem, ennél szebb vallomást még sohasem hallottam…

Kev válaszul megcsókolta. Valaki rájuk nyitotta az ajtót, majd hangos szabadkozás közepette kihátrált, de Martin mit sem törődött vele. Helyette két tenyere közé fogta a férfi arcát, és megfogadta, hogy soha többé nem hisz a látszatnak…

 

 

Vége