1. fejezet

Ai: Sebzett lelkek

1.

A tenger üvöltött, hatalmas hullámok takarták el a látóhatárt. Dörgött, villámlott az ég. Sós víz mosta a kis halászhajó fedélzetét, amely a viharral mit sem törődve próbált haladni úticélja felé.

- Tartsd erősen, Harry! – A kapitány határozott és nyugodt hangja megerősítette a kétfőnyi legénységet abban, hogy túl fogják élni. – Ott vannak előttünk!

- Még mindig nem értem, miért jöttünk a segítségükre… - morogta a kormányos dühöngve, és izmait megfeszítve igyekezett talpon maradni.

- Mert senkit nem hagyunk meghalni, amíg én vagyok ennek a hajónak a kapitánya! – perdült feléje távcsővel a kezében a csapat legfiatalabb tagja.

- Még soha nem láttam ekkora vihart… és erre neked pont most jut eszedbe hőst játszani! – ordított vissza neki a kormányos. – Ez egy kis halászhajó, egy nagyobb hullám egyszerűen elsöpör minket!

- Nem fogok gyáván megfutamodni, miközben tudom, hogy két ember fuldoklik a vízben! – keményedett meg a fiatal férfi arca.

- Ez nem gyávaság, bolond, hanem előrelátás – szólalt meg most először a harmadik férfi. – Harrynek és nekem is családunk van, akik számítanak ránk.

- És mert nekem senkim sincs, talán meg akarok halni? – A kapitány ajka késpengévé szűkült, arca megfeszült. – Az eltelt évek alatt néha tényleg azt gondoltam, hogy jobb lenne meghalni, de ha így lenne, egyedül mennék, és nem sodornék veszélybe senkit. Főleg nem titeket. Értve?

A két idősebb férfi bólintott.

- Akkor is hülyeségnek gondolom, amiért visszajöttünk értük – bökött a tengeren hánytorgó jachtra a kormányos.

- Segélykérést adtak le, mert leállt a motorjuk. Nem fogjuk cserben hagyni őket, senki más nincs a közelben. Próbálj meg minél közelebb menni hozzájuk! – veregette meg Harry vállát a kapitány, és esőkabátjának a csuklyáját mélyen a szemébe húzva habozás nélkül kirobbant a fedélzetre.

- A fene vigye el ezt a kölyköt!

- Ezt úgy mondod, mintha nem csak egy évtizeddel lenne fiatalabb nálunk – sóhajtotta a kormányosnak a másik férfi, és követte a kapitányt.

- Vigyázz rá, John! Amilyen eszetlen, még képes és vízbe veti magát értük… - szólt utána Harry kedvetlenül.

Másodpercek alatt bőrig áztak, sós víz csípte a szemüket, kötéllel kellett magukat a hajóhoz rögzíteni, ha nem akarták, hogy a hullámok lemossák őket a fedélzetről.

- Hogy a fenébe fogjuk áthozni őket ide?

A kapitány nem válaszolt, kézjelekkel irányította Harryt, hogy vigye minél közelebb a jachthoz a hajójukat. Odaát a segélykérést leadó házaspár megkönnyebbülten integetett nekik, de nem mertek elmozdulni a fedélzeti lejárótól, ahol kapaszkodtak.

- Leviszi az összes festéket, ha melléállunk – ordította John.

- Akkor majd újrafestjük, a pokolba is! – üvöltött vissza a kapitány, és elküzdötte magát a korlátig. A régi halászhajó recsegett- ropogott, a hullámok úgy dobálták, akár egy játékszert. – Horgonyozd le a hajót!

- Te megbolondultál! – John az orra alatt morgott, de tette, amit mondtak neki. Mindketten tudták, hogy ez nem fogja megakadályozni a tengert abban, hogy a fenekére süllyessze őket. Összeszokott párosként dolgoztak egymás mellett. A kapitány csáklyákkal rögzítette a hajót a jachthoz, és idegesen szemlélte a hatalmas hullámot, amely lassan, fenyegetően közeledett feléjük.

- Addig kell áthoznunk őket, míg ide nem ér! – harsogott a fülébe John hangja.

- Tudom!

