A Szívtolvaj meséje

Ai: A Szívtolvaj meséje

Egyszer volt, hol nem volt, abban az esztendőben, amikor a kicsinyke birodalom, Glastenia királya feleséget választott magának… az ország ünnepelt, mindenki örült Őfelsége boldogságának. Az élet lassan visszatért a megszokott kerékvágásba, kivéve a déli határhoz közeli Killian birtokon, ahol most érkezett el a mulatság ideje. A gróf legidősebb fia ugyanis betöltötte tizenhetedik esztendejét, s apja kiszemelte számára a jövendőbelit is. Ám idegen érkezett, aki felborította a terveit…

Darien kifulladva nevetett, és felhajtotta a bort, amit a szolgálólány, a csinos Carmelita hozott neki.

- Köszönöm, ez jólesett – sóhajtotta. – Áll még a mai este? – kérdezte az összeesküvők halk hangján.

Carmelita kihívó mosollyal felelt, s Darien ágyéka megbizsergett. Fantasztikus éjszaka vár rá most, hogy sikerült rávennie a lányt, legyen a szeretője. Elégedett arccal visszament a terem közepére, hogy ismét csatlakozzon az őt ünneplőkhöz. Azonnal fiatal lány perdült a karjaiba. Tökéletes ellentéte volt a sötét hajú Carmelitának. Hosszú, szőke haja volt, hófehér bőre, és ártatlan pillantása. Darien sejtette, hogy apja Rosalinát, Matheson báró lányát szánja neki hitvesül. Járhatott volna rosszabbul is, hiszen Rosalina a legszebb eladósorban levő lánynak számított a környéken.

- Mi a baj? – kérdezte a lány, amikor észrevette, hogy Darien nem rá figyel.

A fiú figyelmét apja arckifejezése vonta magára. Az öreg gróf először riadtnak, majd bosszúsnak rémlett, amit aztán beletörődés vett át. Egy jéghideg tekintetű, fekete ruhás férfi állt mellette, akit nem ismert. Kíváncsi lett, elnézést kért, és átvágott a vendégek között.

- Apám…

- Fiam, jól szórakozol?

Darien végigmérte az idegent.

- Úgy érzem, ezt nekem kellene megkérdeznem.

A gróf felsóhajtott.

- Bemutatom neked Lord Christoph-ot. – A férfi bólintott. – A Lord Őfelsége, Lucien herceg testőrségének a feje.

- Lucien hercegé? – Darien nagyot nyelt.

Lucien Glastenia királyának unokabátyja volt, s az a hír járta, hogy a háttérből ő irányítja az országot. Killian gróf egyszer azt mondta, Louis beszél, míg Lucien a kéz, amely cselekszik. Félelmetes híre volt a férfinak, így nem volt csoda, hogy a gróf nem örült Christoph felbukkanásának.

- Igen, fiam. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy vendégül láthatjuk őt és kíséretét. Őfelsége a határvidékhez tart, és éjszakára nálunk kíván megszállni. Bár sok a vendég, és nem készültünk ily nagybecsű vendég fogadására, intézkedem, hogy ürítsenek ki egy lakosztályt. – A gróf rezzenéstelen arccal fordult a várakozó férfi felé. – Közöld, kérlek, Őfelségével, hogy örömmel látjuk otthonunkban!

Christoph szótlanul meghajolt, majd elsietett.

- Fel vagyunk készülve egy herceg fogadására? – suttogta Darien az apjának.

- Nem, de most az előnyünkre válik, hogy Lucient csupán pár embere kíséri. Állandó kísérete van, amely állítólag a palotában sem hagyja magára.

Darien is hallotta már ezt a híresztelést.

- Ennyi ellensége lenne?

A gróf nevetett, és válasz nélkül hagyta a kérdést.

- Lucient a szobádba költöztetem, te pedig kivételesen az öcséidnél alszol.

- Carmelitával akartam tölteni az éjszakát – panaszkodott Darien.

Apja felsóhajtott.

- Én sem vagyok boldog, de kérlek, viseld el a kedvemért. Mégsem kérhetem tőle, hogy egy gyerekszobában térjen nyugovóra…

Darien csalódottan elhúzta a száját. Esetleg leosonhatna ő maga a lányhoz, amikor már mindenki alszik, de a herceg testőrei esetleg nem vennék jó néven mászkálását. Fújhatja a mai romantikus estét, hacsak Carmelita nem hajlandó felosonni hozzá, amikor az öccsei elalszanak. Eh, ez is reménytelen! Az öccsei nem alszanak mélyen, ráadásul mégiscsak a király rokona pihen majd a vele szemben levő szobában! Kedvetlenül visszatért a táncolókhoz, miután figyelmeztette kistestvéreit, hogy a sok süteményevés nem fog jóra vezetni. Peter és Robert, ikrek révén egyszerre dugták ki rá a nyelvüket, és eltűntek a vendégek között.

- Parancsoljon, úrfi! – Carmelita újabb pohár bort hozott neki. Már értesült a vendégről, mert a grófné kiadta az utasítást a szolgálóknak az előkészületekre. – Ma nem mehetek fel – mondta gyorsan, és elsietett.

Darien legszívesebben kirúgta volna a herceget, hogy együtt lehessenek, de tudta, hogy ez nem így megy. Beletörődve jókedvet erőltetett magára, és újabb táncra kérte Rosalinát. Annyira elmerült a lánnyal való flörtölésben, hogy csak akkor eszmélt fel a vendég érkezésére, amikor elcsitult a terem. Elég magas volt, hogy lássa a jövevényt. Elakadt a látványától még a lélegzete is. Nem ilyen férfira számított. Édesanyja egyszer mesélt neki Louis királyról, aki középmagas volt, vékony, és bár nem rendelkezett szép vonásokkal, karizmatikus, barátságos természetű volt. Vele szemben unokabátyja királyi termetet örökölt, valamivel még Dariennél is magasabbra nőtt. Karcsú volt, a keze – amely kardjának markolatán nyugodott – izmos, ujjai hosszúak. Szigorú arcát rövidre vágott, mézbarna haj keretezte, s övé volt a leggyönyörűségesebb borostyán árnyalatú szempár, amivel Darien valaha is találkozott. Amivel egyenesen rá nézett. Zavartan félrekapta a pillantását.

- Oh, milyen jóképű! – aléldozott mellette Rosalina.

Darien látta, hogy apja köszönti a vendéget, a teremben levők pedig mélyre hajoltak, ösztönösen tette ezt ő is.

- Még nálad is magasabb, Darien! – lehelte Rosalina pirulva.

- Ha megbocsátasz! – Darien bosszúsan indult az apja felé, közben szemügyre vette a herceg testőrségét, akik lassan beszivárogtak, és körbejárták a termet. Christoph-al együtt öten voltak, fekete ruhát viseltek, csuklyájukat mélyen a szemükbe húzták, alakjukat, fegyvereiket eltakarta hosszú köpenyük. Ketten vékonyak és alacsonyak voltak, a harmadik magas, izmos, a negyedik pedig középmagas, nagy pocakkal. Nem volt bennük semmi közös, és nem hasonlítottak azokhoz a lovagokhoz sem, akik apjánál megfordultak. Ennek ellenére az a hír járta, hogy ők a legjobb kardforgatók az országban, csak Lucien herceg jobb náluk. Darien tekintete újra az apja mellett ácsorgó hercegre siklott. Összetalálkozott a pillantásuk, megborzongott tőle.

- Üdvözlöm, királyi felség! – hajolt mélyre, s közben igyekezett méltóságteljesen viselkedni.

- Felség, hadd mutassam be neked a fiamat, Darient – buzgólkodott a gróf.

Lucien végigmérte a fiút. Darien próbált nem iceregni, bár rettenetesen ideges volt. Vajon mit láthat benne, ami ennyire felkeltette a figyelmét? Talán összekócolta hosszú haját? Süteménymorzsa maradt a szája mellett, netán a ruháján? Nem merte ellenőrizni egyiket sem.

- Bocsáss meg, amiért megzavartam a mulatságod! – Lucien hangja kellemes, mély bariton volt. Illett hozzá, barátságossá tette kemény arcélét, hatalmas termetét.

- Örömmel látjuk felségedet! – Darien most őszintén így gondolta. Nagy megtiszteltetés volt a számára, hogy beszélhet a herceggel. Mivel a családja vidéki nemes volt csupán, normális esetben talán soha nem találkozott volna a királyi család valamely tagjával. Annak ellenére, hogy elúszott a Carmelitával töltött éjszaka, mostanra elszállt a dühe. A herceg így, közvetlen közelről nem tűnt fenyegetőnek, sem veszélyesnek, inkább fáradtnak. Darien arra gondolt, hogy lehet ennyire önző. A herceg, mint tanácsadó, az egész birodalom ügyeiért felelt, ő utazott a király helyett, ha szükséges volt. Őt meg az köti le, hogy miként csábítsa az ágyába az egyik szolgálólányt.

Lucien éles szemmel méregette, de a kipirult arcon nem látszott félelem, csupán ártatlan csodálat. Ideges volt viszont, mert a tenyerét többször a ruhájába törölte. Tizenhét éves volt, mint az előbb megtudta, gyermek csupán, ám milyen vonzó fiú…

- Köszönöm, Darien.

A gróf előzékenyen az egyik különálló asztalra mutatott.

- Foglaljon helyet, felséged! Neked és kíséretednek előkészítettük a vacsorát.

Lucien elindult, mindenki azonnal kitért az útjából. Leült, emberei követték a példáját. A gróf újra megszólaltatta a zenészeket, a vendégek halkabban ugyan, de újra nevetgélni, táncolni kezdtek. Darien visszatért Rosalinához, aki viszont folyamatosan a herceg felé pislogott, és kétszer rálépett a lábára. A fiú már nem is élvezte annyira a táncot.

- Kérlek, bocsáss meg! – mentette ki magát. Édesanyja felé indult, amikor észrevette öccseit, akik éppen a herceget próbálták becserkészni. Időben elkapta őket. – Mit csináltok? – sziszegte, de a herceg így is felfigyelt rájuk. – Menjetek innen, mielőtt édesapánk meglátja, hogy zaklatjátok Őfelségét!

Peter és Robert durcás arccal elrohantak, ő maga pedig folytatta volna útját, de a herceg feléje intett. Odasétált az asztalhoz.

- Kérlek, bocsáss meg, amiért zavarlak, felség! – hajolt meg Lucien előtt.

- Ülj le közénk! – kérte a herceg. – Én kérek elnézést, amiért alkalmatlankodunk.

Christoph arrébb húzódott, így Darien leülhetett a helyére.

- Csak a születésnapomat ünnepeljük, említésre sem méltó esemény.

Lucien elmosolyodott, és letette a húst, amit éppen eszegetett.

- Nagyon szerény vagy. A születésnap mindig fontos, bár én évek óta nem engedem megünnepelni az enyémet.

- Miért, felség?

Lucien elgondolkodva vállat vont, és kortyolt egy kis bort.

- Talán hiúságból.

- Nem hiszem, hogy te az lennél! – bukott ki a fiúból.

A herceg kíváncsian felvonta a szemöldökét.

- Tényleg? Miből gondolod?

Darien érezte, hogy a testőrök fél szemmel őt figyelik, és elkapta apja dühös pillantását is. Zavartan megköszörülte a torkát.

- Ismerek pár lovagot, akik apámhoz járnak – mondta halkan. – Nos, ők valóban azok. Díszes a ruhájuk, mindig hatalmas kísérettel érkeznek, és dölyfösek, gőgösek.

- Nem kedveled őket?

- Apám szeretné, ha hozzájuk hasonló lovag lenne belőlem, de… - Darien érezte, hogy máris túl sokat mondott, így elhallgatott.

- Fiú, soha nem az számít, amit az apád akar, hanem amit te. – Lucien hangja elkomorult, suttogóvá vált, csak Darien fülének szánva mondandóját. – Apám volt a legidősebb fiúgyermek, a trónörökös, jogosan illette volna a korona. Őt azonban jobban érdekelte a harc. Lemondott a trónról az öccse javára, s helyette a hadsereg parancsnoka lett. Azt szerette volna, ha én is követem a példáját, de képtelen voltam rá. Engem mindig is az események háttere izgatott, nem a vérontás, ezért lettem királyi tanácsadó Louis oldalán.

- Azt mondják, te irányítod az országot, nem Őfelsége – kotyogta közbe Darien, majd nagyot nyelt.

Lucien egy pillanatra nem tudta palástolni meglepetését, aztán uralkodott vonásain. Emberei megmerevedtek, és mindannyian Darienre meredtek csuklyájuk rejtekéből.

- Bátor vagy, úrfi! – szólt hidegen Lord Christoph. – Ilyesmit nyíltan Lucien felség szemébe mondani…

- Én… elnézést kérek! Sajnálom, nem gondolkoztam.  – Darien megriadva hebegett.

Lucien csendre intette, majd mosolyra húzta a száját.

- Tényleg nagyon bátor vagy, vagy nagyon naiv.

- Bocsáss meg nekem! – Darien pipacspirosra pirult.

- Ne kérj bocsánatot! Üdítő változatosságot jelentesz a többi talpnyalóhoz képest. Az őszinte embereket többre tartom, mint azokat, akik csalárd fortélyokhoz folyamodnak csak azért, hogy elérjék céljaikat.   

Darien felsóhajtott.

- Apámék őszinteségre neveltek, az udvari praktikák távol állnak tőlem, felség.

Lucien elmosolyodott.

- Apád bölcs ember.

- Inkább az az oka, hogy messze élünk a fővárostól, és különben is… ismer annyira, hogy tudja, nincs bennem becsvágy, amely magasabbra vezetné utamat a politikában.

A herceg éles pillantással mérte végig.

- Nem vágysz nagyobb birtokra, nagyobb hatalomra, még több tiszteletre?

Darien komoly arccal végiggondolta a kérdést.

- Azt hiszem, nem. Anyám mindig azt mondja, hogy a szeretetet nem tudom arannyal megvenni, a tiszteletet pedig nem tudja senki érdemtelenül kiérdemelni. Hiába leszek gazdagabb, ha boldogtalan vagyok.