Nem volt idő arra, hogy átgondolja, mit fog tenni, amikor eloldozta a kötelet, ami a hajóhoz rögzítette. A korláthoz egyensúlyozott, és átlépett rajta. Ott állt egy vékony peremen, és várta az alkalmat, hogy átugorjon a jacht fedélzetére. A keze csúszott, alig látott, és a ruha vizesen tapadt rá. Egyetlen rossz mozdulat, és a két hajó közé zuhan, amelyek összezúzzák, mielőtt felfoghatná, mi is történt. Mégsem habozott, amikor ugrani kellett. Hallotta John kiáltását a tenger bömbölésén keresztül is. Az egyik keze lecsúszott a jacht korlátjáról, de időben felhúzta magát, mielőtt a két hajótest újra összesúrlódott egy éles, nyikorgó hang kíséretében. A jacht fedélzetére zuhant, és igyekezett eljutni a párhoz, akik rémülten figyelték minden mozdulatát.

- Maga nem normális! – ordított rá a férfi, amikor behúzták magukhoz. Az arca megzúzódott, és vérzett az orra. A szeme idegesen repkedett ide- oda. – Meg is halhatott volna!

- De még élek! Maguknak is meg kell tenniük, ha túl akarják élni!

A fiatal nő, aki láthatóan terhes volt, reszketve rázta a fejét.

- Képtelen leszek rá!

- Itt nem maradhatnak! Ebben a viharban egy irányíthatatlan hajót simán elsodornak a hullámok, és végül apró darabokra törik.

- Most viszonylag egy helyben vagyunk!

- Azért, mert a hajómat hozzárögzítettük a magukéhoz, de a kötelek se tartanak ki örökké.

- A maga bárkája nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek – karolta át magát a nő.

- A bárkám a legjobb motorokkal van felszerelve, amilyet csak kapni lehet, szóval ne becsülje le! Nincs időnk, gyerünk! – ragadta meg a férfi karját a kapitány. – Egyetlen esélyük van: átjutni a hajómra! Most! – üvöltött közvetlenül az arcába, amikor az nem mozdult.

A férfit maga előtt löködte, az asszonyt maga után húzta, és megtartotta, nehogy nekizuhanjon valaminek.

- Másszon át a korláton, és amikor szólok, akkor ugorjon! John segíteni fog magának!

- Nem, képtelen vagyok rá!

A kapitány a férfira bökött.

- A felesége maga után fog menni. Menjen! – taszította meg keményen.

A férfi görcsösen szorította a korlátot, amikor sikerült átmásznia kívülre. A kapitány magához ölelte az asszonyt, és igyekezett elkapni a ritmust.

- Most! – lökte meg a férfit. Az asszony felsikoltott, és eltakarta a szemét. – Átjutott, hallja?! Most már felnézhet!

Az asszony sírva próbált kiszabadulni az ölelésből. A férfi viszont nem engedte, hanem lefejtette a kezét a szeméről.

- A nevem Sam. Annak a hajónak vagyok a kapitánya. Két emberem van a fedélzetén, akiket hazavár a családjuk. Magát pedig várja a férje odaát. Tegye, amit mondok, és nem lesz semmi baja, megértette?!

- Nem tudok úszni!

- Nem is kell, mert nem fog a vízbe esni! Oké? Bízzon bennem! Átjöttem magukért, és nem engedem, hogy magának vagy a babának valami baja essen, rendben?!

Az asszony lassan bólintott.

- Holly, a nevem Holly – szipogta.

- Holly, jól van! Másszon át szépen! Fogom! – Csúszott minden, a tenger hullámzott, ijesztően elsötétedett az ég. John kiabált, és mutogatott. A csáklya kötele vékonyra kopott a megterheléstől. Sam átemelte a nőt a korláton, és hátulról megtartotta. – Ugorjon, amilyen nagyot csak tud. A férje és John el fogják kapni. Egy… kettő… három… Most! – Hátratántorodott, amikor ijesztő csattanással elszakadt a kötél, amely összekötötte a két hajót. Nekizuhant a falnak, és a padlóra zuhant. Még látta, ahogy Hollyt átemelik a korláton, aztán már csak a hatalmas hullám sötét árnyékát látta maga felett. Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt ideje mozdulni sem. A hullám ereje lesodorta a fedélzetről, hiába kapta el a korlátot, merev ujjai lecsúsztak róla. Sokként érte, amikor a vízbe csapódott. A hideg körbeölelte, valami megütötte a vállát, a fájdalom szétterjedt az egész testében. Levegőért sikoltott a tüdeje és minden sejtje, de nem volt más, csak a fullasztó, sós tengervíz…

Köhögve robbant ki a felszínre, és próbálta behatárolni magát. A jacht messzebb sodródott. Szerencséje volt, mert a hajója viszont nem messze tőle horgonyzott. El kellett odáig jutnia, ezt tudta, csak éppen abban nem volt biztos, hogy sikerülni is fog. A válla hasogatott minden mozdulatánál, de nem maradhatott a hideg vízben. Tempózni kezdett a hajó felé, igyekezett nem gondolkodni, csak küzdött a hullámokkal. Kötél csapódott a vízbe előtte, John megkönnyebbülten integetett neki. Megragadta, és a csuklójára csavarta. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, amikor John elkezdte felhúzni.