- Édesanyád nagyon bölcs asszony – pillantott a grófné felé a herceg.

- Igen, az. Apám kineveti, mert szerinte a mai világban nem lehet megélni szeretetből és kíméletből.

- És szerinted igaza van?

Darien egyenesen a herceg komoly szemébe nézett. A borostyán árnyalatú tekintet mélyén őszinte kíváncsiság, megértés tükröződött, ami megnyugtatta.

- Nem. Szeretet nélkül senkik vagyunk.

Lucien hátradőlt a székében, arcán szomorúság suhant át.

- Bárcsak mindenki így vélekedne, ahogy te… - sóhajtotta, majd vágyakozva a nyitott ablakok felé pillantott. – Gyönyörű idő van ma éjszaka. Kedvem lenne egy kis sétához. Elkísérsz?

Darien arca felderült, és már pattant is fel.

- Boldogan, felség!

Lord Christoph is felemelkedett.

- Hadd tartsak veled, Őfelsége!

- Nem. – Lucien hangja és pillantása láttán a férfi megmerevedett. – Nincs szükségem védelemre a nap további részében. Térjetek nyugovóra, mert holnap korán indulunk.

- Felség! – Másik testőre, a kövérkés férfi aggódva szólalt meg, de a herceg egyetlen néma és rendreutasító szemvillanására elhallgatott, és engedelmesen meghajtotta a fejét.

Darien kivezette a herceget a teraszra, majd onnan le a kertbe.

- Nem tetted Lord Christoph-ot boldoggá, felség… - mondta tétován.

- Valóban, de néha szükségem van egy kis egyedüllétre – vont vállat Lucien, majd amikor távolabb értek a kastélytól, s a zene hangjai is elhalkultak, mély levegőt vett, és a csillagos égre pillantott. – Csendre és békére, mint most. Szép helyen élsz, irigyellek.

- Inkább nekem kellene irigykednem, amiért a fővárosban lakhatsz.

- Még soha nem jártál ott? – meredt rá Lucien.

- Nem. Csak édesanyám. Kiskoromban sokat mesélt róla.

Lucien a szökőkút felé vette az útját, Darien követte. A férfi leült a szélére, és belemerítette az ujjait a vízbe. Intett, hogy csatlakozzon hozzá, ő pedig boldogan huppant le mellé. A herceg felnevetett.

- Fiatalságod jó hatással van rám – mosolyogta. – Mellettem az emberek mindig szertartások és idegesek, de te megnyugtató módon természetesen viselkedsz.

- Először nem örültem, hogy jössz, felség – vallotta be Darien szégyellősen.

- Tényleg? – Lucien nem bánta, ha az inge vizes lesz, és kinyújtotta a kezét, hogy elállja a magasba törő víz útját. Mindkettejüket finom permet vonta be, mire elnevették magukat. – Bocsáss meg! – Már nem tűnt olyan fáradtnak, mint először. Úgy tűnt, hogy a csend és a kert éjszakai neszei megnyugtatták.

- Semmi baj – kuncogott a fiú. – Megbeszéltem az egyik szobalánnyal, hogy ma este betér a szobámba.

- De jöttem én… - hunyorgott megértően Lucien. – Ettől függetlenül még átmehet hozzád.

- Kevés szobánk van most, hogy ilyen sok a vendég, így apám az enyémben készített neked pihenőhelyet éjszakára.

- Oh! – A herceg meglepetten oldalra billentette a fejét. Valami átsuhant az arcán, de a hold épp ekkor felhők mögé bújt egy rövid pillanatra, és Darien nem tudta megfejteni a különös kifejezést. – Sajnálom. Aludhatok a testőreimmel…

- Ne! – Darien elpirult. – Igazán nem kell. Nem hiszem, hogy menne…

- Miért?

- Bűntudatom lenne – Darien az árnyékokat bámulta a fák között. – Elszégyelltem magam, amiért nekem az jár a fejemben, hogyan tudnám megfektetni a szolgálót, míg te erődön felül azon munkálkodsz, hogy békében és nyugalomban éljünk.

Lucien nem válaszolt. Csak nézett rá döbbenten, majd nagyon finoman a kézfejére tette a kezét.

- Sokat vitázom Őfelségével, mert szerinte túl sokat dolgozom, amit az emberek nem honorálnak kellőképpen. Engem viszont az tesz boldoggá, ha tudom, hogy mások nyugalomban élhetnek. Tudom, hogy nem kedvelnek, sőt, félnek tőlem… - Habozott, de folytatta. – Nem kell bűntudatot érezned, örülök, ha úgy éled a hétköznapjaid, ahogy az megszokott. Ez a jutalmam, amiért a békére törekszem a birodalomban. Érted, Darien?

- Igen, köszönöm. – A fiú huncut mosolyt villantott. – Carmelita lemondta az estét, szóval most már úgyis mindegy.

- Beszéljek vele?

- Ne! – Darien megragadta a herceg kezét, amely még mindig az övén pihent. – Elég furcsán venné ki magát, és különben is… örökre megutálna, amiért elmeséltem ezt neked, felség.

- A nők furcsa lények, az már igaz – bólintott megértően a herceg, és nem húzta el a kezét Darienétől. – Azt hallottam, hogy már kiszemelték neked a jövendőbelidet.

- Igen, sejtettem. Rosalina gyönyörű lány, büszke leszek, ha elfogad férjéül.

- Nem érzek örömet a hangodban – jegyezte meg Lucien, és kicsit közelebb húzódott. Úgy ültek ott a szökőkút szélén, mint az összeesküvők, de Darien élvezte, hogy valaki ennyire komolyan veszi, és meghallgatja.

- Apám azt mondja, hogy amikor elvette édesanyámat, nem szerették egymást, a szerelem csak később jött.

- Te viszont szerelemből akarsz házasodni?

- Még soha nem voltam szerelmes, nem tudom, milyen érzés az.

Lucien lassan összekulcsolódó ujjaikra nézett.

- Szerettem valakit, de beteg lett és meghalt. Elvesztettem őt, és akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szeretni senkit. Ennek már hosszú- hosszú éve.

- Sajnálom. – Darien nem tudta, meg merje-e kérdezni, amire kíváncsi, de úgy érezte, a herceg nem sértődne meg. – Apámat már kérdeztem róla, de nem felelt. Majd megtapasztalod, mondta anyám is. – Mély levegőt vett. – Milyen érzés a szerelem?

- Olyan boldoggá tesz, mint semmi más… - suttogta Lucien, és a fiúnak egészen közel kellett hajolnia hozzá, hogy értse, mit mond. – Amikor csak meglátod, vagy meghallod a hangját, megérzed az illatát, a szíved olyan hangosan kezd el kalapálni, hogy attól félsz, más is meghallhatja. Minden mosolyától te is mosolyogsz, s ha boldog, te is az vagy. Amikor érinted… mintha folyékony vágy keringene az ereidben vér helyett. Imádkozol, hogy soha ne veszítsd el… - A férfi hangja elakadt. – Hónapokig szenvedett… Nem tehettem semmit, hogy megmentsem, hogy megszüntessem a kínjait. – Keserűen felnevetett. – Elloptam a szívét, mindig ezt súgta a fülembe, ha magánál volt, és… - Félrenézett, olyan erővel szorította Darien kezét, hogy fájt, de a fiú mégse húzta el. Megtisztelve érezte magát, amiért a herceg elmeséli ezt neki, és majd megszakadt a szíve, amiért azt látta, még ennyi esztendő után is szenved. – Nagyon hasonlítasz hozzá – mondta megtört hangon. – Ugyanolyan kedves vagy, mint ő. Talán ezért is jutott eszembe, ami vele történt. Már évek óta sikerül nem gondolnom rá.

- És… azóta nem volt senkid?

- Nem. Nem éreztem vágyat senki iránt.

- Ennyire szeretted? – Darien csodálkozva pislogott, mire Lucien feléje fordult.

- Igen. Ő volt a mindenem. És cserbenhagytam.

Darien nemet intett, és remegő kézzel megérintette a férfi arcát.

- Nem. Ott voltál mellette egész végig, és fogtad a kezét, ahogy most az enyémet. Boldoggá tetted azzal, hogy megoszthatta veled a fájdalmát. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Nem voltam még szerelmes, és nem tudhatom, milyen, de azt igen, hogy nagyon szerencsés lány volt, amiért ott voltál neki, felség. És bolond mindenki, aki azt gondolja rólad, hogy kegyetlen és érzéketlen vagy! – villant meg a tekintete.

Lucien fojtottan nevetni kezdett, majd végül elengedte magát, és kitört belőle a hangos, megkönnyebbült kacaj.

- Fogalmam sincs, miért meséltem el neked mindezt… - mondta. – A halála után… elzárkóztam mindenkitől, és tényleg… érzéketlen lettem. Te vagy az első, akinek sikerült közelebb kerülnie hozzám.

- Mert kedves vagyok?

- Ugyanolyan vagy, mint ő. Naivan is kedves és gyengéd, megértő. Őszinte.

- Nagyszerű lány lehetett.

Lucien a homlokát ráncolta.

- Nem fogsz elfutni, ha elmondok egy titkot?

- Nem. Megtartom a sírig.

A férfi ennek ellenére kicsit közelebb húzta magához.

- A neve William volt.

Dariennek kellett pár perc, mire leesett, mire utalt a herceg. Döbbenten elnyílt az ajka, és halk nyögés szakadt ki belőle.

- William? – ismételte.

- Igen.

A fiú csak most fogta fel, milyen közel van az arcuk egymáshoz.

- Apám egyszer rajtakapott két szolgálót. Korbáccsal kergette el őket a birtokról. – Szavai ellenére nem ellenkezett, amikor Lucien odahajolt hozzá, és érezte a száján a lélegzetét. – Azért akarsz megszerezni, mert hasonlítok Williamre? – kérdezte nagy bátran, bár alig kapott levegőt.

- Már nagyon rég nem éreztem vágyat senki iránt… Az előbb elmondottakon kívül az ő tökéletes ellentéte vagy. Idősebb volt nálad, alacsony, törékeny, finom vonású, elmehetett volna lánynak is. Te viszont más vagy, már most magas és izmos. Férfi…

- Miért nem asszonyt választasz magad mellé? Miért engem?

Lucien sokáig hallgatott.

- Fogalmam sincs, miért hagynak hidegen a nők. Soha nem éreztem vágyat egy iránt sem, még ifjú koromban sem. Most undorodsz tőlem?

- Nem. Kíváncsi vagyok, hogyan… - Most Darien nézett félre.

- Alhatnál a szobádban… velem. – A fiú érezte, hogy megfeszül a herceg teste. Rég lehetett, amikor utoljára ilyesmit felajánlott valakinek. – Nem erőltetem… Megértem, ha nemet mondasz.

- Apám kitagad, ha… rájön.

- Én hallgatok róla, ha te is.

Darien keze nyirkos volt, és az idegességtől megnyalta kiszáradt száját.

- Ugye, igazat mondtál, és nem csak azért… meséltél Williamről, hogy behódoljak neked?

- Megkérdezheted Christoph-ot, ha nem hiszel nekem. – Őszinteség volt a szavaiban, és a fiú hitt neki, pedig tudta, hogy már rég faképnél kellett volna hagynia. Egyenesen, közvetlen közelről bámult a férfi szemébe.

- Mi lesz, ha az én szívemet is ellopod? – kérdezte nagyon halkan.

Lucien erre azt felelte, amire a legkevésbé sem számított.

- Vállalom a felelősséget…

A nagyterembe visszatérve a herceg és Darien különváltak. Lucien a grófhoz csatlakozva meghallgatott pár határvidéki történetet, míg a fiú ledöntött még egy pohár bort, és megtáncoltatta Rosalinát. A lány a herceg mellett már nem is tűnt olyan vonzónak. A szeme sarkából végig szemmel tartotta a férfit, és néha összetalálkozott a pillantásuk.

- Darien, figyelsz te rám? – háborgott Rosalina.

- Igen, bocsáss meg!

- Mit beszéltél a herceggel? Mesélj el mindent!

Darien majdnem elnevette magát. Na, még csak az kéne! Jobban szemügyre vette a lány durcás ajkát, kíváncsi tekintetét. Talán nem is olyan sokára, ezt a lányt kell oltár elé vezetnie, pedig… Mi a csudát érez? Lucien teljesen megkavarta őt.

- Bocsáss meg! Szomjan halok – mentette ki magát a lány előtt, és Carmelita keresésére indult. A lány éppen egy nemes fiával kacérkodott, láthatóan már el is felejtette, hogy mit ígért neki. Megrázta a fejét, és az apja felé indult, akinek arca felderült.

- Jó, hogy jössz, fiam! Őfelsége szeretne lepihenni. Felkísérnéd a szobájába?

- Természetesen. – Darien remélte, hogy nem látszik izgatottsága.

- Gróf uram, fiad nagyszerű társaság, nem bánnám, ha még egy beszélgetés erejéig velem maradna – szólalt meg Lucien.

- Oh, hogyne! – Az öreg Killian kapva kapott az alkalmon, hogy esetleg fiát az udvarba juttathatja, ha a herceg megkedveli. – Jó éjszakát, felség!

Lucien csak bólintott, és csatlakozott Darienhez. Szótlanul, egymás mellett ballagtak fel az emeletre. A fiú előreengedte az ajtóban, majd ő is belépett, és ráfordította a reteszt, nehogy valaki hívatlanul rájuk törhessen. Amikor megfordult, szinte rá sem ismert megszokott berendezési tárgyaira. Anyja jóvoltából a legjobb lepedők és takarók kerültek az ágyra, gyertyák égtek a szoba sötétebb sarkaiban, és gyümölcsök illatoztak egy kosárban az asztalon egy üveg bor társaságában. A kandallóban égett a tűz, hogy elűzze a hideg falak hűvösségét. Előtte nagy kádban forró víz gőzölgött, hogy a herceg megmártózhasson benne. Egy széken puha törölközők fehérlettek.

- Szép – mondta Lucien körbefordulva, majd elfújt két gyertyát. – Így meghittebb – magyarázta.

Egymást nézték a szoba két végéből.