- Sam! Kapitány! A pokolba is! – John kétségbeesetten paskolgatta az arcát.

- John…

- Végre!

- Gyere! – John segített neki felállni, és nagy nehezen eltántorogtak a kormányos fülkéig. Holly és a férje a sarokban kuporogtak, az asszony megállás nélkül zokogott. Harry feszült arca felengedett kissé, amikor meglátta őket.

- Azt hittem, nem úszod meg – sóhajtotta.

- Rossz pénz nem vész el – hunyorgott rá Sam. John egy plédet terített a vállára, majd magának is kerített egyet.

- Tűnjünk innen! – morgott.

- Kapitány? – Harry újdonsült tisztelettel bámulta Samet.

- Irány haza! – nyögte a férfi, és lecsúszott a fal mellett. Hollyra pillantott. – Most már ne sírjon! Túlélték.

Holly kinyújtotta felé a kezét.

- Köszönöm. Köszönjük! Maga nélkül…

- Erre inkább ne gondoljon. Jól van? – nézett a férjre.

- Igen. Graham Suitt – nyújtotta a kezét.

- Sam Clevely, de ha nem bánja, inkább nem mozognék. Nekicsapott valaminek a hullám, amikor lesöpört a jachtjukról.

- Sajnálom.

- Túlélem. Próbáljanak meg pihenni. John hoz maguknak kis kávét, jót fog tenni… - Sam lehunyta a szemét, és igyekezett nem tudomást venni a fájdalomról. Mire a kis halászfalu kikötőjébe értek, már nem volt magánál…

* * *

            Sam rosszkedvűen kortyolgatta a reggeli kávéját.

- Hogy vagy? – Harry megállt mellette.

- Szarul. Ha még egy újságíró idedugja az orrát, lökd bele a vízbe!

- Híres lettél – vigyorodott el John, aki éppen akkor dobta le a fedélzeten az ételhordóját.

- Jah… - Sam morcosan bámulta a vizet. – Pont az kell nekem…

A házaspár megmentésének története hamar elterjedt a kisvárosban. Mint kiderült, Graham Suitt nem volt akárki. Gyémántokkal kereskedett, ahogy az apja és a nagyapja is. Graham és a felesége most várták első gyermeküket, és kikapcsolódni jöttek a halászfalutól nem messze fekvő luxus üdülőparadicsomba. Balesetük, majd csodaszámba menő megmenekülésük története hamar az újságok címlapjára került – élén egy Samről készült képpel, ahogy első lépéseit teszi az öreg bárkán a kórházból hazatérve. Az újságíróknak tetszett „a morcos halászkapitány megmenti a bajba jutott házaspárt” című történet, és természetesen interjúkat akartak. Sam viszont elküldte valamennyit, bőszen védte magánéletének szentségét. Ha ő nem is, de a falubeliek nyilatkoztak. Felvidította őket, hogy Sam révén szerepelhetnek a hírekben, és megemlítik a nevüket az újságban. Nem, mintha olyan sokat tudtak volna a férfiról…

- Clevely négy éve költözött ide – mesélte a boltos Andrews. – Előtte nem is hallottunk róla. Megvette a tengerparton azt a kis kalyibát, és órákat sétált a parton. Vékony volt, láthatóan betegségből lábadozott, de nem tudtunk semmi biztosat. Egy szó, annyit nem beszélt senkivel. A Sas, az a kis bárka akkoriban még az öreg Olafé volt. Összebarátkoztak, és kijárt az öreggel halászni. Eltanulta a szakma csínját-bínját. Olaf szerint Clevely született halász…

- Két éve azonban Olaf váratlanul meghalt – vette át a szót Andrews felesége. – Kiderült, hogy Samre hagyta mindenét, saját családja nem révén. Egész jó kis összeg volt. Abból Sam felújította a Sast és felvette Harryt meg Johnt maga mellé. Azóta minden nap együtt járnak ki halászni, és reggel eladják annak a csicsás szállodának a fogást. Jól megélnek belőle.

- Jó partinak számít itt, mert saját vállalkozása van – mondta az egyik eladólány a butikból. – Érdeklődnek utána a fiatal nők, de egyikkel sem ment sehová. Azt beszélik, hogy elhagyta a szerelme, és ezen a mai napig nem tudta túltenni magát. Fogalmam sincs, mi az igazság…

- Clevelyről nem tudunk semmit – rázta a fejét az egyik halász. – Nem egy szószátyár figura. Még az embereinek sem mesél a múltjáról, honnan jött és mit dolgozott. Nem, mintha minket érdekelne. Itt mindenki a maga dolgával törődik.

John és Harry becsületből nem mondtak senkinek semmit. A Suitt házaspár megmentését elmesélték, kihangsúlyozták Sam bátorságát, de azon kívül mélyen hallgattak. Sam hálás is volt ezért nekik.

- Mikor hajózunk ki? – John magának is töltött egy bögre kávét és megállt Sam mellett.

- Ma átnézzük a hálókat, és holnap reggel a szokott időben kimegyünk.

- A festés? Nem volt korai tegnap vízre rakni?

- Megszáradt. A Sas jobb, mint új korában, ne aggódj!

- Azt hallottam, hogy Suitték tegnap meglátogattak – lépett melléjük Harry.

- Valóban. Este váratlanul beállítottak. El akartak vinni vacsorázni a Paradise-ba.

A két másik férfi elvigyorodott.

- Legalább megkóstoltad volna, miket csinálnak a halakból, amiket kifogunk nekik.

Sam elmosolyodott. Feszült tartása kiengedett.

- Nem is értem, miért nem jutott ez eszembe, amikor nemet mondtam nekik.

Kis ideig hallgattak, aztán John zavartan összenézett Harryvel.

- Arra gondoltunk, hogy… erre a pár napra nem kérünk fizetést. Tudjuk, hogy sokba került a hajó rendbehozatala, meg a kiesés a sérüléseid miatt…

- Szó sem lehet róla. Suitték fizettek mindent, a kimaradt bevételünket is. Hálájuk jeléül.

- Hűű… Nem gondoltuk volna, hogy elfogadod.

Sam arca megrándult.

- Nem akartam, de nem állok olyan jól, hogy nemet mondjak. Hálás vagyok nektek, mert nélkületek ott maradtam volna. Családotok van, gyerekek, akiket nevelni kell. Szükségetek van a pénzre.

Harry az orra alatt morgott.

- Ezek szerint csak miattunk fogadtad el. A francba!

Sam vállon veregette.

- Felejtsd el! Holnap megyünk dolgozni, inkább erre gondolj! Álljunk neki azoknak a hálóknak, mert estig sem végzünk.

Kézzel végezték a hálók szükséges javítását. Ott ültek a festékszagú fedélzeten, beszélgettek, vagy csak a munkájukra figyeltek. Késő délutánba hajlott az idő.

- Mindjárt végzünk – egyenesítgette a hátát Harry.

- Az asszony ma tortát süt a gyereknek. Holnap hozok belőle – mondta John, amikor felállt.

- Vettem neki ajándékot. Bent van, vidd el neki, kérlek.

- Miért nem te adod oda neki?

- Fáradt vagyok, inkább lefeküdnék. Holnap korán kezdünk.

Harry a fejét csóválta.

- Jobb lenne, ha pihennél. Suitték kifizették a veszteségedet, nem? Akkor ráérnénk a jövő héten kezdeni.

- Harrynek igaza van. – John a táskájába tette a gondosan becsomagolt dobozt, és Harryt várta, aki szintén a cuccait szedte össze. Sam az utolsó szakadásnál tartott, és felsóhajtott.

- Majd holnap meglátjuk, rendben?

John válaszolni akart, amikor valaki a fedélzetre lépett. Megfordult, már épp el akarta hajtani az illetőt, de a láttára megdermedt. Azt hitte, újabb újságíró akarja zaklatni Samet, de ez a férfi a drága öltönyével és fekete keretes szemüvegével nem tűnt annak. Sam is felnézett, a keze megdermedt a levegőben. Az idegen közelebb jött, tekintetét nem vette le a férfiról.