- Nem értem, hogyan tud együtt lenni két férfi – szólalt meg zavartan Darien.

Lucien elmosolyodott.   

- Mi lenne, ha erre akkor térnénk rá, miután megfürödtünk? Tiszta kosz vagyok, nem hiszem, hogy túl vágykeltő volnék bárki számára is.

- Rendben. Segítek – ajánlkozott a feladatra, és Lucien hagyta, hogy levegye a ruháit, csizmáját, nadrágját, hogy végül teljesen csupaszon álljon előtte. Nagyot nyelt. Lucien teste tele volt sebhelyekkel, melyek arról tanúskodtak, milyen életet él. Izmos volt, karcsú, sehol egy csepp zsírfelesleg, amelyet megfigyelt már más lovagokon. Mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, Lucien büszkén felszegett állal méregette őt.

- Behúznád a függönyöket?

- Igen, máris. – Darien rohant engedelmeskedni, és örült, hogy a férfi elterelt a figyelmét kezdődő vágyáról. Mire megfordult, a herceg már belemerült a vízbe, és lehunyt szemmel elégedetten elmosolyodott.

- Most te jössz – nézett fel rá, amikor megállt mellette.

- Én? De…

- Vetkőzz! – A herceg szemében vágy égett, és Darien érezte, hogy a szíve nagyot dobban a mellkasában. Még soha nem nézett rá senki így. Tétován vetkőzni kezdett, majd idegesen belépett a kádba. Legszívesebben eltakarta volna magát, pedig nem volt szégyenlős. Felvett egy kendőt, és feltérdelt.

- Megmoshatlak? – kérdezte lángoló arccal.

Lucien elmosolyodott, és megfogta a kezét. Végig egymás szemébe néztek, miközben vezette a testén. Darien feszülő vágyat érzett ébredezni az ágyékában, és halálra rémült tőle. Megpróbált úgy fordulni, nehogy a férfi észrevegye, de a herceget nem tudta megtéveszteni. Elvette tőle a kendőt, és most ő térdelt fel. Vágyott rá, bizonyítéka ott meredezett Darien előtt.

- Sssh… Nem bántalak! – mosolygott a férfi, majd mosdatni kezdte. Remegve hagyta, az ajkába harapott, amikor különösen érzékeny testrészhez ért. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen érzékeny a teste. – Nyugodtan hallasd a hangod – susogta a herceg. – Látom, hogy élvezed az érintésem.

- Honnan tudod?

- Kis híján dorombolsz a karjaimban… - vigyorgott elégedetten Lucien, majd előrehajolt, és az ajka súrolta az övét. Elakadt a lélegzete. Még többet akart. – Vágysz rám. Féltem, hogy undorodni fogsz…

- Nagyon finom… - nyelt egy nagyot Darien.

Lucien hozzásimult, és lemosta a hátát, majd lejjebb siklott a keze. Darien megfeszült. A férfi vállába kapaszkodott, és zihálva kapkodott levegőért. Amikor felnézett Lucienre, az ajkuk összetalálkozott. Már csókolt lányt, de még soha férfit, akinek tapasztalt csókjától eddig ismeretlen vágy robbant a teste legmélyén, ott, ahol a férfi ujjait érezte magában. Felnyögött, és hagyta, hogy Lucien elmélyítse a csókot. Megvonaglott, fejét hátravetve kínálta fel a testét neki, hogy végre megtapasztalja a gyönyört, mely már most megremegtette. A férfi végigcsókolta a nyakát, a mellkasát, nyelve hegyével kényeztette a mellbimbóit, melyek soha nem mutatták jelét érzékenységnek, ám most felszisszenve összerándult.

- Felség…

- Lucien, szólíts a nevemen, kérlek… - A férfi hangja szokatlanul mély volt, vágyat sugallt. Magához emelte Darient, az ajkuk újra megtalálta egymást. A fiúnak átsuhant a gondolatain, mennyire különböznek, és mégis mennyire hasonlítanak. Lucien herceg, míg ő egy földesúr fia. Egyikük már megtapasztalta nagyon rég a legnagyobb szerelmet, míg ő még csak nem is álmodott eddig ilyesmiről. Az járt a fejében, hogy neki is adnia kellene valamit a férfinak, így engedte, hogy a keze vándorútra keljen a hegek borította, feszes bőrön. Lucien megfeszült, és ahogy felpillantott, jól látta, hogy megrándul az arca.

- Nem tudom, hogy neked hol jó… - mondta tétovázva, mire a férfi megnyugtatóan megsimogatta a haját.

- Nagyon rég volt, amikor utoljára így érintett valaki. Bocsáss meg, ha feszültebb vagyok a kelleténél, de… nem akarom, hogy az első alkalommal megsértselek.

Darien meghatódva elmosolyodott. Kiszálltak a kádból, megtörölköztek, majd Lucien a kandalló elé terített pár takarót. Leült, maga mellé húzta a fiút is. Komolyan simogatta az arcát.

- Megbántad, hogy itt vagy velem?   

- Eddig nem adtál rá okot – felelte Darien őszintén, mire a férfi felkuncogott.

- Az őszinteséged igazán aranyos. Élvezted?

A fiú elpirulva bólintott. Feltérdelt, és végigpillantott magán.

- Fogalmam sincs, hogyan vonzhat téged egy olyan test, amely a tiedhez hasonló – mondta. – Még csak nem is vagyok szép.

- Butaság! – A herceg lassan a takarókra fektette, és megcsókolta, majd az ajka egyre lejjebb vándorolt. Darien hangosan sóhajtozva adta tudtára, mennyire élvezi az érintését, és elégedetten felnyögött, amikor Lucien gyengéden beleharapott a combja belső felébe. Aztán elfelejtett levegőt venni, mert végignyalta meredező vágyát.

- Ne! – bukott ki belőle a tiltakozás, de már későn. A gyönyör beburkolta, és ő fojtottan felkiáltva átadta magát az érzésnek, amely még soha töltötte be. – Lucien!

- Jól vagy? – A herceg a száját nyalogatta, és rendkívül elégedettnek látszott.

- Én… igen… de te?

- Még nem végeztem veled – kacsintott rá a férfi, és tovább folytatta testének felfedezését. Olyan magasságokba űzte, ahonnét már csak lefelé vezetett az út, de ezúttal nem engedte, hogy elélvezzen. Hasra fordította, és a combjai közé fészkelte magát. – Nem akarok neked fájdalmat okozni – súgta a fülébe.

Darien félt egy kicsit, de bízott a hercegben. Eddig sem bántotta, és hitte, hogy most is vigyáz rá. Megremegett, amikor megérezte ott lenn a férfi nyelvét. Lihegve vonaglott, és a teste mélyén, ahová a férfi ujjai csúsztak, gyönyör bontogatta szárnyait.

- Lucien! – mondta ki a nevet, amely betöltötte a gondolatait.

- Sajnálom, lehet, hogy elsőre kényelmetlen lesz – simult a hátához a férfi. Szorosan tartotta, miközben beléhatolt, de Darien érezte, hogy remeg a teste. Nem érzett fájdalmat, de tényleg nem volt örömteli érzés. Ennek ellenére nem tiltakozott, csupán hagyta, hogy a férfi még mélyebbre hatoljon. Képtelen volt visszafojtani a nyögést, amikor Lucien ujjai körbefonták, és addig cirógatták, míg meg nem vonaglott. Akkor viszont a herceg fojtott el egy meglepett hangot.

- Olyan régen volt… - sóhajtotta, és gyönyör bujkált a hangjában, amitől Darien elfelejtette minden kényelmetlenségét. A hang körbefolyta, akár a méz, és élvezetté változtatta a kellemetlenségeit. 

- Látni akarlak! – tört ki belőle.

Lucien kicsúszott belőle, és megfordította. Darien szíve akkorát dobbant, hogy hirtelen azt hitte, ott helyben meghal. A férfi borostyán tekintete fekete volt, sütött belőle a vágy. Arcán nyoma sem volt a hercegi távolságtartásnak, csupán az őt betöltő szenvedély látszódott rajta. Remegtek az izmai, ahogy a combjai közé helyezkedett, felhúzta a lábait, és újra beléhatolt. Megcsókolta, és közben egyre mélyebbre temetkezett belé. Fantasztikus érzés volt, Darien nyögdécselve, sóhajtozva vonaglott, és próbált alkalmazkodni a mozgásához. Nyelvük csatát vívott, a testük egymásnak csapódott újra és újra.

- Sajnálom, de… - Lucien elharapta a mondatot, és leszorította a takarókra Darient. Testén verítékcseppek csillogtak, haja még nedves volt a fürdéstől, de a tűz fényében olvadt aranyként csillogott, és kipirult az arca. Az ujjaik összefonódtak, Darien testének mélyén forróság közepette egyre növekedett a gyönyör.

- Lucien, Lucien… - lihegte, lábát a férfi csípője köré fonta, és átadta magát a robbanásnak. Kiáltását a férfi ajka fogta fel, majd ő itta magába Lucienét, amikor az ő teste is megremegett, és élvezete csúcsára ért.

Reszketve kapaszkodtak egymásba, majd a férfi apró csókokkal borította az arcát, és végig a testén. Darien lusta mosollyal hagyta és amikor Lucien mellé heveredett, befészkelte magát a karjaiba.

Egész éjszaka beszélgettek. Semmiségekről. Milyen vidéken és milyen a fővárosban élni. Melyikük mit tervez a jövőjére nézve. Lovakról. Könyvekről. Hitről. Hajnalban újra szeretkeztek, ezúttal vadul estek egymásnak, hogy Darien combján megmaradt Lucien fogának nyoma, és a herceg hátát karmolások borították. Egyikük sem bánta, azt már inkább, hogy a férfinak korán kellett indulnia.

- Hazafelé menet bejövök hozzád – ígérte, amikor mindketten felöltöztek, és a testőrei már az ajtó előtt toporogtak.

- Vigyázz magadra! – kérte Darien.

Lucien csókot lehelt az ajkára, majd az ajtó felé indult. Ott azonban még visszanézett.

- Nem lenne kedved megnézni velem a fővárost?

Darien arca felragyogott.

- Komolyan magaddal vinnél?

- Igen, csak légy türelemmel, és ne vegyél el senkit, amíg érted nem jövök!

Darien felkacagott.

- Ígérem.

A herceg bólintott, majd kisietett. Az ajtót gondosan betette maga mögött. Darien pedig nekiállt rendet tenni a szobában, nehogy bárki rájöjjön, mivel múlatták az időt egész éjjel. Aztán azon kapta magát, hogy kacagva szorítja magához az egyik lepedőt, és vigyorog, hogy szinte fáj az arca.

Lucien utáni vágyódásával teltek a napok. Hogy azért ne legyen olyan szörnyű a hiánya, belemerült az edzésekbe. Keményen forgatta a kardot, mert méltó akart lenni a férfihoz. Már egy hét is eltelt a látogatása óta, amikor az apja magához hívatta.

- Fiam, beszélnünk kell.

- Értem. Mondd, apám!

- Büszke vagyok rád. Látom a herceg jó hatással volt rád. Láttalak ma kint, igazán sokat fejlődtél a kardforgatás terén.

- Igyekszem, apám. Csak erről akartál velem beszélni?

- Beszéltem Matheson báróval. Úgy gondoltuk, kitűzhetnétek Rosalinával az esküvő napját.

- Mi? Máris? – Darien halálra rémült. Nem veheti el a lányt. Nem. Mi lesz, ha Lucien visszajön?

- Eddig semmi ellenvetésed nem volt… - lepődött meg az apja.

- Nem kaphatnék még egy kis időt? – harapott az ajkába.

A gróf nagyon lassan bólintott.

- Rendben. Legyen kedved szerint.

Darien úgy menekült ki a szobából, hogy majdnem fellökte az édesanyját.

- Fiam!

Darien azonban elrohant, mintha ezer ördög üldözte volna.

- Férjuram, mit mondtál a fiunknak? - A gróf elmesélte, mire az asszony csodálkozva leült az egyik székre. – Nem értem… - Tanácstalanul bámultak egymásra.

Darien felnyergeltette a lovát, Ezüstöt, és vad vágtában elhagyta a birtokot. Végtelen mezők felé vette az útját, és csak sokára tért haza, amikor a szülei már halálra aggódták magukat. Akkor meg bezárkózott a szobájába, és nem akart egyikükkel sem beszélni. A nappalokat edzéssel töltötte, egyre ügyesebben forgatta a kardot, de a szemében szomorúság égett.

- Megváltozott – vélte Carmelita is, aki azóta számtalanszor próbálta elcsábítani a fiút.

- Sajnálom – válaszolta mindig Darien, és faképnél hagyta.    

Egyik nap éppen az esős időt szidta, amikor királyi követ lovagolt be a kapun. Felderült az arca, és kirohant. Apja láttán azonban visszafogta magát.

- Mit akarhat? – kérdezte.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét a gróf.

Darien mosolyogva fogadta a követet, de az nem viszonozta a mosolyát.

- Lord Christoph küldött, most tartok Őfelségéhez, de előbb ide kellett hoznom a hírt.

Darien érezte, hogy baljós érzés keríti hatalmába.

- Milyen hírt? Beszélj!

- Fiam, légy udvariasabb. Először hadd melegedjen meg…

A követ nemet intett.

- Nem maradhatok. Sürgős az utam. Őfelsége, Lucien herceg meghalt.

Darien úgy érezte, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívébe.

- Ne! Nem!

- Harc közben elválasztották testőreitől, és halálosan megsebesült. Lord Christoph ezt küldi neked az ő… nevében.

Darien csak bámulta a kardot, amely nem sokkal ezelőtt még Lucien oldalán lógott. Felkiáltott, és összecsuklott volna, ha apja nem kapja el.

- Szedd össze magad, fiam!

- Te ezt nem értheted! – kiáltott fel kétségbeesetten Darien, és magához ragadta a kardot. Kitépte a követ kezéből, majd ellökte az apját, és felrohant a szobájába. Zokogva rogyott össze, miest betette maga mögött az ajtót. – Megígérted, hogy visszajössz! – sírta. Úgy érezte, megszakad a szíve. Most már értette, mit érzett Lucien William iránt, s miért nem keresett utána magának évekig másik szeretőt.