- Hát, mégis te vagy az… - mondta.

John feszülten Harryre nézett, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő.

- Sam?

- Menjetek csak! Holnap találkozunk.

- Biztos? – Harry gyanakvóan méregette az ismeretlent.

- Ismerem őt – mondta Sam halkan. – Nem lesz gond.  

- Rendben. – A két férfi bólintott, majd kis tétovázás után egyedül hagyták őket a hajón.

Lassan lemenőben volt a nap. A kikötőben sirályok hangoskodtak, a halászok nagy része befejezte aznapi munkáját, és elindult hazafelé. Sam figyelte, ahogy a váratlan látogató lassan körbejár a fedélzeten, majd megáll előtte.

- Hogyan találtál rám? – kérdezte, és gondosan elvarrta az utolsó szakadást is.

A férfi a szemüveg mögül éles szemekkel bámulta.

- Tele van veled a sajtó. A halász, aki megmentette a gyémántkereskedő, Graham Suitt és felesége életét…

- Idejöttek, és csináltak rólam egy halom képet, amikor megmondtam Suittéknak, hogy hagyjanak ki a történetből.

- Ez a gazdagok világa, Sam.

- Igen. Ahogy elnézem, neked is sikerült bekerülnöd az elitbe.

- Nem rajtad múlt, nem igaz?!

- Morris…

- Nem is tudom, miért éreztem szükségét, hogy annyi év után megkeresselek – vágott a szavába a férfi. – Talán, mert még mindig nem tudom, hogy miért hagytál el.

- Megírtam…

- Kaptam egy rohadt levelet, az igaz. Szerinted ezt érdemeltem öt év után?

Sam nem tudta állni a szemrehányó, haragos pillantást.

- Sajnálom. Most is csak azt tudom mondani, amit akkor. Nem a te hibád volt. Tovább kellett volna lépned…

- Továbbléptem. Ezért vagyok itt. A párom megkérte a kezem, és képtelen voltam igent mondani, mert ott volt az asztalon az újság, címlapon veled…

Sam felkapta a fejét. Rámeredt. Most nézte csak meg jobban a férfit. Morris Baine egyidős volt vele, együtt melóztak egy koszos raktárban, hogy vigyék valamire, és együtt laktak, együtt tervezgettek, amikor végre mindketten tisztességes álláshoz jutottak. Szerették egymást, és úgy gondolták, együtt fognak megöregedni. Aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott, és Sam képtelen volt visszatérni a boldog hétköznapokhoz. Elhagyta, és idejött az ország másik felébe, remélve, hogy Morris soha nem talál rá, és nem kell a szemébe néznie. Ám a férfi itt állt vele szemben, és vádló tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy soha nem fogja megbocsátani, amit elkövetett ellene.

Vonzóbb volt, mint valaha. Az évek alatt apró nevetőráncok jelentek meg a szája és a szeme sarkában. A haját rövidre vágatta, sötétebb volt, mint Sam emlékezett rá. A szemüveg újdonság volt, de jól állt neki, keretet adott ragyogó zöld szemének. A drága, méretre szabott ruhák tökéletesen kiemelték karcsúságát. Samnek sajogni kezdett az ujjbegye, hogy megérinthesse. Félrenézett. Éjszakánként álmodott a férfiról. Arról a Morrisról, aki huncut mosollyal csábítgatta a hálószobába, vagy álmos vággyal fordult feléje reggelente. Az évek azonban elteltek. Morris megváltozott, már nem volt az a fiatal, huncut kölyök, és ő sem volt az a férfi, akibe Morris annak idején beleszeretett.

- Jobb lett volna, ha nem jössz ide. Ott kellett volna maradnod, ahová tartozol, és elfelejtened a múltat.

Morris lassan ingatta a fejét.

- Nem érted, igaz? Amikor elhagytál, tönkretetted az életem. – Keserűen felnevetett. – Azt hittem, hogy ennyi év után képes leszek tiszta fejjel gondolkodni, ha rólad van szó, de… nem megy. Megsebeztél. Az, hogy elhagytál, összetörte az önmagamba vetett hitemet.