Szerette a herceget, beleszeretett, és most elveszítette, mielőtt jobban megismerhette volna. Újra és újra lejátszotta maga előtt annak az estének minden pillanatát, s a végén üresnek érezte magát. Csak feküdt a földön, és szorította magához a kardot, amely egyetlen emléke volt a férfitól, aki elrabolta a szívét.

- Fiam… - Anyja kopogott, de nem válaszolt. Ő sem értheti meg, mit érez most. Nincs senki, aki vigaszt nyújthat a számára. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy az újabb könnyek legördüljenek az arcán.

Alvajáróként mászkált az ezt követő napokban. Nem evett, nem tudtak belediktálni még egy kis levest sem. Csak az edzéssel foglalkozott, és ki nem eresztette volna a kezéből Lucien kardját. Még nehezebbé tette a napok elviselését, hogy gyászba borult az ország. A királyi család elvesztette legfőbb erősségét, és mindenki érezte, hogy ez semmi jót nem fog jelenteni. Máris azt suttogták, hogy felségárulók bujtogatják a népet egy felkelésre.

- Fiam, enned kell! – Az anyja aggódva követte a házban, de Darien nemet intett. – Hogyan akarsz jó harcos lenni, ha gyenge vagy? – vetette be az asszony az utolsó érvet, amely használhatott. Fia egyszerűen úgy tett, mint aki nem is hallja a szavait.

- A gyászidő letelte után vedd el Rosalinát. Csinálj neki pár kölyköt, az eltereli a figyelmed – mondta az apja, mire Darien úgy meredt rá, hogy meghátrált.

- Elveszem – volt a válasz.

- Végre! – könnyebbült meg a gróf.

- De szeretni nem fogom – adta meg a kegyelemdöfést a fiú, és kimasírozott a szobából.

A grófné a fejét csóválta, ahogy hallotta a szavait.

- Azt hihetné az ember, hogy szerelmes volt a hercegbe, úgy gyászolja.

A gróf erre elsápadt, és fia után eredt.

- Darien, várj! – kapta el a karját. – Mi volt közted és a herceg között?

- Mire gondolsz? – Darien az utóbbi időben tökélyre fejlesztette merev pillantását.

- Azt suttogták, hogy a saját nemét szereti…   

- Tényleg? Most már mindegy, nem? – A fiú kitépte magát az apja karjaiból, és elsietett. Derekán ott lógott Lucien kardja, és ettől az öreg Killian úgy érezte, mintha a herceg lelke költözött volna belőle a fiába. Csak az vigasztalta, hogy Darien végre hajlandó volt elvenni Rosalinát.

Darient nem érdekelte az esküvő, az előkészületek meg pláne. Továbbra is alig evett valamit, nagyon sokat fogyott. Egyre többször fordult elő, hogy megszédült, de akkor sem hagyta abba a kemény edzést. Néha lovagok érkeztek a birtokra, megmérkőzött velük, hideg céltudatossága révén mindig győzött is. Mindegyikük megbámulta a kardot, és akik ismerték Lucient, nem értették, miért hagyta rá örökül a kardot, mely annak idején még az apjáé volt. Darien sem tudott erre magyarázatot, hacsak azt nem, hogy halála előtt a férfi is rádöbbent, hogy érez valamit iránta. Reménykedett, hogy így történt.

Az esküvőjére jó néhány lovag érkezett, már előtte pár nappal belovagoltak, és Darien örült, hogy elterelik a figyelmét. A nagy nap előtti estén kint ücsörgött velük, és bort iszogattak. A tábortüzet bámulta, amit gyújtottak. Lucien kardját letette maga mellé. Nem vette észre, hogy az egyik lovag elcsente.

- Nézzétek, mit találtam! – kiáltott fel gunyorosan.

Darien úgy ugrott talpra, hogy a lovagok meghátráltak. Volt, aki keresztet vetett.

- Hogy merészeled?! – sziszegte. – Add vissza!

- Ne már, Darien! Jó cimborák vagyunk, legalább hadd nézzem, vagyis inkább nézzük meg.

- Add vissza, vagy megöllek! – Darien arcára különös kifejezés költözött, és a tűz visszatükröződött a szemében. Mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy megtenné.

- Ne viccelj! – A lovag nevetett, de aztán torkán akadt a szó, amikor Darien megindult feléje. Az egyik kezében a poharát tartotta, és feléje dobta, mire ösztönösen ellépett előle. Egyenesen Darien öklébe, aki akkorát behúzott neki, hogy a földön kötött ki. Kikapta a kezéből a kardot, és mielőtt megakadályozhatták volna, már ki is húzta a hüvelyéből. A kard hegye megkarcolta a lovag nyakát.

- Mondj egyetlen okot, hogy megkíméljem azt a semmirekellő életed!

A lovagok dermedten álltak, de ekkor egy kiáltás harsant.

- Fiam! – A gróf időben érkezett, mielőtt fia gyilkossá válhatott volna. – Az a nyavalyás kard… - dühöngött, amikor elmondták neki, mi történt.

Darien az oldalára csatolta a kardot, majd a kastély felé indult. Tudta, hogy arról beszéltek, tán megőrült, de ez sem érdekelte. Holnap elvesz egy nőt, akit nem szeret, és ennél rosszabb nem történhet vele.

            Rosalina nagyon szép volt, azt el kellett ismernie. Egyetlen probléma volt csupán. Nem érzett iránta semmit, ahogy közeledett feléje a padsorok felé. Üres tekintettel bámulta a lányt, és utálta, amiért rákényszeríti ezt az értelmetlen házasságot, amelyben boldogtalan lesz. Abban sem volt biztos, hogy férji kötelességeit képes lesz teljesíteni. Erről persze Lucien jutott eszébe, és olyan fájdalom hatolt a mellkasába, hogy oda kellett nyúlnia, és megdörzsölnie a szíve felett.

- Fiam, jól vagy? – Anyja rémülten ragadta meg a karját.

- Igen.

Mindketten tudták, hogy hazudik. Erősen megszorította a kard markolatát, amikor Rosalina melléje lépett. A lány rámosolygott, és láthatóan boldog volt. Ő viszont el akart innen menni. Messzire. Ha feleségül veszi Rosalinát, soha nem hagyja el ezt a helyet. Soha nem láthatja a fővárost. Remegett a keze, ahogy a lánynak nyújtotta, és a pap felé fordultak. Nem akart itt lenni, de akkor meg mi tartja vissza, hogy elmenjen? Eszébe jutottak Lucien szavai. Nem az apja akarata számít, hanem az övé. Ezért hagyta rá örökül a kardot? Hogy ezt ne felejtse el? Tudta, ha ő nem jön vissza, akkor belekényszerítik ebbe a házasságba.

- Darien, ez fáj! – Rosalina feljajdult, olyan erővel szorította a kezét. – Jól vagy? – súgta aggódva.

- Nem. – Milyen egyszerű szó, és mégis… megváltoztat életeket.

- Tessék? – A lány döbbenten meredt rá.

- Nem vagyok jól. – Darien a fejét rázta, és felállt. Többen felhördültek. A pap is eltátotta a száját, de ez őt nem érdekelte. Életében először úgy cselekszik, ahogy helyes. – Nem vehetlek feleségül.

- Miért? – állt talpra a lány is.

- Nem szeretlek, és nem fogok rád kényszeríteni egy olyan házasságot, amelyben boldogtalan lennél.

- Én viszont szeretlek! – kiáltott fel Rosalina. Könnyek szöktek a szemébe. – Miért alázol meg? Nekem az is boldogság, ha melletted lehetek. Boldoggá teszlek, engedd, hogy bebizonyítsam!

Darien a fejét ingatta.

- Nem, sajnálom. – A szülei fordult. – Bocsássatok meg, de… nem tehetem!

Matheson báró felugrott, és dühödten tartott feléje.

- Te bitang gazember! Hogy mered hitegetni a lányomat?! Szégyenbe hoztad őt!

- Ha hozzányúl, megölöm! – A hang hallatán Darien megdermedt, és az ajtó felé bámult.

Magas, karcsú alak állt ott, de sötét köpeny takarta el a testét és az arcát is. De a hangja…

- Lucien! – Darien elindult feléje, a lábai vitték magától. Először csak botorkált, aztán rohanni kezdett. Zihálva állt meg előtte, és lassan kinyújtotta a kezét, hátralökte a csuklyát. – Lucien!

Valóban a férfi állt ott előtte. Arca viszont olyan sápadt volt, akár a fal. Csak a szeme csillogott úgy, mint első találkozásukkor. Mögötte ott álltak a testőrei, élükön Lord Christoph-fal.

- Sajnálom, hogy nem értem ide időben. – A herceg láthatóan alig állt a lábán. – Bocsáss meg nekem, amiért… - Nem tudta folytatni, mert Darien sírva a nyakába borult. Átölelte, és magához szorította. – Annyira hiányoztál! Majd beleőrültem, hogy előtted is meg kellett játszanom a tulajdon halálom, de nem volt más választásom. Elég súlyosan megsebesítettek, és nem láttam más kiutat, hogy előcsaljam rejtekhelyéről a felségárulót, aki lázadást szított Louis ellen. Ne haragudj!

Darien könnyes arccal mosolygott fel rá.

- Most már tudom, mit éreztél, amikor William meghalt. Szeretlek! Ne hagyj el, kérlek!

Lucien megérintette a kardját, amely a fiú derekán függött.

- Soha nem bíztam volna rád, ha nem szeretlek – vallotta be. – Amikor először megláttalak… megtört a szívem körül a jég, amelyet William halála óta senki nem tudott megtörni. Szeretlek, Darien! Velem jössz a fővárosba?

- Igen. Mindenképp oda mentem volna, mert látni akartam, hol éltél. Élsz – javította ki magát, és felnevetett. Két tenyere közé fogta a férfi arcát, mit sem törődve a megbotránkozott kiáltásokkal. – Veled megyek, akárhová mész is, Lucien! – Vigyorgott, ahogy hozzátette. – Elraboltad a szívem, most már élni sem tudnék nélküled.

- Fiam! – A gróf feje vörös volt a dühtől.

- Ne aggódj, gróf! – Lucien hunyorgott. – Van két fiad, akik örökölhetik a birtokot. Darien viszont velem jön.

- Nem viheted el a fiamat! Szégyenbe akartok hozni?

Darien felsóhajtott.

- Szeretlek titeket, de Lucient is szeretem. Vele megyek, mert ti úgy sem értenétek meg az érzéseimet. Nem lennék itthon boldog.

- Menjünk! Louis már vár ránk! – Lucien visszarántotta az arcába a csuklyát. – Nem akarom ráhozni senkire a frászt. Egyelőre nem igazán tudom megvédeni magam, addig meg jobb, ha senki nem tudja biztosan, mi is történt velem.

Darien a kard markolatára ejtette a kezét, miközben kiléptek a templomból.

- Én megvédelek – jelentette ki.

Lucien oldalról végigmérte.

- Jót tett neked a gyász. Felnőttél. Férfivé értél.

- Bokán rúglak – fenyegette meg a fiú, mire Lucien felnevetett. Aztán magához rántotta, és megcsókolta. Úgy, ahogy a szomjazó áhítja az életet adó vizet, és Darien boldogan viszonozta. Úgy érezte, ez élete legcsodálatosabb napja.

            Lucien ágyán hevert, és rendkívül elégedett volt. Már hetek óta élt a férfival. Lucien megerősödött, és a sebe is halvány heggé forrt össze. Egész nap gyakoroltak, hogy a férfi visszanyerje régi formáját. Ő maga is szedett magára némi súlyt, amit a gyász ideje alatt leadott.

- Boldog vagy? – Lucien odahajolt hozzá, és megcsókolta a vállát.

- Igen. – Darien álmában sem gondolta, hogy ilyen csodálatos együtt élni azzal az emberrel, akit szeret. – Mikor kell indulnunk?

- Igazából már el kell volna – sóhajtotta Lucien.

Louis bált rendezett a herceg tiszteletére, hogy bejelentse, a férfi életben van, és csupán elterelő hadművelet volt halálának megjátszása. A felségárulót elfogták, nyilvánosan kivégzik másnap, így Lucien is megpihenhet egy időre.

- Miért nem szóltál? – ugrott ki az ágyból Darien, és magára kapkodta a ruháit, amit odakészítettek neki. Felcsatolta Lucien kardját, amit a férfi végleg neki adományozott, majd huncutul a hercegre vigyorgott. – Indulhatunk, hercegem!

Lucien élvezte Darien játékosságát, lelkesedését, örömét. Sokkal többet mosolygott, nevetett, mint régebben, ezt pedig nem más, mint maga Louis király állította. Kézen fogta a fiút, és együtt sétáltak le a trónterembe. Elbújtak a függöny mögött, hogy Lucien előléphessen, ha Louis szólítja. Már így is pletykálták, hogy életben van, tehát nem lesz nagy meglepetés. Nem is kellett sokat várniuk, Darien még gyors csókot nyomott a férfi ajkára, aztán elhúzta a függönyt.

- Felség! – mosolygott rá.

Az a meglepetés ért mindenkit, hogy Lucien szélesen mosolyogva lépkedett ki eléjük. Louis előtt letérdelt, de unokafivére intett, hogy álljon fel, majd széke mellé húzta.

- Szeretnék ma még valakit ide szólítani – mondta Louis. – Nélküle Lucien valószínűleg nem tért volna vissza közénk, ezért ezennel hivatalosan is kinevezem a herceg testőrei közé, hogy ezentúl is megvédje őt nekünk. Lord Darien Killian!

Darien döbbenten lépdelt, aztán találkozott a tekintete Lucienével. Ezután mindig vele lehet. Oda megy, ahova ő, és ott lesz, ahol ő. Odalépkedett mellé, és érezte, ahogy a herceg keze megfogja az övét. Elmosolyodott, és odasúgta neki.

- Vállald a következményeket, Szívtolvaj!

Lucien nem állta meg vigyorgás nélkül.

- A legnagyobb örömmel, lordom! Most és mindörökké!

S talán még most is élnek, ha meg nem haltak…

VÉGE