- Az én…

- Ne gyere azzal, hogy a te hibád volt! – vágott a szavába ismét Morris, és ökölbe szorult kézzel, enyhén széttett lábakkal állt meg előtte. – Nem vettem észre, hogy mi történik. Nem tudtam segíteni, mert arra is méltatlannak tartottál, hogy elmondd, ami benned zajlik. Sokáig képtelen voltam új kapcsolatba kezdeni, mert attól féltem, azt is elszúrom. Nem veszem észre, hogy a másikat mi bántja, és nem fogom tudni megmenteni azt a kapcsolatot sem. A munkába temetkeztem. Nézz rám! – széttárta a karját. – Neked köszönhetően képes voltam közel két évig a munkába temetkezni, és nézd, mire vittem. Meg kellene köszönnöm, de nem megy az sem…

Sam lassan lecsúsztatta az öléből a hálót, és felállt.

- Mit akarsz tőlem? Mit vársz tőlem? Miért jöttél ide? Hogy áldásomat adjam a házasságodra? Megkapod, csak menj el!

Morris egészen közel lépett hozzá. Könnyed, tiszta illata és melegsége körbefonta Samet, csábította, őrjítette, fájdalmas sajgással lüktetett tőle a mellkasa.   

- Gyáva vagy! Gyáva voltál akkor is, amikor elhagytál, és most is az vagy! Lényegtelen, hogy az életben bátor vagy, de az érzelmi életed sivár, mint egy kibaszott sivatag!

- Ha így is van, már nincs közöd hozzá! Menj vissza ahhoz, akitől idejöttél, és éld tovább a világod. Talán mellette boldogabb leszel, mint amilyenné én tudtalak volna tenni…

Morris két lépést hátrált. Az arca eltorzult.

- Miért is hittem, hogy megbeszélhetjük? Miért gondoltam, hogy megérted? – mormogta lemondóan. Megfordult, és a feljáró felé indult. Sam utánanyúlt, mielőtt végiggondolhatta volna. Visszarántotta a karjaiba, és a tarkójára szorította az ajkát. Apró remegés futott végig Morris testén, ez volt a legérzékenyebb pontja.

- Engedj el! Kérlek, engedj el!

- Sajnálom. Őszintén sajnálom. Tudom, hogy soha nem fogsz megbocsátani, és mindig is gyáva alaknak fogsz tartani, de… egész egyszerűen, ez tűnt akkor a leghelyesebbnek.

- Fel sem merült benned, hogy mit fogok érezni, ha minden szó nélkül eltűnsz az életemből?

- Bemagyaráztam magamnak, hogy úgy lesz a legjobb.

- Igen, ez rád vall. – Morris kicsit hallgatott, majd halkan kérte. – Engedj el!

Sam karjai lehulltak a teste mellé. Képtelen volt hátralépni, így amikor a férfi megfordult, a testük összesimult.

- Szeretem Michaelt – mondta Morris feszülten. Pontosan egy vonalban volt a szemük. Beitta a napbarnított arcot, a meleg barna szempárt, ami most bűntudattól és vágytól égett. A haja kifakult a naptól. Mindketten annyit változtak. Samnek annak idején mindig kávé és szappan illata volt, most azonban hal és tengerszag áradt belőle. Vállai megerősödtek, sokkal izmosabbnak és erősebbnek tűnt, mint négy évvel ezelőtt. De ugyanolyan csábító volt most is. Sajgott az ujja, hogy megérinthesse, holott azt hitte, továbblépett, és Sam… már csak a múlt. Annak kell lennie. Michaellel boldog, összeházasodnak, dolgoznak, és együtt öregszenek meg. Akkor viszont miért volt képtelen igent mondani neki? Elfordult, de aztán mégis visszalépett. Az ajka a férfiéra tapadt. Ugyanolyan mohó volt, mint majdnem tíz évvel ezelőtt az első csókjuk, de közben az eltelt idő alatt… annyi minden megváltozott. A világ és ők maguk. A csók azonban felrobbantotta az érzékeiket, eltörölte a külön töltött éveket. Tűz lobbant bennük, ugyanolyan lángolóan, mint annak idején. Aztán Morris hátralépett, és feldúltan meredt rá.

- A pokolba veled! – suttogta.

Sam nagyot nyelt.

- Menj! Menj el! – kiáltott rá.

Morris a fejét rázta, majd megperdült, és szinte lemenekült a hajóról. Sam ott maradt egyedül, és a tengerre szegezte a tekintetét, nehogy utána rohanjon, és a lábai elé vesse magát. Mindkettejüknek az lesz a legjobb, ha visszatérnek az életükhöz. A négy évet már nem tudják visszahozni… kitörölhetetlen sebet ejtett a szívükön…